Sergii

patricius nemzetség. Sarjai közül említendők: – 1. L. Serg. Fidenas, Kr. e. 437-ben consul, a Veji- és Fidenaebeliek legyőzője. Liv. 4, 17 sk. – 2. M.’ Serg. Fidenas, Kr. e. 402-ben hadi tribunus, mely minőségben az etruscusoktól Veji ostromlása közben vereséget szenvedett, a miért collegájával együtt pénzbírságra itélték. Liv. 5, 8 sk. – 3. M. Serg., a kit Pleminius Rhegiumban Kr. e. 205-ben halálra kínoztatott. Liv. 29, 6 skk. – 4. M. Serg. Silus (annyi mint pisze orrú), Catilina dédatyja. Vakmerő vitézségének révén a II-ik pún háborúban nagy hírre tett szert, és elvesztett jobbját vasból készült kézzel pótolta. Plin. 7, 29. Kr. előtt 197-ben praetor volt. Liv. 32, 27. – 5. Fia M. Serg. Silus mint legatus harczolt L. Aemilius Paullus alatt a Perseus elleni háborúban. Liv. 44, 40. – 6. C. Serg. Orata, lakmározásairól és adósságairól ismeretes világfi. Plin. 9, 79. Cic. fin. 2, 22, 71. – 7. Catilina testvére, ki közhiedelem szerint saját bátyjától lelte halálát. Plut. Sull. 32. – 8. L. Serg. Catilina, született Kr. e. 108-ban és már kora ifjuságában megmételyezte lelkét az akkoriban divatos gonosz szokásokkal, melyek azután vagyonát is elemésztették. Általánosan ismert romlottsága és züllött viszonyai nem riasztották vissza a nagyszámú romlott patriciusi ifjúságot, mely C. erejét és vakmerőségét bámulta, hogy e sápadt arczú, villogó szemű ifjút vezérének válaszsza. Merészségének jelét c. a Sulla-féle proscriptiók napjaiban adta, a midőn egy celta banda élén Sulla és saját ellenfeleire vadászott, és a halálra kínzott M. Marius Gratidianusnak dárdára tűzött fejét az utczákon körülhordozta. Azt is beszélték, hogy a gazdag de romlott Orestilla kezének elnyerése végett saját fiát tette el láb alól. Sall. Cat. 15. Cic. Cat. 1, 6. Plut. Cic. 10. Q. Cic. pet. cons. 2 sk. Az akkori romlott viszonyok mellett nem csoda, hogy a nép C.-t gazságai daczára előbb quaestorrá majd Africa helytartójává választotta, mely állásban C. zsarolásokkal szennyezte be nevét. A mint 66-ban Africából visszakerült, Cn. Pisóval és körülbelül 400 előkelő származású de elszegényedett ifjúval titkon szövetségre lépett, mely az adósságok eltörlését és a hatalom elnyerését tűzte ki főczélul. Maga C. a 65. év küszöbén a consulatusra pályázott, ámde az Africában elkövetett zsarolások miatt P. Clodius vádat emelt ellene, a mi C.-t arra birta, hogy a jelöltségtől visszalépjen. Ascon. ad or. in tog. cand. p. 91. De czimborái a már megválasztott consulok, P. Autornius Paetus és P. Cornelius Sulla sem érték el czéljukat, a mennyiben az elkövetett választási vesztegetések miatt hivataluktól megfosztattak. Sall. Cat. 18. Asc. i. h. 82. Cic. Cat. 1, 6. Dio Cass. 36, 27. Erre az összeesküvők első, nagyobb tervük kivitelében fogtak. Elhatározták, hogy azon a napon, midőn az újonnan megválasztott consulok, L. Aurelius Cotta és L. Manlius Torquatus, hivatalukat elfoglalják (65 jan. 1), őket más kiszemelt áldozatokkal együtt megölik és a hivatalukból kizárt két consult, Sullát és Paetust kiáltják ki majd consuloknak. Pisót katonai erővel Hispaniába akarták küldeni, hogy e tartományban sereget teremtsen, melylyel azután a Keletről visszatérő Pompejusszal szembe szállhassanak. A kósza hír azt is emlegette, hogy a győzedelmes Pompejus visszatérésétől fázó Julius Caesar és Crassus titokban kezet fogtak volna Catilinával, a ki Crassusnak állítólag dictaturát, Caesarnak a magister equitumi állást szánta. Ámde a meghatározott napon Catilina hasztalan leste a senatusi gyűlés közelében a megállapított jelt, melyet Crassus intésére Caesar volt megadandó, mert Crassus távol maradt az üléstől. Febr. 5-én az összeesküvők újra megkisértették a consulok megölését, de ez a terv is meghiusult, mert C. kelleténél korábban adta a jelt. Az összeesküvés tehát nemcsak hogy megfeneklett, hanem a dolognak híre is ment. A senatus őrséget rendelt a consulok mellé és Pisót eltávolította Italiából, a többi bűnös ellen azonban beszüntette a vádkeresetet és valamennyi író sűrű fátyolt borított erre az összeesküvésre. Asc. i. h. 93 sk. Suet. Caes. 8. A 64. év végén C. és társa Antonius újra szerencsét próbáltak, felléptek mint consuljelöltek. Cic. Att. 1, 2. Adósságokba merülve nem igen lehetett más tervük mint az, hogy a hatalmat birtokukba kerítsék, hogy akár erőszakos módon is szabaduljanak hitelezőiktől s azután valamely zsíros kormány kizsákmányolása útján új vagyont kerítsenek. Ebbeli törekvésükben arra a sok elzüllött ember támogatására számítottak, a kik vagyonukat hasonlóan elpazarolták; sőt még arról is volt szó, hogy a rabszolgákat és elitélteket is fegyverre fogják szólítani. Elhatározták végül, hogy czimborájuk Cn. Piso Hispaniában kitűzi a lázadás zászlaját. Az anarchista párt tehát minden erejét megfeszítette, mindazonáltal a választás napján csak fél sikert aratott, a mennyiben a consulságot Antonius és az optimaták jelöltje Cicero nyerte el, míg Catilina nehány szavazattal kisebbségben maradt. Asc. i. h. 95. Most az új consul magatartásától függött minden, a ki eddig valamennyi párttal és valamennyi befolyásos emberrel igyekezett jó lábra helyezkedni; Catilina is ügyvédi cliensei közé tartozott. Consul létére azonban Cicero lassacskán szakított C.-val és pártjával, nemkülönben a democratákkal, sőt kezdte éber szemmel kisérni C. üzelmeit. Consultársát Antoniust, C. czimboráját, azzal a mézes igérettel vonta el C.-tól, hogy átpártolása fejében a gazdag Macedoniát helyezte neki tartományul kilátásba. Ámbár e szerint C. újabb csalódásra ébredett, még sem hagyhatott fel államfelforgató terveivel; adósságai, multja és összeköttetései arra késztették, hogy sötét pályáján tovább haladjon. Helyzete különben nem mutatkozott reménytelennek, sőt ellenkezőleg az akkori zűrzavaros állapotok sikerrel kecsegtették. A kormánypárti optimaták csakúgy mint az ellenzéki democraták aggodalommal tekintettek a mithridatesi háborúból győztesen kikerült Pompejus visszatérése elé. Nagyfokú nyugtalanság szállotta meg a lelkeket. A szövetségesek mind hangosabban követelték a polgárjogot, az ipar pangott, a tőkepénzeseket Catilina fellépése rettegéssel töltötte el, annál is inkább, mert az egyre szaporodó proletarius had napról-napra hetvenkedőbb magatartást tanusított. E válsággal szemben a gyönge és bátortalan kormánypárt Italiában nem rendelkezett katonai erővel. Szóval, a helyzet Catilinának és a bukás szélére jutott és a legvégsőre elszánt embereinek egészben véve kedvezett. Ehez képest tehát C. a 63. év nyarának folyamán megtette intézkedéseit a polgárháború megindítására, melynek székhelyéül a megerősített, tönkrement emberektől hemzsegő Faesulaet szemelte ki. Arra számított, hogy a hajóhad is átpártol hozzá, és hogy Hispaniából majd csapatok érkeznek segélyére. Miután C. Manliusra, Sullának volt tisztjére bízta a főparancsnokságot és választási költségek czímén tetemes összegeket harácsolt össze, a 53. év őszén újra fellépett mint consuljelölt. Pártjával a következőkben állapodott meg: Egy nappal az oct. 28-ikára kitűzött választás előtt C. Manlius kitűzi Faesulaeben a lázadás zászlaját és embereivel Roma felé indul, hogy kezet fogva a fővárosban tömörülő catilinariusokkal, minden áron keresztül vigye C. megválasztatását. Hogy ezt a czélt annál biztosabban elérjék, elhatározták, hogy kiszemelt gyilkosok megölik C. versenytársait, és hogy a fővárost magát számos helyen egyszerre felgyújtják. Ámde Curiusnak (az egyik összeesküvőnek) szeretője Fulvia még jókor értesítette a tervről Cicerót, a kinek egyébiránt ügyes kémei által már tudomása volt a dologról, s a ki szokása ellenére gyorsan és mégis határozottan cselekedett. Már oct. 21-én leleplezte a senatus ülésén C. terveit, mire a senatus szokás szerint a szükséges intézkedések keresztülvitelére hatalmazta fel a consult. Cic. Mur. 25. Sall. Cat. 26. Ugyanakkor (épen jókor) Keletről csapatok érkeztek Roma alá, melyeket Cicero azonnal a vidéken gyülekező Catilina-pártbeliek ellen küldött, míg Romában ő maga vállalkozott a közrend őrzésére. Oct. 28-án, a választás napján, Cicero elszánt párthívei oly nagy számmal lepték el fegyveresen a Marsmezőt, hogy C. pártja mocczanni sem mert és a választásban teljes vereséget szenvedett. Cic. Cat. 1, 5. Mur. 28. C. Manlius azonban egy nappal előbb (oct. 27) már kiadta proclamatióját, melyben az adósságoktól való megszabadítást és enyhébb adóssági perrendtartást követelt; csakhogy a kormány szerencséjére C. Manlius szava elhangzott és felkelése elszigetelve maradt, a mint hogy Praeneste várának meglepése sem sikerült. Ezzel C. helyzete rosszabbra fordult. Miután övéi Faesulaeben fegyvert fogtak, neki is a táborba kellett távoznia, ámde elutazása előtt életkérdés volt reá nézve, hogy Romában is kitörjön a mozgalom. Ezért és mert vakmerőségével hatni akart ellenfeleire, egyelőre mégis Romában maradt. A szerencse azonban következetesen elfordult tőle. A vidékről egymás után balhíreket kapott, Romában pedig Cicero kémei lépten-nyomon szemmel tartották. Ezért tehát mégis tanácsosnak tartotta elutazni, előbb azonban a nov. 6. és 7. közötti éjjelen Porcius Laeca házában tartott összejövetelen Cicero megöletésére nézve intézkedett, de a consul kémei ezúttal is túljártak az összeesküvők eszén. Midőn a kiszemelt gyilkosok nov. 7-én reggel Cicero ajtaján kopogtak, nagy számmal felállított őrök őket egyszerűen elutasították. Másnap 63 nov. 8-án Cicero a Juppiter Stator templomában tartott senatusi ülésen heves szavakkal lobbantotta C. szemére gaz szándékait, a ki ennek daczára, elvtársaiban bízva, magát védelmezni merészkedett. Midőn azonban észrevette, hogy a senatorok többsége haragosan ellene fordul, fenyegetődzve otthagyta a termet és aznap Manlius táborába sietett. Cicero 1. beszéde Catilina ellen. Sall. Cat. 32. Ezzel Cicero malmára hajtotta a vizet, mert most már nyiltan a haza ellenségének lehetett őt nyilvánítani. Másnap nov. 9-én Cicero második beszédében C. távozását tudatta a néppel, a senatus pedig C.-t, Manliust és társaikat, ha bizonyos határidőn belül a fegyvert le sem teszik, száműzötteknek nyilvánította, és G. Antonius consult nevezte ki a C. ellen induló sereg vezérévé. Dio Cass. 37, 32. Cic. Cat. 2, 6. Sall. 36. Ez a határozat, tekintettel Antonius multjára, félszeg rendszabály volt, és nem is volt valami különös hatása. Etruriában egy felkelő sem tette le a fegyvert, a Romában visszamaradt összeesküvők pedig vakmerően tovább szőtték ármányaikat. Abban állapodtak meg, hogy Calpurnius Bestia, az új néptribunus, dec. 10-én Cicero ellen lázító beszédet intéz a néphez, a következő éjjel Gabinius és Satilius Romát egyszerre 12 helyen felgyújtja, Cethegus pedig magát Cicerót teszi el láb alól. Sall. Cat. 43. Plut. Cic. 18. Cethegus gyors cselekvésre buzdította habozó társait és így a Saturnaliák ünnepnapjára (dec. 19) tűzték ki a merényletet. Cic. Cat. 3, 4. Cicero ezekről a tervekről is jókor értesült, de tekintettel az aggodalmas senatusra s irásbeli, döntő bizonyítékok hiányában nem merte az összeesküvőket letartóztatni. Cic. Cat. 3, 2. Ekkor a véletlen játszott kezére. Lentulus a galliai allobroxoknak épen Romában időző követségét akarta bele vonni az összeesküvésbe és galliai czinkostársaihoz czímzett leveleket adott át nekik. Az allobroxok Ciceróval tudatták a dolgot, ki az alkudozások látszólagos folytatására biztatta őket, hogy irásbeli bizonyítékok birtokába jusson. Számítása bevált. Midőn az allobroxok követei Romát dec. 2-án este elhagyták, a kapunál letartóztatták őket és leveleiket elvették. Másnap reggel Cicero csöndben Lentulust, Cethegust, Statiliust és még két összeesküvőt maga elé idézett, majd pedig a senatus elé vezette őket, mely a bizonyítékok felolvasása után valamennyit hazaárulása miatt (perduellio) elzáratta, mert Romát a gallusoknak és etruriai lázadóknak akarták zsákmányul odadobni. Cic. Cat. 3, 2, 3. Sall. Cat. 47. Még az nap (dec. 3) este számolt be Cicero 3-ik nagy beszédjében a népgyűlésnek a vizsgálat eredményéről. Plut. Cic. 19. De mert attól félt, hogy az előkelő foglyok cliensei és czimborái kisérletet tehetnének a foglyok kiszabadítására és mert az etruriai összeesküvők hadától is tartott (Sall. Cat. 51. Cic. 4. 8. Dio Cass. 37, 35), az egész ügyet döntés végett dec. 5-én újra a senatus elé vitte. A senatus ugyan még az octoberi gyűlésen teljes hatalommal ruházta volt fel a consult, de törvény szerint csak a népgyűlés dönthetett a polgárok élete és halála fölött. Csakhogy a népgyűlés régóta nem hozott halálos itéletet, miért is Cicero attól tartott, hogy most is enyhe határozatot fog hozni, ámbár hogy a legfontosabb levelezések közzététele folytán a közhangulat az összeesküvők ellen fordult és a tömeg meg a kereskedelmi osztály szenvedélyesen elitélte a «gyujtogatókat». Mindamellett az aggodalmas Cicero szorongattatásában más tényezőre igyekezett a felelősséget áthárítani és e czélból a senatus elé vitte a dolgot, jól lehet ez a testület az alkotmány értelmében e kérdésben jogilag nem dönthetett. A Concordia templomában dec. 5-én lefolyt senatus-ülés viharosnak igérkezett. Az optimaták ugyanis Caesart és Crassust, a democraták vezéreit is szerették volna az anarchisták bukásába belekeverni, kik kezdetben az összeesküvőkkel tényleg némi összeköttetésben állottak. Cicero azonban, nem akarta gondjait egy újabbal szaporítani és azért azt válaszolta Catulus optimatának, hogy meg van győződve Caesar és Crassus ártatlanságáról és fölösleges dolognak tartja ellenük bizonyítékokat szerezni. A senatus ülésén a következő évre megválasztott consul, Dec. Junius Silanus szólalt fel először, a ki a bűnösök halálára szavazott. Cicero és pártja már abban a reményben ringatta magát, hogy a senatus egyértelmű határozatot fog hozni, mert Crassus nem jelent meg. De Caesar jelen volt és mitsem törődve a lappangó gyanusításokkal, az összeesküvők örökös fogságára szavazott. Ciceróra nehezedett immár a feladat, hogy a halálbüntetés kimondását, mint az eddigi intézkedések természetes következményét indokolja (4. beszéd). Utolsónak szólalt fel ifjabb Cato, a ki szenvedélyes hangon az összeesküvők kivégzését követelte és az enyhébb büntetés szószólóit azzal vádolta, hogy be voltak avatva a merényletbe. Beszédével magával ragadta a többséget, mely most a halálbüntetést kimondotta. A szavazásból új erélyt merítő Cicero gondoskodott, hogy a büntetést azonnal végrehajtsák: Lentulust késő este maga vezette a Tullianum nevű földalatti börtönbe, a többieket praetorok vitték oda, a hol azután a hóhérok mind az öt bűnöst megfojtották. Ennek utána Cicero fölment a forumra s a némán várakozó tömegnek odakiáltotta: «vixerunt». A fellélegző nép kitörő örömmel üdvözölte a consult, a ki Romát oly nagy bajoktól szabadította meg. Plut. Cic. 22. Vell. Pat. 2, 35. A senatus hálaünnepélyt rendezett és Cicerót a haza atyjának nevével üdvözölte. A fővárosban tehát az összeesküvés el volt fojtva; hátra volt még az Etruriában szervezkedő had szétverése. Itt Catilina elvtársakból és hozzá szegődő rabszolgákból valami 20,000 emberrel rendelkezett, kiknek legnagyobb része azonban a Romában történt kivégzés hirére kereket oldott és csak 4000 maradt hű hozzá. Ezekkel a végsőre elszánt Catilina Galliába készült vonulni, hogy ott lázadást szítson. De a Picenumból elébe rendelt praetor Q. Metellus Celer elzárta az Apenninuson átvezető szorosokat, Metellus pedig egy másik haddal Gallia Cisalpinában foglalt állást, míg Dél felől a Romából felsiető fősereg élén Antonius, C. egykori czimborája közeledett. A bekerített C., abban a reményben, hogy talán sikerül Antoniust megvesztegetni, az ellen fordult, de ez a reménye is füstbe ment. Antonius, hogy ne neki kelljen az itéletet egykori szövetségesén végrehajtani, betegség ürügye alatt vitéz alvezérére Marcus Petrejusra bízta a vezényletet. Egy meredek, szikláktól körülzárolt völgyben, Pistoria közelében került a dolog kenyértörésre, a hol C. és emberei jobb ügyre méltó vitézséggel egytől egyig elestek (62 elején). Hadseregének elszéledt maradványai 60-ban Thurii vidékén semmisültek meg. Sall. Cat. 57 skk. Flor. 2, 12. Dio 37, 40. – Irodalom: A kézikönyvektől (Mommsen, Peter, Ihne, Nitzsch, Neumann sat.) eltekintve: John K., Die Entstehungsgeschichte der Catilinarischen Verschwörung, Jahrbücher für class. Philologie 1875/76. évi 8. pótkötetében. John, Über die jüngeren Quellen der catilin. Verscwhörung (u. ott. 113–114. köt.). Hagen, unterschungen über römische Geschichte, 1. köt. Catilina (1854). Prosper Mérimée, Études sur l’hist. rom. 2. köt. 1844, (2. kiad. 1870). Scholtz, Die catil. Verschwörung (1874). Garbari, Qualis fuerit rerum Romanarum conditio temporibus Catilinae etc. (Trient, 1874). Besser, De coniur. Cat. (Lipsiae, 1880/81). Wirz, Catilinas Bewerbung um das Consulat 63 (Zürich, 1864). Stern, Catil. u. d. Parteikämpfe in Rom (Dorpat, 1883). John, Das Verhör der Catilinarier (Neue Jahrb. für Philol. u. Paedagog. 1885. évf. 814. l.). John, Sallustius über Catilinas Candidatur im J. 688 (Rheinisches Msueum, 1876). Goebel, Ist der Catilina des Sallustius einie Preisschrift? (Jena, 1879). Füsslein, Über Ciceros I. Rede gegen Catil. (Merseburg 1899). Halm bevezetése Cicero Catil. ellen mondott beszédeihez. Dübi, De Catilinae Sallustiani fontibus ac fide (Bern, 1872). Buresch, Die Quellen zu den vorhandenen Berichten von der catilin. Verschwörung (Commentat. in honorem Ribbeckii, 1888, 217. l.); v. ö. Waitzsäcker hasonló irányú értekezését a Neue Jahrübcher für Philologie 111. kötetében. Chambalu a., Das Verhältniss der 4. catil. Rede zu der von Cicero in der Senatssitzung den 5. Dez. 63. gehaltenen wirklichen Rede (Neuwied, 1888). John C., Der Tag der I. Catil. Rede (Philologus, 1888, 46. köt. 650. l.). Zimmerer H., Declamatio in L. S. Catilinam, Eine Schuldeklamation aus der röm. Kaiserzeit (a müncheni Maximilian gymnasium programmjában, 1888). Kühn, Quo die Cicero primam in Catil. orationem habuerit (Breslau, 1885). Schwartz Ed., Die Berichte über die Verschwörung des Catil. (Hermes, 32. köt.). Willrich, De coniurationis Catilinariae fontibus (Göttingen, 1895). Sallustius Catilinájának legjobb kiadása Croisettől való (Paris, 1898, szöveg és fordít.). Magyar nyelven: Schilling Lajos, Catilina, Julius Caesar. Két tanulmány, Erdélyi Muzeum, 1882. Cserép dolgozatai Sallustiusról és Halmos Ákos értekezése: A Catilina-féle összeesküvés fejlődése (kőszegi gymn. progr. értek. 1895/96). Egybevetendő végül a Cicero- (Tulii alatt), Caesar- és Cato-irodalom.