QanatoV

Mors, a halálnak megszemélyesítése. Homerusnál még csak alaktalan fogalom, a melynek jóformán még neve is ingadozik. Legtöbbször J. a neve, de azért mint általános természeti törvény más neveken is előfordul (moroV, moira, potmoV). Hom. Il. 2, 359. 3, 101. A meghalás tényét külön jelzőkkel írja körül a homerusi nyelvkincs. Ilyen jelzők: tanhleghV, dushleghV, JumoraisthV, porjureoV, dushchV. A halál okozója és nemei a khr és khroV (l. külön). A halál mint állapot valamivel derültebb, és Homerus úgy személyesíti meg, mint az álomnak édes ikertestvérét. Il. 16, 672. 14, 231. Hesiodusnál (theog. 211. 758. V. ö. Verg. Aen. 6, 277) az éjjel (Nyx) önmagától hozza világra a khr-t, az álmot és álomképeket, végül pedig a Halált, a ki testvérével az Álommal az Alvilágban (az Oceanus partján, theog. 759) lakik, a hol (későbbi felfogás szerint) díszes ünnepséget (Qanatusia) rendeznek tiszteletére versenyekkel. Luc. ver. narr. 2, 22. A testvérek közül Th. a félelmetes. Félnek is tőle és méltán. Mert míg az Álom barátságosan jár-kel, tele jó szívvel és emberszeretettel, addig a Halálnak keble rideg, könyörtelen szivet rejt, mely még az istenekkel is gyülölködik. Aristoph. ranae, 1392. Ez már a szinpadi világ felfogása, mely mint alább látni fogjuk, lényeges hatással volt Th. ábrázolásaira is. Euripides (az Alcestisben) már egészen emberi alakot adott neki; a Halál úgy jelent meg a szinpadon, mint az Alvilág sötét tekintetü áldozó papja, oldalán karddal, melynek éles vasával egy-egy fürtöt vág le a haldoklók fejéről. Phrynichus, Trag. Graec. Fragm. 720, 3. A halálnak képzőművészeti ábrázolása az ókori művészetre vonatkozó legvitásabb kérdések egyike. Míg a nagy Lessing fényesen kimutatta, hogy a modern kor rettenetes és izléstelen csontvázképe, a halotti lepelből elővigyorgó rém az ókorban ismeretlen volt, addig ujabb tudósok (Julius Lessing, Robert, stb.) nagy apparatussal vitatják, hogy a régiek a Halált egyáltalán nem személyesítgették, tehát Th. nem is mythologiai egyéniség, hanem egyszerüen Homerus alkotása. E két álláspont mellett fölmerül a szakirodalomban egy harmadik is, jelesül a Brunné (Troische Miscellen, 3, 191 skk.), a ki részletesen kimutatja, hogy Th. nemcsak a szinpadon élt (Euripidesen kívül a másik két nagy tragikusnál is), hanem a görög nép köztudatában is. Ő szerepelt ott mint «a sirbatételnek és halotti végtisztességnek» a «sírboltnak» daemona, a kihez a szinpadon úgy fohászkodtak, mint az elmúlás szelleméhez, megváltóhoz, ki az élet terhét a szegény halandónak válláról leveszi. Th. népszerüségére, igazabban közismert voltára mutat a Pausanias nyilatkozata, a ki midőn leírja, hogy a Cypselus hírneves ládáján ott látta Nyxet két gyermekével, bal karján egy fekete (barna) fiúval, hozzáteszi, mikép felirás nélkül is tudná ország-világ, vajjon kire kelljen itt gondolni. Paus. 5, 8, 1. Ez a kijelentés felér egy kis kötetnyi modern polemiával. A reánk maradt műemlékek közül a vázaképek Th.-t és testvérét úgy mutatják be, a mint a halottakat gondosan és szeretettel eltakarítják. E vázaképeknek, melyek fehér attatikai lecythusokon is, fekete alakos vázákon is előfordulnak, jellemző példája az, melyet Baumeister az 1810. ábrán közöl. Hypnus is, Th. is szárnyas alakok, a kik egy elhunyt vitézt emelnek. Th. lábtól fogja a holtat és arczának kifejezése, nemkülönben hajzata is nagyon érdekes. Míg Hypnusnak arcza ifju, csupasz, hajzata könnyed és göndör, addig Th. haja ziláltan függ szakállas arczába, mintegy jelképezve azt a gondatlanságot, semmivel sem törődést, mely olyan gyakorta jár együtt a mélységes gyászszal. Arczában van valami fanyar vonás, tekintete sötét, homloka redős; az a hivatás rí le arczáról, melynek szelleme nem ér rá búsulni, mert annyi bút kell okoznia. Ez a szakállas Th. különben kivétel (más vázákon ő is csupaszképű), bár megegyezik megarai Euclides szórajzával. Stobaeusnál, floril. 6, 65. Érdekes hatást gyakoroltak a tragikusok. Euripides Alcestiséről és arról a kardos Th.-ről, a ki benne a színpadra lépett, már fentebb megemlékeztünk. Most csak az van hátra, hogy szóvá tegyük ennek az alaknak kőbe vésett utánzatát, mely az ephesusi templomnak szobordíszű oszlopán fordul elő (columna caelata, a kérdéses dombormű Baumeisternél, 281. ábra). A megmaradt töredéken három alak látszik, balról Th., jobbról Hermes, a középen Alcestis, a ki Th.-nak nyilván hátat fordít. Bennünket a dolog természeténél fogva Th. alakja érdekel. Ruhája nincs, még saruja sem; termete erőteljes ifjúé, haja dús és hullámos, arcza sima, vonásainak kifejezése szomorú (hisz ép most vallott kudarczot Heraczlesszel szemben), vállairól hatalmas sasszárnyak állanak fel (mors atris circumvolat alis, mondja még Horatius is, sat. 2, 1, 58). Kezét felemelte, némely magyarázók szerint azért, hogy ezzel a mozdulattal mintegy elbocsássa Alcestist, a kit már hatalmában tartott. V. ö. Plato, symp. 179C. A Halálnak és Álomnak közös ábrázolásairól, különösen az úgynevezett Ildefonso-csoportról l. ĄpnoV. A Th.-ra vonatkozó gazdag irodalomból kiemeljük a következőket: G. E. Lessing, Wie die Alten den Tod gebildet (Berlin, 1769 és az író összes művei Lachmann-féle kiadásának 8. kötetében, 210–263 ll.), Krüger, Charon u. Th. (Charlottenburg, 1866). Julius Lessing, De Mortis apud veteres figura (Bonn, 1866). Robert, Th. (39. Winckelmann-programm, Berlin, 1879). Ersilia Gaetani Lovatelli, Th. (Roma, 1888). – A rómaiaknál Th.-nak megfelel mors, másképen Morta, a ki azonban mint a halál pillanatának intézője voltaképen sorsistennő és Nonával és Decumával a Moerák mintájára átformált Parcák triasát alkotja. Varro Gelliusnál, n. A. 3, 16, 11. Cic. n. d. 3, 17, 44.