Tiresias

TeiresiaV (nyilván a teirea szótól = égi jelek), híres thebaei jós, a ki az Oedipus monda alakjaihoz tartozik. Szülei: Eueres (Ptol. Heph. 1 Phorbas) és Chariclo. Od. 10, 492. Pind. Nem. 1, 61 skk. Apllodor. 3, 6, 7. Nagy kort ért, de hét éves kora óta világtalan volt, vagy azért, mert az embereknek olyan dolgokat jósolt, melyeknek tudomására nem voltak eléggé érettek, vagy azért, mert Athenát a fürdőben meglátta, a miért aztán az istenasszony vizet fecskendezett a szemébe és ezzel elvette T. szeme világát. Chariclo kérve kérte Athenát, adja vissza fiának a látását. De az istenasszony, a ki az égiek örök végzései értelmében cselekedett, ezt meg nem tehette, de a büntetés enyhítéséül T.-t felruházta azzal a tulajdonsággal, hogy megértse a madarak énekét és olyan botot ajándékozott neki, melynek segítségével úgy járt, mintha látna. Apollod. 3, 6, 7. Kallim. Lav. Pall. 75 skk. és Spanheim magy. Más hagyomány szerint Zeus és Hera T.-tól azt kivánták, hogy mondja meg, vajjon a szerelemben a férfi vagy a nő élvez-e többet. Chariclo fia azt mondta, hogy a szerelem gyönyörűségeit a nő inkább élvezi, tehát inkább is kivánja. Ezért a gőgös Hera vaksággal verte meg, Zeus ellenben felruházta a jóslás tehetségével és hét (mások szerint kilencz) emberöltőre kiterjedő életet adott neki. Ov. met. 3, 318 skk. Hyg. fab. 75. Tzetz. Lyc. 682. Pind. Nem. 1, 91. Így eshetett meg aztán, hogy T. egyaránt tanuja volt Thebae alapításának Cadmus által és pusztulásának, melyet az epigonok harczai okoztak. Jóslataival Thebae történetében mindvégig szerepet játszott. Midőn a hét vezér fegyvert ragadott, diadalt igért a thebaeieknek, de csak arra az esetre, ha Menoeceus feláldozza magát. Hyg. fab. 68. Az epigonok támadása idején azt ajánlotta a legyőzött thebaeieknek, hogy bocsátkozzanak alkudozásokba, időközben pedig szökjenek meg. A menekülőkkel együtt tartott ő is, de útközben Haliartus határában ivott a Tilphossának nevezett forrásból és ugyanott meg is halt. Más hagyomány szerint a győztesek őt is, leányát is rabszolgákul ajánlották fel a delphibeli Apollónak. Ezt a leányt hol Mantónak nevezik, hol Daphnénak (Diod. 4, 66), hol viszont Historisnak (Paus. 9, 11, 2) és jelentékeny szerepet tulajdonítanak neki az Apollo-cultus történetében. A hagyomány ugyanis azt tartja, hogy Manto Apollo parancsára Colophonba ment Kisázsiában és ott megalapította a clarusi Apollónak a jósló helyét. Azután férjhez ment a cretai Rhaciushoz, a kitől a madárjós Mopsusnak anyja lett. T.-nak kiváló szerepe halálával sem szünt meg. Circe a jövője felett töprenkedő Odysseust is utána küldötte az alvilágba (Hom. Od. 10, 492), a melynek lakói közül T. még mindig kitünik aranyos istápjával, melyet az istenektől kapott volt. Od. 11, 190 skk. Ez az alvilági kitüntetés mintegy jelképe annak a nagy tekintélynek, mely T.-t a halandók szemében e földön halála után is körülvette. Sirját két helyen is mutogatták: Thebaeben és a Tilphossa nevű forrás mellett. Paus. 7, 3, 1. 9, 18, 3. 33, 1. Orchomenusban kitünő jóshelye volt (Callimach. l. c. 125), a mely egy döghalál alkalmából elnémult. Plat. de def. or. T. 9, p. 372H. A thebaeiek még sokáig mutogatták azt a helyet, a hol T. a madárjóslatot (oiwnoskopion) gyakorolta (Paus. 9, 16, 1. Soph. Oed. tyr. 493, Ant. 999), mi több, azt a kőbevésett széket is, melyről Manto jóslatokat osztogatott volt (MantouV dijroV). T. alakja úgy az irodalomban, mint a művészetben mély nyomokat hagyott. A költészetben Callimachus örökítette meg fentebb idézett hymnusában (magyarul megjelent Latkóczy Mihály fordításában a Heinrich Gusztáv-féle Egyetemes Irodalomtörténet 1. kötetében). A képzőművészetben T. leginkább az alvilág ábrázolásával (Odysseus kalandjával) kapcsolatban szerepel, még pedig úgy a festészetben mint a képfaragásban. A festőművészek közül, a kik ezzel a motivummal foglalkoztak, úgy hírnevénél, mint egyéniségénél fogva első helyen áll Polygnotus. Sajnos azonban az ő képéről, melyen a delphiiek dísztermének falain az alvilágot ábrázolta, mindössze annyit állíthatunk, hogy a T.-ra vonatkozó jelenet az alvilági jelenetek felső sorozatában körülbelül a középső helyet foglalta el. Ugyancsak kevéssé fontos T. alakja azokon a falképeken, melyeket az Esquilinusnak egyik díszesen festett úri házában találtak, s melyek közül az alvilági kalandra vonatkozást Wörmann után (Die antiken Odysseelandschaften, München, 1876) Baumeister közli (939. ábra). Az utóbbin a tájkép teljesen elnyomja az egyéneket. T. csak úgy staffage-szerű alak, mint akár maga Odysseus, a ki egyébként a többi (alább említendő) emlékeken is mindig megkivánja a magas osztályrészét a néző érdeklődéséből. Így van ez például mindjárt azon a vázaképen, mely egészen Homerus alapján készült. Mon. Inst. 4, 19. A művész abban a helyzetben mutatja Odysseust, a mint az áldozat befejeztével fáradtan egy kőrakásra ülve T. jóslatára várakozik. Kétoldalt társai, a kiknek arczán, ép úgy mint magának a hősnek ábrázatán, a kiváncsiság és érdeklődés látszik. T. még meg nem jelent, de érezzük közeledését és a feszült várakozást, mely úgyszólván a levegőben lebeg. Ennek a jelenetnek mintegy folytatása az a dombormű, melyet a Louvrebeli eredeti után Baumeister mutat be (1255. ábra). T. itt már feljött az alvilágból, melynek szikláin trónol. Előtte Odysseus abban a hajósoktól ellesett, feltámasztott lábú helyzetben, melyet a Posidon-szobrokról ismerünk. T. botjához támaszkodik, fejét pedig kezéhez támasztja, mely a botot fogja. Alakját csaknem egészen eltakarja a palást, melyet az augurok módjára (capitevelato) visel (egyesek ebből a művésznek római felfogására, esetleg római eredetére következtetnek, pl. Friedrichs, Bausteine, 776. sz.). Kiválóan érdekes a domborművén, melyet Hoppe is reprodukált (Bilder z. Geschichte u. Mythologie d. Griechen u. Römer), az előkelő tartáson kívül a T. feje és arczkifejezése. Komolyság és jóság vegyülnek rajta, a homlokon pedig ott vannak azok a vonások, melyek Homerus mellképein a vakság velejárói, a száj körül pedig az a gyenge stereotyp mosoly, mely a világtalanok ajka körül játszik, valahányszor másokkal beszélnek vagy beszélni készülnek.