Sertorius

Quintus, római democrata politikus és hadvezér, a sabinusok földjéről Nursiából származott és mint jogász és rhetor kezdé pályáját. Plut. Sert. 2. Később Caepio és Marius alatt a cimberek és teutonok ellen harczolt (Kr. e. 105. és 102-ben), majd 97-ben mint hadi tribunus Hispaniában öregbítette katonai hírnevét. Plut. Sert. 3. Kr. e. 91-ben quaestor lett Gallia cisalpinában és részt vett a szövetségesek ellen folytatott háborúban. Midőn ez a rendkívűl tehetséges tiszt és minden tekintetben kiváló ember a néptribunatusért pályázott, Sulla és pártja megbuktatták. E sértés az elégületlen democraták soraiba vezette, kik közé természeténél fogva sohasem tartozott volna. Nem helyeselte Marius prosciptióit és lehetőleg korlátozta azok borzalmait, Marius halála után pedig gyilkos bandáját azon ürügy alatt, hogy zsoldját akarja kifizetni, egybegyüjtötte és megbízható celta emberei által levágatta. Cinna halála után jó tanácscsal szolgálta a néppártiakat, de mert ezek vezérei nem hallgattak ő rá, a visszatért Sulla bosszúja elől 82-ben a Marius által számára kijelölt innenső Hispaniába távozott, a hová hívei szép számmal követték. Tartományában nemcsak a bennszülötteket tudta megnyerni, hanem a Hispaniában letelepedett rómaiakat is, a kikből megbízható sereget szervezett és máskülönben is jelét adta sokoldalú tehetségének és higgadtságának. Oly derekasan védekezett a Sulla pártiak ellen, hogy katonái szinte rajongtak a félszemű «uj Hannibalért.» Plut. Sert. 4 skk. Flor. 3, 21. Vell. Pat. 2, 25. App. b. c. 1, 65 skk. 85 skk. Midőn azután egyik alvezérének megöletése folytán Sulla seregei mégis áttörtek a Pyrenaeusokon, S. hűnek maradt hadosztályaival Uj Carthagóban hajóra ült és Africába vitorlázott 81-ben, a hol Sulla bosszuja egyelőre utól nem érhette. Bolyongó kalandorként élt az afrikai partokon, hol szövetkezve hol hadakozva az itt is megtelepedett ciliciai kalózokkal és Lybia kóbor törzseinek főnökeivel. A Sulla-pártbeliek azonban itt sem hagyták békében; midőn Tingist (Tanger) ostromolta, római hadtest érkezett az ostromlott város felmentésére, melyet azonban S. visszavert. Egy ideig most azt a tervet forgatta agyában, hogy a nyugati Africa előtt elterülő kanári szigetekre (insulae Fortunatae) költözködik és ott alapít római államot. Hadi tetteinek hire azonban a csak félig leigázott lusitaniaiakat (a tulsó Hispaniában) arra birták, hogy követeik utján meghivják és vezérükké válaszszák. S. meghallgatta kérelmüket és 80-ban visszaindult Hispaniába, mi közben a Cotta által vezényelt római hajóhadon keresztül vágta magát. Eleintén csak 20 lusitaniai község és 2600 római származású katona állott rendelkezésére, rövid idő alatt azonban oly népszerűségre emelkedett, hogy a lusitaniaiak ezrivel tódultak a lovagias «helytartó» zászlaja alá, a ki azután római módra fegyverzett és fegyelmezett sereget alakított belőlük. A tulsó Hispania vezérét, L. Fufidiust, a Baetis partján megverte, majd M. Domitius Calvinusra, az Iberus vidéki tartomány helytartójára mért döntő csapást, és még a tapasztalt Q. Metellus sem birta S.-nak utját állani és a guerilla háborunak véget vetni. Plut. Sert. 12 skk. Pomp. 17. Dio Cass. 36, 8. 10. App. b. c. 1, 97. 107 skk. E rendkívüli sikert S. nem csupán katonai lángelméjének, hanem politikai és hazafias tapintatának is köszönhette. Nem tekintette magát a felkelt lusitaniaiak vezérének, hanem Roma helytartójának. Ez okból az emigrans rómaiakból senatust alakított, seregét római seregnek tekintette és csakis rómaiakat nevezett ki tisztekké. Másrészt azonban fölötte igazságos és méltányos volt a hispaniaiakkal szemben, elsajátította és tisztelte szokásaikat és erkölcseiket, az előkelők gyermekei számára pedig Oscában iskolát állított, a hol azok latinul és görögül beszélni és a togát viselni tanultak. Leszállította az adókat és szigorúan megbüntette azt a római katonát, a ki a hispaniaiak tulajdonában kárt tett. Szóval S. tette az első kisérletet, hogy nem a régi lakósok kiirtásával és helyökbe küldött italiaiak letelepítése által, hanem emberséggel szervezzen provinciát, és jó szóval törekedett a benszülött lakosságot latinosítani és rómaivá tenni. A lakosság hűségének zálogául vett ugyan kezeseket, de másrészt testőreit is a hispaniakból szedte. Ezek után természetes, hogy a hispaniaiak, mihelyt S. küldöttjei meghozta nekik a parancsot, táborába sereglettek, odaadással követték a csatatérre, és esküjükhöz híven mindhalálig ragaszkodtak a római vezérhez. Cic. Brut. 48. Gell. 15, 22. Sulla nagyszámú sereget küldtöt ellene Hispaniába, de nem volt képes S.-t legyőzni. Innenső Hispania egészen S. hatalmába esett, követei által pedig a galliai törzseket is felkelésre biztatta, és a Diana hegyfokán épült tengerparti erősségben állomást nyitott a kisázsiai kalózok számára, a kikkel az optimaták uralma ellen szövetséget kötött. Sulla halála után az optimaták már attól tartottak, hogy S. Italiába tör, és akarva nem akarva komolyan kellett a hispaniai háborúra készülniök. Alkalmas vezér hiányában a fiatal, nagyravágyó Pompejust tették meg proconsuli hatalommal az innenső Hispania főparancsnokának és 31,000 főnyi hadsereget adtak melléje S. legyőzésére. De S. nem maradt tétlen. Ügyes alvezérét Hirtulejust a túlsó Hispaniába küldötte Metellus ellen, maga pedig az innenső provinciában készült Pompejus fogadtatására, a ki 77 őszén átlépte a Pyrenaeusokat. Plut. Sert. 16 skk. Pomp. 19. A 76. évben a háború változó szerencsével folyt. Amott Metellus győzte le Hirtulejust (a ki el is esett), amitt Pompejus ült diadalt S. alvezérei, Perparna és Herennius fölött, de az év vége felé S. a Lauron város felmentésére siető Pompejust kijátszotta, a várost bevette és lakóit elűzte. Liv. ep. 91. Sall. 2, 17. App. b. c. 1, 109. Plut. Sert. 18. Pomp. 18. A következő 75. évben Pompejus Sucro mellett vereséget szenvedett, de egyesülvén a tapasztalt Metellus hadával, Saguntum közelében a Turia folyó síkján S. hadát visszaverte, mely alkalommal S. megsebesült. Plut. Sert. 21. App. i. h. Egészben véve tehát a rómaiak eredménnyel és több fontos város (Valentia, Segobriga) bevételével dicsekedhettek, de czéljukat még sem érték el, mert a középső és felső Iberus mellékén még szilárdan állott S. hatalma, úgy hogy Pompejus uj legiókért volt kénytelen a senatushoz folyamodni. A 74. évben S. csupán guerillaháborúra és egyes várak ostromlására és felmentésére szorítkozott, de ellenfelei sem tudtak maradandó sikert felmutatni. Ekkor már 8 évig húzódott a sertoriusi hadjárat, mely óriási vér- és pénz-áldozatokba került a rómaiaknak. A hadvezérek és katonáik S. ellen és a harcz befejezése teljesen bizonytalannak látszott. Növelte a bajt, hogy S. most Mithridates pontusi királylyal is szerződést kötött, melyben emez arra kötelezte magát, hogy 40 hajót és 3000 talentumot bocsát S. rendelkezésére. Plut. Sert. 23 sk. Luc. 8. 12. App. Mithr. 68. 112. Ez a hír valamint az uj legók megérkezése arra birták Pompejust, hogy több erélylyel folytassa a küzdelmet, és ezóta lassan bár de biztosan S. fölé kerekedett. A hispaniai fölkelők türelmüket kezdték veszteni és elszéledtek, a hispaniai és a római elemek között több izben összekoczczanásra került a dolog és S. nehány benső híve is ingadozni kezdett hűségében; mikor pedig Pompejus nagy vérdíjat tűzött ki S. fejére, nehány római emigrans S. ellen összeesküdött. S. szigorral büntette ugyan a vádlottakat, de az elégületlenség azért egyre terjedt, és az ármány tovább szőtte szálait. Végül Perperna vállalkozott a vérdíj megszerzésére és egy koholt diadal megünneplésére rendezett lakomán az oscai főhadiszálláson 72-ben czinkosaival S.-t orozva meggyilkolta. Vele együtt haltak meg hű kisérői. App. b. c. 1, 113. Hisp. 101. Plut. Sert. 26. Pomp. 20. Így halt meg árulás folytán ez a rendkívüli ember, kit a mostoha sors és a Sulla pártiak gyűlölete arra késztetett, hogy fényes tehetségeit hazája ellen használja. A gyilkos átvette ugyan S. örökségét, de nemsokára Pompejus által megveretett, elfogatott és kivégeztetett. S. hada erre végképen elszéledt, Hispania pedig a rómaiak kezébe került. V. ö. Fröhlich Franz, Sert. Lebensbilder berühmter Feldherren aus d. Altertum, Zürich, 1893.