Thymele

Jumelh, áldozati oltárt jelent (Hesych. Thom. Mag. p. 179 R. V. ö. Aesch. suppl. 667. Eur. Ion 46. 114. 161. Robert, Hermes 32, 441.; Juein v. tiJenai-tól) s az attikai szinház legrégibb történetében azt az oltárt, a mely körül a dithyrambikus karok Dionysus ünnepén ritualis tánczaikat s énekeiket előadták. Utóbb, a 6. században Kr. e., kivált a kar vezetője vagyis a solista, hogy jobban láthassák, az áldozati oltár mellett álló s eleoV-nak nevezett asztalra állt, melyet később valószinűleg midőn Aeschylus a 2-ik szinészt behozta, meg kellett hosszabbítani; így jött létre a logeum, a tulajdonkéeni szinpad (v. ö. különben Bethe, Prolegg. 76. 271. 318. ll. és Christ, Griech. Litteraturgesch. 3. kiad. 197. l.). Időjártával a thymele eredeti és tulajdonképeni értelme háttérbe szorult, sőt némikép feledésbe is ment. Pollux 4, 123. Már az 5. században orchestra értelmében használták, mint Pratinas egyik hyporchemájának töredéke (Athen. 14, 617 B: tiV ubriV emolen epi Dionusiada polopataga Jumelan) minden kétséget kizárólag mutatja, s e jelentése általánossá lőn (Thom. Mag. p. 179 R. V. ö. Athen. 14, 8, 617C. Arist. av. 659. 667 skk.), bár helyesebbnek tartották az orchestra elnevezést, mint egyik grammatikus (Phrynich. p. 163 Lob.) egyenest ki is mondja. A drámai előadásokat ép úgy mint a fuvola- és cithara-darabokat, melyeket szintén karokkal adtak elő (l. Polyb. 4, 20, 9. Dittenberger, 2,¹ 404 = 2,² 691. A delusi feliratok BCH 7, 105 kk. és 9, 147. Dem. Mid. 156: corhgein aulhtaiV andrasin és a 225. év táján kelt delphii felirat analog kifejezését nikan aulhtaV paidaV v. andraV, Collitz-Baunack, 2566. sz. A citharásokra vonatkozólag Arist. Plut. 290. schol.), továbbá a rhapsodiák előadásait a Kr. e. 4. század végleg együttesen mousik agwneV névvel jelölték. Az utóbbiak szinhelye akkor is valószinűleg az Odeum volt, a honnan a 318/317-iki rendezéskor phalerumi Demetrius a szinházba helyezte azt a drámai előadások mellé. Aristocl. ap. Athen. 14, 620 B. Bethe, Prolegg. 255. l. Ez idő óta ezen zenei és szavaló-előadások összegére vonatkozólag az agwneV Jumelikoi elnevezést s a bennök szereplő virtuózok és choreuták Jumelikoi elnevezését találjuk a szinészekkel és a szinpadi személyekkel szemben. BCH. 19, 314. 233. IG8. 1, 1732. 4138 (valamennyi a Krisztus előtti 3. századból). Hogy miért nem az orchestrától származtatott szóval nevezték őket és agonjaikat, elég világos: minden ilynemű szó mindig csak tánczosokat jelentett volna, ezek pedig csak csekély s akkortájban nem is a legérdekesebb részét alkották eme csoportnak. a drámai előadásokra is 2 felirati bizonyíték mutatja a szinhelytől vett külön elnevezést; az egyik, a delphii felirat (skhnicouV kai JumelicouV, agwnaV) a Kr. e. 2. századból (BCH. 24, 93 skk. ll.), a másik pedig (schnioi agwneV) a 3. századból a Pedrizet által újonnan olvasott tegeai kövön. BCH. 24, 287. l. 3. tábla, v. ö. BCH. 17 = Dittenberger Sylloge,² 700. Világos bizonyítékok ezek arra, hogy mindegyik kifejezést az előadás szinhelyét mutatja, t. i. a thymelét vagyis az orchestrát, és a scenát vagyis a szinpadot; mutatják egyszersmind azt is, hogy a Kr. e. 3. század hellenistikus szinházáról ugyanaz áll, mint a mit Vitruvius (5, 7) a maga korának szokásáról mond: tragici et comici actores in scena peragunt, reliqui autem artifices suas per orchestram praestant actiones, itaque ex eo scaenici et thymelici Graece separatim nominantur. V. ö. Pollux 4, 123. A római szinházban a thymelének mint oltárnak nem volt helye, a nevet azonban átvették s használták mint a thymelikusok helyének nevét; jelelte tehát náluk a szinpadnak azon részét, a hol a fuvolások és az összes zenészek voltak, kik a görögöknél az orchestrán foglaltak helyet. Később magát a szinpadot is thymelének mondták és a thymelikus általában kivétel nélkül szinházi személyt jelentett. Plut. Sull. 19, 36. – Irodalom: Bethe, Prologomena zur Gesch. des Theaters im Alterthum, Leipzig, 1896. U. a. Tymeliker u. Skeniker (Hermes, 36. köt. 597 skk. ll.). Christ, Gesch. d. Griech. Litteratur (3. kiad. 197. lap), München, 1898. Cook, On the Thymele in the Greek Theatres (Class. Rev. 9, 378). Dörpfeld, Thymele u. Skene (Hermes, 37. köt. 249. s k. ll.). Dörpfeld-Reisch, Das griech. Teater (277 skk. ll.), Athen, 1896. Frei, De certaminibus thymelicis, Basel, 1900 (Dörpfeld birálata ehez a Deutsch. Litt. Zeitg. 1901. évf. 1817. hasábján). Müller A., Lehrbuch d. griech. Bühnenaltertümer (129. sk.), Freiburg, 1886. Robert, Thymele (Hermes, 32. kötet 440 sk.). Wieseler, Über die Thymele des griech. Theaters, Göttingen, 1847.