Sibylla

Sibulla (szokásos, de nem biztos etymologiája Varro nyomán a dór sio [= DioV] bolla = Jeou boulh, isten akarata), egynémely görög isten, főleg Apollo ihletett jósnőjének a neve. Rendesen úgy képzelték, mint barlangban vagy ihlető erejű forrásnál remetéskedő fiatal lányt, ki jósló tehetséggel van megáldva és rajongó őrjöngésében jövendőt mond. A hagyomány szerint a S. Apollo papnője, olykor leánya vagy kedvese. Nincs biztos tudomásunk, hogy hány ily S. volt, sem nem ismerjük határozottan hazájukat és működésük korát. Plato (Phaedrus 294B) csak egyet ismer, Plinius (n. h. 13, 13) hármat, Aelianus (v. h. 12, 35) négyet, Varro (ap. Lact. 1, 6, 9) tízet, a Chronicon Paschale tizenkettőt. Varro Sybillái: az erythraei, samusi, perzsa, libyai, delphii, cimmeriai, cumaei, hellespontusi, phrygiai és tiburi. Pausanias (110, 12, 9) egy hébert is említ, kinek Sabbe a neve. A legrégibb Sibyllák a hagyomány szerint Kis Ázsiában, a trójai Ida szomszédságában laktak; később volt ilyen jósnő az ion Erythraeben, Samusban, Delphiben, az italiai Cumaeben. A rómaiak S. nevet adtak a Tiburban jósló nymphának, Albuneának is. Hor. od. 1, 7, 12. Leghíresebb volt az erythraei S., Herophile, más néven Amolthea, Demophile, Daphne, Mantho vagy Deiphobe, kit rendesen a cumaeivel azonosítanak, mert sok vándorlás után Cumae lett a hazája. A monda szerint Apollo szerelemre gyuladt iránta, s minden kivánságát hajlandó volt teljesíteni; erre a S. azt kivánta, hogy annyi évig éljen, a hány porszemet tart a kezében, de elfelejtett kérni egyúttal örök ifjúságot és egészséget, s mivel nem akart az isten kedvese lenni, idő multával öreg és beteges lett, alakja összeesett, szeme réveteg, arcza ránczos és fakószínű lett. Így ő már 700 éves volt, midőn Aeneas Italiába jött, és még 300 évig kellett élnie, míg éveinek száma elérte a kezében tartott porszemek számát. Más hagyomány szerint annyi évet kivánt magának, a mennyi porszem csak Erythraeben van, s Apollo azzal a feltétellel teljesítette óhajtását, ha hazáját elhagyja és soha többé viszont nem látja. Erre a S. Cumaebe költözött, hol nagyon sokáig élt, s midőn végre nagyon vágyott meghalni, egy hazájából érkezett levélnek pecsétpora vettet véget életének. Serv. Aen. 6, 321. Paus. 10, 12. Petorn. sat. 48. Ő mondta meg Aeneasnak, mikép találhatja meg Anchisest az alvilágban, sőt oda is vezette az Orcus bejáratáig. Jóslatait szokás szerint száraz falevelekre írta, melyeket barlangja szájánál helyezett el, s a kérdezőnek nagyon kellett sietni, hogy azokat felszedje, mielőtt a szél összekeverné. Verg. A. 6, 9 skk. Ov. met. 14, 101 skk. – A Sibylla könyvek, melyek oly gyakran szerepelnek Roma történetében, eredetileg görög hexameterekben szerkesztett jóslatok gyűjteménye volt, mely a Solon idejében élt és a trójai Gergisben eltemetett hellespontusi Sibyllától származott. E gyűjtemény később Erythraebe, innen Cumaebe, majd Tarquinius Superbus idejében Romába került. A monda szerint a cumaei S. a királynak kilencz könyv jóslatot kínált megvételre, s igen nagy árt kért értök, mert szavai szerint a városnak, sőt talán a világnak sorsa volt bennök megírva. Tarquinius sokallta az árt, a S. eltávozott, s három könyvet a tűzbe dobván, a megmaradt hatot ismét oly drágán kínálta. A király természetesen ismét drágállotta, mire a S. ismét elégetett három könyvet, s az utóbbi három könyvért is annyit kért, mint előbb. Ekkor végre Tarquinius megadta a kért összeget, és a könyveket ezentul a római állam legszentebb kincseiként Juppiter capitoliumi temploma alatt egy üregben őrizték. Midőn e könyvet Kr. e. 83-ban a capitoliumi nagy tűzvészben elpusztultak, a senatus követeket küldött különböző vidékekre, így Iliumba, Erythraebe, Samusba, hasonló jóslatok gyűjtésére. Ezen újabb gyüjteményt más, italiai eredetű Sibylla jóslatokból együtt a helyreállított templomban helyezték el honnan Kr. e. 12-ben Augustus mint pontifex maximus Apollo palatinusi templomába vitette át. Itt maradtak e könyvek Kr. e. 405-ig, midőn őket a hagyomány szerint Stilicho tűzbe dobatta. A jóslatokat mindig a senatus rendeletére és nem a jövendő kifürkészése végett kérdezték meg, hanem nagy csapások (dögvész, földrengés, rossz előjelek stb.) esetén az istenek kiengesztelése czéljából, a néppel pedig sohasem a jóslatot, hanem az előírt engesztelő áldozat módját közölték csupán. E könyvekben főleg a trójai vidékeken tisztelt istenekről és szertartásokról volt szó, s ez az oka, hogy idegen istenek és szertartások korán behatoltak a római államvallásba, a görög isteneket a nemzeti istenekkel azonosították, s a római vallás a görög typus szerint átalakult. Tarquinius a hagyomány szerint a Sibylla könyvek őrzésére papi testületet szervezett, melynek kezdetben két patricius tagja volt; Kr. e. 367-től öt patricius és öt plebejus volt a testületben, Sulla korától kezdve 15-en, rendszerint volt consulok és praetorok (duum, decem-, quindecimviri sacris faciundis), kik felelősek voltak a könyvek épségeért és tartalmuk titokban tartásáért. A jóslatokat az állam rendeletére kérdezték meg, s ők magyarázták a szavak értelmét és állapították meg a szükséges szertartásokat is. – E könyvek semmiféle viszonyban sincsenek azon, szintén hexameterekben írt gyűjteménynyel, mely crhsmoi Sibulliakoi név alatt maradt reánk. Ezek különböző szerzőktől és különböző korokból (Kr. e. 2. – Kr. u. 5. századból) eredő állítólagos jóslatok. Részben pogányok, részben alexandriai zsidók, részben keresztények írták, s mind a három világfelfogás megnyilatkozik bennök. Nagyobbrészt prófétaszerű köntösben előadott történetek, jóslatok a megváltó jöveteléről, templomokról, városokról, népekről, a római birodalom későbbi sorsáról, felváltva erkölcsi szabályokkal és költői leírásokkal. A gyűjtő neve ismeretlen és bizonyára Lactantinus után élt, talán Justinianus korában. Kiadások: J. H. Friedlieb, Die Sibyllinischen Weissagungen (Leipzig, 1852). Rzach, Oracula Sibyllina (Wien, 1891). Sackur, Sibyllinische Texte u. Forschungen (Halle, 1898). V. ö. Hoffmann, Die Tarquinischen Sibyllenbücher (Rhein. Mus. 1895. 110 skk.) Krausz Sámuel, a Sibyllák (Egy. Phil. Közl. 1901, 60 skk. és 711 skk.)