Aristarchus

’AristarcoV. 1. Tragikus költő Tegedából, Euripides idősb kortársa, ki Suidas szerint több mint száz évet élt, 70 tragoediát írt, két izben győzelmet aratott, s úgy látszik a tragoedia oeconomiájának fejlesztésében is bizonyos érdemeket szerzett, ’AcilleuV czímű drámája a római szinpadra került Ennius feldolgozásában (Achilles Aristarchi). Töredékek: Nauck, Fragm. trag. gr., 2-ik kiadás, 728–729 ll. – 2. Mathematikus és astronomus Samus szigetéről a Kr. e. 3. századból, a peripatetikus Strabon tanítványa. Ő volt az első, ki már 2000 évvel Galilei előtt tanította, hogy a föld a nap és saját tengelye körül forog (Plut. de facie, 6), a miért őt Cleanthes stoikus istentelenséggel vádolta. Megjegyzendő különben, hogy egy századdal előbb Heraclides Ponticus is fölvetette ezt a gondolatot (v. ö. Bergk, Fünf Abhandl. zur Philos, u. Astron. 139–171 ll.). Egyetlen egy munkája maradt ránk, a peri MegeJwn kai aposthmatwn hliou kai selhnhV, melynek kiadásai: Wallis, Aristarchi Sami lib. de magnit, et distant. solis et lunae, Oxon. 1688; M. de F(ortia d’Urban), Historie d’Aristarque de Samos, Paris, 1810; felületessége miatt hasznavehetetlen Nizze kiadása (Stralsund, 1856). Németre fordította Nokk. Freiburg, 1854. – 3. Híres alexandriai grammatikus, az ókor legkiválóbb szövegkritikusa, Aristarchus fia Samothracéből a Kr. e. 2-ik századból, kinek életkörülményeire nézve úgyszólva csak Suidasnak egy sovány czikkéből nyerünk felvilágosítást. Hamar Alexandriába jutván Byzantiumi Aristophanesnek tanítványává, majd utódává lett, s e minőségében működésének súlypontja a Ptolemaeus Philometer idejére (181–147) esett, kinek fiát, Ptolemaeus Eupatort nevelte. Ez utóbbinak nagybátyja, Ptolemaeus Physcon (II. Potl. Euergetes) által való megöletése után Cyprusba ment, hol a vízkórságtól kínozva éhhalállal vetett véget életének hetvenkét éves korában. Két fiút hagyott hátra, Aristophanest és Aristagorast, kik azonban mit sem örököltek atyjuk kiváló tulajdonaiból. A. a szorosabb értelemben vett grammatikára, különösen a szövegkritikára szorítkozott, melyet oly mesterileg kezelt, hogy működése az alexandriai grammatikai tanulmányok tetőpontját képezi. Nem a széles tudásban, hanem éles itélő és nagy divináló képességében volt ereje, melylyel mint tanár kiváló vonzerőt egyesített, úgy hogy vagy 40 tanítványt nevelt és tekintélye még a következő korokban is uralkodott. A gramamatikában az analogiának (az alakok szabályszerű képződésének) elvét vallotta a stoikus Chrysippus által védett anomalia (az alakok szabály nélkül való képződése) ellenében(ez az ellentétes felfogás folytatása volt a classikus korbeli jusiV és Jesis körül való vitáknak); az exegesisben abból az alapelvből indult ki, hogy a szerzőt első sorban magából a szerzőből kell megmagyarázni; a szövegkritikában kell középútat tartott a túlságos conservativismus és változtatási hajlam között, a mint erről a homerusi scholionokban előforduló töredékei tanuskodnak. Ezeket az elveket erős határozottsággal védelmezte ellenfeleivel folytatott heves vitatkozásaiban, kik közé különösen a pergamumi grammatikus iskola feje, Crates tartozott. Számos költőnek, különösen Hoemrusnak, Hesiodusnak, Archilochusnak, Aleausnak és Pindarusnak szövegét javítottan adta ki, különböző kritikai jelekkel ellátva (melyek közül legismertebb a hamis alakok jelzésére szolgáló obeloV [–], s innen obelizein = aJetein, tudniillik hamisnak nyilvánítani, elvetni); kritikai copmmentárjainak (upomnhmata) száma, melyek általa szövegben ki nem adott szerzőkre is vonatkoztak, Suidas szerint k. b. 800-ra ment. Mindezen műveiből csak töredékek maradtak ránk, különösen Homerus scholionjai között. – Irodalom: Lehrs, De Aristarchi studiis Homericis, Lips. 1833 (ed. II, 1865, ed. III, 1882). Ludwich, Aristarchus Hom. Textkritik, Leipzig, 1885. Horn, De aristarchi studiis Pindaricis, diss. Gryphisw. 183. Feine, De Aristarcho Pindari interprete a Comment. philolog. Jenes.-ben, 1883. Gerhard, De Aristarchi Aristophanis interprete, diss. Bonn, 1850. Ribbach, De Aristarchi Samothracis arte grammatica, progr. Naumburg, 1883.