Themistocles

QemstoklhV, Neocles fia, az attikai Frearrioi demosból, atyai ágon az athenaei Lycomidák előkelő de keveset szereplő nemzetségének ivadéka, anyja azonban idegen származású (Nepoe szerint acarnaniai, más hagyomány szerint thraciai) volt. Ifjúságáról kevés értesülésünk van (Plut. Themist. 2–5. Arist. 2 skk.) s a mi van, az sem hiteles. Ha a 493. év hasonló nevű archonja azonos ami Th.-ünkkel (a mit Meyer Ede, Beloch és mások hisznek, Schwarcz Gyula ellenben kétségbevon), s ha igaz, hogy már ez időben megkezdette a Piraeeusnak hadi kikötőbe való átalakítását, akkor aránylag korán nagy tekintélyre és befolyásra kellett szert tennie. Igazi, világtörténeti szereplése azonban a Xerxes-féle hadjáratot közvetlenül megelőző években kezdődik. Okulva az első perzsa hadjárat tanulságain, átlátta, hogy hazájának a perzsákkal döntő háborúra kell készülnie, s hogy a mérkőzésnek nem a szárazföldön, hanem a tengeren kell lefolynia. Minden törekvése oda irányult tehát, hogy Athenaet tengeri hatalmassággá tegye, mi csak úgy volt lehetséges, ha az állami jövedelmek jelentékeny részét hajóépítésre fordítják honfitársai, ha az addig elnyomásban élt thetes mint hajóskatonák és evezősök nagyobb részt kapnak az állam sorsának intézésében, s általában, ha az állam összes erőinek felszabadítása és szervezése sikerül. Az ő nevéhez fűződik, tehát az athenaei democratia igazi megalakulása, de működésének mégsem ez ad főjelentőséget, hanem az, hogy véget vetett a kényelmes, kisvárosi életnek, s nagyhatalommá emelte Athenae városát. Az a heves pártküzdelem, mely közte és a conservativ párt közt évekig folyt, végre a 482-ik év tavaszán az ő diadalával és Aristidesnek (ostracismus útján való) számkivetésével végződött. Ekkortájban történvén a strategusi hivatalnak reformja is, Th. több évig egymásután viselte az első (vagy vezető) strategus hivatalát, a mint ilyennek (állítólag az Aegina ellen háború ürügye alatt) sikerült elhatároznia, hogy a lauriumi ezüstbányáknak épen akkortájban megszaporodott bérjövedelmeit hajók építésére fordítsák. 481-ben már készen is volt száz háromsorevezős, melyek az artemisiumi csata után még jókora számmal szaporodtak. Folytatta a Piraeeus kikötő megerősítését és a hajószertárak építését is. Mikor aztán 481 őszén a perzsáknak meg nem hódolt görög államok az isthmusi congressuson Sparta vezetése alatt szövetségre léptek, a haditerv megállapításában is, úgy látszik, épen Th.-nek volt legfőbb része. Ennek a haditervnek alapgondolata ugyanis az volt, hogy a szárazföldi sereg inkább csak a hajóraj fedezésére szolgáljon, s kerülve a nyilt csatát, inkább a hajórajnak adjon alkalmat döntő diadalra. Xerxes közeledésekor Th. Eumenetus spartai vezérrel együtt a 480-ik év tavaszán a Tempe völgy átjárójának megvédésére indult; mikor azonban ez a hadiállás veszedelmesnek és tarthatatlannak bizonyult, lejebb vonultak a szövetségesek, s mialatt Leonidas spartai király a maga hadosztályával Thermopylae mellett foglalt állást, a hajóhad velük szemben, Euboea északi csúcsán, Artemisium fokánál gyűlt össze. A thermopylaei csata és az eldöntetlen artemisiumi hajósütközet után a szövetségesek szárazföldi hadserege Cleombrotus spartai király vezérlete alatt az Isthmuson, hajóhaduk pedig visszahajózva az euripuson Salamis szigete előtt foglalt állást. Th. rábirta polgártársait, hogy hagyják oda egészen a fedezetlenül maradt várost, s így az athenaeiek a hajóhad védelme alatt Salamis és Aegina szigetekre és Troezenbe költöztek át. A város bevétele és elpusztítása után, úgy látszik, heves viták folytak a hajóhad vezéreinek tanácsában arra vonatkozólag, Salamisnál várják-e be az ellenséges hajóhadat, vagy még lejebb vonuljanak? A hagyomány ezúttal is Th. érdemének tulajdonítja az események fejlődését (Eurpybiades rábeszélése és a Sicinnus-féle csel által, Aeschyl. Pers. 353 skk. és Hdt. 8, 75). A salamisi diadal után Th. a mellett volt, hogy üldözőbe kell venni a menekülő perzsa hajóhadat, s a Hellespontus megszállásával el kell vágni a szárazföldi sereg visszavonulásának útját. Ha igaz is az a hagyomány (Hdt. 8, 110 skk.), hogy egyidejűleg a perzsa királyt is értesítette erről a tervről, ez alighanem csak újabb hadicsel volt Th. részéről, hogy Xerxes visszavonulását siettesse (Diodor, 11, 9), jóllehet később maga Th. is mint Xerxesnek tett szolgálatára hivatkozott erre a követségre. Thuc. 1, 137. Th.-nek ez az indítványa nem fogadtatván el, Th. a hajóhaddal a perzsákkal tartó szigetek megsarczolására indult, tél kezdetén pedig visszatért az Isthmushhoz a zsákmány elosztására, mely alkalommal a vitézség második jutalmát kapta (mert az elsőre minden állam vezére saját magának tartotta érdemesnek. Hdt. 8, 123), és spartai látogatása alkalmával is a legnagyobb megtiszteltetésekben részesült. Thuc. 1, 74. A 480–479 év telén azonban Athenaeben újabb erőre kellett kapnia a Th.-szel azelőtt is küzdő ellenzéknek. A küzdelemről nincs semmi hagyományunk, csak eredményeit ismerjük, hogy t. i. Th. elvesztette a vezérséget, és helyébe a salamisi csata idején visszatért Aristides és Pericles atyja Xanthippus lépett. De azért Th. hatása nagyon érezhető a következő évek fejleményein. Alig végződött be a perzsa háború, átlátta, hogy a görögség csak úgy maradhat meg nagyhatalomnak, ha hazájának Athenaenak sikerül egész Görögország hegemoniáját megszereznie. Ez azonban csak a Spartával való megküzdés árán volt lehetséges; azért abban a nagy ellentétben, mely Sparta és Atheane között a perzsa háborúk óta fejlődni kezdett, Th. minden eszközt megragadott a várható nagy küzdelem előkészítésére. Mindjárt a plataeaei csata után, mikor Athenae újraépítése kezdődött, az ő spartai küldetésének tulajdonítja a hagyomány, hogy az Athenaet védő falak felépítése háborítatlanul végbemehetett. Thuc. 1, 89 skk. Nemsokára a Piraeeust megerősítő munkákat is újra elkezdette, s be is fejeztette, úgy hogy ettől kezdve Athenae az egész akkori világ első tengeri hatalmasságává vált, szárazföldi támadás esetén pedig egész lakossága a Piraeeusba vonulhatott. Hogyan fejlődtek magában Athenaeben tovább a viszonyok, melyek végre Th. bukására és számkivetésére vezettek, arról 477 óta úgyszólván semmi hiteles értesülésünk sincs. 476-ban Phrynichus egyik szindarabjának (valószínűleg a Phoenissaenek) előadásakor még nagy tetszéssel fogadták a Th. érdemeit dicsőítő helyeket, s ugyanazon évben az olympiai ünnepeken is nagy kitüntetésekben részesült. De Cimon hadi dicsősége lassankint feledtetni kezdte az övét, Sparta pedig, mely államnak az athenaei aristocraták közt nevezetes pártja volt, mindent elkövetett Th. megbuktatására. A 471. év (Meyer Ede szerint a 470-ik év) tavaszán végre ostracismus útján eltávolították Athenaeből. Argosi időzése alatt aztán Pausanias halála után a spartaiak azzal vádolták, hogy egyetértett Pausaniasszal, mire az athenaei népgyűlés Th.-t távollétében halálra itélte és vagyonát elkobozta (468. vagy 467. Kr. e.). Minden arra mutat, hogy Th. ekkor még ártatlan volt a hazaárulás vétkében, ámbár lehet, hogy szivesen látta a spartaiak és Pausanias közt a szakadást, s hogy ennek fokozására érintkezésbe is lépett Pausaniasszal. Még idején eltávozott Argosból, s először Corcyrába menekült, onnan pedig Epiruson, Pydnán és az Aegaeus tengeren át sok viszontagság után Ephesusba jutott 465 nyarán, azután Susába ment a perzsa udvarhoz, közvetetlenül I. Artaxerxes trónralépése után, ki szivesen fogadta a hozzámenekült hőst és Magnesia, Lampsacus, Percote és Palaescepsis városokkal ajándékozta meg. A többi városok, úgy látszik, csakhamar az atheaneiek birtokába kerültek, de Magnesiát megtartotta Th. egészen 467-ben vagy 458-ban bekövetkezett haláláig. A monda mely szelidíteni akart Th. hazaárulásának bűnén, azt tartotta, hogy bikavér ivásával önként vetett véget életének (Aristoph. equ. 83), mikor a perzsa király Görögország elleni hadjárat vezetésére szólította fel. Földi maradványait állítólag titokban visszaszállították Atticába, s ott temették el. 823. ábránk a vaticani muzeumnak strathgoV-t ábrázoló márványhermáját mutatja, melyet Visconti minden biztos alap nélkül Themistoclesre vonatkoztatott, mig ujabban némelyek Alcibiades képnek tartják. Th.-nek egykori szobraira (Paus. 1, 18, 3. Thuc. 1, 138. Plut. Themist. 22) akár csak némi valószínűséggel visszavezethető képünk eddigelé nincsen (v. ö. Bernouilli, Griech. Monogr. 1, 95 sk.). – Irodalom: Bauer Adolf, Themistokles, 1881. Nordin, Studien zur Themistokles, 1881. Nordin, Studien zur Themistoklesfrage, Upsala, 1893. L. Meyer, Gesch. des Alterthums. 3, 309–526. l. Beloch, Griech. Geschichte, 1, 362 sksk. (Beloch felfogását, mely Meyerével majdnem teljesen megegyező, magyarul is l. a Marczali-féle Nagy képes Világtörténet 2. kötetének 215–236. lapjain). Busolt, Gr. Gesch. 2, 637–745. 3, 41–139.