| Veji | V | Velabrum |
római isten, a kit már maga a neve is úgy jellemez, mint Jovisnak, Diovisnak és Diusnak, az égi istennek ellentétét. E szerint V. alvilági istenség, mely feltevéssel összevág az, hogy egy imában, melyet Macrobius (sat. 3, 9, 10) őrzött meg az utókor számára, együtt fohászkodnak hozzá és a di manesekhez. Az imában V. mellett ott találjuk meg Dis patert is, az alvilág urát, a ki egyideig még egyértékű volt V.-szal (Mart. Cap. 2, 166. Myth. Vat. 3, 6, 1), de az idők folyamában V.-t annyira kiszorította, hogy már Augustus kora teljesen tájékozatlan volt V. igazi eredetéről és jelentőségéről, és erre nézve a legkülönfélébb magyarázatokba bocsátkozott. Az egyik magyarázat szerint V. a fiatal Juppiter, még pedig mint a menedékhely istene. A másik magyarázat szerint V. a. m. Apollo, a harmadik szerint kártevő, vészt hozó Juppiter. Mivel jóformán mindenik magyarázat az istennek két római szentélyén és szobrán alapszik, a hagyományok birálata előtt ezekről kell megemlékeznünk. V.-nak Romában jóformán egyazon időben (2. száz. Kr. e.) két szentélyt is emeltek. Az egyiket L. Furius Purpureo fogadta praetor korában (200), majd consulatusa idején (196) kezdték a Tiberis szigetén építeni és 194. jan. 1-én avatták fel. Liv. 31, 21, 12. A másik szentély abban a nyeregben épült, mely a Capitolium és az Arx között volt (inter duos lucos). 192-ben alapították, avatásának napja martius 7. Liv. 35, 41, 8. Ebben a szentélyben állott az istenek ősrégi, fából, még pedig cziprusfából faragott szoborképe, melyre a magyarázók joggal fektetnek akkora súlyt. A szobor az istent ifjúnak mutatta, kezében egy köteg nyílvesszővel, oldalán kecskével. Ov. fast. 3, 437. Gell. 5, 12, 11. Plin. n. h. 16, 216. Az ókori magyarázók a szobor láttára mindenekelőtt arról a hagyományról emlékeztek meg, mely szerint az ifjú Zeust egy Amalthea nevű kecske táplálta. Ennek a hasonlatosságnak (és a szobor kezében látható nyílvesszőknek) kedvéért aztán a Ve-Jovist a vegrandis, vescus és más hasonló szavak analogiájára magyarázták és úgy fogták fel, hogy az a «serdülő Juppiter». Paul. p. 578. Th. Ov. i. h. Ezzel a felfogással, mely az érem-művészetbe is bevette magát (Jovi Crescenti, Eckhel, D. n. 7, p. 33, 398), már az ókor szembeállította Piso magyarázatát (Serv. Aen. 2, 761), mely V.-t a görög LukwrhV-szel vagy LukwreuV-szal (az engesztelő Apollóval) azonosította. Ez a magyarázat szent állatán a kecskén fordult meg, melyet «ritu humano» vagyis engesztelő áldozatul mutattak be. A harmadik magyarázat (V. a «vészthozó» Juppiter) szerint V. etruscus eredetű, illetőleg némely magyarázó arra támaszkodik, hogy a segítő Juppiternek (Diovis) okvetetlenül kell hogy fenyegető (Vediovis) alakja is legyen. Ez esetben a ve szótag tiszta adjectivum, a minthogy csak adjectivumhoz függed. Müller, Etr. 2, 59. 131. Mindezen magyarázatokkal szemben tény az, hogy V. a sabinusoknál és latinusoknál is előfordul (bizonyság rája a bovillaei oltár, Canina, via Appia, 209, t. 48, 2), és Romában olyan szentélylyel rendelkezett, mely az üldözöttek és bűnösök asyluma volt, még pedig egészen a szónak hellen értelmében. Dio Cass. 47, 19. Ennek alapján azonosították az eredetileg alvilági istent az engesztelő Apollóval, és a kecskeáldozat még csak megerősítette hitökben ennek az azonosításnak híveit. Az, hogy a Tiberis szigetén neki (V.-nak) és Aesculapiusnak egyszerre áldoztak, szintén arra mutat, hogy benne látták az életnek és halálnak urát. Nyilvánvaló, hogy az istennek eredeti jelentése elhomályosult, de nyilvánvaló az is, hogy mindig tekintélyben állott és a legtekintélyesebb istenségekkel azonosították. Alvilági természetének eredetiségében azonban a fentebb említett tények alapján alig-alig kételkedhetünk, sőt pusztán a név is úgy tünteti fel, mint Jovisnak az égi istennek alvilági alakját. Bizonyára ő az az isten, a kit Dionysus Halicarnassensis (2, 10, 3) úgy nevez, hogy ZeuV katacJonioV, a kinek hatalmas kezétől azok szenvedtek büntetést, a kik a Patronus és Cliens szent köteléke ellen vétettek (Mommsen, Römische Forschungen, 1, 384). S miként Juppiter mellett ott találjuk a di penateseket, ugyanúgy sorakoznak V. körül a di manes, a mi őt az alvilági vezérszereppel ruházza fel. V. ö. Preller, Römische Mythologie,3 1, 262. 263. Wissowa, Cultus u. Religion d. Römer, 190 sk.