Socrates, SwkrathV.

– 1. A nagy philosophus, a görög fölvilágosultság legnagyobb hőse és áldozata. Athenaeben született valamivel 469 előtt; atyja Sophroniscus szobrász, anyja Phaenerate bábaasszony, neje a házsártosságáról közmondásossá vált Xanthippe volt S. atyja mesterségét tanulta, de mellette korának műveltségét teljesen elsajátította. A sophisták tanításának minden előnyét s veszedelmét korán fölfogta és azt hitte, hogy isteni rendelés szólítja és önmagának folytonos vizsgálatára, polgártársai birálatára, a közerkölcs javitására, tökéletesítésére. Tanítói működését tehát merőben vallásos indítékból a valódi erkölcsös érzés ösztökélésére kezdte már a peloponnesusi háború kezdetén. Aristoph. Felhők. 423. Nem akart iskolát alapítani, hisz maga sem csatlakozott előtte virágzott iskolák egyikéhez sem, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt, szabadon, minden iskolai kényszer nélkül tanított. Az utczán, a piaczon járt-kelt, megszólította polgártársait, Silenus külsejével magára vonta figyelmüket, beszélgetésbe bocsátkozott velük és látszólag jelentéktelen, köznapi tárgyakból kiindulva, a legfontosabb vallási, erkölcsi, sőt politikai kérdések taglalásáig, metsző, éles critikájáig emelkedett. Míg ragyogó szelleme, mély humora, nemes önzetlensége, csodás igénytelensége magával ragadta Atheane ifjuságának legjobbjait, másfelől szabadszájuságával, ironiájával, folytonos birálgatásaival föl kellett keltenie az ostobák és gonoszok haragját és gyülöletét. Különben S. pere nem itélhető meg teljesen a bölcs környezetének, tanítványainak és barátainak leirásából. A száraz tény az, hogy 70 éves korában bevádolták «az ifjúság elcsábitása és új istenek behozatala miatt». Elitélését politikai okok is sürgették. Az aristocrata gondolkodású philosophus sokkal őszintébben nyilvánította a tömeg iránti megvetést, hogysem fölmentették volna. A vádlók Meletus, Anytus és Lycon voltak; S. a heliasták előtt büszke önérzettel viselkedett, sőt Plato apologiájának értesítése szerint meg is bántotta az esküdteket. Az itélet halálra szólt, s. 30 napi haladékot nyert, de ez időt nem használta föl a szökésre (hiába kérték rá barátai), hogy a törvényt meg ne sértse, 399 május havában itta ki a méregpoharat. S. tanításának jelentősége személyes hatásában állott, irás nem maradt fenn tőle. Nagy számú tanítványainak roppant eszmegazdagsága, mely mégis rá mint közös kútfőre vezethető vissza, mutatja termékeny és termékenyítő voltát. Ismerettani tekintetben S. a fogalom tisztázása körül elévülhetetlen érdemeket szerzett; a fogalom után az itéletet s a következtetés már természetesen születnek a szigorúan rendszeres gondolkodásban. Ez a módja a gondolkodásnak egyedül alkalmas arra, hogy tudásra vezessen. A tudás pedig egy az erénynyel. Minden gonoszság csak a tudatlanságból ered. «Senki sem tudatosan gonosz, hanem csak a jónak nem ösmerése miatt». Az értelem gondos kiképzése egyértelmű a jó s igaz erkölcsre való neveléssel. Minden tisztázott fogalom egy-egy erény. S. ez erény-elmélete megfeledkezik az akaratról, s ebben van szervi hibája. De nagyon helyesen mondották róla, hogy «ha S. az erényt és boldogságot azonosnak tartja, akkor azt mindenekelőtt azért teszi, mert ő maga így érzett». S. hatását mutatja, hogy Platón kívül az ő közvetlen tanítványai voltak a cynikusok (élükön Antisthenesszel), a cyrenaikusok (Aristippus), a megaraiak (Euclides); mindezeket a kisebb socratesi iskoláknak nevezik. A 742. á. Socrates márványhermája a római Villa Albaniban. A rá vonatkozó irodalomból idézzük: Pfeiderer, Socrates und Plato. Joel. Der echte und der Xenophontische Socrates. Gomperz, Gr. Denker 2. – 2. Socrates vagy Sosicrates, argosi, ismeretlen időből való író, egy perihghsiV ’ArgouV cz. műnek s egy írásnak (proV EidoJeon) szerzője, melyben mythusi tárgyakat dolgozott fel. – 3. Cos szigetről való, egy epiklhseiV Jewn cz. mű szerzője, mely legalább 12 könyvre terjedt. – 4. Rhodusi, megírta a római polgárháborúk történetét. Töredékei Müller, fragm. hist. Graec. 4, 496 skk.

5. Görög egyházi történész az 5-ik században; 7 könyvből álló ránk maradt munkájában mint Eusebius ecclhsiastich iotoria -jának folytatója megirta a keresztény egyház történetét 325-től 439-ig. Első kiadása Stephanustól (Paris, 1541), azután még többször kiadva.