Sirenes

SeirhneV, mythikus lények, a kik legelőször az Odysseában fordulnak elő. Fiatal leányok, a kik a nyugati tenger egyik szigetén laknak körülbelül fele uton Circe szigete és Scylla borzasztó rejteke között. A Sirenek is félelmesek, mert bájos énekükkel az arra vitorlázó utast tőrbe csalják és veszedelembe ejtik. Virágos mezőn ülnek, de körül vannak véve áldozatúl ejtett férfiak holttestével, a melyek immár rothadásnak indultak és a melyeken a bőr a csontokra száradt. Maga az ének nem hoz halált, csak annyiban veszélyes, a mennyiben a hajósokat a parthoz csalja, a hol a tulajdonképeni veszedelem kezdődik. Hom. Od. 12, 39 skk. Odysseus, a kit Circe erre figyelmeztetett, mikor már hajójával közeledett hozzájuk, hajósainak fülét viaszszal betömte, magát pedig az árboczhoz köttette. Mikor aztán már hallotta őket, hasztalan integetett társainak, hogy oldják fel ők, a mivel megparancsolta volt, még erősebb kötelékekkel kötötték meg, fogva tartották, és az evezőkön nagyot szoritva szerencsésen elsiklottak a veszedelmes sziget mellett. Hom. Od. 12, 39–55. 166–200. Juv. 9, 149. Igy kerülték el azt a sorsot, mely mindazokra várakozott, a kik a bűbájos ének kedvéért a biztos hajót elhagyták, t. i. hogy a S. énekükkel elaltatták őket, azután összetépték és felfalták. Plin. 10, 49, 70. Odysseus különben nem volt az egyetlen, a ki a mythus szerint szerencsésen megmenekült, megesett ez az Argonautákkal is, a kiket Orpheus mentett meg a veszélytől. Midőn ugyanis az Argo a S. szigetéhez ért, Orpheus rákezdett legszebb énekére és lantjával túlzengte a S. hangját. Mivel pedig meg volt jósolva, hogy a S. csak addig fognak létezni és élni, a míg valaki bűbájuk alól megmenekül, valamelyik e két menekülés közül (vajjon Odysseusé-e, vagy az Argonautáké-e, bizonytalan) vesztüket okozta. A tengerbe vetették magukat és ott három sziklaszirtté változtak. Orph. A. 1284. Apollod. 1, 9, 25. Hyg. fab. 141. A Homerusra következő mythus halálukat máskép is adta elő, azonkívül beszélt alakjukról, lakóhelyükről, származásukról és utódaikról. Vesztüket úgy adta elő az egyik mythus, hogy egykor Hera rábeszélésére a Muzsákkal versenybe bocsátkoztak, de ebben vereséget szenvedtek és el kellett türniök, hogy gyalázatos büntetésül tollazatukat kitépjék (a Homerusra következő monda ugyanis szárnyasan képzeli őket. Eur. Hel. 168). Alakjuk a későbbi mondában mindig sajátságosabban fejlődik, és ezzel párhuzamosan halad képzőművészeti ábrázolásuk is (l. alább). Különös keverék-alakok, néha Tritonok módjára emberi testtel, mely halfarkban végződik; még gyakrabban női fejjel és madártesttel. Fulgent. myth. 2, 11. Ezt az alakot bizonyos hagyományban saját kérésükre kapták, azon czélból, hogy játszó társukat az elrablott Persephonét, a kit hasztalan kerestek széles e világon, most már a tengereken és szigeteken is kereshessék. Ov. met. 5, 553. Más hagyomány szerint Demeter változtatta őket ilyenekké, büntetésül, a miért Persephone elraboltatását meg nem akadályozták. Hyg. fab. 141. Avagy Aphrodite cselekedte ezt, ugyancsak büntetésül, a miért megvetették a nászt és örökké szűzek akartak maradni. Eustad. pp. 1709, 43. Aelian. h. a. 27, 23. Lakóhelyüket is igyekeztek földrajzilag meghatározni. Keresték Siciliában a Pelorum hegyfoknál, Capreae szigetén, továbbá a Sirenusaeken, melyek Campania partjához közel három kis lakatlan szigetből állottak (most Licosa, San Pietro és La Galetta), azért e szigetek neve Sirenum petrae (Mela 2, 4, 9) vagy Sirenum scopuli. Verg. A. 5, 864 és Servius jegyzete. Atyjuk hol Phorcys tengeri isten (Plut. symp. 9, 14, 6), hol Achelous; anyjuk vagy Sterope (Apollod. 1, 7, 10) vagy valamelyik múzsa (Melpomene, Terpsichore, Calliope, Apollo, A. 4, 893) vagy Gaea. Számuk is különböző. Homerus még csak kettőt ismer (Od. 12, 52) és nevüket nem említi, később háromról hallunk, t. i. Pisinoë, Aglaopheme, Thelxiepia vagy Parthenope, Ligea és Leucosia. Surrentumban templomuk volt (Strabo p. 23), Parthenope mellett pedig (a mai Napoli) a hasonnevű S. sírját mutogatták. Strabo p. 246. A tenger zengő leányát kétségkívül nem véletlenül temette el a hagyomány azon a helyen, hol a tenger bűbája a mai napig oly hatalmasan nyilatkozik. Sőt a római kor mindig határozottabban kereste és találta a S.-ben a tenger ellenállhatatlan varázsa mellett a tenger csalfaságát és megrontó szilaj erejét. Hova tovább egészen úgy tünnek fel mint a csábitás szellemei, jelképei a kéjhölgyeknek, a kik az elcsábitottakat tönkre teszik és a kiknek nyomán ott jár az erkölcsi és vagyoni hajótörés. Hor. sat. 2, 3, 14. De midőn így a S. csábító voltára vonatkozó adatokat összegeztük, meg kell emlékeznünk alakjuknak egy másik jelentéséről is, a mely már nagyon korán jelentkezik és természetüknek megfejtését meglehetősen megneheziti. Ez a Sirenek szerepe, melyet mint a halotti gyász és a halottakat sirató kegyelet kifejezői játszanak. Az alvilággal való összefüggésüket mutatja már az is, hogy mint Persephone kisérői lépnek fel az árnyak országában, sőt Euripides egyenesen úgy tekinti őket mint a föld sötét méhének szülötteit. Igy kerülnek a sirokra, mint a halotti sirató ének (JrhnoV) megszemélyesítései; esetleg (pld. Sophocles és Isocrates sirján) mint a költészet és ékesszólás varázsának jelképei. Hiszen maga Persephone szólítja fel őket, hogy kisérjék zenéjökkel és halotti énekekkel. Lassankint az orphikus és platói eszmék is körükbe vonják a S.-ket (Plat. rep. 10, 13 skk.), sőt Plato egyenesen összefüggésbe hozza őket a sphaerák harmoniájával. Míg így látjuk, hogy a S. mythusa hol a philosophiába olvad által, hol pedig allegoriává lesz, tegyünk kisérletet ezen mythus eredeti természetének magyarázatára. Az eddigi magyarázók hol a tenger csábító Múzsáinak nézték, hol az ének vonzó erejével ható bűvésznőknek. Voltak, a kik az egészben egyszerű hajósmesét láttak, voltak viszont, a kik erkölcsi tanulságot hámoztak ki belőle. A kik végül a rothadás daemonainak tekintették és nevüket a Siriusszal hozták összefüggésbe, a szirokkónak minden lankasztó hatására gondoltak, mely a friss életet megöli, a szelet elhallgattatja, és miként a legrégibb hagyomány leírta, a bőrt a csontra szárítja. Mindezen magyarázatokban megtaláljuk az igazságnak egy-egy vonását. A S. mythusa egyrészt a tenger természetében másrészt hajósmesékben gyökeredzik. Különösen a homerusi hagyomány az, a mely borzalmasan regényes hajósmesékből táplálkozhatott. Az Odyssea költőjének lelkében vagy keleti hagyományok csendültek meg, vagy azt szőtte mesévé, a mit saját szemeivel látott. A középtenger partjainak illatos virányai, a Hesperisek kertjei, a déli verőfény, a mely a testet lankasztja és mégis ingerli, a hullámok altató zaja és a parti népek távol énekei, a csábító vágy, hogy az ismeretlen parton kikössenek, kapcsolatosan a parti zátonyok és szirtek veszedelmeivel: mindez a teremtő képzeletben könnyen fűződhetett egy-egy bájos hableányhoz, a kinek bűvös köréből a hajós többé nem szabadulhatott és a kinek személyével kapcsolatba hozta mind azokat a kalandokat, miket távol útjaiban akkor is megtalált, mikor nem kereste őket. Az így képzeletben megalkotott S.-t azután a költő ellátta mindazon testi szépségekkel és a dalnak mindazon varázsával, a melylyel képes valaki a férfiút lekötni, szellemét fenkölt eszméktől elvonni és érzéki képzetekben elmeríteni (v. ö. Plato, Crat. p. 403, p. 45, B). De még így a tenger bűbája a S.-ben alakot öltött és megszülettek annak riadó leányai, a kik csábító életükkel a hajóst tőrbe csalják, és ezalatt a hajó zátonyra jut, másrészt az attikai szokás, hogy a sírokat S.-kel jelöljék meg, nem magyarázható másképen mint úgy, hogy a tengeri szél zúgását, mely időnkint szinte sír a költészetben és zokog a vitorlák között, úgy fogták föl mint halotti siralmat, és így a S.-ben kettős természetet különböztettek meg: egy bűbájost és egy gyászosat. A kettőnek egyesítése nyilván azzal a gondolattal függ össze, hogy a csábítást nyomon követi a romlás; csak így lehet S. Sophocles a nemes költő is, de a csábító kéjhölgy is, a ki bájait áruba bocsátja. Ennek a fölfogásnak alapja minden esetre az emberi hang (beszéd és ének) érzéki hatásában rejlik, a melyet az ókor bűbájos szerepében korán felismert, és a S.-en kívül más mythusokban is megszemélyesített. Calypso is, Circe is elragadóan énekeltek, de a S. ezenkívül még azt is el tudják mondani, a mi széles e világon történik, a minthogy a tengeri lények általában ókori felfogás szerint mind távolba látók (clairvoyantok) és jövendőmondó természetűek. – A S. ezen kettős természetének, melyet fentebb vázoltunk, nyomára akadunk a képzőművészetben is, noha a sirokon használt S. és a teljes emberalakuak aránylag később fordulnak elő. A legrégibb műemlékeken madarak, leányfejjel. A műemlékek ezen csoportjából reánk maradt egy piros alakos, gondosan festett hydria, melyet Vulciban találtak és melyet Baumeister művében az 1700-dik ábrán közöl. A hydria művésze előtt nyilván az Odyssea említett elbeszélése lebegett, és azt a jelenetet festette meg, midőn Odysseus hajója két szirt között siklik el, melyeknek mindenikén egy egy S. áll, míg egy harmadik, épen akkor veti magát a tengerbe. Figyelemre méltó körülmény, hogy a művész három S.-t mutat be, holott Homerus csak kettőt ismer. Továbbá, hogy a Homerusnál névtelen S. egyike itt el van nevezte (imeropa, vágyhang). A szárnyas S. az etruscus bronz emlékeken négy szárnynyal fordulnak elő, a mi nyilván keleti hatásra vezetendő vissza. Minden más görög emléken azonban a S. madárteste az idők folyamában egyre keskenyedik: először a kebel alakul ki, majd a karok következnek, utoljára az egész felső test, úgy hogy végeredményben egy női alak áll előttünk, mely tollas madáralakban végződik. Ámde itt is kétféle typus lép elénk. Az egyik az igazi síremlék-typus, melyen a szárnyak és a farktollak alárendelt szerepet játszanak, ellenben a fősúly a búsongó leányarczra van fektetve, melyet az ifjabb attikai virágkor hagyományainak megfelelőleg alakítottak. Egy ilyen athenaei síremléket közöl Baumeister az 1701. ábrán, és ha ezen emléknek nemes kifejezésű homlokára és arczvonalára tekintünk, nem gondolhatunk egyebet, mint hogy ilyen S. lehettek Sophocles és Isocrates sírján. Ezek közül az, a melyik Isocrates sírját díszítette, bronzba volt öntve, 9 rőf magas volt és egy 30 rőfnyi oszlop tetején állott. Philostr. Soph. 1, 17. Plut. vit. 10. or. 838c. A másik typus, melyet a ránk maradt emlékek feltüntetnek, a S. egyikét kitörő fájdalom kifejezésével mutatja, a mint egyik kezét szivére szorítva a másikkal haját tépni készül; jellemző a merev, szinte katonás állás és a nagy denevérszerű szárnyak, melyek a S. testét két oldalt majdnem köpönyeg módjára környékezik. Az emlékek ezen csoportjából való az, mely ez idő szerint a Louvreban van (Bouillon, Musée 3, Basrel. 6). A római korban a S. egyre sűrűbben fordulnak elő, még pedig különösen a kis művészetben. A szárnyas madártestnek női testtel való egyesítése eléggé tetszetős és nagyon alkalmas volt metszett és vésett kövek továbbá márvány és agyag reliefek diszítésére (a 740. á. antik gemma képe után Odysseust mutatja, a mint a Sirenek mellett elhajózik). Ezáltal észrevétlenül egyre jobban és jobban tágúl a S. szerepköre. Nemcsak hogy énekelnek, hanem hangszereken is játszanak; tükröt és virágfüzért, a szerelmi csáb jelvényeit tartják kezükben, viszont azonban ők gyujtják meg a halotti máglyát és ők hoznak vizet, hogy ezt eloltsák. De még így a S. madár természete a művészetben mindvégig nyomot hagy, nem kisebb számmal találunk olyan emlékeket, a hol a S.-en semmi vagy alig valami látható a madártulajdonságaiból. Ezek a S., a melyek különösen a volaterraei sírvedreken fordulnak elő, hosszú ruhás nőalakok, kik fejükön hosszú fátyollal és térdükre vetett palásttal ülnek a sziklákon. Igy lassankint valóságos Múzsákká lesznek, a kik aztán a mythusban (talán épen valamelyik művész ötletének hatása alatt) ép úgy összeütközésbe jönnek a valódi Múzsákkal, mint Marsyas Apollóval. Ez az összeütközés abban a versenyben nyert megoldást, melyről fentebb megemlékeztünk, s a melynek a S.-re nézve oly lesujtó eredménye lett. A verseny színhelyét egyesek Coroneában, mások Creta szigetén keresték. A verseny a művészetben is nyomot hagyott és több sarcophaguson látható, különösen azon, melyet Millingen közöl (Uned. Mon. 2, 15). A sarcophaguson a verseny a három capitoliumi istenség jelenlétében kezdődik és végződik, a verseny tárgya a zene azon három faja, a melyek közül egyet-egyet egy-egy S.-nek tulajdonítottak (Serv. Aen. 10, 864), t. i. a fuvolázás, ének és cithara játék. A három S.-nel szemben áll a három érdekelt Múzsa, míg a többi Múzsák hol a hallgató szerepére vállalkoznak, hol a csoportozat második felében a legyőzött S. megszégyenítő büntetését végzik (letépik róluk a ruhát és kitépik tollaikat). Az antik világ letüntével a S. a népköltészetbe mentek át, egyúttal pedig a középkori művészet különösen a 7-dik század óta halfarkkal ábrázolta őket (Haupt. Index lectionum, Berlin, 1863). Igy élnek a tengerparti népek meséiben mint hableányok és vizi tündérek, a kik hol zátonyra csalják énekükkel a hajóst (Loreley), hol pedig kedveseiket siratják, a kiket elvesztettek (a szép Meluzina). L. Welcker, Griechische Götterlehre 3, 164 skk. Schorn, Über die Bildung der Sirenen auf Antiken Denkmälern (Denkschriften der Münchner Akademie, 4, 1829–1831). Gerhard, Auserlesene Grichische Vasenbilder, 7, 98 skk. ii. Annal. 1859, p. 416. Bolte, De monumentis ad Odysseam pertinentibus, 33 skk. ll. 59–68. ll. Kastner, Les Sirènes, Paris, 1858. Cerquand, Études de myth. gr. u. o. 1873 Postgate, Journ. of Philol. 1880. Patroni, Rivista di filol. 1891. Schrader, Die Sirenen nach ihrer Bedeutung und künstlerischer Darstellung, Berlin, 1868. Baumeister, Denkmäler 3. kötet 1642. skk. ll. Unger, Zur S.-Sage, Philologus, 1888. Martha, Gaz. Arch. 1887. Weicker, De Sirenibus, quaestiones selectae, Leipzig, 1895. Crusius, Epiphanie der S., Philologus, 1891. J. Harrison, Journal of Hellen. Stud. 1885. E. Sellers, u. o. 1891/2. Civitelli, Sirene e Satiri, Napoli, 1897.