Silvanus

a latin népek egyik istene, szószerint annyi, mint «erdei isten», a kinek neve alkotása mutatja, hogy eredetileg valamely másik istenségnek jelzője lehetett. Jövendő kutatások feladata azt eldönteni, vajjon az az isten Juppiter volt-e, a mint azt némelyek állítják (pld. Reifferscheid), vagy Mars, a kinek köréhez S.-t Preller sorolja, avagy végül Faunus, a mint Wissowa föltételezi. Az eddigi adatok nyomán legközelebb áll hozzá a silvicola Faunus (Verg. A. 10, 551), a kivel minden lényeges tulajdonságban rokon. Igazi természetére nézve erdei isten, a ki sűrű bozótban lakik és onnan vigyáz a fákra, erdőgazdákra és favágókra, de úgy a mint az erdők elszigetelt lakói és telepesei lassankint szelidebb erkölcsöket vesznek fel és társas foglalkozásokat folytatnak, maga is kiterjeszti gondjait a földmüvelésre és baromtenyésztésre, sőt a kertészetre és gyümölcstermelésre is. De lényegében, mivoltában akkor is igazi erdő- és faisten, a kit az emberek csak ezzel való összefüggésben tudnak megnyerni maguknak és foglalkozásuknak. Mivel a legeltetés legrégibb időben tulnyomólag az erdőben történt, ő gondozza a fák közt legelő jószágot (arvorum pecorique deus, Verg. A. 600). Másrészt ő a határok örzője, mert hisz az erdők és az irtások képezik mindenütt a legősibb határt (tutor finium, Hor. epod. 2, 22). De még akkor is, mikor az erdő lassankint tért enged az emberi culturának és az irtások helyén falvak és tanyák épülnek. S megmarad azon emberek védője, a kik a falvakban, tanyákon laknak. Igaz, hogy még akkor is gyöngéden ragaszkodik a fákhoz és kezében egy-egy ifju csemetével, gyönge gyökérszálait szeretettel óvja, jár az erdők ösvényén. Verg. G. 1, 20 és Servius jegyzete. Sőt már ő is részt vesz a falusiak bujában és bajában, láthatatlanul védi a forrást, hová a pásztor déli verőfényben menekül (Prop. 5, 4, 3) és megszaporítja a termést a gyümölcsösben és szőlőkertben. Ebből a viszonyból lassankint S.-nak háromféle szerepe fejlődött ki, a melyek viszont magának az istennek részére különféle elnevezést eredményeztek. Az egyik a S. domesticus, a ki gondot visel a házra és udvarra, a második a S. agrestis, a kihez a nyájakért imádkoztak és a kit első sorban a pásztorok tiszteltek, a harmadik a S. orientalis, a kinek a különböző gazdákhoz tartozó földbirtokok határán (a hol azok összeszögellenek) külön kis területet szenteltek; rendesen tisztást (lucus), a mint azt a feliratokban ismételten megemlítve találjuk (v. ö. különben Vergilius szép leirását. A 8, 596 skk.). A feliratok egyébként az imént említett három néven kívül más mellékneveket is fűznek hozzája. Így a domesticus mellett nevezik casanicusnak sőt vilicusnak, utoljára pedig mint egy-egy meghatározott földbirtok védőjét felruházzák ezen földbirtoknak vagy tulajdonosának nevével. Ilyen elnevezések a föliratokban a S. Flaviorum (CILVI 644), S. Naevianus (VI 645). S. Stajanus (IX 1552), S. Veturianus (XI 3289) stb. Nem ritkán előforduló mellékneve a conservator és custos, vagyis a ki megőrzi és megszaporítja a vagyont, mi több, nemcsak az udvart és majort őrzi, de az embereket is, a kik oda tartoznak, első sorban a majorost (azért salutaris). Mikor pedig a gazda utazik, akkor megint S. az, a ki gondoskodik róla, hogy szerencsésen és jó egészségben térjen vissza a házi tűzhelyhez, a miért aztán megtisztelő mellékneve Lar agrestis. CIL VI 646. Az iránta való tisztelet költőkké teszi a feliratok embereit, az egyszerű kasznárokat és gazdatiszteket, a kik közül az egyik az Alpeseken való átutaztában az idő viszontagságai elől S. berkébe menekül, és megigéri, hogy ha szerencsésen hazavergődhetik, háladatosságból «ezer szép nagy fát» fog ültetni az istennek. (Orelli, 1613. szám). Mindebből S.-nak olyan népszerüsége következett, a mely példátlan az olyan istennél, a kinek állami cultusa sohasem volt, kinek tiszteletéről a nyilvános ritualis könyvek sehol meg nem emlékeznek, kinek sem hivatalos ünnepségen sem papja nem volt. Ezzel csak látszólagos ellentétben áll az, hogy a forumon a Saturnus templom tájékán egy vén fügefa alatt S.-nak (fából faragott?) szobra állott (Plin. n. h. 15, 77), nemkülönben az is, hogy Romában ismételten vetődnek fel olyan föliratok, a melyek az isten oltáraira és kápolnáira vonatkoznak (pld. CIL VI 597. 607); ezek ép oly magánfogadalmi ajándékok, mint az a szentély, mely a császárok korában a collis hortorum magaslatán állott. Hist. Aug. Tac. 17, 1. Magyarázatuk az, hogy a császárok parkjaiban és kertjeiben falusi módra tisztelték S.-t mint az ültetvények védő szellemét, a ki egyuttal a (birtokos) császári házat is óvja (v. ö. a gyakran előforduló rövidítést: S. A. S. 7 Silvano Augusot Sacrum, Marini, Atti, p. 542). Egyébiránt S. cultusa a lehető legegyszerűbb, egész a parasztosig puritán. Egy pár fa alatt, esetleg fiatal berekben útszéli kövekből és pázsitból hevenyészett oltáron mutatják be, neki azt az áldozatot, a mire a gazdaság képes (tejet, vajat, a nyájaknak zsengéit, a gyümölcsösnek és szántóföldnek termékeit). Az öreg Cato (de agric. 83) leirja azt az áldozatot, melyet a parasztgazda mutat be S.-nak és Marsnak pro bubus uti valeant. Érdekes, hogy ezen az áldozaton, épúgy mint minden áldozaton, a mit S.-nak bemutattak, asszonynak nem volt szabad jelen lenni. Schol. ad Juven. 6, 447. CILVI 579. A Laresekkel való társítása lassankint új szerepkört nyitott S.-nak. A városokban és nagyobb helyeken egyesületek és collegiumok patronusa lett (CIL VI 612. 630–632. X. 444. XIV 309); ilyen volt pld. a collegium Zeunitorum, melynek geniusával együtt ünneplik. CIL VI 693. Lassankint azonban az egyes provinciákban talált szokások, nemkülönben a költők alkotó fantasiája sokat változtatott S.-nak eredeti természetén. Számos istennel kötik össze és együtt ünneplik velök, pld. Dianával (CILVI 658), Hercules Domesticusszal és Liberrel (a három együtt CIL VI 294). Hercules és S. együtt igen gyakori pld. u. o. 295–97 és egy oltáron (Visconti-Gualtani, Mus. Chiar. 24. tábla). A Nymphákkal is szivesen társították. CIL VI 834. A görögök mythusainak behatása és a költők önkénye folytán ezek a társítások még megszaporodtak; így társították sőt azonosították Faunusszal, Inuusszal, Aegipannal, de különösen Silenusszal (V. G. 2, 494. Ov. met. 14, 638) és Pannal, a kihez különben is hasonlít egyben-másban. Plaut. Aulul. 674. 766. Acc. trag. fragm. 405. Stat. Theb. 6, 111. Ezzel kapcsolatban egyfelöl úgy fogták föl S.-t mint derült, jókedvű aggastyánt, a ki szerelmes a szép Pomona istenasszonyba (Verg. G. 2, 494. Hor. epod. 2, 21. Ov. met. 14, 639), másfelől belekeverték görög eredetű mythusokba, így egyebek közt a Cyparissus mondába (Serv. Georg. 1, 20. Ecl. 10, 26), és egy nagyon eredeti mythust fogadtak el S. eredetéről. E szerint az isten Crathis folyóistennek és egy kecskének utóda, akárcsak a Pan istené lenne. Ezt a jó indulatú, de félig állati gyermeket a kecskenyáj gazdája fölneveli, és ezt S. azzal jutalmazza, hogy nevelő apjának vagyonát gyarapítja. De mikor felnőtt, kitör belőle az erdei manó, azért a gazda az erdőbe zavarja. Probus ad Verg. G. 1, 20. Nyilván így akarták megmagyarázni S.-nak Panhoz hasonló sajátságait. S. is szereti a zenét úgy mint Pan (a római mezei istenek közül neki van szentelve a syrinx. Tibull. 2, 5, 3). S. is elbujik az erdő bozótjába és abból egyszer-egyszer nagyot kiált, úgy hogy hangjától megijednek az emberek és kivált éjjel megrémíti a tanyák lakóit (S. tonans, Martial. 10, 92, 5). Utoljára megsokasították S.-t, sőt női alakjairól is kezdenek megemlékezni. Így keletkeznek a Silvani és Silvanae, a kik a Faunusokkal, Satyrusokkal és Nymphákkal együtt vonulnak fel Bacchus diadalmenetében. Ov. met. 1, 193, Lucan. 3, 409, Plin. n. h. 12, 3. Érdekes pannoniai különlegesség a tétényi (camponai) feliratban előforduló S. Augustae (Récseynél, p. 56). Legvégül a tudós okoskodás is hatalmába kerítette S.-t és a a világanyag istenét (JeoV ulikoV = deus materiae) látta benne; erőltetett magyarázat, a miből olyan istenek fakadnak mint S. Caelestis (CIL VI 638), S. Pantheus (u. o. 695); innen ered továbbá az a körülmény is, hogy Mithrasnak titokzatos cultusába S.-t is felvették. – S. művészeti ábrázolásai nem állnak arányban népszerűségével. Abban az időben, midőn az isten tisztelete még egészen latin nemzeti alapokon nyugodott, szentélyeiben bizonyára csak fából készült szoborképek voltak, a milyen lehetett az is, a melyről fentebb megemlékeztünk s a mely a Saturnus templom tájékán állott. Plin. 15, 77. Az isten későbbi képeinek megbeszélésében különbséget kell tennünk a római (italiai) képek között és azok között, a melyeket a provinciákban találtak. A római és italiai szobrok úgy mutatják be az istent, hogy alakja férfias, szakállas, haja hosszú és fejét fenyőgalyakból (cziprus, pinia) font koszorú övedzi. Testén nincs ruházat, csak épen a vállára van egy kecskebőr vetve, melynek redői között szőlőgerezdek és kerti gyümölcsök látszanak. Baljában hatalmas fenyühusángot tart, jobbjában a vinczellérek görbe pengéjü kését, lábain, parasztsarút visel, mellette hűséges kutyája urára feltekintve nyugtalanul lesi parancsait. Az itt jelzett attributumok (gyümölcs, kertészkés, husáng, kecskebőr) más és provincialis szobrokon is előfordulnak, de a mi a római szobrokat megkülönbözteti, az a Zeusra emlékeztető fejalkotás és arczkifejezés. Ha egy pillantást vetünk a mellszoborra, melyet Baumeister mint 1731-ik ábrát közöl és a melyen első tekintetre meglátszik, hogy fából készült minta után faragták, mindjárt tisztában vagyunk vele, hogy a művészek S.-t Juppiterrel tartották rokonnak, és hogy az ő képzeletükben Juppiter Liber, Juppiter Terminus és Juppiter Ruminus mellett ott élt Juppiter Silvanus is. Még inkább mutatja ezt az a teljes szobor, melyet Clarac után Baumeister mint 1730-ik ábrát mutat be és melyet sokáig tévesen Vertumnusnak tekintettek. A szines képek közül érdekes egy mozaik fülke a lateranói muzeumban, a mely sötétkék hátteren úgy mutatja S.-t, a mint a nézővel szembe fordulva ott áll kerek szakállal és barna hajzattal, öltözete fehér szinű pirosan szegélyezett hosszú ujjas tunica, lábán magasszárú zöld csizma, vállára vetve egy sárgaszín állatbőr (Annal. Inst. 1864, L. M. tábla, 3. szám). Ez a felöltözött S. már öltönyénél fogva is átmenetet képez azokhoz az emlékekhez, melyeken S. más istenségek, különösen Nymphák társaságában jelenik meg (az ide vonatkozó emlékek közül néhányat a Nymphae czikk műtörténeti részében említettünk meg). Itt aztán az egyes provinciák lakói nagyon intim, mondhatni portraitszerű S.-ikkal díszítették fogadalmi tábláikat és oltáraikat. Kapva az alkalmon, hogy van egy isten, a ki hozzájuk annyira közel áll, hogy szinte családjukhoz tartozik, a kit a császárok és nagyurak nem foglaltak le teljesen maguknak, éltek azzal a szabadsággal, hogy S.-nak nincs hivatalosan meghatározott formája, és saját képükre és hasonlatosságukra faragták ki az erdők istenét. E tekintetben kivált a pannoniai és ezek között az aquincumi emlékek érdekesek. Kiemeljük azt, a melyet Hampel József közöl (Budapest Régiségei 2. köt. 69. lap). Ezen az emléken S. nem egyéb pannoniai gazdánál (esetleg maga Antius a donator?) téli öltözékben, felső testét kettős alsó öltözék födi, melyik közül az egyik térdig, a másik a czombokig ér. Felső öltözéke hosszú téliköpeny, melyet a jobb vállon gomb tart össze, fejét csuklya fedi, lábszárait lefelé szükülő nadrág borítja, mely alant belenyulik a czipőbe. A czipő maga félig a mi fűzős lábbelinkhez, félig a gallus-breton faczipőkhöz hasonlít. Ilyen nadrágot és czipőt Italiában nem volt szokás hordani, és az egész alak ép oly pannoniai különlegesség mint az egyes föliratokon előforduló S. Herbarius melléknév. (Récsey, p. 36). Egyébiránt úgy a pannoniai mint a más provinciákban fölvetődött föliratok között mondhatni számtalan vonatkozik S.-ra, a kit a provinciák gazdái több jóakarattal mint izléssel örökítettek meg az utókor számára (a 739. á. Silvanus-relief az Aquncumi Muzeumban). Preller, Römische Mythologie, 1, 392 skk. Wissowa, Religion und Kultus der Römer, 175 skk. Az emlékekről: Reifferscheid, Annali, 1866, 210. Baumeister, Denkmäler, 3. köt. 1665 skk. Récsey Victor, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata, 37. és 84. lap. 10. és 11. tábla.