Scythia

SkuJia. E földnek és lakóinak ismerete Herodotus előtt nagyon hézagos volt, a ki 4. könyvében S. olyan szemléltető leirását hagyta reánk, melynek sok vonását az orosz birodalom déli vidékeinek földrajzában ma is felismerhetjük. Herodotus szerint S. határai: D.-en az Ister alsó folyása és az Agathyrsi földje (Erdély), É.-on az alkalmasint szláv eredetű Neuri, Androphagi, Melanchlaeni és Budini földje és az ismeretlen pusztaság (körülbelül Mohilev, Csernigow, Orel és Kurszk kormányzósága), K.-en a Tanais és a Maeotis, D.-en a Pontus Euxinus; területe tehát az egész déli Oroszország (Volhyniáig, Podoliáig, Oláhország határáig, a Krimig és a Donig). A későbbi írók S. nevét nem szorítják már oly tüzetesen körülírt határok közé, hanem a scythákat még sokkal messzebb É. és K. felé is helyezik, az egész mostani Turkesztánon és Szibirián végig. Mela a régi S. egy részét Sarmatiának nevezi; Ptolemaeus pedig csakis ázsiai S.-t ismer. S. helyrajza Herodotus szerint: A Taurisi hegység D.-en volt; egy másik névtelen érczben való bőségével az Uralra vall. Folyói: az Ister és mellékfolyói: a Tiarantus (m. Aluta), Ordessus (m. Ardsis), Naparis (m. Jalovicza), Ararus v. Ierasus (m. Szereth), Pyretus (m. Pruth), Tyras (utóbb Danaster, m. Dnyeszter), Hypanis (m. Bug), Borysthenes (utóbb Danapris, m. Dnyeper) a Panticapes és Hypacyris mellékfolyókkal; határfolyó volt a Tanais (m. Don) a Hyrgisszel (m. Donecz). Herodotus több tavat is említ. A Pontus partjától nem messze van szerinte egy nagy erdőség (Hylaea), a melyen át a Panticapes a Borysthenesbe folyik. Az ország éghajlata nem volt kedvező, telei hosszúak és zordak, nyarai forrók. Gabonáján kívül, melyet a folyók torkolatának vidékein vetettek, bőséges, de kesernyés fűve is termett, mely azonban a forró nyáron csakhamar elfonnyadt. Lovai gyorsak, bár silány alkatúak voltak; marhái szarvatlanok. – A scyhták előbbi neve Skolotoi volt; csak a görögök hítták SkuJai-nak, a perzsák pedig Sakai-nak. Vannak írók, a kik a Cimmerii (Gimirri) törzseket, Kis Ázsia rabló-vendégeit a Kr. e. 9. és 8. században, szintén a Scythae egyik népének tartják. Herodotus (4, 17 sk.) szerint a köv. törzsekre oszoltak: 1) Kallipidai, Olbiától a Hypanis torkolatától É.-ra; 2) ’AlazwneV, a Callipidaetől É.-ra (ámbátor ez a két törzs alighanem szláv eredetű vala); 3) S. arothreV, vagyis földmívelő, arató scythák, a Hypanis és Tyras középső folyása mellett; 4) S. gewrgoi v. BorusJeneitai, a Borysthenes alsó folyásánál; 5) S. basilhioi, a tulajdonképeni scythák, a legszámosabb és leghatalmasabb törzs, a mely a többit szolgájának tekintette; a Borystheneis és a Tanais között tanyáztak;végül 6) S. NomadeV, e két folyó között elterülő szárazföld belsejében. A scythákat sárgás-barna bőrük, szakálltalan arczuk, elhízott testük s épen azért nem férfias megjelenésük jellemezték; ennek daczára éppen vitézségük és vakmerőségük révén lettek ismeretesekké. Szokásaik közül kiemelendők: többnejűségben éltek és nejeiket sátoros kocsik belsejébe rejtették; ruházatuk és lakóhelyeik nagyfokú tisztátalanságról tanuskodtak; az összes házi és mezei munkát rabszolgákkal végeztették. Ezeket a szokásokat más barbár népeknél is találjuk. Voltak azonban oly szokásaik és főleg tulajdonságaik is, melyek mongol vagy turáni származásu népekre emlékeztetnek. Így pld. korai ifjuságuktól kezdve vénségükig a lovaglást kedvelték (lovakkal foglalatoskodva mutatja őket a 727. és 728. á. a Nicopolisban talált, jelenleg a sz. pétervári Ermitageban levő ezüstváza képei után) s csakis lóháton harczoltak (gyalogságuk nem is volt); fegyverekül a végén méregbe mártott nyilat, ill. ijat s azonfelül állatbőrből készült, bőrrel bevont pajzsokat használtak (729. á. a déloroszországi Kercsben, a régi Panticapaeum helyén talált, most a sz. pétervári Ermitageban levő váza ábrázolása után). A nyilak végét nem vasból, hanem az Uralban lelt rézből készítették és ugyanonnan szerezték be az előttük nagy becsben álló aranyat is (sírleletek). Kedves eledelük a lóhús, italuk pedig a savanykás kanczatej (oxugala = kumisz) valának. ha a köszvény bántotta őket, testük puha részeit tüzzel égették. Szolgáikkal és hadi foglyaikkal kegyetlenül bántak. Főnökeik vagy előkelőik halálakor tömegesen végezték ki azoknak nejeit és szolgáit. Hdt. 4, 76 sk. Városaik nem voltak (Hdt. 4, 46), hanem szekereken laktak (amaxobioi), a mint még ma is több pusztai nép lakik Ázsia sivatagjaiban. Valamennyi scytha fölött egyetlen király uralkodott (Hdt. 1, 103. 4, 68. 71), kit népes udvar környezett. Az ország kerületekre oszlott, melyek mindegyikében egy szentelt hely volt, a hová a scythák tanácskozásra gyülekeztek. Vallásuk durva polytheismus vala; többi között az elemeket s az égi testeket is tisztelték. Oltáraik és bálványaik nem voltak, de emberáldozatokban nem volt hiány. A Pontus-Euxinus partjain letelepedett görögökkel meglehetős barátságos lábon állottak s a tölük nyers terményekért becserélt czikkek után némileg kényelmessé tették otthonukat. Hogy a scythák mely nyelvcsoportba tartoztak, a sok kutatás daczára még ma is nyilt kérdés. Vannak tudósok, kik őket mongol-turáni népnek mondották (mint Niebuhr és Neumann K.), míg mások (Schafarik, Zeuss, Grimm, Müllenhoff és Cuno) indogermán (árja) eredetűeknek tartják őket. A hazai nyelvészek és az ethnographusok közül többen (így ujabban Munkácsi B.) felismerni vélik bennük az ugor népek s így a régi magyarok rokonait; azt is vitatják, hogy őseink scytha törzsektől sajátították el barangolásaik alkalmával a fegyverforgatást és más mesterségeket. Végül feltünt orosz és hazai régészek előtt (Aspelin, Hampel), hogy a Kr. u. 4. és 5. századból származó, déli oroszországi sírokban talált tőrök, kardok, tükrök, üstök és korongok fölötte hasonlóak a hazánkban, nevezetesen Pókafalván, Fejérden, Czakón és a Kapos mentén talált rokon leletekkel, a miért is mind ezeket most «Scytha régiségeknke» nevezték el. Mindazonáltal a scythák származását még nem sikerült czáfolhatatlanul eldönteni. A scyhták a Kr. e. 8. században ellepték Europának ék.-i részeit, a hol a Pontus Euxinus partján lakó Cimmerri népet leigázták avagy elűzték. Később 630–624 között átkeltek a Fekete tengeren és Kis Ázsián, Mesopotamián meg Syrián keresztül pusztítva és rabolva Aegyptus küszöbéig hatoltak. De midőn 28 évvel később zsákmányukkal együtt haza felé készültek, Cyaxares medus király őket legyőzte és prédájuktól megfosztotta. 513-ban Darius perzsa király abban a hitben, hogy országukban roppant kincseket fog lelni, óriási haddal háborút indított ellenük. Ámde a scythák ügyes csellel pusztáikba csalták a perzsa hadat, és csak akkor állták el útját, midőn az éhségtől és szomjuságtól kínzott perzsák teljesen kimerültek; ekkor azután üldözőbe vették őket és a sereg nagyobb részét felkonczolták. 513 után sokáig nem hallunk róluk hírt. Utóbb III. Mithridates pontusi király hadakozott velük, ki a taurisi félszgietről kiűzte őket. Majd a rómaiak ismerkedtek meg velük; Trajanus császár le is győzte őket. – Nevük ekkor eltünik és a sarmata nép foglalja el helyüket (l. Sarmatia). E népet a scythákkal egy törzsből eredő, ettől K.-re lakó népnek kell tekintenünk, a mely nemsokára N. Sándor kora után a 2. században Kr. e. valami népáradat által a Tanais és Maeotistól Északkeletre fekvő tanyáiból a Don és a Dnyeper közötti szittya földre szoríttatott, a mire azután a Scythák fölött elahtalmasodott s azokat leigázta. Ptolemaeus földjüket tüzetesen leírja. Vándorlásuk óta az egész sík Kelet Europának Sarmatia a neve, Scythia neve pedig Ázsiába származott és azt az egész területet jelenti, a melynek Ny.-on Sarmatia (a Maeotis és a Rha), É.-on az ismeretlen föld, K.-en Serica és D.-en India (az Oxus folyó, az Imaus és Emodus hegysége) a határa. Ezt a Scythiát Ptolemaeus kétfelé osztja: Scythia intra és extra Imaum (S. h entoV kai h ektoV ’Imaou), vagyis ezen hegységtől Ny.-ra és K.-re eső S. E hegységnek a régiek szerint igen nagy kiterjedése van É. felé, Ptolemaeus szerint a köv. hegyei vannak e földnek. Ény.-on a Rhymniusi, Alanusi, Tapurusi hegyek, az Uralnak részei; K.-en az annibiusi (m. a szajáni hegység) és az Auxacusi hegyek (m. az Altáj); D.-en az Oxusi és Sogdiai hegyek (m. Ak és Kara Dagh). Folyói közül Ptolemaeus leírása szerint az Északi tengerbe a Paropansius szerint az Északi tengerbe a Paropamisus (valószínűleg a m. Ob), Rhymnus (m. Uzen), Daix (m. Jajik v. Ural) ömlött; az Iaxartes (m. Szir Derjá v. Sihon) és az Oxus (m. Amú Derjá v. Dsihim) pedig a Caspius tengerbe (?) torkollott. Ptolemaeus a köv. népeket nevezi meg S. intra Imaumban: Rhymmii, Aorsi, Ariacae, Massagetae, Sacae, Argippaei, Thyssagetae: S. extra Imaum területén pedig É.-ról Dél felé haladva: Arimaspi, Aupacitac, Issedones, a mely nevek Kiepert helyes megjegyzése szerint semmiféle azonosítást nem engednek meg, minthogy ama vidékekről csupán chinai történelmi és földrajzi forrásaink vannak. Strab. 7, 300 sk. 11, 507. 510 sk. ujabban magyar ethnographusok a Sarmata népben oly szittya népet látnak, a mely erősen vegyült csúd elemekkel, és a később hazánk földjére nyomult iazyxokat, továbbá az alanusokat és roxolanusoakt is sarmata eredetüeknek tekintik. – Irodalom: Neumann, Die Hellenen im Skythenlande (Berlin, 1855). Kiepert, Lehrbuch der alten Geographie (46 és 303–305. fej.). Müllenhoff, Über Herkunft u. Sprache der pontischen Skythen und Sarmaten (berlini akad. értekezés, 1866). Cuno, Forschungen im Gebiete der alten Völkerkunde, 1. köt. Die Skythen, 1871. Tomaschek, Kritik der ältesten Nachrichten über den skythischen Norden (a bécsi akadémia jelentései között, 116. köt.). Reichardt, Landeskunde von Scythien, nach Herodot (Halle, 1889). V. ö. Fröhlich Róbert, Külföldi adatok az archaeologiához (Arch. Értesitő 3. köt.). Hampel József, Scytha régiségek Magyarországon (Arch. Ért. 1893). Smirnoff értek. u. ott, 1894. Munkácsi Bernát czikke az Ethnographiában (5. köt.) és Nagy Gy. értekezése, A scytha kérdés (u. ott és az Akad. Értesítőben, 5. köt. 1894). Nagy Géza, A szkythák nemzetisége (1895).