Sarmatae

a görögöknél Sauromatai (Sauromatae, Plin. 4, 80), mely név az idők folyamán a scytha név helyébe lépett (Plin. u. o.); általános elnevezése azon sokféle törzsű népségnek, mely Európa egész északkeleti területét, az ú. n. Sarmatia Europaeát (Ptol. 3, 5. 5, 9, 1 stb.) lakta, L. Sarmatia. A Iazyges Metanastae (Ptol. 3, 7. 8, 6, 2 stb., ’IazugeV oi Metanastoi) vagy nyugoti Iazyges mint a sarmaták egyik törzse (miért is Sarmatae Iazyges [Tac. ann. 12, 29. hist. 3, 5], sőt gyakran egyszerűen Sarmatae a nevök) eredeti lakóhelyükről, a Pontus Euxinus mellől talán a Roxolani által kiszorítva a Kr. u. 1. század folyamán Magyarországba kerültek, hol a síkságot lepték el, elűzvén onnan a dacus népet (Plin. 4, 80), mely ellen még Trajanus háborúiban is a rómaiak oldalán harczoltak. Lakóhelyük határait körülírja Plinius (4, 81) s még tüzetesebben Ptolemaeus (3, 7). Nyugaton és Délen a Duna folyam képezte azt, Keleten Dacia, illetve a Tibiscus (Temes), míg Északon nem laktak tovább Carpisnál, a Duna kanyarulatánál, mert ezen túl Észak felé már a Quadi következtek. Ptolemaeus még városaikat is névszerint felsorolja. Marcus Aurelius alatt ők is szövetkeztek volt a quadusokkal és marcomannusokkal a rómaiak ellen (Dio 71, 7) s azóta szüntelenül zaklatták betöréseikkel Pannoniát és Moesiát (Amm. 17, 12. 13. 29, 6), míg végre az 5-ik században a góthok által leigázva nyomtalanul eltüntek. Jornand. Get. 55. Jelentékeny részük minden bizonynyal Pannoniában talált új lakóhelyeket. Hadseregük kizárólag lovasságból állott s ló és lovas egyaránt szarupikkelyes pánczélt viselt. Amm. 17, 12. Így ábrázolják a sarmatákat Trajanus oszlopán a domborképek (720. á.), melyek egyszersmind azon kiváló ügyességükről tesznek bizonyságot, hogy futás közben is nyilaikkal visszafelé az üldöző ellenségre lőttek. A nagy Alföldről ma már igen sok sírleletet ismerünk, melyekben a sarmaták hagyatéka maradt ránk. A legjelentékenyebb sarmata lelet mindenesetre az a sisak, a melyre Budapesten a pesti oldalon az eskütéri hidfő alapozásánál bukkantak s a melyet most a nemzeti muzeum őriz és részletesen leirt Hampel József, Archaeologiai Értesítő, 1900, 361–374. ll.