Spes

’ElpiV, a reménység megszemélyesítése, még pedig első sorban a szántó vető és kertész reménységéé, melyet munkájának eredményéhez köt. Később aztán őt tisztelték az áldott állapotban levő asszonyok, utoljára pedig ő képviselte azt a reménységet, a mely termékeny és gyümölcsöző jövendőre vonatkozik. Látjuk tehát, hogy eredetileg a szabad természetnek egyik istenasszonya. Később aztán ő az a numen, a melyhez imádkoztak, mikor azt akarták, hogy beteljesedjék, a mit kivánnak. Ezért imádkozott hozzá a nyereségét kergető kalmár és katona, a ki válságos helyzetben szerencsés kimenetelt remél. Ez utóbbi minőségének köszönhette az istenasszony első nagy római templomának keletkezését. Ezt a templomot A. Attilius Calatinus fogadta, a mig őt és seregét az első pún háború borzalmai zugták körül. A templom a Forum Holitoriumon állott a Pietas és Juno Matuta templomai között (Liv. 21, 62. 24, 47), azon a helyen, a hol most a San Nicolo in Carcere templom áll. 31-ben Kr. e. nagy tűzvész által elpusztult, de Kr. u. 17-ben Germanicus újból felavatta. Azonkívül két szentélyéről emlékeznek meg a hiteles források, egyet a hetedik regióban említenek (templum Spei Novum), egy másik pedig a későbbi Porta Labicana táján volt, és az egész környéket úgy nevezték róla, hogy «ad spem veterem». Hivatalos ünnepségeinek napja aug. 1-seje volt. Augustus császár ideje óta S. istenasszony szoros vonatkozásba lép a császári családdal. Annak a napnak emlékére, a melyen Augustus a toga virilist magára öltötte (oct. 18), a cumaei ünnepi calendariumban elő van írva a S.-hez való könyörgés. És midőn 63-ban Kr. u. Nero császár és Poppaea császárnő az utóbbinak Antiumban történt szerencsés lebetegedése után Romába megint bevonultak, az ünnepi istenségek sorában ott találjuk S.-t. Ez a S. augusta, a melyet Román kívül is sok helyen tiszteltek; így Antiumban egy külön collegiuma volt (cultores spei augustae, CIL X 6645), Gabiiban (CIL XIV 2804), Ostiában (u. o. 475), Ariciában (u. o. 2158), Capuában (u. o. X 3775 stb.). Ábrázolásai meglehetős gyakoriak, néha különösen domborműveken szabadabb felfogásuak, legtöbbnyire azonban egy archaistikus typus után vannak mintázva, mely még a Phidiast megelőző időkre vezetendő vissza. S. valamennyin úgy jelenik meg mint egy fürge karcsú leányka, a ki lábujjhegyre emelkedve könnyedén lebeg tovább. Hosszú ruháját, mely festményeken zöld színű, leeresztett baljával kecsesen meglebbenti, jobbjában liliom vagy granátalmavirág, néha búzakalászok vagy csésze (a horgonyt mint a reménység jelképét az antik világ nem ismeri); az istenasszony haja felbontva dúsan vállára omlik, mellette egy varjú. A szabadabb felfogású emlékeken, így egy római domborművön, továbbá azon az óriási szobron, a mely a napoli muzeumban van és közönségesen Flora Farnese néven ismeretes, nincs meg az archaistikus typus, a ruha redőzete kevésbbé merev és az istenasszony feje virággal van koszorúzva. A fellebbentett ruha motivumát elejti az istenasszony alakján a Palazzo Chigi híres márvány craterje (Baumeister 1575. ábra). Végre a metszett köveken úgy találjuk, a mint kiterjesztett jobbjában virág helyett a kedvező sikernek (Bonus Eventus) kisded szobrocskáját tartja, ezzel mintegy jelezni akarván a beteljesedett reménységet (Lippert, Dactyl. 721). A görögöknél csakis mint költői alak fordul elő. Soph. Oed. tyr. 158. Theocr. 4, 42. Böttiger, Kleine Schriften, 2, 375. Gerhard, Über Venus-Idole, 1845. Preller, Römische Mythologie, 2, 253. 401. Bernouilli, Aphrodite, Leipzig, 1873, 68 skk. ll. Homolle, Bull. de corr. hellen. 14 (1890), 572 skk. Wissowa, Religion und Cultus der Römer, München, 1902, 273 skk. ll.