Terentii

valószínűleg sabinus nemzetség, melynek főbb képviselői: – 1. C. Terr. Varro, a ki mint consul 216-ban Kr. előtt Cannae mellett Haniballal szemben vereséget szenvedett. Pol. 3, 107. Liv. 22, 43. Később 215–213-ban Picenumban táborozott. Liv. 23, 32. 25, 6. Mint követ 200-ben Africába ment. Liv. 31, 11. – 2. A. Ter. Varro, 184–182-ben Kr. e. a hispaniai suessetanusok és celtiberek ellen győzelmesen harczolt. – 3. Ter. Varro, Hortensiusnak a híres szónoknak rokona; egy ideig Ázsia kormányzója volt, 75-ben Kr. e. e minőségében elkövetett visszaélései miatt pörbe fogták, de Hortensius segítségével s a birák megvesztegetése következtében fölmentést nyert. – 4. M. Ter. Varro, Roma legnagyobb polyhistora, Reatéban 116-ban Kr. e. született lovagi családból. Bár kora ifjúságától fogva nagy buzgalommal foglalkozott a tudományok legkülönbözőbb ágaival, a nyilvános élettől sem maradt távol. Hogy néptribunus volt, maga említi. Gell. 13, 12. A kalózháborúban 67-ben Kr. előtt Pompejus alatt mint tengerésztiszt szolgált. App. Mithr. 95. A polgárháborúban is Pompejushoz csatlakozott s 49-ben mint legatus harczolt Hispaniában Caesar ellen. Caes. b. c. 2, 17. A pharsalusi csata után Caesar, szokott nagylelkűségével megbocsátott neki s megbízta egy nyilvános könyvtár rendezésével. Suet. Caesar 44. Caesar halála után csak nagy nehezen menekülhetett el Antonius üldözései elől. App. b. c. 4, 47. Élete utolsó éveit a nyilvános élet zajától távol egészen a tudománynak szentelte s késő vénségében halt meg 28-ban Kr. előtt. – Varro egyike az ókor legtermékenyebb íróinak. Írt 74 különböző munkát, melyek összesen 620 könyvre terjedtek. Költői művei a következők: pseudotrogoediarum ll. 6, poëmatorum ll. 16 (lyrai és elegiai mértékben), saturae Menippea (tréfás tartalmú költemények versben és prózában vegyesen), saturarum ll. 4. Leghíresebb tudományos munkája volt az antiquitates rerum humanarum et divinarum (41 könyv), mely a római állami és vallási régiségeket tárgyalta s az összes későbbi hasonló tárgyú munkáknak főforrásul szolgált. Ugyancsak régiségtani és történeti tárgyúak voltak a de vita populi romani, de gente populi Romani, annales, aetia (bizonyos szokások és intézmények eredetének megfejtése). Mint irodalomtörténész is kitünt következő műveivel: de originibus scaenicis, de actionibus scaenicis, quaestiones Plautinae. A de poëmatibus a költészet különböző műfajairól szólt, a de poëtis pedig római költők életrajzait tartalmazta. Népszerű volt imagines v. hebdomades cz. képeskönyve, mely 700 kiváló görög és római ember arczképét tartalmazta rövid magyarázó szöveg kiséretében. Plin. 35, 2, 11. Gell. 3, 10. Grammatikai munkái közt legjelentékenyebb volt a de lingua Latina, valószínűleg 25 könyvben, melyet egyes specialis értekezések, mint de sermone Latino, de similitudine verborum, de utilitate sermonis egészített ki. A de lingua Latinából ránk maradt az 5–10. könyv, a régibb latin nyelv ismeretére nézve nagyfontosságú forrásmunka. Valóságos encyclopaediája volt a tudományoknak a disciplinarum ll. 9, mely alapjául szolgált az ú. n. artes liberales összes későbbi feldolgozásainak. Inkább practikus, mint tudományos czélt szolgált a földmívelésről szóló, reánk maradt munkája, a de re rustica (három könyvben). Részben historiai, részben philosophiai tartalmú népszerű értekezések voltak a logistorici. Ezenkívül írt még egész csomó részben szónoki részben költői munkát, melyek azonban csak czímükről ismeretesek. Nyelve Ciceróval szemben sok régiséget (archaismus) mutat, stilusa mindazáltal nincs erő és tömörség hiján. – A de lingua Latinát kiadta O. Müller (1833) és Egger (1837); a de re rustica megtalálható a Gesner és Schneider-féle Scriptores rei rusticae czímű gyűjteményben, külön kiadta Keil (1889). – 5. Terentia, Maecenas felesége. Sen. ep. 114. – 6. P. Ter. Varro Atacinus (melléknevét a galliai Atax folyótól nyerte), az első római költő, ki Gallia Transalpinában született, élt 82–37. Kr. e., bellum Sequanicum cz. alatt epost írt Caesar egyik háborújáról, lefordította Apollonius Rhodius Argonauticáját s több tudós tanító költeményt írt alexandriai minták után (chorographia, ephemeris). Mint satirairót említi őt Horatius (sat. 1, 10, 46), mint elegikust Propertius (3, 34, 85) és Ovidius (trist. 2, 439). Töredékeit lásd Baehrens fragm. poet. Rom. p. 332. – 7. Q. Terentius Culleo, a második pún háborúban a carthagóaiak fogságába jutott, honnan csak 201-ben Kr. e. került vissza. Majd 189-ben néptribunus, 187-ben praetor lett s mint ilyen nagy szigorúsággal, sőt ellenséges indulattal vezette a vizsgálatot L. Scipio ellen. Livius 83, 55. – 8. C. Ter. Lucanus, nagyatyjának temetése alkalmából pompás gladiatorjátékokat rendezett; később e játékok képes ábrázolását Diana berkében helyezte el. Plin. 35, 7, 33.

9. P. Ter. Afer, római vígjátékíró. A hagyomány Kr. e. 185-re teszi születésének évét, valószínűleg azért, mert Scipio Africanus Minor is akkor született, kivel neve összeforrt, úgyannyira, hogy még müveinek szellemi részében is annak befolyását keresték (Cic. Att. 7, 3, 10. quint. 10, 1. 99); de a hagyomány határozottan tévedésben van, mit csak amaz egy körülmény is nyilvánvalóvá tesz, hogy T. (Heautont. 51) vetélytársait adulescentuli szóval jelzi. V. ö. Sauppe, Nachr d. gött. Ges. 1870, 111. l. A körülmények gondos összevetése után azt mondhatjuk, hogy körülbelül a Kr. előtti 190-es évek elején született Carthagóban és pedig, mint neve is mutatja, nem pún, hanem valamely afrikai (libyai vagy numida) törzsből. Bährens, Fleckeis. Jahrb. 123 (1881), 401. l. és Dziatzko, Einleitg. 2. l. a Phormio 2-ik kiadásában, Leipzig 1884 (a 809. á. úgynevezett Terentius a napoli múzeumban). Fiatal éveiben mint rabszolga (vétel vagy ajándék útján; Leo, Plaut. Forschungen, Berlin, 1895, 55. l.) Romába Terentius Lucanus senatorhoz került, ki aztán kiváló szellemi tulajdonai és szép testalkata miatt kiműveltette s utóbb felszabadította. Mint ezen főnemes család szabadosát a körülmények összeköttetésbe hozták Scipio Africanus Minorral és Laeliusszal s ezeknek irodalmi körében, mely reactiót alkotott az eddigi latin irodalommal szemben, elsajátította a nemes görög műveltséget és finom társalgás nyelvét, melylyel a kor legkiválóbb írói és a ház férfiai éltek. V. ö. Leo, Plaut. Forsch. 55. l. Élete és írói működése a 2-ik pún háború vége és a 3-ik kezdete közé esik, elején áll eszerint ama kornak, melynek a Scipiók nemes műveltsége adott irányt. Legelső comoediája, az Andria, 166-ban került szinre, melyet az aedilisek parancsára előbb állítólag Caeciliusnak kellett bemutatnia; ezután még öt comoediát írt, melyeknek s különösen az ismételten megbukott Hecurának előadása körül kiváló szolgálatokat tett neki L. Ambivius Turpio (l. Ambivius, 1) híres szinész; ezután Görögországba ment tanulmányútra és e közben már 159-ben meghalt. Suet. Vita (Ritschl a Reifferscheid Suetonius-kiadásában és Opusc. 3, 204. l. Leipzig, 1877). – Darabjai (Andria, Eunuchus, Heautontimorumenos, Adelphoe, Hecura, Phormio) valamennyien ránk maradtak s közülök az első négyet Menander, az utolsó kettőt pedig Apollodorus után készítette. A Scipiók körében szerzett magasabb műveltsége, viszonyai és helyzete, valamint egyéni hajlamai is magukkal hozták, hogy iránya már alapjában ellentétet alkotott Plautuséval. V. ö. Hor. epist. 2, 1, 59. Törekvése az volt, hogy a műveltek darabjaiban oly élvezetet találjanak, mint a görög eredetiekben s ezért comoediáiban a görög jelleget (még a czímekben s a maga kigondolta személynevekben is) mindenütt megőrzi; nagyobb eltérés az eredetiektől csak annyiban mutatkozik, hogy a contaminatiót gyakorta (darabjai felében bizonyosan: Andr. prol. 9. Adelph. prol. 6. Eun. prol. 30) alkalmazta. Romára s a római viszonyokra semmi sem emlékeztet már és görög mintáit minden árnyalatukkal igyekszik visszaadni és pedig némi sikerrel, miként a görög eredetieket jól ismerő, magas műveltségű Caesar «dimidiatus Menander» és Cicero «sedatis motibus» nyilatkozatai mutatják. Suet. Vita. Nála a comoedia ismét társalgó darab, mint az új attikaiaknál, kerül minden durvább comikumot, bohózatot és drastikus episodiumot, művészetének súlypontja a jellemek fejlődésében és a cselekmény megfelelő motiválásában rejlik, a cselekménynek gondosan szőtt szálait nem vágja el önkényesen s az egész egységesen és következetesen épül fel; dialogusa is ezekből kifolyólag túlnyomó és nyugodt, már mintákul is oly eredetiekre esett választása, a melyekben nem annyira a paJoV mint az hJoV uralkodik. Ennek természetes folyománya, hogy nála a lyrikus elem háttérbe szorul s az énekes részek váltakozó s élénk rhythmusainak hiányában a metrikus rész is szegényesebb. V. ö. Meyer V., Abhandlung d. Münchener Akad. 17. k. (1886) 21. l. Legkiválóbb Terentiusnak a nyelvi téren való haladása; az utcza comikus elferdítéseit, a népből fakadt új szóalkotásokat, a népies nyelv tőről metszett hajtásait nem találjuk nála, hanem helyette a görög műveltségű előkelők finom társalgásának hangját, a Scipiók körének elegans latinságát, a salon nyelvét, melyről egy Caesar és Cicero is elismeréssel nyilatkozik. Cic. Brut. 21. Ellenfelei, különösen Luscius Lanuvinus, vádolták is, hogy előkelő emberek (későbbiek szerint Scipio) segédkeztek munkái megirásában (Cic. Att. 7, 3, 10. Quint. 10, 1, 99), mit ő maga sem utasít vissza egyenest (v. ö. Adelph. 15), ebből aztán legalább biztosra vehető, hogy az előkelő körökben nagyon kedvelték. A nagyközönség tetszését azonban kezdettől fogva nem birta megszerezni, egyik-másik darabjával bukott is; mindazáltal még halála után is szinre kerültek darabjai, miként a didascaliák mutatják, de aztán teljesen Plautus nyers, népies comikuma jutott diadalra és T. jó időre letünt a színpadról, nyelve azonban megszerezte a következő századok műveltjeinek tetszését és a tudós kutatás csakhamar reá irányult. Foglalkoztak vele irodalomtörténetírók, életírók, régiségkutatók s e kutatások M. Ter. Varróban találtak összefoglalóra és betetőzőre, kinek munkásságából erednek a didascalikus feljegyzések is, melyek T. darabjainak külső történetét adják s az Andria kivételével az egyes darabok élén állanak. Dziatzko, Rhein. Mus. 20. k. 1865, 570. l. 21. köt. 1866, 64. és 88. l. Fabia, Les prologues de Ter. Paris, 1888. Majd később, midőn nyelve a köztudattól már távolabb esett, commentatorok, nyelvészek is foglalkoztak vele. Commentarius maradt ránk a Kr. u. 4-ik századból Aelius Donatus neve alatt, mely a Heautontimorumenos kivételével minden darabot felölel s fölötte értékes jegyzeteket foglal magában (Sabbadini, Il commento di Donato a Terenzi, 1894 a Studi italiani di filol. class. két kötetében 1. sk. ll. továbbá Gli scolii Donatiani ai due primi atti dell’Eunuco di Terenzio, 1895, u. o. a 3. köt. 249 skk. ll. legelőször pedig 1890-ben a Museo italiano di antichità class. 3. köt. 381 skk. lapjain. Wessner, Die Ueberlieferung von Aeli Donati commentum Terentii, a Rhein. Mus. 52. köt. 69 skk. ll. 1897), továbbá a sokkal csekélyebb értékű Eugraphius-féle a 6-ik századból (Gerstenberg, De Eugraphio, Jena, 1886); ily tevékenységre mutatnak C. Sulpicius Apollinaris 12–12 senariusból álló argumentumai minden egyes darabhoz az Antoninusok korából. Nagy kedvvel olvasták Terentiust a középkorban, az iskolákban előadták, egy 10-ik századbeli apácza Hroswita meg utánozta is darabjait, sőt még az újkorban is a comoedia tanítómesterének tekintették művészi sajátságai miatt (Leasing, Hamburgische Dramaturgie). A kézirati hagyományban fő a codex Bembinus, mely az 5-ik századból való; ennek scholionját kiadta Umpfenbach (Hermes 2. köt. 337 skk. ll. 1867), ezt kiegészítette s javította Studemund (Fleckeis. Jahrb. 97. köt. 546 skk. ll. 1868. 125. köt. 51 skk. ll. 1882). v. ö. Schanz, Bernhardy, Teuffel és Joachim, Litteraturgesch. – Irodalom: Kiadások: Muretus, Antwerpen, 1565. Faernus, Firenze, 1565. Pareus, Neustadt, 1619. Bentley, Cambridge, 1726 (korszakalkotó a metricát illetőleg). Westerhovius, Haag, 1726. Bothe (a Poet. scen. 4-ik kötetében), Mannheim, 1837. Lemaire, Paris, 1827. Új crit. kiadás Umpfenbachtól. Fabia, Paris, 1895 (magyarázó és critikai commentariussal). Commentariusos kiadások Wagnertől (angol jegyzetek), Cambridge, 1869. Spengel, Berlin (csak Andria és Adelphoe), 1888. Dziatzko, Leipzig (csak Phormio és Adelphoe), 1885. Szövegkiadások Fleckeisentől, Leipzig, Dziadzkótól, Leipzig. Kiváló egyes kiadás a Benoist-Psichari Adelphoeje, Paris, 1890. Magyar kiadás a Burián-Pozder-féle Adelphoe (nagyon jó), Budapest, 1882. Német fordítások: Benfeytől, 2. kiad. Stuttgart, 1854, Donnertől, 2. kiad. Berlin, 1890. Magyarban Székácstól (az egész, kézirat), Kovásznai Sándortól (Andria), Kolozsvár, 1782, Kis Jánostól (az Andria és Eunuchus), megjelent a Felső Magyarországi Minervában 1828–31, Molnár S.-tól (Adelphoe) Lampelnél. Engelbrecht, Studia Terentiana, Wien, 1883. Hartman, De Terentio et Donato commentatio, Leyden, 1895. Ábel J., Az ó- és középkori Terent. biographiák. Ak. Értesítő, 1887. Kempe, Ter. u. die griech. Origin. Halberstadt, 1884. Nencini, De Terentio eiusque fontibus Turin–Palermo, 1891. Schmidt Attila, T. Adelphoe czímű színművének viszonya a görög archetypusaihoz, Budapest, 1888. Willmanns, De didascaliis Ter. Berlin, 1864. Dziatzko, Ueb. die Terenz. Didascalien (Rhein. Mus. 20. és 21. köt. 1856/66). U. a. De prol. Plautus et Ter. Bonn, 1864. Boissier, Les prologues de Terence (Mél. Graux, Paris, 1884). Fabia, Les prolog. de Ter. Paris, 1888. Karsten, Ter. prologi quot qualesque fuerint et quibus fabular. actionibus destinati a poeta (Mnemos. 22. k. 1894). Schindler, Observ. crit. et hist. in Ter. Halle, 1881. Roericht, Quaest. scaenicae ex prologis Ter. petitae, Strassburg, 1885. Brix, De Plaut. et Ter. prosodia quaestiones, Breslau, 1841. Conradt, De versuum Ter. structura, Berlin, 1870. U. a., Die metr. Composition der Komödien d. Terent. Berlin, 1876. Meissner, Die Cantica des Ter. Leipzig, 1882. Franke, Ter. u. d. lat. Schulkomödie in Deutschland, Weimar, 1877. Koenig, De nominibus propr., quae sunt apud Terent., Patschkau, 1876. Schneider, De proverbiis Plautinis Terentianisque, Berlin, 1878. Simsay, De tropis et figuris apud Terentium, Kolozsvár, 1889. Nagy Zs., Terentinus és a római vígjáték, e. Ph. K. 1896.

10. L. Ter. Massiliota, mint követ járt Antiochusnál 196. Kr. e., 187-ben Siciliát mint praetor kormányozta. Liv. 33, 35. 38, 42. – 11. Terentia, Kr. e. 77. óta Cicero felesége, kivel hosszú ideig a legjobb egyetértésben élt. Később azonban anyagi zavarok miatt a házasfelek annyira meghasonlottak, hogy 46-ban Kr. e. az elválás elkerülhetetlenné vált. Cicero fam. 4, 14. Att. 11, 16. 24. Plut. Cic. 41. – 12. M. Ter., Sejanus barátja, a ki ezt a barátságot a viszonyokhoz képest csodálatos bátorsággal a mindenható császári kegyencz bukása után sem tagadta meg. Tac. ann. 6, 8. – 13. Q. Ter. Scaurus, a leghíresebb grammatikus Hadrianus korában, írt grammatikát, poëtikát, commentariusokat Plautushoz, Vergiliushoz és Horatiushoz. Reánk maradt de orthographia cz. kis műve, melyet Keil adott ki, Gramm. Lat. 7. k.