Az emberi faj szexuális viselkedésének történelmi áttekintése után áttérhetünk az egyének szexualitásának pszichológiai vizsgálatára: milyen külső és belső feltételei vannak az egyéni szexuális viselkedésnek, s hogyan alakul ez a viselkedés az ontogenezis folyamán?

Ezek tisztázása azért fontos, mert - mint azt már a Bevezetésben láttuk - az ember születésénél fogva nemi lény, s ez egész viselkedését messzemenően befolyásolja. Bármely egyén mélyebb megismeréséhez és megértéséhez tehát ismernünk szükséges az illető szexuális identitását, alapvető beállítottságát, szerepviselkedését, továbbá erotikus és fajfenntartó viselkedését. Mindezeket a tényezőket megközelíthetjük többek közt a személyiség- és fejlődéspszichológia, a szociálpszichológia és párkapcsolati dinamika, vagy a szexuális devianciák, orientációs és funkciózavarok szempontjából. Az utóbbi évtizedek szexológiai és szexuálpszichológiai kutatásai ezekről igen sok adatot halmoztak fel.

A legfontosabb, s még ma is vitatott kérdések közé tartozik, hogy honnan erednek az ember sokféle szexuális viselkedésében megnyilvánuló képességei. A kezdeti és legegyszerűbb válasz erre az volt, hogy ugyanonnan, ahonnan az állatoké, vagyis velünk született, biológiai programozásból. Eszerint az ember szexuális viselkedése ugyanúgy ösztönös lenne, mint az állatoknál. Megjelentek tehát a 19. század folyamán az ösztönelméletek, s a pszichoanalízis megteremtője, Sigmund Freud is kidolgozta a magáét (mint azt később látni fogjuk). Hamarosan kiderült azonban, hogy az emberi viselkedés általában, s így a szexuális viselkedés sem érthető meg pusztán az embernél is feltételezett ösztönök alapján. Az ember ugyanis sokkal inkább kultúrlény, mint amennyire természeti lény. Evolúciója során az állati létből örökölt viselkedés-mechanizmusai fellazultak; ösztönredukció következett be, s a megmaradt ösztöntöredékek beolvadtak a tanult viselkedésbe.

Ez a folyamat már legközelebbi állatrokonainknál, az emberszabású majmoknál is megfigyelhető. Bizonyítékát jelentik az ún. "Kaspar-Hauser-Kísérletek", amelyek egyik válfajában egy emlősállatot születésétől kezdve izoláltan nevelnek fel, s aztán fajtársai közé visszaengedve megfigyelik viselkedését. Az egyik leghíresebb ilyen kísérlet H.F. Harlow amerikai kutató nevéhez fűződik, aki újszülött majmokat választott el anyjuktól és más fajtársaiktól, s különböző feltételek között táplálta őket, közben megfigyelve viselkedésüket. Egy szőrös "drót-anya" jelenlétében a kis majmok kapaszkodási reflexe velük születettnek tűnt, tehát ösztönös volt, néhány más, feltétlen reflexhez hasonlóan. A később fajtársaik közé visszaengedett majmok viselkedése azonban feltűnően különbözött a többiektől: sem a náluk szokásos szexuális viselkedésre, sem más, a fajtársakra jellemző viselkedésre (pl. anyaszerepre) nem voltak képesek. Ez egyértelműen mutatja, hogy már az emberszabású majmok viselkedése sem teljesen biológiailag programozott, hanem a körülményektől függően alakul.

Az átfogó viselkedésprogramok tehát az emberré válás folyamán szétestek, s ami maradt belőlük, az nem sokkal több, mint néhány alapvető reflex és viselkedési készség, amelyeket belső, vagy külső kulcsingerek váltanak ki. Ilyen reflexek például a lélegzés, a nyelés, az újszülött kapaszkodási reflexe, sírása, spontán mimikája és gesztikulációja, amelyekkel bizonyos szükségleteit jelzi stb. Tény, hogy az újszülött viselkedése még sokkal inkább ösztönös jellegű, de az ösztönös elemek nagyon hamar módosulnak a külső hatások következtében, amelyekhez megtanul alkalmazkodni. Vele született adottsága, hogy az életfontosságú kulcsingerekre kereső odafordulással (appetenciával), vagy elutasító averzióval reagáljon, vagyis alapvető szükségleteinek kielégítésére, vagy biztonságának megóvására törekedjen. Ennek mikéntjét azonban jelentősen befolyásolja a tanulás, a körülmények alakulása.

Ilyen kulcsingerek az embernél nem csak az éhség és szomjúság, a salakanyagok ürítése, vagy az alvásszükséglet és a megfelelő hőmérsékletű, biztonságos hely igénye, hanem a társkapcsolat alakításának szociális igénye is. Az emberi újszülött "fiziológiai koraszülött", mert csak kb. egy éves korára éri el azt a fejlettségi szintet, amellyel más emlősállatok már születésükkor rendelkeznek. Életben maradása ezért az anyai (jellegű) gondozástól függ. A szociális jelzések (pl. nevetés vagy sírás, kérlelés vagy köszöntés stb.) így válnak kulcsingerekké, amelyekre a fejlődő gyermek részben vele született, részben tanult módon reagál.

A viselkedéskutatók szerint az emberben is működik egy "belső óra", amely motiváló tényezőként befolyásolja aktivitását, s azt, hogy mikor, mire van elemi igénye. Ennélfogva, ha igényét az adott körülmények között nem elégítheti ki, akkor nyugtalanná válik és keresni kezdi a belső igény kielégítésének lehetőségét. Wallace Craig, az összehasonlító viselkedéskutatás egyik megalapítója szerint az appetencián alapuló viselkedés eredetileg ugyan ösztönös, minthogy központi idegrendszeri izgalmi állapotból ered, de az embernél rugalmas, alkalmazkodásra és késleltetésre képes, sőt, szimbolikus vagy pótkielégülésekkel is beéri. (Ilyen pl. a kisgyermek szopási igényének kielégítése ujjszopással, akkor is, ha nem éhes.) A belső szükségletek és a kielégítésükre törekvés a gyermeknél (sőt, gyakran a felnőttnél is) tudattalanul történik.

Egy másik, neves viselkedéskutató, Nikolaas Tinbergen (1976) szerint az ösztön olyan hierarchikusan szerveződött idegrendszeri mechanizmus, amelyet bizonyos belső vagy külső impulzusok váltanak ki és koordinált mozgások sorozatában nyilvánul meg. Az ösztönös viselkedés részben neurohormonálisan irányított, részben pedig külső ingerek váltják ki. Ennélfogva nem mindig a születéstől fogva jelentkezik, hanem csak akkor működik, ha arra a szervezet fejlődése, érése során alkalmassá válik.

G. Maler-Sieber (1982) szerint az embernél is kimutatható a bizonyos kulcsingerekre előprogramozott módon történő reagálás készsége. Például már a 2-3 hónapos csecsemő is barátságosan mosolyog, ha valaki föléje hajol. Egy másik kulcsinger a Konrad Lorenz etológus által az 1940-es években felfedezett "Kindchenschema", vagyis az a készségünk, hogy egy apró kis lényt, egy védtelen és esetlen fiókát megsimogassunk és védelemben részesítsünk. A velünk született viselkedés-kiváltó mechanizmusok szerinte nem lebecsülendő szerepet játszanak a szexuális viselkedésben és sokféle társas viselkedésben is. Hozzáteszi azonban, hogy az ember fejlődése során megtanulhatja ellensúlyozni, semlegesíteni vagy átalakítani ezeket a vele született viselkedési készségeket, s valójában minden nevelés ezt célozza.

A tanulási készség természetesen biológiai, pontosabban idegrendszeri alapokon nyugszik, s mind az állatoknál, mind az embernél különböző mértékű, bár nem egyszer s mindenkorra adott, hanem az ontogenezis során változik. Éspedig nem egyenletesen, ugyanis a fejlődésnek vannak "érzékeny szakaszai", amelyekben az akkori tapasztalatok és élmények mélyen bevésődnek és rögzülnek. Ez az ún. "imprinting" jelensége, amit Konrad Lorenz figyelt meg állatkísérletei során. Az embernél különösen az első életév igen érzékeny szakasza a pszichikus fejlődésnek; így súlyos kihatásai lehetnek annak, ha nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges kulcsingereket. René A. Spitz és John Bowlby (1951) vizsgálataiból tudjuk, hogy a korai depriváció, pl. a csecsemő tartós elszakítása állandó gondozójától "hospitalizálódáshoz", a személyiségfejlődés súlyos károsodásához vezet. A negatív élmény imprintingszerűen bevésődik, s a gyermekben "ősbizalom" helyett bizalmatlanságot és közömbösséget alakít ki. Holott a tanulás és így a fejlődés egyik fő motívuma a kíváncsiság, amely az új kulcsingerekre, az egyén számára fontos, előnyös vagy veszélyes helyzetekre irányul. Ez természetesen a szexuális kíváncsiságra is érvényes, amely így a pszichoszexuális fejlődés legfőbb motiválója.

Végeredményben tehát a szexuális képességeink eredetüket tekintve nem különböznek más képességeinktől. A genetikailag adott lehetőségeket többé vagy kevésbé a külső, környezeti hatások mobilizálják, különböző ritmusban és irányban. A szexuális képességek fejlődése szorosan összefügg más, főként szociális képességekkel, az egész személyiség fejlődésével, amelynek egyik fő vonala éppen a pszichoszexuális fejlődés.

Szexuális képességeken természetesen nemcsak az erotikus képességeket értjük, hanem a nemek viszonyával kapcsolatos és a fajfenntartási-családtervezési képességeket is. Mindegyik esetben viselkedési képességekről van szó, amelyek a központi idegrendszer pszichikus mechanizmusainak irányítása alatt állnak, s jórészt tudattalanul működnek. Ezeket Freud nyomán sokáig velünk születettnek, azaz ösztönösnek tartották, az utóbbi évtizedekben viszont tisztázódott, hogy tanult és beidegződött (sztereotip) mechanizmusok, hasonlóan a beszédképességhez (amelynek szintén csak a lehetősége születik velünk, de hogy milyen nyelvet és mennyire sajátítunk el, az már a kulcsingerektől és fejlesztő hatásoktól függ). A szexuális viselkedés képessége mindhárom vonatkozásban a szociális környezettel kölcsönhatásban alakul.

A 20. század középső évtizedeinek az állati viselkedést tanulmányozó kutatásai kulcskérdésnek tekintették az állatok és emberek viselkedésmintáinak hasonlóságát. Hasonló célokat követett később az ún. szociobiológia is, amely pusztán biológiai tényezőkkel próbálta magyarázni az emberi viselkedést; például a párválasztást az állatok hasonló aktusával tette egyenlővé. Ezek az irányzatok inspirálták az evolúciós pszichológiát, amely szerint (lásd pl. Pléh Cs. 2001) az emberi pszichikumot is evolúciós törvényszerűségek irányítják. Így eredetileg a párválasztás is elsődlegesen a faj fennmaradását, "túlélését" szolgálta, tehát ma is biológiai alapokon történik. Eszerint a genetikai szabályozás a viselkedés meghatározója. Ilyen alapon már a "szerelem biokémiájáról" beszélnek: a gének működése nyomán az emberi agyban változóan alakul a dopamin és a szerotonin mennyisége, s ezektől nem csak a tesztoszteron nevű androgén (férfihormon) termelődése függne, hanem a szexuális vonzalom és a szerelem megjelenése is. A szerelem elmúlását azzal magyarázzák, hogy az említett hormonok intenzív termelődése 30 hónapon belül leáll; így a szerelem véget ér, hacsak meg nem jelenik egy új hormon, az oxitocin, amit gyakran "boldogsághormonnak" neveznek, mert elégedettségérzetet kelt. Valójában persze nem a hormonok váltják ki a szerelmet vagy a nemi vágyat, hanem ez utóbbiak szociális ingerei váltják ki bizonyos hormonok szintjének növekedését, elmúlásuk pedig a csökkenését. Állatkísérletekből nem indokolt közvetlenül arra következtetni, hogy az emberi élet során szerzett készségek felhasználása "genetikai szabályozás" alatt állna.

A kisgyermeknek eleinte fogalma sincs a szexualitásról. Csak fokozatosan tudja meg - pszichoszexuális fejlődése során -, hogy milyen viselkedések számítanak "szexuálisnak", s ezekből mikor, mennyit, hogyan és kivel szabad megvalósítania, hogy az megfeleljen a számára kijelölt nemi szerepnek, s milyen következményekkel járhat az ettől való eltérés. Ezt a folyamatot szexuálszociológusok (pl. J.H. Gagnon és W. Simon, 1973) "szkriptezésnek" vagy "szkriptezett viselkedésnek" nevezték, ezzel jelezve, hogy szerep-előírások, "forgatókönyvek" szerint történik. A "script" latin szó, írást jelent, átvitt értelemben előírt viselkedést, szabályokat, normákat. Ahogy a színészeknek meg kell tanulniuk, hogyan viselkedjenek, mit mondjanak az adott szerepben, ugyanúgy mindenki - akarva-akaratlanul - megtanulja, hogyan kell viselkednie egy adott helyzetben. Persze nem könyvből, hanem mások példája nyomán, vagy "trial and error" (próba - szerencse) alapon. Ez mindenfajta viselkedésre, így a szexuális viselkedésre is érvényes.

A probléma abból adódik, hogy mindenki sokféle szkripttel, szerepmintával találkozik, s ezek gyakran elég eltérő, sőt ellentmondásos viselkedési modelleket nyújtanak: mást mond a szülő, az iskola, a barátok és partnerek, az egyház, a média stb. A szexuális szkripteknek ez a sokfélesége különösen a felnőttkor elérése előtt megnehezíti a fiatalok eligazodását, s többnyire kevés segítséget kapnak a szkriptek közötti választáshoz. Így nem mindig képesek a számukra legmegfelelőbb szkripteket megtalálni és azok szerint viselkedni. Ez ugyanis feltételezi, hogy az elvárt viselkedésmódokat összehasonlítsák és értékeljék - ami kognitív és emocionális teljesítmény. A szkriptezés második szintje a kiválasztott és elfogadott szkript összeegyeztetése az egyén számára fontos, viszonyítási személyek (szülők, barátok, partnerek) szkriptjeivel, viselkedési elvárásaival. Ez már interperszonális folyamat. Egy harmadik szintnek tekinthető az egyéni szkriptek egyeztetése az adott társadalom kulturális szkriptjeivel, amelyektől függ, hogy az egyén szexuális viselkedési normái erkölcsösnek, jogszerűnek és egészségesnek számítanak, vagy ellenkezőleg.

Minthogy a társadalom különböző rétegei kulturálisan és történelmileg is változóak, ebből E.J. Haeberle (2004) szerint néhány fontos következtetés adódik:

1. Az emberi szexuális viselkedés kultúránként és korszakonként is változó.

2. Ennek megfelelően változik a szexuális viselkedés jelentése és értelmezése is.

3. Ugyanígy változik annak módja, ahogyan a nemi szerepviselkedést, az erotikus és a fajfenntartó viselkedést egymással összekapcsolják.

4. Mindezek vizsgálata (vagyis a szexológia) maga is kulturálisan és történelmileg meghatározott.

Ennélfogva természetesen a szexuálpszichológia sem tarthat igényt örökérvényű igazságok megállapítására, hanem más tudományokhoz hasonlóan, állandóan továbbfejlődik.

Az újszülöttek ugyan általában rendelkeznek nemiségük egyértelmű jeleivel, ám természetesen nem tudják magukról, hogy fiúnak, vagy lánynak születtek. A nemi azonosságtudat - az éntudattal együtt - csak később, környezeti hatások folytán alakul ki bennük. Így kezdetben még nem tudnak különbséget tenni önmaguk és a gondozójuk (s általában a külvilág) között. Ebben az "autista jellegű ősállapotban" tűnnek fel aztán egy éven belül önmaga és a külvilág megkülönböztetésének első élményei. Ezzel párhuzamosan kialakul az ún. "testvázlat", vagyis annak (eleinte homályos) tudata, hogy van keze és lába, s ezeket tetszés szerint tudja mozgatni. Az anya-gyermek kapcsolat az első egy-két életévben szimbiotikus jellegű. Csak a beszédtanulás során kezd tudatosodni, hogy a megszólításnál hallott név rá vonatkozik, de egy ideig önmagáról is harmadik személyben beszél. Csak három éves kor körül jelenik meg határozottabban az "én" fogalma és az én-tudat élménye, s vele együtt az önállóság és birtoklás igénye (valamint a "dackorszak").

Az éntudattól szinte elválaszthatatlan a nemi hovatartozás tudata, vagyis a szexuális identifikáció, hiszen a nevével együtt a gyermek rendszerint azt is hallja, hogy ő kisfiú, illetőleg kislány. Eleinte ugyan nem tud mit kezdeni ezzel, csak fokozatosan, a másik nemről is hallva ért meg annyit, hogy vannak fiúk, meg lányok, s ezek közül őt az egyikbe sorolják. A következő lépés, hogy bizonyos külső jelek (ruházkodás, hajviselet stb.) alapján meg tudja különböztetni a fiúkat és lányokat, illetőleg a bácsikat és néniket (bár eleinte nem világos számára, hogy a fiúk, meg a bácsik, a lányok, meg a nénik ugyanahhoz a nemhez tartoznak). A nemi azonosság tudata akkor válik teljessé, amikor a nemek testi különbségeit, mindenekelőtt a nemi szerveik eltérő jellegét is megismeri. Ez nagyjából az óvodáskorban szokott megtörténni. Az időpont attól (is) függ, mikor nyílik lehetősége összehasonlítani a saját, meztelen testét másokéval (mindkét nemből). Erre jó alkalmat teremtenek például az otthoni fürdőzések, vagy a "doktorjátékok" is.

A szexuális identitás kialakulása azonban nem csak kognitív folyamat, hanem a személyiségfejlődés érzelmi megalapozása szempontjából is jelentős. Változást idéz elő például a szülőkhöz való viszonyban annak felismerése, hogy a gyermek melyik szülővel azonos nemű. A csecsemőkori szimbiózis időszakában ugyanis még mindkét nemű gyermek a vele legszorosabb kapcsolatot tartó gondozóval (rendszerint az anyával) azonosul. A nemi azonosságtudat kialakulásával azonban a kisfiú észreveszi, hogy ő nem az anyjával, hanem az apjával azonos nemű, ezért egyre inkább vele kezd azonosulni, s öntudatlanul utánozni kezdi. Többek közt utánozni próbálja az apjának az anyjához való viszonyát, s minthogy számára még mindig létfontosságú az anyja, az apja példáját követve is együtt akar vele aludni, birtokolni akarja, s így vetélytársa lesz apjának. Ez az, amit Freud "Ödipusz-konfliktusként" írt le, ami valóban gyakran előfordul (bár nem törvényszerű!), s rendszerint csak az iskolába kerüléssel veszti el jelentőségét. (Erre később visszatérünk.)

Az azonos nemhez tartozás tehát a viselkedést alapvetően befolyásolja, s egyfajta belső szabályozóvá válik: a gyermek könnyebben azonosul a vele azonos neműekkel, s ennek folytán önkénytelenül utánozza őket. Ezzel pedig megkezdi saját nemi szerepének tanulását. H. Dannhauer (1973) szerint a nemi azonosulás összekapcsolódik a nemekre jellemző viselkedési sztereotípiák átvételével is. A gyermek tehát nemcsak a saját biológiai nemével, hanem a neki szánt nemi szereppel is identifikálódik. Amint a gyermek megérti, hogy felnőve olyan lesz, mint a vele azonos nemű felnőtt, önkénytelenül követni kezdi a számára fontos, azonos nemű felnőtt(ek) példáját. De eközben megfigyeli a másneműeket is és már kisgyermek korában kialakul benne egy pozitív vagy negatív, értékelő viszony a saját és a másik nemhez.

Dannhauer kísérletei során megkérdezett 8-10 éves gyermekeket (154 fiút és ugyanannyi lányt), hogy inkább fiúk, vagy lányok szeretnének lenni, s ha igen, miért? A fiúk 92%-a saját nemét választotta, s csak 6%-uk szeretett volna inkább lány lenni. A lányok 14%-a viszont inkább fiú szeretett volna lenni. A válaszok indoklásából kitűnt, hogy a lányok azért választanák jóval nagyobb arányban a másik nemet, mert a fiúszerepet előnyösebbnek tartják különböző okokból (ami egy patriarchális társadalomban érthetőnek tűnik).

Az ilyen adatok mindenesetre azt mutatják, hogy a biológiai nem elfogadása nem automatikus és nem mindig teljes, még a kisiskolás korban sem. Később pedig a választási lehetőségek szélesedésével az eredetileg kényszeredetten, félig-meddig elfogadott nemi azonosulás és szerep problematikussá válhat és akár fel is cserélődhet. A gyermekkori nemi szerepválasztások indoklása Dannhauer szerint hagyományos sztereotípiákat és előítéleteket tükröz, amelyeket a gyermekek többnyire kritikátlanul átvesznek a felnőttektől, a médiából vagy egymástól.

Ha a szocializáció lényege a különböző társadalmi pozíciók, identitások és a hozzájuk kapcsolódó szerepek elfogadása és gyakorlása, akkor ez szexuálpszichológiai szempontból a nemi szerepek átvételét is jelenti. A szexuális identifikáció során a gyermek először a vele azonos nemű családtagokkal azonosul, s őket utánozza, majd ezt fokozatosan más azonos neműekre is kiterjeszti. Az adott nemhez tartozás azonban konfliktusokhoz is vezethet. A nemi szerep átvételét főleg 3 körülmény nehezítheti: 1. Ha konfliktusba kerül a számára fontos azonos neműekkel (pl. azonos nemű szülővel). 2. Ha nem tudja elfogadni azonosulási csoportjának viselkedését. 3. Ha az identifikációval szociális leértékelést is át kell vennie. Ez összefügghet a nemek közti hierarchiával, amit a gyermek gyakran már az olyan családban észlel, ahol az anya és lánya csak másodrendű szerepet játszhat. Dannhauer emlékeztet Hofstätter (1951) vizsgálatára, amely szerint arra a kérdésre: "Ha újra születhetne, inkább nő vagy férfi szeretne lenni?", a megkérdezett, felnőtt nők 25,2%-a inkább a férfi létet választaná, míg a férfiaknak csupán 3,3%-a szeretne nő lenni.

Az eddigiek alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a nemi azonosulás és a nemi szerep szorosan összefügg. E.J. Haeberle (1984) szerint a nemi szerep vizsgálatának két fő szempontja: 1. Hogyan nyilvánul meg kifelé, a társas viselkedésben, és 2. milyen a belső átélése annak, hogy valaki a férfi, vagy a női nemhez tartozik, vagyis a szexuális identitásnak. Ezt a kettőt már csak azért is érdemes megkülönböztetnünk, mert a férfi vagy női szerepet teljes és tartós azonosulás nélkül is "meg lehet játszani", ahogyan azt például a színészek teszik. A szexuális identifikáció (gender identity) tehát lehet felszínes, részleges vagy ideiglenes is, s ennek megfelelően a nemi szerep (gender role) nem feltétlenül állandó és ambivalencia-mentes.

Emiatt úgy tűnt, hogy mindkettő "szociális konstrukció", vagyis pusztán környezeti hatásokon alapul. A szakirodalom azonban sokáig vitatott egy érdekes esetet, amelyben az egypetéjű fiúikrek egyikének röviddel a születés után helyrehozhatatlanul megcsonkult (műhiba következtében) a nemi szerve, ezért az orvosok a szülőkkel egyetértésben lánynak nyilvánították, és műtétekkel, női hormonokkal is igyekeztek elősegíteni nőies szerepviselkedését. Később azonban, bár próbálták elhitetni vele, hogy miért nem menstruál, egy utóvizsgálat kiderítette, hogy sohasem fogadta el a női szerepet, s már öngyilkosságra is gondolt emiatt. Ezért elárulták neki, hogy fiúnak született, s egy új orvosteam műtétek útján péniszpótlékot is kialakított nála. Így meg is nősülhetett (bár nemzésre képtelen maradt).

Az esetből kétféle következtetés vonható le: 1. Az adott nemmel való teljes azonosulás és a nemi szerep-viselkedés nem kizárólag szociális konstrukció, bár jelentős mértékben az. 2. Hogy valaki férfinek, vagy nőnek érzi magát, azt nem csak a testi tulajdonságok és a rá kényszerített nemi szerep dönti el, hanem valamelyik nem belső elfogadása, vagyis a szexuális identifikáció pszichés élménye. Ma már műtétek útján lehetséges a testet a férfias, vagy nőies énképhez alakítani; a fordítottja azonban sokkal kevésbé sikerülhet.

G.W. Allport (1980) szerint "a szerep a szociális életben való részvétel egyik strukturált formája.... nem más, mint mindaz, amit a társadalom egy adott csoport-pozíciót elfoglaló egyéntől elvár." (201. old.) Közkeletű példaként említi, hogy a nyugati társadalomban az apától elvárják, hogy munkájával pénzt keressen, biztosítsa családja megélhetését, támogassa az anyát és törődjön gyermekeivel. Az anya szerepe másféle kötelességeket és feladatokat jelent, s ugyanígy a gyermeké is. A fiúgyermektől elvárják, hogy "fiúsan viselkedjen, "beleértve azt is, hogy visszaüt, ha az iskolában egy osztálytársa megtámadja. A lánygyermektől elvárják, hogy tanulja meg a háztartás csínját-bínját, ugyanakkor legyen szelídebb, tartózkodóbb, mint fiútestvére... ezekből áll össze az a rendszer, amelyet a család szociális rendszerének nevezünk. Ha a gyermek jól játssza saját szerepét, közben megtanulja az apa, az anya és a testvérek szerepét is. Ezek saját szerepének megfordítottjai, ugyanakkor azonban modellek is, amelyeket utánozhat." (202. old.)

Allport hangsúlyozza, hogy "a férfiak és nők számára megszabott nemi szerepek gyakorlatilag valamennyi kultúrában különösen szigorúak. Szerepeink gyakran összeütközésbe kerülnek egymással. Az olyan asszony, akit hivatása erősen lefoglal, de aki ugyanakkor kisgyermekeit neveli, nem ritkán nehézségekkel találja szemközt magát, ha ki akarja békíteni e szerepeket." (203. old.)

Fontos azonban a "szerep" négy jelentésének megkülönböztetése is. Ezek: 1. A szerepelvárások, amelyeket az adott kultúra a különböző pozíciók képviselői számára előír, 2. a szerepfelfogás, amely az egyénnek saját szerepéről alkotott képe, 3. a szerepelfogadás: az egyén viszonya a szerepével kapcsolatos elvárásokhoz és 4. a szerepteljesítmény, amely mutatja a szerepvállalások megvalósulásának mértékét.

A férfias vagy nőies nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások történelmileg változóak és szociokulturálisan viszonylagosak (ahogyan ezt a történelmi áttekintésben láttuk). Az adott társadalomban általánosan, vagy többé-kevésbé elfogadott nemi szerepnormáktól sokféleképpen lehet eltérni. Ennek egyrészt külső, objektív, másrészt belső, szubjektív okai lehetnek. Az eltérések hozzávetőleg 3 szinten jelentkeznek. A legenyhébb szinten a "férfias nőket" és a "nőies férfiakat" találjuk. A második szinten például a transzvesztitákat; a harmadikon pedig a transszexuálisokat. Sokan a homoszexuális viselkedést is eltérésnek tartják az elvárt nemi szereptől. A különböző szemléletűek azon is vitatkoznak, hogy melyik és mennyiben tekinthető betegségnek, s van-e valamilyen biológiai okuk. A nemi szerepnormáktól eltérők között sincs egyetértés az okokat illetően; sokan nemhogy betegségnek nem tekintik, hanem inkább konstruktív lázadásnak tartják a merev és represszív elvárások ellen.

Ez a vita E.J. Haeberle és mások szerint nem a különböző, tudományosan megalapozott érvek között folyik, hanem inkább a különböző, vagy épp ellentétes erkölcsi értékrendszerek között. Mindenesetre az utóbbi évtizedekben a nyugati világban szinte divatba jöttek az eltérések, devianciák a hagyományos nemi szerepviselkedéstől, s ezeket ma már többnyire nem rejtegetik, hanem bátran vállalják és védelmezik. Külön tudomány alakult ki ezek vizsgálatára, a "gender studies", ezen belül a "women's studies" és a "men's studies". A biológiai nem ("sex") szerint elvárt nemi szereptől (gender role) való, különböző mértékű eltéréseket átfogóan "transzgenderizmusnak" nevezik, s tudományos vizsgálatának eredményeit főleg egy szakfolyóiratban (The International Journal of Transgenderism) közlik. (Ez a folyóirat az interneten is elérhető.)

Ezek közé tartozik a transzvesztizmus: lényege egy ismétlődő igény a másik nem ruháinak viselésére, s a másik nem hajviseletének, testdíszeinek és modorának átvételével hozzájuk tartozónak látszani, ugyanakkor pontosan tudni, hogy ez csak látszat. A transzvesztita élvezi ezt a látszatot. Ha ez szexuális izgalmat is kelt benne, akkor "fetisiszta transzvesztizmusról" illetve "transzvesztofiliáról" van szó (ami a "parafiliák" egyik válfaja). Elvileg mindkét nemnél előfordulhat, de aránytalanul több a férfi transzvesztita; ők nemcsak a női ruhákat, hanem a nőket is szeretik, vagyis legtöbbször heteroszexuális beállítottságúak.

Minthogy szexuális identifikációjuk összhangban áll biológiai nemükkel, indokolt megkülönböztetnünk őket a transszexuálisoktól, akiknél épp ez az összhang hiányzik. A másik nem ruháiba öltözés nem új jelenség. A "természeti népek" sámánjai vallási és varázsszertartásaikhoz gyakran öltöztek női ruhába, s ez a furcsaság csak növelte tekintélyüket, mert megváltozásukat és viselkedésüket mágikus erejüknek tulajdonították. Az utóbbi évszázadok nyugati kultúrtársadalmaiban viszont egyházi, jogi és orvosi szankciókkal üldözték őket.

A transszexualizmus fogalma azokra a férfiakra és nőkre vonatkozik, akik egyértelmű biológiai nemük ellenére a másik nemhez tartozónak érzik magukat, s testi nemüket végzetes tévedésnek tartják. A fogalmat elsőként Harry Benjamin (1953) használta, s három típusba sorolta őket, a szükséglet intenzitásától függően. Később egy másik tipizálás elsődleges és másodlagos transszexualizmust különböztetett meg - aszerint, hogy kisgyermekkortól kezdve megnyilvánult-e, vagy csak később, fokozatosan alakult ki. Okait illetően döntő szerepe lehet a szülői bánásmódnak; pl., ha egy gyermeket nem a biológiai neme, hanem az ellenkező nem szerint öltöztetnek és nevelnek (talán, mert olyan nemű gyermeket vártak), s a másik nemre jellemző viselkedést jutalmazzák, akkor előfordulhat, hogy identifikálódik a másik nemmel. (S ha ezt évek során - az első 5-6 évben - megszokta, már nehéz visszazökkenteni.)

A transszexuálisok többnyire ragaszkodnának a biológiai nemük megváltoztatásához. Ezért a velük kapcsolatos fő kérdés, hogy sor kerüljön-e nem-átalakító műtétre? Ilyenkor döntően fontos az alapos vizsgálat és a pontos diagnózis, mert a nem-átalakítás óriási felelősséggel jár, s ha nem válik be, szinte lehetetlen helyrehozni. A többféle vizsgálattal megállapított diagnózist követő kezelés rendszerint több szakaszból áll. Az első szakaszban egy-két évig a választott nem ruháját hordva kell az új nemi szerepet gyakorolni. Ez után következhet a hormonális kezelés, amely már közelíti a testet a választott nemhez. Végül sorra kerülhetnek a nem-átalakító műtétek. A kezelés tehát hosszadalmas és költséges, amit a társadalombiztosítás még a gazdag nyugati országokban sem mindenütt tud vállalni. Hasonló a helyzet a transszexuálisok jogi státusának rendezése terén, hiszen új személyi okmányokra van szükségük, amelyek csak új törvények vagy rendeletek alapján adhatók ki.

Ennek ellenére az utóbbi fél évszázadban a nyugati világban egyre többen elégedetlenkednek a saját, biológiai nemükkel. Az USA-ban például néhány éve már kb. tízezerre becsülték a transszexuálisok számát, Németországban pedig négy-ötezerre. Viszont közülük egyre többen már nem igényelnek nem-átalakító műtéteket vagy bármilyen orvosi beavatkozást, hanem egyszerűen úgy élnek, mintha a másik nembe születtek volna. Szexuális orientációjuk szerint a transszexuálisok is lehetnek heteroszexuálisok, homoszexuálisok vagy biszexuálisok. Ennek megítélése azonban nem könnyű, mert ha pl. egy transszexuális férfi szexuális vonzalmat érez egy férfi iránt, akkor homoszexuálisnak tűnik, holott ő nőnek tartja magát, tehát valójában heteroszexuális.

A férfi vagy női test iránti erotikus érdeklődést, a férfiakkal vagy nőkkel létesítendő szexuális kapcsolat igényét nevezik az egyén szexuális orientációjának, irányultságának, beállítottságának. Tévedés lenne ezt "vagy - vagy" kérdésnek tartani; a szexológiai vizsgálatok ugyanis megállapították, hogy fokozati különbségekről van szó. A felnőttek többsége ugyan nagy mértékben heteroszexuálisan orientált, de köztük is sokan vannak a többé-kevésbé biszexuálisok, akik valamennyire mindkét nemmel képesek szexuális élvezethez és kielégüléshez jutni. A kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya pedig egy számmal is kifejezhető (vagyis nem éri el a 10%-ot).

Ezt az elmúlt évszázadban számos kutató állapította meg; köztük a legismertebb A.C. Kinsey (1948), aki a lehetséges szexuális beállítottságok skáláját összeállítva egyik végére (0) a kizárólag heteroszexuális, a másik végére (6) pedig a kizárólag homoszexuális viselkedést tette; a köztük levő fokozatok (1-5-ig) pedig a különböző mértékben biszexuális viselkedéseket jelzik. (Lásd 2. ábra) Fritz Klein, amerikai szexuálterapeuta a Kinsey-féle skálát részletezve néhány újabb dimenzióval egészítette ki. (Lásd 3. ábra)

Minthogy közel kétezer éves zsidó-keresztény kultúránkban mindeddig csak a heteroszexuális beállítottság számított "normálisnak", a kivételeket ez alól bűnnek vagy betegségnek tartották, tehát büntették, vagy gyógyítani próbálták. Az eredetileg zoológus Kinsey azonban már tudta, hogy a homoszexuális viselkedés az állatvilágban is előfordul, s így megjelenése az embernél sem meglepő. A homoszexuális fantáziák ugyan gyakoribbak, mint a tényleges homoszexuális viselkedés, s ez megnehezíti annak eldöntését, hogy mi legyen a beállítottság kritériuma. A megítélést az is nehezíti, hogy sokaknál mindkét orientáció megfér egymás mellett, különböző arányban, s maga a beállítottság is változhat az egyén élete során. Kinsey ezért arra a következtetésre jutott, hogy a "homoszexuálisok" helyett inkább csak homoszexuális jellegű viselkedésről beszélhetünk, ami legtöbbször nem zárja ki a heteroszexuális viselkedést sem, bár ezek aránya eltérő lehet.

Indokolatlan tehát a homoszexuális (vagy biszexuális) viselkedés okaként különleges szomatikus (hormonális, genetikai stb.) tényezőket feltételezni, s így fogyatékosságnak vagy éppen betegségnek tartani és gyógyítására törekedni (ahogyan az a 20. században történt). A szexuális orientációt veleszületettnek tartó "esszencialista" irányzat napjainkra már háttérbe szorult a "konstrukcionista" értelmezés mellett, amely a szexuális beállítottságot történelmi és szociokulturális konstrukcióként fogja fel. Ez különösen fontos a homoszexuális orientáció megítélése szempontjából. Ugyanakkor tény, hogy bizonyos újabb genetikai tanulmányok még mindig a biológiai determináció mellett érvelnek. Hivatkoznak pl. arra, hogy monozigota ikerpárok több mint 50%-a hasonlóságot mutat a homoszexuális beállítottságot illetően, míg a nem vér szerinti testvéreknél ez alig 10%-os stb. A gének természetesen sok mindent lehetővé tesznek, de ritkán determinálnak.

Egy némileg leegyszerűsítő, formális felosztás szerint, amelyet W. von Humboldt (1827) óta ismerünk, az emberi szexuális viselkedés négyféle "objektumra" irányulhat: önmagára az egyénre, egy másneműre, egy azonos neműre, vagy egy állatra. (Az utóbbi napjainkban és kultúránkban már ritkán fordul elő; Kinsey vizsgálatai szerint a férfiak 8%-ánál és a nők 4%-ánál; a múltban valószínűleg gyakoribb volt, ahogyan azt pl. egyes ógörög mondák és műalkotások tükrözik.)

A szexuális öningerlés (autoerotika) nemcsak éber, hanem alvó állapotban is előfordulhat; ilyenkor természetesen nem tudatos és rendszerint szexuális tartalmú álmokhoz kapcsolódik. Az alvás során bármikor előfordulhatnak szexuális álmok mindkét nemnél, s ezek - intenzitásuktól függően - szexuális reagálást, sőt, orgazmust is előidézhetnek. (A férfiaknál éjszakánként többször előforduló "fiziológiás erekciók" viszont többnyire nem kapcsolódnak szexuális álmokhoz, s nem járnak orgazmussal.) A napközben, éber állapotban történő szexuális öningerlést, latin eredetű nevének megfelelően (maszturbáció, de korábban onániának is nevezték) általában kézzel gyakorolják, de gyakori a nemi szerv hozzádörzsölése valamely tárgyhoz (lepedőhöz, párnához stb.) is. A szexológiai vizsgálatok szerint az embernél ez a leggyakoribb formája a szexuális aktivitásnak. (Egyébként jónéhány emlősállatnál és minden primátánál is előfordul.) Az ókorban és középkorban természetesnek tartották, a legutóbbi évszázadokban azonban negatív előítéletek terjedtek el róla: bűnnek és betegségnek tartották - sajnos, sokan még ma is bűntudattal gyakorolják.

A heteroszexuális irányultságú egyének jellemzője, hogy elsődlegesen vagy kizárólagosan a más neműekhez vonzódnak, közülük választják ki azt, akivel a nemi érintkezés valamilyen formája számukra szexuális izgalmat és élvezetet jelent. A nemi érintkezés sokféleképpen történhet: már a partner látványa vagy elképzelése is izgalmat válthat ki; a testi érintkezés pedig történhet manuálisan, a szexuálisan ingerelhető testfelületek, erogén zónák simogatásával, masszírozásával; aztán orálisan, vagyis az erogén zónák szájjal ingerlése révén; vaginálisan, a nemiszervek találkozása, vagyis közösülés (koitusz) révén, vagy análisan, tehát a végbélnyílás ingerlése útján. Régebben a nemi érintkezést sokan a közösülésre szűkítették le; inkább csak a 20. században kezdett elterjedni az orális ingerlés két fő formája: a felláció (a férfi nemiszerv szájjal ingerlése) és a kunnilingváció (a női nemiszerv szájjal ingerlése).

A heteroszexuális viselkedés leggyakoribb formája a vaginális közösülés, amelyet rendszerint hosszabb-rövidebb előjáték (csókolózás, simogatás stb.) előz meg, a szexuális izgalom (merevedés, hüvely-nedvesedés) fokozása érdekében. A nők számára rendkívül fontos a klitorisz (csikló) direkt vagy indirekt ingerlése (kézzel vagy szájjal), mert így sokkal könnyebben eljutnak a kielégülésig, mint pusztán a közösüléstől. Az egyszerre történő kielégülés ritkán sikerül, de nem is fontos; jobb, ha a férfi ki tudja várni a nő (gyakran többszörös) orgazmusát. Ez sok férfinek nehéz, különösen, ha az önkielégítések során megszokták a (magömléssel kísért) gyors kielégülést. Magömlés (ejakuláció) egyébként a nőknél is előfordulhat, mert a hüvely ún. G-pontjának ingerlése folytán a húgycső melletti "parauretrális mirigyek" váladékot termelnek, amit az orgazmus izom-összehúzódásai kipréselnek a húgycsőből. A közösülés viszonylag ritka változata az anális közösülés, amit heteroszexuális párok részben a változatosság, részben a fogamzásgátlás kedvéért gyakorolnak.

Az erogén zónák kézzel ingerlése az orális ingerlés mellett az egyik leggyakoribb nemi érintkezési forma. Mindkettő a petting fogalmába tartozik, amely minden, a közösülésen kívül megvalósítható szeretkezési módot jelent; előnye, hogy elkerülhetővé teszi a nem kívánt terhességet, jórészt a különböző fertőzéseket is, ráadásul némi gyakorlattal orgazmust is eredményez.

A homoszexuális nemi érintkezés formái a vaginális közösülés kivételével nem különböznek a heteroszexuális érintkezéstől. Leggyakrabban a kézzel vagy szájjal ingerlés fordul elő; férfi pároknál emellett az anális közösülés is gyakori. A nők közötti szexuális kapcsolatok rendszerint tartósabbak és inkább járnak emocionális kötődéssel, mint a férfiak közöttiek.

A biszexualitásokról szóló könyv (E.J. Haeberle - R. Gindorf: Bisexualitäten, 1994) egyik tanulmányában három amerikai szociálpszichológus, J. R. Gagnon, C.S. Greenblat és M. Kimmel vitatkozik az esszencialistákkal, akik a szexuális beállítottságot biológiai eredetűnek és veleszületettnek tartják. Velük szemben a konstruktivistáknak adnak igazat, vagyis a szexuális beállítottságot - köztük a biszexualitást - sokféleségéből és változékonyságából kiindulva úgy vélik: az ontogenezis során kialakuló konstruktumokról van szó, amelyeknek alakulását különböző kulturális hatások, interperszonális és interpszichikus szkriptek befolyásolják.

A könyv egy másik tanulmányában E. Borneman S. Freud biszexualitás-fogalmának változatairól azt írja, hogy ez a fogalom Freudnál a következő összefüggésekben merül fel:

1. Evolúciós biszexualitásként. Eszerint fajfejlődésünk kezdetén az emberek biszexuálisak voltak, s ebből polarizálódott később - különböző korlátozások folytán - a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezt a tetszetős hipotézist azonban semmivel sem tudja alátámasztani (az ógörög mítoszon kívül).

2. Embrionális biszexualitásként. Ezt abból kiindulva tételezte fel, hogy az ontogenezis a fajfejlődést utánozza, s a magzat fejlődésének első két hónapjában a fiú- és lánymagzat nemi szervei hasonlítanak. Ám, ha az eredeti hipotézis megalapozatlan, akkor ez is az.

3. Hermafroditizmusként. Erről Freud többféle értelemben is beszél; pl. Platonra utalva lehetségesnek tartotta, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt; ezért az ókor istenei is gyakran kétneműek. Az ősi mítoszokat azonban aligha lehet tudományos érvként komolyan venni.

4. Szomatikus biszexualitásként: Bizonyos fokú "anatómiai hermafroditizmust", vagyis az ellenkező nemi berendezés csökevényes jelenlétét Freud mindenkinél normálisnak tartotta. Ez is puszta fantáziálás.

5. Pszichikus biszexualitásként. Ugyanígy normálisnak tartotta, hogy mindkét nem lelki alkatában vannak férfias és nőies vonások (persze eltérő arányban). Minthogy a "férfias és nőies" vonások meghatározása relatív és történetileg változó, aligha lehet közük a szexuális beállítottsághoz.

6. Biszexuális énképként. A fentiekből adódóan úgy vélte, sokak énképe a férfias és nőies identitás között ingadozik. (Nem nagyon tett különbséget a homoszexualitás, biszexualitás és a transszexualitás között. Az énkép férfias vagy nőies jellegéből illetve ennek ingadozásából viszont valóban következhet a szexuális orientáció ingadozása.)

7. Biszexuális tárgyválasztásként. Freud ezt a hajlamot abból eredeztette, hogy a kisgyermek tárgyválasztása éppúgy irányulhat az anyára, mint az apára. A kisgyermek "tárgyválasztása" azonban korántsem határozza meg a későbbi választásait.

8. A választott tárgy biszexualitásaként. Ugyancsak a kisgyermek Ödipusz-komplexusából eredeztette Freud, hogy olyan partnert keresünk, akiben egyaránt vannak nőies (az anyára hasonlító) és férfias (apára hasonlító) tulajdonságok. (Ennek viszont semmi köze a biszexualitáshoz.)

9. A nő biszexualitásaként. Freud szerint részben ennek tulajdonítható, hogy nemi szervében is együtt van a férfias (klitorisz) és nőies (vagina) elem. Kicsit nevetséges, hogy anatómiai sajátosságokból próbálja levezetni a pszichoszexuális orientációt.

Borneman mindezeket a gondolatokat bővebben is kommentálja.

Egy holland szexuálterapeuta, A.X. van Naerssen (in: Haeberle, E.J. - R. Gindorf, 1994) szerint a szexuális viselkedést három különböző perspektívából lehet elemezni. A pszichoanalitikus, a behaviorisztikus és az orvostudományi magyarázat egyaránt reális lehet. A különböző szakembereknek azonban egyezségre kell jutniuk a szexuális jelenségek értelmezésében. A szexuális orientációt lehet kognitív folyamatként, vagy az egyén emocionális és szociális készségeként elemezni. A folyamat szakaszokra tagolható: szenzibilizálódás, identitás-zavar, egy identitás elfogadása és fixálása. Az utóbbinak lényege az elkötelezettség érzése bizonyos viselkedésminták követésére, amely valamilyen szexuális kapcsolat létesítésében nyilvánul meg. Egy másik kutató véleménye, hogy nem önmagukban a korai élmények a döntőek, hanem ahogyan azokra emlékszünk, azokat értelmezzük és feldolgozzuk.

Von Naerssen vizsgálatai alapján úgy látja, a szexuális identitás és orientáció elemzése csupán az egyéni pszichoszexuális fejlődés magyarázatának egyik lehetséges útja. Ez a tudományos hagyomány Erikson (1968) könyvének megjelenése óta nagyon népszerű, mert lehetővé teszi az egyének besorolását a hetero-, vagy homoszexualitás és biszexualitás kategóriáiba. Valójában azonban nincs éles különbség az említett orientációs kategóriák között, s a felnőtté váló fiatalokat ma olyan sokféle szkript és inger éri, hogy egyre nehezebben tudják magukat bármelyik kategóriába besorolni. A von Naerssen által vizsgált fiatal férfiaknak is épp ez okozott gondot, ugyanis maszturbációs fantáziáikban gyakran keveredtek a hetero- és homoszexuális jelenetek, ami zavarólag hatott rájuk és megnehezítette az orgazmus elérését. A szerző ezzel kapcsolatban utal W. Masters és V. Johnsonra (1979), akik szerint egyáltalán nem ritka, hogy heteroszexuális férfiaknak homoszexuális fantáziáik vannak; a homoszexuálisoknál pedig heteroszexuális fantáziák is felmerülnek.

A von Naerssen által vizsgált fiatalemberek emiatt nem tudták eldönteni, hogy hetero-, vagy homoszexuális beállítottságúak. Tizenéves korukban ugyanis váltakozva volt kapcsolatuk azonos- és másnemű partnerekkel. Orientációs bizonytalanságuk szorongásokat váltott ki, s még a maszturbáció sem hozott megnyugvást. Nem tudták elkötelezni magukat egyik szexuális beállítottság mellett sem; ezért kerestek szaksegítséget. Von Naerssen valamelyik szexuális orientáció preferálása, vagy a kisgyermekkori traumák elemzése helyett javasolta az orientációs bizonytalanság és a fantáziák sokféleségének elfogadását és olyan szexuális kapcsolatok létesítését, amelyben jól érzik magukat (függetlenül a partner nemétől). A többi majd kialakul.

1. Bosinski H.A.G.: Geschlechtlichkeit und Sexualität unter dem Aspekt der Biopsychosozialität des Menschen - Ein Versuch (In: K.F.Wessel (Hg.): Interdisziplinäre Aspekte der Geschlechterverhältnisse...1992, Kleine V., 314 p.)

A német szerző, a berlini Humboldt Egyetem tanára ebben a tanulmányában a nemiséget az ember "biopszichoszociális" megnyilvánulásának tartja. Abból indul ki, hogy az emberi viselkedés eredetéről és motívumairól szóló viták többé-kevésbé az alábbi két álláspontot tükrözik:

a) Az ember viselkedését (filo)genetikus öröksége és biológiai alkata határozza meg. A tanulásnak, kultúrának és nevelésnek csupán módosító szerepe van.

b) Az ember szociális környezetének, kultúrájának és nevelésének terméke. A biológiai tényezők csak az anyagi alapokat jelentik ehhez, de nem befolyásolják tevékenységének tartalmát.

A tudományon belül is tartják magukat a megalapozatlan előfeltevések, többek közt éppen a nemiséggel kapcsolatos elméletekben. A vita nem csupán a "kemény" vagy "lágy" adatok körül folyik, hanem valójában a "test vagy lélek", a "természet vagy kultúra" ellentéte körül. Legfőbb ideje tehát az emberi viselkedés komplexebb megértésének, egyrészt a biológiai-orvosi (természettudományi), másrészt a szociológiai-pszichológiai (társadalomtudományi) megközelítések áthidalásának. Erre jó példának tűnik a szexuális orientáció esszencialista és konstruktivista értelmezése közötti ellentét, amelyet eddig nem sikerült áthidalni.

A nácizmus bűnei miatt sokak szemében gyanússá vált az emberi viselkedés biológiai (vagyis faji) eredetének állítása. Ezzel ellentétben a sztálinizmus szélsőségesen hangoztatta, hogy az ember a maga társadalmi viszonyainak terméke. Holott az emberi viselkedés, különösen pedig a szexuális viselkedés biológiai-orvosi leleteinek mellőzése, tagadása lehetetlenné teszi az ember komplex megértését. Az így megőrzött, dualisztikus emberkép a biológiai adottságokat "állati maradványoknak" tartja, amelyek az ember számára már rég feleslegessé váltak. Ugyanakkor viszont a biológiai elméletek is tévednek, amikor feltételezik, hogy a viselkedés fejlődése a szociokulturális tényezők alapvető hatásának figyelembe vétele nélkül is megérthető, nemcsak a filogenezis, hanem az ontogenezis tekintetében is. Hiszen bebizonyosodott, hogy már az emberszabású majmok fejlődését is meghatározó hatása van a bioszociális tényezőknek. Mennyivel inkább érvényes ez az emberi fajra, amely éppen ebből az állati szintből emelkedett ki! A tudomány számára mindenképpen nagy kihívás az emberré válás e kritikus fázisainak felderítése.

Előbb azonban nem árt tisztázni néhány terminológiai kérdést Bosinski szerint. Mindenekelőtt két, azonos értelműnek vélt fogalmat kell differenciálnunk. Gyakran akkor is "nemtől függő" (geschlechtsspezifisch) viselkedésről beszélnek, amikor valójában csak "nemre jellemző" (geschlechtstypisch) viselkedésről van szó. Holott nemtől függőnek csak azokat a funkciókat vagy struktúrákat nevezhetjük, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a biológiai reprodukcióhoz, tehát pl. a menstruációt, a gyermeknemzést, a szülést és a szoptatást. Ezek a nemtől függő különbségek genetikailag megalapozottak és bipolárisak.

Ezzel szemben a "nemre jellemző, tipikus" különbségek statisztikai jellegűek, vagyis nem találhatók meg minden egyednél az adott nemben, hanem csak az egyneműek csoportjainál. Ha összehasonlítjuk más nemű csoportokkal, akkor nemre jellemző különbségek derülnek ki. Ezek tehát az átlagot illető különbségek, amelyektől az egyén eltérhet. A nemekre jellemző különbségek közé tartozik például a férfiak átlagosan jobb térbeli tájékozódása, vagy átlagosan agresszívebb viselkedése, és a nők motivációjának, viselkedésének átlagosan erősebb szociális irányultsága stb. S ami a legfontosabb, hasonló a helyzet a férfiak és nők szexuális orientációja terén; ez sem nevezhető "nemtől függőnek", hiszen sokszorosan bebizonyosodott, hogy mindkét nembeliek képesek a hagyományosan "normálisnak" tekintett heteroszexuális orientációtól eltérni (bár ez a nemre átlag jellemző viselkedésük).

Tény, hogy a statisztikai jellegű értelmezés alapján csak az számít "normálisnak", aki az átlagnak megfelelően viselkedik. E felfogás fejlődés-ellenességének egyszerű példája a balkezesség értékelése: mivel eltér az átlagtól, egyes kultúrák abnormálisnak tekintik és erőszakkal át akarják nevelni, holott ugyanúgy működhet, mint a jobbkezesség. A "normalitás" megfelelője tehát nem az átlagnak megfelelés, hanem a funkcionálás. Ha ezt az elvet a szexuális orientációra alkalmazzuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy az emberi faj "biszexuális lehetőségének" milyen evolúciós értelme van? Ennek megválaszolásával ugyanis közelíthetjük egymáshoz a biológiai-evolúciós és a szociológiai-történelmi megközelítéseket.

A nemekre nézve jellemző megoszlású tulajdonságok, így a szexuális orientáció filogenezisét illetően érdemes megnézni, milyen evolúciós értelme vagy értéke lehet a különféle szexuális beállítottságoknak. A heteroszexuális orientációnál ez egyértelmű, hiszen ez teszi lehetővé a faj szaporodását (bár az emberi faj túlnépesedése folytán ma már kevésbé fontos). A biszexuális (és homoszexuális) orientáció esetében meggondolandó a kultúrákat átfogó, univerzális elterjedtségük, az előfordulásuk más emlősállatoknál, különösen a nem-emberi primátáknál, ami arra utal, hogy evolúciósan is funkcionális. Biológiai megalapozottságát mutatja, hogy egyes állatkísérleti adatok szerint a prenatális szakaszban előforduló androgének mennyisége befolyásolhatja a későbbi szexuális orientációt.

Bosinski mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az ontogenetikus fejlődésben is megvannak a különböző irányú szexuális orientáció biológiai előfeltételei. Ezek azonban csak lehetőségek, amelyek közül valamelyik erősebb vagy kizárólagos realizálódását már a környezeti faktorok segítik elő. Így jön létre a "komplex interdependenciák rendszere", az ember, mint "biopszichoszociális lény".

2. I. Sz. Kon: A nemi identitásról (In: Énünk nyomában. 1989, Kossuth K., 352 o.)

A világhírű orosz szexológus ebben a könyvében a személyiség én-tudatának fejlődésével kapcsolatban a nemiség-tudat fejlődésére is kitér. Az alábbiakban néhány jellemző részt ismertetünk a könyvből:

Az Én állandóságának, azonosságának gondolatát Kon szerint legjobban az identitás terminus fejezi ki, amelynek az emberről szóló tudományokban három fő modalitása van: "1. a pszichofiziológiai identitás a szervezet fiziológiai és pszichikus folyamatainak és struktúrájának egységét és folytonosságát jelöli; 2. a társadalmi identitás azon tulajdonságok rendszerét jelöli, amelyek az egyedet társadalmi egyénné, egy meghatározott társadalom vagy csoport tagjává teszik... 3. a személyes identitás (vagy én-identitás) az önmaga énjének tudatában levő személyiség élettevékenységének, céljának, motívumainak, egzisztenciális fontosságú attitűdjeinek egységét és folytonosságát jelöli...

Az Én belső szerkezetének vizsgálata a fogalmak további differenciálódásával jár. Az alanyi-tevékeny mozzanatot, az egyéni lét szabályozó-szervező elvét aktív, cselekvő, egzisztenciális Énnek vagy ego-nak nevezik. Az egyén önmagáról alkotott elképzeléseit, én-képét vagy én-koncepcióját reflexív, fenomenális vagy kategoriális Énnek. Az Én fogalmi formákat nem öltő átélésének jelölésére olykor az én-élmény terminust is használják. Minden egyes elemnek specifikus folyamatok felelnek meg: az egzisztenciális Énnek az önszabályozás és önkontroll; az én-élménynek az önészlelés (ön-percepció); a kategoriális énnek az önismeret, az önértékelés stb." (32-33. old.)

"A gyermek kategorizálási képességének fejlődése különösen szemléletesen követhető nyomon nemi hovatartozásának tudatosulásán. Az elsődleges nemi identitás, önmagának a férfi vagy női nemhez sorolása rendszerint már másfél éves korra kialakul, s az éntudat legszilárdabb, középponti elemét alkotja. A nemi identitás terjedelme és tartalma a növekedéssel változik. A kétéves gyermek tudja, hogy milyen nemű, de tudását még nem tudja megindokolni. Három-négy éves korára világosan megkülönbözteti a körülötte levő emberek nemét (már 7-8 hónapos csecsemőknél is megfigyelhető, hogy eltérően reagálnak férfiakra és nőkre), ezt azonban gyakran esetleges külső jegyekkel, például a ruhával kapcsolja össze és elvileg megmásíthatónak, megváltoztathatónak tartja. Hat-hét éves korában a gyermekben végleg tudatosul a nemi hovatartozás megmásíthatatlansága, ami egybeesik a viselkedés és a beállítódások nemi differenciálódásának viharos erősödésével: a fiúk és a lányok saját kezdeményezésükre különböző játékokat és játszótársakat választanak, különböző lesz az érdeklődésük, viselkedési stílusuk stb. Ez a spontán nemi elkülönülés, a nemi ismérv szerinti társaságképződés előmozdítja a nemi különbségek tudatosulását.

A gyermek saját nemi hovatartozásának tudatosulása egyrészt szomatikus ismérveken alapszik, másrészt olyan magatartásbeli és karakterológiai sajátosságokon, melyek értékelhetőek aszerint, hogy mennyire felelnek meg a férfiasság (maszkulin jelleg) és a nőiesség (feminin jelleg) normatív sztereotípiáinak. Ezek az önértékelések - mint az összes többi, gyermeki önértékelés - abból származnak, ahogy a gyermeket környezete értékeli; többdimenziósak és gyakran nem egyértelműek. Már az óvodásoknak is gyakran problémát okoz a férfiasságuk illetve nőiességük mértékének megítélése és nemi szerep-preferenciáik közötti viszony.

Noha a nemi differenciálódásnak és tudati tükröződésének pszichológiája nagy elméleti és gyakorlati, pedagógiai és gyógyászati jelentőségű, a kérdést még kevéssé vizsgálták. E folyamatok magyarázatára három alternatív elmélet tart igényt:

Az identifikációs elmélet az érzelmek és az utánzás szerepét hangsúlyozza; e teória szerint a gyermek öntudatlanul a vele azonos nemű felnőttek, mindenekelőtt szülei magatartását utánozza, helyükbe akar lépni. A nemi tipizációs elmélet, amely a tanulás (szocializáció) szerepét emeli ki, döntő jelentőséget tulajdonít a megerősítés mechanizmusainak: a szülők és más felnőttek megdicsérik, jutalmazzák a fiúkat a "fiús", elmarasztalják a "lányos" viselkedésért, a lányok pedig dicséretet kapnak a "nőies" és szidást a "férfias" viselkedésért. Az önkategorizálási elmélet, amely L.A. Kohlberg amerikai pszichológus kognitív fejlődési elméletére támaszkodik, az éntudat vezető szerepét hangsúlyozza: a gyermek először elsajátítja a nemi identitást, fiúnak vagy lánynak vallja magát, majd magatartását ahhoz igazítja, amit az elfogadott magatartással összhangban állónak vél. A nemi tipizációs elmélet szerint a gyermek viselkedési motivációjának logikája ilyen: "Dicséretet szeretnék kapni; akkor dicsérnek, ha azt teszem, ami egy fiúhoz illik, ezért fiú akarok lenni." Az önkategorizálási elmélet szerint: "Fiú vagyok, ezért azt akarom tenni, ami fiúhoz illik; és hogy ezt tehetem, az a jutalmam."

Bár mindhárom elméletben van némi igazság, egyikük sem ad magyarázatot valamennyi ismert tényre. Az identifikációs elmélet legfőbb gyengéje alapfogalmának határozatlansága: az identifikáció jelentheti önmagunknak másokkal való összehasonlítását, utánzást és másokkal való azonosulást is. Ámde, ha egy fiú védekezésből azonosul az apjával, mert fél tőle (:a freudi Ödipusz-komplexus), annak nem sok köze van a szereteten alapuló utánzáshoz. A konkrét egyén (az apa mint személyiség) viselkedésének utánzását gyakran összekeverik társadalmi szerepének elsajátításával (az apa, mint tekintélyi figura). Az is gyakori, hogy a fiú valójában nem az apját, hanem egy másik férfit tekint példaképének. Azonkívül a gyermekek viselkedése korántsem mindig a felnőttek viselkedésének utánzásán alapul; az egynemű fiúkompániák például nyilván nem azért jönnek létre, mert a fiúk azt látják, hogy apjuk kerüli a nőket.

A nemi tipizációs elmélet mechanikus: a gyermek inkább tárgya, semmint alanya a szocializációnak. Erről az álláspontról kiindulva nemigen magyarázható meg, hogy a nemi sztereotípiákhoz képest miért van annyi, a nevelés jellegétől független egyéni változat és eltérés. Azonkívül számos sztereotip fiús és lányos reakció spontánul, a tanítástól és ösztönzéstől függetlenül alakul ki.

Az önkategorizálási elmélet bizonyos tekintetben szintetizálja a két előbbi közelítésmódot: feltételezi, hogy a gyermeknek a neméhez illő viselkedésről alkotott elképzelései egyaránt függnek a mintájául szolgáló férfiak és nők viselkedésére vonatkozó, saját megfigyeléseitől, valamint az ilyen jellegű cselekedetei által a környezetéből kiváltott helyesléstől vagy rosszallástól. Ez az elmélet azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a gyerekek magatartásának nemi szerep szerinti differenciálódása jóval korábban kezdődik, mintsem stabil identitásuk kialakulna.

Meglehet, hogy ezeket az elméleteket nem alternatív, hanem egymást kiegészítő teóriáknak kellene tekintenünk, amelyek ugyanazt a folyamatot írják le különböző szempontokból: a nemi tipizációs elmélet a nevelők, az önkategorizálási elmélet a gyermek szemszögéből. Azonkívül a nemi öntudat kialakulásának különböző oldalaira irányítják a figyelmet: a kognitív fejlődési elmélet a kategorizálás folyamataira, a nemi tipizációs elmélet a tanulásra és a begyakorlásra, az identifikációs elmélet pedig az érzelmi kapcsolatokra és viszonyokra.

A maszkulin és a feminin jelleg sztereotípiái, azaz a férfias és a nőies tulajdonságok ideális készletei, amelyek alapján az emberek testalkatukat, magatartásukat és jellemüket észlelik és értékelik, nagyon szilárdak és szorosan összefüggnek a kultúra illetve szubkultúra normáival." (184-186. old.)

3. Pepper Schwartz - Philip Blumstein: Der Erwerb sexueller Identität: Bisexualität (In: E.J.Haeberle - R. Gindorf (Hg.): Bisexualitäten. 1994, Fischer V., 359 p.)

Az amerikai szerzők 1973-1974-ben 156 véletlenszerűen kiválasztott egyént (76 férfit és 80 nőt, 20-60 éveseket) vizsgáltak félig strukturált, többszöri interjúkkal, szexuális identitásuk és orientációjuk alakulása szempontjából. Abból indultak ki, hogy még a szakemberek is többnyire kritikátlanul elfogadják, hogy a nemi szerep dichotom jellegű, vagyis két lehetséges formája a férfi és a női szerep, amelyek mindegyike állandó szomatikus és viselkedésbeli tényezőkön alapul. A szexuális orientációt pedig abból állapítják meg, hogy az egyén nemi energiája (libidója) milyen tárgyra (milyen nemű személyre) irányul. Ez pedig a nemi szerepekből következne.

E sztereotip séma komplikációi egyrészt a nemi energia ambivalens fogalmából adódnak, másrészt abból, hogy a nemi szerepviselkedés, s vele együtt a szexuális identitás és az orientáció is változhat az egyének élete során. A szexuális orientáció egy absztrakt fogalom, amely leegyszerűsíti a valóság komplexitását, s benne esszencialista elképzelések tükröződnek, amelyek kétféle szexuális orientációt feltételeznek, ezeket pedig egymást kizárónak, s egyszer s mindenkorra adottnak tartják. "A szexuális identitás a nemi lényeg szubjektív megnyilvánulása, a szexuális orientáció pedig annak nyilvános manifesztációja." (217. old.) A heteroszexuális identitás nyugati kultúránkban a legtöbb ember számára normálisnak tűnik, s nagyrészt tudattalanul alakul ki. Egy jelentős kisebbségnek azonban előbb-utóbb problémát okoz; ezek a homoszexuális és biszexuális beállítottságúak. Helyzetük abban különbözik egymástól, hogy a homoszexuálisok már kialakították szubkultúrájukat és szervezeteiket, amelyekbe a biszexuálisokat nem fogadják be, mert ők "nem igazi homoszexuálisok". Ők csak napjainkban kezdik kialakítani saját szubkultúrájukat és szervezeteiket.

A vizsgálatok eredményei az alábbi, egymással összefüggő témák köré csoportosíthatók: 1. A felnőttek szexuális identitásának változtathatósága. 2. A szexuális viselkedés és a szexuális identitás közötti viszony problematikussága. 3. A férfiak és nők különbségei a szexuális fejlődés és az identitás kialakulása terén. 4. A múltbeli élmények mai értelmezésének és a jövőben elvárt élmények anticipációjának szerepe az identitás alakulásában. 5. A szexualitás kulturális tényezőinek hatása a szexuális identitás alakulására.

A szerzők megállapítják, hogy bár a legtöbb amerikaiban csak egyfajta szexuális identitás alakul ki, az általuk megkérdezettek többsége identitásának változásairól számolt be. Az is kiderült, hogy a szexuális viselkedés nem határozza meg döntően az egyén szexuális identitását és orientációját, mert a viselkedésnek rendkívül sokféle motívuma lehet. Bizonyos viselkedések és élmények pedig felkelthetik a "másság" gyanúját, vagyis egy olyan feltételezést, amit az egyén felül akar vizsgálni, hogy kipróbálja és tisztázza saját szexuális beállítottságát. Ha ennek során gyanúja megerősödik, s tapasztalja, hogy képes a homoszexuális viselkedésre is, akkor szexuális orientációja a biszexualitás irányában változik. Mivel azonban legtöbben csak kétféle beállítottságot (hetero- vagy homoszexuálist) tartanak lehetségesnek, sokáig hadakoznak a biszexuális orientáció ellen, s vagy hetero-, vagy homoszexuálisnak tartják magukat.

A két "lehetséges beállítottság" elfogadott előítélete tehát legalább annyira (vagy még inkább) befolyásolja a szexuális identitás alakulását, mint a szexuális viselkedés, bár ez utóbbi könnyebben eltér az elfogadott normáktól. Valójában tehát jóval több a biszexuális beállítottságú nő és férfi, mint ahányan ezt elismerik magukról. (Egyébként tény, hogy ezt már A.C. Kinsey is megállapította.)

4. Szilágyi Vilmos: Biszexuálisak vagyunk? (In: Intimkapcsolat kézikönyve, 1994, 222-231. old. alapján)

A hirdetési lapok és a szex-magazinok társkereső illetve szexpartner-kereső rovataiban egymást érik a biszexuális partnert kereső hirdetések. Úgy tűnik, főleg (házas)párok keresnek maguknak olyan partnert, aki a hármas szexet sem utasítja vissza. Ez azt jelenti, hogy a hirdetők hármasban akarnak szeretkezni: két férfi és egy nő, vagy inkább egy férfi és két nő. Ilyenkor azonos neműek is foglalkoznának egymás szexuális ingerlésével.

Dehát ez már homoszexualitás! - mondhatja erre bárki. Részben igaz ez, de nem teljesen. Azonos neműek szexuális kapcsolata valóban homoszexuális jellegű, de homoszexuálisnak csak az nevezhető, aki kizárólag azonos neműre tud szexuálisan reagálni. Ha másneműre is tud, akkor már nem egyértelműen homoszexuális, hanem biszexuális, vagyis kétféle irányultságú. Persze valószínű, hogy az egyik irányultsága erősebb, vagy előnyben részesített, míg a másik meghúzódik a háttérben, s csak alkalmanként jelentkezik. Így aztán nehéz meghúzni a határt, s pontosan megmondani valakiről, hogy egyféle (hetero-, illetve homoszexuális), vagy kétféle irányultságú, tehát biszexuális.

Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek túlnyomó többsége heteroszexuálisnak vallja magát. Ám, ha alaposabban vizsgáljuk, mint ahogy pl. Kinsey tette, kiderülhet, hogy a 40 év körüli férfiak és nők közel felének volt már homoszexuális élménye. Ettől persze ezek még nem homoszexuálisok, hiszen döntően heteroszexuális kapcsolataik vannak, de bizonyos feltételek esetén képesek a homoszexuális viselkedésre is. Ez kezdetben többnyire meglepetés számukra, mégpedig általában nem kellemes meglepetés. Sokan egyenesen megijednek, s félni kezdenek a homoszexuálissá válástól, ami számukra betegségnek vagy züllöttségnek tűnik.

Ez azonban kétszeresen is tévedés: egyrészt a kialakultan heteroszexuális beállítottságú ember néhány ilyen élménytől sem válik homoszexuálissá; másrészt a homoszexuális viselkedés éppúgy nem betegség, mint a heteroszexuális (és önmagában éppúgy nem erkölcstelen, mint amaz). Egyszerűen arról van szó, hogy a szociális körülmények hatására az emberek egy részénél ilyen, a másik részénél pedig másféle szexuális beállítottság alakul ki. A kettő azonban keveredhet is, hiszen nem zárják ki egymást. Egyik sem születik velünk, és sokféle tényező befolyásolja, hogy a kezdeti, homályos szexuális késztetés milyen irányba terelődik. Nincs tehát eleve adott szexuális beállítottság, hanem csak a többféle irányú fejlődés lehetősége. Emlékezetes Freudnak az a megállapítása, hogy a csecsemő "polimorf perverz lény", vagyis bármilyen "perverzióra" hajlamos; a különböző szexuális viselkedések lehetősége megtalálható benne.

A szexuális beállítottság alapvető lehetőségei közé tartozik a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezekből szinte mindenkiben van valamennyi, persze egyénileg igen eltérő arányban. Többnyire egy beállítottság válik dominánssá, s ez a több lehetőséget háttérbe szorítja. De azért ezek sem tűnnek el teljesen, s alkalomadtán előbukkanhatnak, meglepetést vagy riadalmat okozva. A riadalom azonban indokolatlan. Minthogy az emberi fejlődés alapvető feltétele a körülmények és az élmények változatossága, így semmilyen beszűkülést nem tekinthetünk kedvezőnek. Valójában tehát örülnünk kellene az újszerű élménynek és a számunkra szokatlan reagálás képességének.

Kedvezőtlen viszont, hogy sokan hajlamosak a bemerevedésre: megszoknak valamit, s attól nem tudnak eltérni, vagyis a kialakult beállítottság rabjává válnak. Minden más lehetőséget azonnal elhárítanak, elutasítanak. Közben arra hivatkoznak, hogy "ösztönösen" járnak el, "megérzik", hogyan kell viselkedniük - pedig valójában a kialakult szokásokat követik. (Ami látszólag felment a végiggondolás és tudatos döntés felelőssége alól.)

Arra a kérdésre, hogy milyen a különböző szexuális beállítottságok megoszlása és elterjedtsége, kevesen tudnának hozzávetőleg jó választ adni. Pedig Kinsey adataiból következően, miszerint a heteroszexuálisok közel fele képes a homoszexuális reagálásra is, ugyanennyien (vagy még többen) biszexuálisnak nevezhetők. Valószínűleg inkább többen, hiszen a homoszexuálisnak tartott férfiak és nők között is sok olyan van, aki heteroszexuális reagálásra is képes, bár azonos neműeket részesít előnyben. A homoszexuálisok arányát a felnőtt népesség 5-10%-ára becsülik, ám közülük sokan nem kizárólagosan homoszexuálisok. Úgy tűnik, a felvilágosultság és liberalizmus terjedése kedvez a biszexuális orientáció megnyilvánulásának. Megszűnőben van a "homofóbia" is: a beteges irtózás a homoszexualitástól. S mind többen ismerik el, hogy bár az egyik nemet előnyben részesítik, mindkét nemre képesek szexuálisan reagálni, ha a feltételek kedvezőek.

Egy amerikai szexológus, Eli Coleman (In: "Bisexualitäten", 1994) tanulmányában három "paradigmaváltásról" számol be ezzel kapcsolatban. Az első még a 19. században történt, azzal, hogy a "normális" (vagyis heteroszexuális) orientációtól való eltéréseket már nem "égbekiáltó bűnnek", hanem betegségnek, vagy vele született fogyatékosságnak kezdték tekinteni. A második a 20. század közepén következett be, amikor Kinsey kutatásai nyomán kiderült, hogy milyen sokan eltérnek a normálisnak vélt szexuális beállítottságtól, főleg a biszexualitás, kisebb részben a homoszexualitás irányában; tehát ezek nem betegségek, hanem egyéni különlegességek.

A harmadik paradigmaváltás napjainkban zajlik, s lényege annak felismerése, hogy a szexuális viselkedést és irányultságot minden kultúrában különböző szociális feltételek, többek közt a vallásos meggyőződések határozzák meg, s valójában egyik szexuális beállítottság sem jobb a másiknál. Ez a folyamat persze korántsem zökkenőmentes, s a felismerés ellenére a hagyományos értékrendszer erős nyomást gyakorol az emberekre, hogy a heteroszexualitást mint "normálist" fogadják el.

Érdekes, hogy az említett társadalmi nyomás inkább a férfiakat érinti, mint a nőket. Ahogyan a neves szexológus, Alex Comfort (1974) megállapítja, a nők normális lehetőségeinek játéktere sokkal nagyobb, s távolról sem olyan veszélyes számukra, ha mindkét nemmel gyengéd testi kapcsolatokat tartanak fenn. Talán ez magyarázza, hogy az elsődlegesen homoszexuális beállítottságú férfiak közül sokan szeretnének heteroszexuálissá válni. Ez azonban ritkán sikerül, s minél jobban erőltetik, annál kevésbé. Sokkal nagyobb a valószínűsége a biszexuális beállítottság kialakításának, ami az eredeti, "természetes" állapotnak tekinthető. Comfort szerint az ilyen férfinek nem abban kell segíteni, hogy ne legyen csábító más férfiak számára (hiszen minden normális férfi csábító lehet), hanem abban, hogy kapcsolatai legyenek nőkkel is.

A férfiak többsége azonban pánikszerűen fél attól, hogy "férfiatlannak" tűnik, ha gyengéden viselkedik egy másik férfivel, ezért mereven kerülnek minden gyengédséget egymás között. A nők számára ugyanakkor természetesnek tűnik az egymás közötti gyengédség: simogatás, puszi stb. - hiszen ez "nőies". Pedig ahogyan Comfort mondja: teljes mértékben lehetséges mindkét irányban tapasztalatokat szerezni, s nem szerencsés bármelyiktől teljesen elzárkózni. A biszexuális viselkedés képessége nem attól függ elsősorban, hogy valaki férfinek vagy nőnek született, hanem az egyéni beállítottságtól és lehetőségektől . A biszexualitás egyébként szinte sohasem jelenti azt, hogy egyformán reagálunk mindkét nemre, hiszen természetes, hogy az adott körülmények között valamelyik nemet előnyben részesítjük; hanem csupán azt, hogy - kölcsönös rokonszenv esetén - mindkettőre tudunk szexuálisan reagálni.

Ez a megállapítás segíthet tisztázni a nálunk eluralkodott fogalomzavart, amely az előnyben részesítés alapján sorol be bárkit a heteroszexuálisok vagy a homoszexuálisok közé. A biszexualitás gyökerei a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a gyermek majdnem egyformán szerette a vele azonos és az ellenkező nemű szülőjét, mindegyikhez szeretett odabújni és élvezni a dédelgetésüket. Sokan ugyan azt mondják, hogy ez "szex-mentes" szeretet volt; de Freud óta tudjuk, hogy a gyermek sem szexmentes. (Lásd Ödipusz és Elektra-komplexus!)

A biszexualitás tehát nem valami különleges, "harmadik fajta" beállítottság, hanem az őseredeti, még nem differenciálódott szexuális reagálókészség bizonyos fokig már fejlettebb megnyilvánulása. Annyival fejlettebb, amennyivel maga a felnőtt fejlettebb a kisgyermeknél. Vagyis nem egyszerűen visszanyúlás egy őseredeti képességhez, hanem annak magasabb szintre emelése. Ez a szint persze igen különböző lehet az egyén általános színvonalától és pillanatnyi állapotától függően. De hát ez nemcsak a biszexualitásra, hanem általában a szexuális viselkedésre érvényes. A biszexuális viselkedés ezért önmagában véve semmiképpen sem tekinthető primitívebbnek, mint akár a homo-, akár a heteroszexuális. Mindegyik lehet fejletlen vagy fejlett, beleértve a közbeeső fokozatokat.

A szexuális viselkedés rendszerint egyetlen fő irányban specializálódik: heteroszexuális vagy homoszexuális irányban. Bármelyikben fejlett lehet, de ritkán fordul elő, hogy mindkettőben. Ez kicsit hasonlít a szakmai specializálódás túlzásba vitele folytán előállt "szakbarbársághoz", aminek egyoldalúságát és veszélyeit már felismertük. Lehet, hogy a jövőben a szexuális fejlődés terén is az irányulások kiegyensúlyozottabb, kevésbé egyoldalú fejlesztésére fogunk törekedni? Erre utalnak például az androgyniával (kétnemű szerepviselkedéssel) kapcsolatos, újabb elgondolások is.

Ténykérdés, hogy a csoportszex, s főleg annak elemi formája, a hármas szex egyre elfogadottabbá válik. Márpedig a csoportszexben elkerülhetetlenül felmerül a biszexualitás (kivéve az azonos neműek csoportjait). Sokan épp ezért félnek a csoportszextől. S ezért szeretnék, ha a csoport külön nemű párokból állna, akik csak egymással foglalkoznának. Gyakran így is indul a csoportos együttlét, de aztán a szex-játék zűrzavarában könnyen megfeledkeznek arról, hogy melyik testrész kihez tartozik. S egyszer csak csodálkozva veszik észre, hogy azonos nemű partnerrel is jól érzik magukat. A férfiakat általában jobban zavarja ez, mint a nőket. Aztán vagy belejönnek, vagy sürgősen abbahagyják, s aggódni kezdenek, hogy nem válnak-e "meleggé".

Ugyanakkor az is megállapítható, hogy férfiak számára izgató látvány, ha két vagy több nő egymással szeretkezik. De sokszor a férfiak is szívesen játszanak egymással erotikus játékokat. Comfort szerint, ha nem lenne meg ez a képességük, sosem alakultak volna ki a férfiak társulásai (egyesületek, klubok stb.), hiszen épp az ilyen játékok segítenek felülemelkedni a versengésen és küzdelmen. Feltételezhető, hogy a csoportszex a biszexualitás nagy iskolája, mert elősegíti annak megjelenését és megszokását.. Ez azonban fordítva is igaz: a biszexuális beállítottság elősegíti a csoportszex iránti érdeklődést és annak elfogadását. Ezért van az, hogy a konzervatívok mindkettőt elátkozzák, a homoszexualitással együtt.

Holott összeszokott, baráti társaság esetén, nem alkohol vagy egyéb narkotikum hatására, hanem igazi rokonszenv következtében kialakuló biszexuális kapcsolatokban pozitív és fejlesztő hatású élmények jöhetnek létre. Ebből a szempontból a hármas szex ígér legtöbbet. Három ember között ugyanis könnyebben kialakul valódi, intim viszony, mint ennél több között; különösen, ha a három közül kettő már jól összeszokott, s mindkettőnek rokonszenves a harmadik. Ilyen esetekben a hármas szex könnyen rendszeressé válhat, akár egyfajta illegális "kibővített házasságba" is átmehet. A biszexualitás itt már sajátos, új értelmet nyer. De ha nem épül is be a harmadik ennyire egy meglevő, stabil kapcsolatba, a kapcsolat a közösen elfogadott harmadik által szexuálisan is nyitottá válik, aminek több előnye lehet, mint veszélye.

A biszexualitással kapcsolatos újabb ellenérvként gyakran és előszeretettel hivatkoznak korunk félelmetes, új, járványos fertőzésére, a HIV-re és az AIDS-re. Erről köztudott, hogy eredetileg elsősorban a homoszexuálisok között terjedt; egyrészt, mivel ők akkoriban gyakran váltogatták partnereiket, másrészt, mert sokan közülük narkotizáltak, s ahhoz nem steril injekciós tűket használtak stb. Így azok a biszexuális viselkedésűek, akik ilyen "melegekkel" kerültek kapcsolatba, könnyen megfertőződhettek, s fertőzésüket aztán tovább adták heteroszexuális partnereiknek. Egy orvosi lap azt állította, hogy a HIV-fertőzés egyik fő forrását a biszexuális férfiak képezik; ezek viszik át ezt a vírust a heteroszexuális nőkre, s rajtuk keresztül más férfiakra is.

Nehéz lenne ellenőrizni ezt az állítást, de valószínűnek látszik, hogy van benne igazság. Bár inkább csak a múlt időben érvényes, mert ma már nincs lényeges különbség a különböző szexuális beállítottságú AIDS-esek arányában. A bajok oka különben sem maga a biszexualitás, hanem a promiszkuitás, ami bármilyen szexuális irányultság esetén előfordul. Semmi sem indokolja tehát, hogy az AIDS terjedését a biszexuális orientáció számlájára írjuk. Mint ahogy nem írható egyedül a homoszexualitás számlájára sem, hiszen köztük is szép számmal akadnak megbízható, tartós kapcsolatokat ápoló emberek, akik elhatárolják magukat a felelőtlenektől.

Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést, ami csak azért kényes, mert a hagyományos gondolkozásúak nehezen emésztik meg. Ha eredendően biszexuális adottságokkal rendelkezünk, s csak életünk során alakul ki valamilyen mértékben a heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság, akkor ebből adódóan természetes, hogy előbb-utóbb több partnerrel kerülünk valamilyen (egyoldalúan vagy kölcsönösen kielégítő, felszínes vagy intim stb.) szexuális kapcsolatba.

Ez eleinte mindkét nemre vonatkozik; később már lehet, hogy csak az egyikre - kivéve, ha biszexuálisak maradunk. De bármelyik irányba állunk is be, gyakorlatilag szinte elkerülhetetlen, hogy egymást követően, vagy akár egyidejűleg több partner iránt érezzünk szexuális vonzalmat. A hagyományos erkölcs szerint viszont egyszerre csak eggyel tarthatunk társadalmilag jóváhagyott szexuális kapcsolatot. Ezt ugyan régen sem vették túl komolyan (főleg a férfiak), de legalább a kizárólagosság látszatát igyekeztek megőrizni (vagyis lehetőleg titokban léptek félre). Ma már egyre kevesebben törekszenek a kizárólagosság látszatának megőrzésére. Nemcsak a férfiak, hanem mindinkább a nők is jogot formálnak maguknak a szerelem elmúltával az esetleges újabb ("külső") kapcsolatokra, amelyek aztán sokszor váláshoz vezetnek, mert a párhuzamosságot egyik fél sem tudja sokáig elviselni.

Ezt többnyire úgy fogalmazzák, hogy "nem tudnak osztozkodni". Sokak számára megoldhatatlan dilemma, hogy a kizárólagosságot már elvetik, de a párhuzamosságot még nem tudják elfogadni. Tipikus eset, amikor valamelyikük (rendszerint a férfi) a maga számára igényli és jogosnak tartja a párhuzamos kapcsolatot, házastársától viszont elvárja a kizárólagosságot. S hiába tudják, hogy ez bizony önzés, mégis teret engednek a birtoklási vágyuknak, amit "ösztönösnek" (tehát befolyásolhatatlannak) tartanak. Az "ösztönösség" azonban hazug és elfogadhatatlan mentség a viselkedés kulturálatlanságára.

Ámde mi köze ennek a biszexualitáshoz? Hiszen ugyanez a probléma heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság esetén is felmerül! Csak éppen egy heteroszexuális házastárs (vagy élettárs) számára általában még nehezebb elfogadni társának homoszexuális külső kapcsolatát, mintha az "normális" kaland lenne. Érthető, hogy a biszexuális viselkedés különösen akkor okoz problémákat, ha csak a házastársak egyike biszexuális, vagy oly mértékben nyitott, hogy ezt is el tudja fogadni. A nyitottság természetesen sohasem jelenthet korlátlan és feltételek nélküli elfogadást, hiszen mindennek van határa (bár éppen a határok és feltételek közös megállapítása nem könnyű feladat).

5. Günter Krampen: Eine Skala zur Messung der normativen Geschlechtsrollen-Orientierung (Zeitschrift für Soziologie, 1979/3. 254-266)

A szerző az Erlangen-Nürnberg-i egyetem pszichológia tanszékének munkatársa. Normatív nemiszerep-orientáció méréséről szóló tanulmányában a D. Brogan & N.G. Kutner (1976) által kidolgozott SRO-Skála (Sex.Role Orientation) általa kidolgozott német változatát ismerteti. (GRO-Skala) A nemi szerep-orientáció az egyén normatív elképzelése arról, hogyan kell viselkednie egy nőnek és egy férfinek. Az eredetileg 53 tételből álló, Likert-típusú skálát már Brogan és Kutner 36 tételesre rövidítette (kipróbálás után); Krampen ezt vette át, s 20 tételt hagyományosan, 16-ot pedig nem-hagyományosan fogalmazott. A válaszokat 6-fokú skálán lehetett megjelölni, így ezek pontértéke 36-tól ("nagyon nem-hagyományos") 216-ig ("nagyon hagyományos") terjedt.

A tételek által vizsgált területek: 1- A házasságon belüli hagyományos munkamegosztás, 2. a hagyományos hatalommegosztás a családban, munkahelyen és a politikában, 3. a foglalkozások nemek szerinti megoszlása, 4. a nők politikai státusa, 5. fiúk és lányok szocializációja, 6. a hagyományos nemi sztereotípiák megítélése (pl. öltözködés, erkölcs). A skálát egyéb tesztekkel 151 felnőttön próbálta ki.:

1. Egy nő számára fontosabb férjének karrierje, mint a sajátja.

2. Az ötlet, hogy a nők is futballozzanak, egyszerűen nevetséges.

3. Az, hogy valaki mennyi időt és energiát szán a karrierjére, vagy a családjára, ne a nemétől függjön, hanem egyéni vágyaitól és érdeklődésétől.

4. A nő számára fontosabb, hogy csinos legyen, mint a férfi számára.

5. Alapjában helyes az az ősi igény, hogy a nő dolga a háztartás és a család.

6. A nő ne akarja túlszárnyalni a férfiakat.

7. A nő ne járjon munkába, ha láthatóan gyermeket vár.

8. A családban minden fontosabb döntés a férfi joga és felelőssége.

9. Egy férfiakból és nőkből álló csoportban férfi legyen a vezető.

10. Iskolás gyermekekkel rendelkező feleségek csak akkor járjanak dolgozni, ha a család erre anyagilag rászorul.

11. Ha egy állásra hasonló képzettségű férfi és nő pályázik, a férfinek kellene azt megkapni, mert neki egy családot kell eltartania.

12. A házasság olyan kapcsolat, amelyben a megélhetésért a férfi és nő egyformán felelős.

13. A nő inkább mondjon le a karrierjéről, ha más városba helyeznék, s ezzel férjét arra kényszerítené, hogy új munkahelyet keressen.

14. Egy feleség, aki inkább a hivatásában akar érvényesülni, mint gyermeket vállalni, emiatt ne érezzen lelkiismeret-furdalást.

15. A kisgyermekeket nevelő feleségek ne járjanak dolgozni, kivéve, ha a család anyagi helyzete miatt szükséges.

16. Általában jobb, ha férfi a vezető egy olyan munkahelyen, ahol nők is dolgoznak.

17. A férfit ne bosszantsa, ha a felesége többet keres, mint ő.

18. Jó, ha a nőknek is lehet politikai tisztségük.

19. Ha egy diák és egy diáklány ösztöndíjra pályázik, inkább a diák kapja meg, mert jobbak az elhelyezkedési esélyei.

20. Egy nő éppúgy használhat trágár szavakat, mint egy férfi.

21. A fiúk is éppúgy játszhatnak babákkal, mint a lányok.

22. A lányok lehetőleg nőies pályát válasszanak (pl. ápolónő, tanítónő stb.)

23. A nők is űzhetnek bármilyen atlétikus sportot.

24. A szülők lányaikat éppúgy neveljék független és önálló viselkedésre, mint fiaikat.

25. A nők olyan, hagyományosan férfias foglalkozásokat is választhassanak, mint pl. kőműves vagy pilóta.

26. Nem kifogásolható, ha egy nő a házasságkötés után is megtartja a lánynevét.

27. Nem lenne kifogásolható, ha egyszer egy nő lenne az ország elnöke.

28. A szülők és pedagógusok számára a fiúk szakképzése fontosabb legyen, mint a lányoké.

29. A nő munkába állása esetén is a férfi legyen a "fő kereső", a nő pedig a háztartásért legyen felelős.

30. Az általános iskolában a lányok ne hordjanak hosszú nadrágot.

31. Nem kifogásolható, ha egy nő lelkész lesz.

32. A nőknek jóval több, fontos politikai tisztséget kell betölteniük.

33. Nem jó, ha egy férfi otthon marad és a gyermekeket gondozza, míg a felesége dolgozni jár.

34. A lányok szakképzésének egyetlen indoka, hogy esetleg nem sikerül férjhez menniük, vagy elválnak.

35. Nem igazán indokolt, hogy tömött buszban egy férfi átadja helyét egy nőnek.

36. A férfiak nyugodtan elfogadhatnak hagyományosan a nőknek szánt foglalkozásokat is (pl. óvodapedagógus, telefonkezelő stb.)

A GRO-Skála kipróbálása azt mutatta, hogy a nők kevésbé hagyományos beállítottságúak, mint a férfiak, a fiatalok kevésbé, mint az idősebbek, a nagyvárosiak kevésbé, mint a vidékiek, a vallástalanok kevésbé, mint a vallásosak stb. A skálát csoportosan is jól lehet alkalmazni, bár Krampen szerint rövidíteni lehetne.

A skála különösen a nevelési intézményekben hasznosítható. Eredményei összehasonlíthatóak pl. az FPI és az MMPI tesztekkel, vagy S.L. Bem (1974) Sex-Role Inventory-jával, amellyel a férfias és nőies egyének mellett az androgynokat is azonosítani lehet.

6. Alfermann, D.: Maskulinität/Femininität versus Androgynie (In: K.F.Wessel - H.A.G. Bosinski: Interdisciplinäre Aspekte...284-294 p.)

A nemi szerepek kiegyenlítődéséből következően az utóbbi évtizedekben egyre inkább az androgínia kerül a figyelem előterében; különösen az USA-ban történt sok vizsgálat ezzel kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy az egyén egyszerre lehet férfias és nőies. Felmerül tehát a kérdés, hogy az androgín ember mennyiben lehet egy humanista társadalom megvalósítandó ideálja.

A koncepció eredetileg azzal az antik mítosszal függ össze, amely szerint az emberiség "aranykorában" mindenki egyszerre volt férfi és nő, s csak később, egy isteni szeszély választotta őket külön. Azóta keresi mindenki "önmaga elvesztett másik felét". Mai megjelenése viszont a nemi szerepek említett alakulásához fűződik. Alferman szerint főleg a nők elégedetlensége fejeződik ki benne az eddigi nemi szerep-normákkal szemben. Ezt szemlélteti pl. Simone de Beauvoir-nak tulajdonított megállapítás, miszerint "nem születünk nőnek, hanem azzá teszünk"; de főleg a nőmozgalom egyre határozottabb törekvése az egyenjogúságra az élet minden területén.

Azt jelentené ez, hogy az androgínia a nők ügye? Nyilvánvalóan nem csak, hiszen a férfiak éppúgy változ(hat)nak. A hagyományos elképzelések szerint a férfiasság és a nőiesség ugyanannak a dimenziónak egymást kizáró ellenpólusai; így különböző, s egymást valahogy kiegészítő szerepeket kellett betölteniük - legalábbis egy patriarchális társadalomban. A humanista, egyenlőségelvű társadalom viszont a nemi szerepeket nem tartja egymást kizáróaknak; vagyis az egyén igénye szerint választhatja és összekapcsolhatja bármelyik nem szociálpszichológiai szerepeit (a "gender role"-t) - eltekintve attól, hogy ma már többé-kevésbé a biológiai nem (s így a "sex role") is megváltoztatható. Tehát lehetővé válik a nemi szerep eddigi határainak átlépése (a "sex role transcendence"). Cél az, hogy a pozitívan férfias és nőies tulajdonságok egy személyben összekapcsolódjanak. Az egyoldalú irányultság így kétoldalú lesz, ami szocializációs előnyöket jelent az androgín egyének számára, hiszen rugalmasabban tudnak alkalmazkodni, s nemcsak férfi vagy női szemmel látják a világot.

Ezáltal a nemi szerep-identitás négy típusa válik lehetővé: a maszkulin, a feminin, az androgín és a határozatlan (vagy bizonytalan). Alfermann szerint lehet ugyan figyelmen kívül hagyni a biológiai nemet, mégis valószínű, hogy viszonylag többen lesznek majd a feminin nők és a maszkulin férfiak. Ugyanakkor a feminin és maszkulin értelmezése már eddig is változott, s a jövőben még inkább változhat. Az androgín egyén mindkét nem pozitív tulajdonságait egyesíti, ami többféleképpen értelmezhető:

Az additív modell szerint a két nem tulajdonságai, jellemző vonásai összeadódhatnak, s ezáltal megnövekednek az egyén választási és cselekvési lehetőségei. A kombinációs modell szerint viszont az androgínia a viselkedés olyan sajátos mintája, amely nem egyszerűen összegzi a férfias és nőies vonásokat, hanem integrálja azokat, s így egészen újszerű viselkedést eredményez. Elméletileg egy eszményi, tökéletes embert (egyfajta új "Supermensch"-et állít elénk, aki megszabadult a hagyományos, korlátozó nemi szerep-előírásoktól.

Alfermann és mások négy skála segítségével vizsgálták a tipikusan férfias és tipikusan nőies tulajdonságokat (mindkettőnél nemcsak a pozitívakat, hanem a negatívakat is). A lelki egészség vonatkozásában azt vizsgálták: vannak-e szocializációs előnyei az androgíniának? Hipotézisük szerint lelkileg nem a hagyományosan szocializáltak az egészségesebbek, hanem az androgínek, mert ők nyíltabb nemi szerep-szocializációban részesültek. Ez főleg a nőkre vonatkozik, mert az androgíniára nevelt nők én-képe és önbizalma sokkal pozitívabban alakult, mint a hagyományosan nevelteké. A vizsgálatok minden esetben ezt mutatták. A szerző véleménye ezért az, hogy bár mindkét nem számára előnyös lehet a másik nem pozitív tulajdonságainak átvétele, az androgín törekvések ma elsősorban a nőknek jelenthetnek előnyöket.

Allport, G.W.: A személyiség alakulása. 1980, Gondolat K.

Secord. P.F... C,W. Backman: Szociálpszichológia. 1972, Kossuth K.

Dannhauer, H.: Geschlecht und Persönlichkeit. 1973, VEB Deutscher V.

Buda B.: Szexuális viselkedés. 1994, Animula K.

Szilágyi V.: Intimkapcsolat kézikönyve. 1994, szerző kiadása

Archer, J. - B. Lloyd: Sex and Gender. 1982, Penguin Books

Maler-Sieber, G.: Verhaltensforschung. 1982, Lexikothek .

Gagnon, J,H. - W. Simon: Sexual Conduct. 1973, Aldine

Fromm, E.: Férfi és nő. Szexuálpszichológiai tanulmányok. 1966, Akad. K.

H. Sas Judit: Nőies nők és férfias férfiak. 1984, Akad. K.

Singer, J.: Androgyny. Toward a New Theory of Sexuality. 1977, Anchor Pr.

1. Miért és mikor következett be az "ösztönredukció"?

2. Mit bizonyítottak Harlow kísérletei?

3. Milyen szerepe van a kulcsingereknek az embernél?

4. Hogyan jelentkezik az imprinting az embernél?

5. A szkriptek szerepe a szexuális viselkedésben?

6. Mitől függ a szexuális identitás?

7. Mi a "gender" és a "gender role"?

8. Milyen a hagyományos maszkulin és feminin szerep?

9. Mi az androgínia?

10. Mi a transzvesztizmus és a transszexualizmus?

11. Melyek a szexuális orientáció főbb formái?

12. Melyek a szexuális viselkedés "tárgyai"?

Ma már a szakemberek előtt közismert és elismert, hogy az ember szexuális (és egyben pszichoszexuális) fejlődése a születés körül kezdődik, és egész élete során folytatódik. Viták inkább arról folynak, hogy mi határozza meg ezt a fejlődést. Ernest Borneman (1981) szerint a fejlődéspszichológia első kutatói konzervatív emberek voltak, akik egyrészt a pszichikus fejlődés endogén (vagyis genetikus) irányításában hittek, másrészt annyira a saját kulturális környezetük hatása alatt álltak, hogy számukra a fejlődés minden más formája "primitívnek" vagy "abnormálisnak" tűnt. Vagyis egyrészt biologizmus, másrészt eurocentrizmus jellemezte őket; bár ez a kettő nehezen összeegyeztethető. Ugyanis, ha a pszichikus fejlődés (és így többek közt a szexuális viselkedés) biológiailag meghatározott lenne, akkor mindig és mindenhol egyformán kellene alakulnia. Ha viszont nem így alakul, akkor nyilván (legalább részben) külső hatások irányítják.

Korunkban már alig akad olyan szakember, aki tagadna minden társadalmi és kultúrtörténeti befolyást a pszichikus ontogenezisre, legfeljebb ezek mértékét ítélik meg különbözőképpen. Egyes európai és amerikai fejlődéspszichológusok még mindig azt hiszik, hogy az általuk mért viselkedési adatok más kultúrákra is érvényesek. Elméleteik "gyermekbetegsége", hogy nem tudnak elszakadni a szomatikustól és a mérhetőtől. Ebből kettős veszély adódik: egyrészt alábecsülik a pontosan nem mérhető pszichikus folyamatokat; másrészt hajlamosak a pszichikus fejlődést a testi fejlődés következményének tekinteni. Kétségtelen ugyan, hogy a pszichikus folyamatok testi szervek funkciói, ám rendkívül bonyolult, s jórészt még tisztázatlan módon eltérnek a testi érés folyamataitól. A testileg fejlett gyermekek nem feltétlenül mutatnak hasonló lelki fejlettséget. Borneman bizonytalannak tartja, hogy egyáltalán van-e szomatikus alapja a pszichikus fejlődés szakaszainak; hiszen például a serdülés testi jeleinek önmagukban semmilyen kimutatható, közvetlen hatásuk sincs a pszichoszexuális fejlődésre! Ez utóbbi megelőzheti a testi fejlődést, de el is maradhat tőle

Természetesen alapvetően fontosak az egyén genetikai adottságai. Ámde a gének csupán az egyén viselkedési lehetőségeit szabják meg. Az már a körülményektől függ, hogy ezek a genetikai lehetőségek mennyiben realizálódnak! S minthogy testi érésünk szakaszai az emberi faj kialakulása óta alig változtak, e latens genetikai program megnyilvánulásának módja és mértéke már azoktól a szociális hatásoktól függ, amelyekkel az egyén élete során találkozik. Fontos felismerés, hogy maga a testi érés is részben bizonyos külső ingerek által indukált folyamat. Ahol nincs inger, ott az érés meglassul, lefékeződik. Azok az érzékszervek például, amelyeket egy korai életkorban nem ér (elég) inger, funkciókészségük egy részét elvesztik.

Minthogy a szomatikus érés és a pszichikus fejlődés nagyjából párhuzamosan halad, Borneman az alábbi fejlődési szakaszokkal számol:

Borneman hangsúlyozza, hogy ezek az értékek is változnak, s csak vizsgálatának időpontjában (1980) és helyén (Nyugat-Európa) voltak érvényesek, mert az akceleráció, amely pl. a nemi érés kezdetének időpontját évtizedenként 3-4 hónappal előbbre tolja, a fogamzástól kezdve többféle módon érvényesül. A szomatikus akceleráció azonban nem jelent pszichikus akcelerációt; a kettő közötti különbség a "civilizáció haladásával" egyre nagyobb lesz A testi fejlődés tempója különbözik a pszichikus fejlődés tempójától; ez összességében plusz-mínusz 20%-os eltéréseket jelenthet az átlagtól, bármely életkorban (bár minél fiatalabb valaki, annál kisebb a variációk szélessége).

Érdekes különbségek derülnek ki a Borneman-féle "szexuálpedológiai" fejlődési fázisok és a Freud nevéhez fűződő pszichoanalitikus elmélet "libidófázisai" között, az alábbi táblázatból:

A fejlődési szakaszok kérdésére később még visszatérünk a pszichoszexuális fejlődés vonatkozásában, hiszen minden felosztás relatív, s így vitatható. De épp ezért fontos, hogy rugalmas legyen, s vegye figyelembe az egyéni fejlődés különféle variációit, amelyek részben az átöröklésből, részben pedig a szűkebb és tágabb környezet hatásaiból erednek. Ezekből adódik a fejlődés megrekedésének (fixáció) vagy egy korábbi szakaszba való visszaesésének (regresszió) lehetősége is. Rendszerint épp ezek képezik az alapját a pszichoszexuális fejlődés zavarainak .

Ami a fiziológiai jellegű szexuális reagálókészséget illeti, ez már az emberi magzatnál is megfigyelhető: ultrahangos vizsgálattal: fiúmagzatoknál pénisz-merevedést láttak; újszülött fiúknál éjszakai merevedéseket, újszülött lányoknál pedig a hüvely időnkénti lubrikációját állapították meg. Ezt persze túlzás lenne szexuális élvezetnek nyilvánítani; sokkal kevésbé, mint amikor a csecsemő vagy a kisgyermek félig-meddig szándékosan nyúl a nemi szervéhez és simogatja, dörzsölgeti azt. Ahogy Borneman írja, az újszülött minden (fiziológiás) feszültséget kellemetlennek érez, s ezt ki is fejezi (sírással, fészkelődéssel stb.), viszont láthatólag élvezi a feszültség oldódását, szükségleteinek kielégítését és a kellemes ingereket (pl. ringatást, simogatást stb.). A szopás nemcsak az éhségét szünteti meg, hanem az érintés- és biztonságigényét is kielégíti. Ez utóbbiak jelentkeznek az ujjszopás esetében, akkor is, ha épp nem éhes. Az ujjak szopogatása érzéki élvezetet jelent a gyermeknek, ami ugyan még nem kifejezetten szexuális, de hasonlít ahhoz. Freud (1995) szerint az ujjszopáshoz gyakran társul "valamely érzékeny testrésznek, a mellbimbóknak, a külső nemi szerveknek dörzsölő érintgetése. Ezen az úton jut el sok gyermek a szopogatástól a maszturbációhoz." (77. old.)

A csecsemő- és kisgyermekkori maszturbáció, vagyis a kialakuló erogén zónák ingerlése, simogatása ugyan érzéki élvezet és megnyugtató hatású a kisgyermek számára. Az ezt kiváltó kulcsingerek hatására kezdi el automatikusan és tudattalanul, s valamilyen feszültséget, szükségletet csökkent vele. Fogalma sincs róla, hogy ez "szexuális élvezet" lenne, s a feszültség növekedése és csúcspontja (orgazmus) helyett is csak kellemes oldódást, megnyugvást érez, s könnyen elalszik tőle. Ezért a régebbi korokban a nyugtalan gyermekeket gondozójuk is gyakran "maszturbálással": nemi szervük simogatásával nyugtatta meg és altatta el (s ezt akkor senki sem tartotta "szexuális visszaélésnek").

A gyermek nemisége már a születés előtt megalapozódik. Egyrészt azzal, hogy a nemi kromoszómák találkozása folytán nemi lénnyé fejlődése melyik irányban indul el, másrészt azonban fennáll a különböző genetikai és hormonális zavarok lehetősége is. Ezek folytán előfordulhat, hogy az újszülött valódi neme nehezen felismerhető, vagy eltorzult, s így tévesen állapíthatják meg. A gyermek rendszerint elfogadja nemi besorolását, szexuálisan identifikálódik a neki szánt nemi szereppel (akár a valódi genetikai neme ellenére is, mert szociális környezetének elvárása erősebb és meghatározóbb, mint a testi neme). Végeredményben a gyermek megszületésével biológiai neme (sex) alapjában véve tisztázódik, s megkezdődhet nővé vagy férfivé válásának nem kevésbé fontos folyamata: a pszichológiai nem (gender) kialakítása.

Az újszülöttnél már minden idegközpont megtalálható, ha nem is teljesen kiépülten. A lányok kb. 10%-ánál egyébként már a születéskor hiányzik az érintetlen szűzhártya, s további 15-25%-uknál olyan vékony, hogy az első életévekben magától szétszakad. Az első 8-10. hónapban a csecsemő és gondozója közötti kommunikáció "testbeszéd" útján, metakommunikative történik. A felnőttnek nem könnyű megtanulni a gyermek "testbeszédét", aki viszont vele-születetten megérti, megérzi a felnőtt metakommunikációját. (Ez a képessége viszont a beszédtanulással csökken.) A csecsemő viselkedését az alapvető szükségletei irányítják, elsősorban a táplálkozás és anyagcsere szükségletei. Ezért válik életfontosságúvá számára az őt tápláló anya (vagy anyapótlék) és maga a szopás, éhségének csillapítása, ami a szájnak, az orális zónának központi szerepet biztosít. A szükségletkielégítés kikövetelése önzésnek, önszeretetnek tűnhet; Freud a születés utáni első hónapot a primér narcizmus fázisának, a következő hónapokat pedig a szekunder narcizmus szakaszának nevezte. (A narcizmust egyébként az autoerotikával is azonosítják.) Borneman szerint az ujjszopás és a test különböző részeinek megtapintása a csecsemő autoerotikus játéka, s mivel ezekben a bőrnek van központi szerepe, az első hónapot kután (bőrrel kapcsolatos) fázisnak nevezte.

Az erogén zónák differenciálódását a pszichoanalitikusok a libidófejlődés szakaszainak nevezik. A libido, mint szexuális energia fogalmát Albert Moll (1905) használta először, Freudtól függetlenül. Freud ösztönelméletében a libidófejlődés első szakasza az orális fázis, ami a száj kezdeti, döntő szerepéből könnyen érthető, hiszen a legtöbb érzéki élvezetet a szopás nyújtja a csecsemőnek. Csak jóval később, a tisztaságra szoktatás során jut fő szerephez az anális zóna, a vizelet és széklet szabályozásának öröme. Fontos pszicho-analitikus fogalom az objekt-viszony, vagyis a csecsemő viszonya azokhoz a személyekhez és egyéb, tőle független dolgokhoz, amelyekre libidója irányul. Első és legfontosabb "objektuma" természetesen az őt gondozó személy, általában az anyja. Borneman hangsúlyozza, hogy az egyén viszonyát későbbi szexuális partneréhez nem valamilyen ösztön irányítja, hanem szülőjének vagy gondozójának viszonya a szexualitáshoz. Ha a gyermek szeretetet kap, később ő is tud szeretni. Ha rossz a szülő viszonya saját testéhez, vagy házastársának és gyermekének testéhez, ez nagy veszélyeket jelent mindhármuk, de főleg a gyermek számára. A gyermek ugyanis tudattalanul átveszi gondozójának szexuális attitűdjeit.

A csecsemő számára semmivel sem fontosabb, vagy élvezetesebb a játék saját nemi szervével, mint bármely más testrészével. Ha viszont a szülő ezt észreveszi és nemtetszésének ad kifejezést vagy megtiltja az ilyen játékot, akkor ezzel egyrészt akadályozza a gyermek felfedező kedvét és szexuális gátlásokat ültet bele, másrészt felkelti az érdeklődését a "tilos" dolog iránt (amit épp ezért titkolni kell a szülő előtt). Sok későbbi problémát okozhat pl. a szoptatás abbahagyásának üteme és időpontja is. Az anyamell elvesztésétől való félelem később esetleg hajlamossá tehet a félelemre a szexuális partner elvesztésétől. A szenvedélyes ujjszopás mindig a testi közelség és gyengédség igényének kielégítetlenségére utal. A szimbiotikus fixálódás leggyakoribb formája Borneman szerint a már önállósodni kezdő gyermek félelme a "beolvadástól", vagyis a túlzott kötődéstől (Verschmelzungsangst); de ugyanígy félhet az elszakadástól is (Trennunsangst) R.J. Stoller (1976) a transszexualizmust is a szimbiotikus fixálódás következményének tartja (pl. a fiú nem tud leválni az anyjáról, s az ő szexuális identitását veszi át).

A "késői csecsemőkorban" (7-12. hónap) újabb feszültségek merülnek fel a gyermek fejlődésében, például a fogak megjelenése és a szoptatás közbeni harapások kapcsán, amelyekre sok szülő negatívan, büntetéssel reagál. René Spitz szerint az első életévben konfliktusok keletkezhetnek a szomatikus és a pszichoszexuális fejlődés között. Ha ugyanis a pszichoszexuális fejlődés valamilyen külső ok miatt elakad, akkor nem tart lépést a testi fejlődéssel. Az anyától (vagy gondozó személytől) való rendkívül erős függőség csak a járás és beszéd tanulásával egyidejűleg kezd oldódni, de kb. 5 éves korig az ilyen személy elvesztése a hospitalizálódás veszélyével jár.

A második életév, a kisgyermekkor viszonylag kiegyensúlyozott időszak, bár a járástanulás és a szókincs gyarapodása mellett a szobatisztaságra szoktatás kezdete feszültségek és konfliktusok forrása lehet, s az anális zónát helyezi a figyelem középpontjába. A pszichoanalitikusok ezt a "libidófejlődés anális szakaszának", vagy az orális után az anális "részösztön" megnyilvánulásának tartják. Ebben az életkorban az anya mellett megnövekszik az apa szerepe a gyermek életében; (ha egyáltalán ott van az apa) kezdi észrevenni az apa szerepét a családban, s - különösen a kisfiú - egyre inkább azonosul vele és utánozni kezdi. A szexuális identifikáció fontos lépése ez, s együtt jár a gyermek én-tudatának és (az analitikusok által felettes én-nek nevezett) lelkiismeretének a megjelenésével. De arra is kezd rájönni, hogy igényei azonnali kielégítésének és önállóságának korlátai vannak, s ez dührohamokat vált ki belőle - kezdődik a dackorszak.

A másfél-kétéves gyermek általában jól meg tudja különböztetni a nemeket, s egyre inkább nemcsak az olyan külsődleges jelek alapján, mint az öltözködés és hajviselet, hanem a nemi szervek különbözősége alapján is. Ezzel kapcsolatban Freud megfigyelései szerint felmerül a pénisz-irigység és a kasztrációs komplexus problémája: a kislány észreveszi, hogy a fiúknak olyasmijük van, ami neki nincs, s kezdi irigyelni őket. Irigységüket azonban Borneman szerint nem annyira a pénisz-hiány okozza, hanem a másik nem nagyobb szabadsága, kedvezőbb helyzete. A kasztrációs komplexus onnan eredhet, hogy a kislány azt hiszi, neki is volt "fütyije", csak (büntetésből) levágták vagy eldugták, tehát vissza kellene szereznie. Ha a fiúk látják, hogy nincs mindenkinek, megijednek, hogy ők is "elveszthetik", vagy büntetésből elvehetik tőlük (különösen, ha a péniszével játszó fiút a szülő ezzel fenyegeti).

Kétéves kor körül jelennek meg az első "papás-mamás" játékok a fiúk és lányok között: fekhelyet csinálnak, s azon összebújnak és puszizkodnak, ahogyan azt szüleiktől, vagy másoktól (filmekből stb.) ellesték. Ezekben a szexuális izgalomnak és élvezetnek még nincs szerepe, viszont erősíti a szexuális identitásukat. Az életkoruknak megfelelően ugyanis ekkor még az anális zóna játékai kötik le a figyelmüket. Észreveszik, hogy a szülő örül, ha nem a pelenkát piszkítják össze, hanem a bilibe eresztik vizeletüket és székletüket, ezért próbálkoznak ezzel, örülnek a kezdeti sikerek jutalmazó megerősítésének, s egyre inkább élvezik a szándékos visszatartás és kiengedés képességét. Ez az érzéki élvezet magára a "végtermékre" is kisugárzik: az ilyen korú gyermek többnyire szívesen játszik (vagy játszana, ha engednék) a székletével. A székletürítés időnként erőlködéssel jár és fájdalmat is jelenthet; az élvezet és fájdalom összekapcsolódása folytán kialakulhat egy olyan beállítottság, amelynek következményei miatt ezt a fejlődési szakaszt Freud és tanítványai análszadisztikus fázisnak nevezik. A pszichoanalitikusok szótárában szerepelnek még olyan fogalmak is, mint az análerotika, az anális maszturbáció, vagy az anális karakter, s az ezzel kapcsolatos hipotézisek.

A második és harmadik életévben a beszéd elsajátításával párhuzamosan kialakul az "én" vonatkoztatási rendszere, amelyben a testvázlatnak is fontos szerepe van. A testvázlat a saját testről alkotott képzetek összefüggő rendszere, amelyhez kapcsolódik a név és a nem. Ezek képezik a vonatkoztatási rendszer magvát, amelyből aztán kifejlődhet a személyiség bonyolult struktúrája. Az idegrendszeri és pszichikus feltételek kibontakozásával egy sajátos érzékenységi állapot jön létre, amelyben bizonyos hatások sokkal mélyebben bevésődnek és rögződnek, mint előtte vagy utána bármikor. Ez a jelenség az imprinting. Ezt állatokon figyelték meg először (Konrad Lorenz, 1970), de minden jel arra mutat, hogy az emberi fejlődésben is előfordul. Úgy tűnik, a nemi szerep "imprinting korszaka" egybeesik a beszéd kialakulásával.

A harmadik életévet Borneman a "kis pubertás kezdetének" nevezi, mert szerinte a "dackorszak" bekövetkezése a szülők és nevelők bánásmódjától függ. A gyermek dacos ellenállását főleg a bilihasználat erőltetése váltja ki, amit kialakuló önállósága és szükségletei korlátozásának érez. A dacreakcióknak két fő formájuk van: a dühös makacsság és a sértődött visszavonulás. Az előbbi aktív, agresszív reagálás; a gyermek "akaratoskodik", sír, kiabál, esetleg üt is. Az utóbbi a passzív belenyugvás látszatát kelti, pedig a feszültség itt sem tűnik el nyomtalanul: a gyermek viselkedése átmenetileg visszaesik egy alacsonyabb szintre, vagyis regrediál. A túl szigorú engedelmességre nevelés gyakran vált ki tartós regressziót.

Szerencsésebb esetben a szülőhöz való erős érzelmi kötődés átsegíti a gyermeket a dackorszak veszélyein. Az ilyen kötődés ugyanis az identifikáció révén egyrészt enyhíti a frusztrációs feszültséget, másrészt elősegíti a szülő elvárásainak interiorizációját. Mindez persze nem megy máról holnapra, vagy konfliktusok nélkül. A kisgyermek egyre inkább önmagával is konfliktusba kerül. Az affektív differenciálódást jelzi, hogy a regresszió mellett fokozatosan működésbe lépnek a különböző, bonyolultabb elhárító vagy konfliktusfeldolgozó mechanizmusok.

A fiúk és lányok testi fejlődésében ekkor még nincs különbség. A lányoknál befejeződik a petesejtek szaporodása; a kialakuló 3-4 millió éretlen petesejt majd a serdülőkortól kezdve egyenként érik és fogyatkozik. Az egyre önállóbbá váló gyermekek dacossága és megnövekedett agresszivitása nem a testi érés, hanem a lelki fejlődés következménye. Az anyáról kezdenek érzelmileg leválni és más, nekik tetsző felnőttek iránt érdeklődni. Egyre többet beszélnek, s már nem harmadik személyben szólnak magukról, hanem az "én" és a "te" névmásokat használják.

Ekkoriban kezdődik a heteroerotika fejlődése a gyermeknél: olyan megnyilvánulások is jelentkeznek, amelyek társas viszonyt feltételeznek. Ilyen például a saját meztelenséggel kapcsolatos attitűd, amelynek két fő megnyilvánulási formája a magamutogatás vágya és öröme, valamint a szégyenlősség. Egyik sem vele született, hanem tanult viselkedés. A magamutogatás kiváltó tényezői közt első helyen említhető, hogy a szülők és mások is szívesen gyönyörködnek a kisgyermek gusztusos testében és viselkedésében; tetszésük sikerélményt jelent a gyermeknek, s ezzel szinte motiválják a gyermeket a magamutogatásra. Amikor viszont "illetéktelenek" előtt is megpróbál tetszést aratni, jön a szülői felháborodás, a "szégyeld magad!", a tilalom. A szégyenlősséget különösen könnyen megtanulja a gyermek, ha a szülei is szégyenlősek, ha otthon is tilos a meztelenség. A magamutogatás vágya ezért többnyire csak "szublimált" formában, szereplési vágyként jelentkezhet, a szégyenlősség pedig gátlásosság, lámpaláz formáját ölti. Egyes vizsgálatok szerint már csecsemőkorban kialakulhat a "shyness baby" szindróma, amely később iskolafóbiaként vagy szociális fóbiaként folytatódhat.

Hasonlóképpen alakul a mások meztelenségére és általában a nemiségre irányuló kíváncsiság. Ennek két fő módja: mások meztelenségének és szexuális viselkedésének megfigyelése vagy megkérdezése. Kérdezősködnek a saját múltjukról, arról is, hogy honnan jöttek, hogyan születtek, s ha nem kapnak elegendő választ (csak a "gólyamesét" és hasonlókat), akkor megpróbálják kitalálni születésük módját. Egyre jobban érdeklődnek a nemek különbségei iránt is, s ha otthon tilos a meztelenség, akkor igyekeznek meglesni másokat. Ekkoriban kezdenek feltűnni náluk a "tilos" szavak és mondókák, versikék, amelyek a nemiséggel kapcsolatosak. A szülő persze többnyire haragszik ezért, ami vagy kényszerű elfojtásokat eredményez és annak beidegződését, hogy a nemiség tilos és titkolandó, vagy annak félig-tudatos készségét, hogy a szülőt mivel lehet bosszantani. A vizelés szabályozása kapcsán ekkoriban tűnik fel, hogy a fiúk másként vizelnek, mint a lányok; ennek okai felől érdeklődnek, esetleg utánozni is próbálják egymást. A vizeletszabályozás erőltetése könnyen megronthatja a szülő és gyermek viszonyát. Borneman szerint erre is érvényes az a szabály, hogy "minél kevésbé erőlteti a szülő, annál gyorsabban és könnyebben tanulja meg a gyermek." Visszaesések e téren főleg akkor fordulnak elő, ha a szokott környezet, vagy a szokott gondozó megváltozik.

A lehetséges szexuális zavarok közül az egyik a fiúk 4-5%-ánál jelentkezik: a herék ezeknél nem szállnak le időben a herezacskóba, s ez a 3. életévtől már nem szokott spontán módon megtörténni. Az anális fázis során a gyermek megtanulja, hogy 1. a székletürítés élvezetes, 2. ennek szabályozásáért dicséretet kaphat, 3. a széklet visszatartása még nagyobb élvezetet jelenthet és 4. a visszatartás (vagy vissza nem tartás) révén negatív indulatokat válthat ki a felnőttekből. Mindezeknek messzemenő következményei lehetnek a későbbi szexuális zavarokat illetően. Ha például egy anya a lányának azt szuggerálja, hogy a széklet és a vizelet "piszkos" vagy éppen undorító, akkor ez könnyen eredményezheti az anális és genitális erogén zóna iránti undort, s ezáltal később a szexuális élvezetképtelenséget.

A negyedik életév is csak viszonylag mondható nyugalmasabb szakasznak a pszichoszexuális fejlődés szempontjából. A gyermekek mozgékonysága, érdeklődése és tanulási készsége fokozódik, egyre több kérdést tesznek fel szüleiknek és más felnőtteknek; ezért sokan "kérdezősködő életkornak" nevezik. Kérdéseik főleg a nemiségre és a születésre vonatkoznak. Ilyenkor már a legtöbb gyermek tudja, hogy életét a szülei közösülésének köszönheti, de nem tudják, hogyan történik ez. Hallották, hogy a kisbabák az "anyjuk szíve alatt" növekednek, ám csak találgatják, hogyan kerültek oda, vagy hogyan kerül az apa nemiszerve az anya hasába. (Sokan pl. azt hiszik, hogy a köldökön keresztül.) Az ágybavizelés már csak ritkán fordul elő, ám a nemi szervekkel folytatott játék gyakorisága növekszik, és kb. a gyermekek egyharmadánál már. orgazmussal jár Részben ezért nevezte Freud ezt a fejlődési szakaszt fallikus fázisnak - bár a lányokra ez csak annyiban érvényes, hogy az ő fantáziájukat is a "fallosz" (és annak hiánya) foglalkoztatja. A Freud által feltételezett "ősjelenet", vagyis szülei közösülésének a gyermek általi megfigyelése, vagy elképzelése azért lehet traumatikus a gyermek számára, mert könnyen félreérti az egészet: a hangokból és mozgásokból ítélve azt hiszi, hogy a szülei verekednek, dulakodnak egymással, az apa erőszakoskodik az anyával. (Néha nem is téved.) Az anyával azonosuló gyermekben ez a szorongást, az apával azonosulóban viszont az agresszív késztetést erősítheti.

A szülők nemi életének észrevétele azonban csak akkor kedvezőtlen hatású, ha a gyermek nem érti és nem kap rá magyarázatot. A polgárosodás, az ipari civilizáció előtt a szülők és gyermekek csaknem mindig egy helyiségben aludtak, s elkerülhetetlenül tanúi voltak szüleik nemi életének, ez mégsem hatott rájuk negatívan. Az ilyen helyzet érthetően szexuális izgalmat is kelthet a gyermekben, s az izgalom és vágy többnyire az ellenkező nemű szülőre irányul (hiszen ki másra is irányulhatna?). Ebből következően viszont az azonos nemű szülő a gyermek vágyainak útjában áll, mint vetélytárs, akitől meg kellene szabadulni. Ezt a helyzetet nevezte Freud Ödipusz-komplexusnak. Bár az elnevezés nem túl szerencsés, hiszen az ógörög mítosz Ödipuszát nem a szülei, hanem idegenek nevelték fel, apját nem vetélytársként ölte meg, s anyjáról nem tudta, hogy anyja, így a jelzett helyzetet inkább "kiscsalád-komplexusnak" kellene nevezni, hiszen csak akkor alakul ki, ha a gyermeknek a szülein kívül semmilyen más, közeli személy nem áll rendelkezésére. A régi, primitív kultúrákban (vagy pl. az izraeli kibbucokban) nem ismerték az Ödipusz-komplexust; amely tehát nem biológiai, hanem szociális jelenség, amely korunk polgári családtípusához kötődik. Mindenesetre e komplexus feldolgozása, kedvező megoldása a további pszichoszexuális fejlődés elengedhetetlen feltétele. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy lemondjon a nemi szerep felnőttes kiváltságairól és a másik szülő szeretetének, törődésének kizárólagos birtoklásáról; el kell fogadnia a családon belüli társas együttélés szabályait.

Egyébként kiderült, hogy sok négyéves lányra nemcsak a "péniszirigység", hanem még inkább a "mellirigység" (a felnőtt nők szép nagy mellének irigylése) jellemző. A női mell egyébként főleg azért hat mindkét nemre szexuálisan ingerlően, mert a csecsemőkori szoptatás kielégítő élménye imprintingszerűen beléjük ivódott. S természetesen ez is szorosan összefügg az anya iránti szexuális vágyakozással, amit aztán a lányok elég hamar átállítanak az apára (részben éppen a péniszirigység hatására).

A gyermekek hamar megérzik, ha a szülők valamiért nagyon elégedetlenek velük, s e "szimbolikus kasztráció" miatt könnyen regrediálnak: kényszeres maszturbáció, ágybavizelés, túlzásba vitt evés, vagy a táplálkozás megtagadása lehet a következmény. Az introvertált gyermek bizalmatlanná és visszahúzódóvá válik, az extravertált hazudozni vagy lopkodni kezd. Önbizalmuk megrendül, szorongások vagy agresszív indulatok keletkeznek. A péniszirigység valójában a férfiak (eddig) kiváltságos helyzetének irigylése, amely a lányokban csökkentértékűségi komplexust kelthet, s később orgazmuszavarokhoz, vagy akár frigiditáshoz vezethet. Sok nő ebből a helyzetből az anyaságba menekül; ha fiút szül, péniszirigységét azzal kompenzálja, hogy fiának már van pénisze; lányának viszont gyakran továbbadja saját komplexusát és szexuális élvezetképtelenségét.

Az ötödik életév még kritikusabb periódusnak tűnik. Szomatikusan ez az első alakváltozás éve: a karok és lábak megnyúlnak, a tejfogak helyett megjelennek a végleges fogak. A fiúknál motorikus nyugtalanság figyelhető meg; a lányoknál növekszik az érzelmi labilitás és szeretetigény. Mindkét nemre jellemző a gyengédség és a bőrkontaktus igénye, ám ennek kielégítését már nem elsősorban a szüleiktől várják, hanem egy szimpatikus kortársuktól. Ekkor jelennek meg a fiúk közt a homoerotikus játékok, de egyúttal a heteroerotikus érzelmi fellángolások, az első szerelmek is. Ezek többnyire még "plátói" szerelmek, vagy inkább jó barátságok, ám néha ölelkezésre és puszizkodásra is sor kerül, s ezek már kifejezett szexuális izgalmakkal járnak. Maszturbációiban a gyermek általában a már látott nemi szerveket képzeli maga elé; a lányok képzetei a péniszről sokkal pontosabbak, mint a fiúké a vulváról. Mindkét nemű ötéves gyermekek ismerik már az apa szerepét a nemzésben, vagyis a közösülés lényegét, s tudják, hogy majd ők is szülők lesznek. Ez megnöveli az ellenkező nemű szülő iránti szexuális feszültséget, mert már el tudják képzelni vele a közösülést.

Borneman megjegyzi, hogy az ötéves lányoknak nehezebb egyeztetni az anya iránti szeretetüket az apa iránti vágyakozásukkal, ezért ambivalensen ingadoznak az anya szeretete és gyűlölete, a hozzá való gyermeki és vetélytársi viszony között. Mindez a szülők számára is komoly gondokat okoz. Pedig a szexuális vágyak megjelenése ebben az életkorban éppúgy előfeltétele a további, egészséges pszichoszexuális fejlődésnek, mint az Ödipusz-komplexus feldolgozása és túlhaladása. Ennek lényege egyrészt az, hogy a gyermek jobban identifikálódik az azonos nemű szülővel, s így nem tartja őt vetélytársnak; másrészt felismeri, hogy szexuális kötődése (szerelme) a másnemű szülőhöz irreális, s inkább más "objektet" kell keresnie. Ezt a szülő néhány felvilágosító mondattal elősegítheti. Valójában az incesztustabu és a "realitáselv" érvényesítéséről van szó. A szülőkhöz való viszony ilyen átalakítása jó esetben az iskoláskor kezdetére megtörténik. Elősegíti ezt a gyermek megerősödő lelkiismerete (felettes énje), amely valójában jórészt a szülői és nevelői tekintély, másrészt pedig az innen-onnan, tudattalanul elsajátított szabályok internalizálása. Egyes fejlődéspszichológusok ezt az életkort a jellemalakulás évének tartják. Minthogy pedig az így elsajátított erkölcsi szabályok társadalmunkban a szexualitást többé-kevésbé még mindig tabunak tartják, ezek az ötéves kor körüli élmények nagyrészt elfojtásra kerülnek, s ezért alig (vagy sehogy sem) emlékszünk rájuk. S a felejtés kiterjed a korábbi élményekre is. Az ún. infantilis amnézia azonban hipnózissal vagy pszichoterápiával feloldható.

A hetedik életév az iskoláskor és - a pszichoanalízis szerint - a "latencia-periódus" kezdete. Ez azt jelentené, hogy a gyermekek pszichoszexuális fejlődése lelassul vagy éppen évekig stagnál, s csak a serdülőkorban élénkül meg újra. Valójában azonban ez már Freud működésének korában és helyén is csak részben felelt meg a tényeknek, ma pedig még kevésbé. Már Kinsey és mások vizsgálataiból tudjuk, hogy a kisiskolás továbbra is élénken érdeklődik a szexualitás iránt. Az iskolában a hasonló korúak nemcsak sokat beszélgetnek egymással a nemi életről, hanem azonos nemű barátok zavartalan helyet keresve megtekintik, összehasonlítják egymás nemi szervét, esetleg homoszexuális játékokat is játszanak. Ezzel valójában saját nemi identitásukat erősítik. Viszonyuk a szülőkkel ellentmondásos: igénylik a szeretetüket, de ugyanakkor bizonyos távolságot tartanak velük szemben, titkolóznak előttük, s már sokkal inkább adnak a kortársaik véleményére.

A koedukált iskolai osztályokban igyekeznek felhívni magukra a másik nem figyelmét, bár tartanak is tőlük. A fiúk apró csínytevésekkel bosszantják a lányokat, s mutatják ki "férfias bátorságukat"; a lányok viszont a tanulás terén rivalizálnak a fiúkkal. A pedagógus elkerülhetetlenül találkozik a gyermekek szexuális kíváncsiságával, felvilágosítási igényével, s valahogy állást kell foglalnia. Bizonyos értelemben akkor is "nevel", ha elhárítja a szexuális problémák megbeszélését; ezzel nyilvánvalóvá teszi a gyermekek számára, hogy a szexualitás tabu-téma, nem illik róla beszélni. Ezzel persze nem tudja megakadályozni, hogy a gyermekek egymás közt ne beszéljenek róla, de nyilvánvalóvá teszi saját bizonytalanságát, felkészületlenségét és gátlásosságát. K. Etschenberg (2004) szerint a kisiskolásokat az információk dzsungele veszi körül, amelyben segítség nélkül aligha tudnak tájékozódni. Ilyen hatások többek közt

• a különböző slágerek szexszel, szerelemmel kapcsolatos szövegei;

• a filmekben, a tévében és a reklámokban látott nemi szerepminták;

• a pornográf képek és a trágár beszéd, amit nem értenek (vagy tévesen értelmeznek);

• az otthon, vagy máshol észrevett, különböző szexuális megnyilvánulások stb.

Az iskolai szexuális nevelés feladata, hogy segítsen nekik rendet teremteni a nemi élettel és a nemek viszonyával kapcsolatos benyomások dzsungelében, s így ne legyenek kiszolgáltatva a médiának. A gyermekek a pszichoszexuális fejlődés eltérő szintjein kerülnek az iskolába, s így igényeik is különböznek. Ehhez gyakran kapcsolódik az aggály, hogy a felvilágosítás esetleg árthat a fejletlenebb gyermeknek, mert felhívja a figyelmét olyasmire, amire ő még éretlen. Az aggály indokolatlan, mert a "túl korai" felvilágosítás sohasem árthat, hiszen nem is nagyon érti, s egyelőre nem tud vele mit kezdeni; de eszébe juthat, ha olyan helyzetbe kerül, amikor szüksége lehet rá. Sokkal inkább árthat a túl késői felvilágosítás, amely még ma is jellemzője a köznevelésnek. Ebből következik, hogy nem elegendő a szexuális nevelést a felső tagozaton, vagy éppen a serdülőkorban kezdeni. Borneman hangsúlyozza, hogy a gyermek nemi élete túlnyomórészt pszichoszexualitás, vagyis lelki jelenségekből (vágyakból, félelmekből, fantáziákból stb.) tevődik össze, s annál bonyolultabb, minél fiatalabb a gyermek. Téves az az elképzelés, hogy a nemi életet csak a közösülés vagy a nemi szervek megérintése jelenti, hiszen egy vágyakozó pillantás, egy forró kézszorítás vagy a szexuális fantáziálás is a nemi élet fogalomkörébe tartozik. Az ember nemi élete főleg vágyakból, érzelmekből, emlékekből és egyéb lelki jelenségekből áll; a mozgásos cselekvéseknek viszonylag kis részük van benne.

A nyolcadik életévvel már a prepubertás kezdődik. A gyermekkorból a serdülőkorba vezető életszakasz jelentősége éppen az előkészületi jellegéből adódik: nagy mértékben befolyásolja a pszichikus serdülés alakulását és az egész, későbbi személyiségfejlődést. Tanulmányozását megnehezíti, hogy rendkívül ellentmondásos, sokszínű és változékony szakasza a pszichikus ontogenezisnek. A lányok növekedése 8-9 éves kortól meggyorsul; a megnyúlási szakasz kicsit korábban következik be náluk, mint a fiúknál. Mindkét nem mozgásigénye növekszik: könnyen és szívesen tanulnak kerékpározni, úszni, korcsolyázni stb. A lányokban éppúgy felkelthető a technika iránti érdeklődés, mint a fiúkban az emberi kapcsolatok iránt. A mesék helyett a kalandos történeteket részesítik előnyben. A szexuális érdeklődés erősödése folytán a legkülönbözőbb helyekről igyekeznek információkat gyűjteni, s ma már a pornográfia is ezek közé tartozik. Ennek nyomán gyakran irreális képet alakítanak ki a szexuális viselkedésről, különösen a teljesítmények vonatkozásában.

A 8-10 éves gyermek egyre inkább a hasonló korúak társaságában érzi jól magát, s közülük egyesekkel szoros, baráti kapcsolatot alakít ki. Azonos nemű barátainak csoportja könnyen a szüleinél is fontosabbá válik számára. Minden tettét, teljesítményét a saját csoportjának normáihoz viszonyítja; ezért az ilyen csoportokat viszonyítási vagy vonatkoztatási csoportnak, referenciacsoportnak nevezik. A prepubertás kezdetén a fiúk és lányok számára egyformán fontos a csoportéletben való részvétel. Ám a koedukáció ellenére a fiúk és lányok külön csoportokra válnak szét. Ez nem biológiai tényezőkkel, hanem szociokulturális hatásokkal magyarázható. A hagyományos nevelés éppen a 8-10 év körüliekkel szemben vált szigorúbbá, s tiltotta a fiúk és lányok közeledési próbálkozásait. De gyakorlatlanságuk, tájékozatlanságuk folytán félnek is a másik nemtől. E téren tele vannak bizonytalansággal, amit a másneműek lekicsinylésével vagy éppen bosszantásával igyekeznek túlkompenzálni. A csoport, amelyhez tartoznak, vetélytársnak érzi a másneműeket.

A 9-11 éves kor körüli prepubertás a nemi érésre, az pedig a felnőtté válásra készíti elő az egyént. Ilyenkor a fiataloknak meg kell tanulniuk alkalmazkodni a viszonylag gyorsan megváltozó biológiai és szociális létfeltételekhez, hogy beilleszkedésük a felnőtt társadalomba minden téren - többek közt a nemi szerepük és szexuális viselkedésük terén is - zavartalan és eredményes legyen. Márpedig, ahogyan azt A.C. Kinsey (1953) megállapította: "Az egyén szexuális viselkedése függ az inger jellegétől, amellyel kapcsolatba kerül; az egyén fizikai és fiziológiai kapacitásától, amellyel az ingerre reagálni tud; továbbá a hasonló ingerekkel kapcsolatos, megelőző tapasztalatainak jellegétől és terjedelmétől." (101. old.)

A tizenéves korba lépő fiúk és lányok rendkívül sokféle belső és külső ingerrel kerülnek kapcsolatba, s ezek különbözőképpen, pozitívan vagy negatívan befolyásolják fejlődésüket. A hormonrendszer működésének fokozódása egyre növekvő fiziológiás nyugtalanságot kelt, s mintegy "feszültség alá helyezi" a már kialakult pszichoszexuális struktúrát. Ez a neurohormonális feszültség (stressz, drive) hatalmas energiaforrás, amely kedvező körülmények esetén ugrásszerűen meggyorsíthatja nemcsak a pszichoszexuális fejlődést, hanem az egész személyiség kibontakozását is. Esetenként viszont zavarokat, válságokat idézhet elő.

A nemi érés azoknak a testi változásoknak az összessége, amelyek eredményeképpen a serdülő gyermek felnőtt jellegű nemi életre és utódok nemzésére alkalmassá válik. Az érési folyamat neurohormonális irányítás alatt áll. A külső hatások egyrészt az idegrendszeren keresztül, másrészt a táplálkozás révén befolyásolhatják az érési folyamatot. Az utóbbi évtizedek szexhullámai, a modern élet szexualizálódása következtében a mai fiatalokat sokkal több szexuális inger éri, mint korábban, ezáltal nemi érésük is felgyorsult; lelki fejlődésük azonban sokszor nem tud ezzel lépést tartani. Az előbbit akcelerációnak, az utóbbit relatív decelerációnak nevezhetjük. A kettő egymással dinamikus kölcsönhatásban áll.

A nemi érés legnyilvánvalóbb jelének fiúknál az első magömlést (pollutarche), lányoknál pedig az első havivérzést (menarche) tartják; ezek átlag 12-13 éves korban következnek be, de elég nagy (a 9. és 16. év közötti) egyéni szóródással. Némileg független ezektől a szexuális reagálókészség alakulása, amely a nemek között sajátos eltérést mutat. Míg ugyanis a fiúknál az orgazmuskészség serdülőkori megjelenése a spontán bekövetkező pollúciók (éjszakai magömlések) révén mintegy fiziológiailag biztosított, addig a lányoknál az orgazmuskészség szinte kizárólag csak tanulással sajátítható el. Ez a tanulás lehet véletlenszerű (trial and error jellegű) is, de többnyire külső segítséggel (barátnő, olvasmányok stb.) megy végbe. Különböző tényezők hatására - például a lányok fokozottabb féltése, represszív nemi nevelés - a külső segítség sokáig késhet, s így a női orgazmuskészség későn, vagy sohasem alakul ki.

Ennek folytán a tizenéves lányok közül jóval kevesebben jutnak el az orgazmusig, mint az erotikus izgalomig. Kinsey (1953) adatai szerint a lányok serdülése átlag 12,4 éves korban kezdődik, s ekkor már kb. 30%-uk érzett erotikus izgalmat, de csak 16%-uk jutott el az orgazmusig. 15 éves korban kb. 53%-uk érzett szexuális izgalmat, de csak 23%-uk tapasztalt orgazmust; 20 éves korban mintegy 90%-uk élt át erotikus izgalmat, de csak kb. 50%-uk ismeri az orgazmust - és ez a különbség csak 26-28 éves korukra csökken számottevően. Másrészt különbség mutatkozik a szexuális aktivitás és kapacitás terén is. Kinsey és más kutatók adatai szerint a férfiak szexuális aktivitása és potenciája 16-20 éves korban a legerősebb, s aztán lassan ugyan, de mégis csökken. A nőknél ezzel szemben rendszerint csak 28-30 éves korra alakul ki a szexuális kapacitás maximuma, ám ez legalábbis a klimax koráig nem mutat csökkenő tendenciát.

Mindebből itt elsősorban a nemek szexuális reagálókészségének tinédzserkori különbsége jelentős, mert érthetőbbé teszi a szexuális viselkedés bizonyos különbségeit. Ez magyarázza ugyanis, hogy bár a lányok testileg kicsit korábban érnek, mint a fiúk, nemi élet iránti igényük és képességeik mégis később alakulnak ki, és nem spontán, hanem többnyire a partnerkapcsolatokban. Ezért jelent eleinte komoly problémát a tizenéves partnereknek szexuális igényeik összehangolása. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez biológiailag meghatározott szükségszerűség, hiszen a körülményektől függően a lányok is képesek már serdülőkorukban ugyanolyan (vagy még élénkebb) szexuális reagálásokra, mint a fiúk.

A tizenéves kor tehát bizonyos "fejlődési feladatok" teljesítését teszi szükségessé. Kasten, H. (2004) könyvében R.J. Havighurst-re (1948) és másokra (Oerter & Dreher, 1995) hivatkozva ezeket a feladatokat a következő 10 pontban foglalja össze:

1. a saját test, a testi megjelenés elfogadása,

2. a nemi szerepek elsajátítása,

3. barátságok létrehozása... mindkét nembeli kortársakkal,

4. leválás a szülőkről (érzelmi függetlenedés, autonómia),

5. intim párkapcsolat (szerelmi kapcsolat) létesítése, s ezzel kapcsolatosan

6. a házasságról és családról alkotott elképzelések fejlődése,

7. a hivatásválasztási és pályaérettség kialakítása,

8. reális énkép, énidentitás (és szexuális identitás) kialakítása,

9. saját világkép és értékrendszer kialakítása,

10. a jövőre vonatkozó, egyéni elvárások, célok kialakítása.

A szexuális reagálókészség annyiban pszichoszexuális, amennyiben a fiziológiai szexuális izgalomnak pszichikus oka vagy vetülete van; az emóciók, a fantázia és a gondolatok síkján. Az ember esetében mindig van ilyen, s ez a maszturbációra is érvényes. Az önkielégítést ezért a serdülőkori pszichoszexuális fejlődés fontos tényezőjének tekinthetjük. Ezt alátámasztja a maszturbáció serdülőkori gyakorisága is. A különböző országokban és időszakokban végzett vizsgálatok egybehangzóan kimutatták, hogy a serdülés kezdete és a tartós szexuális kapcsolatok létrejötte közötti periódusban - tehát gyakorlatilag az egész tizenéves korban - a fiúk túlnyomó többsége, de a lányoknak is jelentős hányada gyakorolja időnként vagy rendszeresen. Tény, hogy a lányok később kezdik és ritkábban gyakorolják, ami a fentebb vázoltak alapján érthető, bár nem szerencsés, hiszen nekik tulajdonképpen nagyobb szükségük lenne rá, orgazmuskészségük kialakítása vagy erősítése érdekében, mint a fiúknak.

Már csak azért is, mert - s ezt ismét Kinsey (1953) állapította meg először - "a szexuális tevékenység valamennyi típusa közül a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban kielégülnek. Az átlagos nő még a házassági közösülések jelentős részében sem jut el az orgazmusig, s ugyanez a helyzet a házasság előtti pettingek legnagyobb részében; de maszturbációinak legalább 95%-ában eléri az orgazmust." (132. old.) Ez annak köszönhető, hogy a maszturbáció technikája különlegesen alkalmas az orgazmus kiváltására: a csikló közvetlen ingerlést kap, nem kell a partnerhez alkalmazkodni, elegendő elképzelni, éspedig bármilyen szituációban, ami az egyén számára izgalmas és élvezetes. De éppen ezek a vele járó fantáziák teszik az önkielégítést pszichológiai szempontból jelentőssé. Buda Béla (1972) szerint a fantáziák "erősítik a szexuális izgalom és a specifikus nemi ingerek közötti reflexes kapcsolatot. A fantázia általában a valóság képeivel dolgozik. A másik nem testformái, jellegzetességei szerepelnek benne. Ezek az ingerkonstellációk az ismétlődő önkielégítési epizódokban mindig erősebbek és határozottabbak lesznek. A fantázia tehát az onánia kapcsán tanulási tevékenység, a jellegzetes nemi inger bevésője. A fantázián át történő tanulásban pozitív visszacsatolásos folyamat zajlik le." (143. old.)

A maszturbációs fantáziák tehát a szexuális kapcsolati viselkedés képzeletbeli kipróbálásai, vagyis próbacselekvések, amelyek elősegítik a később bekövetkező, valóságos kapcsolatok kedvező alakítását, s erősítik a már kialakult szexuális identitást és orientációt. (Az utóbbi persze kétféle lehet: hetero- vagy homoszexuális. Vagyis a homoszexuális fantáziákkal gyakorolt maszturbáció a homoszexuális beállítottságot erősíti.) A maszturbációnak ezt a jelentős funkciója viszont még ma is sokaknak okoz gondot; nemcsak a fiataloknak, hanem, a szülőknek és nevelőknek is. Sőt, maga Freud is úgy vélte, hogy a maszturbáció infantilis, éretlen tevékenység, főleg a lányok számára, felnőttek esetében pedig kifejezetten személyiséghibának tartotta. Szerencsére ma már szakmai szempontból nyilvánvaló, hogy semmilyen életkorban és egyik nem számára sem infantilis; felnőttkorban is csak akkor probléma, ha tartósan kizárólagossá válik.

A maszturbációs tapasztalatok fejlesztik a szexuális reagálókészséget, ami különösen a nők számára előnyös és fontos. A férfiaknál viszont lehetővé tehetik az orgazmus és az ejakuláció késleltetésének gyakorlását, de csak akkor, ha a serdülő erre tudatosan törekszik, öningerlésének lassításával. Nehézségeket okozhat azonban az önkielégítést esetleg kísérő bűntudat. A tilalmak és elrettentések nyomán ugyanis a serdülő minden önkielégítési aktusát bűnként, veszélyes dologként, akaratereje csődjeként élheti át, s ez különféle neurotikus és önértékelési zavarokat válthat ki. Gyakran ez az oka a serdülőkori kríziseknek, az iskolai teljesítmények romlásának, a serdülő elmagányosodásának: a bűntudat és önbizalomhiány folytán ugyanis közeledni sem mert a másik nemhez; vagy ha mégis megpróbálja, szorongásai miatt könnyen bekövetkezik az előre várt kudarc. Így megint csak kénytelen az önkielégítésben keresni "vigasztalást", s ez narkománia-szerű szenvedéllyé, kényszeres szokássá válhat.

Világos azonban, hogy a probléma alapvető oka nem az önkielégítés, hanem a bűntudatot előidéző nevelési tényezők. Egyesek attól félnek, hogy a serdülők hajlamosak "túlzásba vinni" az önkielégítéseket, ami aztán kimerültséget, dekoncentráltságot és egyéb bajokat eredményez. Valójában a túlzásba vitel állítólagos veszélyeinek hangoztatása teljesen indokolatlan és csak a szorongás felkeltésére alkalmas. Az önkielégítést ugyanis nem nagyon lehet egészségügyi szempontból túlzásba vinni, hiszen a szexuális ingerelhetőségnek fiziológiai határai vannak, amelyek elérésével az egyén átmenetileg képtelenné válik a szexuális reagálásra, s ha erőltetné, az inkább fájdalmat okozna, mint örömet. Tény viszont, hogy a fiziológiai kapacitás mértéke egyénenként igen eltérő lehet, s így adott esetben a naponta többszöri önkielégítés sem jelent egészségügyi szempontból túlzásba vitelt. (Más szempontból viszont esetleg valóban kedvezőtlen lehet.)

A tizenéves pszichoszexuális fejlődésének, felnőtté válásának lelki előfeltételei között kiemelkedő helyet foglal el a gyermekkorra jellemző szülőhöz-kötődés erős szálainak meglazítása, a róluk való "érzelmi leválás" és a kapcsolat felnőttes jellegűvé alakítása. Az a serdülő, aki nem tudja vagy nem akarja gyermekkorára jellemző érzelmi kötődését lazítani, megreked a személyiségfejlődés alacsonyabb szintjén, így nem igényli vagy nem képes vállalni az érzelmi kötődést másokhoz (barátokhoz, partnerekhez stb.)

A lelki önállósodás folyamatának többféle típusát ismerjük. A fontosabbak a következők:

1. Természetes átnövés a felnőttes viszonyba.

2. Kikényszerített önállósodás.

3. Túl korai önállósodás.

4. Sikertelen önállósodás.

Az egyes típusok jellegzetességeit és kihatásait elsősorban Buda (1972) nyomán foglaljuk össze.

Nyilvánvaló, hogy a legszerencsésebb megoldás a fokozatos és viszonylag harmonikus átnövés a felnőttes kapcsolattípusba. Az ilyen kapcsolat jellemzője, hogy szimmetrikus, vagyis a szülő és gyermeke egyenrangúságán alapul; kölcsönös tiszteletben tartást és alkalmazkodást feltételez. Jó, ha a szülő kezdettől fogva tudatosan törekszik gyermekének pszichés önállósítására, éspedig olyan ütemben és mértékben, amilyet a gyermek fejlődése lehetővé tesz. Így mind nagyobb beleszólási lehetőséget biztosít a gyermeknek, nem csak személyes dolgaiba, hanem a családi ügyekben is véleményét kéri. Nem akarja a serdülő minden percét ellenőrizni, minden lépését előírni, barátait helyette kiválasztani stb. Emellett persze segítséget és érzelmi támaszt nyújt neki bármikor, amikor erre szüksége van. A szülő-gyermek kapcsolat így fokozatosan átalakul egyfajta baráti kapcsolattá, amely akár a gyermek más kapcsolatainak is modellül szolgál, s viszonyítási pont marad.

Sajnos, gyakoribb az az eset, amikor a serdülő kénytelen valósággal kikényszeríteni önállósulását a szülők akaratával szemben. Ez nem történhet meg konfliktusok nélkül. A szülő érzelmi komplexusai folytán makacsul ragaszkodhat a gyermek függő helyzetéhez, feltétlen engedelmességéhez, saját szülői jogaihoz és tekintélyéhez. Az ilyen "tekintély" azonban a gyermek érzelmi kötődésének megszűnte után nehezen tartható tovább. A serdülő szülőképe drasztikusan megváltozhat. A csodálatot vagy félelmet felváltja a tiszteletlen vagy éppen gúnyos kritika, a "csakazértis" magatartás. Sajátos circulus vitiosus állhat elő: a szülő érzi tehetetlenségét, de épp ezért még makacsabbul hivatkozik szülői jogaira, még merevebben követel engedelmességet. Ez viszont a serdülőből vált ki hevesebb ellenállást és agressziót. Az elmérgesedő konfliktus szinte belehajszolja a fiatalt olyan szexuális (és egyéb) kapcsolatokba, amelyekre nincs valódi igénye, inkább csak a szülein akar bosszút állni (akár úgy is, hogy elszökik hazulról és kriminális útra terelődik).

A túl korai önállósulás többnyire a rideg családi légkör, a széthulló családi kapcsolatok esetén figyelhető meg. Ha a szülők nagyon elfoglaltak, vagy egyéb okból (alkoholizmus stb.) törődnek keveset gyermekükkel, legfeljebb időnként szigorúan megbüntetik, akkor a magára hagyott gyermek kénytelen korán önállósulni, s érzelmileg már serdülőkora előtt elszakad szüleitől, illetve negatívan viszonyul hozzájuk. Ennek folytán érzelmi elsivárosodás, a kapcsolatkészség csökkenése, vagy az intim kapcsolatokra való képtelenség következhet be. "Ezek a serdülők - írja Buda - a galerik igazi tagjai; a bűnöző csoport ezeknek szinte családot helyettesít. Ilyen gyermekkor és ilyenfajta serdülőkori önállósulás szokott a prostituáltak múltjában lenni." (186-187. old.)

A sikertelen önállósulás nem kevésbé veszélyes, mint a kikényszerített, vagy a túl korai. A szülőkről érzelmileg leválni nem tudó serdülőnek nincsenek barátai, nem képes partnerkapcsolatokat kialakítani. Emiatt a maszturbáció könnyen kizárólagossá válik nála. Infantilis magatartása a serdülőkor elmúltával mind feltűnőbbé és önmaga számára is mind kényelmetlenebbé válik. Ezért igyekszik legalább a külsőségekben felnőttesnek tűnni (pl. dohányzás, bajusz és szakállnövesztés stb.) A lánynak előbb-utóbb a szüzesség is kényelmetlenné válik, s igyekszik megszabadulni tőle komolyabb partnerkapcsolatok hiányában is. A futó kalandok azonban nem segítik elő a pszichoszexuális és a személyiségfejlődést.

A prepubertásban és a serdülés kezdetén átmeneti elkülönülés figyelhető meg: a fiúk és lányok külön csoportokat alkotnak, tüntetően semmibe veszik a másneműeket. Valójában azonban érdeklődésük, képzeletük mindinkább a másik nem felé irányul. Az elkülönülés ugyan nem szükségszerű, mindenesetre elősegíti az azonos neműek közti barátságok kialakulásának lehetőségét, amelyekről több szakértő véleménye, hogy a barátságok a partnerkapcsolatok, sőt, "a szerelem iskolái". Egyrészt ugyanis lehetővé teszik a szexuális információk és tapasztalatok cseréjét, a bizalmas önfeltárást és nyílt kommunikációt, aminek az intimebb partnerkapcsolatokban igen jelentős szerepe lesz. Másrészt növeli a csoport tagjainak önbizalmát, s ezáltal megkönnyíti a közeledést a másik nemhez, ami eleinte többnyire csoportos formában történik.

A már korábban is jelentkező szexuális információigény a serdülőkor kezdetén ugrásszerűen erősödik. Ebből nyilvánvaló, hogy a téves információk és helytelen attitűdök megelőzése céljából a szexuális felvilágosítást és nevelést már az első osztálytól kezdve rendszeresen és tervszerűen kellene folytatni, s ez legalább annyira az iskola feladata, mint a szülőké. Ezzel szemben a vizsgálati adatok azt mutatják, hogy a szexuális felvilágosítás fő forrásai nem a szülők, vagy a hivatásos nevelők, hanem a csoporttársak, barátok és a média (magazinok, könyvek, filmek, tévé stb.).

A serdülni kezdő tizenévesek egyik jellemzője az álmodozás, a romantikus kaland, a szerelem szükséglete. A serdülőt élénken foglalkoztatja a jövő, megpróbálja elképzelni életének következő 5-10 esztendejét, s ehhez mintákat, ideálokat keres. A szülők, akiktől éppen elszakadóban van, erre már nem nagyon alkalmasak; sokkal inkább egy sikeres, ünnepelt sztár, egy idősebb jóbarát, vagy egy valamiért szimpatikus tanár/nő. Az ideálokért lelkesedéshez természetesen könnyen kapcsolódik érzelmi és szexuális vonzódás. Ilyenkor elképzelik, milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne őt meghódítani, milyen boldogok lennének együtt... Nem minden serdülő tudja reálisan felmérni, hogy az életkori, társadalmi és egyéb különbségek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tényleges és egyenrangú intim kapcsolatot. A mégis megkísérelt közeledési próbálkozások csaknem mindig kudarccal végződnek; többnyire úgy, hogy visszautasításban részesülnek, vagy - ami még rosszabb! - visszaélésekre adnak alkalmat.

Az életkoruknak megfelelő fejlettségű serdülők viszont már tisztában vannak azzal, hogy álmodozásuk csak távoli, plátói rajongás, amit nem kell túl komolyan venni, mert az veszélyes lenne. A rajongásnak azonban haszna is lehet, mert azonosulást jelent a körülrajongott ideállal, s egyrészt a csodált tulajdonságainak utánzását, másrészt az ő elvárásainak elfogadását és megvalósítását jelentheti. Ez az előny akkor is érvényesül, ha a rajongás nem egy elérhetetlen ideálra, hanem egy elérhetőbb, potenciális szerelmi partnerre irányul. Ez már nem pusztán rajongás, inkább diákszerelemnek nevezhető. Többé-kevésbé ez is plátói jellegű lehet, amennyiben felnőttes jellegű nemi kapcsolatra 15-16 éves kor előtt ritkán kerül sor, de a vágyakozás és érzelmi kötődés valahogyan kifejeződik a szerelmi partner irányában, verbális vagy metakommunikáció formájában. A bátrabb serdülők - s nem csak a fiúk, hanem ma már a lányok is - erotikus közeledéssel próbálkoznak: flörtölnek, vagyis kötetlenül, tréfásan udvarolgatnak, könnyed erotikus játékokat játszanak. A flört tehát erotikus kísérletezés, annak kipuhatolása, hogy meddig lehet "leégés nélkül elmenni", hogyan lehet az illemszabályok korlátait tágítani. A flörtölés tehát a szexuális közeledés gyakorló iskolája.

Bár a flört és a szerelem két különböző dolog, előfordulhat, hogy átalakulnak egymásba; tehát, hogy a flörtölésből szerelem lesz - vagy a szerelemként induló kapcsolat flörtölésnek bizonyul. A tizenéves kori diákszerelmek többnyire szalmaláng-jellegűek, ritkán lesz belőlük tartós kapcsolat, vagy éppen házasság. Egyrészt, mert többnyire illúziókon alapulnak, nem önmaguk és egymás reális ismeretén, és nem reális elvárásokon. Másrészt túl sokat kellene várniuk és túl sok feladatot megoldaniuk ahhoz, hogy szerelmük beteljesedjen, holott a személyiségük még kialakulatlan, sokat változhat. Érthető, hogy a lelki fejlődés adott fokának megfelelő szerelmet is ki lehet nőni, különösen, ha a partner nem fejlődik ugyanolyan ütemben és irányban. Csak néha fordul elő, hogy az első szerelem fokozatosan "megérik", megszilárdul.

A szerelmi képesség ugyanis nem eleve adott, hanem tanult képesség, amely az egyéni körülményektől függően, különbözőképpen alakul (s egyeseknél "csökevényes" marad, vagy ki sem alakul). A szexuális reagálási készségnek még legmagasabb foka, az orgazmuskészség sem azonos a szerelmi képességgel, amely sokkal bonyolultabb, komplex képesség, bár gyakran összetévesztik a szexuális vágyakozással.

A koedukáció folytán a serdülő lányok és fiúk rendszeresen együtt lehetnek és barátkozhatnak. Az iskolatársi és sporttársi kapcsolat sokféle együttműködésre teremt alkalmakat, s így keretet teremt az egymáshoz való érzelmi és szexuális közeledésre is. A diszkók és a házibulik látogatása még több alkalmat teremt erre, s a futó kalandok mellett megkezdődnek az együttjárások, amelyekben a petting különböző formái mellett elég gyakran közösülésre is sor kerül. A szexuális kapcsolat létesítését a múltban csaknem mindig a fiúk kezdeményezték, szenvedélyes vonzódásuk, sőt, szerelmük hangsúlyozásával, amit a lány vagy elhitt, vagy nem, de ha tetszett neki a fiú és meg akarta hódítani, vagy egyszerűen kiváncsi volt, hogy mit tud neki nyújtani, akkor lefeküdt vele. (Az is lehet, hogy csak engedett az erőszakosságának.) Az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul, hogy a lány kezdeményezi a szexuális kapcsolatot; ez esetben nagyobb az esélye valamilyen fogamzásgátló módszer alkalmazásának, a nem kívánt terhesség (vagy fertőzés) megelőzése érdekében.

Az első partnerkapcsolat az esetek mintegy 50%-ában nem tart egy évnél tovább; sőt, többnyire csak néhány hét, vagy hónap. A pszichoszexuális fejlődés szempontjából ez azért előnyös, mert lehetővé teszi több partner megismerését, s az így kialakult összehasonlítási alap később tudatosabb párválasztást tesz lehetővé. A felnőttes nemi szerep elsajátításának fő tényezői közé tartozik többek közt az adott közösségben a nemek viszonyára érvényes társadalmi szabályok, erkölcsi normák ismerete és értékelése. Ez utóbbiban nagy szerepe van a helyi (de egyre inkább globális) ifjúsági kultúrának, amely jó néhány vonatkozásban eltér a hagyományos szemlélettől, s nemcsak az öltözködést és hajviseletet, hanem az érdeklődési kört és viselkedést is erősen befolyásolja. A partnerkapcsolatok sikerességének és tartósságának másik fő tényezője a kölcsönösségen alapuló, egyenrangú, vagyis szimmetrikus kapcsolatokra való képesség. Az érzelmi beleélés (empátia) képessége a serdülőkorban már nem annyira szelektív, mint a kisgyermekkorban, hanem többnyire véglegesen generalizálódik. Az azonos nemű baráti kapcsolatok ezt nagyon megkönnyítik, s ezáltal fejlesztik a partnerhez való alkalmazkodást is.

Partnerkapcsolatról akkor beszélhetünk, ha a fiú és lány már nem véletlenül, hanem szándékosan és többé-kevésbé rendszeresen találkozik, közös programok és együttes élmények céljából. Általában nem hiányzik a szexuális motiváció, de ezen kívül még sok más motívum is szerepet kaphat benne. Maga az ismerkedés a koedukáció folytán keveseknek okoz komoly problémát, nekik is inkább csak gátlásosságuk következtében.

A randevúzás pszichoszexuális jelentősége elsősorban abból adódik, hogy lehetőséget nyújt a nemi szerepviselkedés gyakorlására, a különböző viselkedési sémák kipróbálására és továbbfejlesztésére. Ezzel végső soron a párválasztási érettség kialakulását szolgálja. A randevúzási szokások egyébként országonként, sőt, társadalmi rétegenként is eltérőek, s presztízs-értéke is változó. A 13-14 évesek több mint fele már legalább egyszer randevúzott, s az első csókolózáson is túljutott. Néhány adat szerint a lányok előbb kezdik a randevúzást, mint a fiúk, de 16 éves korra ez a különbség kiegyenlítődik.

A randevúzás egyik legfőbb funkciója, hogy sikerélményeket biztosít a nemek közti kapcsolatteremtésben, a felnőttes nemi szerep elsajátításában. Ez megerősíti az egyén szexuális identitását és orientációját, növeli önbizalmát és fejleszti kapcsolatteremtő készségét. Mentálhigiéniai szempontból is lényeges, hiszen a sikeres partnerkapcsolatok hiánya hosszabb távon károsítja a személyiséget. Ugyanakkor növeli az egyén személyi presztízsét: mások előtt tekintélyt jelent a "férfiasság" illetve a "női vonzerő" bizonyítása a randevúk révén, különösen, ha a randevú-partner közkedveltnek és nehezen elérhetőnek számít, s ha a randevú szexuális kapcsolatlétesítést is jelent. De ide tartozik a randevúzásnak a már említett összehasonlítási alap létrehozásában játszott szerepe is (amit tapasztalatszerzésnek is nevezhetünk).

Ugyanakkor tény, hogy a randevúk nemcsak sikerélményeket, hanem kudarcélményeket is hozhatnak. Ezek feldolgozása a serdülő addigi pszichoszexuális és személyiségfejlődésétől függően akár kedvező hatással is lehet a további partnerkapcsolatokra, kiküszöbölhet bizonyos illúziókat, s így reálisabbá teheti a partnerideált. Fejlődési hiányosságok esetén viszont átmeneti, vagy tartós regresszióra is sor kerülhet és erősen gátolhatja, nehezítheti a további partnerkapcsolatokat.

A felnőttes erotikus viselkedés elsajátításának első és legfontosabb lépése nem a közösülés, hanem a különböző "szerelmi játékok", vagyis a petting megtanulása, begyakorlása. Bizonyosra vehető, hogy sokkal kevesebb szexuális zavar fordulna elő, ha a fiatalok a hagyományos értelemben vett nemi élet, a közösülések megkezdése előtt megtanulnának pettingelni, beleértve egymásnak ilyen módon történő kielégítését is. Talán nem túlzás ezt a fajta tudást a szexuális kultúráltság egyik fokmérőjének tekinteni, nem is említve azt a külön előnyét, hogy kiküszöböli a fogamzásgátlásnak ebben az életkorban alapvető, de sokszor nehezen megoldható gondját, s nagyrészt még a nemi úton terjedő fertőzésektől is véd.

Az erotikus viselkedés fejlődése, mint láttuk, az önkielégítésekkel és a hozzájuk kapcsolódó, képzeletbeli próbacselekvésekkel indul. Ez teszi lehetővé a szexuális reagálókészség fejlődését mindkét nemnél, a lányoknál pedig az orgazmuskészség kialakulását is. A vizsgálati adatok szerint azonban még napjainkban is sok fiatal túl gyorsan áttér a közösülésekre (ami ahhoz hasonlítható, mintha az általános iskola valamilyen szintű elvégzése után rögtön érettségizni akarnának). Holott szexuálpszichológiai szempontból nyilvánvaló, hogy az erotikus viselkedés fejlődésének második szakaszaként a közösülés nélküli szeretkezést, vagyis a pettinget kellene megtanulniuk. A petting simogatást, gyengédséget, szeretgetést jelent, s igen sokféle formája van; a közösülés kivételével az erotikus örömszerzésnek szinte minden formáját felöleli, a csókolózástól kezdve a különböző erogén zónák kézzel vagy szájjal történő ingerléséig.

A petting "merészebb" formái természetesen csak lépésről lépésre jelennek meg a tizenévesek viselkedésében. Rendszerint ma is a fiúk kezdeményezik, s ők azok, akiknél a petting könnyebben és gyakrabban eredményez orgazmust (amit a szexuális reagálókészség nemenként eltérő serdülőkori fejlődése magyaráz). Ennek ellenére tizenéves korban a lányok számára nagyobb jelentőségű, mert sokan (Kinsey szerint 24%-uk) így ismerik meg az orgazmust. A petting jelentősége a pszichoszexuális fejlődés szempontjából abban áll, hogy elősegíti a partnerhez való alkalmazkodás elsajátítását, az intim viszony létrehozásának megtanulását és a különböző típusú partnerek mélyebb megismerését. A petting tehát szocializáló tényező; és egyben az individuális erotika kialakulásának előmozdítója. Kinsey (1953) adataiból kitűnik, hogy a nők 35%-a több mint tíz partnerrel pettingelt házassága előtt, és sokan a petting során alakították ki orgazmuskészségüket. Ez pedig megkönnyítette számukra, hogy a közösülésben is kielégüljenek.

Következésképpen szabálynak kellene tekinteni, hogy a nő csak akkor kezdje a közösüléseket, ha az orgazmuskészsége (a maszturbációk és/vagy pettingek során) már kialakult. De a petting, vagyis a változatos szerelmi játék a felnőttkori szexuális kapcsolatokban is fontos, vagy önmagában, vagy az ún. előjáték formájában. Ez utóbbi teszi lehetővé, hogy a nő magas izgalmi szinten kezdhesse az aktust, s abban orgazmushoz jusson; a férfi pedig hozzászokjon saját kielégülésének (és magömlésének) késleltetéséhez. Ennek érdekében a partnereknek irányítaniuk kell egymást, amit leginkább a petting során folytatott (meta)kommunikáció tesz lehetővé. A petting fő formái: a csókolózás és az erogén zónák ingerlése kézzel vagy szájjal, bármilyen testhelyzetben. Az orgazmushoz általában a nemiszerv közvetlen ingerlése szükséges. Ennek hatékony módját és az élvezetére való ráhangolódást azonban a partnerrel együtt kell megtanulni.

A tizenévesek eleinte beérik az ölelkezéssel és csókolózással, majd fokozatosan előtérbe kerülnek a petting "merészebb", már kielégülést is hozó formái. A mellek és a nemi szervek simogatása először ruhán keresztül történik, aztán a ruha alá nyúlva, később már félig-meddig meztelenül. Az első közösülésre (koitarche) nálunk ez idő szerint átlag 16-17 éves kor körül kerül sor, bár elég nagy szóródással. Az elmúlt évtizedekben sok vita volt akörül, hogy mikor "túl korai" a közösülések elkezdése, és milyen veszélyek származnak belőle. Egyesek a jogi felnőttkort (18 év), mások a házasságkötést tartották elengedhetetlen előfeltételnek. Tény, hogy a közösülések "túl korai" vagy "túl késői" elkezdése egyaránt veszélyeket rejt magában, bár az utóbbi lehetőségre igen kevesen gondolnak. Pedig minél tovább halogatja valaki a hagyományos értelemben vett nemi élet megkezdését, annál valószínűbb, hogy nehézségei lesznek később, amikor harmonikus párkapcsolatot szeretne. Ma már nyilvánvaló, hogy nem az életkor a fő kritériuma annak, hogy mikor nevezhetünk egy szexuális kapcsolatlétesítést túl korainak, vagy túl későinek, hanem az erre való felkészültség foka, az egyén pszichoszexuális fejlettségének szintje.

Pszichológiai szempontból az első közösülés motívumainak és hatásainak vizsgálata lehet jelentős. Újabb vizsgálatok szerint a megkérdezettek első helyen a szerelemmel, második helyen a kíváncsisággal indokolták az első közösülést. De sok egyéb motívum is előfordul; nők részéről például a partner sürgető igénye és félelem a partner elvesztésétől; férfiak részéről a szexuális és birtoklási vágy stb. Az első közösülés élménye jelentős lehet a további szexuális viselkedés szempontjából. Az átélés módja és hatása főként az egyén szexuális beállítottságának és felkészültségének, valamint az adott partnerkapcsolat jellegének függvénye. A felmérések szerint a többség pozitívan értékeli, tehát ennek az élménynek még viszonylag kedvezőtlen körülmények között is kedvező, fejlesztő hatása lehet. Még ma is problémát jelenthet viszont, hogy a védekezés, a fogamzásgátlás az első közösülések jelentős részében megoldatlan; ez a nemi nevelés hiányának következménye. Az önmegtartóztatók, a szexuálisan absztinensek legnagyobb része erkölcsi okokkal indokolta tartózkodását; emögött azonban gyakran egyéb okok (félelem, alkalomhiány stb.) húzódnak meg.

Minden egészséges serdülő képes a különböző szexuális ingerekre szexuális izgalommal reagálni. A reagálás alapsémája: lassú feszültségnövekedés, majd egy csúcspont után viszonylag gyors feszültségcsökkenés. Ez sokféle elváltozást hoz létre a szervezetben: a pulzus gyorsul, a vérnyomás emelkedik, a nemi szervekben vérbőség támad stb. A szexuális ingerek nemcsak kívülről, hanem belülről is érkezhetnek (például az agy emlékező vagy fantáziáló és álmodó működéséből is). Külső ingerek esetén az érzékszervek, főleg a szexuálisan legérzékenyebb, leginkább ingerelhető testfelületek, az erogén zónák közvetítik az ingereket az agyba. Ám a reagálás ilyenkor sem automatikus, hanem függ a körülményektől és az egyén korábbi tapasztalataitól.

Ilyen szempontból jellemző különbségek figyelhetők meg a serdülő fiúk és lányok között. A fiúk például vizuális ingerek hatására könnyebben felizgulnak, mint a lányok, akik inkább a hallási és tapintási ingerekre reagálnak. Azonkívül, mint láttuk, a szexuális reagálókészség kifejlett formája, az orgazmuskészség a serdülő fiúknál spontán módon (többnyire pollúciók, vagyis éjszakai magömlések formájában) megjelenik, a lányoknál viszont ez rendszerint csak tanulással, gyakorlással alakítható ki. A szexuális reagálás folyamata azonban mindkét nemnél legalább négy szakaszra osztható. Ezek W. Masters és V. Johnson (1966) szerint a következők:

1. Felizgulás, 2. "plato-fázis", 3. orgazmus és 4. elernyedés. Az utóbbihoz egy refrakter, vagyis ingerelhetetlenségi illetve szexuális reagálásra képtelen periódus is kapcsolódhat, főleg a férfiaknál; ez fiatal korban alig néhány perc, az életkor növekedésével aztán egyre hosszabbá válik. Sok nő viszont gyors egymásutánban több orgazmust képes átélni, vagyis a plato- és orgazmusfázis többször ismétlődhet, s csak ezt követően történik az elernyedés. Egyes nők a húgycső körüli parauretrális mirigyeknek a hüvely G-pontján keresztül történő ingerlése folytán magömlésre is képesek. A nők szexuális reagálókészsége ugyan rendszerint később és lassabban alakul ki, de lassabban is csökken, mint a férfiaké. E. J. Haeberle (2004) szerint "azok a nők, akik egész életükben szexuálisan aktívak voltak, reagáló készségüket késő öregkorukig megőrizhetik." (68. old.)

Ugyanez persze a férfiak vonatkozásában is igaz, bár szexuális reagálókészségük, amely ifjúkorukban a legerősebb, az életkorral párhuzamosan a szexuális aktivitás ellenére is csökkenő tendenciájú.

A szerelmi élmény igénye a serdülőkorban mindkét nemnél ugrásszerűen megnövekszik. Több kutató szerint a 14-15 évesek kb. kétharmada már ismeri ezt az érzelmi állapotot. A serdülőkori szerelmi élményre általában a nagy intenzitás és a rövid időtartam jellemző. Hevessége elsősorban a serdüléssel járó neurohormonális feszültségből származik, amely a fiatalt az erotikus ingerekre fokozottan érzékeny, "imprintingre alkalmas" állapotba helyezi. Ezt a hatást különböző motívációk is erősítik: maga a kíváncsiság, hogy milyen lehet a szerelem (amely számára a felnőttség egyik jellemzője), a serdülő szexuális, továbbá intimitási és önfeltárási szükséglete, a presztízs-érdekek és az érvényesülési törekvés stb. Ilyen és hasonló tényezők motiválják a szerelem-igényt, amely a serdülőt partnerkeresésre és választásra ösztönzi.

A partner kiválasztását mélyen befolyásolja az anticipáló jellegű szerelmi képzelődés, fantáziálás. A (gyakran maszturbációhoz kapcsolódó) nappali álmodozás lehetővé teszi a serdülőnek, hogy a filmélményekből és máshonnan merített szerelmi kapcsolatsémákat képzeletben önmaga bevonásával kipróbálja. A fantáziaképekben többnyire valamelyik ismerőse jelenik meg partnerként, s így az ő személyéhez tapadnak a félig tudattalan emóciók. Elsősorban az az ismerős válhat képzeletbeli partnerré, aki 1. hasonlít a serdülő partnerideáljához és 2. fontos szükségletek kielégítését ígéri illetve elképzelhető róla, hogy ezek kielégítésére alkalmas. Ettől kezdve a serdülő késztetést érez a szóban forgó partnerhez való közeledésre, az elképzelt helyzetek realizálására. E késztetés átélése a szerelmi élmény lényege.

A szerelmi anticipációk realizálása természetesen nem mindig sikeres, ugyanis gyakran projekción, félreértésen, véletlen asszociáción alapulhat. Közismert, hogy minél jobban vágyunk valamire, annál hajlamosabbak vagyunk felszínes hasonlóság és látszat alapján is elhinni, hogy megtaláltuk, Ugyanennek az összefüggésnek másik oldala, hogy minél jobban túlértékeljük, minél tökéletesebbnek látjuk a partnert, annál illuzórikusabbak a hozzá fűződő elvárásaink, vágyaink, reményeink. Vagyis annál nagyobb végül a csalódás, a frusztráció. A szerelem a projekciók révén vakítja el a fiatalokat. De rendszerint a csalódásban, kiábrándulásban is a projekció működik: akit eddig szépnek és tökéletesnek láttak, azt egyszerre túlságosan is rossznak, utálatosnak vélik, degradálják. A serdülő- és ifjúkor sajátossága, hogy ez a kétféle projekció, a túlértékelő és a degradáló ugyanarra a partnerre vonatkozólag is többször váltakozhat, sőt, bizonyos feltételekkel egyidejűleg is fennállhat. ("Imádja" és "gyűlöli" egyszerre.)

Ez az érzelmi ambivalencia azonban csak az egyik lehetséges tünete a szerelmi élmény tizenéves kori éretlenségének. A szerelem éretlensége ugyanis a személyiség éretlenségéből ered. Az éretlen szerelem főbb jellemzőit - elsősorban H.R. Lantz és E.C. Snyder (1969) koncepciója alapján - az alábbiakban vázolhatjuk:

1. Az éretlen szerelem aszimmetrikus, mert az érzelmileg még nem teljesen önállósult serdülő a szülőhöz való érzelmi viszonyát viszi át szerelmi partnerére. Ilyenkor mindkét fél mereven ragaszkodik a benne kialakult kapcsolatsémához. Vagy ha mégis enged, akkor konfliktusba kerül önmagával, aminek folytán a partner iránti érzelmei ambivalenssé válnak. Az ilyen ambivalencia frusztráló hatású mindkét partnerre. Akire irányul, abban gyakran ellenséges érzületet ébreszt.

2. Az éretlen szerelem a projekció révén erősen idealizál és "vakká tesz" a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a partner valódi egyéniségét szeretik, hanem a róla alkotott eszményi, de torz képet. Vagyis a serdülő tulajdonképpen a benne élő ideálba szerelmes; s minthogy ez egyfajta tükörképe az énideálnak, az éretlen szerelemnek gyakran kifejezetten narcisztikus, önmagára irányuló jellege van.

3. Az éretlen szerelem elsődlegesen a szexuális vonzalomban gyökerezik, bár ez gyakran nem tudatosodik. A serdülőnek egyik középponti problémája a szexualitás, akár törekszik a kielégülésre, akár kerüli azt. A szerelmi impulzus különböző komponensei (pl. érzéki vágy és barátkozási szükséglet) még nem integrálódnak, egymástól elszigetelődnek, vagy más-más partnerre irányulnak. Az éretlen szerelem váltakozva vaskosan érzéki és légiesen finom; esetleg egyszerre több partnerbe szerelmesek.

4. Az éretlen szerelemben a személyiség integrálatlansága, bizonytalansága és konfliktusai inkongruens magatartást eredményeznek. A viselkedés zavarttá, szögletessé válik; a serdülő gyakran ügyetlenül és sikertelenül próbálja elnyerni partnere tetszését és együttműködését. Az ilyen szerelmet többnyire féltékenység, bizalmatlanság jellemzi, és állandó félelem a kapcsolat megszakadásától.

5. Az éretlen szerelemben a partnerek nehezen tudják elfogadni a köztük meglevő, pszichés különbségeket. Ezért arra törekszenek, hogy a partnert saját partnerideáljuknak megfelelően átformálják, "megneveljék", saját véleményüket és értékrendjüket a partnerre kényszerítsék. Végeredményben a szerelmet mindkét fél a maga céljaira igyekszik kihasználni; hiányzik egymás igazi megbecsülése és méltánylása. Mindketten sokat akarnak kapni, de lehetőleg semmit sem adni. Igyekeznek elkerülni az érzelmi elkötelezettséget; nem éreznek felelősséget egymásért.

6. Az éretlen szerelmesek inkongruenciájuk folytán nehezen tudnak spontánul és őszintén viselkedni egymás előtt; ehelyett különböző taktikákat alkalmaznak, amelyek a partner "meghódítását" és kihasználását célozzák. Mindkét nemnek megvannak a maga jellegzetes taktikái.

Tipikus férfi taktikák: 1. Mindent megígérni, amit a lány szeretne (főleg házasságot), vagyis látszólag alkalmazkodni. 2. Ajándékokkal lekötelezni a lányt, hálára spekulálni. 3. A szerelem "bizonyítékaként" testi odaadást követelni, megtagadás esetén otthagyással fenyegetni. 4. Részvétet ébreszteni, megsajnáltatni magát a lánnyal. 5. Bagatellizálni a szexuális odaadás jelentőségét. 6. Leitatni a lányt stb.

Tipikus női taktikák: 1. A "sex appeal" hangsúlyozása az erogén zónák sejtető kiemelésével (vagy pótlása, felerősítése divateszközökkel). 2. Kacérkodás, sokat ígérő, csábító viselkedés. 3. A fiú férfiasságának, bátorságának kétségbevonása. 4. A férfihiúság kihasználása (pl. a védelemszükséglet hangoztatásával). 5. Anyáskodással, kényeztetéssel nélkülözhetetlenné válni a partner számára - stb.

A taktikázás többé-kevésbé tudatos szerepjátszás, a leghatásosabbnak vélt nemi szerep megjátszása a kapcsolat irányítása érdekében. A kívánt cél elérésével a taktikázás feleslegessé válik; a magatartás egy csapásra megváltozhat, ami nem kis csalódást jelent a partner számára. A "szerelmi cél" el nem érése viszont nagyobb erőbedobásra ösztönöz és rendkívüli teljesítményekre is képessé tehet. Egy elmélet (Hill és Waller "konfliktus-frusztráció" elmélete) szerint a szerelem izzása annál nagyobb, minél nagyobb akadályokat és ellenállást kell leküzdenie. Az ilyen nagy stressz veszélye, hogy ha mégsem sikerül a célt elérni, akkor súlyos depresszió, vagy cinizmus, a szerelem degradálása, a szerelmi képesség elvesztése lehet a következmény.

Az akadályok leküzdése árán beteljesült szerelem viszont nagy kielégülést és boldogságérzést hoz (legalábbis egy ideig), ami valósággal szárnyakat adhat a személyiség további fejlődéséhez, s magát a szerelmi képességet is érettebbé teszi. Az érett személyiség szerelme nem domináns és nem szubmisszív, nem illuzórikus, komponensei integráltak, nem akarja a partnert "átnevelni", nemcsak kapni akar, hanem adni is. Joggal merülhet fel a kérdés: tulajdonképpen hány szerelemre, partnerkapcsolatra van szükség ahhoz, hogy az érett szerelem képessége kialakuljon? Valójában azonban nem a partnerek száma a döntő, hanem a kapcsolat jellege, tartalma és a résztvevők felkészültsége illetve fejlődőképessége. Előfordulhat, hogy már az első partnerkapcsolatban kialakul az érett szerelmi képesség, de az is lehet, hogy még a tizedikben sem. A szexuális kapcsolatok ugyanis önmagukban nem biztosítják ezt, bár a testi intimitás általában elősegíti az érzelmi intimitást. A kettő azonban függetlenedhet is egymástól. Aki túlságosan "sportszerűen" űzi a szexet, annak a szerelem könnyen devalválódik, értékét veszti, s nem is lesz képes rá.

Az érett szerelem pszichoszexuális érettséget feltételez, amely E.H. Erikson (1968) szerint magában foglalja az együttes orgazmus képességét egy szeretett partnerrel, akiben teljesen megbízunk, akivel meg tudjuk beszélni problémáinkat és közösen szabályozni tudjuk a munka, a pihenés és a fajfenntartás ciklusait, az utódok kedvező fejlődése érdekében. E meghatározás második fele azonban már a párválasztási érettségre utal, amely a pszichoszexuális érettségnek egy magasabb foka. Mindkettőben fontos szerepe van a partnerideálnak.

A szerelem jelensége, amellyel sokáig inkább csak az irodalmárok, művészek és filozófusok foglalkoztak, az utóbbi évszázadban egyre inkább a pszichológusok érdeklődésének előterébe került. Freuddal kezdődően kialakultak a szerelem szexuálpszichológiai elméletei. Az 1960-as években például egy amerikai pszichológus (P.M. Blau) a csereelmélet alapján a szerelem fő jellemzőjének a kölcsönös előnyök nyújtásával, a különböző igények kölcsönös kielégítésével elért biztonságot és ragaszkodást tekintette. C. & S. Hendrick (1989) a szerelem vizsgálatáról szóló tanulmányában már öt különböző módszert ismertet (Love Attitudes Scale, Passionate Love Scale stb.) . A tanulmányból kiderül, hogy a szeretetet és szerelmet többnyire együtt vizsgálták, s egy kutató (J.A. Lee, 1988) ezek hat típusát vagy stílusát különböztette meg: 1. Az "Erosz" a szenvedélyes, érzéki szerelem, 2. a "játékos", nem kitartó szerelem, 3. a "baráti" szeretet, 4. a "számító", érdekekre épülő szeretet, 5. a "birtoklásra" és kizárólagosságra, függőségre törő szeretet, 6. az "agape"-nak nevezett, önzetlen, áldozatkész szeretet illetve szerelem. Hendrick megállapítása szerint a szerelemben a nemi szerepek hagyományos különbségei is megnyilvánulnak: a férfiak liberálisabbak, játékosabbak, kevésbé veszik komolyan a szerelmet; a nők hajlamosabbak az áldozathozatalra szerelmükért, ugyanakkor igyekeznek kisajátítani partnerüket.

A partnerideál, vagyis az (egyén számára) ideális férfiről illetve nőről alkotott, félig tudatos elképzelés a nemi szerepek megismerése nyomán alakul ki az egyénben. Ősmintája rendszerint az ellenkező nemű szülő. Kialakulása a kisgyermekkorban kezdődik, fontos állomása az Ödipusz-konfliktus és minden heterogén barátság vagy szerelem (különösen az első szerelem) alakít rajta. A folyamat a serdülő- és ifjúkorig jórészt tudattalan, s azután is csak részben tudatosodik. Sokan még felnőtt korban sem tudják megmagyarázni, miért részesítenek előnyben bizonyos típusú partnereket. Néhány általánosság kivételével arról is keveset tudnak mondani, milyen típusú, tulajdonságú partnert szeretnének, vagy éreznének leginkább magukhoz illőnek. Ebben az is közrejátszik, hogy a reális egyéni partnerideál önismeretet feltételez, s ezzel még kevesen rendelkeznek. A reális önismeret ugyanis komoly lelki teljesítmény, amihez rendszerint sok élettapasztalat kell, bár a tizenévesek sokszor nagy erőfeszítéseket tesznek ebben az irányban.

A "Milyen ember vagyok?" és "Milyen szeretnék lenni?" kérdések sikeres megválaszolása után kerülhetne csak sor a "Milyen partner illik hozzám?" kérdésre. Nem könnyű azonban a többnyire mások segítségével nyert, hozzávetőleges önismeretet (énképet) elkülöníteni az énideáltól, a saját nemi szerepre vonatkozó eszményképtől. Így az egyéni partnerideál is inkább az énideál kritériumainak lesz eszmei megfelelője, mint a valóságos egyéniségnek. A partnerideál tehát reális önismeret hiányában irreális, illuzórikus lehet. Ez az egyik fő oka sok tizenéves kori (vagy későbbi) szerelmi csalódásnak. A partnerideált ugyanis egy tudattalan lelki mechanizmus (a projekció) rávetíti egy potenciális, valamiért megtetsző partnerre, s így az egyén hajlamos azt hinni, hogy a számára ideális partnerrel találkozott; ez motiválja, hogy vonzódni és érzelmileg kötődni kezd hozzá, vagyis úgy érzi: szerelmes lesz. A vonzalom aztán a remélt kielégülés mértéke szerint növekszik.

A partnerideál többé-kevésbé szociálisan meghatározott értékeket hordoz, vagyis az adott társadalom közvéleménye által elfogadott szkriptek írják elő, milyen tulajdonságokkal rendelkezik az ideális nő és az ideális férfi. Az ideális nő tulajdonságait Kirkpatrick (1963) szerint Amerikában a következő tényezőkön mérték: 1. Sex appeal, vagyis a szépség, a szexuális vonzerő, 2. társadalmi státusz, vagyis a származás, képzettség, foglalkozás, 3. a különlegesség, ritkaság, presztízs, népszerűség, 4. a gazdasági helyzet, vagyon, 5. az érettség, kiegyensúlyozottság foka és 6. a jellem, a megbízhatóság. A férfiideál értéktényezői: 1. A fizikai ügyesség, bátorság, rámenősség, 2. a gazdasági helyzet, vagyon, 3. a társadalmi státusz, elismertség, tekintély, 4. az intelligencia, 5. a jó modor, 6. a megfelelő életkor és 7. a jellemesség. A kritériumok tehát csak részben ugyanazok és a sorrendjük is más. Hazánkban egy felmérés (Szilágyi, 1978) szerint a partnerideál értékkritériumai egy kicsit másfélék. A megkérdezettek a megbízhatóságot és őszinteséget tartották a legfontosabbnak, bár a fiatal nők lényegesen nagyobb arányban, mint a férfiak. A második legfontosabb tényező a közös érdeklődés és ízlés; a nőknél viszont a gyermekszeretet; amit a férfiak talán azért nem hangsúlyoznak, mert a nőknél ezt magától értetődőnek tartják. Ezzel szemben hangsúlyozzák az egészség, a vitalitás követelményét, aztán a vonzó külsőt, a szorgalmat és a kedvező anyagi helyzetet; a nők pedig a józanságot és szorgalmat, az intelligenciát és a hasonló társadalmi helyzetet.

A partnerideál tehát társadalmilag is változó, de függ az egyén aktuális fejlettségi szintjétől is. Az érett partnerideál tulajdonképpen házastárs-ideál, így érthetően szorosan összefügg a házassági elvárásokkal, vagyis azzal, hogy mit várunk a számunkra ideális partnerrel való együttéléstől.

Egy intim kapcsolattól - s a szerelmi és házastársi kapcsolatok többé-kevésbé ilyenek - elsősorban bizonyos, számunkra fontos szükségletek kielégítését várjuk. Ezek a szükségletek természetesen egyénileg (a körülményektől és a személyiségfejlődés pillanatnyi helyzetétől függően) igen különbözőek lehetnek, de általában nem testi, biológiai, hanem elsődlegesen olyan lelki szükségletek, mint például éppen az intimitás, vagyis a teljesen őszinte, bizalmas önfeltárás és a biztonság igénye, valamint az önmegvalósítás szükséglete. Ez utóbbi nem azonos a Freud-féle örömelvvel, vagyis az ösztönszerű élvezetkereséssel, hanem a szociálisan értékes egyéni képességek kibontakoztatására törekvést jelenti (aminek sikere persze örömet és kielégülést is hoz) Az egyéni igények szorosan kapcsolódnak az egyén értékrendjéhez, tehát ahhoz, hogy milyen emberi értékeket tart általában, és a maga számára is legfontosabbnak és elérendőnek.

A partnerideál ugyanakkor közvetlenül összefügg az énideállal és énképpel, vagyis az önértékeléssel és az önmagunkkal kapcsolatos elvárásokkal. A párválasztás terén szinte ősidők óta érvényesül a "similis simili gaudet", vagyis a hasonló a hasonlónak örül, s ez nyilván nem annyira a külsőre, mint inkább a viselkedésre, az igényekre és a szemléletre vonatkozik. Szükség van persze bizonyos, egymást jól kiegészítő különbségekre is, de azért a hasonlóság az alapvető. Mindezek értékelése többnyire tudattalanul, spontánul ("megérzések" alapján) történik, s a személyiség fejlettségi állapotát tükrözi. Ami ebből a tizenéves korban tudatossá válik, az jórészt csak néhány általánosan elfogadott, közhelyszerű szkript; ezek főleg a megjelenés (magasság, arányos termet, csinosság stb.), az iskolázottság és a gazdasági helyzet kritériumaira vonatkoznak. A hagyományosan "jó partinak" tekintett partnerkapcsolat azt jelentette, hogy anyagilag és/vagy a szociális helyzet szempontjából mindkét fél elégedett lehet a házassággal.

E nagyon realista és kispolgári szemlélet persze inkább a szülőket jellemzi, mint a fiatalokat, akik kapcsolatukat többnyire a szerelem-kultusz jegyében idealizálják és a szociális-gazdasági előnyöknél fontosabbnak tartják az érzelmi viszonyukat. A már említett felmérésben a preferált házassági elvárások a következőképpen alakultak: Az első helyre mindkét nem a szeretetet és megbecsülést helyezte, bár egy kicsit eltérő arányban. (A nők jó kétharmada, a férfiaknak is több mint fele.) Ha figyelembe vesszük, hogy a biztonságot is sokan - különösen a nők - a legfontosabbak közé sorolják, akkor nyilvánvaló az érzelmi igények dominanciája. A második helyen mindkét nemnél a gyermek szerepel, a nőknél valamivel nagyobb arányban. Harmadik helyre kerül a rendszeres nemi élet. Erre már a férfiak szavaznak nagyobb arányban, de a különbség több vizsgálat tanúsága szerint csökkenő tendenciát mutat.

Nagyobb a nemek közötti különbség a többi elvárás terén. A negyedik helyen szereplő lelki gazdagodást, élményeket a nők igénylik nagyobb arányban; a kényelmet és a segítséget az érvényesüléshez a férfiak. Legnagyobb a különbség a szülőktől való függetlenedés igénye terén, ami jóval fontosabb a férfiaknak, mint a nőknek (s arra utal, hogy a lányok nehezebben szakadnak el a szülői háztól). Érdekes az is, hogy a házasság sikerének feltételei közül mindkét nem a kölcsönös szerelmet tartotta legfontosabbnak, s ez után mindjárt a szexuális összhang következett.

Mindezek az elvárások lehetnek éretlenek vagy érettek. Alig van olyan elvárás, amely eleve és mindig éretlen, legfeljebb néhánynál nagyobb az éretlenség valószínűsége. Ott is inkább csak akkor, ha túl nagy szerepet kap, mint például a szülőktől való függetlenedés esetén. Az érettség tehát az elvárások fontossági sorrendjétől, mennyiségétől és szociális értékétől is függ. Az éretlenség fő oka a kialakulatlan vagy irreális értékrendszer. A házassági elvárások akkor érettek, ha reálisak, önismereten és a partner illúzióktól mentes ismeretén alapulnak, beleértve a partner elvárásainak számításba vételét.

A reális házassági elvárások kialakulása nyilván nem jön magától, sem az életkor előrehaladása, sem a szexuális partnerek növekvő száma nem biztosítja ezeket. Sőt, még a kölcsönös szerelem sem, amely általában megnehezíti egy partnerkapcsolat reális esélyeinek megítélését. A szerelem kezdeti vagy leglángolóbb szakaszában a párválasztásra érett ember is hajlamos lehet bizonyos illúziókra a partnerével és a tervezett házassággal kapcsolatban, de azért nem veszti el józan ítélő képességét. Az érett személyiség a szerelmet is az értelem ellenőrzése alatt tudja tartani! Ugyanis korábbi kapcsolatai alapján már rendelkezik egy számottevő "összehasonlítási alappal" vagy szinttel ("comparison levels", Thibaut & Kelley, 1959), amely mutatja azt az elvárható kielégülést, amit egy kapcsolatnak az egyén számára nyújtania kell ahhoz, hogy elfogadható legyen.

A párválasztás két fő típusa: a szerelmi és a házassági párválasztás. A kettő nem feltétlenül esik egybe, s az utóbbi magasabb fokú érettséget igényel. Meghatározásom szerint (Szilágyi, 1976) "ezen a személyiség olyan fejlettségi állapotát értjük, amelynek két fő jellemzője van. Az egyik az állandó, stabil szerelmi partner iránti aktív igény, vagyis a párkereső törekvés. A másik az egyén képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert megtaláljon (kiválasszon), s vele mindkét felet kielégítő, intim kapcsolatban, életközösségben éljen." (76. old.) Lényege tehát a harmonikus és tartós szexuális és élettársi kapcsolatokra való lelki alkalmasság. Ez szerencsés esetben nagyjából a nemi éréssel párhuzamosan is kialakulhat, de általában csak az azt követő években, több-kevesebb késéssel (ha egyáltalán kialakul). A szerelmi és szexuális partner igénye ugyan rendszerint megjelenik a tizenéves korban, de az aktív párkeresés és a tudatos választás képessége már nem.

A párválasztási érettség nemcsak az érett szerelmi képességet foglalja magában, hanem a tartós együttélésre, a házasságra való alkalmasságot is. Ez a többlet elsősorban a teljességre törekvésben és a véglegesség igényében jelentkezik. Sokan a kizárólagosságra törekvést is elengedhetetlennek tartják. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy a törvényes monogámia nálunk mindenkinek csak egyetlen házastársat engedélyez. A házastársi kapcsolatok kizárólagosságából viszont nem következik, hogy a házasfeleknek kizárólag egymással lehet szorosabb kapcsolatuk. Tény, hogy a kizárólagosságra törekvés már a tizenéves korban sok gondot, sőt, konfliktust okozhat. Ennek okai közt megtalálhatjuk például az egyének bizonytalanságából eredő biztonság-szükségletet, a birtoklási vágyat és azt a romantikus illúziót, hogy a szerelmi kapcsolat minden igényt kielégít. Történelmi okok magyarázzák, hogy a kizárólagosságot inkább csak a nők számára tartják elengedhetetlennek.

Természetesen maga a teljességre törekvés is viszonylagos attitűd. Lényege annak feltételezése, hogy a partnerek kölcsönösen ki tudják elégíteni egymás kapcsolati igényeinek többségét, éspedig a legfontosabb igényeket. Vagyis nem mindent, és nem véglegesen, hiszen az igények sokfélék és változóak. A teljesség és véglegesség igényének realizálása tehát kompromisszumkészséget feltételez, továbbá jó valóságérzéket, önismeretet és emberismeretet. A párválasztási érettség az élettárs-választás végleges jellegéből adódó felelősség felismerését és vállalását is jelenti. A szerelem lelkiállapota ezt bizonyos mértékben megnehezíti. Sokan ezért is indokoltnak tartják, hogy a kapcsolat véglegesítésére és legalizálására csak az együttélés próbaházasság-szerű kipróbálása és értékelése után kerüljön sor. Bizonyos idejű (legalább fél éves) együttélés ugyanis kimutathatja a kapcsolat teherbíró képességét, a kapcsolati normák (szkriptek) összehangolhatóságát.

A párválasztásra érett egyén nem ugrik be elhamarkodottan egy házasságba, hanem időt szán egymás alaposabb megismerésére és összeillésük kipróbálására. Kirkpatrick (1963) ezt alkudozási folyamatnak nevezi, amely folyhat tudattalan síkon is, sok önámítással. Eleinte mindkét fél a legjobb oldalát igyekszik mutatni, hogy jó benyomást keltsen és megkapja mindazt, amit vár a partnertől. Ahogyan aztán a kapcsolat stabilizálódik, úgy kerülnek előtérbe az egyéniségnek megfelelőbb, "valódibb" szerepek. "Az udvarlás tehát rejtőzködés és önmegmutatás, az egyén által játszott szerepek kibontakozó sorozata, s a szerepek mindegyike egy-egy megfelelő szerepet illetve szerepmódosulást vált ki a partnernél." (319. old.)

A kapcsolat tartós beválását biztosító, kölcsönös alkalmazkodás, a partner-szerepek integrációja csak az őszinteség, a teljes önmegmutatás, de ugyanakkor az önkontroll talaján mehet végbe. E folyamatot erősítik az együttes élmények, a közös érdekek, érdeklődés és munka, a szokásrendszerek egybeszövődése, a "mi ketten" kultuszának kialakulása. Az individuálpszichológia "Wir-bildung" (mi-képződés) kifejezéssel jelöli ezt a pszichés egybefonódást; Erikson (1968) az "identitások fúziójáról" beszél. Valóban, olyan intenzív, teljes azonosulás mehet végbe a partnerek között a szerelem folytán, amelyhez hasonlót csak a korai anya-gyermek kapcsolatban találunk. A szerelem persze később elmúlik, de az általa létrehozott közös normák és kapcsolati programok továbbra is elősegítik a kapcsolat harmóniáját.

A párkereső törekvés azonban ma már nem feltétlenül jelent házasodási törekvést (lásd: szingli életstílus). Az utóbbinak sokféle motívuma és ellenmotívuma lehet. Motívuma például az a körülmény, hogy a szerelem és a szexuális kapcsolat a nyugati kultúrában napjainkig többé-kevésbé házassági elkötelezettséget jelentett, s a házasodással társadalmi státust, előnyöket lehetett szerezni (például a gyermekvállaláshoz stb.). Ellenmotívuma lehet például a karrierigény, a változatosságigény, az önbizalomhiány, a túl erős kötődés a szülőkhöz stb. A párválasztási érettség az ellenmotívumok hiányát, vagy legalábbis csekély mértékét illetve kompenzáltságát feltételezi. Lehetővé teszi, hogy a párválasztás és házasságkötés érett motívumok alapján történjen. Éretlen házasodási motívum például a szexuális megkívánás és kapcsolat önmagában. Schnabl, S. (1992) szerint a házasságra való felkészülés művészete annak a képességnek a kifejlesztéséből áll, hogy a szexuális viszonyt a partnerek mindenféle egyéb társas kapcsolatából adódó sajátosságokkal kössék össze.

A párválasztási érettség kialakulásának üteme és módja nemcsak egyénenként, hanem nemek szerint is eltérő sajátosságokat mutat. A házasodási törekvés a nőknél többnyire korábbi életkorban és intenzívebben jelentkezik, mint a férfiaknál (legalábbis eddig így volt), s őket a párválasztásban kevésbé befolyásolja a külső megjelenés. Másrészt viszont a nők szexuális reagálókészsége általában lassabban fejlődik, mint a férfiaké, s később alakul ki a szexuális igényük és orgazmuskészségük. Az összehangolódás folyamata ezért nem mentes a feszültségektől és konfliktusoktól, amelyek konstruktív kezelése szintén a párválasztási érettség jellemzője. Ez kölcsönös alkalmazkodást és a reális kapcsolati igények kölcsönös kielégítését feltételezi. Wienold, H. (1972) szerint minél inkább megerősíti az egyén pozitív önértékelését valaki, annál inkább fog vonzódni hozzá. A kölcsönös vonzalom pedig a partnerek interperszonális észleléseinek kongruenciáját eredményezi.

A felnőtté válással a személyiség fejlődése s ezen belül a pszichoszexuális fejlődés sem szűnik meg. A lelki fejlődőképesség többé-kevésbé független az életkortól (ami elsősorban az emberi idegrendszer plaszticitásának és az elvont gondolkodás kialakulásának köszönhető). A felnőttkori személyiségfejlődés sajátossága, hogy a megszilárdulási folyamatok dominálnak benne. Tehát viszonylag ritkábban jönnek létre teljesen új, minőségileg magasabb rendű tulajdonságok, mint korábban - bár ez is előfordulhat. A fejlődés mértéke a körülmények alakulásán kívül főleg a tevékenység követelményeitől függ. Az életkori, nemi és foglalkozásbeli szerepek változó követelményeihez az egyénnek alkalmazkodnia kell.

A felnőttkort különböző szempontokból szokták periodizálni, szakaszokra osztani. Megkülönböztetnek például korai felnőttkort (kb. 20-tól 30 éves korig), középső (kb. 30-tól 50-ig) és késői felnőttkort (50-től kb. 65-70 éves korig; ezt követően pedig az öregkort. A várható, átlagos élettartam ma nálunk a férfiak esetében 66-67 év, a nők esetében pedig 75-76 év (s ez világviszonylatban nem a legjobbak közé tartozik.) A nemek aránya tehát idős korban kedvezőtlenül alakul; az özvegyek száma a nők közt jóval magasabb.

A fizikai teljesítőképesség szempontjából a korai felnőttkor a legmagasabb szint elérésének és megtartásának időszaka. Az ifjú felnőtt a munkára és a gyermeknemzésre, családalapításra egyaránt alkalmas. Orvosi vélemény szerint kívánatos, hogy a nő lehetőleg 25-28 éves koráig megszülje az első gyermekét anélkül, hogy terhességmegszakítása lett volna. Ez nálunk azért problematikus, mert a művi abortuszok száma még mindig túl magas épp a fiatal (köztük növekvő mértékben a tizenéves) nőknél, és sok szülés is vagy túl korán, vagy túl későn történik. A gyermekvállalások csökkenése következtében a nemzet létszáma vészesen fogy, s ezt a népesedéspolitika eddig nem tudta kivédeni.

Az eddigiekhez hasonlóan a felnőttkori pszichoszexuális fejlődést is három szempontból: a nemi szerepek, az erotikus viselkedés és a fajfenntartás vonatkozásában vizsgálhatjuk, bár a gyakorlatban ezeket nehéz egymástól szétválasztani. Ami az elsőt illeti, a férfi és női szerepek a legutóbbi évtizedekben rendkívül sokat változtak, főleg azzal, hogy közeledtek egymáshoz és rugalmasabbá, felcserélhetőbbé váltak. Már nehéz elkülöníteni az "igazi férfi" és az "igazi nő" jellemző tulajdonságait. Az ezekről kialakított hagyományos kép (az aktív, domináns férfi és a passzív, szubmisszív nő) már elavultnak számít, de az alternatívák is gyorsan változnak, s a nemi szerepek különböző szkriptjei közül szabadon lehet választani.

A nemek kapcsolatának hagyományos intézménye, a házasság és a család korántsem tűnik már olyan vonzónak, mint régen. Ma sokan halogatják a házasságkötést, még a lányok is egyre kevésbé sürgetik, s inkább anélkül létesítenek intim kapcsolatokat. A házasságkötők átlagos életkora már a 30. életév felé közeledik. Ennek egyrészt a sokak számára erősen meghosszabbodott tanulmányi idő, továbbá az anyagi alapok (önálló és biztos jövedelem, lakás stb.) hiánya az oka, másrészt a megnövekedett szabadság- és karrierigény, amely az emancipált nők jellemzője. A mai nőnek már nem a házasság és az anyaság az egyetlen (vagy legfőbb) perspektívája, hiszen sokféle hivatás közül választhat, így a családalapítás könnyen háttérbe szorul.

Mindez kétségkívül megnehezíti a párválasztási érettség kialakulását és érvényesülését, különösen a "szingli" életstílus esetén. Ettől függetlenül sok fiatal felnőtt számára komoly dilemma a házasságkötéssel kapcsolatos állásfoglalás: törekedjen-e rá, vagy nem? Mitől tegye függővé? A motívumok és ellenmotívumok viaskodásából kiutat jelent-e az "Igazi" megtalálásától tenni függővé a házasságkötést? Hiszen rögtön felmerül a kérdést: egyáltalán van-e "Igazi", vagyis ideális, minden szempontból tökéletes partner? Van-e rá kölcsönösen megalapozott igény, lehet-e ilyet találni, s ha igen, hogyan? Intézményes felkészítés híján aligha lehet ilyen kérdésekre kielégítő válaszokat adni. Az ifjúkor váltakozó, rövid lejáratú partnerkapcsolatai ugyan létrehoznak valamilyen összehasonlítási alapot, de ennek kezelése, értékelése ismét csak kompetenciát igényel. A szerelem, mint az "igazi", ideális partner megtalálásának reménye (vagy illúziója) ugyan hajlamosít a házasságkötésre, de hatása rendszerint nem sokáig tart. Minthogy a házassági szándék kinyilvánítása után a legtöbb pár minden szabadidejét együtt tölti, s többé-kevésbé együtt is él, bizonyos idő elteltével a házassági szándék vagy megerősödik, vagy elbizonytalanodik illetve megszűnik, de mindenképpen problematikussá válik, ha a sikertelen fogamzásgátlás folytán gyermeknemzésre került sor. Hagyományosan inkább a nők vállalnak gyermeket, a férfiak nehezebben szánják rá magukat; a családtervezés így konfliktusszituációt teremthet, különösen akkor, ha még nem házasodtak össze.

A felnőttek hagyományos nemi szerepéhez mindenesetre hozzá tartozik a házasságkötés és családalapítás. A nemek közötti kapcsolatban ezzel új helyzet keletkezik; ezt szimbolizálják az esküvői szertartások, amelyek révén szerződést kötnek egymással az együttélésre, egymás segítésére, s többnyire a családalapításra is. Vagyis kölcsönösen elkötelezettséget vállalnak egymás iránt. Kedvező esetben az első házasság gyermek nélkül kezdődik. Így a házastársi szerep begyakorlása nem jár együtt mindjárt a szülői szerepből adódó külön feladatokkal és nehézségekkel, amelyek kapcsolati válságot jelenthetnek. Ezért nem szerencsés, hogy a házasságkötések közel egynegyedében az újdonsült feleség már terhes. De problematikussá válhatnak azok a házasságok is, ahol a gyermek túl korán érkezik, ugyanis a házastársak még nem váltak elég éretté a szülői szerepre. A házasság sikere múlhat azon, hogy mennyire tudják megoldani az ilyenkor felmerülő egyéni és közös feladatokat.

Az egyik legfőbb feladat nyilván a házastársi szerep és az egymáshoz való alkalmazkodás megtanulása, bár ez részben már a házasság előtti együttjárás (vagy éppen jegyesség) során megtörténhet. Egy másik, esetlegesebb és távlatibb jellegű feladat a családtervezés és a felkészülés a szülői szerepre; ez azért esetleges, mert tudatos megegyezéssel kikapcsolható, vagy biológiai okok miatt nem biztosítható. Közvetlenebb feladat viszont a szexuális kielégülések kölcsönös elősegítése, a közös háztartás megszervezése, egymás egyéni törekvéseinek támogatása, vagy a szabadidő, a pihenés és szórakozás kedvező formáinak elősegítése. Ilyen szempontból nincs különbség a legalizált és nem legalizált együttélések között.

A felnőtt nők és férfiak erotikus viselkedése eléggé eltérően alakul. Szexológiai vizsgálatok szerint (E.J. Haeberle, 2004) a 20 év körüli, házas férfiak gyakran és intenzíven igénylik a szexet, orgazmusaik átlagos gyakorisága csaknem heti öt, de a nőtleneké is több mint három. Az életkor előre haladtával azonban a férfiak szexuális igénye és teljesítménye fokozatosan csökken. Az 50 éveseknél a heti átlag már alig kettő, a 70 éveseknél pedig már egynél is kevesebb. Ezzel szemben a nők szexuális igénye és teljesítménye eleve alacsonyabb ugyan, mint a férfiaké (a 18-20 évesek átlaga is alig heti egy orgazmus), de ez jóformán változatlanul megmarad a menopauza körüli időszakig. Egyénileg természetesen nagy eltérések lehetnek az átlagtól, de a fiatal házastársak közötti szexuális összhang megteremtése rugalmasságot, alkalmazkodást és szexuális kultúrát igényel. (Például azt, hogy a férfi ne ragaszkodjon mindig a közösüléshez, a nő pedig képes legyen őt petting révén kielégíteni stb.)

Tény, hogy a nemi életben is döntő szerepet játszanak a különböző kulturális szkriptezések. Csak az utóbbi évtizedekben terjedt el például az orális szeretkezés; de ugyanez mondható az egymást követő monogámiákról, az illegális együttélésekről, a "szingli" életstílusról stb. A sokféle szkripttel találkozó, fiatal felnőttek időnként a szexuális kapcsolat különböző modelljeit próbálják ki, mintegy a divatot követve. A hirdetések tanúsága szerint ez egyre inkább a házaspárokra is érvényes. A patriarchális monogámia zártsága minden jel szerint kezd "fellazulni" a nemi szerepek rugalmasabbá válásával. A pszichológia a 20. század során kezdte intenzívebben tanulmányozni a házastársi kapcsolatokat; elsőként a pszichoanalitikusok.

Sigmund Freud szerint az ember sorsának alakulását tudattalan, ösztönös, végső soron biológiai tényezők határozzák meg. A civilizált embernél azonban ezek a tényezők nem érvényesülhetnek akadálytalanul, sokszor kerülő útra kényszerülnek. Minden azon múlik, hogy az ösztönenergia, a libido milyen ellenállásra talál kielégülési törekvése során. Freud négyféle "ösztönsorsot" különböztetett meg:

1. az ellentétbe átcsapást (pl. aktivitásból passzivitásba, szerelemből gyűlöletbe stb.);

2. az önmaga ellen fordulást (ilyen például a mazochizmus);

3. az elfojtást, amely neurózishoz vezet, és

4. a szublimálást, vagyis a libido eltérítését, más, nem szexuális tevékenységben való felhasználását.

Bár Freud itt "ösztönsorsról" beszél, valójában mind a négy lehetőség a tudat, az én fontos szerepére utal, hiszen ez (illetve a "felettes én") állít akadályokat az ösztönök útjába, s igyekszik elhárítani az "ösztönök támadását". Az "én" elhárító funkcióinak gondolata értékesnek és maradandónak bizonyult; lánya, Anna Freud kidolgozta a különböző "elhárító mechanizmusok" elméletét. De ugyanilyen fontosak az ún. konfliktus-feldolgozó mechanizmusok is: a játék, az álom (és értelmezése), az elaboráció különböző formái, köztük a szublimálás, amely az indulatokat szociálisan pozitív tevékenységgé alakítja. Freud a felnőttkori szexuális és házassági problémákat igyekezett kisgyermekkori lelki traumákra (pl. Ödipusz-konfliktus stb.) visszavezetni; módszere tulajdonképpen az elfojtott és így tudattalanná vált lelki tartalmak elemzése, tudatosítása, integrálása. (A "sorsszerűség" érzése feltehetőleg éppen a tudattalan döntő szerepének következménye.)

A mélylélektan másik klasszikusa, C.G. Jung "A házasság mint lélektani vonatkozás" (1927) című tanulmányában abból indul ki, hogy a tudatosság fokozatosan alakul ki a nem-tudatos lelki élet mélységeiből, s a házasságképes korba lépő fiatalokban még széles területei vannak a tudattalan lelki életnek. Ez azt jelenti, hogy a fiatal csak hiányosan ismeri önmagát, s még inkább a partnerét; mindkettejüket olyan motívumok vezérlik, amelyekkel nincsenek tisztában. Így aligha lehet szó szabad választásról. Ez a "sorskényszer" jelentkezik a szerelemhez kapcsolódó végzetszerűség érzésében is. A nem tudatos motívumok Jung szerint személyes vagy személytelen jellegűek lehetnek. Az előbbiek például a szülői befolyásból erednek. Elsősorban a szülőkhöz kötöttség foka befolyásolja nem tudatosan a párválasztást. Érdekes Jungnak az a megfigyelése, hogy a gyermekek gyakran olyan életirányba kényszerítődnek, amelyik a szülő életében nem teljesültet kompenzálja.

Az igazi lelki összhang létrejöttének feltétele, hogy a nem tudatos motívumok tudatosodjanak, s így a kezdeti (azonosulás révén létrejött) látszatazonosság megszűnjön. A házasság úgyszólván sohasem fejlődik válságok nélkül. Jung szerint a házasság harmóniája lényegében bizonyos ősképek, archetípusok projekcióin alapul. Ugyanis minden férfi magában hordja egy nő képét ("anima"), a nők pedig egy férfi képét ("animus"). Vannak nőtípusok, amelyek egy férfi animáját szimbolizálják; ha a férfi ilyennel találkozik, szerelmes lesz bele. Jung hipotézise ugyan kissé romantikusan hangzik, de jól tükrözi a tudattalan partnerideál szerepét. A lényeg a partnerideál projekciója, amit az együttélés, önismeret és élettapasztalat fokozatosan megingat, elbizonytalanít, s ez belső konfliktusokkal jár. Jung egyik követője (Plattner, P., 1961) kidolgozta az ún. kiegészülési elméletet, amely szerint mindenkiben erős, ellenállhatatlan vágy él a kiegészülés után. E szükséglet folytán az extravertált típusú ember éppen az introvertált másfajta és őt kiegészítő lényt keresi - és viszont.

Jung szerint a párválasztásban és házasságban nagy szerepe lehet az általa leírt négy funkció-típusnak is. Ezek közül kettő az ún. racionális tengelyen van: a gondolkodó és az érző típus. A másik kettő - az érzékelő és az intuitív - az irracionális tengelyen. Mindegyik kombinálódhat az alaptípusokkal (extraverzióval és introverzióval). Az ellentétes típusokba tartozás ugyan kiegészítő jellegű, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a partnerek meg is értik egymást. A párkapcsolat első szakaszában a funkciók kiegészítő viszonyban vannak. Később azonban ez megszűnik, feszültségek keletkeznek. E második szakasz kimenetele attól függ, miben látják a házasság lényegét, milyenek az elvárásaik. Ha megértik a konfliktusok értelmét, akkor megkezdődik az az átalakulás, amit Jung "sorsfordulatnak" nevez. A házasság harmadik szakasza közös fejlődést hozhat, ami megfelel az egyéniesülés (individualizáció) kritériumainak.

Az igazi közösséggé válást, mint a házastársi együttélés nagy feladatát Alfred Adler, a mélylélektan harmadik nagy klasszikusa is hangsúlyozta. "A házasság mint közösségi feladat" (1927) című tanulmányában kifejtette, hogy a közösséggé váláshoz ("Wir-bildung") a házastársaknak le kell győzniük a személyes felülkerekedésre való törekvésüket, ami egy fel nem ismert csökkentértékűségi érzésből ered. A házasság, mint feladat a társadalom, a foglalkozás és az erotika követelményeihez való alkalmazkodásból áll.

A mélylélektan egyik sajátos irányzata Szondi Lipót (1965) "sorsanalízise", amely a párválasztást a latens, recesszív gének meghatározó befolyásának tulajdonítja. A párválasztás genotropikus partner-szabályának" lényege a hasonló gének hordozóinak kölcsönös vonzódása. Tehát eszerint is a nem tudatos "kényszersors" érvényesül; bár az érett személyiség képes többé-kevésbé kontrollálni a sorsmeghatározó, genetikus tényezőket. Így végeredményben a sors az átöröklött és szabadon választható lehetőségek összessége. A párválasztás "genetikus determinációjának" elvét a modern pszichológia legtöbb képviselője nem fogadja el.

A mélylélektan újabb képviselői az utóbbi évtizedekben több szempontból továbbfejlesztették a párválasztással és házassággal kapcsolatos elméleteket. (Lásd pl. Bagdy, E. 2002, Davis, M.S. 1973 etc.)

A házasságot nyitott rendszerként is felfoghatjuk, amelyben nagy szerepe van a visszacsatolásoknak. De bárhonnan is közelítjük meg, el kell döntenünk, hogy mit akarunk tisztázni. Böttcher, H. (1988) német pszichológus szerint a kutatás fő témái a következők:

1. A párválasztás, mint folyamat, amely a házasságkötéssel sem zárul le.

2. A házassági elvárások, vagyis amit a kapcsolattól várnak.

3. A házastársi szerepviselkedés területei.

4. A házastársak közötti kommunikáció, különösen annak őszintesége és színvonala.

5. Szexuális kapcsolatuk, aminek döntő szerepe van a házasság sikerében.

6. A cserére kerülő értékek egyenlege és ennek megítélése.

7. A házastárs viselkedését jutalmazó vagy büntető reagálások.

8. A kapcsolat hosszú távú változásának előrejelzése. S végül

9. A házasság társadalmi meghatározottságának módjai.

E témakörök vizsgálatában a szociálpszichológia játssza a legnagyobb szerepet. Ebben találunk olyan alapfogalmakat, mint az interakció, az attitűd, a státusz (pozíció) és a szerep. A férj és feleség egymást kiegészítő, poláris szerepeket játszanak, s megzavarja őket, ha valamelyikük nem tartja magát az elvárt szerephez. Ha ezt nem tudják rendezni, szerepkonfliktus jön létre. A szerepelvárások nem mindig tudatok attitűdök, s összefüggnek a partnerek közötti érzelmi viszonnyal. A vonzalom feltételeire és alakulására vonatkozó elméletek egyik típusa az egyéni sajátosságokat állítja előtérbe, a másik viszont az interakciók folyamatát. Az előbbi típusba tartozó elméletek a partnerek közötti hasonlósággal, vagy kiegészítő különbségekkel magyarázzák a vonzalom keletkezését. Eszerint pl. minél több, fontos kérdésben értenek egyet a partnerek, annál nagyobb az egymás iránti vonzalmuk.

Másrészt azért vonzódunk egy hasonló felfogású és értékrendű partnerhez, mert szükségünk van rá, hogy egyetértése megerősítse saját szemléletünket; ez a konszenzuális önérvényesítés szükséglete. Ha viszont menet közben kiderül, hogy a társunk valamilyen jelentős attitűdje ellentétes a miénkkel, ez feszültséget hoz létre, ami többféleképpen szüntethető meg. Például úgy, hogy egyikünk megváltoztatja saját álláspontját, vagy ráveszi a másikat a változtatásra.; esetleg elhiteti vele, hogy ő is ugyanúgy gondolja. Ha egyik sem megy, akkor mérsékli a házastársa iránti vonzalmát. Az egyéni sajátosságokon alapuló vonzalom másik teóriája a komplementer szükségletek elmélete, amelyet már említettünk. Korszerűbbnek tűnnek azok az elméletek, amelyek az interakciók folyamatát elemzik. Ilyen mindenekelőtt a csereelmélet. (Lásd pl. Secord, P.F. & C.W. Backman, 1972)

A csereelmélet is a szükségletekből indul ki és a piaci viszonyok mintájára magyarázza az emberek közötti interakciókat. Lényege: a partnerek egymás szükségleteinek kielégítésével "csereüzletet" kötnek. C. Kirkpatrick (1963) írja, hogy a házasságpiacon sokféle igény találkozik, és sokféle alkut kötnek. K.J. Gergen (1969) szerint a társas viszony "csatatér, amelyen mindenki győzni akar": minél több kielégülést (hasznot) elérni a lehető legkisebb ráfordítással - persze anélkül, hogy megsértené a törvényeket. A nyereség és veszteség viszonya adja az egyenleget, amelynek értékelését az összehasonlítási szint teszi lehetővé. Ezek a csereelmélet alapfogalmai.

Az elmélet szerint a partnerek interakciójának folyamata több fázisra tagolható. Az ismerkedés fázisában kölcsönös puhatolózás folyik; azt próbálják kitalálni, milyen mértékű nyereségre számíthatnak, mekkora ráfordítás ellenében? Ezek a szubjektív becslések határozzák meg a partnerrel kapcsolatos, további viselkedést. Vonzalom főleg akkor keletkezik, ha az összehasonlítások alapján történő értékelés azt mutatja, hogy a partner megfelel az elvárásoknak, vagyis az egyéni partnerideálnak. A vonzalom a remélt kielégülés mértékében növekszik.

A partnerkapcsolat fejlődésének második fázisára az alkudozás jellemző. Mindkét fél úgy viselkedik, hogy ezzel a másikat önmaga számára kedvező viselkedésre késztesse. Ez a szakasz áthúzódhat a házasságba is. Egy ideig itt is folyhat a legsikeresebbnek vélt szerepek kipróbálása. S természetesen ezek mindegyike megfelelő szerepet illetve szerepmódosulást vált ki a partnernél. A cél: minél előnyösebb színben mutatkozni a partner előtt. Gyakran valódi áldozatokra is sor kerül ilyenkor; a partnerek (vagy csak egyikük) "beruháznak", invesztálnak a kapcsolatba, a busás megtérülés reményében. (A házasságra néha már csak azért kerül sor, mert a beruházó "fut a pénze után".) Az alkudozás során eleinte gyakran erős az egyoldalú nyereségre irányuló tendencia. Egyik, vagy mindkét fél sokat szeretne kapni, minél kisebb ráfordításért. Rendszerint az a fél van előnyben, akinek kisebb érdeke fűződik a kapcsolat folytatásához. Ez a fél a kapcsolat megszakításának kilátásba helyezésével zsarolhatja a másikat.

Becsületes és értelmes alkudozások során a partnerek igyekeznek kölcsönösen jó üzletet kötni, egymás számára a lehető legnagyobb kielégülést biztosítani, feltételezve, hogy a nagyobb nyereség nyújtásával viszonzásra késztethetik a másikat. Felismerik, hogy csak az a kapcsolat lehet tartósan jó, amelyben mindkét fél megtalálja a számítását. A cserére kerülő értékeknek (kielégüléseknek) tehát hosszabb távon nagyjából egyensúlyban kell lenniük! Ez nem jelenti azt, hogy csak azonos jellegű vagy minőségű értékek cserélhetnek gazdát. A szociálpszichológusok szerint a szépség ellensúlyozhatja a hiányos műveltséget, az intelligencia a kedvezőtlen külsőt, a testi erő a gyenge intelligenciát - és így tovább. Sokak értékskáláján a pénz, az anyagiak jelentenek kiemelt értéket, s ez nemcsak az "érdekházasságokra" jellemző. Az eltérő értékek - legalábbis átmenetileg - egyensúlyban lehetnek.

Az értékek (tényleges vagy vélt) egyensúlya természetesen bármikor felborulhat, s ez veszélyes a házasságra nézve. Ilyenkor az egyik fél úgy érzi, hogy aránytalanul többet áldozott a kapcsolat érdekében, mint a másik fél. Emiatt vagy szemrehányásokat tesz, vagy csendben reméli, s esetleg újabb "beruházásokkal" elősegíti, hogy az értékcsere egyensúlya helyreálljon. Sokszor nem könnyű elérni, hogy mindkét fél rentábilisnak, kifizetődőnek érezze a kapcsolatot. A problémák "agyonhallgatása, szőnyeg alá söprése" csak elodázza a konfliktus kirobbanását. A folyamat akkor gyorsul fel, amikor az egyensúly helyreállítása már túl nagy ráfordítást igényelne valamely más, "olcsóbb" lehetőséggel összehasonlítva. Az összehasonlítási szintek pillanatok alatt biztosítják az értékelést.

Az interakciós folyamat harmadik szakasza az elköteleződés, melynek során a partnerek lemondanak a más személyek felé irányuló intimkapcsolati próbálkozásokról és kapcsolatukat tartósnak, vagy éppen véglegesnek szánják: "életre szóló csereüzletet" kötnek. A házasságpiacot az elköteleződés szimbólumai uralják: nagy ajándékok, otthonteremtés, gyermekvállalás stb. Ha minden lényeges vonatkozásban sikerült az értékek egyensúlyán alapuló csere-megállapodást kötni, akkor az interakciós folyamat eljut az intézményesedés szakaszába. A kapcsolat fejlődése azonban ezzel sem áll meg, hiszen a partnerek és körülményeik is állandóan változnak. Kialakult vonzalmuk rendszerint a házasságkötés körüli időszakban a legerősebb, mert ekkor látják legkedvezőbbnek a kapcsolat "nyereség-ráfordítás" egyenlegét. Ám az elvárások gyakran túlzóak vagy illuzórikusak, ami az együttélés során lassanként kiderül, s ennek arányában csökken az egymás iránt érzett vonzalom is.

A házastársak közötti vonzalom megváltozása azonban nemcsak a túlzott vagy illuzórikus elvárások következménye lehet. A csereelmélet szerint a változás tényezői két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport a nyereségek és ráfordítások terén bekövetkező változásokból adódik, s ezek különböző forrásokból eredhetnek. Ilyen forrás maga a cserefolyamat, amely a szükségletek állandóan ismétlődő kielégítésével telítődést hozhat létre (rendszerint nem egyformán és egyszerre mindkettőjükben, hiszen a szükségletek jellege, intenzitása és kielégíthetősége sem egyforma). A telítődés arányában csökken a kielégülés nyereség-értéke, s ezzel együtt viszonylag nagyobbnak tűnik a szükséges ráfordítás, vagyis az egyenleg romlani kezd. Az egyenleg romlásának másik példája az olyan házasság, amelyben az egyik félnek kicsi az önbizalma, s ezért állandó biztatást, bátorítást, segítséget igényel. Eleinte a partner ezt szívesen megteszi, de egy idő múlva terhessé válhat számára.

Az interakció azonban az egyenleg javulását is eredményezheti, mivel a gyakorlás révén ügyesebbé válnak a kölcsönös szükséglet-kielégítésben. Így előfordulhat, hogy a vonzalom és szeretet nem csökken, hanem még növekszik is a házasságban.

Az egyenleg megváltozásának másik forrását a partnerek személyiségének módosulása jelenti. Ez lehet magának a kapcsolatnak a következménye is, vagy más tényezőkre vezethető vissza. Bizonyos, addig lappangó személyiségvonások a házasságban felerősödhetnek, mások viszont háttérbe szorulhatnak. Új nézetek, attitűdök, újfajta szükségletek jelenthetnek meg, s a partner hovatovább egészen idegennek tűnhet, "minta kicserélték volna". Minél fiatalabbak a partnerek, és minél eltérőbb körülmények közé kerülnek a házasság során, annál nagyobb a valószínűsége személyiségfejlődésük szétágazásának. Ilyen helyzet állhat elő, ha az egyik fél tovább tanul, magasabb képzettséget és státust szerez, vagy hosszabb ideig kénytelen külön élni partnerétől. A magasabb képzettséget szerzett fél rendszerint csekélyebb értékűnek látja partnerét, s elégedetlen lesz vele. A kapcsolati egyenleg változásának harmadik forrása a külső körülmények jelentős módosulása.

Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a vonzalmat és kötődést nemcsak a pillanatnyi helyzetből nyerhető haszon befolyásolja, hanem a kapcsolatban addig előfordult és a jövőben várható nyereségek és ráfordítások összessége. A "deficites állapot" elhúzódása azonban kimerítheti a legnagyobb tartalékokat is. Különösen a szexuális kielégülés tartós hiánya lehet nagy tehertétele az ilyen kapcsolatoknak.

Másrészt ugyanaz a tulajdonság, amely az adott helyzetben értékesnek és kívánatosnak tűnik, a helyzet megváltozása esetén értéktelenné, sőt, kellemetlenné válhat. A külső szituáció módosulása a partnerek összehasonlítási szintjét is befolyásolhatja; emelheti vagy süllyesztheti. Tulajdonképpen az igényszintről van szó, amiről Kurt Lewin (1972) kutatásaiból tudjuk, hogy a sikerek, kudarcok és a csoportnormák illetve mások teljesítményei erősen befolyásolják. A házasság beválása emeli az igényeket, megnöveli az elvárásokat; a csalódások pedig csökkentik azokat. Ez magyarázza, hogy egy kiegyensúlyozott házasságban gyakran egész jelentéktelen súrlódások miatt is elégedetlenkednek, míg másutt esetleg a durva sértegetés sem számít tűrhetetlennek. Egy alkoholista férj elviselése például alacsony igényszintet feltételez.

A csereelmélet ezt az alternatívákkal való összehasonlítás mechanizmusával magyarázza: azért tartanak ki, mert úgy vélik, hogy nincs jobb lehetőségük; a helyzet megváltoztatása "túl sokba kerülne", és akkor sem lenne jobb. (Persze könnyen lehet, hogy az illető nem jól mérte fel az alternatívákat, vagy nincs elég önbizalma, fél minden változtatástól.) Egy kapcsolat tehát kölcsönös vonzalom nélkül is fönnmaradhat mindaddig, amíg elfogadható árért nyújt valamilyen nyereséget; s amíg az érdekelt nem lát megvalósíthatónak egy kedvezőbb alternatívát. Valószínű, hogy főleg a középkorú és idősebb nemzedék soraiban elég sok házasság van ebben a helyzetben. Sokaknál nyilván a pszichikus bemerevedés vagy elkényelmesedés is szerepet játszik. A "kishitűek" hamar föladják a harcot.

Ám az is előfordul, hogy valaki túlbecsüli saját lehetőségeit, partnerkapcsolati alternatíváit, s túl magas igényszintje folytán elégedetlen az alapjában kiegyensúlyozott kapcsolatával. Az elégedetlenség könnyen hajlamossá teszi az embert arra, hogy mások házasságát sokkal sikeresebbnek lássa, és nosztalgiát érezzen egy korábban elmulasztott, vagy ma is meglevő alternatíva iránt. A házastársi kapcsolat értékelésének két leggyakoribb támpontja, mértéke: a házasság nélküli, kötetlen életforma - és a mások házassága. Természetesen mindkét értékelési szempont teljesen szubjektív és félrevezető lehet. Ezért alapvetően fontos lenne, hogy az összehasonlítási szint reális legyen, a helyzet tárgyilagos értékelését tegye lehetővé.

A házasság történetének, életciklusának három fő szakasza van: a gyermek megszületése előtti időszak; a gyermek(ek) felnevelésének időszaka és a gyermek(ek) önállósulása utáni időszak. Lehetne ugyan más szempontok alapján is tagolni a folyamatot, de a gyermek(ek) megjelenése, felnevelése, majd távozása döntő állomásai a házasság történetének (mármint a gyermeket vállaló házasok esetében). Mindegyik szakasz eltérő feladatok elé állítja a házastársakat, s az átmenet az egyik szakaszból a másikba kritikus időszaknak minősül.

Az új házasok egyik legfőbb feladata nyilván magának a házasságnak, mint életformának a megszokása, ami együtt jár a házastársi szerep és a partnerhez való alkalmazkodás megtanulásával. A másik fő feladat már esetlegesebb és távlatibb jellegű: a családtervezés és a felkészülés a szülői szerepre. Azért esetlegesebb, mert kikapcsolható (ha ebben egyeznek meg), másrészt nem pusztán szándék kérdése, hanem a körülményektől és a biológiai termékenységtől is függ. A házasság, mint láttuk, nem egyenlő a családalapítással, bár kétségkívül elősegíti, megkönnyíti (sőt, legalizálja) azt. Legtöbben egyebek közt azért is kötnek házasságot, hogy családot alapítsanak. Ennek előkészítése néhány évet is igénybe vehet.

Szerencsére az utóbbi évtizedekben lehetővé vált a biztonságos családtervezés. Ma általában csak akkor születik meg egy gyermek, ha a szülők - elsősorban az anya - akarják. A gyermekvállalási szándék azonban nem mindig megalapozott. Vagy azért, mert nincs meg a kellő összhang a házastársak családtervezési elképzelései között, vagy mert nincsenek biztosítva a születendő gyermek gondozásának, nevelésének objektív és szubjektív feltételei. (Sajnos, ezeket sokszor maguk a házastársak sem tudják elfogulatlanul megítélni.)

A jó családtervezéshez főleg két kérdést kell tisztázni: Az első, hogy mindketten akarják-e a gyermeket, miért és mikorra? A másik: biztosítottak-e a gyermek ellátásának és nevelésének kedvező feltételei? A lakáskörülményeken és az anyagiakon túlmenően itt elsősorban a házastársi viszonyról, annak állapotáról van szó. A gyermekvállalás ugyanis csak akkor indokolt, ha a házasság, az együttélés mindkét fél számára bizonyítottan bevált és biztos alapokon áll. Egy bizonytalan, rosszul működő házasságot nem ment meg, sőt, még inkább megterhel a gyermek érkezése. Valójában "kárpótlást" sem jelent a gyermek egy rossz házasságért, viszont áldozattá teszi a gyermeket, hiszen a rendezetlen házasságú szülő képtelen jól nevelni.

A szülői szerep jó betöltésére csak a viszonylag kiegyensúlyozott emberek alkalmasak. Ők is csak akkor, ha fölkészültek, vagyis megtanulták a szülőséggel járó feladatok megoldását. A gyermek megjelenése még ebben az esetben is próbára teszi a szülőket és a házastársi kapcsolatot. Ugyanis többé-kevésbé át kell alakítani az egész addigi szerepviselkedést, alkalmazkodva az újszülötthöz, aki a szülők - főleg az anya - figyelmének középpontjába kerül. A szülői szerepre való érettség alapja a gyermekvállalási kedv érettsége. Erről akkor beszélhetünk, ha a gyermeket nem eszköznek tekintik valamilyen más cél (például lakás) elérésére; ha a vállalás közös, a partnerkapcsolat pedig teherbíró. Egyes, ma még utópiának tűnő elgondolások szerint a tényleges gyermekvállalás előtt alkalmassági vizsgát kellene tenni a jelölteknek (ugyanúgy, ahogyan például járművezetés, vagy más, bonyolult tevékenység esetén).

Ám az is tény, hogy a szülővé válás kedvező feltételek esetén rendkívül fejlesztő hatású a személyiségre. Elsősorban persze az anya személyisége gazdagodik, érettebbé válik a gyermekvárás, szülés és gyermekgondozás nagy élményei révén. De amilyen mértékben az apa is részt vesz ezekben az élményekben, annyiban válik ő is emberileg érettebbé. A szülői szerep tehát szocializáló funkciót tölt be, s ezáltal elősegítheti a házastársi kapcsolat stabilizálódását és fejlődését is. Az első gyermek megszületése legalább olyan fontos esemény, mondhatni határkő a partnerkapcsolat történetében, mint maga a házasságkötés. Olyan kritikus időszak, amely átmenetet jelent a házasság első, gyermek nélküli szakaszából a másodikba, amely a gyermeknevelés feladatával bővül.

Az anyák többnyire néhány évig otthon maradnak a gyermekkel. Ennek előnyei a gyermek szempontjából nyilvánvalóak, de több hátránya is lehet. Egyrészt a "kettős hivatású" anyák munkahelyi karrierjük szempontjából jelentős hátrányba kerülnek a kiesés miatt. Másrészt a gyermekgondozás és háztartásvezetés mint fő tevékenység, visszaállíthatja és megerősítheti a hagyományos nemi szerepkülönbségeket, a nő alárendelt helyzetét. Mindez a házasság alakulására nézve kedvezőtlen, mert szerepfeszültségeket és konfliktusokat szül. A feleség így sokat van egyedül, s ezt nehezen bírja. Gyakran itt kezdődnek a házasság második, gyermeknevelési szakaszának problémái. A helyzetből adódóan a feleség könnyen "gyermek-centrikussá" válik, ebben talál pótkielégülést, a férj pedig versenytársat lát saját gyermekében és féltékeny lesz rá.

A pár szexuális összehangolódása kedvező esetben már a házasságkötés vagy összeköltözés előtt megtörténik, vagy legalábbis megalapozódik. A teljes szexuális összhang eléréséhez és stabilizálásához azonban hosszabb idő szükséges, hogy ki tudják alakítani a mindkét felet kielégítő viselkedés mintáit, szokásait, például a szeretkezések gyakoriságát és módjait illetően. Sokszor ugyanis eléggé eltérő igényeket és attitűdöket kell összhangba hozni. Az eltérések jórészt a partnerek nevelésének és tapasztalatainak, pszichoszexuális fejlődésének különbözőségéből adódnak.

A házasságkötésig ugyan kiegyenlítődhet az a hátrány, ami a nőkre szexuális téren a tizenéves korban jellemző (hogy ti. orgazmuskészségük nem alakul ki úgy magától, mint a férfiaké), de tény, hogy a fiatal felnőtt nők átlagban kevesebb szexuális tapasztalattal és fejletlenebb szexuális képességekkel rendelkeznek, mint a férfiak. Még ma is gyakran előfordul, hogy a nő kialakulatlan vagy fejletlen orgazmus-készséggel és kisebb-nagyobb gátlásokkal, szexuális "komplexusokkal" kezdi a házaséletét. Ez akkor jelent komolyabb problémát, ha a férfi nem számít rá, türelmetlen és nem tudja, hogyan segíthet. Előfordul, hogy előnyben részesít egy, ha nem is szűz, de szexuálisan tapasztalatlan partnert; ugyanakkor elvárja tőle, hogy vele rögtön tapasztalt és tüzes szeretőként viselkedjen. Ami persze nem reális igény.

Igazi nehézséget azonban az okoz, ha az elhibázott kapcsolatkezdés rögzül, és a hiba huzamosabb ideig fennmarad. A jó szex ugyanis nem jön magától, hanem ki kell alakítani. Ehhez egyrészt szexuális kultúráltság, másrészt a partner ismerete szükséges. A kultúráltság megalapozott ismereteket, egészséges beállítottságot és készségeket jelent. Legfőképpen pedig tudni kell őszintén beszélgetni a szexről A "szexuális kommunikáció" persze nem csak verbálisan történhet, hanem metakommunikative (gesztusokkal, arcjátékkal, hangokkal) is. A jó szexuális kommunikáció feltétele a szorongásmentesség, a biztonság és bizalom érzése, a ráhangolódás a várható élvezetekre, a jó közérzet és a zavartalan körülmények biztosítása. De ugyanilyen fontos a pszichoszexuális érettség, az orgazmuskészség, az empátia és az érzelmi kötődés a partnerhez.

Ezek a feltételek nem mindig adottak, de megteremthetők és megtanulhatók, ami önmagában is személyiségfejlesztő hatású tevékenység. A partnerrel együtt elért orgazmusok nem pusztán feszültségoldást jelentenek, hanem "én-erősítő csúcsélményeket", az énhatárok átmeneti oldódásán alapuló intimitást. A harmonikus szexuális kapcsolat létrehozásának számos pozitív lélektani hatása lehet. Az ilyen kapcsolat nem csak az egyéni lelki működésnek, hanem a házasság-jellegű együttélésnek is stabilizáló tényezője, amely "párkapcsolati koevolúciót", együttes fejlődést tesz lehetővé.

Köztudott, hogy a szexuális reagálás ciklusa négy szakaszra tagolható (W. Masters & V. Johnson, 1971): 1. az izgalomba jövés, 2. a "platófázis", 3. az orgazmus és 4. az oldódás, elernyedés szakaszaira. Ezek mindkét nemnél nagyjából hasonlóak, de az egész folyamat a nőknél többnyire lassúbb és megzavarhatóbb, ezért nagyobb szükségük van az előkészítésre, az előjátékokra. Viszont, ha már belejött, sok nő képes a többszörös kielégülésre, viszonylag gyors egymásutánban. A férfiaknál ellenben a kielégülést egy rövidebb-hosszabb ingerelhetetlenségi szakasz (refrakter periódus) követi.

Sajnos, ma is elmondható, hogy a nemi életet sok házasságban a kezdetlegesség és egyhangúság jellemzi. Ez pedig könnyen unalmat és elégedetlenséget hoz magával, ami aztán a házasélet más területeire is kihat. Ebben az irányban hat az a hagyományos felfogás is, amely a nemi élet egyetlen "normális" és elfogadható formájának a közösülést tekintette. Ez a szemlélet úgy beleivódott az emberekbe, hogy sokan ma is koitusz-centrikusak; a nemi életet a közösülésre szűkítik és minden mást feleslegesnek vagy abnormálisnak tartanak. Pedig a modern vizsgálatokból tudjuk, hogy minél változatosabbak a vágyak, annál normálisabb az ember. Aberrációról csak annál beszélhetünk, aki rögeszmésen ragaszkodik egyfajta szexuális viselkedéshez.

Az egyhangúság, a szexuális monotónia ellen különböző védekezési mechanizmusok léphetnek működésbe. Ezek többnyire csak részben tudatosak és sajátos taktikák, "játszmák" alakját ölthetik. A monotónia elleni védekezés "stratégiáit" három fő típusba sorolhatjuk:

1. a szexualitás degradálása, vagy szublimálása;

2. változatosság keresése a házasságon kívül;

3. változatosság-teremtés a házasságon belül.

Az első típusú védekezés lényegében a probléma megkerülése azáltal, hogy az egyén a szexuális életet jelentéktelennek minősíti és érdeklődését másfelé irányítja. Ez például olyankor fordul elő, ha a házastársak lassanként megunják a nem kielégítő vagy fárasztóan egyhangúvá vált szeretkezéseket, és egyre jobban elhanyagolják. A szexuális együttlétek ritkulnak, a közeledések félbemaradnak. Ez inkább a házasság későbbi éveire jellemző. Kezdeti szakaszában inkább akkor ritkul a szex, ha egyikük valamilyen oknál fogva - például kielégületlenség, vagy kapcsolati problémák miatt - egyre többször kitér előle, s ezt különböző okokkal (elfoglaltság, fáradtság, rossz közérzet stb.) magyarázza. Az is előfordul, hogy valaki a szex elől menekül a munkába, s minden idejét, energiáját annak szenteli. Holott ma már nyilvánvaló, hogy az aktív, kielégítő nemi élet nem csökkenti, hanem inkább növeli az egyén más, hasznos célokra fordítható energiáját. A nemi élet degradálása, vagy egyhangúság okozta elsorvadása tehát végső soron rontja az egyén teljesítőképességét.

A monotónia elleni védekezés másik, gyakori típusa a házasságon kívüli változatosságkeresés, vagyis a "félrelépés", a külső szexuális kapcsolat. Régebben ezt inkább csak a férfiak tehették, ám a 20. században a férfiak és a nők félrelépéseinek aránya egyre inkább kiegyenlítődött. Már Kinsey (1953) megállapította, hogy a 40 éves korú férfiak 50%-ának, és a hasonló korú nők 26%-ának volt legalább egy házasságon kívüli szexuális kapcsolata. Az elmúlt évtizedekben gyűjtött adatok szerint (pl. S. Hite, 1974, L. Wolfe, 1982, J.R. Petersen et al., 1983) a nők között jobban növekedett a "félrelépők" aránya, mint a férfiak között, így ma már nincs lényeges különbség ebből a szempontból.

A változatosságot sokan csak partnerváltoztatás illetve új partnerek bevonása révén tudják elképzelni. Ez a módszer azonban veszélyeztetheti a házasság stabilitását, különösen, ha a házastárs tudta és beleegyezése nélkül történik (s általában ma is így történik). Általánosítani azonban nem indokolt, hiszen - ahogyan többek közt Morali Daninos (1963) rámutat - a "házasságtörések" jó része rövid ideig tart és olyan tapasztalatokat jelent, amelyek többször megerősítenek egy ingatag házasságot, mintsem gondolnánk. Ma már egyre több házasságban nem tekintik válóoknak az esetleges félrelépéseket, vagy akár a tartósabb, de korlátozott külső kapcsolatot, s mind többen azt vallják, hogy a házasság nem feltétlenül jelent szexuális kizárólagosságot.

"Abszolút hűség" - értve ezen, hogy a házastársak még gondolatban sem lépnek félre - az átlagos, vagyis "normális" embereknél egyébként is aligha létezik. Bármelyik házastárs vonzalmat, hajlandóságot érezhet egy "harmadik" iránt, még akkor is, ha teljesen elégedett a házasságával. A társas élet során az összehasonlítások elkerülhetetlenek; s ezek annak elképzelésével járnak, hogy milyen lenne a rokonszenves személy egy intim, szexuális szituációban. Ezt a képzeletbeli kipróbálást persze legtöbbször nem követi tényleges kipróbálás, nem csak erkölcsi meggondolások folytán, hanem az alkalomhiány, a kényelemszeretet, a botránytól vagy a bonyodalmaktól való félelem miatt sem.

A házasságon kívüli kapcsolatok főleg két okból veszélyeztethetik a házasság stabilitását. Az egyik, hogy az érintett házastárs gyakran nem képes elfogadni társának egy "harmadikkal" létesített kapcsolatát, még akkor sem, ha tudja, hogy házastársa nem akar elválni, csupán változatosságot keres. Részben az elvei, neveltetése, életfelfogása miatt nem képes rá, részben, mert fontos érdekeit látja veszélyben, s ettől megijed. Sőt, sokszor indokolatlanul eltúlozza a veszélyt és valósággal pánikba esik. A másik ok, hogy többnyire maga a külső kapcsolatot létesítő is úgy érzi: hűtlen lett, nehezen megbocsátható bűnt követett el házastársa ellen. Amit vagy titkolni kell, vagy be kell vallani, vállalva a következményeket: a házasság felbomlását is. Aki a házasságot fenn akarja tartani, az inkább a titkolózást választja. Ám így is ellentétbe kerül házastársával, mintegy összeesküszik ellene, hazudni kényszerül, s ezzel vége a bizalomnak, őszinteségnek, intimitásnak - az ilyen házasság kiüresedik.

Ide tartozik még az a lehetőség is, hogy a "félrelépőben" erős érzelmi kötődés, szerelem alakul ki a külső partnere iránt, ami kölcsönös is lehet, s ez házasságának felszámolására készteti. E veszélyek elkerülése azonban nemcsak az lehet, hogy mindenáron kerülni kell a külső kapcsolatokat. Ez ugyanis szintén veszélyt jelenthet a házasságra nézve. A kényszeredett lemondás ugyanis korlátozza az egyéni szabadságot és a bezártság érzetét kelti, ami hosszabb távon túl nagy áldozatnak tűnhet, s felerősíti a meglevő feszültségeket. Holott a házastársak érdekeit nem feltétlenül sérti egy külső kapcsolat. Ennek tárgyilagos elbírálása viszont kétségkívül nem könnyű az érintettek számára. A kizárólagosságról való tudatos lemondás pszichológiai szempontból nagy teljesítmény, amire kevesen képesek, hiszen a féltékenységi hajlam és a birtoklási vágy legyőzését is magában foglalja.

A szexuális monotónia elleni védekezés harmadik típusa a házasságon belüli változatosság-keresés. Megfelelő szexuális kulturáltság esetén nemcsak a közösülési testhelyzetek változatossá tétele jöhet szóba, hanem a petting számtalan variációs lehetőségének kipróbálása is. Ezen túlmenően mindaz, ami más, nem szexuális téren élénkíti, színesíti a házastársi kapcsolatot, jótékonyan hat a szexuális életre is. Serkentő hatású lehet például az átmeneti kikapcsolódás a megszokott környezetből: utazás, nyaralás, életmód-változtatás, közös szórakozás, új társaság, kulturális élmények megvitatása stb. A közösen ápolt baráti kapcsolatok sajátos formái éppen a szexuális monotónia leküzdését szolgálják. Ilyenek például a megegyezéses partnercsere (Co-marital sex, swinging) vagy az ún. alternatív életformák. Mindkettő mozgalomszerű Amerikában, saját kiadványokkal, klubokkal, találkozókkal.

Az egyhangúság veszélye mellett azonban jó néhány más akadály is nehezítheti a szexuális összhang kibontakozását és tartósságát. Ezek részben a szexuális kommunikáció és funkció zavarainak körébe, részben a nemi élet kényszerű szüneteltetésének következményei közé sorolhatók. (Lásd 10-12. Dokumentum!)

Az egymáshoz való alkalmazkodás eleinte, amíg a szerelem tart, nem okoz különösebb gondot. A szerelmi lángolás azonban elég gyorsan elhamvad az együttélés körülményei között. A házasság hétköznapjai során előbb-utóbb feszültségek és kisebb-nagyobb konfliktusok keletkeznek. Különösen akkor várhatók ilyenek, amikor a házasság családdá bővül, s ez szükségessé teszi az addigi szerepviselkedés átalakítását.

A konfliktusok három fő fajtáját szokták megkülönböztetni: 1. A személyiségen belüli, intrapszichés konfliktust, amely a gondolkodás és az érzelmek síkján nyilvánul meg, 2. az egyének közötti, interperszonális konfliktust és 3. a csoportok közötti, szociális konfliktust. Motívumaik között az eltérő szükségleteket és ellentétes érdekeket találjuk. Az egyéni különbözőség folytán ilyenek a házasságban is bőven előfordulhatnak. A házastársi konfliktusokról szóló tudományos megállapítások korszerű összefoglalását magyar nyelven Cseh-Szombathy László könyvében (1985) találjuk.

A kölcsönösen jó alkalmazkodást mindenekelőtt a házastársi szerepek tisztázatlansága, vagy eltérő értelmezése nehezíti. Ez jórészt házasság előtti eredetű. Egyéni oka lehet például a párválasztási éretlenség, s általában a személyiség kiforratlansága, vagy neurotikus fejlődészavara, ami akadályozza a felnőttes elvárások kialakítását éppúgy, mint a partner igényeinek megbeszélésére vagy elfogadására való képességet (vagyis az empátiát). Társadalmi ok: a házassággal kapcsolatos, hagyományos nézeteket háttérbe szorító, új szemléletmódok megjelenése és térhódítása, aminek folytán sokan elbizonytalanodnak. Holott minél világosabban megfogalmazott és konkrét egy elvárás, annál könnyebb alkalmazkodni hozzá, annál kevésbé lehet félreérteni. Ezért kedvező lenne, ha a házastársak már kapcsolatuk kezdetén közösen kidolgoznák házasságuk "működési szabályzatát", amely mindegyikük jogait és kötelességeit pontosan körülírná. Ebben a szerepviselkedés alapelveit lehetne tisztázni.

Az elvárások tisztázásában és egyeztetésében döntő szerepe van a verbális kommunikációnak. Több vizsgálatból kiderült azonban, hogy a fiatal házasok leggyakoribb reagálása az alkalmazkodási nehézségekre a kommunikáció nélküli, várakozó magatartás Naivul azt remélik, hogy "majd az idő mindent megold". Vagyis rögtön védekező tartásba merevednek és figyelik egymást. Ha valamelyikük nyíltan próbálna beszélni a nehézségekről, a másik többnyire agresszíven reagálna. Holott a problémák "agyonhallgatása" mindenképpen hatástalan struccpolitika. Attól, hogy nem beszélnek róla, a konfliktus nem szűnik meg, legfeljebb rejtett marad, s növeli az előbb-utóbb kirobbanó feszültséget, vagy elhidegüléshez vezet. A nyílt kommunikáció hiánya mögött rendszerint tudattalan, belső ellenállások vannak, amelyek többféleképpen nyilvánulhatnak meg. Például a probléma létezésének vagy komolyságának kétségbe vonásában; a kommunikáció teljes elhárításában; a felelősség elhárításában; az okok helyett csak a tünetekkel való foglalkozásban; vagy a "racionalizálásban", amikor az érzelmi tényezőket figyelmen kívül hagyva javasolnak megoldást.

A "diádikus kommunikációt elemezve H. Wienold (1972) olyan, félig-meddig tudatos taktikákról is beszél, mint a titkolózás ill. rejtelmeskedés; a provokálás, a dramatizálás és a hízelgés.

A fiatal házasok gyakran a teljes egyetértés illúziójával kezdik házaséletüket. Ebben szerepet játszhat az egymással való azonosulás és a projekció, amelynek révén a partnerideált egymásra vetítik. Az együttélés feltételei között azonban ez a "pozitív projekció" nehezen tartható. S előfordulhat, hogy átalakul "negatív projekcióvá", olyan tendenciává, hogy a partnert okolják minden probléma miatt. K. Horney (1950) ezt externalizációnak nevezi, mint saját hibáink vagy értékeink "kihelyezését" a partnerre. Tulajdonképpen ez is egy védekező mechanizmus. Lantz és Snyder (1969) szerint még a viszonylag toleránsak is gyakran felfedezik, hogy házasságukban saját értékrendjüket a partnerre próbálják kényszeríteni.

Az értékek, igények és elvárások ütközése sokféleképpen nyilvánulhat meg. A konfliktus lehet nyílt vagy rejtett, csak verbálisan (ezen belül direkt vagy indirekt módon) vagy más téren is jelentkező stb. Mindegyiknek különböző fokozatai lehetnek. Cseh-Szombathy (1985) nézeteltérésnek nevezi az egyetlen, konkrét probléma miatti konfliktust; összeütközésnek a viselkedési szabályok miatti konfliktust; válságnak pedig az egész kapcsolat létét érintő konfliktust. A konfliktus tudatosságának foka is különböző lehet. Az alig tudatosult konfliktus hangulatokban, érzelmekben és indulatokban fejeződik ki.

Joggal merül fel a kérdés: mi a szerepük, mi a funkciójuk a konfliktusoknak? Igaz-e, hogy minden konfliktus negatív, káros és kerülendő? Tény, hogy vannak negatív, destruktív konfliktusok is. De a legtöbb konfliktus pozitívvá, konstruktívvá tehető, s a kapcsolat ezekből megerősödve, továbbfejlődve kerülhet ki. Az ilyenek nemcsak, hogy nem feleslegesek, hanem egyenesen szükség van rájuk a kapcsolat fejlődéséhez. Ehhez természetesen meg kell tanulni a konfliktusok időben történő, teljes felismerését és konstruktív kezelését. Nem csak jó kifejező és vitakészségre van szükség, hanem empátiára és toleranciára is, aminek alapja az érzelmi-indulati érettség és önkontroll.

Ez már a párválasztási érettségnek is tartozéka, de kialakításában a házastársak sokat segíthetnek. Vita támadhat például arról, hogy mit lehet elvárni a férjtől és a feleségtől; mi az, ami megengedhető, és mi tilos; mi kötelező és mi kívánatos stb. Az ilyen vitákba gyakran egyes kívülállók, pl. a házaspár szülei is beleszólnak; főleg, ha a házaspár együtt lakik valamelyikük szüleivel, vagy anyagilag függő viszonyban áll velük. Az "anyós-após problémák" egyik típusa, amikor a szülő féltékeny gyermeke házastársára, mert még túlzottan kötődik saját gyermekéhez, s vetélytársnak érzi annak házastársát. A másik, amikor a házastársak féltékenyek valamelyikük szüleire. A szülőkhöz való alkalmazkodás kényszerűsége rendszerint megnehezíti a házastársak alkalmazkodását egymáshoz (ezért ajánlatos biztosítani a szülőktől való függetlenséget).

A társas kapcsolatok egyébként is fontos tényezői a házastársi alkalmazkodásnak. A barátok és ismerősök hatása igen különböző lehet; erősítheti vagy gyengítheti a házasságot. A baráti kör válhat a házaspár fő viszonyítási csoportjává, s így a házastársi viselkedés megítélésének mértékévé. Ez közös normákat eredményez, amelyek aztán megkönnyítik az alkalmazkodást. Az ilyen pozitív hatású társas kapcsolatokat konjunktív affiliációnak hívják. A társas kapcsolatok azonban nem mindig kedvező hatásúak. Gondot okozhat már az a szándék is, hogy a házastárs folytatni kívánja korábbi (baráti vagy rokoni) kapcsolatait. Partnere sérelmezheti, hogy "őket fontosabbnak érzi", amennyiben egyáltalán időt szakít rájuk. Gyakran eleve ellenszenvesnek találják egymás régi barátait, mert riválist látnak bennük. A házastárs ezt indokolatlan korlátozásnak érezheti. Az emiatt keletkező feszültség negatívan hat az egész házastársi viszonyra. Vannak kifejezetten bomlasztó hatású társas kapcsolatok; ezeket diszjunktív affiliációnak hívják.

Ám, ha egy házasság szilárd alapokon nyugszik, akkor a közösen folytatott társas élet sokkal több előnnyel jár, mint veszéllyel, hiszen az összehasonlítások ilyenkor a házastárs javára szólnak. Emellett a közös társas élet az egyik legjobb módja annak, hogy megelőzzék a házastársi kapcsolat elszürkülését, unalmassá válását. Ez egyébként szorosan összefügg a változatosság igényével.; bár legalább ilyen fontos a biztonság igénye is, ami stabilitást és állandóságot feltételez. Ez a házasság egyik alapproblémája, amelynek megoldása azért nehéz, mert az ellentétes igények aránya egyénileg rendkívül eltérő lehet, s időszakonként, a helyzettől és lelkiállapottól függően is változó. A házasság dialektikus folyamatában hol az egyik igény, hol pedig a másik kerül előtérbe. Az állandóság, a biztonság igénye általában alapvetőbb, de ez nem zárja ki a változatosságigény időnkénti erőteljes jelentkezését. Kedvező, ha mindkét fél figyelembe tudja venni a másik pillanatnyi igényeit és elősegíti azok realizálását.

Feszültségek és konfliktusok származhatnak abból is, ha versengés keletkezik a különböző elvárások között. Ehhez járul még a státusváltás okozta feszültség, vagyis az egyik szerepkörből a másikba való átmenet nehézsége. Minél nagyobb a különbség az egyes szerepelvárások - például a foglalkozási és a házastársi szerepek - között, annál nehezebb az átváltás (de egyben annál nagyobb kikapcsolódást is jelent az egyik a másikhoz viszonyítva). A státusváltás két fő formáját szokták megkülönböztetni: a rövid távút és a hosszú távút. Az előbbire példa a munkaidő utáni státusváltás, az utóbbira maga a házasságkötés, vagy a szülői szerep felvétele. Főleg az utóbbiak ritkán történnek feszültségek és konfliktusok nélkül.

Megoldásukra több lehetőség van. Előfordul, hogy - rendszerint valamilyen külső ok miatt - a konfliktus abbamarad, a vitát felfüggesztik, hosszabb-rövidebb időre elnapolják, s közben elveszti aktualitását. Az igazi megoldáshoz azonban rendszerint egyik, vagy mindkét félnek engednie kell a saját elvárásaiból. Ha ez egyoldalú engedmények révén következik be, akkor jogos a kérdés, hogy önkéntes vagy rákényszerített engedményekről van-e szó. Az önkéntes engedmény akkor nevezhető jónak, ha valódi belátás, és nem belső kényszer eredménye. Az engedményekre kényszerítés általában nem tartós és csak látszólagos megoldás. Szorosan összefügg a "játszmákkal", vagyis a félig tudatos házastársi taktikákkal (amelyekre visszatérünk).

Mindebből értelemszerűen következik, hogy a legjobb megoldást rendszerint a kölcsönös engedmények (kompromisszumok) jelentik. Egyenrangú kapcsolatban ez a konfliktusmegoldás normális módja, modellje. Ám ez is eltorzulhat, ha elkezdik méricskélni, hogy ki mennyit engedett, s ragaszkodnak az 50-50%-hoz, ami könnyen gyanakvássá, féltékeny versengéssé fajul.

A feszültségek egyéni feloldásának több módja van. Az egyik a helyzet gondolati átstrukturálása; például, ha a konfliktusról tudatosítjuk magunkban, hogy sok előnnyel is járhat, s a kapcsolat fejlődését szolgálhatja. A feszültségcsökkentés másik módja az elvárásoktól, vagy a házastárstól való függés mérséklése, ami nem feltétlenül jelent degradálást. Szociálpszichológusok szerint a szerepkonfliktus megoldása főleg 3 tényezőtől függ: 1. az elvárások jogosságától (legitimitás), 2. az elvárásokhoz kapcsolódó szankciók intenzitásától és 3. a résztvevők beállítottságától. A szankciók lehetnek pozitívak (jutalmak) és negatívak (büntetések), s már a kilátásba helyezésük is hatásos lehet. Egy másik elmélet szerint sokan úgy próbálják feloldani a konfliktust, hogy a fő viszonyítási csoportjuk elvárásaihoz alkalmazkodnak.

A csereelmélet szerint a konfliktus esetén kialakuló "szerepalkudozás" kimenetelét három tényező dönti el: saját szükségleteink értékelése, a partner reagálása és más, jelentős személyek véleménye. Végeredményben előfordulhat, hogy a házastársi kapcsolat megerősödve kerül ki a konfliktusból. De az is megtörténhet, hogy meggyengül, elbizonytalanodik, kiüresedik. Az ilyen devitalizálódott házasságok vagy felbomlanak, vagy rögzülnek (fixálódnak) egy alacsony, leépült szinten, ami már alig nevezhető házasságnak.

A házasok rendszerint tagadják, hogy rájuk a taktikázás és győzni, uralkodni akarás lenne jellemző - legfeljebb másoknál fordul elő ilyesmi. Ennek oka, hogy a házassági taktikák általában alacsony tudatossági szinten maradnak, mintegy maguktól, a helyzetből adódnak, s alkalmazójuk teljesen spontán, magától értetődő megnyilvánulásnak érzi azokat.

Sokféle taktika létezik, az egészen egyszerűektől és ártalmatlanoktól kezdve a bonyolult és veszélyes taktikákig. Az egyszerűbbekre jó példa az ún. "kísérleti léggömb" módszer. Célja: kipuhatolni a partner várható reagálását valamely érvényesíteni kívánt elvárásra, hogy aztán ennek alapján lehessen felépíteni a további eljárást. Eszközei: homályos célzások, hasonlatok "virágnyelv", példálózás ("Mi lenne, ha...")

A szakirodalomban csak a legutóbbi évtizedekben tűntek fel a kapcsolati taktikák behatóbb elemzései. Ma már jó néhány, figyelemre méltó elgondolás ismeretes, például D. Jackson "családi homeosztázis" elmélete, vagy a Palo Alto-i iskola másik képviselőjének, J. H. Weaklandnak "kettős hurok" ("double bind") hipotézise stb. E. Erikson (1968) az identitásért folytatott harcot tekinti az interakció alapjának. Az alábbiakban elsősorban E. Berne, H.E. Richter, valamint Lantz és Snyder fejtegetéseit vesszük alapul.

A partnerkapcsolatok tudományos elemzésének egyik érdekes irányzata a tranzakció-analízis. (E. Berne, 1966, 1998) Az elmélet értelmében az emberek társas viszonyai tranzakciók, vagyis interakciók sorozatából állnak, s ezekben minden résztvevő a lehető legnagyobb kielégülés elérésére törekszik. Az így kielégíthető szükségletek közül kiemelik az elismerés-szükségletet, amely szorosan összefügg az inger-szükséglettel, tulajdonképpen abból fejlődik ki. Az ingerszegény környezetben élő gyermekek testi és lelki visszamaradottsága jól mutatja, milyen fontos ennek kielégítése (amire R. Spitz hospitalizáció-elmélete hívta fel a figyelmet). Az ingerszükséglet és elismerés-szükséglet egyaránt a testi érintkezés (simogatás stb.) révén elégíthető ki leginkább. A simogatás persze történhet szavakkal is; mindenképpen ez a társas cselekvés alapegysége.

A simogatások és elismerések cseréje képezi a tranzakciók fő tartalmát; ennek során a szintén az ingeréhségből kinőtt "struktúraszükséglet", pontosabban az idő strukturálására, jó eltöltésére irányuló szükséglet is kielégíthető. Az időtöltési programok három fő típusa: a gazdasági, a szociális és az individuális program. Az időstrukturálás életfontosságú, mert a tétlenség, az unalom emocionális sorvadáshoz vezet. A tranzakció-analízis azt igyekszik megállapítani, hogyan hatnak egymásra a partnerek. Személyiségük melyik szintje, rendszere fogadja a hatásokat, és melyik reagál azokra? Három ilyen szintet vagy "én-állapotot" különböztetnek meg. Ezek: hasonlíthatnak a szülőkére, alapulhatnak felnőttes, objektív értékelésen, de kora-gyermekkori emlékeken is. Vagyis mindenkiben együtt él a szülő, a felnőtt és a gyermek. Bármelyik megnyilvánulhat és mindegyik lehet értékes; a gyermeki énállapot pozitív oldala például a kreativitás, a spontaneitás és a vidámság.

A felnőttek legegyszerűbb tranzakciói a felnőttes énállapotok között mennek végbe. Ez a kiegészítő jellegű tranzakció. A keresztező tranzakciók viszont eltérő énállapotok között történnek, bár egy-egy tranzakcióban egyszerre két énállapot is részt vehet. Mindez bőven kifejtésre kerül E. Berne egyik, magyarul is kiadott könyvében (1984). A legbonyolultabb tranzakciók a hatalmi játszmák, amelyek a partner legyőzését, "kézben tartását" célozzák Az ehhez szükséges taktikázás készsége már a gyermekkorban kialakulhat. A gyermek megfigyeli, hogyan válik be egy taktika másnál, s aztán utánozza. Felnőttkorra rendszerint kialakulnak az egyénileg legjobban bevált, kedvenc játszmák és taktikák, amelyeket aztán a partnerkapcsolatokban is alkalmaznak.

Házastársak között az egyik leggyakoribb játszma a "Ha nem szeretnélek...", amely a felelősség áthárítását célozza. Gyakori a "bírósági játszma" is, amelyben a vádló és vádlott szerepét játszó házastársakon kívül kell egy harmadik személy, aki a bíró szerepét játssza. Célja, hogy megerősítse a panaszos igazát. A vádaskodás persze rendszerint kölcsönös (ezért mindkettő saját "bírót" szerez). Gyakori játszma a "sarokba szorítás" az egyik házastárs úgy tesz, mintha elfogadná a másik ajánlatát, terveit, de közben ürügyet keres egy olyan visszautasításra, amelyért látszólag csakis a másik felelős. Egymást kiegészítő taktikák, főleg a házasságban a "Látod, mit csináltam miattad!" és az "Ide juttattál!". Ezek célja ismét a felelősség áthárítása, de jó ürügyet biztosítanak például a szexuális kapcsolat előli kitérésre is. Igen veszélyes a "frigid nő játszmája". A kiindulási helyzet közismert: a férj szexuális közeledési kísérleteit az asszony visszautasítja; ám amint a férj beleun a kísérletezésbe, az asszony ingerlően és csábítóan kezd viselkedni, ám az utolsó pillanatban ismét visszautasítja. A játszma azért veszélyes, mert nehéz belőle kiutat találni a kapcsolat felbontása nélkül..

A "féltékenységi játszmák", amelyeknek egyik változata a "Most rajta kaptalak!" játszma, szintén gyakoriak a házasságban. Variációik: a kacérkodás, flörtölés másokkal, vagy a megjátszott hidegség a házastárssal, abból a célból, hogy féltékennyé tegye. A különböző féltékenységi játszmák mögött rendszerint bizonytalanságot, félrelépési késztetést, vagy birtoklási illetőleg gyámkodási hajlamot találunk. A féltékenység kiindulópontja gyakran a partner sikereinek vagy más előnyeinek megirigylése, ami könnyen eluralkodik a személyiségen és pusztító szenvedéllyé válik.

H. E. Richter (1970) a pszichoanalízis modern irányzatai alapján értelmezi a házassági taktikákat. Eszerint a problémákkal való egyéni szembenézés helyett gyakran beleviszik azokat a kapcsolatba és a házastársat pótlékként, vagy saját énjük narcisztikus meghosszabbításaként manipulálják. A cél: megszabadulni a belső konfliktus elviselhetetlen nyomásától. Ennek érdekében különböző szerepeket próbálnak rákényszeríteni a partnerre. Ilyen például a helyettesítő (pótlék) szerep, amelynek funkciója, hogy a partner vegye fel annak a személynek a szerepét, akivel a taktikázónak korábban konfliktusa volt. Az utánzó szereppel megköveteli, hogy a partner mindenben utánozza őt. Az énideál szereppel elvárja, hogy legalább a partner valósítsa meg azt az énideált, amire ő nem volt képes. A negatív én szerepében a partner bűnbakká, vagy kolonccá válik; a szövetséges szerepében pedig kritikátlanul, mindenben támogatnia kell házastársát.

Richter hangsúlyozza, hogy mindezek a szerepek csírájukban normális alkotórészei a partnerkapcsolatoknak, csak bizonyos határon túl válnak abnormálissá. Az abnormális kapcsolatok jórészt aszimmetrikusak, vagyis az egyik fél "kézben tartja" a másikat és rákényszerít egy kompenzációs szerepet. De ilyenkor is mindkettőnek szüksége van a másikra, amit bizonyít, hogy ragaszkodnak egymáshoz, nem tudnak élni egymás nélkül. (Ez a közismert "se vele, se nélküle" eset.)

A pszichoanalitikus megközelítés nem áll ellentétben a "játszmák" tranzakcionalista elméletével, hanem jól kiegészíti azt. A játszmák ugyanis érthetőbbé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy a résztvevők milyen személyes, esetleg gyermekkori eredetű problémáikat viszik a kapcsolatba. De mindkét megközelítés összefér a csereelmélettel is, s megmaradhat annak keretein belül. Ugyanez mondható más megközelítésekre is, például arra, amely a partnerkapcsolati konfliktusokat értékelési (vagyis szemléleti) különbségekre vezeti vissza.

A legdöntőbb kérdés mindenképpen az: hogyan tudják kezelni a konfliktusaikat a partnerek? Egymás legyőzésére törekvő hatalmi vetélkedést folytatnak, vagy az egyenrangúság alapján együttműködésre és kölcsönös előnyökre törekszenek? H. R. Böttcher (1984) szerint a konfliktus által kiváltott indulat torzíthatja az észlelést és megítélést. Ezért csak az indulatok levezetése, a feszültség jelentős csökkenése teszi lehetővé a konfliktus megoldásához szükséges, konstruktív megközelítést, az önmagunkról és a partnerről kialakított kép kiigazítását és továbbfejlesztését. A megoldást csak az igazi okok feltárása, a reális helyzet tudatosítása hozhatja meg. A párválasztásra és házasságra is érett személyiség autonóm, amennyiben magas fokú tudatosság, önállóság és belső kontroll jellemzi.

A házasság második (gyermeknevelési) szakasza elég sokáig szokott tartani, s az eddig tárgyalt konfliktusokon kívül is számos nehézséggel jár. Például már az első, de főleg a további gyermekek megjelenése anyagilag kissé hátrányos helyzetbe hozhatja a házaspárt. A gazdálkodás persze nemcsak a gyermekvállalással kapcsolatban okozhat problémát a házasságban, hanem egyébként is. A házasság beválásának egyik fő kritériuma a pénzügyi-gazdálkodási együttműködés. A szokások és elvárások különbözőségéből eredően nem ritkák a feszültségek és konfliktusok ezen a téren. A pénz ugyanis sokféle igény kielégítését jelképezheti, s ezek nem egyformán fontosak a házastársaknak.

Ez értékrendszerbeli különbségeket rejt, amelyek elfogadása vagy egyeztetése szinte létkérdése a házasságnak. P.H. Landis (1975) szerint nemcsak az fontos, hogyan keressék meg és költsék el a pénzt, hanem inkább a pénzzel elérhető értékek kiválasztása és annak eldöntése, hogy mi a fontosabb, s mi mennyit ér. Egyes vizsgálatok szerint tipikus különbségek vannak e téren a férfiak és nők között. Sokan úgy találják, hogy a nők költekezőbbek, nem tudják úgy beosztani a pénzt, nincs "üzleti érzékük" stb. Ezért a nagyobb összegű kiadásokat (pl. autóvétel, ingatlanvétel) még ma is jórészt a férfi dönti el. Mások ezt a társadalom patriarchális jellegével, s ebből következően azzal magyarázzák, hogy a nőknek többnyire nem volt lehetőségük az igényeik szerinti gazdálkodásra.

Tény, hogy amióta a nők munkába álltak és saját jövedelemmel rendelkeznek, azóta erősen csökkentek a nemek szerinti gazdálkodási különbségek. Nem csökkentek azonban az értékrendszerből fakadó egyéni különbségek. Előfordul, hogy a nő ért jobban a gazdálkodáshoz, az üzleti ügyekhez; s még gyakoribb, hogy eltérő dolgokat tartanak fontosnak, ami könnyen hatalmi harcokhoz, "játszmákhoz" vezet. A gazdálkodással szorosan összefügg a háztartás vezetése, amelyben szintén feltűnnek az elvárási és értékkülönbségek. A nők munkába állásával a merev szerepmegosztás ugyan némileg fellazult, egyre több férj vesz részt a háztartási munkában. Ám attól még messze vagyunk, hogy ezt nagyjából egyenlő arányban osszák meg. Ebből is sok súrlódás, vita, konfliktus keletkezik, hiszen a helyzet változásaihoz igazodó munkamegosztás rugalmasságot és toleranciát feltételez, amiből nincs mindig elegendő.

Amerikai kutatók megállapítása szerint náluk a férjek beállítottságát a termelésre és haszonra irányuló beállítottság, míg a feleségekét inkább a fogyasztásra és kényelemre irányultság jellemzi. A beállítottság hasonló különbségei valószínűleg nálunk is gyakran előfordulnak, de ez feszültségeket okozhat. A probléma részben abból adódik, hogy a férjek észre sem veszik, vagy nehezen ismerik el a feleség produktivitását a háztartás vezetése és a gyermekgondozás terén. Pedig ez pénzben nehezen kifejezhető hozzájárulás a közös feladatok megoldásához. Bár az is tény, hogy a fokozódó gépesítés és a szolgáltatások elterjedése folytán a háztartásvezetés egyre könnyebbé válik, jelentősége fokozatosan háttérbe szorul. A gyermeknevelés pedig 20-25 évnél többet ritkán vesz igénybe, tehát korántsem tölti ki a házasság egész időtartamát.

A felnőtt gyermekek elindulnak a maguk útján, s ezzel a szülők házasságának is új szakasza kezdődik. Sok feleségnek okoz ilyenkor gondot az átállás a gyermeknevelésről, mint központi feladatról valami másra. Sokan annyira beállították magukat a gyermek(ek)kel való törődésre, hogy nem tudnak ettől elszakadni, s szinte üresnek érzik az életüket a gyermekek nélkül. Ugyanakkor a férjeknél sokkal ritkábban okoz megrázkódtatást a gyermekek önállósulása és elszakadása a családtól. Ennek oka, hogy ők általában nem olyan gyermekközpontúak, mint a feleségek. A gyermekekhez való túlzott kötődés lazítását elősegíthetné, ha a feleség jó előre felkészülne rá, s már a gyermekek kamaszkorától kezdve elősegítené fokozatos önállósodásukat.

Az eltérő nevelési attitűdök és szokások is gyakran okoznak házassági konfliktusokat. Tipikus eset, amikor az anya kényezteti a gyermeket, az apa pedig "ellensúlyozásként" túl szigorú hozzá (vagy elhanyagolja), s emiatt örökösek a viták. A gyermekéhez túlzottan kötődő szülő amellett, hogy nem tud eléggé kötődni a házastársához, gyermekének önállósulását is akadályozza. Ha a házastárs nem tud ezen változtatni, gyakran más megoldást keres a maga számára, vagyis külön utakon kezd járni. Ami éppúgy jelenthet munkába menekülést, mint hobbikat, italozást, kalandokat stb. Minthogy a szerelem ilyenkor már rég elmúlt, fennáll a lehetősége a "harmadik", vagyis egy külső szerelmi illetve szexuális partner feltűnésének.

Ettől aztán a legtöbb házasság végképp elromlik. Pedig egy külső kapcsolat - akár futó kalandról, akár tartósabb viszonyról van szó - nem feltétlenül jár tragikus következményekkel a házasságra nézve. Az ilyen kapcsolatokat egyrészt a változatosság igénye vagy egy új szerelem akaratlan jelentkezése magyarázhatja, másrészt az, hogy tökéletes összeillés nem létezik, így a viszonylag jó házasságban is maradhatnak kielégületlen igények, elvárások. A külső kapcsolat teszi lehetővé, hogy ezekről se kelljen lemondani; ezért ez megbeszélés és megegyezés tárgyát képezheti. Ami kétségtelenül nem könnyű, hiszen elég gyökeres fordulatot igényel a hagyományos szemlélethez képest. Nem csoda, hogy ma még kevesen képesek ennek megvalósítására. Félnek tőle, mint minden újtól, s eltúlozzák a veszélyeket; inkább választják a kényszerű lemondást, a titkolózást, vagy a válást.

Közben azonban telnek az évek és közeleg a nyugdíjkorhatár. Az idősebbé válás gyakran lelki bemerevedéssel és elkényelmesedéssel jár, ami aztán a házastársi viszonyra is kihat. A megszokotthoz most még jobban ragaszkodnak. Ennek előnye, hogy ismerik egymást, pontosan tudják, mit várhatnak egymástól. Hátránya a kapcsolat elszürkülése, egyhangúvá, esetleg unalmassá válása. Ennek kétféle hatása lehet. Egyrészt jelentkezhet a "kapuzárási pánik", vagyis az ijedelem attól, hogy az öregedés folytán elvész a kedvező változtatás utolsó lehetősége, tehát legfőbb ideje kitörni a megszokott mederből. Másrészt erősödhet a beletörődés a kedvezőtlen, de már megszokott helyzetbe.

J.M. Thompson (1980) a kiégés (burn out) veszélye kapcsán a házastársi szeretet elhamvadásának megelőzési lehetőségeit is sorra veszi. 41 ilyen lehetőséget sorol fel, amelyekből bárki kedvére válogathat. Két alapgondolata: a házasság főbb területeinek elemzése révén sorra venni a kisebb-nagyobb változtatási lehetőségeket, a szerepcserék lehetőségét is beleértve. A másik: sorra venni a kapcsolat meglevő, vagy régebben előforduló előnyeit, jó oldalait, és azok megerősítésének lehetőségeit. Erre kevesen gondolnak, mert az előnyök annyira "természetesnek" tűnnek, hogy könnyen elfelejtik azokat.

A házasság elszürkülése, kiüresedése tehát nem szükségszerű. Színességének és tartalmasságának előfeltétele, hogy maguk a házastársak egyéniségükben ne merevedjenek le, hanem maradjanak rugalmasak és aktívak. Ne mondjanak le eleve semmiről, ne vállaljanak elvtelen és hátrányos kompromisszumokat, merjenek változtatni az elavult szokásokon - és mozgósítsák erre a partnerüket (akkor is, ha nem megy szaksegítség nélkül). Ez egyebek közt a szexre is érvényes. Az idősebbé válás nem jelentheti a nemi élet háttérbe szorulását vagy éppen elsorvadását. Pedig igen sok házasságban ez történik: lassanként leszoknak róla, vagy különböző zavarok, kielégülési nehézségek jelentkeznek, amiből nem tudnak kilábalni

Még ma is elég elterjedt az az előítélet, hogy a klimaktérium, vagyis a változás kora, a menopauza után a nő elveszti szexuális képességeit; holott minden vizsgálat az ellenkezőjét mutatja. Azok a nők, akik addig tudták élvezni a nemi életet, a klimaktérium közben és után is képesek erre; amit még az a tudat is megkönnyíthet, hogy már nem kell tartaniuk egy nem kívánt terhességtől. Hasonló a helyzet a férfiaknál. Mindössze azt kell figyelembe venni, hogy idősebb korban lassabban alakul ki a szexuális izgalom, vagyis hosszabb előjátékra van szükség, s egyébként is megnő a petting szerepe. Maga az orgazmus is nehezebben és ritkábban következik be, ám ettől az élvezetképesség még nem csökken. E. J. Haeberle (2004) szerint "az öregedés ugyan nem véd meg a szerelemtől, de a szerelem megvéd az öregedéstől." (27. old.) Eszerint az ember életében a testi erők ugyan csökkennek a korral, a "lelki erők" azonban tovább növekedhetnek; a szerelem és boldogságérzés képessége idős korban is megmaradhat. (Sajnos, kevés modellje, "szkriptje" van az öregkori intimkapcsolatnak és gyengédségnek.)

A házasság értékelésének, vagyis a házasságdiagnosztikának és az előrejelzés lehetőségeinek (vagyis a házasság-prognosztikának) alapja az a reális feltételezés, hogy a partnerkapcsolat múltjából és pillanatnyi állapotából annak jövőbeli alakulására következtethetünk. A jó prognózis előfeltétele a megbízható diagnózis, a kapcsolat beválásának minél pontosabb mérése, amire már történtek úttörő kísérletek. A legegyszerűbb módszer a házastársak kikérdezése afelől, hogy mennyire elégedettek házasságukkal. Az elégedettség fokát egy skála teszi összehasonlíthatóvá és számokkal kifejezhetővé.

A házassággal való általános elégedettség foka azonban önmagában keveset árul el. Ha például egy férj átlagosnak, felesége pedig boldogtalannak minősíti a házasságukat, ebből csak annyit tudunk meg, hogy nincs minden rendben. A kutatók ezért kérdéssorozatokat állítottak össze, amelyekkel a házasság különböző oldalait vizsgálták. L.M. Terman (1938), aki a házasság beválásának és előrejelzésének első, jelentős kutatói közé tartozik, elsősorban bizonyos személyiségvonásokból próbált következtetni a házasság jövőjére, mert hipotézise szerint a házasság beválása a személyiség beválásának függvénye. Kérdőívét a vizsgált házaspárok egyidejűleg, de külön töltötték ki, így a válaszok egyezésének foka jellemző volt. Az előrejelzés azonban - 8 éves időszakot véve alapul - nem mutatott jelentősebb korrelációt, vagyis nem volt túl megbízható.

E.W. Burgess & L.S. Cottrel (1939) még részletesebb, 194 tételből álló kérdőívet dolgoztak ki, de az előrejelzés itt sem bizonyult sokkal megbízhatóbbnak. H.J. Locke (1951) 201 elvált és 200 "nagyon boldog" házaspárt hasonlított össze kérdőív segítségével, aminek maximális pontszáma 157 volt. A boldog házasok átlag 138 pontot, az elváltak csupán 101 pontot szereztek. Az utóbbi évtizedekben főleg a családszociológusok végeztek érdekes házasságdiagnosztikai és összehasonlító vizsgálatokat. R.O. Blood (1967) többek közt a szerelmi és a közvetített házasság struktúrájának, dinamikájának és értékelésének eltéréseit vizsgálta. R. Hill (1970) pedig a házasság és a többgenerációs család viszonyát.

Az értékeléshez mindenekelőtt a házasság beválásának szempontjait, kritériumait kell tisztázni. Már az első próbálkozásoknál kiderült, hogy igen sok szempont jöhet számításba. R. Hill a következőket tartotta legfontosabbnak:

1. a házastárs iránti szeretet foka és jellege,

2. az egymáshoz való alkalmazkodás,

3. az egymás iránti szolidaritás,

4. a kölcsönösen kielégítő szerepmagatartás,

5. egészséges-e a légkör a gyermekneveléshez,

6. a személyes igények kielégülnek-e,

7. hogyan oldják meg a gazdasági problémákat,

8. milyen fokú az önkifejezés szabadsága.

E.W. Burgess hangsúlyozta, hogy a házasság sikerének kritériumai koronként, társadalmanként és osztályonként is különbözőek. A hagyományos polgári felfogás például azt tartja lényegesnek, hogy a férj gondoskodjon az anyagiakról, a feleség pedig a háztartásról és a gyermekekről. Burgess nyolc kritériumot különböztetett meg; az ezekkel kapcsolatos beválás mértéke szerint házasságprofil vázolható fel. Vannak olyan tesztek, amelyek azt vizsgálják, hogy maguk a házastársak mit tartanak a legfontosabbnak házasságuk sikere szempontjából. Ilyen például a Farber Marital Consensus Test (lásd R. Hill, 1970), amelynek tételeit 1-10-ig terjedő számokkal kell rangsorolni. Természetesen egy ilyen teszt is csak hozzávetőleges képet adhat a házastársak tényleges értékrendszeréről és annak hasonlóságáról. Nem árulja el azt sem, hogy mennyiben valósultak meg ezek az értékek a házasságban. Éppen ezért a kutatók a sokoldalú megközelítést részesítik előnyben. Külön-külön és összefüggéseikben vizsgálják például a házasság hatalmi szerkezetét, pszichikus dinamikáját és a házassággal való elégedettséget.

R.C. Blood (1967) többek közt az alábbi kérdéseket tette fel külön-külön a vizsgált házastársaknak (a teljes kérdőív 87 kérdésből állt):

Véleménye szerint milyen a jó férj / feleség? (A kérdés célja a partnerideál vizsgálata.)

Ki dönti el, melyik rádió- vagy tévéprogramot választják? (A hatalmi struktúra vizsgálata.)

Ki ágyaz be reggelenként? (A munkamegosztás vizsgálata.)

Mennyire érti meg a párja az Ön problémáit? (A partnerség, a pszichés dinamika vizsgálata.)

Mennyire elégedett házasságával szexuálisan? (A szexuális kielégültség vizsgálata.)

E néhány kiragadott kérdés ugyan nem ad képet a vizsgálat egészéről, de talán valamennyire érzékelteti a megközelítés sokoldalúságát. Indokoltnak tűnik egyébként a házasságbeválás objektív és szubjektív kritériumainak megkülönböztetése. Az objektív kritériumok a házassággal kapcsolatos társadalmi normákat és elvárásokat fejezik ki. Ilyen szempontból a jó házasságtól elvárható, hogy

a) segítse elő a partnerek munkaképességének rendszeres megújítását (önfenntartási funkció);

b) váljon családdá és biztosítsa néhány gyermek felnevelését (reproduktív funkció);

c) segítse elő a résztvevők értékes képességeinek kibontakozását (személyiségfejlesztő funkció).

Mindezeknek csak a stabil és tartós házasságok tudnak eleget tenni, ezért közvetve a tartósságot és stabilitást a házasság beválásának objektív kritériumai közé számíthatjuk.

A szubjektív kritériumok között a három legfontosabb: az elégedettség a házassággal; az egymás iránti pozitív érzelmi viszony (szeretet vagy szerelem); és a kölcsönös alkalmazkodás, amit leginkább az összeillés és a párválasztási érettség könnyíthet meg. A házasság szubjektív beválása a fontosnak érzett egyéni igények, elvárások kielégítésétől függ. Ezek igen sokfélék lehetnek. Ha mégis megpróbáljuk kiemelni a legfontosabbnak tartott elvárásokat, akkor a következőket nevezhetjük meg:

1. biztonsági (védettségi, szolidaritási) igény;

2. elismerési, megbecsülési igény;

3. szexuális-erotikus (gyengédségi és örömszerzési) igény;

4. önkifejezési-önmegvalósítási igény.

A kölcsönös alkalmazkodás lényege egymás kapcsolati igényeinek kölcsönös kielégítése; ez biztosítja a pozitív érzelmi viszonyt és elégedettséget. Az objektív és szubjektív kritériumok között sem ellentét, sem éles határ nincs. A szubjektív igények jól magyarázhatók a szelektív szükségletek elméletével, amelynek kifejtését C. Kirkpatricknél (1963) találjuk. Eszerint az egyén a korábbi családi életében létrejött és kielégített - vagy csak részben kielégített - szükségleteinek érvényesítésére törekszik. Persze a házastársnak is vannak szelektív szükségletei, s a harmónia csak akkor teljes, ha mindkét fél kielégítheti szükségleteit. Ennek 3 lehetősége:

1. mindketten megtalálják minden fontosabb igényük teljesülését;

2. az egyik megtalál mindent, a másik szinte semmit;

3. mindketten csak részben találják meg a kielégülést.

Minthogy pedig az igények mindenkiben hierarchikus rendszert alkotnak, jónak mondható a házasság, ha a partnerek fontosabb, előnyben részesített szükségletei általában és legnagyobbrészt kielégülnek. A beválás szubjektív értékelését azonban (mint láttuk) erősen befolyásolja a partnerek igényszintje, vagy összehasonlítási szintje. Az irreálisan magas igényszintet mérsékelheti annak figyelembevétele, hogy minél több konkrét igényünk van, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy mindent egyetlen partnerben megtaláljunk.

Vagy megfordítva a tételt: a partnerek összeillése és a házasság beválása annál valószínűbb, minél kevesebb illetve minél rugalmasabb igényeik vannak. A műveltség, az egyéniség kibontakozása ebből a szempontból kettős hatású lehet: egyrészt emeli az igényszintet és növeli a konkrét igények számát, másrészt növeli az alkalmazkodóképességet és a megértést a partner iránt.

Az eddig jelzett skálák inkább csak hozzávetőleges diagnózisra és előrejelzésre adnak alkalmat, a házastársi viszony profiljának első felvázolására. Ez érthető, hiszen a házasságdiagnosztika csak az utóbbi évtizedekben kezdett kibontakozni, s rendkívül bonyolult feladatokat kell megoldania. Hiszen a házasság jövőjének előrejelzése szorosan összefügg a partnerek lelki egészségének előrejelzésével. Mindkettő nehéz feladat, mert igen sok külső és belső tényezőt kell figyelembe venni, s köztük megtalálni a legfontosabbakat. A prognózist így többnyire csak valószínűsíteni lehet. Például erős változatosságigény az egyik fél részéről, ám csekély változatosságtűrés a másik fél részéről a házastársi viszony fokozódó romlását valószínűsíti.

A legutóbbi évtized szakirodalmából érdemes megemlíteni J.M. Gottman & N. Silver házasságdiagnosztikai és -prognosztikai könyvét (magyar kiadása 2000-ben jelent meg; ismertetése a Dokumentumok között található).

A házastársi kapcsolat bonyolultsága önmagában is érthetővé teszi, hogy sokaknak nem sikerül. Évente annyi házasságot bontanak fel a bíróságok, hogy az már közel a fele az évente megkötött házasságoknak. De az is köztudott, hogy jóval több a ténylegesen felbomlott házasság, mint amennyit bírói ítélettel felbontanak. Tehát a házasságoknak több mint a fele rosszul funkcionál és könnyen felbomlik. S ez nemcsak hazánkban van így, hanem a legtöbb, iparilag fejlett országban,

Tény, hogy a társadalmi fejlődés velejárója a válási szabadság biztosítása. Ez szorosan összefügg a női egyenjogúsággal és emancipációval; a válóperek kb. kétharmadát az utóbbi évtizedekben nők indították. A sok válás egyrészt a házasság és család válságát, másrészt azt tükrözi, hogy a férfiak nehezen alkalmazkodnak a nők megváltozott, egyenjogú helyzetéhez és igényeihez. Napjainkban nemcsak könnyebb a válás, mint régen, hanem szinte divatba jött; így könnyebben találnak rá ürügyet. Aki elhamarkodottan, éretlenül köt házasságot, az éretlen lehet a válásra is. Ennek lényege, hogy nem alakul ki benne a megfontolt válási döntés és a kulturált válás képessége.

A motívumokat és "ellenmotívumokat" illetően elég nyilvánvaló, hogy a válás végső soron éppúgy bizonyos szükségletekre, pontosabban azok kielégítetlenségére vezethető vissza, mint a házasodás. Az egyén akkor érez késztetést a válásra, ha fontosnak érzett szükségletei, elvárásai a házasságban nem elégülnek ki elfogadható mértékben. Ám, hogy ez a késztetés mennyiben érvényesül, azt a személyiség összállapota és különösen a motívumok és ellenmotívumok "erőviszonya" dönti el. Mai ismereteink szerint a legjobb, átfogó magyarázatot erre a csereelmélet adja, különösen, ha kiegészítjük a motivációelmélet néhány megállapításával. Ha bármelyik fél úgy látja, hogy nem kapja meg, amit várt, vagy túl keveset kap, túl magas áron, akkor az alkut nem érzi rentábilisnak és igyekszik a helyzeten változtatni.

Ez a változtatási törekvés azonban nem rögtön és nem feltétlenül motivál a kapcsolat teljes felszámolására, hanem csak bizonyos feltételek esetén. Ilyen például a nyereség-veszteség egyenleg jelentős és tartós megváltozása, vagy az összehasonlítási szint (igényszint) ugyancsak jelentős és tartós emelkedése. A kapcsolat örömtelenné válása ugyanis önmagában nem feltétlenül vezet váláshoz. Ehhez az is kell, hogy egyik vagy mindkét fél jobb perspektívát lásson maga előtt, amit a válás révén realizálhatónak tart. Az eltérő, szétágazó személyiségfejlődés, vagy a házastársak életkörülményeinek és lehetőségeinek egyenlőtlen megváltozása a kapcsolati igényekben is változásokat hoz létre. De válásra motiválhat a túl erős szerepfeszültség vagy konfliktus éppúgy, mint a túlzott egyhangúság okozta telítődés vagy monotónia, különösen, ha erős a változatosság igénye.

A válástól várható nyereség nagysága és elérhetősége messzemenően befolyásolja a válási motivációt: erősíti, ha a nyereség nagynak és könnyen elérhetőnek tűnik, de gyengíti, ha nem sok jót lehet várni a válástól, vagy túl nagy árat kell érte fizetni. Az utóbbi esetben a válás egyik lehetséges ellenmotívumáról van szó. De igen sok más tényező is a válás ellen motiválhatja az egyént. Ilyen például a (gyakran nem tudatos) érzelmi kötődés a házastárshoz (ami megszokásból és kényelmi szempontokból is adódhat); vagy a stabilitás és biztonság iránti igény, ami sokszor az önbizalomhiányból adódik.

Egyébként a válás legtöbb motívuma kettős profilú. A karrierigény például egyaránt motiválhat a válás mellett vagy ellen, aszerint, hogy melyik szolgálja jobban az egyéni érvényesülést. De kettős profilú lehet a gyermek érdeke is, amire gyakran hivatkoznak, s amit egyes esetekben a szülők együtt maradása, máskor viszont a szülők válása segít elő. Ilyen és hasonló motívumokból alakul ki a válási attitűd, amelynek egyik típusa hagyományos, konzervatív jellegű, s a válást a körülményektől függetlenül elítéli és nem tartja megengedhetőnek. Egy másik típust kispolgári attitűdnek nevezhetnénk: eszerint a válás nem bűn, csak túl költséges és többnyire értelmetlen. Helyesebb a házasságot legalább formailag fenntartani; titokban mindkét fél (vagy legalábbis a férfi) azt csinálhat, amit akar. Egy harmadik attitűdtípus a válást csaknem szükségszerű, magától értetődő dolognak tartja ("ha nem sikerül, legfeljebb elválunk!")

A válási attitűd végeredményben tanulás útján alakul ki. Egyes vizsgálatok szerint azok, akiknek a szülei elváltak, maguk is hajlamosabbak a válásra. Másrészt jellegzetes különbség mutatkozik a férfiak és nők válási attitűdjei között; ez azonban változó. Mindenesetre a házastársak ritkán értenek teljesen egyet a válás kérdésében; ugyanis mindkét fél egy kicsit mást vár a válástól. S nemcsak a házastársak, hanem rokonaik, ismerőseik is egészen eltérő módon vélekednek a válásról és annak várható következményeiről, ami szintén megnehezíti a döntést. Gyakran patthelyzet alakul ki a válási motívumok és ellenmotívumok harcában. (Nyilvánvaló, hogy ilyenkor külső segítségre, éspedig szaksegítségre lenne szükség, ami napjainkban is nehezen hozzáférhető.) Szakemberek szerint ki kellene dolgozni, s aztán propagálni a válás szükségességének alapvető kritériumait és lebonyolításának leghumánusabb formáit. Ma ugyanis sokan túl korán válnak, amikor a házasság még gyógyítható lett volna. Mások viszont túl későn, amikor már nem lehet a rossz házasság nyomasztó terhének személyiségkárosító hatását kivédeni.

Pszichológiai szempontból a válás bonyolult lelki folyamat, amely jóval a házasság bírói felbontása, vagy a szétköltözés előtt kezdődik, s azon túl is mindaddig tart, amíg nem rendeződnek a házasságbomlással kapcsolatos lelki problémák. Ez a folyamat éveket vehet igénybe. Elemzése során a kutatók igyekeztek bizonyos fázisokat elkülöníteni. (Lásd pl. J. Bernard 1956, W.J. Goode 1956, W. Waller 1967 stb.) Az egyik kutató (P. Bohannan 1970) szerint a válási folyamatnak hat állomása van: az érzelmi, a jogi, a gazdasági, a szülőtársi, a szociális és a pszichés válás. A folyamat fázisai nem ebben a sorrendben követik egymást, bár az első szakasz szinte mindig az érzelmi válás, vagyis az elhidegülés.

A folyamat legtöbbször észrevétlenül kezdődik, néha szinte az összeköltözéssel egyidejűleg. Minden olyan tényező, amely a házastársak érzelmi viszonyát negatívan befolyásolja, bizonyos feltételek esetén a válás irányában hat. Az elhidegülés hosszú folyamata az első válási motívumok megjelenésétől a végleges válási döntésig terjed. A válási motiváció a legkülönbözőbb tünetek és taktikák formájában jelentkezhet. A viselkedést már akkor a válási szándék motiválhatja, amikor az illetőnek még fogalma sincs erről. A konfliktusok előli kitérés egyik módja az érzelmi kötődés lazítása, a kapcsolat átmeneti "visszaminősítése". Ez sokféleképpen nyilvánulhat meg. Az elhidegülés első jelei közé tartozhat például, ha valamelyik házastárs rendszeresen igyekszik kitérni a nemi érintkezés elől illetve a szeretkezések során közönyösen viselkedik.

Előbb-utóbb aztán valamelyikük megemlíti a válás lehetőségét, hogy a másikat "jobb belátásra" bírja, vagyis kikényszerítse a tőle elvárt alkalmazkodást. Ezzel a válási folyamat belép a tudatosodás szakaszába. Elkezdenek foglalkozni a válás gondolatával. Előfordul, hogy egyikük, vagy mindketten megijednek, s ez kompromisszumokra ösztönöz. Közben lassanként kialakul a válási attitűd racionalizálása, érvekkel való alátámasztása. Az úgy-ahogy megfogalmazódott válási attitűd eleinte még bizonytalan. Az egyén szükségét érzi a megerősítésnek, s ezért előbb-utóbb szóba hozza - lehetőleg házastársa tudtán kívül - egy-két bizalmas barátja vagy rokona előtt. Waller szerint ez már a folyamat harmadik fázisa.

Ez egyike lehet az interakciós játszmáknak. Ha a "panaszos" és a kiszemelt "bíró" különböző neműek, akkor a panaszkodás és megértés, vigasztalás esetleg szexuális vonzalmon alapul, vagy ilyet eredményez. A véglegesnek hitt döntést azonban sok minden befolyásolhatja, elbizonytalaníthatja. Fölmerülhetnek olyan ellenmotívumok, amelyekről a válni készülő addig nem tudott, vagy alábecsülte jelentőségüket. Ilyen lehet a válás esetére kilátásba helyezett szankció, következmény, "büntetés". Például a válni nem akaró fél bejelenti, hogy ragaszkodni fog a gyerekhez, a lakáshoz stb. Vagy különböző feltételeket állít, mintegy megemeli a válás árát, hogy csökkentse annak rentabilitását a másik fél számára. Ilyenkor sokan felfüggesztik, elhalasztják a végleges döntést, s megpróbálnak kompromisszumot kötni.

A válási folyamat megállítható, sőt, visszafordítható. Ennek lényeges feltétele a házasság válságának őszinte és tárgyilagos elemzése, értékelése, s ennek nyomán a lehetséges megoldások felvázolása. Központi kérdés a válság okainak és alapproblémáinak tisztázása. Gyakran előforduló, tipikus álprobléma a "harmadik" megjelenése, a házastárs "félrelépése" vagy külső kapcsolata. Ez ugyanis többnyire csak tünete, következménye (és nem oka) a házastársi kapcsolat megromlásának. Másrészt önmagában egy külső kapcsolat nem feltétlenül veszélyezteti a házasságot; sokkal inkább az, ha ebből botrányt csinálnak. Ha tehát főleg ez motiválta a válási folyamatot, akkor a "félrelépés" reális értékelésével a folyamat visszafordítható.

A válási folyamat visszafordításában M.S. Davis (1973, lásd Szemelvények) szerint nagy szerepük lehet a reintegrációs mechanizmusoknak, amelyek egy hanyatló kapcsolat újjáélesztését célozzák. Ilyen például a megemlékező szertartás, amely a közös múlt felelevenítése révén új lendületet adhat a házastársi kapcsolatnak. De reintegráló lehet a gondoskodás új, közös élményekről, vagy a jövőre vonatkozó, közös tervek készítése is. Csak részben tartozik ide az ún. próbaválás lehetőségének felhasználása. Lényege, hogy a házastársak a végleges döntés előtt meghatározott ideig - általában néhány hónapig - kipróbálják a különélést. Ez olyan tapasztalatokat biztosíthat, amelyek megalapozzák a válási döntést, vagy annak elvetését.

Ha a válási folyamatot nem sikerül visszafordítani, előbb-utóbb sor kerül a végleges válási döntésre. A döntés megvalósításának útjába azonban nagyon sok akadály tornyosulhat. Ezek egyaránt származhatnak kívülről és belülről; az egyénből, a kapcsolatból és a körülményekből. P. Bohannan (1970) írja, hogy a válás többnyire traumatikus élmény, mivel legtöbben felkészületlenek rá. Az érzelmi feszültség olyan nagy, hogy a cselekvés szokásos módjai nem elegendőek annak csökkentésére. Sokan azzal próbálkoznak, hogy kirekesztik a lelki traumát a tudatukból, vagyis elfojtják, s aztán lassanként engedik vissza - így könnyebben boldogulnak vele. Ez persze különböző neurotikus tünetekben, általános apátiában, letörtségben nyilvánulhat meg. A kudarc, a frusztráció kisebb-nagyobb mértékben mindkét félben megjelenik, s néha valóságos sokkállapotot idéz elő.

Gyakori az ambivalencia, az egyidejű negatív és pozitív érzelem az elveszített házastárs iránt. A válás gyökeresen felforgatja az egyén életét. Olyan fokú lelki mozgékonyságot, rugalmasságot és alkalmazkodó készséget igényel, amivel kevesen rendelkeznek, ezért sokakra neurotizáló hatású. A válási trauma megzavarja a lelki egyensúlyt, és elsősorban az önbizalmat, önértékérzetet, valamint az intim kapcsolatokra való képességet veszélyezteti. A trauma jellegétől függően az egyén átmenetileg képtelenné válhat arra, hogy érzelmileg valaki máshoz kötődjön. Ha ez a folyamat irreverzibilissé válik, az egyén érzelmileg "kiég", elmagányosodik. A személyiség persze igyekszik mozgósítani a rendelkezésére álló erőket az egyensúly helyreállítására. A trauma feldolgozása többféle módon és színvonalon történhet, s ebben nagy szerepük van az említett védekező-elhárító mechanizmusoknak (például a regressziónak, az elfojtásnak, racionalizálásnak stb.)

A válási döntés következményeit erősen befolyásolja a társas környezet reagálása. A rokonokban, barátokban gyakran fölmerül a kérdés: "Melyikükkel legyek szolidáris?" és "Milyen hasznom (vagy károm) lehet ebből?" Nyilván a második kérdés a lényegesebb, jórészt ettől függ az elsőre adandó válasz is. Az elvált nőt régen szabad prédának tekintették a férfiak, s ez a felfogás még napjainkban is kísért. A nehézségek azonban főleg két területen jelentkeznek: a gazdasági és a szülőtársi válásban. A védekezési mechanizmusok itt sajátos taktikák, játszmák alakját ölthetik. A gyűlölet és bosszú érzése alkalmas játékteret kap a házastársi vagyonközösség megszüntetése és a gyermekelhelyezés kapcsán.

A gyermeknek egyébként a szülők válása még kedvező esetben is komoly lelki traumát okoz; megrendíti biztonságérzetét, szorongást vagy félelmet ébreszt benne, összezavarja szülőképét, döntésre kényszeríti olyan kérdésekben, amiket nem ért. Ha mindkét szülő vetélkedve igyekszik meggyőzni őt arról, hogy csak neki van igaza, félő, hogy előbb-utóbb egyiknek sem fog hinni (vagy megutálja az egyik szülőt). A gyermek érdeke az lenne, hogy a lelkileg egészségesebb szülőnél maradjon, de sorsát a szülők alkuja, hatalmi viszonyai és anyagi lehetőségei döntik el. Ráadásul annak a szülőnek, akihez a gyermek kerül, bizonyos esetekben afféle partnerpótlékot is jelenthet.

Pedig a közös gyermek tulajdonképpen az összekötő kapocs szerepét töltheti be a válás után a szülők között, hiszen a válással a szülőtársi kapcsolat nem szűnik meg, legalábbis a gyermek felnőtt, önálló életéig. Sajnos, ebből a szempontból nézve is rendkívül alacsony a legtöbb válás kulturáltsági szintje. Sok szülő a válás után szinte megfeledkezik gyermekéről, vagy igyekszik őt szembe fordítani a volt házastárssal.

Mindezekből levonható az a tanulság, hogy a válási döntés után nem egy új partner megtalálása a legfontosabb, hanem a döntés következményeinek rendezése, a válási trauma feldolgozása, a lelki autonómia helyreállítása. A válásnak számos hátránya mellett előnyei is lehetnek. Lehetőséget nyújt például a belső konfliktusok tudatosítására és megoldására, az illúziók kiküszöbölésére, az élet átrendezésére. A válással kapcsolatos problémák megoldása nagy teljesítmény, joggal teheti az egyént elégedetté, főleg, ha a kulturált válás a partner emberi méltóságának tiszteletben tartásával történt.

A válás a szakirodalom szerint három főbb szakaszra tagolható: Az első a krízis, a döntés körüli időszak, amely gyakran lelki zavarok kiváltója. A második a frissen elváltak átmeneti állapota, amelyben meg kell oldaniuk az életük átrendezésének feladatát. A harmadik az esetleges hiányállapot szakasza, amelyben akár évekig le kell mondaniuk fontos igényeik kielégítéséről; ez elég megterhelő lehet a lelki egészségre. A lelki átállás többlépcsős folyamat, amely nem fejeződik be a válási döntéssel. Ahogyan M.S. Davis (1973) írja, a közös múlt még sokáig tovább él az emlékekben, álmokban, de a közös jövő elvesztése is problémákat okozhat. A legnagyobb segítséget egy új és kedvezőbb partnerkapcsolat jelentheti. Az új partnerre alapozott életátrendezéskor többnyire "házasság-típusú kapcsolat" keletkezik, ami nem feltétlenül jelent tényleges együttélést vagy új házasságot. Gyakori, hogy egyszerre több partnerrel tartanak kapcsolatot. A rokoni kapcsolatokra alapozott életátrendezésben többnyire az elvált eredeti családja játssza a fő szerepet.; a baráti kapcsolatokra alapozott átrendezésben pedig kiterjedtebb kapcsolati hálóra lehet támaszkodni, amelynek a rokonok, sőt, még a volt házastárs is része lehet.

Az életátrendezés bonyolultságát jelzi, hogy nemcsak státus- és szerepváltásról van szó ilyenkor, hanem bizonyos értelemben "identitásváltásról" is, hiszen az elváltnak valamennyire más emberré kell válnia, új módon kell önmagát meghatároznia. Ez ugrásszerű fejlődés lehetőségeit is magával hozza. A válás legfőbb pozitív funkciója, hogy lehetővé teszi a hibás párválasztás korrekcióját. A vizsgálatok szerint minél fiatalabb valaki a házasságkötéskor, annál nagyobb a valószínűsége válásának és újraházasodásának. A válás egyáltalán nem rontja egy újabb házasságkötés esélyeit.; nem csökkenti az egyénnek, mint potenciális házastársnak az értékét, ritkán vált ki idegenkedést a más családi állapotú partnerekből. (Sőt, sokak szemében mintha kifejezetten vonzóbbá tenné.) A férfiak újraházasodási esélyei lassabban csökkennek, mint a nőké; az idősebb kor felé haladva ugyanis a nők létszáma egyre inkább meghaladja a férfiakét (mert átlagos életkoruk 6-8 évvel magasabb). Tény, hogy hazánkban is növekszik az elváltak száma, s köztük azoké is, akik gyakorlatilag lemondtak az újraházasodásról (bár azért nem mindig élnek magányosan. Ha pedig tartós kapcsolataik vannak, ezek a házasság főbb funkcióit is betölthetik).

Tény, hogy az elváltak újraházasodási kedve a legutóbbi évtizedekben jelentősen csökkent, különösen azoknál, akik gyermeket már nem akarnak vállalni. Az újabb társkeresést az időhiány és az esetleg meglevő gyermek is megnehezíti (különösen a nők számára). De tény az is, hogy a második házasságoknak legalább a fele ismét felbomlik. Ennek oka lehet az is, hogy aki egyszer már elvált, az könnyebben folyamodik másodszor is ehhez a megoldáshoz, ha az új házasságában problémák jelentkeznek. Lényegesebb magyarázat, hogy a válások többségére személyiséghiba, párválasztási éretlenség folytán kerül sor, s az elváltak jelentős része még a válás árán sem tud "kigyógyulni", hanem magával viszi a válást előidéző tényezőket az új házasságba. Ha az egyén nem képes az előző házassága tapasztalatait, vagy a válási traumát feldolgozni, személyisége nemhogy érettebbé nem válik, hanem neurotikusan eltorzul. Sokszor meglepően nagy a hasonlóság a régi és az új házastárs illetve házasság között.

Mintha valamilyen ismétlési kényszer hatása alatt állnának, az elváltak újra és újra belebotlanak ugyanazokba a hibákba. Freud ezt velünk született "ösztöntendenciának" tartotta. U. Moser (1957) pedig az ismétlési kényszernek több típusát különböztette meg. Mai ismereteink szerint az ismétlési hajlam elsősorban bizonyos intenzív párválasztási motívumok tartós hatására vezethető vissza. Ezek a motívumok legtöbbször tudattalanok, s keletkezésük gyermekkori, családi élményekhez kapcsolódik.

Az újraházasodás többnyire egy új család, az ún. rekonstruált család alakulásának kezdete. Ezeknek négy típusát szokták megkülönböztetni: 1. Az ún. törvényesítő formában az anya nem a gyermekének vér szerinti apjával köt házasságot, hanem olyannal, aki jogilag vállalja az apaságot. 2. A revitalizált forma annak az özvegynek az esete, aki gyermekét magával viszi egy új házasságba. 3. Újraegyesült formának nevezik azt a családot, amelyben a házastársak egyikének van egy korábbi házasságból származó gyermeke. 4. Kombinált forma, amelyben mindkét házastársnak van korábbi házasságból származó gyermeke.

Megfigyelések szerint a rekonstruált családokban könnyebben alakulnak ki krízishelyzetek, hiszen a "mostoha-szülővel" kapcsolatos előítéletek önmagukban is nehezítik az ilyen házasság beválását, nem is beszélve az elvált, "látogató" szülővel kapcsolatos bonyodalmakról. Az újraházasodás egyébként is mindig újfajta alkalmazkodást követel, hiszen az új partner igényei, elvárásai különböznek a régitől. Ami az életkor és az újraházasodás összefüggését illeti, többnyire az 5-10 éves házasságok bomlanak fel legnagyobb arányban. Így a legtöbb újraházasodásra nőknél a 32-37, férfiaknál a 35-45 éves korban kerül sor. Idősebb korban a válások érthetően megritkulnak, viszont növekszik az elözvegyülés valószínűsége, s ez újabb párválasztás szükségességét eredményezheti, hiszen intim kapcsolatra az idősebbeknek is szükségük van.

1. Aresin, L.- K. Starke: Sexualität im Lebenszyklus (In: Lexikon der Erotik. 1996, Knaur V.)

Az ismert német szexológusok az emberi életciklust a pszichoszexuális fejlődés szempontjából négy részre osztják: 1. A csecsemő- és kisgyermekkor, 2. az ifjúkor, 3. a középső életkor és 4. az idősebb kor. Legnagyobb figyelmet az ifjúkornak szentelnek szócikkükben.

A pszichoszexuális fejlődés első szakaszával kapcsolatban főleg S. Freud kutatásaira hivatkoznak. Hangsúlyozzák az orális ingerek (szoptatás) és a testi kontaktus jelentőségét, a test-tudat kialakulását. A nemi szervekkel folytatott játék a fiúcsecsemőnél merevedést, a lánynál pedig akár orgazmust is előidézhet. A kisgyermekek szexuális szerepjátékai ismereteik kibővítését szolgálják; az autoerotika szülői tiltása pedig később szexuális gátlásokat eredményez. A szexuális visszaélések veszélye a gyermekek tájékozatlanságából és kiszolgáltatottságából adódik.

Az ifjúkori szexualitás nem egyszerűen a biológiai érés eredménye. A serdülő fiúk ugyan az első magömléssel már orgazmushoz jutnak, a lányoknál viszont a fogamzóképesség és a havi vérzések nem jelentik az orgazmuskészség megjelenését. A másodlagos nemi jegyek kialakulása, a test felnőttessé válása azonban új helyzetet teremt a szociális kapcsolatokban. A testi akceleráció és a tanulmányi idő hosszabbodása következtében az ifjúkor határai mindkét irányban eltolódnak, s az alábbi tendenciák figyelhetők meg:

1. A nemi érés napjainkban kb. 3 évvel korábban kezdődik, mint száz évvel ezelőtt. Ehhez társul némi pszichikus akceleráció is, amennyiben az információk, s ezzel együtt a szexuális igények korábban jelentkeznek.

2. A 16 évesek kb. 90%-a már legalább egyszer volt szerelmes, s ezt nem is titkolta, sőt, párkapcsolatra törekedett.

3. Ugyanebben az életkorban kezdődnek az elkötelezettség nélküli randevúk és együttjárások, az "Igazi", vagyis a partnerideál keresése, ami többnyire csalódással végződik.

4. A fiatalok hajlamosak a szoros érzelmi kötődésre; szerelmet és kizárólagosságot várnak egymástól. Sokat akarnak kapni, de könnyen megsértődnek és szakítanak.

5. A szerelmi kapcsolatokban gyorsan - többnyire heteken, vagy egy-két hónapon belül - sor kerül szexuális közeledésre. A pettingelés során hamar rátérnek a közösülésekre is. A koitarche az esetek túlnyomó részében szerelmi kapcsolat keretében történik.

6. A fiúk és lányok életkora az első közösülésnél nagyjából hasonló: 16-17 év; az alsó néprétegekben kicsit korábban, a tovább tanulóknál kicsit később történik meg.

7. A fiatalok szeretkezéseire ma már többnyire nem az otthonuktól távol, esetleges helyeken, hanem a szüleik lakásában, azok távollétében kerül sor, egyre inkább az anya tudtával és egyetértésével.

8. A 70-es évek óta egyre több nő rendelkezik orgazmuskészséggel: a 16 éves lányok 75%-a, a 18 éveseknek pedig már 90%-a ismeri az orgazmust, bár a szeretkezések során ez az arány jóval alacsonyabb (annak ellenére, hogy mindketten törekszenek rá).

9. A fogamzásgátlásról valamilyen formában már az első közösülések kb. 80%-ában igyekeznek gondoskodni. Legnépszerűbb az antibébi tabletta, s kb. kétharmaduk használ kondomot. A nem kívánt terhességtől jobban félnek, mint a HIV-fertőzéstől.

10. A partnerkapcsolati szex előnyben részesítése folytán a maszturbációk aránya a korábbi időkhöz képes valamelyest csökkent, bár bűntudat már alig kapcsolódik hozzá.

11. Minthogy a szexuális kapcsolatlétesítés ma sokkal akadálytalanabb, mint régebben, a szexuális erőszak előfordulása is csökkent. A nő szándékát egyre több férfi tiszteletben tartja. Sokak szerint a romantikus szerelem reneszánsza figyelhető meg.

12. A szex azonban még ma sem szorongásmentes. A lányok közül sokan nem kívánják a szexet, félnek a csalódásoktól, s bár elfogadják, de nem nagyon élvezik. A fiúk is tartózkodóbbak, várnak egy megbízható "igazira", ugyanakkor előre félnek egy esetleges kudarctól.

13. Az orgazmusok gyakorisága a nemi kapcsolatok liberalizálódása ellenére alig változott. Viszont terjedőben van egy új attitűd, amely nem az orgazmusokat, hanem a kölcsönös gyengédséget részesíti előnyben.

A felnőttek túlnyomó többsége 30 -60 éves kora között állandó jellegű partnerkapcsolatban él. A házastársak vagy élettársak kapcsolatuk kezdetén már szexuális tapasztalatokkal és kipróbált elvárásokkal rendelkeznek, éspedig a férfiak és a nők egyaránt. A 25 és 45 éves kor között még nagy a szexuális teljesítőkészség, bár a szex időközben csökken és rutinszerűvé válik. A monotónia megszüntetése érdekében sokan keresnek alternatívákat a külső kapcsolatokban. Az újdonság varázsa azonban csak átmenetileg hat, ezért célszerűbb a sokéves kapcsolatokban is az unalom megelőzésére törekedni a szeretkezések idejének, helyének és módjának változatosabbá tételével. A válások magas aránya jórészt a szexuális összhang hiányára vezethető vissza.

Az élet második felében a szexuális igények és teljesítmények fokozatosan csökkennek, a funkciózavarok viszont szaporodnak: csökken a férfiak merevedési készsége, a női hüvely szárazabbá válik a megváltozott hormonhatások következtében stb. A funkciózavarokat gyakran krónikus betegségek (köztük szenvedély-betegségek és egészségtelen életmód stb.) váltják ki, vagy súlyosbítják. Szerencsére ezek kezelhetők vagy megelőzhetők. A férfi nemzőképessége késő öregkorig megmaradhat, a gyengédség és szeretet képessége pedig nem függ az életkortól.

2. Szilágyi V.: Elméletek a női orgazmusról (In: Magyar Szexológiai Szemle, 2001/1.)

Ellentétben a férfi orgazmussal, a női orgazmus sokkal bonyolultabb és nem spontán kialakuló képesség. Egyrészt a női orgazmus nem olyan "látványos", nem jár együtt olyan könnyyen megfigyelhető, fiziológiai kísérő jelenségekkel, mint a férfinél (bár az E. Gräfenberg (1950) nevéhez fűződő elmélet szerint a nőnek is lehet magömlése, ami azonban sokkal kevésbé feltűnő, és - mint látni fogjuk - egyébként is vitatott). Mindenképpen nehezebben értelmezhető, mint a férfi orgazmusa.

Másrészt társadalmi és ideológiai okok is nehezítették a női orgazmus tanulmányozását. Egy patriarchális társadalomban a nő, s ezzel együtt a női szexualitás alárendelt jelentőségű. A viktoriánus korszakban a nőket saját szexuális igényeik, reagálókészségük elfojtására nevelték. A szexológus kutatók, akik kezdetben szinte kivétel nélkül férfiak voltak, nehezen találhattak olyan nőket, akik alkalmas és készséges alanyai lettek volna az ez irányú kutatásnak.

Az első orgazmuselméletek ezért meglehetősen elvont szinten mozogtak, ellenőrizetlen hipotézisekkel dolgoztak. Ilyen volt Albert Moll (1897, 1909) német orvos teóriája a férfi és női szexualitás különbségeiről, a detumeszcencia (kiürülési szükséglet) és a kontraktációs ösztön (a testi érintkezés szükséglete) alapján. Elterjedt közhiedelem volt a 19. században, hogy a nők (legalábbis az "úri nők") nem tudják és nem is akarják élvezni a szexet, vagyis frigidek. Havelock Ellis (1897-1930) angol orvos, aki nagyjából S. Freuddal egy időben működött, korán felismerte, hogy a nők állítólagos "természetes frigiditása" viktoriánus mítosz, továbbá, hogy a női és férfi orgazmus nagyon hasonló. Bizonyítani azonban éppúgy nem tudta ezt a tételt, mint ahogyan Eulenburg (1914) sem azt a felismerést, hogy a frigiditás lényegében pszichoszexuális infantilizmus.

A női orgazmus mibenlétének tisztázásához Sigmund Freud - egyébként valóban jelentős - "Három értekezése" (1905) sem vitt lényegesen közelebb. Sőt, teoretikus próbálkozásai során olyan, empirikusan megalapozatlan, téves elképzelést vitt be a köztudatba, amely még ma is számos nehézség forrása. A "nemi ösztön" érési fázisai (orális, anális, fallikus stb.) mellett ugyanis ő különböztette meg a klitorális és vaginális orgazmust oly módon, hogy csak az utóbbit tartotta pszichoszexuálisan érett szexuális kielégülési módnak. Ettől kezdve az analitikus terápiában kezelési indikációnak számított, ha egy nő csak a csikló közvetlen ingerlése révén tudott kielégülni.

Később azonban vita kezdődött a vaginális orgazmus állítólagos felsőbbrendűségéről. A különböző vizsgálatokból (Kinsey, 1953, vagy Masters és Johnson, 1966) kiderült, hogy minden orgazmus egyenértékű lehet, függetlenül az ingerlés helyétől és módjától. A közösülés közbeni orgazmus is a csikló közvetett ingerlésének köszönhető, hiszen a hüvelyben igen kevés az idegvégződés. Egyébként pedig semmilyen különbséget nem lehet kimutatni az érettség, nőiesség vagy a lelki egészség terén az orgazmust közösüléssel, vagy a csikló direkt ingerlésével átélő nők között (Fischer 1976, LoPiccolo & Stock 1987).

A múlt század húszas éveiben egyre többen kezdtek foglalkozni a női orgazmus problémájával. Köztük könyvei révén legismertebb Th. van de Velde (1926), tudományos szempontból azonban fontosabbnak tűnik Helene Wright (1930) angol nőgyógyász, aki elsőként dolgozott ki szenzibilizálási és maszturbációs gyakorlatokat az orgazmuskészség fejlesztésére. Témánk szempontjából még jelentősebb R.L. Dickinsson (1931) amerikai nőgyógyász, aki már laboratóriumi vizsgálatokat is folytatott - például átlátszó műpénisz felhasználásával - a női szexuális reagálás fiziológiai folyamatainak tisztázására.

A női orgazmus kutatásában azonban mégis Alfred C. Kinsey (1948, 1953) munkássága jelent igazi mérföldkövet. Ő az 1940-es években több, mint hatezer nő szexuális élettörténetének adatait gyűjtötte össze és dolgozta fel (az ún. Kinsey-Jelentés második kötetében). Egységes orgazmus-elméletet ugyan nem dolgozott ki, de igen sok, statisztikailag értékelt, empirikus anyagot szolgáltatott egy ilyen elmélethez. Lehetetlenség ezeket itt felsorolni; csupán néhány fontosabb megállapítását említem.

Kinsey adatai bizonyították először egyértelműen, hogy már az újszülött fiziológiai kapacitása lehetővé tesz bizonyos szexuális reagálásokat, amelyek már az első életévekben az orgazmusig terjedhetnek. Ez utóbbit olyan fiziológiai változásként definiálta, amelynek során a neuromuszkuláris tenzió fokozódik és egy csúcsban kulminál, amit a feszültség hirtelen visszaesése követ. Az orgazmus létrejöttének három fő feltételét emelte ki: 1. az egyén fizikai és fiziológiai kapacitását (adottságát), 2. szexuális tapasztalatainak jellegét és terjedelmét és 3. az aktuális ingerlés jellegét. Megállapította, hogy már a gyermekeknél is nagy egyéni különbségek vannak a szexuális ingerelhetőség terén, de ugyanazon egyén reagálókészsége is változhat korától, testi és lelki állapotától stb. függően. Sok gyermeknél csak a prepubertásban alakul ki a szexuális reagálókészség, sőt, lányoknál az is előfordul, hogy csak évekkel a pubertás után Nehéz azonban eldönteni, hogy a szexuális reakciók késői megjelenése a reagálókészség hiányának, vagy a szexuális ingerek illetve élmények hiányának következménye. Mindenesetre tény, hogy már az óvodáskorban is előfordul maszturbációs orgazmus, főleg lányoknál.

Kinsey állapította meg, hogy a serdülés előtti orgazmus jellege alig különbözik a felnőttétől, s hogy a szexuális tevékenység valamennyi típusa közül a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban kielégülnek. Az orgazmuskészség kialakításának másik nagy lehetősége a petting. Kinsey szerint a nők 24%-a petting során jutott először orgazmushoz. Összehasonlító elemzése szerint az orgazmushoz szükséges anatómiai struktúrák mindkét nemnél csaknem azonosak, és fiziológiai szempontból sincs lényeges különbség. Maga az orgazmus lényegileg azonos jelenség mindkét nemnél. Kinsey vizsgálta különböző hormonok hatását is a szexuális reagálókészségre. Azt találta, hogy például a hipofízis- és gonadális hormonok szükségesek ugyan a normális szexuális fejlődéshez, de nem határozzák meg a szexuális reagálókészséget; hasonló a helyzet a thyroid- és adrenalinszinttel is. Erősebb korrelációt csak az androgének és a 17-ketosteroidszint mutat.

A Kinsey-Jelentés nagy lendületet adott az orgazmusra irányuló szexuálfiziológiai vizsgálatoknak. Ezek közül legjelentősebbek W.H. Masters és V. Johnson (1966, 1970), az azóta híressé lett amerikai kutatópáros modern eszközökkel folytatott, laboratóriumi vizsgálatai, amelyek minden fő kérdésben megerősítették Kinsey vizsgálati eredményeit. Első könyvük (Human Sexual Response, 1966) nyomán általánosan elfogadottá vált a szexuális reakcióciklus négy szakaszra tagolása: 1. Vágy és izgalomba jövés, 2. platófázis, 3. orgazmus és 4. oldódási, elernyedési szakasz.

Kísérletileg megállapították e fázisok fiziológiai jellemzőit mindkét nemnél. A női orgazmusra vonatkozó megállapításaik lényege: az orgazmus reflex-szerű összehúzódásokat vált ki a vagina alsó felének izmaiban (ez az "orgasztikus mandzsetta"), a corpus uteri-ben (méh) és a sphincter ani externus-ban (végbélnyílás záróizma). Az összehúzódások általában 0,8 másodpercenként követik egymást, számuk 3 és 15 között váltakozik, fokozatosan csökkenő intenzitással. A hüvely belső fele az orgazmus során éppolyan kitágult marad, mint a platófázisban ("sátorjelenség"). A légzés, a pulzusszám és a vérnyomás is hasonlóan magas marad illetve tetőzik. Az orgazmusra jellemző fiziológiai változások nagyjából azonosak, bármilyen ingerlés (maszturbáció, petting, közösülés stb.) váltotta ki azokat. Következésképpen ebből a szempontból értelmetlen és indokolatlan a "klitorális" és "vaginális" orgazmus megkülönböztetése.

Masters és Johnson ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy az orgazmus szubjektív átélése igen különböző lehet, s ezt számos szomatikus és pszichikus tényező befolyásolja. Ezzel létrejöttek az egységes orgazmuselmélet alapjai. A korábbi dualisztikus (pszichoanalitikus) orgazmuselmélet azonban nehezen adja fel pozícióit. Képviselői a legutóbbi évtizedekben is megpróbáltak érvelni mellette. Elismerik ugyan, hogy fiziológiailag nem különbözik a klitorális és vaginális orgazmus, de pszichikus szempontból permanens különbségeket vélnek felfedezni a kettő között: az előbbi intenzívebb és gyorsabb, az utóbbi lassúbb, de mélyrehatóbb stb.

A Masters-Johnson-féle orgazmuselmélet módosítására a legérdekesebb kísérletet egy amerikai pszichológus házaspár, J. és A. Singer (1972) tette. Ők megkérdőjelezték, hogy a hüvelyösszehúzódások valóban mindig előfordulnak-e a női orgazmusban. Megfigyeléseik szerint háromféle orgazmus létezik: 1. A vulvális (hüvelybejárati) orgazmus, amit az orgasztikus mandzsetta akaratlan, ritmikus összehúzódásai jellemeznek, 2. az uterális (méhhel kapcsolatos) orgazmus, amelyben nem történnek összehúzódások, ehelyett a légzés válik szakaszossá és mind erősebb apnoe (lélegzetkihagyás) tapasztalható. Ez a fajta orgazmus szerintük csak a közösülésben fordul elő, és jórészt a méh elmozdulásai váltják ki. Végül 3. a kevert típusú orgazmusban apnoe és összehúzódások egyaránt előfordulnak.

Ez az orgazmustipológia nem látszik túlságosan meggyőzőnek és nincs is kellően dokumentálva. A szakaszos légzés, a torokelszorulás és a diafragma feszülése valószínűleg bármilyen ingerlés által kiváltott orgazmus kísérő jelensége lehet, de éppoly kevéssé szükségszerű, mint pl. a sírás, ami egyes nőknél az intenzív orgazmust kíséri.

Figyelemre méltó viszont, hogy Shere Hite amerikai szociológusnő, aki 1972 és 1975 között több, mint 3000 nő szexuális élettörténetének adatait gyűjtötte össze, folytatva ezzel Kinsey munkáját, szintén úgy találta, hogy a közösüléssel vagy anélkül elért orgazmus lényegében azonos, ezért indokolatlan különböző típusokról beszélni. De H. S. Kaplan (1974) is arra a következtetésre jut, hogy az újabb vizsgálati adatok egyértelműen bizonyítják a csikló döntő szerepét és a hüvely körüli izomösszehúzódásokat a női orgazmusban.

Mindenesetre joggal állapította meg S. Schnabl (1972), hogy a női orgazmus komplikáltabb, mint a férfié; nem spontán érési folyamat eredménye, hanem az ontogenezis, az egyéni fejlődés során tanulással kell azt a nőnek kialakítania. P.H. Gebhard (1958), Kinsey munkatársa és a cseh J. Raboch (1992) korábban úgy látták, hogy a női orgazmuskészség filogenetikusan késői jelenség és csak az emberre jellemző. Azóta azonban egyre több adat szól amellett, hogy más, magasabb rendű emlősállatoknál is megtalálható. Raboch (1992) újabb megállapítása szerint a koitarche időpontja és körülményei is befolyásolják az orgazmuskészség alakulását. Épp ezért egyetérthetünk Schnabllal abban, hogy a női orgazmuskészség kialakítását a szükséges fiziológiai adottságok ellenére sem szabad a véletlenre bízni, hanem megfelelő szexuális felvilágosítással és neveléssel elő kell segíteni.

Már csak azért is, mert a szexológiai vizsgálatok szerint az anorgazmia, vagyis az orgazmushiány a nők átlag 20-30%-ánál fordul elő; a klimaktérium előtt ritkábban, utána pedig gyakrabban. LoPiccolo & Stock (1987) adatai szerint a nők 10-15%-a sohasem él át orgazmust, s kb. ugyanennyien csak igen ritkán. Az orgazmus-készség sokak (pl. D. Hulbert 1991) szerint szorosan összefügg a szexuális asszertivitással és a maszturbáció elfogadásával, gyakorlásával.

Erre utal az is, hogy "a női orgazmuszavar többnyire nem önálló problémaként, hanem a szexuális készenlét nehézségeivel együtt szokott jelentkezni, ezért... ezért a kezelésük is legtöbbször összekapcsolódik. Keletkezésénél a biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényezőket egyaránt figyelembe kell venni." (Comer, 2000, 436. old.) Ugyanez a szerző állapítja meg, hogy a nők orgazmuszavarait "olyan speciális módszerrel kezelik, amely önexplorációt, a saját test tudatos szemlélését és egy irányított, maszturbációs tréninget foglal magába." (444. old.) Ez akár csoportosan is történhet, ahogyan azt L. Barbach (1980) amerikai pszichológusnő könyvében leírta. Végeredményben tehát a modern szexuálterápia sikerei megerősítik és igazolják a Masters és Johnson által kidolgozott orgazmuselméletet.

Megjelent még egy érdekes elmélet a női orgazmussal kapcsolatban. Ez a német származású amerikai nőgyógyász, Ernst Gräfenberg nevéhez fűződik, aki már 1950-ben cikket közölt a húgycső szerepéről a női orgazmusban. Pontosabban a húgycsőbe torkolló, belső elválasztású mirigyekről, amelyek szexuális izgalom hatására váladékot bocsátanak a húgycsőbe, s ez az orgazmuskor kilövellhet. Cikke akkor még nem keltett feltűnést, csak az 1980-as években, miután megjelent három amerikai szexológus (Ladas, Whipple és Perry, 1982) könyve a Gräfenberg nevének kezdőbetűje nyomán "G-pont"-nak (vagy G-foltnak) elnevezett vaginális zónáról, amelynek ingerlése egy sajátos, eddig nem ismert jelenséget, a női ejakulációt váltaná ki.

A könyv szakmai körökön kívül is nagy szenzációt és komoly vitákat keltett, amelyek arról folytak, hogy minden nőnél előfordul-e, vagy csak egyeseknél; mi az eredete, milyen mennyiségű és összetételű a kilövellt váladék? Amely egyesek szerint nem is a húgycsőből jön, hanem a hüvelyből, vagyis azonos a hüvelyváladékkal, ami szexuális izgalom hatására bőven termelődik. A G-pont problematikájáról egy magyar patológus szakorvos is írt, aki kétségbe vonta, hogy léteznének olyan mirigyek a női húgyhólyag alatt, amelyek ingerlés és szexuális izgalom hatására ondószerű váladékot ürítenének a húgycsőbe, ahonnan az orgasztikus összehúzódásoktól kilövellne. Tény, hogy az anatómiai ábrákon és metszeteken eddig nem lehetett látni ilyen mirigyeket.

Ez persze nem zárja ki, hogy a hüvely elülső falán van egy olyan pont (a szimfizis alatt), amely szexuálisan ingerelhető. Azonban nem valamiféle mirigyekkel függ össze, hanem a csiklóval, amelynek töve a hüvelyen keresztül tapintható. Ezen keresztül a csikló makkjába vért lehet préselni, s ezzel a szexuális izgalom fokozható. A húgycsőből eszerint csak vizelet jöhet (amit esetenként maguk az érintett nők is így éreznek). Mindenesetre a kérdés nem tekinthető lezártnak, s nincs kizárva, hogy sok nőnél mégis előfordulhat a húgycsőből származó magömlés, amely nem azonos a vizelettel, tehát semmilyen aggodalomra nem ad okot. A női orgazmus jellegén azonban az ilyen magömlés alig változtat.

3. Pines, A. M.: A szerelem bűvölete (2001 Budapest, Fiesta-Saxum K.)

A szerző az izraeli Ben Gurion Egyetem professzora, klinikai pszichológusnő, főleg párterápiát folytat és már tíz könyvet írt. Ez a műve 1999-ben jelent meg angolul. A magyar kiadáshoz dr. Hajduska Marianna írt Előszót, amelyben megállapítja, hogy a sikeres szerelem biztonságot, feltöltekezést, önbizalmat ad. Kialakulásában több szakasz különböztethető meg, pl. a válogatás, szűrés, aztán a stimulus, a megérintődés, majd az értékek egyeztetése és a szerepek összehangolása.

A könyv 12 fejezete három nagyobb részre tagolódik. Az első a tudatos választás tényezőit elemzi, a második a tudattalan hatását a párválasztásra, a harmadik címe pedig "Szerelem az életre szóló kapcsolatokban". Ez utóbbi csak egy fejezetből áll, s arról szól, hogyan érhető el, hogy a kapcsolati konfliktusok a személyiség gazdagodásának forrásává váljanak. Az eredeti, angol kiadásban található, több mint 400 könyvcímből álló irodalomjegyzéket a magyar kiadás "terjedelmi okokból" elhagyta, de megmaradtak a fejezetek végén közölt jegyzetek, jónéhány szakirodalmi hivatkozással. A szerző minden fejezetet idézetekkel kezd; először frappáns szépirodalmi idézetekkel, aztán néhány páciensének szavait idézi, a téma illusztrációjaként.

A Bevezetésben felteszi a kérdést: Mitől pattan ki a szikra? A szerelem lángra-lobbanását érzelmileg legintenzívebb élménynek, "misztériumnak", "isteni tébolynak" nevezi, s utal Cupido, ill. Erosz szeszélyének görög-római mítoszára. Ám arra a kérdésre, hogy "valóban vak-e a szerelem? - tagadólag válaszol. Szerinte nem a véletlenen múlik, hanem a tudatos és tudattalan választáson. Mint pszichológus - írja -, két lovon ül: az egyik a szociálpszichológiai kutatás, a másik a pszichoterápia (ami nála elsősorban pszichoanalízist jelent). Az előbbi megmondja, "mit kell tenni, hogy valaki megtalálja azt a személyt, akibe szerelmes lehet." Az utóbbi megmagyarázza, miért az adott személybe, típusba lesz szerelmes. A könyv első, nagyobbik része az előbbit, a 2. és 3. rész az utóbbit mutatja be.

Az első rész fejezetei azt vizsgálják, milyen szerepe van a térbeli közelségnek és gyakori találkozásnak, a testi és lelki tulajdonságoknak, a hasonlóságnak és a szexuális vágynak stb. A második rész a belső, pszichodinamikai tényezőket elemzi, különös tekintettel Freud elméletére, amit a szerző igen fontosnak tart. Hangsúlyozza azonban, hogy könyvében csak a romantikus szerelem megszületésével foglalkozik, aminek "hatalmas jelentőséget" tulajdonít, mert szerinte az emberek a "azt keresik a szerelemben, amit elődeik a vallástól kaptak, hogy életüknek jelentést, célt adjon." (22. old.) Ezért minden fejezet végén tanácsokat is ad az olvasónak.

Kicsit ugyan túlzott általánosításnak tűnik, hogy "az emberek" életük célját és értelmét keresik a szerelemben (hiszen sokan lebecsülik, elhanyagolják, vagy nem is képesek rá), de tény, hogy a személyiségfejlődésben döntő szerepe lehet, s ezért a pszichológiai kutatásban is nagyobb figyelmet érdemel. A könyv első részében kifejtett szociálpszichológiai megállapításokból akár a szerelem komplex elmélete is összeállítható lenne, beleillesztve a második rész bizonyos megállapításait.

Érdekes gondolat például, hogy az önmagukat megvalósító embereket boldogabbá teszi a szerelem, de kevésbé van rá szükségük, mint a kibontakozni nem tudóknak. Nagyon igaz, hogy a külső és belső hasonlóság pozitív, kapcsolaterősítő tényező. Vagy hogy az emocionális érettség (a leválás a szülőkről, az autonómia) a jó párválasztás egyik fő kritériuma. R. Winch már 1958-ban megállapította, hogy a szerelem funkciója: a partnerek fontos igényeinek kölcsönös kielégítése. Vagyis a csereelmélet a szerelmi kapcsolatra is érvényes. A 7. fejezetben a szerző bemutat 15 társkereső hirdetést, majd ezeket különböző elméletek (evolucionista, szociálpszichológiai, pszichoanalitikus és konstruktivista) segítségével elemzi. Végül arra következtet, hogy mindegyik elméletben sok igazság van, ezért integrálni kell azokat. Könyve második részében azonban mégis a pszichoanalitikus elképzelésekre helyezi a hangsúlyt. Jellemző a 9. fejezet címe, amely szerint a fiú az "anyába", a lány az "apába" szerelmes. (Persze csak szimbolikusan.) Értékeléseit főleg K. Horney-ra és a továbbfejlesztett, dinamikus mélylélektanra alapozza. Mindenképpen érdekes és tanulságos olvasmány; megfelelő kritikával fogadva elősegítheti az olvasó párválasztási érettségének kialakulását.

4. Haeberle, E. J: Az ember szexuális fejlődésének régi és új modelljei (In: Szexológiai dokumentumok. 2004, Magánéleti kultúra Alapitv.)

A szexuális fejlődés korszerű szemléletét a régi, ösztönelméleti modell túlhaladása jellemzi. Az új modell E.J. Haeberle szerint a tanuláselméleten alapul, pontosabban a nemi szerepek különböző "szkript"-jeinek (előírásainak, szabályainak) megismerésén, értékelésén és elfogadásán. Minthogy sokféle szkript van, szexuális értékpluralizmusról beszélhetünk, s ez viszonylagossá teszi nemcsak a régi, hagyományos elveket, a szexuális fejlődés tudományos magyarázatának első próbálkozásait is. Csak a 20. században kezdték behatóbban tanulmányozni az emberek szexuális reagálásait, és eleinte ösztönmegnyilvánulásként értelmezték azokat. Kézenfekvő volt az összehasonlítás az állatok nemi életével, amely általában vele-született, biológiailag programozott ösztönmechanizmusokból áll. A 20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekből kiderült, hogy az ösztönök már az emberhez legközelebb álló főemlősöknél sem működnek megfelelő környezeti hatások nélkül. Az ember szexuális megnyilvánulásai pedig annyira különbözőek, hogy képtelenség azokat pusztán ösztönmechanizmusokkal magyarázni.

Már Sigmund Freudnak is feltűnt, hogy a csecsemő mintha "polimorf, perverz lény" lenne, akinek lehetnek ugyan különféle, szexuális jellegű megnyilvánulásai, ám ezek annyira eltérőek és változóak, hogy belőlük nem lehet következtetni a későbbi szexuális viselkedésre (például arra sem, hogy felnőve hetero-, vagy homoszexuális viselkedést fog folytatni).

Ma már senki sem vitatja, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függően is változik és fejlődik, tehát bizonyos mértékben a testi változásoktól is függ.; vagyis biológiai alapjai vannak. Ez azonban nem magyarázza, hogy valamely szexuális viselkedés miért jelentkezik különböző életkorban és a testi fejlettség különböző fokain. Például vannak nők, akiknél az orgazmuskészség már óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál a serdülőkor után sem. A mai szexológusok ugyan elismerik Freudnak és követőinek érdemeit a szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de az ember esetében már nem hisznek semmilyen ösztönben, s a biológiai potenciál mellett inkább az interaktív tanulási folyamatoknak tulajdonítanak döntő jelentőséget.

Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és biológiailag meghatározott, akkor tulajdonképpen pszichoszexuális fejlődésről kell beszélnünk. Ezt részben már Freud is felismerte, amikor kidolgozta elképzelését az egyéni szexuális fejlődés szakaszairól (orális, anális, fallikus fázist követő latencia-periódus, majd a genitális érettség fázisa). Az utóbbi évtizedek vizsgálataiból azonban kiderült, hogy ez az elmélet korrekcióra szorul, éspedig a tanuláselmélet és szkriptelmélet alapján, amely szerint a fejlődés kiindulópontja az identifikálódás a biológiai nemmel és az adott nemi szerepek elsajátítása.

Már a gyermekek is nagyobb bizalommal fogadják a hasonló korúaktól hallott szkripteket, de erősen hat rájuk a média és a mindenkori pop-kultúra is. Persze valamennyire a szülői ház és az iskola is kínál szkripteket, de ezek jelentősége a serdülőkortól erősen csökken. Nem vitás, hogy a társadalmi folyamatok (divatok stb.) a legintimebb viselkedést is befolyásolják, "Még a házastársak nemi életének legegyszerűbb esetében is döntő szerepet játszanak a különböző kulturális szkriptezések." (24. old.) "Az is elkerülhetetlen, hogy a férfiak és nők bizonyos körei életük során kipróbáljanak különböző modelleket... viszonylag biztos csak az, hogy tartósan boldog partnerkapcsolatok inkább a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és tolerancián múlnak, mint a szexuális aktivitáson, bár ez utóbbi is fontos, de másodlagos szerepet játszik. Egyébként meggondolandó, hogy jelentősége idősebb korban úgyis csökken, legalábbis az orgazmushoz jutás konvencionális értelmében. Ehelyett a gyengédség és a testi közelség válik döntővé." (26. old.)

A sokféle szexuális szkript elkerülhetetlenné teszi a választást, hiszen nem lehet minden viselkedési modellnek mindig eleget tenni. Ez érvényes arra a hagyományos szkriptre is, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és házassághoz tartozónak érzi, s ezáltal tulajdonképpen későbbi csalódásokra programoz. Tény, hogy a mai fiatal nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel igazolni, szentesíteni a szexuális kapcsolatokat. Holott ez sem erkölcsileg, sem pszichológiailag nem indokolt, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá egy felelősségteljes kapcsolatra. A felkészültséget (mind a testi, mind a lelki veszélyek elhárítására) nem pótolja a szerelem! Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem teszi minőségileg értékesebbé a szexuális kapcsolatot.

Illúzió lenne azonban elvárni, hogy a szexuális kapcsolatok mindig csak kölcsönös szerelem esetén jöjjenek létre; ez esetben ugyanis a házastársak a szerelem elmúltával (ami elég hamar be szokott következni) már nem élhetnének nemi életet egymással. Fontos tehát, hogy a szexuális és/vagy szerelmi partnerek a köztudatban előforduló szkriptek közül - előítéleteiket leküzdve - ki tudják választani azokat, amelyek kapcsolatuk összhangját elősegítik. Ez az egyéni pszichoszexuális fejlődés egyik fő célja, ugyanakkor próbaköve.

5. Csíkszentmihályi M.: A szex, mint áramlat (In: Flow. Az áramlat. 1997, Akad. K.)

A magyar származású amerikai pszichológiai-professzor könyve a "tökéletes élmény pszichológiájáról" szól, s könyvének 5. fejezetében a szexről is, mint áramlatról, érdekes megállapításokat tesz. Ezek közül különösen figyelemre méltóak az alábbiak:

"A szexuális kapcsolat iránti vágy olyan erős, hogy elvonhatja a pszichikai energiát más, szükséges céloktól. Épp ezért minden kultúra nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a szexualitásnak korlátokat szabjon és megfelelő keretek közé terelje... a legtöbb tettünk mögött közvetve vagy közvetlenül szexuális szükségletek húzódnak meg.... Tényleg örömteli-e a szex? a válasz attól függ, mi történik a résztvevők tudatában. [A szex] ...idővel könnyen unalmassá válik. Az eredeti, tökéletes élményből értelmetlen szertartás vagy függőséghez vezető szokás válik. Szerencsére számos mód van arra, hogy a szexet örömtelivé tegyük. A szexualitás ápolásának egyik formája az erotika, amely a fizikai képességek fejlesztésére koncentrál... A Káma-Szutra és a hasonló, modernebb kézikönyvek segítenek az erotikus készségek fejlesztésében... A szexualitás valódi jelentőségét azonban csak akkor nyeri el, amikor már beépülnek a pszichológiai dimenziók is.

A történészek szerint a szerelem művészete viszonylag új, nyugati fejlemény. ...[bár] a japánok elképesztően sokoldalú, hivatásos szeretőket neveltek. .. A szexualitás harmadik dimenziója akkor tárul fel, amikor már nemcsak testi gyönyört érzünk és a romantikus kapcsolat örömét tapasztaljuk meg, hanem valódi szeretetet érzünk partnerünk iránt. Ekkor megint új feladatok jelennek meg; hogy partnerünket... megértsük és segítsük céljai elérésében. Különösen nehéz több éven át örömet lelni a szexben ugyanazzal a partnerrel. Valószínűleg a többi emlőshöz hasonlóan az ember sem természettől monogám beállítottságú. Lehetetlen, hogy a partnerek ne unják meg egymást, ha nem dolgoznak azon, hogy újabb és újabb tartalmakat fedezzenek fel egymás társaságában, és nem sajátítanak el megfelelő készségeket a kapcsolat gazdagítására...

Hogyan tartsuk életben a szerelmet? A válasz ugyanaz, mint bármely más tevékenységgel kapcsolatban, A kapcsolatnak komplexebbé kell válnia, hogy örömteli legyen; ehhez pedig a partnereknek új lehetőségeket kell felfedezniük önmagukban és egymásban... Az alapelv a fontos: a szexualitás az élet bármely más területéhez hasonlóan úgy tehető örömtelivé, ha hajlandónak mutatkozunk átvenni felette az irányítást és úgy művelni, hogy egyre összetettebb tevékenység legyen belőle." (149-152. old.)

"Minden kapcsolat megkívánja a figyelem átcsoportosítását, a célok átértékelését. Amikor két ember elkezd együtt járni, el kell fogadniuk bizonyos korlátokat, amelyek nem léteztek számukra addig, amíg egyedül voltak: egyeztetniük kell időbeosztásukat, módosítaniuk kell terveiket... aminek eredményeképpen megváltozik tudatuk felépítése is. A házasságkötés megint csak a figyelmi szokások gyökeres és tartós átrendeződését igényli. Amikor a pár kiegészül egy gyermekkel, a szülőknek alkalmazkodniuk kell az újszülött szükségleteihez... Ez mind nagyon kemény, sok csalódással járó feladat. Ha valaki nem hajlandó módosítani személyes céljait egy kapcsolat kezdetén, akkor annak nagy része, ami az adott kapcsolatban később történik, zavart fog kelteni az illető tudatában, mert az új interakcióminták összeütközésbe kerülnek a régi elvárásaival.

A családok jelenlegi széthullása annak az eredménye, hogy lassan eltűnnek a házasságokat összetartó, külső okok. A válások számának növekedését valószínűleg jobban befolyásolja a munkaerőpiac változása - melynek következtében a nők munkavállalási esélyei nagyobbak - és a háztartási készülékek elterjedése, mint amennyire a szeretet vagy az erkölcsi tartás hiánya." (247-249. old.)

Hatalmas viták zajlottak arról, hogy vajon az ember természeténél fogva monogám, poligám vagy promiszkuózus-e, és vajon a kulturális evolúció folyamatában a monogámia-e a családszerveződés legmagasabb foka... ezek a kérdések csak a házassági kapcsolatok külső tényezőivel foglalkoznak, s e szempontból nézve a házasságok olyan formát öltenek, ami leginkább biztosítja a túlélést. Még ugyanannak az állatfajnak a tagjai is változtatják kapcsolatmintáikat, hogy jobban tudjanak alkalmazkodni az adott környezethez... Az emberi család által felvett forma is környezeti nyomás hatására bekövetkező válaszreakció... Szinte már közhelyszerű, hogy a házasságról úgy gondolkoznak sokan, mint a szabadság végéről, és a házastársat béklyónak tekintik...

Ha valaki úgy dönt, hogy elfogadja a család hagyományos formáját, beleértve a monogám házasságot, s a gyerekekkel, rokonokkal és a tágabb közösséggel való szorosabb kapcsolatot, akkor jó előre át kell gondolnia, hogyan alakíthatja át a családi életet áramlat-tevékenységgé. Ha nem így tesz, óhatatlanul beáll az unalom és a frusztráció... Szükséges, hogy a családnak legyen olyan pozitív célja, amelyre a szülők és a gyermekek pszichikai energiáikat összpontosítják a mindennapi feladatok között is. A célok lehetnek... hosszabb távúak is, mint pl. egy bizonyos életstílus megteremtése [de mindig szükség van rövid távú célokra is].

Itt megintcsak fontos mind a differenciáció, mind az integráció: a közös céloknak annyira kell tükrözniük a családtagok egyéni céljait, amennyire csak lehet... Megfelelő kommunikáció nélkül az eltérések és torzulások egészen addig növekszenek, míg végül a kapcsolat szétesik.

Idővel az ember egyre jobban megismeri a másikat, elmúlnak az izgalmak. Mindent kipróbáltak már egymáson, a másik fél reakciói kiszámíthatóak lettek. A szexuális játékból elveszett az újdonság varázsa. Ezen a ponton a kapcsolatot az a veszély fenyegeti, hogy unalmas rutincselekvések sorozatává válik, amit csak a kölcsönös érdek tart össze... Az egyetlen mód, amivel vissza lehet állítani az áramlatot, ha új lehetőségekre figyelünk fel a kapcsolatban... Ezek olyan egyszerű lépések is lehetnek, mint az evési, alvási vagy vásárlási szokások megváltoztatása. Vagy próbálkozhatnak azzal, hogy új beszédtémákat találjanak, új helyeket keressenek fel, új emberekkel barátkozzanak össze...

A pubertáskor problémája: ... milyen értelmes erőpróbákat találhatnak maguknak az ilyen korú fiatalok? ... Ha a szülők többet beszélnének vágyaikról és álmaikról - még akkor is, ha nem váltak valóra - akkor a gyermekekben kifejlődhetne egy olyan ambíció, amely áttöri énjük pillanatnyi önteltségét... A feltétel nélküli elfogadás különösen fontos a gyerekeknek... persze nem jelentheti azt, hogy a kapcsolatnak ne legyenek szabályai, melyeknek megszegése büntetést von maga után. Ha a szabályok áthágása nem jelent kockázatot, akkor a szabályok értelmetlenné válnak... Az erős családi kötelékkel nem rendelkező tizenévesek olyan függőségbe kerülhetnek kortárs csoportjuktól, hogy bármit megtesznek azért, hogy elfogadják őket." (249-259. old.)

"A modern házasság ideálja az, ha valakinek a házastársa a legjobb barátja." (263. old.)

6. Buda B.: A párválasztást befolyásoló lélektani tényezők (In: Buda B.- Szilágyi V.: Párválasztás. 1988, Gondolat K.)

A könyv IV. fejezete 6. pontjának némileg rövidített, kivonatos ismertetése:

Kíséreljük meg összefoglalni, milyen körülmények, tényezők határozzák meg a jó párválasztást. ... A házasságra vonatkozó (egyes) elméletek... az alku és a csere mozzanataira helyezik a hangsúlyt. Azonban éppen az alkudozás, a kommunikatív egyezkedés szerepének fontossága miatt kétséges, hogy csupán az igények és tulajdonságok szerencsés találkozásáról van-e szó. Talán helyesebb magyarázat, hogy a szerelem új tulajdonságokat tesz kívánatossá és új igényeket termel, s a két személyiség a szerelmi kapcsolat hatására új szinten talál egymásra.

E kételyeket nagyon alátámasztják azok a megfigyelések, amelyek szerint a fiatalok párkapcsolataiban, majd párválasztásában nagyon kevés a tudatos igény és a tudatos elvárás egymás iránt. Ha fiatalokat megkérdeznek, számos közhelyszerű kijelentést tesznek arról, hogy mit várnak a partnerüktől. A csalódás, a kapcsolat felbomlása idején már sokkal több kifogás fogalmazódik meg, amelyekben sok határozott igény tükröződik. Ez már a múltra vetül vissza, hiszen jól ismert, hogy a kapcsolat felbomlása idején a fiatalok védeni igyekeznek a saját álláspontjukat, és a kifogások a helyzet tudatos, kognitív strukturálását szolgálják inkább, mintsem a kapcsolat valóságának gondos, utólagos elemzését. Ilyenkor a percepció és az ítéletalkotás a jelenlegi, aktuális érdekeknek megfelelően torzul.

Éppen ilyen torz és bizonytalan a percepció azonban - ekkor még pozitív irányban - a párkapcsolat kezdetén, és különösen a szerelem tetőfokán. A szerelem "vak" - így tartja a közfelfogás. "Rózsaszín szemüvegen" keresztül látják egymást a fiatalok. A szülők hiába figyelmeztetnek olyan tulajdonságokra, amelyek megítélésük szerint a kapcsolatot később megzavarhatják, a házasságot megronthatják. Szinte törvényszerű, hogy a fiatalok ezt a beavatkozást elutasítják. Ha utólag igazat is adnak nekik, nem bizonyos, hogy a helyesléssel a valódi lélektani viszonyokat állapítják meg. Itt is érvényesül a kihűlt, elromlott kapcsolat utólagos értelmezése önvédelmi torzításokkal, a hiba áthárításának tendenciáival.

Általában minden emberi viszonyban alig tudatosak a mozgatók és szabályszerűségek. A szabályozó társadalmi sémák és lélektani erőviszonyok automatikusak, tudattalanok, szokásokban, megokolhatatlan késztetéseken át érvényesülnek. A kultúra túl kevés szempontot ad a köznapi tudat számára ahhoz, hogy a párkapcsolatokat minősíteni, értékelni tudja. Ennek megfelelően a fiatalokban nemigen alakul ki végleges koncepció vonzalmaikról, viszonyaikról. Csak a tetszést, az értékelést, a vonzó hatást szokták megfogalmazni. A partner minden tulajdonsága igen jó és értékes számukra. Ebben is egy általános társaslélektani tendencia csupán mennyiségileg eltúlzott és nem minőségileg sajátos jelentkezése tükröződik, az ún. "halo-effektus", amelynek szabálya szerint az egy vonatkozásban nagyra értékelt ember értékesebbnek látszik minden más vonatkozásban is.

Így a szerelmesek minden vonatkozásban hajlamosak túlértékelni egymást. A szerelem "túlértékelt téveszme" - szól az ismert, tréfás pszichiátriai diagnózis a szerelmes ember lelkiállapotáról; s ha ez csak részben is igaz, a párkapcsolat partnereinek kikérdezése alapján aligha kaphatunk képet arról, hogy milyen tulajdonságok alapján választották egymást. Az egymásról alkotott elképzelésekben sok az illúzió, s ezek csak később, a szerelem csökkenésekor vagy elmúltával derülnek ki. Az illúziók lelepleződése szokott a csalódás legfőbb kognitív élménye lenni. Az illúziók igazi felismerésének korszaka azonban a házasság.

Az igények koncepciójából indul ki a párválasztás vizsgálatára vonatkozó, minden felmérés, vizsgálat, még ha ezeket tudattalan jellegűnek tekinthetjük is. ... Alapvető, de önmagában nem kielégítő magyarázat a szexuális társ és az intim partner igényének feltételezése... Ez azt jelentené, hogy a legjobb szexuális társ, vagy a legmélyebb lelki kapcsolatot jelentő partner az, akit élettársnak választunk. E hipotézisnek ellene mond, hogy sokszor viszonylag rossz, érzelemszegény, szexuálisan nem kielégítő párkapcsolatok nagyon erősek és ellenállnak minden olyan viszony kialakításának, amely a nemiség és az intimitás terén többet adna.

Valószínű, hogy speciális, rejtett lélektani szükségletek, igények azok, amelyek teljesítése a párkapcsolatot perspektivikussá, a házasság felé viszonylag szabadon fejlődővé teszi. Ez fejeződik ki a lélektani hasonlóság elméletében, amely szerint akkor jut el a kapcsolat a legnagyobb intimitásfokra és a legnagyobb szexuális harmónia állapotába, ha a két személyiség tulajdonságai, érdeklődése és beállítódása a leginkább hasonló. A szociológiai hasonlóság tételéből... ennek az elméletnek bizonyos helytállóságát lehet igazolni. Ennek ellenére nem zárható ki, hogy a lelki rokonságon, a "rokonszenv" közfelfogás szerint is lényeges bázisán kívül más lélektani tulajdonságok is szerepet kapnak a párválasztásban... Sok más, olyan momentum is lehet a párválasztás motivációja, amely a személyiségek életpályájára, hosszmetszeti törekvéseire vonatkozik.

Egyes pszichológusok, szociológusok sajátos szükségletek feltételezésével magyarázzák a párválasztás, a partnerkapcsolatok megszilárdulását. Négy főbb elméleti álláspont érdekes szempontokra hívja fel a figyelmet.

1. A kiegészítő szükségletek elmélete R.F. Winch (1958) nevéhez fűződik. Eszerint az erős, tartós szerelmi kapcsolatokban olyan személyiségek találnak egymásra, akik valamilyen lényeges lélektani dimenzióban eltérnek egymástól, szinte ellentétei egymásnak és ezáltal kiegészítik egymást. A kiegészítés révén mindkét személyiség erősödik. Winch szerint a személyiségben mindig megvan az a vágy, hogy a partner a belőle hiányzó tulajdonságokkal rendelkezzen. Az ellentétes személyiségek párkapcsolatában aztán új egyensúlyi állapot jön létre, a kölcsönös hiány betöltése nagyon erős összekötő kapocs a partnerek között.

Így érthető, hogy az erőszakos, uralkodni vágyó személyiség jó házasságban tud élni az irányítást igénylő, magát alárendelni akaró partnerrel; az alkotó ember a jelennek élő, életet élvező párjával, az extravertált az introvertálttal stb. Az elmélet valószínűleg igaz és érvényes, magyarázó ereje azonban nem nagy, hiszen a nemek között eleve nagyok és kiegészítő jellegűek a különbségek, mert a kultúra a nemi szerepek meghatározásával eleve ellentétesre formálja a különböző nemű embereket.

2. A korábbi kielégülési forrásokból vagy kielégülési hiányokból származó sajátos igények elmélete. Eszerint a személyiségfejlődés során valamilyen alapvető igény vagy azáltal maradt nagyon erős, hogy a környezet tökéletesen kielégítette, vagy éppen mert tartósan kielégítetlen maradt, ezért él később is eleven vágyként. A párválasztásban meghatározó az, hogy a személyiség ennek az alapvető igénynek kielégítését tapasztalja, vagy remélheti... Ez az elmélet sok ponton összeegyeztethető a hasonlóságot hangsúlyozó felfogással, vagy a kiegészítő szükségletek elméletével. Hibája, hogy túl általános és tág, szinte minden esetre ad látszólagos magyarázatot.

3. A "szülőimágó" keresésének elmélete. Ez a felfogás azt fejezi ki, hogy az ellentétes nemű szülő tulajdonságainak és sajátosságainak képe és az azzal való jó, vagy kevésbé jó érzelmi kapcsolat ismétlődésének igénye motiválja a párválasztást. A fiatal a partnerben anyját vagy apját keresi, és attól függően képes szerelmes lenni belé és ragaszkodni hozzá, hogy az mennyire testesíti meg magatartásában és tulajdonságaiban a megfelelő szülőt illetve mennyiben formálható a kapcsolat során annak képére. Sokszor előfordul, hogy a szülővel való rossz kapcsolat miatt a fiatal a partnerben éppen az ellenkezőt keresi, mint amilyen a másnemű szülője volt. Ez esetben is a séma, a minta azonos, és a szülővel való kapcsolat még ebben a kifordított formában is meghatározó erejű...

A szülőimágó keresésének elmélete pszichoanalitikus megfigyelésekből indult ki... Az elmélet egyik támpontja, hogy a személyiségfejlődésben nagy jelentősége van az azonos nemű szülővel való azonosulásnak, identifikációnak illetve az azonos nemű szülő modelljét követő fejlődésnek. A fiatal a maga életében a modellt a párkapcsolatok terén is követi és szülei kapcsolatát ismétli meg. Az ilyen fajta ismétlés mellett sok megfigyelés szól, például, hogy sok házaspár... becézi egymást "anyunak" és "apunak"...

4. A kompenzáló személyiségzavar elmélete mind a kiegészítő szükségletek teóriáját, mind a szülőimágó szerepére vonatkozó nézeteket magában foglalja. Eszerint a személyiség valamilyen jellegzetes, mély, strukturális problémája, konfliktusa szorongást, félelmeket tart fenn; ez enyhül vagy megszűnik, ha olyan partnert talál, akinek viselkedése, viszonyulása alkalmat ad a belső probléma elfojtására, ellensúlyozására. A nagyfokú önállótlanság, éretlenség, függési igény... ellensúlyozható, ha a személyiség olyan párt keres, aki még önállótlanabb, éretlenebb és függőbb, akit ő istápolhat, irányíthat, ellenőrizhet. Ez a partner esetleg éppen irányítót, támaszt, gondoskodást keres, mert az ő belső feszültségeit is ez tartja egyensúlyban. Az így létrejövő párválasztás azután elegendő alap a viszonylag zavartalan együttélésre.

Ezt az elméletet sok adat támasztja alá. Elsősorban a klinikai tapasztalat. Már a pszichoanalitikus gyakorlatban is azt találták, és Szondi sorsanalízisnek nevezett elmélete is arra a megfigyelésre épül, hogy az ismétlődő házasságokban a párválasztások meglepően hasonlóan zajlanak le. Sok hasonlóság észlelhető az egymást követő szerelmi kapcsolatokban, ezek partnereiben és jellegében is. A pszichoanalitikusok megállapították, hogy sok ember ugyanolyan pszichés betegségben szenvedő, vagy ugyanolyan személyiségzavarral küzdő párt választ magának második vagy harmadik házasságában is, anélkül, hogy erről tudna, sőt, esetleg kifejezetten akarata ellenére történik így a dolog. A párkapcsolatok társasjáték (game) elmélete is hasonló tapasztalatokat eredményezett; a párkapcsolatokban sajátos, hosszú lejáratú "játszmákra" (life games) talált. (Berne, 1964)

A pszichoanalízis és a dinamikus lélektan elméletei szerint mindenkiben vannak kisebb-nagyobb személyiségzavarok, belső problémák, amelyek az életvezetést befolyásolják. Ez a "kompenzáló" elmélet ezért bizonyos mértékig általános érvényű lehet, nemcsak a kóros, neurotikus kapcsolatokra vonatkozólag, A házaspár-terápia vagy partnerterápia gyakorlata ennek alapján jó eredményeket ér el, s ez az elmélet közvetett bizonyítékának tekinthető.

7. Clulow, Ch. (Ed.): Adult Attachment and Couple Psychotherapy (2001, Brunner-Routledge)

A kötet a londoni Tavistock Marital Studies Institute fennállásának 50 évfordulójára jelent meg. 17 szerzője közül kilencen az intézet munkatársai, a többiek az USA vagy Kanada egyetemein dolgoznak. Tanulmányaikat az intézet vezetője, Ch. Clulow szerkesztette egybe. A Bevezetésen kívül a 12 fejezetből négyet ő maga írt. A "felnőtt kötődésekről" szóló könyv alcíme szerint "biztonságos alapja" a párterápiás praxisnak és kutatómunkának. Így feltétlenül figyelmet érdemel, mint a téma egyik legújabb, összefoglaló jellegű szakirodalma.

A kötet három részből áll. Az első a párkapcsolati kötődéseket vizsgálja. Ezen belül az érzelmi kötődés szilárdságát, vagy bizonytalan és visszaéléseket lehetővé tevő jellegét. A második rész a kötődéselmélet terápiás alkalmazását mutatja be, különös tekintettel a nehezen érzékelhető és kimutatható hiányokra, lelkiállapotokra, narcizmusra és feszültségekre. A harmadik részben a terápiás praxis biztos alapokra helyezését elemzi három fejezet: a párkapcsolatok tanulmányozását, a munka kreatív megszervezését és a kötődéselméletből levonható tanulságokat.

A szerzők Bartholomew és Horowitz (1991) nyomán négyféle kötődési stílust különböztetnek meg: 1. A biztonságosat, amelynek jellemzője, hogy érzelmileg könnyen kerül közel másokhoz, de nem zavarja az egyedüllét sem. 2. Az elutasítót, amely nem igényli a szorosabb érzelmi kapcsolatokat, fontosabbnak tartja a függetlenséget és önállóságot. 3. A félénket, amely ugyan kívánja a szoros érzelmi kapcsolatot, de nehezen tud bízni bárkiben és fél a csalódástól. 4. Az elmélyedőt, akinek elsődlegesen fontos az érzelmi közelség, de aggódik, hogy nem talál viszonzásra.

Vizsgálataik során a szerzők jó néhány tesztet alkalmaztak, így például a "felnőtt kötődés interjút" és ennek olyan változatait, mint a "házastársi kötődés interjúja", vagy a "különös szituációteszt" stb. A vizsgált párokat külön-külön is kikérdezték a kapcsolattal való elégedettségükről, az elköteleződés mértékéről, az előforduló feszültségekről és agressziókról stb. Az Előszóban J. Holmes, a neves pszichiáter, aki több könyvet publikált a kötődési elméletről, kifejti, hogy a párkapcsolat a felnőtt lét alapvető, központi kérdése, amelynek vizsgálatában három irányzatnak van legnagyobb szerepe: a pszichoanalízisnek (különösen M. Klein és W. Bion munkásságának), aztán a rendszerelméletnek és végül a kötődéselméletnek, amely a két előbbire épít, egyesítve azok előnyeit.

Utóbbi az érzelmi kötődés hat területét vizsgálja: 1. A "biztonság-élményt", annak meglétét és minőségét, 2. a játékos, örömszerző interakciókat, például a szexuális kapcsolatot, 3. a tiltakozás, önérvényesítés lehetőségét, 4. a veszteségélmény közös feldolgozását, 5. a "belső munka" modelljének összhangját, és 6. a "reflektív funkciót és narratív kompetenciát, vagyis önmaguk és problémáik átgondolásának és elmondásának képességét. A pszichoterápia ezeken a területeken próbál kedvező változásokat elérni. Holmes szerint ez a könyv jól illusztrálja, hogy különböző szakemberek milyen kreatívan tudnak megközelíteni egy bonyolult problémát.

8. Gottman, J.M. & Nan Silver: A boldog házasság hét titka (2000, Vince K.)

Alcíme szerint "Gyakorlati útmutató" ez a könyv, s úgy tűnik, ezt az ígéretét maximálisan teljesíti. A szerzők: Gottman a University of Washington pszichológia-professzora és a Seattle-i "Házasság és Család Intézet" igazgatója, aki kutató munkáján kívül intenzív hétvégi tanfolyamokat vezet szakembereknek és házaspároknak. Silver pedig Gottman közeli munkatársa, egy szülőknek szóló magazin szerkesztője. A könyv 11 fejezetből áll. A bevezetés jellegű elsőben Gottman képet ad a "szeretet-labor" ("love-lab") munkájáról, amelyben egy esetleges válás "átlag 91%-os pontossággal" megjósolható, Ez első hallásra ugyan túlzásnak tűnhet, de a racionális magyarázat meggyőző. A partnerek egymáshoz való viszonyáról ugyanis mérhető fiziológiai tünetek árulkodnak, amikor egy problémát megvitatnak. Gottman itt használja az érzelmi intelligencia fogalmát is, amelyet D. Goleman könyvéből ismerünk.

Ennek mértékét a párokkal folytatott interjúk során videofelvételekkel és műszerek segítségével rögzítették. Az adatok elemzésével aztán megállapították, hogy a hangos vitatkozás nem feltétlenül káros a házasságra nézve. Káros és veszélyes viszont a durva kritika, a megvető hangnem, a szemrehányó védekezés és a falat húzó elzárkózás. Ezeket nevezi Gottman az "apokalipszis négy lovasának - ezzel a szemléletes bibliai képpel jelezve pusztító hatásukat.

"Programom arra az egyszerű igazságra épül, hogy a boldog házasságok mély barátságon alapulnak" - írja. (30. old.) Vagyis nem a szerelmen (bár az érett szerelemnek is a mély barátság a lényege). Az ugyan megkérdőjelezhető, hogy "a barátság táplálja a romantika lángját" (31. old.), de tény, hogy a barátság stabilabb és tartósabb a romantikus szenvedélynél és képes hatástalanítani a negatív érzéseket. Kicsit meglepő gondolat, hogy "a házastársi konfliktusok többségét nem lehet megoldani" (34. old.), ehelyett meg kell tanulni együtt élni az életstílus és értékrend különbségeivel, miközben kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást.

A könyv ehhez igen sok fogódzót ad. Az első alapelv, hogy készítsünk részletes "szeretet-térképet" a párunkról. Az érzelmileg intelligens házaspárok ugyanis jól ismerik egymás belső világát, élettörténetét, régebbi és jelenlegi problémáit, s folyamatosan törődnek egymással. Ennek felmérésére Gottman kérdőívet, fejlesztésére pedig gyakorlatokat közöl, amelyek erősítik az önismeretet és egymás ismeretét.

A második alapelv: Tápláljuk az egymás iránti szeretet és csodálat érzését!" Ehhez is kitűnő gyakorlatokat találunk a könyvben. Sokan azt hiszik, hogy az érzelmeket nem lehet irányítani, fejleszteni. Gottman gyakorlatai fényes cáfolatát adják ennek a hiedelemnek. Megmutatják, "mekkora erőket szabadít fel az, amikor az ember ismételgeti magában a pozitív gondolatait. A módszer a kognitív terápia egyik építőköve." (84. old.) Harmadik alapelv az egymás felé fordulás, mint a jó érzelmi kapcsolat alapja. Ennek első gyakorlata az "érzelmi bankszámla" vezetése: a segítő odafordulások gyűjtése és nyilvántartása. Másik gyakorlat a "stressz-csökkentő beszélgetések", az empatikus egymásra figyelés, érdeklődés, érzelmi támasznyújtás.

Negyedik alapelv: Vegyük figyelembe a párunk véleményét is!" Ez a partnerek egyenrangúságát hangsúlyozza. Itt megint kérdőív és gyakorlatok segítenek a patriarchális viszonyulás korszerűbbé, egyenlőség-elvűvé alakításában. Külön fejezet szól a házastársi konfliktusok két típusáról: az örökös (krónikus) és a megoldható (átmeneti, felszínesebb) problémákról, amelyek megkülönböztetését újabb gyakorlatok segítik elő (például annak megvizsgálásával, hogy nem a múltban gyökerezik-e az érzelmi reakciónk egy felmerült problémára.

Az ötödik alapelv: Oldjuk meg a megoldható problémákat! Ennek lépései: 1. Szeliden indítsunk. 2. Tanuljuk meg, hogyan kell javítani a helyzeten. 3. Nyugtassuk meg magunkat és a másikat is. 4. Nézzük el egymás hibáit. Mindezekre szemléletes példákat találunk a könyvben; továbbá kérdőívet és gyakorlatokat. Fontos konklúzió: "Akár tetszik, akár nem, a házassági problémák egyetlen megoldása, hogy kompromisszumot kötünk." (185. old.) - de nem mindegy, hogy milyet! Itt külön fejezet foglalkozik a problémamegoldásokkal, tekintettel például az após-anyós és a pénzügyekre, no meg a szexre. (Utóbbival szexológiailag kifogástalan módon.)

A hatodik alapelv szerint "ki kell szabadulni a csapdából", aminek feltétele az egyéni vágyak és remények kölcsönös megismerése. Ehhez Gottman egy öt-lépéses gyakorlatot ajánl. Végül egy listát közöl, amiből kijelölhetjük, hogy mit becsülünk nagyra a párunkban. De talán a hetedik alapelv a legfontosabb: "Találjuk meg közösen a házasságunk értelmét!" Ehhez ismét kérdőív és gyakorlatok adnak segítséget, középpontban a családi rituálékkal, szerepekkel, célokkal és szimbólumokkal. Nehéz lenne érdemlegesen méltatni a könyv gazdag anyagát, beleértve az Utószóban említett "mágikus öt órát" és a "házassági vészjelzőket."

9. Bagdy Emőke: A tudattalan összejátszástól az együtt fejlődésig (In: Bagdy E. (szerk.): Párkapcsolatok dinamikája. 2002, Animula)

A 25 szerző tanulmányait tartalmazó kötethez írt Bevezetőjében Bagdy Emőke professzorasszony Jürg Willi svájci pszichiáter kollúzió-elméletét ismerteti és bizonyos értelemben továbbfejleszti. A kollúzió (összejátszás) modellt főleg azért állítja figyelme középpontjába, mert olyan integrációs kísérletnek tartja, amely a rendszerszemléletet a kommunikációelmélettel és a pszichoanalízissel kapcsolja össze.

Fontosnak tartja Willi koevolúciós, vagyis együtt-fejlődési koncepcióját is, amely szerint az intim partnerek csak együttesen tudják megoldani az előttük álló feladatokat, ami a kapcsolat fejlődését szolgálja. Az élő szervezetek önszervező képessége (az "autopoiesis") az interakcióban levő organizmusoknál fokozódik, s ezáltal koontogenezis" és "koevolúció" jön létre. Pszichológiai szempontból ez azt jelenti, hogy ha a partnerek képesek a Willi által "konstruktum különbözőségnek" nevezett, eltérő valóságkonstrukcióikat felismerni és elfogadni, akkor ebből tolerancia és összhang alakulhat ki.

Bagdy szerint "minden párkapcsolat egy kvázi laboratórium, melyben az együttélési lehetőségek kísérletei folynak. Nem steril ez a laboratórium, hiszen a társadalmi, kulturális és szociális viszonyok nagy mértékben befolyásolják az önképet és a társhoz viszonyulást, a férfi-nő kapcsolatot, a feladatokat és szerepeket... Ha a kölcsönös szükséglet-kielégítés hagyományos koncepciójában gondolkodunk az együttélésekről, akkor nem tudjuk megmagyarázni azt a tényt, hogy a kapcsolatok sokszor akkor is hosszan fennállnak, ha a személyközi összhang hiányzik, vagy viharosan változó." (35. old.) Willi "pszicho-ökológiai modellje" azt a kölcsönhatás-rendszert jelöli, amelyet az egyén és környezete létrehoz, s amelynek a pár koevolúciója is része. Ez a koncepció felvázolja a személyiség kibontakozásának interakciós modelljét, amely szerint a különböző hatások és reagálások az alábbi területeken módosítják, alakítják a személyiségstruktúrát:

1. Az identitás terén, 2. az önértékelésben, 3. a kognitív konstrukciók terén, amelyek kompatibilitása alapvető feltétele a koevolúciónak és 4. a "coping", vagyis a megküzdés képessége, a személyes kompetencia terén, amely a kapcsolat esetleges kríziseit megújulási, fejlődési lehetőségként hasznosítja. A továbbiakban Bagdy a kollúzió-modellt a pszichoanalitikus koncepció keretébe illesztve megállapítja, hogy az is "a párválasztás tudattalan meghatározottságának freudi feltevésén alapul. A két fél vonzalmának korai kötődési tapasztalatokon nyugvó, rejtett motivációit eszerint a kielégítetlen szükségletek feszültsége táplálja... A felek provokáló vagy kiegyenlítő hatással lehetnek egymás pszichikumára. A kapcsolatba "behozott" konfliktus és az együttesen indukált problematika összefonódottan okozhat párkapcsolati krízisállapotot. (37. old.)

A kollúzió-elmélet szerint a házasság illetve együttélés változó és kríziseken át továbbfejlődő folyamat, amelyben a partnerek provokáló, vagy tompító és kiegyenlítő viselkedését személyes indítékok motiválják, s kölcsönös alkalmazkodásuk által válhat lehetővé a krízisek megoldása. Természetesen csak akkor, ha a partnerek autonómiája és fejlődőképessége a krízisekkel való hatékony foglalkozást lehetővé teszi. A partnerek számára megoldhatatlannak látszó konfliktus abból adódik, hogy "egyikük patológiás magatartása a másikra kihívóan vagy súlyosbítóan hat, és így egy (tudattalan) összjáték, összejátszás jöhet létre. Ez a kollúzió-- reménység arra nézve, hogy konfliktusukat a házassággal és benne megoldják; valójában azonban kioldják egymásból a neurotikus mechanizmusokat... A partnerek közti tudattalan összjátékban ugyanazok a problémák tűnnek ki, mint amelyekkel a "normális", adaptációképes, azaz jól funkcionáló házasságban is találkozunk, csak fokozottabb formában.

A kollúzióban már a párkapcsolati kötelék létrehozása is a bevitt, neurotikus szükségleteken alapul és a szereposztás is tudattalan (szándéktalan)... Mivel a testi-lelki egészség fikció, a valóságban "gyenge pontjaink" mentén születhetnek párkapcsolati kollúziók... úgy színezhetik a párkapcsolatokat, mint Eric Berne játszmaelméletében az egészségesek szokványos (esetleg pozitív kimenetelű) játékai az adaptív együttélést. Mint intimitáspótlék, a játszma is elviselhető egy szintig. Használatos is - csak ne váljon meghatározóvá. Hasonló a helyzet a kollúzióval is." (38-39. old.)

Mindebből akár arra is következtethetünk, hogy a kollúziók tulajdonképpen azonosak a tranzakció-analízisből ismert "game"-ekkel, vagyis játszmákkal. Bagdy a továbbiakban a kollúzió lehetséges "mintázatait" mutatja be a pszichoanalízis szemszögéből; így például narcisztikus, orális, anális, fallikus (ödipális) kollúziókat és ezek különböző változatait feltételezi. (Ezekre itt nem térek ki.) Befejezésül felveti a kérdést, hogy "kollúzió-e minden kapcsolati konfliktus? - s erre tagadólag válaszol. Magyarázatként hozzáfűzi: "Egy-egy párkapcsolat akkor sejtet kollúziót, ha a felek inadekvát módon sztereotip civódási rituálékat folytatnak, amelyek lelki energiáik nagy részét felemésztik és egyik fél sem képes fellelni a konfliktus megoldását, vagy a helyzetből való kilépés módját. A párharc akár éveken át folyhat." (50. old.)

Végső következtetése szerint a kollúzió nem sorsszerű folyamat. "Mindannyiunkban adott a lehetőség, hogy a hibás kötődés- és magatartásmódokat felismerjük, tudatosítsuk, módosítsuk vagy gyökeresen megváltoztassuk." (50. old.) A könyv egésze a továbbiakban a közös Rorschach módszert, mint a kapcsolatok projektív vizsgálóeszközét igen sokoldalúan mutatja be.

10. Szilágyi V.: A szerelem és együttélés képességének alakulása a házasságban (Részletek az Intimkapcsolat kézikönyve (1994) és a Nyitott házasság (1988) c. könyveiből)

"... a szerelem szerencsére nem csak mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult és egyre fontosabb emberi szükséglet! Történelmi kialakulása azt is jelenti, hogy nem található meg eleve mindenkinél. Akik a szerelmet a szexuális vágyakkal azonosítják, azok azt hiszik, hogy a nemi éréssel együtt a szerelem igénye és képessége is magától kialakul. Ez azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat, hogy már jóval a serdülés előtt szerelmes lesz valaki. Másrészt a serdülés után sem mindig jelentkezik a szerelem. Több, különböző korú felnőtt emberrel találkoztam már, aki még sohasem volt szerelmes.

Igaz viszont, hogy egészséges személyiségfejlődés esetén a szerelem igénye legkésőbb a tizenéves korban kialakul. A többszáz fiatal, akit erről megkérdeztem, első szerelmét a 10 és 16 éves kor közötti időben élte át. Csakhogy a szerelem távolról sem spontán, "ösztönös" viselkedési forma, hanem valahogyan el kell sajátítani. Azaz meg kell tanulni; vagyis különféle ismereteket, tapasztalatokat kell begyűjteni. Ma már ez könnyebb, mint régen, hiszen akár a szépirodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn találkozhatunk a boldog, vagy tragikus szerelmek példáival. Csak persze nem mindegy, hogy milyen példákkal találkozunk, s miket érzünk vonzónak vagy követendőnek illetve kerülendőnek. Mint minden tanulás, ez is a családban kezdődik: a szülő-gyermek viszony és a szülők egymás közötti viszonya erősen befolyásolja. A családias szeretet ugyan más, mint a szerelem, de azért sok közös vonásuk is van (az "ödipális" viszonyon kívül is): a gondoskodás, a védettség, egymás tisztelete és segítése stb. A szerelemben ehhez jönnek még a szexuális igények és sok egyéb (lelki) szükséglet. A szerelem tehát a szeretetnek különleges, szenvedélyesebb, a szexuális vágyat is magában foglaló módja. A szerelmi kapcsolat a szexen kívül sok más igényt is kielégíthet (pl. otthonteremtés, családalapítás).

Mindezeknek az igényeknek a kielégítése különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor keletkezik, ha felmerül annak lehetősége, hogy egy partnerrel sikerül kielégíteni a számunkra fontos, kapcsolati igényeket. Beteljesülése azonban elsősorban attól függ, hogy rendelkezünk-e az igények kielégítéséhez szükséges képességekkel. Tény, hogy minél több és fontosabb szükséglet kielégítését várjuk egy partnertől, annál jobban vonzódunk hozzá. A szerelem egyik fő jellemzője tehát a számunkra fontos szükségletek kielégítésének fellobbanó reménye.

Ebből következően, akinek nincsenek egy intim partnerrel kapcsolatos igényei, annak nincs szerelemigénye sem. Bár ez ritkaság, az igények azonban igen sokfélék lehetnek, így a szerelemigény tartalmában és erősségében egyénenként eltérő. A szükségletkielégítés fellobbanó reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A folytatás és beteljesedés viszont a külső körülmények, akadályok mellett elsősorban az egyéni képességektől és a kapcsolati igények, elvárások egyeztetésétől függ.

Már sokféleképpen próbálták a szerelmet meghatározni, s ez önmagában is sokféleségét, egyéni jellegét tanusítja. De ha nincs is pontos és minden esetre érvényes meghatározás, lényegét azért jól körülírhatjuk. Buda Béla (1988) szerint "sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik ember képével, emlékeivel van tele, és a személyiség motivációs rendszere leginkább arra irányul, hogy ennek a másik embernek közelében lehessen, mégpedig szexuális kapcsolat formájában." Érdemes ezt egybevetni az egyik könyvemben ("Nyitott házasság") olvasható meghatározással: A szerelem eredendően a szexuális vágy humanizált és individualizált változata, amihez többféle igény is kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés, a beleélőkészség (empátia), az alkalmazkodó- és szexuális reagálókészség. Ezeken kívül még jó néhány készség és képesség szerepet játszhat benne. Mindezek fejlettségétől függ a szerelmi képesség fejlettsége.

A pszichoszexuális fejlődés áttekintése során láttuk, hogy a szerelmi képességnek vannak gyermekies, éretlen, és felnőttesen érett formái, s ez szorosan összefügg a párválasztási érettség kialakulásával, amely az érett szerelem képességét is magában foglalja. A szerelem kiemelkedően fontos szerepet játszhat a személyiségfejlődés motivációjában; minden szempontból nagy teljesítményekre tehet képessé. Beteljesülése az egyénileg fontos szükségletek rendszeres (és átmenetileg teljes, vagy legalább részleges) kielégülését jelenti, s többnyire hosszabb-rövidebb együttélést, vagy házasságot eredményez. Ennek során a szerelem szenvedélyes jellege fokozatosan megszűnik, szoros barátsággá alakul át, amelyben feszültségek és konfliktusok is jelentkeznek.

Nyilvánvaló, hogy minden házasságban előfordulnak nézeteltérések, feszültségek és viták. Ez teljesen természete, hiszen a házastársak egyénisége és felfogásmódja sohasem teljesen egyforma, s az élet is mindig hoz új problémákat, amelyek eltérően érintik a házastársakat. A feszültségek és konfliktusok végső soron mindig szociális tényezőkre vezethetők vissza. Még akkor is, ha valaki amiatt kerül konfliktusokba, mert gátlástalan, erőszakos, vagy épp ellenkezőleg, csökkentértékűségi komplexusa van. Ugyanis a körülmények, a nevelési hatások, főleg a család tették őt ilyenné. Minthogy különböző szerepnormáknak kell megfelelnünk, ezek gyakran ütköznek egymással. A foglalkozási és házastársi vagy a szülői szerepek ütközése könnyen okozhat házassági konfliktusokat, amelyek fő területei a következők:

1. Az anyagiak. Tipikus vitákra ad alkalmat, hogy eltérően ítélik meg az anyagi javak szerepét, vagy a jövedelem felhasználásának, beosztásának módját.

2. A szexualitás. A nemi élet terén az eltérő igények és beállítottság, vagy funkcionális zavarok miatt gyakran adódnak ellentétek

3. A szabadidő eltöltése (eltérő hobbik és pihenési, szórakozási igények).

4. A gyermekvállalás és -nevelés.

5. Családon kívüli kapcsolatok (rokonokkal, barátokkal stb.).

Minél erősebb valakinek az egyénisége, annál kevésbé tudja és akarja elviselni az egyenlőtlen kapcsolatot, az alárendelt helyzetet. Az intimkapcsolat funkcionálása érdekében ajánlatos elsajátítani az egyenrangú eszmecsere technikáit. A személyiségfejlesztő vagy pszichoterápiás csoportfoglalkozásokon már több olyan technikát próbáltak ki, amelyek az intimkapcsolatokban is alkalmazhatóak. Ilyen például az ún. fókusz-technika, amelynek lényege, hogy valakit a csoportból mintegy a figyelem fókuszába, gyújtópontjába állítanak. A fókusz-személynek joga van arra, hogy szabadon kifejtse véleményét valakiről vagy valamiről. Amíg ő beszél, közbeszólni, vagy más módon zavarni nem szabad. Csak miután befejezte, lehet kérdéseket feltenni vagy reagálni az elmondottakra.

Hasznos lehet az is, ha előre elképzeljük a partnerrel folytatandó beszélgetést, mintegy gondolatban megírjuk annak szövegét, éspedig két változatban. Az egyik azt tartalmazza, hogy milyen választ szeretnénk kapni. A másik pedig azt, hogy a partner ismeretében milyen választ várhatunk tőle. Persze lehet, hogy a tényleges válasz mindkettőtől különbözni fog. Ami arról tanuskodik, hogy még nem ismerjük eléggé partnerünket.

1. Az összefüggések (kontextusok) figyelembevétele. Bármely megnyilatkozás csak összefüggéseinek ismeretében értelmezhető helyesen. Ez azt jelenti, hogy ismernünk kell a helyzetet és annak előzményeit. S azt is, hogy partnerünk milyen értelmet tulajdonít szavainak, hogyan érti, amit mond... Így nem fordulhat elő, hogy egy tréfásnak szánt megjegyzést komolyan veszünk, s a félreértés folytán megsértődünk.

2. A helyes időzítés. Régi igazság, hogy a megfelelő időben történő közlés hatékonyabb, eredményesebb. A helyes időzítés a problémák minél simább megoldását szolgálja. Például elhalasztjuk egy kérdés megbeszélését, ha úgy érezzük, hogy éppen idegesek, ingerlékenyek vagyunk.

3. A közlés világossága, egyértelműsége. Sok félreértés a nem világos közlésmód következménye. Gyakran épp a lényeget hagyjuk homályban. A homályos közlésmód többnyire kritikát rejteget, amiből könnyen lesz ugyancsak titkolt sértődés. Ajánlatos tehát kellő tapintattal és időzítéssel, de nyíltan megmondani, amit akarunk. Indulatos állapotban azonban könnyen "túl lövünk a célon". H- Ginott (1969) azt ajánlja, hogy ilyenkor a másik vádolása helyett inkább az érzelmi állapotunk jellemzésével könnyítsünk magunkon. Tehát mondjuk el, mit érzünk, de ne kritizáljunk!

4. A másik figyelmes meghallgatása. Két ember gyakran úgy "beszélget" egymással, hogy mindegyikük mondja a magáét, oda sem figyelve arra, hogy mit mond a másik. Nyilvánvaló, hogy az ilyen beszélgetés aligha eredményez kölcsönös megértést. Ilyenkor segíthet az említett fókusztechnika.

5. A "visszacsatolás" (feed-back). Minden önszabályozó rendszerben - s az intimkapcsolat is ilyen - a szabályozás a visszacsatolás (vagy visszajelentés) révén történik. Egy kapcsolatot csak akkor tudunk szabályozni, irányítani, ha visszajelzéseket kapunk arról, hogy szavaink vagy tetteink kiváltották-e a várt hatást. Ehhez sokszor elég egy fejbólintás, vagy más, metakommunikatív jelzés. Különösen fontosak a visszajelzések a szexuális összehangolódás szempontjából: egymás irányítása nélkül nincs jó szex!

A viták, konfliktusok életet, mozgást, lendületet visznek a házasságba. Az ilyenkor kialakuló agresszió irányítása nemcsak megtanulható, hanem "proszociálisan", a kapcsolat fejlesztésére is felhasználható. Ez persze kizárja a tettlegességet és az erőszakot. Verbális megnyilvánulásai sem durván támadó jellegűek. Ha nehezen megy a változtatás, s erősíteni kellene a partner változási motivációját, úgy alkalmazhatjuk a "cseremegállapodás", vagy az "alternatív viselkedés" technikáját.

Cseremegállapodás akkor jön létre, ha megegyezünk a partnerünkkel, hogy amennyiben ő teljesíti bizonyos kívánságainkat, úgy mi is teljesítjük az ő kívánságait. Az alternatív viselkedés azt jelenti, hogy a kiküszöbölendő rossz szokás helyett felajánlunk vagy lehetővé teszünk partnerünknek egy másikat ami valamelyest kárpótolja a félretett szokásért, s mindkettőnk számára elfogadható.

A konfliktusok kreatív kezelésének van néhány általános szabálya:

1. Őrizzük meg a nyugodt vitastílust! Ha nem megy, tartsunk kisebb szüneteket.

2. Készüljünk fel jól a vitára, s egyszerre csak egyetlen konkrét kérdést vitassunk meg.

3. Ne akarjunk egyoldalúan győzni! Az egyik fél vesztesége egyben a kapcsolat vesztesége.

4. Figyelmesen hallgassuk végig, s próbáljuk megérteni partnerünket!

Ajánlatos továbbá egy-egy vitát magnószalagra rögzíteni, hogy később - mintegy kívülállóként - újra végighallgathassuk bármikor az egészet (akár egyedül, akár kettesben). Így nyugodtan és tárgyilagosabban elemezhetjük a saját és partnerünk szavait, viselkedését. Gyakran meglepő felismerésekre juthatunk ezáltal. De nagyon ajánlható módszer a konfliktusok kreatív kezelésére a naplóvezetés. Természetesen csak akkor, ha nem pusztán az események leírását célozza, hanem azok elemzését, értékelését is. Sokat segíthet még az álmok és fantáziák megbeszélése. Próbáljuk önállóan, saját élettörténetünkből kiindulva megérteni az álomszimbólumokat (amelyek gyakran tudattalan vágyainkat és félelmeinket tükrözik), s hallgassuk meg partnerünk véleményét is ugyanerről. Aztán pedig ő is mondja el az álmait, s mi segítsünk neki az értelmezésben. Az ilyen kölcsönös álomértelmezés nem csak szórakoztató, hanem elősegíti egymás mélyebb megismerését, s fejleszti az önismeretet is. Hasonló eredményt várhatunk a nappali álmodozások, a titkos fantáziák megbeszélésétől. Ennek másik haszna, hogy a kibeszélés révén a titkos fantázia elveszti szorongáskeltő hatását.

11. Böszörményi-Nagy I. - G.M. Spark: Invisible Loyalties (2.ed. 1984, Brunner/Mazel, 408 p.)

Az USA-ban élő magyar családterapeuta professzor és munkatársa a "láthatatlan lojalitásokról" szóló könyvükben a nemek családon belüli viszonyáról és a család hatásairól sok érdekes megállapítást tesznek. Böszörményi-Nagy Iván 1956 óta foglalkozott családterápiával, s ebben a pszichoanalízisen kívül az egzisztencializmusra és más irányzatokra is támaszkodott. (pl. M. Buber, R. Fairbairn, K. Lorenz és H. Stierlin munkáira). Elvi, szemléleti alapvetésüket a könyv Előszavában világosan kifejtik.

Ebben sok szó esik a "generation gap"-ről, vagyis a nemzedékek közötti szakadékról. S arról, hogy "a szorongás, az erőszaktól való félelem és az alapvető értékek megkérdőjelezésének korában élünk... Ilyen körülmények között azt is nehéz mérni, milyen hatással vannak az egyénre a családi viszonyok. A láthatatlan lojalitás, az elkötelezettség a családhoz paradox módon alakul; a mártír, aki nem engedi, hogy más családtagok bűntudata kialakuljon, sokkal nagyobb kontroll-erő, mint a hangoskodó, követelőző családtag... A lázadozó vagy rosszalkodó gyermek akár a család leglojálisabb tagja is lehet... Az ún. "közelség" (intimitás), amitől sokan félnek, a lojális elkötelezettségek eredményeként alakul ki, s az együttélés hosszabb periódusában válik nyilvánvalóvá, akár elismerik, akár tagadják... Bármely kapcsolatot abbahagyhatunk, kivéve a szülőségen alapulókat... (XIII. old.)

A nemek viszonya szempontjából különösen a könyv 5. fejezete érdemel figyelmet, amely a házastársi kapcsolat egyensúlyával és annak megbomlásával, a "lojalitás-konfliktusok sémáival" foglalkozik. A szerzők szerint minden egyéni önérvényesítés kihívás a családi lojalitás ellen. "A házasság gyakran provokál konfrontációkat a két, eredeti családi lojalitás-rendszer között, ráadásul mindkét házastárstól elvárja, hogy egyensúlyt teremtsenek saját házassági lojalitásuk és az eredeti családjukhoz való lojalitás között." (103. old.) A szerzők szerint ezek a házasság legmélyebb, kapcsolati determinánsai.

Felsorolják ugyan a "kiegyenlítő tényezőket", de hozzáfűzik, hogy "még e tényezők optimális és kölcsönös megerősítése esetén is csak részben és időszakosan lehet figyelmen kívül hagyni az eredeti lojalitásból adódó elkötelezettségeket." (104. old.) Az összebékítés vagy "feldolgozás" valamilyen formája nélkül az eredeti, többnyire tudattalan lojalitási elkötelezettségek alááshatják az új elköteleződéseket. Ide tartozik a partnerek közötti szexuális zavar, mint "titkos, megoldatlan lojalitás-konfliktus". "Az egymást és a házasságot kölcsönösen elutasító házastársak akaratlanul is az eredeti családjuk iránti, töretlen lojalitásukat bizonyítják. Az impotencia, frigiditás, vagy a korai magömlés a házastárs iránti diszlojalitás titkolt attitűdje lehet, s erősíti az eredeti család iránti, láthatatlan lojalitást." (116. old.)

A könyv második felében főleg a többgenerációs család nemzedéki problémáival foglalkoznak. A 10, fejezet ("Gyermekek és a család belső világa") annak lehetőségét is elemzi, hogy a gyermekek "szexualizált partnerekké" illetve partnerpótlékká válhatnak. "Súlyos zavarokkal küzdő családokban gyakran fordul elő csábítás, vagy nyíltan incesztuózus kapcsolat. Az azonos, vagy más nemű gyermekeket pótpartnerként kezelik... Ha az egyik partner szexuális igényeit házastársa folyton elutasítja, akkor esetleg a gyermekénél keres kielégülést. A családon belüli incesztus jelzi a nemzedéki és személyes hatások hiányát minden családtagnál. Ilyenkor a részt nem vevő felnőtt és a testvérek is összejátszanak... ez az összejátszás lehet tudattalan vagy részben tudatos. Az incesztus miatt a család nem feltétlenül keres segítséget, így az gyakran évekig folytatódik... és csak a terhesség vagy más veszélyek (gyilkosság, öngyilkosság stb.) miatt fordulnak külső segítségért." (259. old.)

Arra a kérdésre, hogy a gyermek miért működik együtt az incesztuózus szülőkkel, a szerzők hipotetikus válasza, hogy feltehetőleg a család iránti lojalitásból. A kérdésre természetesen más válaszok is adhatók (pl., hogy a gyermek lojalitása csak látszólagos és kierőszakolt, s mögötte félelmet és/vagy bűntudatot találhatunk. Mindenesetre ilyenkor van legnagyobb szükség a bizalmat helyreállító dialógusokra a család és a terapeuta-team között. Ehhez adnak a szerzők értékes vezérfonalat a könyv utolsó fejezetében.

12. Davis, M.S.: Intimate Relations (1973, The Free Press, 332 p.)

A neves amerikai pszichológus könyvének nyolc fejezetéből az első hat az intimkapcsolat kiépülését, fejlődését, házassággá válását; az utolsó kettő pedig a kapcsolat felbomlását elemzi, nagyon racionálisan. Már az Előszóban hangsúlyozza, hogy nem kíván moralizálni, vagy taktikai tanácsokat adni, hanem csupán informálni az intimkapcsolatokról, tudatosabbá tenni a várható fejleményeket, s ezáltal növelni a választás lehetőségeit. A kapcsolatok bomlásának mai sűrűsödését eróziónak nevezi, s fő okát a szeretetkészség gyengülésében látja. Szükségesnek tartja kidolgozni a kapcsolatok tudományát, pontosabban az intimkapcsolatok elméletét. Ennek lényege a jelenségek alkotó elemeinek feltárása, komplexitásának megközelítése.

Az intimkapcsolatok szerinte lényegében olyan interakciók, amelyek különböző intim viselkedésekből állnak. Ezek négy fajtáját különbözteti meg: a barátok, a szeretők, a házastársak és a testvérek közötti intimkapcsolatokat. Hangsúlyozza ugyanis, hogy csak a viszonylag egyenlő státusúak kölcsönös interakcióit vizsgálja, kihagyva pl. az anya-gyermek, vagy a terapeuta és páciens közötti kapcsolatot és a különböző, nem intim kapcsolatokat. Egy intimkapcsolat létesítésekor szerinte hat feladatot kell megoldani: 1. Eldönteni, hogy az illető rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, amelyek indokolják a kapcsolat felvételét, 2. tisztázni, hogy létrejöhet-e egyáltalán a kapcsolat, 3. találni egy megszólítási alkalmat, amely felkelti a másik fél figyelmét, 4. találni néhány közös témát, amelyek mindkét felet érdeklik, 5. meggyőzni a partnert, hogy érdemes folytatni a beszélgetést és 6. megbeszélni egy második találkozást.

Az ismerkedést megkönnyítő tényezők közé sorolja például az előzetes információk beszerzését a megismerni kívánt személyről; az ismerkedést elősegítő helyszíneket és körülményeket (pl. közös iskola, munkahely, klub stb.) és a közös ismerősöket. A kapcsolatfelvétel fő motívumai között az új ingerek iránti vágyat, az önmegerősítés, önigazolás és a valamilyen tevékenység szükségletét említi. Azt a megállapítást, hogy "minél inkább különbözik a másik számára mutatott én attól az éntől, amelyet önmagunk előtt élünk át, annál több lelki energia kell annak fenntartásához" - Davis a pszichodinamika első törvényének nevezi. Ahogyan a kapcsolat intimebbé válik, a kétféle én (illetve szerep) közeledik egymáshoz, s így kevesebb energiát vesz igénybe, vagyis könnyebben fenntartható.

A kapcsolat "szisztoléja és diasztoléja": ha távol vannak, egyre inkább szükségét érzik a találkozásnak; ha együtt vannak, egy idő múlva szükségét érzik a szétválásnak (és egyedüllétnek illetve másféle kapcsolatnak). Ezt a személyes ritmust a körülmények zavarhatják, s egyénileg igen eltérő lehet; ám ha a találkozások ciklikus sémája kialakult, mindketten kötelezőnek érzik annak fenntartását. Davis (a fonémák és morfémák mintájára) filémának nevezi a viselkedésnek azt a legkisebb egységét, amely elárulja a partnerkapcsolat intimitásának szintjét; ezekkel foglalkozik a filémika tudománya. "Filéma-típusok" pl. a tegeződés, a keresztnéven szólítás vagy egyéb, bizalmas megszólítás és becézés ("angyalom", "édesem"), a "mi"-tudat és szóhasználat, a lazább fogalmazás, a drasztikus kifejezések megengedése stb. A mozgásos kommunikáció két csoportja: 1. a topológiai (egymás melletti vagy szemtől-szembe helyzetek stb.) és 2. az érzékszervi modalitások (szem-kontaktus, érintkezés, ruházat és hajviselet hasonlósága stb. - ezek mind az intimitás kifejezői lehetnek.

A kommunikációs folyamat főbb állomásai: az intimitás nyelvi formái (tegeződés), a kölcsönös hallgatás és szembenézés; kölcsönös testi közeledés és érintkezés. A kapcsolat kritikus szakaszai: az első érintés; az első szerelmi vallomás és az első szeretkezés. Általában fokozatosan növelik az intimitást, hiszen a visszautasítás csapás az önérzetre. A fokozatossághoz tartozik a jó időzítés is. Visszautasítási stratégiák: Időnyerés (Pl. "Ezen még gondolkoznom kell", "Sajnos, nem érek rá"). Visszautasítás elleni stratégiák: Ígéretek, fenyegetéssel egybekapcsolva; vagy védekezés az önérzet és a kapcsolat megmentése céljából (pl. "Nem is akartam többet...") Vannak (főleg nők), akik jobban szeretik az intimitás kialakításának folyamatát, mint az intimitás állapotát; sokat ígérnek, de semmit sem adnak. A kapcsolat "patt-helyzete": ha valaki nem mer intimitást kezdeményezni, vagy bizonytalan abban, hogy érdemes-e, s így ambivalens megnyilvánulásai vannak. Ez nem tartható fenn sokáig. A csalódások okozta gyanakvás megnehezíti az intimkapcsolat kialakulását.

A kezdődő intimkapcsolatban a partnerek fő feladata egymás jobb megismerése. A familiáris viszony hosszabb ismeretség eredménye, de nem tartalmazza egymás titkainak ismeretét; jelenti viszont egymás szociális és pszichikus jellemzőinek (életkor, lakcím, származás, képzettség, érdeklődés stb.) ismeretét. A bizalmas viszony lényege: teljes őszinteség, kölcsönös beavatás a személyi titkokba, a gyengeségek, hibák bevallása. Vagyis mélyebb, kölcsönös megismerése például a rejtett, testi és lelki sajátosságoknak, viselkedési szokásoknak és az egyéni élettörténetnek, különösen a korábbi szexuális kapcsolatoknak. A titkok elmondása előtt általában kipróbálják a másik megbízhatóságát és várható reagálását (pl. a "kísérleti léggömb" módszerrel: mintha más titka lenne stb.). A titkok bevallása kiszolgáltatottságot jelent, s ez csak úgy védhető ki, ha kölcsönös! A teljes nyíltság "utópikus állapotát" Davis szerint még az intim kapcsolatban is nehéz megvalósítani.

A titkok feltárásának lehetséges okai: Ha fontos szívességet várunk valakitől, akkor őszintén el kell mondanunk, miben szenvedünk hiányt; ha bevalljuk gyengeségünket, ezzel leszerelhetjük a másik agresszióját. Komplikációt jelent, ha a partnerek egymásról alkotott képe hiányos vagy torz, egyrészt félreértések, másrészt szándékos megtévesztés folytán. Félreértés abból adódhat, hogy ugyanazt többféleképpen lehet értelmezni A nemi aktust például egyesek fő titkukként, lényük átadásaként értelmezik, mások nem. Így, ha egy férfi nem tudja, mennyire "modern" a nő, akivel lefeküdt, tévesen ítélheti meg kapcsolatuk jövőjét. Az erős érzelmek torzítják a megismerési folyamatot, De az önismeret is lehet torz. Téves intimitás: ha valaki feltárja fő titkait anélkül, hogy intim viszonyba kívánna kerülni (pl. pillanatnyi magányérzésből, alkohol hatása alatt stb.).

Megtévesztés például a csábítás: tudatos szerepjátszás annak érdekében, hogy a másikat meggyőzze az intimkapcsolat előnyeiről. A csábítás két szakasza: a csábító elképzeli, milyen viselkedéssel lehetne sikeres intimkapcsolatot létesíteni a kiválasztott partnerrel; ezután megpróbálja eljátszani ezt a szerepet. Ilyenkor szükség lehet defenzív stratégiákra, például mellébeszélésre vagy eltitkolásra és válaszmegtagadásra. A defenzíva motívuma a csalódástól való félelem; pontosabban, hogy a titkok ismerője elmondja azt másnak is, vagy alkalmilag maga is visszaélhet a bizalommal. Minthogy az egyénnek több intimkapcsolata lehet (vagy volt), az aktuális, fő intim partnerének rendszerint elmondja a többiek titkait. Veszélyt ez csak akkor jelent, ha a ez a fő partner továbbadja a titkot másnak, vagy érdeke, hogy támadja a "harmadikat". Az intimitás megszűnését sokan felmentésnek érzik a partner titkainak őrzése alól, s ha a szakítás ellenséges viszonyt eredményez, sokan visszaélnek a gyenge pontok ismeretével. (Ez a veszély megnehezítheti az intimkapcsolat felszámolását.)

Az intimitás lényegéhez tartozik egymás kölcsönös segítése, testi és lelki szívességek nyújtása. A kapcsolat kezdetén általában kötelezőnek érzik minden szívesség külön viszonzását; később viszont úgy érzik, hogy az adott és kapott szívességek nagyjából kiegyenlítődnek a kapcsolat folyamán. N. Foote szerint a szerelem "két ember olyan kapcsolata, amely leginkább elősegíti mindkettőjük optimális fejlődését." Az intimitásnak döntő szerepe van az önmegismerésben (egymás értékelése, kritikája révén), még akkor is, ha pillanatnyilag kellemetlen. Az intim társ erősíti a siker jó hatását, de csökkenti a kudarcét ("dupla öröm, fele gond").

A szívességekkel kapcsolatban több probléma adódhat: 1. Elkötelezettség a múltbeli szívességek miatt, 2. függőség a jelenlegi és jövőbeli szívességektől. Ez utóbbi az autonómia elvesztésének veszélyével járhat De jelentős eltérések is lehetnek egy adott szívesség értékelése körül (például, ha az egyik azt hiszi, hogy a legfőbb értékét adta, miközben ugyanaz a másiknak szinte semmit sem jelent). A szívességnyújtásnak többféle motívuma lehet: például azért adja, mert fél, hogy különben elveszti, amit a másiktól kap; mert hálára van kötelezve, vagy a másikat akarja hálára kötelezni - vagy egyszerűen örülni akar a másik örömének. Másrészt vannak ellenmotívumok is: például, ha úgy látja, hogy a kért szívesség neki kellemetlen, és egyhamar nem várhat viszonzást; vagy ha neki magának is szüksége van arra, amit kérnek tőle (időt, pénzt stb.). A szívesség direkt megtagadása helyett gyakran indirekt taktikákat alkalmaznak: halogatás, mentegetőzés, kitérés ("Erről majd még beszélünk" stb.). Az intimkapcsolatokban a csereviszony ritkán tudatosodik; inkább a "mindent adni és mindent kapni" elv alapján állnak.

Az intimkapcsolatot Freud az "én-határok feloldódásaként" jellemzi. Sullivan szerint "a szerelem állapotáról akkor beszélhetünk, ha egy másik személy kielégülése vagy biztonsága éppolyan fontossá, vagy még fontosabbá válik, mint a saját kielégülésünk, vagy biztonságunk." Erikson az "identitások fúziójáról" ír. Davis emlékeztet Pláton mítoszára az eredetileg kétnemű ember kettéválásáról. Az egyesülés testi síkon azt jelentheti, hogy bizonyos testrészek (ujjak, nyelv, nemiszerv) behatolhatnak a partner testébe, az aktusban fiziológiai összehangolódás történik stb. A viselkedés is hasonul, így a modor, az öltözködés, a beszéd, sőt, valamelyest a gondolkodás is. Szeretik, amit a másik szeret, közösnek tekintik mindenüket, közösen értékelik addigi életüket stb. Erősödik az egymás iránti empátiájuk; előre tudják, hogyan reagál a másik bármire, szavak nélkül is megértik egymást. A szerelem egyik fő jellemzője a teljes egymásra irányultság, akkor is, ha térben távol vannak; minden más mellékesnek tűnik. Ebben az értelemben a szerelem = tudatbeszűkülés; más értelemben viszont tudatkitágulás. Az intimtársak szociális környezete elősegítheti közös identitásukat, akár passzívan (pl. azáltal, hogy beszédtémát nyújt), akár aktívan (azáltal, hogy összetartozóként kezeli őket).

Ugyanakkor azonban egy polarizálódási folyamat is megindul. Az intimtársak csak részben adják fel individualitásukat, pontosabban ez csak megváltozik, hiszen a teljes egybeolvadás sem testi, sem lelki téren nem lehetséges. A kapcsolat kezdeti szakaszában igyekeznek a különbségeket bagatellizálni. Később azonban ezek a különbségek próbára teszik a kapcsolat teherbírását, attól függően, hogy mennyire fontosak egyénileg. A közös és az ellentétes én-komponensek aránya változó lehet. Az intimtársak összeolvadt énje és új egyénisége rendkívül ingatag; fenntartása elkötelezettséget igényel. Ez viszont úgy megszilárdítja a kapcsolatot, hogy igen nehéz bármelyiküknek kilépni abból. Ezért indokolt a kapcsolat próbaidőszaka, hogy legyen idő meggondolni a döntést.

Az elköteleződés első szintje a tartós együttjárás, vagyis a kapcsolat kizárólagossá tétele. A második szint az együttélés megteremtése. Ezzel növekednek az együttes élmények alkalmai, az összehangolódás lehetőségei. A harmadik szint a házasság, vagyis a közös jövő biztosítása. Mindez azonban nem garantálja az együttmaradást. Komplikációk többek közt abból adódhatnak, hogy a szoros intimkapcsolat létrehozásának sok akadálya van: pl. félelem a visszautasítástól illetve kudarctól, az identitás elvesztésétől stb. Félreérthető, hogy mi jelent elkötelezettséget (hagyományosan: nőknél a szexuális kapcsolat, férfiaknál a házassági ígéret). Akadály lehet a félelem a partner bizonyos tulajdonságaitól (pl. dohányzás, alkoholfogyasztás, erőszakosság). Az intimkapcsolat fenntartása is sok nehézségbe ütközhet, így állandó helyesbítésekre van szükség. Az intimtársak megnemesíthetik, de le is alacsonyíthatják egymást. Ha valaki "objektiválta" önmagát valamiben, ennek sorsa lesz az ő sorsa is. Így, ha a partnere nem becsüli ezt az objektivációt (művet, kocsit, gyereket stb.), őt magát sérti meg.

Az intimtárs = identitás-függelék, amely elég nagy ahhoz, hogy megváltoztassa az egyén helyzetét és értékelését társas környezetében. Az elkötelezettség vállalása lemondást jelent különböző szabadságjogokról; arról, hogy megválasszuk: kivel, hol és milyen életet élünk. Ez feszültségeket teremthet.

Mint bármely más, emberi konstrukció, az intimkapcsolat is elromolhat. Még a legjobbnak is sok kis hibája van, amely - ha folyton ki nem javítják - lerombolhatja az intimitást, sőt, magát a kapcsolatot is. A kis törések szaporodása növeli a centrifugális erőt és a feszültséget a kapcsolatban. Ez működésbe hozza a reintegrációs mechanizmusokat (preventív vagy korrektív formában). Az integráció fokát 3 fő faktor befolyásolja: a külső környezet, a kapcsolat belső, összetartó erői - és ezek hanyatlása. A kedvezőtlen körülmények növelhetik az integrációt, hiszen miattuk nagyobb szükségük van egymás segítségére. A külső akadályok növelhetik a szerelem intenzitását, azok megszűnése viszont csökkentheti azt.

Ha az integráló kapcsok megbomlanak, a probléma-feldolgozás fő mechanizmusai: a meta-intim megbeszélés és a vita lépnek működésbe. Az első lényege a racionális és békés "komoly beszélgetés" a kapcsolatról; a helyzet elemzése nyomán megállapodás a rendezésről, a szerződés újraírásáról. A meta-intim megbeszélés egyik formája a "fejmosás" (talking-to), amikor valamelyik fél "beolvas" a másiknak ("Az a baj veled, hogy...") Erre néha egy kívülállót kérnek fel. Lényegében azt kell eldönteni, hogy meg lehet-e reformálni a kapcsolatot, vagy fel kell számolni azt. A partner külső kapcsolatával foglalkozó beszélgetés rendszerint féltékeny vádaskodással kezdődik. A vádlott ilyenkor igyekszik bebizonyítani, hogy a harmadikkal való kapcsolata nem veszélyezteti az elsődlegesnek tekintett (bázis)kapcsolatot.

Az ilyen vitáknak csak akkor lehet integráló hatásuk, ha korlátok közt tartják és megegyezéssel zárják. Ezt elősegíti, ha vita közben rájönnek, mennyire szükségük van egymásra és megijednek attól, hogy elveszíthetik egymást. Gyakori játszma az ultimátum-taktika, vagyis a szakítással fenyegetőzés ("Vagy megteszed, amit kérek, vagy elválunk!"); ami azt jelenti: "Nekem nem olyan fontos a kapcsolatunk, mint neked, ezért, ha folytatni akarod, teljesítsd a feltételeimet." A veszekedéshez két rossz hangulatnak kell találkoznia. Aki jó hangulatban van, igyekszik kitérni előle. A veszekedni kívánó taktikája ezért a jó hangulat elrontására irányul: a másik gyenge pontjainak ismeretében "kihozza a sodrából". Ürügyet könnyű találni a vita kirobbantásához, s ez könnyen eszkalálódik, hiszen csak tünete más, mélyebb okoknak. A veszekedés lehet egy-menetű, vagy több-menetű. Az utóbbi, ún. csatározási forma szüneteiben a partnerek egymás megbüntetésén fáradoznak, vagy bizonyítékokat gyűjtenek a másik ellen. Ez már a kapcsolat bomlástünete.

Az első veszekedések a legkritikusabbak; kimenetelük jórészt a partnerek problémakezelő és kibékülő tapasztalatán múlik. Végződhetnek kompromisszummal, döntetlenül, vagy az egyik fél győzelmével. A győztes fél ragaszkodhat a feltétel nélküli megadáshoz, vagy megenged egy önérzet-kímélő megfogalmazást illetve alternatív nyerést ("Múltkor neked volt igazad, most nekem"). A döntetlen jelezhet kölcsönös kompromisszumot, vagy a kérdés kikapcsolását ("Ne is beszéljünk róla többet"). A partnerek általában elkerülik a veszekedést mások előtt, mert ez jó hírüket veszélyeztetné. Tehát, ha pl. vendég jön, abbahagyják a veszekedést és fenntartják a harmónia látszatát. (Kivétel a közeli jó barát, ha már úgyis tudja; őt viszont gyakran igyekeznek bíróként bevonni és a maguk oldalára állítani; ha ez nem sikerül, szembe fordulnak vele.)

E. Durkheim ismerte fel a szertartások integráló funkcióját. A ceremóniák fő fajtái: az integrációs szertartások (fogadalomtétel, házasságkötés) és a reintegráló szertartások, amelyek a hanyatló kapcsolat újjáélesztését célozzák. Ilyen a megemlékező szertartás: a múlt felelevenítésével revitalizálni a kapcsolatot (évfordulók, születésnapok megünneplése stb.) A szertartások a kapcsolat ápolásának szándékát reprezentálják; "elfelejtésük" ezért az elhidegülés jele. (Freud szerint a közös szenvedés a legerősebb kötelék.) A közös emlékek felidézése szintén revitalizáló hatású. De a jövőre utalás is reintegratív lehet, mert felszínre hozza az elválás latens félelmét. ("Mit tennél, ha meghalnék?") Viszont az olyan szertartások, amelyeket pusztán kötelezettségből csinálnak végig, inkább mérgezik a kapcsolatot, mint gyógyítják. Ugyanígy hat a "látszat fenntartása" is.

Az intimkapcsolat felbomlásának belső vagy külső okai lehetnek. A kapcsolat belsőleg gyengül, ha rájönnek, hogy egyéni életstílusuk túlságosan különböző ahhoz, hogy tartósan összekapcsolható maradjon. Az ebből adódó feszültségek megoldását is eltérően keresik; például az egyik még többet akar együtt lenni, a másik inkább egyedül maradna stb. Kisebb jelentőségű konfliktusok esetén a kapcsolat elég nyereséges maradhat ahhoz, hogy ne törekedjenek a felszámolására. Ám a folytonos kis konfliktusok is nagyon feszültté tehetik a viszonyt. Az eltávolodás (passing away) az intimkapcsolat viszonylag lassú hanyatlása, fokozatos elhidegülése. Ennek 3 külső tényezője: egy új intimtárs megjelenése; térbeli távol-kerülés és eltérő fejlődés. A "harmadik" megjelenése lassanként kiszoríthatja a partnert régi pozíciójából; az egyénnek kevesebb ideje jut régi partnerére és kevésbé van szüksége rá. Egyre jobban kötődik új partneréhez, s egyre inkább vele érzi otthon magát. Az új partner társas környezetét nehéz összeegyeztetni a régivel.

A kényszerű külön-élés általában gyengíti az intimkapcsolatot. Minthogy megritkulnak és rövidülnek az együttlétek, egyikük sem kapja meg, amire szüksége lenne, s ez arra készteti, hogy új kapcsolatot keressen (vagy fogadjon el). A régi így fokozatosan háttérbe szorul. A külön-élés alatt nem tudják naprakészen nyomon követni a másik változásait, így egymásról alkotott képük inadekvát lesz; azt hiszik, hogy a másik még mindig a régi. De egyébként is, az idősebbé válás során azok a sajátosságok, amelyek összekötötték a partnereket, eltérő irányban és mértékben változhatnak. A változás leggyorsabb az ifjúkorban; ezt az időszakot ritkán éli túl egy intimkapcsolat. A testi szépség, a sex appeal az egyik legváltozékonyabb tényező. Hasonló a helyzet az újszerűséggel, a hasznossággal stb. Az intimkapcsolat idővel fárasztóvá válhat; az egyéni bajok kölcsönös elviselése is erősen terheli a kapcsolatot. A férj szociális és intellektuális fejlődésének esélyei napjainkig lényegesen jobbak voltak; a feleség elmaradt a fejlődésben. (Ma már ennek fordítottja is előfordul.)

Ha bármelyik fél úgy látja, hogy nem érdemes tovább ápolni a kapcsolatot, lépéseket tesz annak teljes felszámolására. Felszámolási taktikák: 1. Nem fektet bele több energiát; ez meggyorsítja a felbomlást, 2. kevesebb időt töltenek együtt, 3. a "filémákat" átállítják ismeretségi szintre (hűvös udvariasság, a testi érintkezés kerülése), 4. csökkentik az információcserét, az egymásra figyelést, 5. csökkentik a kért és nyújtott szívességeket, 6. elhanyagolják a közös barátokat és egymás rokonait; új társaságot keresnek stb.

A kapcsolat hirtelen halálának (sudden death) több módja lehet. Az egyik, hogy a fokozatos elhidegülés során képessé válnak a maradék kapcsolat gyors felszámolására. Az egyik partner ragaszkodása esetén a másik kénytelen egyoldalúan és erőszakosan megszüntetni azt. Előfordulhat az is, hogy bár egyikük sem akarja felszámolni a kapcsolatot, de külső körülmények folytán az mégis megszűnik. A második eset a legbonyolultabb, mert a ragaszkodó fél úgy érzi, hogy becsapták, hogy ő az áldozat. A bontást kezdeményezőnek ilyenkor kettős szerepe van: egyrészt el kell fogadtatni a másikkal, hogy a kapcsolatuk tarthatatlan; másrészt vigasztalni és segíteni kell az új identitás kialakításában. Erre kevesen képesek. Mindegyik esetben szükség van egy végső beszélgetésre: ez számadás, összegzése a kapcsolat-bomlás okainak és a felszámolás módozatainak.

Davis szerint minden intimkapcsolat homeosztatikus rendszer; ez magyarázza, hogy ha egyikük kezdi hanyagolni a másikat, akkor a másik kezdi szorgalmazni a találkozások gyakoriságát, akár a könyörgésig menően. Ilyen megalázkodás mellett azonban nem könnyű a személyes méltóság fenntartása. A kevésbé érdekelt fél kihasználhatja a másik ragaszkodását; növekvő árat kér, csökkenő előnyökért. Ha a másik nem bírja tovább, "kapcsolati öngyilkosságot" (relational suicide) követ el: maga kezdeményezi a szakítást. A kapcsolat-felszámoló beszélgetés (termination talk) a "komoly beszélgetés" egy különleges fajtája. A szakítás okainak felsorolásával kezdődik. A szakítást kezdeményező szelektíven összegzi a kapcsolat történetét, a konfliktusokat hangsúlyozva. Ha a másik egyetért a szakítással, ő is elmondja a konfliktusok saját értelmezését; ha nem, igyekszik cáfolni a másik állításait, kimutatni, hogy a kapcsolat nem is volt olyan rossz stb. Valójában a partnerek folyton újraírják kapcsolatuk történetét: a jó periódusokban csak a jóra emlékeznek - és viszont.

A felszámoló beszélgetésben meg kell állapodniuk a kapcsolat befejezésének módozataiban: találkoznak vagy nem találkoznak többet, segítik egymást vagy nem, hogyan különítik el tulajdonukat, barátaikat stb. Ilyenkor szó lehet próbaválásról, ideiglenes lakásmegosztásról, a közös gyermekről stb. A végső beszélgetést néha nehezebb befejezni, mint magát a kapcsolatot. A partnerek bontási szándéka bizonytalan lehet; emiatt állandó "sakkhelyzetben" ingadoznak a "válni vagy nem válni" között (Sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak élni.) Nehézséget jelenthet a közös élet során kialakult szokások átállítása. Sokan azt ajánlják, hogy kerüljék egymást; meneküljenek munkába, vagy egy új kapcsolatba. Az egymás kerülésének azonban anyagi feltételei is vannak (külön lakás stb.) Amíg nem találnak új partnert, minden öröm és fájdalom a régire emlékeztet. Nehézséget okozhat a másikkal való kommunikáció új módjainak gyakorlása, vagy a vele kapcsolatos régi és új információk értelmezése (az idealizálás vagy degradálás elkerülése).

Az intimtárs elvesztése Davis szerint hasonlít egy végtag elvesztéséhez; utána gyakran úgy tűnik, mintha még meglenne és funkcionálna. A közös múlt még sokáig tovább él az emlékekben, az álmokban. Stendhal szerint nem kell kerülni az emlékezést; ajánlatosabb kibeszélni magunkból az emlékeket egy új partnerrel.

Konklúzióként Davis megállapítja: bármilyen motívumok hozták létre az intimkapcsolatot, annak folyamatai hamarosan a motívumoktól függetlenül strukturálódnak; a kapcsolat önfenntartó rendszerré válik

Buda B. - Szilágyi V.: Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. (1988, Gondolat K.)

Borneman, E.: Reifungsphasen der Kindheit. Sexuelle Elwicklungspsych. Bd.1., 1981, Jugend u.Volk

Szilágyi V.: Intimkapcsolat kézikönyve. 1994, Szerző kiadása

Szilágyi V.: Nyitott házasság, korszerűbb életstílus. 1988, I.P.V.

Szilágyi V.: Szexuális szocializáció. Nemi nevelés a családban. 1997, Medicina K.

Haeberle, E.J.: Szexológiai dokumentumok. 2004, Magánéleti kultúra Alapítv.

Vikár György: Az ifjúkor válságai. 1980, Gondolat K.

Gottman, J. - N. Silver: A boldog házasság hét titka

Cseh-Szombathy L.: A házastársi konfliktusok szociológiája. 1985, Gondolat K.

Bognár G. - Telkes J.: A válás lélektana

1. A pszichoszexuális fejlődés szakaszai és jellemzői

2. Ödipusz-komplexus vagy kiscsalád-komplexus?

3. Kisiskolás kori szexuális viselkedés (latencia?)

4. A maszturbáció szerepe a lányok és fiúk fejlődésében

5. A szerelmi képesség és a párválasztási érettség

6. A főbb házasságelméletek megállapításai

7. A szexuális összehangolódás problémái

8. A házassági konfliktusok típusai és kezelésük

9. A válás motívumai és ellenmotívumai

10. Válási trauma és életátrendezés

A szexuális viselkedés közmegítélése mindig az adott társadalomban érvényesülő erkölcsi normákhoz igazodik, s nem mentes a végletességtől. Az egyik véglet a "normális szex" határait mereven leszűkíti a gyermeknemzési célú (vagy azt nem kizáró) közösülésre. Kicsit hasonló ehhez az a nézet is, amely szerint "legnormálisabb, ha a közösülő partnerek egyszerre elégülnek ki". Egy másfajta véglet szerint a szexben minden megengedett, ami az egyénnek örömet szerez. Ha hozzáfűzik, hogy "kivéve az erőszak és kényszer alkalmazását", akkor már nem korlátlan ez az engedékenység, de nem elegendő a normális viselkedés meghatározására, bár hivatkozást jelent a "nemi erkölcsre". Az erkölcsi elvek ugyanis változóak, s ez a változás éppen a szexuális viselkedés terén könnyen nyomonkövethető. Hiszen például a maszturbáció, a premaritális szex vagy a homoszexualitás alig száz éve még erkölcstelenségnek számított a közvélekedésben, ma viszont már jóformán senki sem tartja annak.

A "normák" vagy statisztikai, vagy erkölcsi jellegűek. Az előbbi egy számszerű átlagot fejez ki; egyfajta viselkedés előfordulásának gyakorisági átlagát, amitől egyénileg valamelyest mindenki eltér, s nagyon viszonylagos, hogy milyen mértékű eltérést tartanak normálisnak. Ha viszont egy más megítélés alapján az adott viselkedés káros az egyénre, vagy másokra nézve, akkor gyakori előfordulása ellenére is nehezen tartható "normálisnak". Csakhogy mik a viselkedés "károsságának" kritériumai? Ez megint relatív, hiszen ugyanaz a szexuális viselkedés korántsem tűnik mindenki számára károsnak; egyesek ártalmatlannak, mások akár hasznosnak is tarthatják. De ugyanez mondható az "egészséges" vagy "beteges" kritériumáról is, bár itt nagyobb az objektív megítélés lehetősége. Hiszen, ha valamilyen szexuális viselkedés következtében bizonyítottan fertőzés és betegség jön létre, akkor az a viselkedés nyilván káros, mert életveszélyes.

Az ellentétes értékelések mögött gyakran nem logikusan átgondolt érvek, hanem előítéletek és szélsőségesen eltúlzott aggályok vagy tekintélyelvű hivatkozások rejlenek. Az előítéletek leküzdését megnehezíti, hogy rendszerint vannak bennük részigazságok, amelyek látszólag alátámasztják azokat. Például a maszturbációval kapcsolatos, negatív véleményüket sokan azzal indokolják, hogy bűntudattal jár, s így ideges tüneteket, sőt, magányosságot eredményezhet; fiúknál pedig a "korai magömlés" megszokásához vezet, tehát károsan hat a későbbi partnerkapcsolatra. Ezek valóban reális veszélyek lehetnek, de nem magából az önkielégítésből erednek, hanem a kedvezőtlen körülményekből és a tájékozatlanságból. Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy a maszturbáció bűntudattal járjon, s a késleltetés gyakorlásával a túl gyors orgazmus és magömlés is könnyen elkerülhető. Annak sem a maszturbáció az oka, ha valaki nem eléggé motivált a partner-keresésre, hanem a személyiségfejlődés szextől független zavara. A maszturbációhoz kapcsolódó fantáziák pedig éppen a szexuális kapcsolatlétesítés képzeletbeli próbacselekvései, tehát erősítik a motivációt.

Sigmund Freud ugyan a maga korában jelentősen hozzájárult a szexuálpszichológia fejlődéséhez, de bizonyos tévedései előítéletként éltek tovább a köztudatban. Ilyen például a női szexualitással kapcsolatos ama hipotézise, hogy a klitorális orgazmus "infantilis" jelenség, s a "normális", felnőtt nőnek képesnek kell lennie a vaginális (tehát a közösülés során bekövetkező) orgazmusra. Ezen az alapon azonban csupán a nők csekély hányada (15-30%) lenne normálisnak nevezhető. Szerencsére azóta számos vizsgálat megerősítette, hogy a klitorális orgazmus legalább olyan normális, mint a vaginális; fiziológiai szinten mindkét esetben ugyanaz történik, a lelki átélés és értékelés pedig mindkettőnél változó és szubjektív.

Heiman és LoPiccolo (1988) összegyűjtötték a nyugati társadalom "szexuális mítoszait" (amelyeket akár mai szkripteknek is nevezhetünk) A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző előítélet például, hogy sok férfi azt hiszi: mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell lennie; holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen gyengédséggel, spontán érzékiséggel és rugalmas alkalmazkodással. A teljesítmény-központúság folytán a célratörő férfiak számára az erekció és az orgazmus a legfontosabb; a szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik. Erős szkript, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek. Azt hiszik, hogy mindig készen kell állniuk a szexre, minden alkalmat ki kell használniuk - ez gyakran kudarcokhoz vezet. Koitusz-centrizmusuk lényege, hogy mindig közösülésre törekszenek; a petting számukra csak előjátékot jelent. Többnyire ehhez kapcsolódik az orgazmus-centrizmus, vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést. Végül egy makacsul tovább élő mítosz a pénisz-méret szerepének túlbecsülése: azt hiszik, hogy a nagyobb méret jobb szexuális reagálókészséget, nagyobb "állóképességet" jelent, s a partner is jobban élvezi, biztosabban kielégül. Ezért divatosak még ma is a pénisznövelő "varázsszerek", sőt, sok férfi még műtétekre is vállalkozik, 2-3 cm-es pénisznövekedésért. Holott a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a pénisz mérete jelentéktelen.

A női szexualitáshoz kapcsolódó "mítoszok" (előítéletek) közül a következőket ismertetik:

1. A szex csak a fiatal nőknek való; holott (mint láttuk) szexuális reagálókészségük korántsem csökken úgy, mint a férfiaké.

2. Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen; holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.

3. A terhesség és szülés csökkenti a nemi válaszkészséget. Valójában a szülés körüli heteket kivéve nem csökkenti.

4. A nők aktív nemi élete a menopauzával lezárul. A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől.

5. Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától. A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják.

6. Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik. Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így.

7. A fogamzásgátlás mindig a nők dolga. Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól.

Jó néhány szkripttel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek; napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos szkript.

A szexuális viselkedés "normális" vagy "abnormális" voltát annak "természetes" vagy "természetellenes" jellegétől is függővé szokták tenni. Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, "természetellenesnek" s így abnormálisnak tartottak; ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését. A szexualitás biológiai funkcióra szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult, hiszen a humanizált szexualitásnak a fajfenntartáson kívül egész sor fontos funkciója van. Tévesnek bizonyult az a hallgatólagos feltételezés is, amely szerint van egy "természettől adott", egészséges szexualitás, amely csak közbejött akadályok miatt válik betegessé, abnormálissá, deviánssá. Az akadályok eltávolítása után a "természetes szexualitás" helyreáll, s az egyén szexuális viselkedése nem fog különbözni a "normális átlagtól" - vagyis elfogadja a heteroszexuális, patriarchális monogámiát.

A "természetesnek" (s így egészségesnek) tartott szexuális viselkedés kritériumai koronként és társadalmanként változnak; ezt tanúsította a téma filogenetikus és kultúrtörténeti áttekintése. A szexuális egészség fogalmát az Egészségügyi Világszervezet (W.H.O.) 2001-ben, a szexuális egészség védelmére tett Ajánlásokban így határozta meg: "A szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni és biztosítani kell a szexuális jogokat." (E jogokat lásd tankönyvünk 1. részének 4. fejezetében és 9. Dokumentumában)

Az egészséges és kulturált szexuális viselkedés akadályai természetesen sokfélék lehetnek, s ezek három nagyobb csoportba sorolhatók: 1. Szomatikus elváltozások, betegségek, 2. pszichikus zavarok, 3. pszicho-szomatikus zavarok. Ezeket persze nem lehet mereven elkülöníteni egymástól, hiszen minden testi betegségnek pszichikus hatása is van - és viszont. Így valójában szinte mindig pszichoszomatikus (vagy szomatopszichikus) tényezőkkel kell számolnunk. Ennek megfelelően alakul a szexuális zavarok terápiája is.

A zavarok testi okaira itt csak utalhatunk: ilyenek a vele született, testi fogyatékosságokon kívül a nemi szervek sérülései vagy betegségei, a hormonális és a keringési zavarok, az alkohol- és drogfüggőség, a cukorbaj és egyes gyógyszerek mellékhatásai. Jóval bonyolultabbak a pszichikus megbetegítő tényezők, hiszen a tájékozatlanságtól és előítéletektől kezdve a szorongáson és gátlásosságon keresztül a legkülönbözőbb komplexusokig sok minden okozhat zavart. Az orvosok és pszichológusok között még ma is sok vita van akörül, hogy a szexuális viselkedészavarok szomatikus vagy pszichikus okai elsődlegesek és gyakoribbak vagy fontosabbak. A hagyományos szemléletű orvosok szerint a szexuális zavarok túlnyomó része szomatikus eredetű; ennek megfelelően ők a gyógyszeres kezelést részesítik előnyben - ellentétben a pszichoszomatikus szemléletűekkel, akik a szocio- és pszichoterápiát tartják lényegesebbnek. A Magyar Szexuális Medicina Munkacsoport, vagyis az andrológusok egyik közleménye (InforMed, 2004/2.) szerint a potenciazavar 80%-ban szervi problémák tüneteként jelentkezik, vagyis gyógyszeres kezelést igényel. A pszichoszomatikus szemléletű orvosok és pszichológusok szerint viszont ez az arány nagyjából éppen fordított. Ez főleg kétféle ok miatt nem szokott kiderülni: a hagyományos szemléletű orvosok eleve organikus okokat keresnek, s a mai diagnosztikus módszerekkel egyre több, apró organikus eltérést tudnak kimutatni; másrészt érdekeltek is a "gyógykezelendő organikus tünetek" kimutatásában, ez mintegy létérdekük, hiszen csak ilyenek kezelésére lettek kiképezve.

A szexuális kapcsolat problémái valójában elsősorban a szexuális kommunikáció zavaraira vezethetők vissza. Az elavult normák, szkriptek, tiltások és gátlások gyakran lehetetlenné teszik a szexuális igények tisztázását és megbeszélését, amihez az "összehasonlítási alap" hiányosságai, a tapasztalathiány, az előítéletek és kognitív disztorziók is hozzájárulnak. A férfiak gyakran fixálódnak a pszichoszexuális fejlődés autoerotikus szakaszához, a fallikus fázishoz, a szexuális reagálás gyors, impulzív jellegéhez, s orgazmusukat nem tudják a partner igényei szerint időzíteni. Ez utóbbiak pedig nem mindig derülnek ki, mert a nők sokszor nem merik szóvá tenni a szeretkezéssel kapcsolatos igényeiket, inkább megjátsszák, hogy kielégültek. Amivel nem csak a partnerüket, hanem önmagukat is becsapják. A szexuális zavarok részben okai, részben következményei a "szexuális csökkentértékűségi komplexusnak".

A pszichoszomatikus szexuális zavarok eredetét főleg a személyiségfejlődés, ezen belül elsősorban a pszichoszexuális fejlődés fixációjában, regressziójában vagy torzulásában találhatjuk. A zavarok főbb csoportjai a következők: 1. Funkciózavarok, 2. Problematikus viselkedésminták (korábbi megjelöléssel: "perverziók" vagy "parafiliák") 3. Nemi identitás-problémák (gender diszforia, interszex) 4. Erőszakkal és viktimizációval kapcsolatos problémák (visszaélések stb.) 5. Nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák (meddőség, abortusz stb.) 6. Szexuális úton terjedő betegségek és egyéb, klinikai szindrómák.

Kétféle szexuális alapbeállítottságot, orientációt ismerünk: a heteroszexuálist és a homoszexuálist. Az utóbbi sokkal ritkább, mint az előbbi, s ezért sokáig furcsának, "természetellenesnek", abnormálisnak számított. Jóval gyakoribb viszont a kevert, biszexuális (ambiszexuális) beállítottság, amely egyesíti mindkét alapbeállítottságot; rendszerint ugyan nem egyenlő arányban, hanem az egyik orientáció dominanciájával. Közismert, hogy sokak szerint a homoszexuális beállítottság azért veszélyes, mert nem járul hozzá a fajfenntartáshoz, ráadásul az egyént hátrányos helyzetbe hozza. Valójában, tekintettel az emberiség túlnépesedésére, nyilvánvaló, hogy fajunk fennmaradása gyermeknemző részvételük nélkül is biztosítható. Az egyéni hátrányok pedig minimalizálhatók s az utóbbi évtizedekben máris sokat csökkentek. Az sem vitás, hogy a homoszexuális beállítottságúak minden téren éppolyan teljesítményekre képesek, mint a heteroszexuálisok. Ugyanez érvényes a biszexuális beállítottságúakra is, akiknek aránya vizsgálati adatok szerint a 40-50%-ot is eléri. Megoszlásuk természetesen társadalmanként eltérő, s legtöbbször ez a beállítottság sem jelentkezik nyíltan.

Az említett alapbeállítottságokon túl még igen sok, különlegesebb beállítottság létezik, s ezek megítélése sokkal nehezebb. A szexuális viselkedésre ugyanis minden társadalom különféle normákat, szabályokat alakít ki. Ennek megfelelően az egyéneket két csoportra osztják: a normákat követőkre (ezek "normálisak") és a normáktól eltérőkre (ezek "abnormálisak"). Az eltérés (deviancia) különböző szociális reagálásokat válthat ki. A szexuálisan "deviánsokat" kinevethetik; elítélhetik, mint "erkölcsteleneket"; megbüntethetik, mint törvénysértőket; de betegekként is kezelhetik őket. Holott a szexuális deviancia éppoly viszonylagos fogalom, mint a szexuális konformitás; mindkettő konkrét jelentése a szociális kontextustól függően változik. A múltban azonban feltételezték, hogy vannak "deviáns személyiségek", akik veszélyesek a közösségre, tehát vissza kell kényszeríteni őket a konformitásba.

A vallás, az egyház bűnösnek, a törvény bűnözőnek, az orvosok pedig betegeknek tartották őket. E.J. Haeberle (2004) szerint mindhárom esetben hasonló ideológia működése figyelhető meg: az uralkodó szexuális normák megsértőit vissza kell kényszeríteni a "helyes útra". Valójában a homoszexualitás okainak orvosi vizsgálata sohasem volt elfogulatlan és semleges, inkább a kontrolljuk újabb igazolását szolgálta. "Túlzott leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a deviancia objektíve létezik bizonyos emberekben... A deviancia nem személyiségjegy vagy jellemvonás, hanem különböző interakciók eredménye. Szociális kapcsolatokban teremtik, tartják fenn és szüntetik meg. A deviancia leginkább szociális szerepként értelmezhető." (33. old.) Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy "egyetlen társadalom sem élhet a szexuális standardok vagy éppen ideálok bizonyos minimuma nélkül. E standardok és ideálok követése az adott társadalom erkölcsi értékének tükrözője. Ámde épp ezért arra is szükség van, hogy minden társadalom újra és újra megvizsgálja saját szexuális értékrendjét, a változó tapasztalatok alapján." (37. old.)

Mindenképpen sokkal egyszerűbb a szexuális funkcionálás megítélése. Egészséges működésről akkor beszélhetünk, ha 1. rendszeresen jelentkezik a nemi vágy, 2. a szervezet képes a szexuális izgalom jeleivel reagálni a különböző szexuális ingerekre, 3. az ingerek folytatódása esetén képes elérni az izgalom csúcspontját (orgazmust) és 4. képes ugyanezt partnerénél is elősegíteni (ha van).

Nevezhetnénk ezeket "orientációs devianciáknak" is, bár hagyományosan perverziónak szokták nevezni, de J. Money (1988) a "parafilia" szakkifejezést honosította meg. A "oerversus" latin szó, jelentése kifordult, ellentétes, hibás. Ezt könnyű rámondani bármire, ami nem tetszik. A. Comfort (1974) meg is jegyezte, hogy az 1970-es évek előtt kiadott szexuális felvilágosító könyvekben a "perverz" egyszerűen minden olyan szexuális viselkedést jelentett, ami a szerzőnek nem tetszett. Freud szerint a perverziók tulajdonképpen regressziót jelentenek az infantilis "rész-ösztönökre" (mint láttuk a csecsemőt "polimorf perverz" lénynek tartotta). Későbbi kutatók szerint a perverzió lényege nem az érett, genitális szexualitás hiánya, hanem az agresszív impulzusok kielégítése és ezzel a partner megalázása. Ez leginkább a szadizmus ismertetőjegye lehet.

R.J. Stoller (1998) könyvének lényegi mondanivalója már a címéből is kitűnik; eszerint ugyanis magyarul: "Perverzió: a gyűlölet erotikus formája". A könyv első részében a szerző definiálni próbálja a perverziót, figyelembe véve az újabb szexológiai kutatások kihatásait a pszichoanalitikus elméletre. Megkülönbözteti a devianciákat és "variánsaikat" az igazi perverziótól, amelynek döntő tényezője szerinte az ellenségesség, a gyűlölet, s ez ötvöződik a szexuális vággyal. "Perverzió - írja - annak megkísérléséből keletkezik, hogy úrrá legyenek a saját nemi identitásukat fenyegető veszélyeken." (14. old.) - s ez nem sikerül. Hangsúlyozza azonban, hogy ez csak hipotézis, amely az olvasót mérlegelésre és továbbgondolásra készteti. Egy másik hipotézise szerint "a perverzió egy megvalósított fantázia, az évek során kiépített elhárító rendszer az erotikus élvezet megmentésére." (17. old.) S ehhez még hozzáteszi: a perverzió legfőbb ismertetőjegye a gyűlölet, az ártó szándék, a bosszú a korábbi traumákért.

Stoller érdekes esetelemzésekkel kimutatja, hogy a gyermekkori traumákat és konfliktusokat a fantázia képes szexuális izgalommá alakítani. A könyv utolsó fejezetében pedig a perverzió szükségszerű voltára következtet: "Amíg a család képezi a társadalmi rend alapját, addig a perverzió 4 szükségletet teljesít..." (266. old.) (Hogy milyeneket, azt itt nem érdemes részletezni.)

Mások már "perverz jellemről" vagy perverz indulatáttételről is írnak. Kernberg, O. (1986,1993) kétféle perverziót ismer: egyik a neurotikus, amely megfelel Freud leírásának, a másik pedig borderline-szerű parafiliákat foglal magába, vagyis közelebb áll a pszichózisokhoz. Berner, H. (2001) szerint a normák tartós megsértéséből alakulnak ki a perverziók, amelyeknek vezető tünetei a következők lehetnek: Értelmetlenség; a gyakoriság növekedése, a kielégülés csökkenése; promiszkuitás és anonimitás; sajátos fantáziák és praktikák; szenvedélyesség; periodikus, kényszeres nyugtalanság.

Végkövetkeztetése, hogy a szükségletek sokfélék és változóak lehetnek, a legkülönbözőbb, egymással konkurráló funkciók szolgálatában. A szexuális identitás- és beállítottság-zavarokat, vagyis a parafiliákat olyan, makacsul visszatérő, szexuális izgalmat kiváltó fantáziáknak, kényszerállapotoknak és viselkedésmódoknak tartja, amelyek tárgyakra vagy személyekre irányulhatnak. Ilyenek például az exhibicionizmus, a fetisizmus, a frottőrizmus, a pedofilia, a szadizmus és mazochizmus, a transzvesztita fetisizmus és a voyeurizmus.

Haeberle, E.J. (2004) szerint a "parafilia" eredeti jelentése "szerelemhez hasonló", vagyis "másodosztályú szerelem", ami nem szerencsés szakkifejezés, hiszen feltételezi egy valódi, "igazi", "természetes" szerelem (filia) létezését, amit viszont még senki nem határozott meg elfogadhatóan. Tehát megint csak egy ideologikus normától való eltérés helytelenítését fejezi ki, valójában nem jelent tudományos haladást. De akárminek is nevezzük, tény, hogy a szexuális viselkedés akkor egészséges (és "normális"), ha örömélményt nyújt és nem ártalmas; a közös szexuális viselkedést pedig megértésen alapuló egyetértés vezérli. Erről pedig csak egyenrangú felek között lehet szó, akik szabadon és a felelősséget vállalva döntenek. A szexualitás nem örömforrás, hanem veszélyforrás, ha kényszeres jellegű, destruktív, megterhelő és függőségben tart, alig befolyásolható.

A problematikus szexuális viselkedésfajták fixációs vagy regressziós eredetére utalnak a mélylélektani és dinamikus pszichológiai irányzatok megállapításai. Az exhibicionizmus gyökerét sokan abban fedezik fel, hogy a kisgyermek szeret meztelenül lenni, szívesen mutogatja magát (amíg le nem szoktatják erről), s szívesen játszik a nemi szervével. Az exhibicionista férfi a merev hímvessző váratlan megmutatásával megdöbbenést keltve fokozza saját izgalmát és élvezetét. A gyermekek szeretnek leskelődni is. Örömet okoz nekik, ha titokban megfigyelhetik a meztelen felnőtteket, például fürdés, vagy éppen szeretkezés közben. Ebből alakulhat ki később a voyeurizmus, amikor csak mások meztelen testének és szeretkezésének meglesése okoz szexuális élvezetet. (Ez egészen más, mint szeretkezés közben a partner meztelenségében gyönyörködni.)

Az egyik leggyakoribb, problematikus szexuális viselkedés a szado-mazochizmus, vagyis az egymás ellentéteinek megfelelő szadizmus és mazochizmus, amelyek jellemzője az erőszak és a gyengeség, a megalázás és megalázkodás élvezete a szexben. A gyermekkori eredet ezeknél is felderíthető. A gyermek, akit rendszeresen vernek, kínoznak (pl. egy szadista hajlamú szülő vagy nevelő), esetleg azonosul kínzójával, s mivel önkénytelenül utánozza őt, tovább adja a verést egy kisebbnek. Közben élvezi saját hatalmát és a másik kiszolgáltatottságát; így könnyen szadistává válhat. A másik lehetőség, hogy hozzászokik a verésekhez, megalázásokhoz, s már szinte várja és élvezi azokat. Így lesz mazochista. Mindez megint csak egy bizonyos ponton túl jelent igazi veszélyt. Számos kísérletből tudjuk, hogy bizonyos fokú fájdalom látványa vagy elszenvedése emelheti a szexuális izgalom és élvezet szintjét, bár a túl erős fájdalominger vissza is vetheti a szexuális izgalmat. Hatása egyrészt a szexuális izgalom fokától függ, másrészt az egyéni hajlamtól és megszokástól. Sokak szerint a férfiak inkább a szadizmusra, a nők a mazochizmusra hajlamosak, társadalmi helyzetüknél fogva. Valójában azonban többen vannak a mazochista férfiak, ahogyan az például a "dominának" nevezett prostituáltak működéséből kiderül. (Persze ők inkább csak megjátsszák a szadistát.)

Szexuálszociológiai kutatásokból az derült ki, hogy a szado-mazochista kapcsolatok önkéntes, előzetes megállapodások révén jönnek létre A szadista ebben az erotikus játékban azt élvezi, hogy látja a mazochista élvezetét; így valójában ez utóbbi gyakorolja a kontrollt, s egy előre megállapított "biztonsági jelzéssel" leállíthatja szadista partnerének túlzásba vitt erőszakoskodását. A testi fájdalom-okozás egyébként is csak alárendelt szerepet játszik a szado-mazochizmusban, a dominancia és alávetettség verbális és egyéb megnyilvánulásai mellett. A szadista bűnözőkről szóló híradások azonban a közvéleményben torz képet alakítanak ki erről a problematikus szexuális viselkedésről.

A szexuális fetisizmus (vagy "erotikus fetisizmus") szintén ide tartozó jelenség. A "fétis" a természeti népeknél egy olyan tárgy volt, amelynek varázserőt tulajdonítottak. "Erotikus fétisekről" csak a 20. század elején kezdtek beszélni, mint szexuális izgalmat keltő tárgyakról, például bizonyos intim ruhadarabokról, vagy testrészekről és tulajdonságokról. Látszólag teljesen véletlenszerű, hogy mi válik szexuálisan izgatóvá valaki számára, bár szerepe lehet ebben az imprintingnek, tehát a szexuális ingerekre nagyon fogékony időszakoknak is. A fétis emlékeztethet a kívánt személyre, eleinte csak átmenetileg pótolja, de előfordulhat, hogy függetlenedik tőle. Az éppen divatba jött "szexi" ruhadarabok, bizonyos tetoválások vagy a piercing-nek nevezett testékszerek is betölthetik az erotikus fétis szerepét. Ha csak átmenetileg hatnak így, akkor nem lépik túl a normalitás határát; a kényszeres hozzájuk kötődés viszont pszichoszexuálisan káros lehet.

A transzvesztiták többnyire férfiak, s jellemzőjük, hogy élvezik a női ruhákba öltözést és ezzel együtt a nőies viselkedést, bár - eltérően a transszexuálisoktól - pontosan tudják, hogy nem nők; férfi identitásuk tehát megmarad. Tulajdonképpen tehát egy periodikusan komolyan vett szerepjátékról van szó, amely a szerepcsere által újszerű helyzetet teremt és érzelmi kielégülést, sőt, akár szexuális élvezetet is jelent. Minthogy a másik nem ruhája ilyenkor erotikus fétis, fetisiszta transzvesztizmusról beszélhetünk. Ha az ilyen férfi nős, akkor orientációjának kiderülése válságba sodorhatja a házasságot (kivéve, ha a feleség ezt elfogadja és "betársul a játékba"). Mindenképpen megkülönböztetendő azonban a transzvesztizmus két, látszólag rokon jelenségtől: az ún. "traveszti-show" művészeinek produkciójától és a női ruhába öltözött férfi prostituáltakétól; ők ugyanis nem transzvesztiták, csak megjátsszák ezt a szerepet (éppúgy, mint azok a férfi színészek, akik női szerepek alakítását is vállalják).

A transszexuálisok különböző okok miatt nem tudtak azonosulni a biológiai nemükkel, s így a másik nemhez tartozónak érzik magukat. 5-6 éves koron túl ez a téves identifikálódás már nehezen fordítható vissza. A megoldás vagy a biológiai nem műtétek és gyógykezelés útján történő módosítása, vagy a kívánt nemi szerepviselkedés lehető legteljesebb megvalósíthatóvá tétele. Mindkettőre számos sikeres és sikertelen próbálkozás történt; a nemi identitás "pszichikus átprogramozását" még nem dolgozták ki.

A pedofilia, vagyis a kényszeres törekvés a serdületlen fiatalokkal való szexuális kapcsolatra legtöbbször férfiaknál fordul elő, s az utóbbi időben nagy publicitást kap. Feltehetőleg ez is egy infantilis fixáció (vagy regresszió) következménye, amelynél szintén a pszichikus átprogramozás vezethet eredményre. Ellentéte a gerontofilia, a kifejezetten öregek keresése szexuális kapcsolat céljából. Jóval ritkábban előforduló problematikus viselkedés a zoofilia (vagy "bestiofilia"), vagyis bizonyos állattal történő szexuális kapcsolat kedvelése; még ritkább az urolagnia és a koprofilia, vagyis a vizelet és a széklet szexuálisan izgató hatásának érzése és keresése. De nem sokkal gyakoribb a frottőrizmus, vagyis a tömegben (pl. tömött buszon) máshoz dörgölőzés, szexuális élvezetkeltés céljával.

Jóval könnyebb a helyzet a szexuális funkciózavarok esetén. Legnagyobbrészt ezek is pszichikus eredetűek. Meghatározásuk, diagnosztizálásuk is könnyebb, az egészséges működés négy, említett jellemzőjéhez viszonyítva. A freudi terminológia alapján libidónak nevezett szexuális vágyenergia csökkenése vagy megszűnése sokféle okra vezethető vissza (pl. interperszonális konfliktusok, elhidegülés, telítődés, más irányú érdeklődés stb.) Mindez magával hozza kudarctól való félelem és az erőltetés veszélyét, ami aztán különböző szexuális zavarokhoz vezet. Még mindig kevesen tudják ugyanis, hogy a szexuális izgalmat nem lehet erőltetni. Így sokan megijednek attól, hogy időnként nem kívánják a szexet (ami pedig teljesen természetes), s elkezdik magukat aggályosan figyelni. Az "eredmény" pedig: frusztráció.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2001-ben publikált jelentésében a következő szexuális funkciózavarokat sorolja fel:

1. szexuális averzió,

2. csökkent (elfojtott) szexuális vágy,

3. fájdalom a szexuális aktus közben,

4. vaginizmus,

5. tumeszcencia-problémák (hiányzó / gyenge erekció, ill. lubrikáció)

6. orgazmus-problémák (az orgazmus rossz időzítése vagy hiánya).

Figyelemre méltó, hogy az olyan, hagyományosan használt szakkifejezések, mint a "frigiditás", az "impotencia" vagy a "korai magömlés" ebben a felsorolásban nem szerepelnek, mert pontatlan és félrevezető kifejezéseknek bizonyultak. A "frigiditás" (latin szó, jelentése: hidegség) női szexuális elégtelenséget, kielégülési képtelenséget jelentett, holott frigidnek csak az a nő nevezhető, aki soha, semmilyen ingerléstől nem tud szexuális izgalomba jönni, ami igen ritkán fordul elő; a többieknél legfeljebb "orgazmuszavarról" beszélhetünk, ami rendszerint a megfelelő ingerlés (és ráhangolódás) hiányának következménye. Az "impotencia" (=tehetetlenség, az erő és hatalom hiánya) az erekció hiányára utal, aminek sokféle oka lehet, s nem egyszerűen az erő hiányzik. A "korai magömlés" (ejaculatio praecox) azért félrevezető kifejezés, mert összetéveszti az orgazmust a magömléssel, holott a kettő nem ugyanaz, s nem mindig jár együtt. A valódi probléma a korán történő orgazmus, ami után megszűnik az erekció, így az aktus nem folytatható.

A szexológiai vizsgálatok megállapításai szerint a férfiak és nők szexuális reagálásai nagyon hasonlóak, s ennek megfelelően szexuális funkciózavaraik is hasonlóak. E.J. Haeberle (2004) mindkét nem szexuális reagálását egyaránt háromféleképpen tartja diszfunkcionálisnak: 1. A nemi szervek tumeszcenciájának, vérbőségének hiánya esetén, amihez nőknél vaginizmus is társulhat. 2. Az orgazmus elégtelen időzítése (túl korai vagy túl késői bekövetkezte) esetén, és 3.. az orgazmus elmaradása esetén. A funkciózavarok okait a lehetséges szomatikus okok kizárhatósága esetén rendszerint nemcsak az egyénben, hanem a partnerében és magában a kapcsolatban találhatjuk meg. Az okok között nagy szerepük van a régi, negatív attitűdöknek, a szexellenes nevelésnek, az információhiánynak és az előítéleteknek. A nemi szerveknek tulajdonított, túlzott jelentőség, az ún. genitalitás következtében a szexuális kapcsolatok háromféleképpen torzultak:

a) a férfi kezdeményezés előírásszerű túlhangsúlyozása (a nő rovására)

b) a közösülés túlhangsúlyozása (a petting rovására) és

c) az orgazmus túlhangsúlyozása (a nyugodtabb érzéki élvezet rovására).

Haeberle szerint "sok szexuális funkciózavar eltűnik, ha a partnerek rendezik viszonyukat és más attitűdöket fogadnak el. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy kivonják magukat a teljesítménykényszer alól." (105. old.) Férfiaknál elég gyakori funkciózavar a merevedés hiánya, csökkent vagy megbízhatatlan volta és/vagy gyors megszűnése. Az esetek többségében ennek is pszichikus okai vannak, például az aggályos önfigyelés, a félelem a kudarctól. Tipikus eset, hogy az előjáték során kialakul a merevedés, de mire rátérnének a közösülésre, megszűnik. A kudarctól való félelem ugyanis épp ilyenkor kapja el a férfit, s ez kioltja szexuális izgalmát. A kudarcok ismétlődésével ördögi kör alakul ki a félelem és a kudarc között. A tartós erekciózavart aztán rendszerint orvosilag (gyógyszerekkel, sőt, pénisz protézissel) próbálják kezelni; a kapcsolatban rejlő kiváltó okok azonban ettől aligha változnak.

A nő szexuális kielégülésének elmaradása, vagyis az anorgazmia egy partnerkapcsolatban jórészt a férfin múlik. Például, mert túl rövid előjáték után siet rátérni a közösülésre, ami szintén csak néhány percig tart. S mire a nő kezdene belejönni, addig már a férfinél megtörténik az orgazmus, s ezáltal az aktusnak vége szakad. Még ma is kevesen tudják, hogy a legtöbb nő egyébként is nehezen jut orgazmushoz a közösülésben, kielégítése azonban petting révén viszonylag könnyen biztosítható.

A szexuális viselkedés többnyire nem szenvedélyes jellegű - kivéve az erős szerelmi kötődés útjában álló akadályok esetét -, hanem csak aktuális szükségleteket próbál kielégíteni. Ezek a szükségletek persze sokfélék lehetnek, az életkortól, a nemtől, a fejlettségi szinttől és a körülményektől függően. Akadályoztatás vagy a személyiségfejlődés valamilyen zavara esetén a szexuális viselkedés túlságosan szenvedélyessé, kényszeressé, vagyis károssá válhat. A szenvedély olyan lelkiállapot, amelyben a viselkedést egy minden másnál fontosabbá váló szükséglet döntően befolyásolja. A szex, mint legfontosabb szükséglet 1. túl sok időt és energiát köt le, 2. "monomániássá" tesz, függésbe hoz, kontrollálhatatlanná válik, 3. veszélybe sodor testileg (fertőzések stb.) és lelkileg (a személyiségfejlődés "blokádja"). Ilyen esetben a szexuális viselkedés nemcsak szenvedélyessé (mint pl. a nagy szerelemben), hanem szenvedélybetegséggé válik.

Nem könnyű azonban megvonni a határt a kettő között, mert az nem pusztán mennyiségi jellegű. Ha például valaki naponta (vagy akár naponta többször) igényli a szexuális kielégülést, akár maszturbáció, akár szeretkezés formájában, az még nem szenvedélybetegség, csupán (kicsit egyoldalú) szenvedély. De ugyanez mondható a pornográfia kedvelésére és gyakori nézésére, vagy a szexuális kiváncsiskodásra, ami csak akkor válik "voyeurséggé", ha valaki kényszeresen keresi a leskelődési alkalmakat, mert csak ez hozza őt szexuális izgalomba. A szexuális "perverziók" tulajdonképpen szenvedélybetegségek (addikciók), ám meggondolandó, hogy mit tekintünk perverziónak A szenvedélyesnek tűnő szexuális viselkedést, a szex gyakori igényét férfiak esetében régen szatiriázisnak, nők esetében pedig nimfomániának hívták és betegségnek tartották, holott az előbbinél csak az átlagnál erősebb szexuális igényekről volt szó, az utóbbinál pedig inkább arról, hogy a nő épp kielégületlensége (anorgazmiája) miatt keresett újabb és újabb partnereket, s ettől vált viselkedése promiszkuussá.

A szexuális addikciók és perverziók tulajdonképpen nem annyira a szexuális kielégülést célozzák, hanem - bár többnyire tudattalanul - egészen más igényeket, például az uralom, vagy a birtoklás, esetleg a bosszú vágyát stb. szolgálják. Okai között a személyiségfejlődés különböző zavarait találhatjuk, amelyek folytán bizonyos fajta szexuális viselkedés, mint pótkielégülés, túl fontossá, kényszerjellegűvé és kompulzivvá válik, s ez dependenciát, függőséget eredményez. Mint láttuk, a szenvedélyesen szerelmes is többé-kevésbé dependenssé válik szerelmétől illetve erős érzelmi kötődésétől, s ha ez kölcsönös, akkor már ko-dependenciáról van szó, vagyis kölcsönös függőségről, ami az igények kölcsönös kielégítése esetén eufórikus lelkiállapotot, sőt, időnként akár extatikus csúcsélményeket is jelenthet. Ezek nyilvánvalóan hajlamosítanak az addikcióra, különösen, ha a személyi autonómia és a realitásérzék nem működik megfelelően. (Ugyanakkor kiemelkedő teljesítményeket, kreatív alkotásokat is eredményezhetnek.)

A legtöbb szexuális addikció azonban patologikus jellegű, s eufória helyett inkább bűntudatot és csökkentértékűségi komplexust, erős önbizalomhiányt eredményez. Ami ugyan kompenzálásra, sőt, túlkompenzálásra motivál, de ez a fixáció miatt infantilis és deviáns módon történik, így csak újabb kudarcot jelent. Az ebben résztvevő partner érthetően ko-dependenssé válik, s így kollúziók, együttes játszmák jönnek létre, amelyekből aztán (szaksegítség nélkül) nehezen tudnak kikeveredni. Ennek következtében a partner is szenvedélybeteg lesz (nyilván eleve hajlamos volt rá), s mindketten életük valódi, legsúlyosabb problémáinak megoldása helyett menekülnek valamilyen szexuális szenvedélybe, amelytől viszont nem tudnak menekülni, bármilyen ambivalensen is viszonyulnak hozzá. Ezzel sajátságos, kettős életmódra kényszerülnek, hiszen a látszatot meg kell őrizni, hogy az addikció az ő titkuk maradjon. A szenvedélybetegek szexuális kapcsolata egyébként az intimitásnak is csak látszatát adja, s csak futólagos illúziókkal oldja a magány, az izoláltság fájdalmát. A szenvedélybeteg ugyanis épp személyiségzavara miatt képtelen az igazi intimitásra és érzelmi kötődésre; ugyanakkor erős biztonságvágya folytán ki akarja sajátítani partnerét - ami természetesen féltékenységre hajlamosít.

A szexuális addikció, mint pótcselekvés vagy menekülés nem zárja ki, sőt, elősegíti az addikció más formáinak megjelenését. Ha más, dependens viselkedéssel együtt fordul elő, akkor kevert addikcióról beszélhetünk, de az is gyakori, hogy addikció-váltás történik: egy újabb addikció fokozatosan kiszorítja a régebbit. A drogfogyasztás mindenképpen befolyásolja a szexuális viselkedést, s a köztudatban ezzel kapcsolatban is különböző előítéletekkel találkozhatunk, főleg az alkohol hatására vonatkozólag. Az alkohol ugyanis csökkenti a gátlásokat, s így felszabadítólag hat a szexuális viselkedésre.

Ugyanakkor - ahogyan Buda Béla (1996) hangsúlyozza - nyilvánvaló, hogy az alkoholfogyasztás nem "gyógyszer" a szexuális problémákra, nem is afrodiziákum, használata pedig veszélyeket rejt magában. "A rendszeresen fogyasztott alkohol ugyanis végső soron mindkét nemben elkezdi rombolni a szexualitás biopszichológiai és pszichoszexuális alapfolyamatait, így a szexuális funkció... folyamatosan romlik." (22. old.) Az alkoholisták között igen gyakoriak a szexuális diszfunkciók. Minden jel szerint a funkciózavarok és a szexuális devianciák az alkoholizmus kialakulásában is szerepet játszanak. De a szexuális erőszak-cselekmények, sőt, az incesztus is többnyire alkoholos állapotban következik be.

Buda szerint az alkohol szerepét láthatjuk a nem kívánt terhességekben, de mind az ifjúkori, mind pedig a felnőttkori nemi fertőzések hátterében is. A tiltott drogok még markánsabban kapcsolódnak a szexuális viselkedéssel. A tudati kontroll ezeknél még gyorsabban, erőteljesebben csökken, mint az alkohol fogyasztásánál. A különböző szerek különböző lelki mechanizmusokat aktiválnak. Vannak szerek, dózisok és használati módok, amelyek a gátlásokat csökkentik, mások direkt afrodiziákus hatásúak. A marihuana, kokain, LSD és sok más szer ide vonatkozó hatásmódjairól nagyon sok adat gyűlt össze, sok a klinikai tapasztalat is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a drogok hatásai a csoportlégkör folytán jelentősen módosulhatnak. Figyelemre méltóak a szintetikus drogokkal szerzett tapasztalatok. Ezek az un. party-drogok a társas szórakozás zenei és más ingereffektusaival együtt erotizáló és gátláscsökkentő hatásúak, és gyakoribbá teszik az alkalmi szexuális kapcsolatokat, lecsökkentve az egészségvédő reflexiót, az önkontrollt. Ismerve a "puha", ill. "könnyű" drogok nagy mértékű elterjedését és elfogadottságát a fiatalok körében, ezeket a nemi úton szerzett fertőzések szempontjából veszélyes rizikófaktorként kell értelmeznünk.

Minthogy a gátlások még nagyon erősek a szexuális viselkedésben. ezek debilizáló hatása gyakran található meg a súlyos addiktív állapotok hátterében. Emiatt a tartós droghasználat egyik fő effektusa Buda szerint az un. deszexualizálódás. A gátlások mögött olyan elhárító stratégiák és tüneti mechanizmusok vannak, amelyek már pszichiátriai kórképre utalnak. Innen a komorbiditás, a kettős diagnózis, ill. az önmedikáció ma divatos pszichopatológiai modelljeinek eredete. A súlyos addikciókban tehát ilyen negatív, fordított módon játszik szerepet a szexualitás. Azon kívül veszélyeztető körülmény a prostituálódás, ill. a szerhasználat néhány rítusa, pl. a közös tű- és fecskendőhasználat, ami a tű- és fecskendőcsere lehetőségei ellenére is megmarad, mint a regresszív közösségélmény eszköze. A megelőzés szempontjából nagy jelentőségű lehet a Nemzeti Drogstratégia. Ezen túlmenően azonban fejleszteni kell a szexuális nevelést és általában a mentálhigiénés programhátteret (Lásd: 11. Dokumentum).

Mint láttuk, a szenvedély és a szenvedélybetegség között nincs éles határ - ez a féltékenységre is érvényes, bár "pozitív vagy kreatív szenvedélynek" semmiképpen sem nevezhető. Sőt, minden jel szerint negatív szenvedély, amely önmagát táplálja, s könnyen addikcióvá válik. Történelmileg nézve az egyik legrégibb szenvedélybetegség, gyakran végzetes kimenetelű. A féltékeny versengés az Ótestamentum "eredendő bűne", s mindmáig a legtöbb lelki zavar okozója. M. & W. Beecher (1971) könyvükben úgy határozzák meg a féltékenységet, mint "mély ellenérzést a sikeres rivális ellen, türelmetlenséget mindennel szemben, ami vagy aki akadályozhatja a kiválasztott partner kizárólagos birtoklását és szeretetét." (24. old.)

Ez a definíció ugyan vitatható, de találóan utal a "kizárólagos birtoklás" igényére, mint a féltékenység egyik alapvető motívumára. Viszont nem derül ki belőle, hogy azért törekszik valaki a partnere kizárólagos birtoklására, mert, fél, hogy elveszítheti, alul marad egy (vagy több) lehetséges versenytárssal szemben, aki el akarja venni "jogos tulajdonát" Ez pedig a csökkent önbizalomra és szorongásra utal. A féltékenységet általában a "szerelem jelének" vagy következményének tartják, holott sok másfajta kapcsolatban (szülők és gyermekek, testvérek, munkatársak, sporttársak stb.) is megnyilvánul. A pszichológia eddig viszonylag kevés figyelmet szentelt e jelenségnek (kivéve talán Alfred Adlert, aki a csökkentértékűségi komplexusra, a hatalmi vetélkedésre és a közösségi érzés hiányára vezette vissza).

Beecher szerint a féltékenység a pszichés infantilizmus egyik fő tünete, minden jellemzavar alapja.

Az érett, autonóm egyénnek nincs szüksége féltékeny összehasonlításokra és irigykedésre. Sem a szerelem, sem a házasság nem hatalmaz fel a partner kisajátítására, "tulajdonba vételére és őrzésére". A tulajdonosi szemlélet egy patriarchális társadalomban elsősorban a férfiakra jellemző, hiszen legtöbbször ők a vagyon és a hatalom birtokosai és őrzői. A legutóbbi évszázad nőmozgalmai azonban megrendítették a férfiak hatalmát és riválisaikká, versenytársaikká tették a nőket, ami mindkét oldalon a féltékenységi hajlam erősödésével járt. Ernest Borneman (1986) szerint a féltékenység az elmúlt évtizedekben módosult, újszerűvé vált, s ez abból adódik, hogy a nemek között növekszik a bizalmatlanság és versengés, a hagyományos nemi szerepek megváltoznak és összemosódnak; nyíltabbá válik a homo- és biszexuális orientáció, valamint a külső kapcsolatok; a férfiak egyre jobban szoronganak dominanciájuk elvesztése és szexuális potenciazavaraik miatt stb. Mindezek következtében a féltékenység "fertőző": könnyen átragad a partnerre vagy másokra. Magyarázatában Borneman szerint nem az egyénből vagy a párkapcsolatból kell kiindulni, hanem a patriarchális társadalmi konvenciókból. Kialakulásának folyamata nyilván a kora gyermekkorban kezdődik, tehát infantilis, regresszív jellegű, de kiküszöbölni csak a konzervatív morál megváltoztatásával lehet.

Rudolf Dreikurs (1969) a "házasságról, mint kihívásról" szóló könyvében külön fejezetet szánt a féltékenységnek. Ebben részletesen elemzi a "hűség" problémáját, amely szerinte irreális elvárásokon alapul, mert figyelmen kívül hagyja a szexuális változatosság eredendő igényét. A féltékenység lehetséges funkciói közül négyet említ. Az első az önbizalomhiány kompenzációjával függ össze. Hiszen amíg nem kételkedik valaki önmaga képességeiben és vonzerejében, addig nem lesz féltékeny. "Akkor leszünk féltékenyek, ha attól félünk, hogy valaki más többet tud nyújtani a partnerünknek... emiatt gyanakodunk, s ezzel még bizonytalanabbá tesszük helyzetünket a kapcsolatban..." (140. old.) A féltékenység másik két funkciója a figyelem-felkeltés és hatalomszerzés: ez a bizonytalanság és csökkentértékűségi érzés kompenzációja. "Aki bizonytalan abban, hogy eléggé szeretik és becsülik, az folyton a teljes odaadás bizonyítását igényli. Erre a féltékenység nagyon alkalmas." (142. old.) Ha ez sem használ, akkor a féltékenység a bosszú funkcióját tölti be

A romantikus szerelem-felfogást az illúziók és a túlfűtöttség jellemzi, s ez többnyire a megelőző magányosság és érzelmi-szexuális kiéhezettség következménye. Persze más tényezők is hozzájárulhatnak a szerelem szenvedélyességéhez, például a bizonytalanságérzés, a belőle fakadó, erős kapaszkodás- és függőségigény stb. Ezek a különböző forrásból származó indulati feszültségek egy idealizált partner köré összpontosulnak. Illúzió például, hogy a szerelmi partner az "Igazi", akitől életünk végéig mindent megkaphatunk, ami egy hozzánk illő, tökéletes partnertől elvárható. A romantikus felfogás tulajdonképpen misztifikálja a szerelmet. Rejtélyes hatalomnak tünteti fel, ami befolyásolhatatlan és irracionális. Különös módon a freudizmus, a pszichoanalízis is hozzájárult bizonyos romantikus illúziók terjedéséhez. Például azzal, hogy mindenféle szeretetet a nemi "ösztönenergia", a libidó megnyilvánulásának tartott, így azonosította a szerelmet a nemi vággyal. Másrészt a libidó mennyiségi korlátozottságáról szóló - azóta megcáfolt - freudi tétel alátámasztotta azt az előítéletet, hogy egyszerre csak egy partnert szerethetünk igazán. S hűséges csak az lehet, aki kizárólag egyetlen partnert szeret. Erich Fromm (1959) a szeretet művészetéről írt könyvében megállapítja: "Aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, azt hiszik, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha egy "szeretett" személyen kívül senki mást nem szeretnek." (69. old.) Fromm hozzáfűzi: ez olyan, mintha valaki kijelentené, hogy azért nem sikerül festenie, mert "még nem találta meg a lefestendő tárgyat."

A probléma gyökere abban van, hogy a házastársi hűséget sokan összetévesztik a szexuális kapcsolat kizárólagosságával. Holott a kettő nem feltétlenül esik egybe. Hűségre akkor is szükség van a házasságban, ha a szenvedélyes szerelem már elmúlt. A hűség: egyfajta lelki beállítottság, elkötelezettség valaki vagy valami iránt. Feltételez bizonyos lelki stabilitást, megbízhatóságot, de nem feltétlen velejárója a kizárólagosság. Például hű barátai lehetünk több embernek is, ha az érdekeik összeegyeztethetők. Ugyanez érvényes a házastársi hűségre is, hiszen a szerelem elmúltával a házasság is a barátság egy formája. A hűség hagyományos felfogása ellentétes azzal a lélektani törvényszerűséggel, hogy érzelmeket és vágyakat nem lehet kikényszeríteni, parancsszóra létrehozni. A nő testi odaadását ugyan lehet, de ez a megerőszakolással vagy a prostitúcióval egyenlő. Emellett a kikényszerített odaadás előbb-utóbb szexuális zavarokat idéz elő.

Végeredményben a hűség hagyományos felfogása Borneman, E. (1986) szerint napjainkra tarthatatlanná vált. Egy olyan norma, amelyet az érintettek többsége rendszeresen megsért, teljesen elveszti hatékonyságát. A hűség, mint kizárólagosság, valójában sohasem funkcionált jól, mivel mesterkélt és túlságosan korlátozó, hatalmi célokat szolgáló volt. A hűség fogalma ezért átértelmezésre szorul. Lényege ugyan valamilyen elkötelezettség, ám hogy ez mire irányul és milyen mértékű, az nagyon különböző lehet, s nem feltétlenül jelent teljes kizárólagosságot és merev, állandó korlátozottságot. Napjainkban új típusú elkötelezettségek jönnek létre, amelyek igyekeznek alkalmazkodni az egyéni igényekhez, s kifejezetten ezek kielégítésére, így a személyiségfejlődés kölcsönös elősegítésére irányulnak. A kizárólagosság sem érzelmi, sem szexuális vonatkozásban nem szerepel a korszerű elkötelezettség tartalmában, tehát viszonylag nagy fokú szabadságot biztosít a partnerek számára, feleslegessé téve a féltékenységet. (Lásd 7. Dokumentum)

Legalábbis elvileg ez tűnik meggyőzőnek, bár a szakemberek körében sincs egyetértés a féltékenység funkcióit illetően. A már említett "evolúciós pszichológia" képviselői, pl. D.M. Buss (2000), akinek erről szóló könyve magyarul is megjelent (2002), a féltékenységet ugyan veszélyes szenvedélynek, de mégis szükségesnek és természetesnek tartják, mert "rendkívül hasznos módja az intim kapcsolatokat fenyegető veszélyek megközelítésének." (55. old.) Szerintük ugyanis "a féltékenység lényege az elemi védekezés: koevolúciós válasz a társ fenyegető hűtlenségére illetve távozására." (60. old.) Buss tulajdonképpen a legkonzervatívabb nézeteket próbálja igazolni; például a féltékenység hiányából "a kapcsolat sekélyes voltára", pontosabban a "szerelem hiányára" következtet. A féltékenységet "remekbe szabott adaptációs mechanizmusnak" tartja, amely "kiválóan szolgálta őseink érdekeit" és ma is szolgál bennünket. Éspedig azzal, hogy érzékennyé és gyanakvóvá tesz a partner viselkedésével és esetleges vetélytárs(ak) feltűnésével kapcsolatban, s a "fenyegetettséget elhárító viselkedésre" ösztönöz. (43. old.) Hogy ez a viselkedés aztán tönkreteszi a kapcsolatot, azt a szerző nem feltételezi.

A szexuális erőszak és visszaélések különféle formáiról napjainkban is elég sok szó esik, mert változatlanul gyakran előfordulnak. "Nemi erőszaknak" régen inkább csak a kierőszakolt közösülés számított, napjainkban viszont a szexuális érintkezés bármilyen formája (orális, anális vagy manuális) erőszakolás esetén egyaránt büntetendő cselekmény, mert nemcsak testileg, hanem lelkileg is súlyosan károsíthatja az áldozatot. Ma már az is büntetendő, ha a férj megerőszakolja a feleségét (csak éppen alig akad feleség, aki emiatt bírósághoz mer fordulni és bizonyítani is tudja). De akár házasságról, akár prostitúcióról van szó, az erőszaktevők túlnyomórészt férfiak, az áldozatok pedig nők, vagy (mindkét nemű) gyermekek.

A nők elleni nemi erőszak sajátos esete Afrikában és egyes arab országokban szokásos, ahol a serdületlen lányok nemi szervét megcsonkítják (a csikló és a kisajkak kivágásával stb.), hogy biztosítsák szüzességét a férjhez menésig. Ez még ma is több, mint százmillió nőt érint és súlyos károkat okoz az érintetteknek, hiába tiltakozik ellene a civilizált világ. A fejlett, nyugati országokban a prostitúción és a házastársi szexuális erőszakon kívül leggyakoribbak a szexuális zaklatások, éspedig az erogén zónák és egyéb intim testrészek érintésének, vagy sértő megjegyzések, trágár szexuális utalások formájában. Ezek - különösen ismétlődések esetén - traumatikus hatással lehetnek az érintettekre.

A kifejezett fizikai vagy verbális nemi erőszak mellett ugyancsak sok kárt okozhatnak a szexuális visszaélések, különösen, ha azok gyermekekre irányulnak a felnőttek részéről. I. Johns (In: Szilágyi V. (szerk.), 2004) szerint a gyermekek szexuális bántalmazása egy felnőtt kielégítését szolgáló szexuális cselekményekbe vagy pornográf felvételek elkészítésébe való aktív bevonásukat jelenti. A gyermek ugyanis nincs abban a helyzetben, hogy megfelelően értékelt információk birtokában, szabadon hozzájáruljon a szexuális tevékenységhez és felismerje annak káros következményeit. A felnőtt ilyenkor kihasználja a gyermek függő helyzetét, és szexualizált formában elégíti ki annak elismerés és gyengédség iránti vágyát. A gyermekkor és felnőttkor életkori határát nem egységesen állapítják meg minden társadalomban, bár felnőttnek többnyire a 18 éves felüliek, gyermeknek pedig a serdülőkor előttiek számítanak. A gyermek "önkéntes beleegyezése" vagy ajánlkozása ritkán számít enyhítő körülménynek, hiszen egy ismerős vagy rokon felnőtt a benne megbízó gyermeket elég könnyen befolyásolja.

A szexuális bántalmazások és visszaélések ritkán derülnek ki, mert az érintettek igyekeznek azokat titokban tartani. Az előfordulások gyakoriságáról inkább csak becslések vannak, amelyek szerint többször annyi a ki nem derült eset, mint amennyi kiderült; ez utóbbiak a lányoknál 20-30%, a fiúknál 8-10% körül vannak. A szexuálisan visszaélő felnőtteket a legkülönbözőbb tényezők motiválhatják a visszaélésekre, ám ezek között csak egyik az ún. pedofil hajlam, vagyis felnőtt partner helyett gyermekkorú partnerek kényszeres kedvelése és keresése. Ezek többnyire férfiak, akik pszichoszexuális fejlődésükben infantilisek maradtak, felnőttekkel szemben gátlásosak, a gyermekekkel viszont könnyen szót értenek, s velük kezdenek szexuális játékokat. Ezt megkönnyíti, hogy rendszerint a foglalkozásuk is a gyermekekkel kapcsolatos: nevelők, papok, gyermekfelügyelők stb. S mint ilyenek, jól ismerik a kiválasztott gyermeket, akivel bizalmas, "baráti" viszonyt ápolnak, s gyengéd érzelmeket fejeznek ki. (tipikus esetet mutat be V. Nabokov: "Lolita" c. regénye, amelynek férfi főhőse szerelmes a serdületlen lánykába.)

A pedofilia sajátos formája az ókori görögöknél szokásban volt és elfogadott pederasztia, amely egy felnőtt férfinek egy tizenéves, serdülő fiúval folytatott szerelmi viszonyát jelenti, amely egyben tanító-tanítvány viszony is volt. A pedofil kapcsolatok többnyire nem jutnak el a közösülésig, hanem csak olyan, petting-szerű játékokból állnak, mint a nemi szervek simogatása vagy szájjal ingerlése. Az ilyen játékok aztán hosszabb időn keresztül ismétlődhetnek. Ha a szülő véletlenül tudomást szerez a visszaélésről, gyakran nem mer feljelentést tenni, a bizonyítás hiányától és a botránytól való félelmében. Ha ez mégis megtörténik, a sorozatos kihallgatások és megszégyenítések gyakran több kárt okoznak a gyermeknek, mint maga a szexuális visszaélés, aminek tiltott voltáról esetleg fogalma sem volt. A pedofil hajlam csak nehezen, hosszas egyéni és csoportpszichoterápiával gyógyítható, amire különlegesen képzett szexuálterapeuta team kellene (a börtönbüntetés ugyanis senkit sem gyógyít meg).

A szexuális visszaéléseket átélt gyermekek többnyire nem tudnak közvetlenül és spontánul beszélni élményükről, mert a visszaélőnek titoktartást ígértek, s félnek tőle. A szülőnek vagy szakembernek tehát fel kell ismerni a gyermek öntudatlan jelzéseit; a magatartásbeli változásokat és a pszichoszomatikus tüneteket. A szexuálisan bántalmazott lányok többnyire visszahúzódnak, hallgatagok lesznek, a fiúkra inkább exhibicionista viselkedés jellemző. Általában nem tudják fölmérni, hogy mi történt velük, nem nagyon értik, s ezért tehetetlennek érzik magukat. Ha a családban, egy családtag részéről történik a visszaélés, akkor incesztusról (rossz magyar szóval vérfertőzésről) beszélünk, amely egy szülő és serdületlen gyermeke (többnyire az apa és kislánya) közötti szexuális kapcsolatot jelent, bár ez is ritkán terjed a közösülésig. Ez akár évekig tarthat és komoly lelki traumát okoz a gyermeknek. Az ilyen apák többnyire nem pedofilek, hanem a feleségükkel megromlott szexuális kapcsolat miatt használják "pótpartnerként" a lányukat. Eleinte bűntudatuk van emiatt, de később ezt elfojtják, és gyakran hallgatólagos bűntársukká teszik a családtagokat, akik a botránytól és családbomlástól való félelmükben szintén elfojtással élnek. (Ilyenkor elsősorban családterápiára lenne szükség.)

Az incesztusban önként vagy kényszerből résztvevő gyermeklány nem prostituált, de azzá válhat, ha megszokta, hogy bármikor átengedje testét egy "tekintélyszemélynek", akitől függő helyzetben van. A gyermekprostitúció esetén a fejletlen lány közvetlen fizetség fejében bárkinek átengedi a testét, "szexuális szolgáltatást" teljesít, mert neki vagy családjának pénzre van szüksége. Ez ma főleg Keletázsiában és az ún. harmadik világ országaiban fordul elő, a legszegényebb néposztályok körében. Ügyfeleik a turisták, köztük főleg a pedofilek. Az ilyen lányok rendszerint később is prostituáltak maradnak és elzüllenek, drogfüggőkké és kiszolgáltatottá válnak a nemi úton terjedő fertőzéseknek. E. J. Haeberle szerint a jelenség csak a nyomor felszámolásával szüntethető meg. Ha nem is ilyen mértékben, de nehezen feldolgozható lelki traumával jár a gyermekpornográfia, pontosabban az abban való aktív (vagy passzív) részvétel, akár a szülők tudtával (pénzkereset céljából), vagy anélkül történik. Az olyan képeket, filmeket, amelyek meztelen, maszturbáló vagy egymással szex-játékokat játszó gyermekeket mutatnak, többnyire pedofilek veszik A felnőtteknek szánt pornográfia egyébként Eschenbach, J. (1990) vizsgálatai szerint főleg a szexuális izgalom felkeltését és erősítését, valamint a változatosságigény kielégítését szolgálja.

Petra Milhoffer (In: Szilágyi V. (szerk.) 2004) szerint "ha a családban vagy szorosabb rokoni körben kerül sor a visszaélésekre, az érintett gyermekek folyamatos tehetetlenséget, félelmet és magányt élnek meg. Hiszen a közeli rokonokat, szülőt nem tettesnek, hanem védelmezőnek és barátnak tekintik. Ez teszi nehézzé a védekezést... ha megpróbálják valakinek bizalmasan feltárni az esetet, átnéznek fölötte, nem hisznek nekik. Ezért... visszahúzódnak önmagukba, elhatárolódnak az érzéseiktől és a testüktől, bűnösnek és tisztátalannak érzik magukat... A tünetek skálája széles: depresszió, iskolakerülés, alvási és étkezési zavarok, drogfogyasztás, öngyilkossági kísérletek..." (147. old.) (Lásd az 1,14,15. Dokumentumokat)

Könnyű belátni, hogy a szexuális egészség védelméért és a szexuális zavarok megszüntetéséért a szexuálpszichológia tehet legtöbbet. Döntő szerepe lehet a prevenció, vagyis az átfogó és intézményes szexuális nevelés megalapozásában, a (pszicho)szexuális fejlődés zavarainak felismerésében és hatékony gyógykezelésében. Ezért indokolt, sőt, a társadalom számára nélkülözhetetlenül szükséges, hogy minden érintett, legfőképpen pedig a leendő és működő pedagógusok és egészségügyi szakemberek elsajátítsák és alkalmazni tudják a szexuálpszichológia korszerű ismereteit.

Aki elég jól ismeri az ember szexuális ontogenezisének az adott társadalmi viszonyok között egészségesnek tekinthető folyamatát, annak nem okoz különösebb nehézséget e fejlődés zavarainak felismerése (vagy legalábbis a zavar fennállásának valószínűsítése és szaksegítség igénybe vétele). A pontos diagnózis, de különösen a terápia természetesen már a szakemberek feladata. A prevenció viszont mindazoké, akik önmaguknál vagy a rájuk bízottaknál találkozhatnak szexuális zavarokkal és megelőzhetik vagy megfelelő kezeléshez segíthetik azokat.

A zavaroknak és azok esetleges veszélyeinek felismerése elég komplex feladat; egy tankönyv is csak a fontosabbakra hívhatja fel a figyelmet, a születéstől a felnőttkorig tartó fejlődésben. Az egyéni szexuális fejlődés szempontjából döntő hatású, legelső feladat a gyermek biológiai nemének pontos megállapítása, mert az esetleges tévedést később nehéz korrigálni. Nemcsak a pszichoszexuális, hanem az egész személyiségfejlődés alakulására nézve fontos, hogy az első életévekben van-e a gyermeknek állandó, szeretetteljes gondozója, aki testi és lelki szükségleteit időben kielégíti, majd teret enged önállósági törekvéseinek. A kisgyermekkorban megtörténik-e a nemi identitás megalapozása és a nemek különbségeinek tudatosítása. Az óvodáskorban kialakul-e és hogyan oldódik meg az "Ödipusz-konfliktus", a gyermek identifikálódása azonos nemű szülőjével. Pozitíven reagálnak-e a gyermek nemiséggel kapcsolatos kérdéseire, esetleges maszturbációjára, vagy pajtása iránti "szerelmére"? Ez utóbbiak különösen fontosak, mert sokszor nem csak a szülő, hanem az óvónő is negatívan reagál, s ezzel kárt okoz a gyermeknek.

A kisiskolás korú gyermek milyen szexuális ismeretekkel rendelkezik, azok honnan származnak és reálisak-e? Tisztában van-e a gyermeknemzés, a szexuális izgalom és kielégülés fogalmaival, továbbá a szexuális visszaélések lehetőségével és az ellene való védekezés módjaival? Résztvett-e hasonló korúakkal különböző szexuális játékokban, s azok hogyan hatottak rá? Mit tud a serdülésről, annak testi változásairól és veszélyeiről? A serdülőkorba érve nem éri-e meglepetésként a pollució és a menarche; a nemzőképesség bekövetkezése és a szexuális fogékonyság hirtelen megnövekedése? Nem törekszik-e (nevelési hatások következtében) szexuális kíváncsiságának és igényeinek elfojtására; megkezdi-e (ill. folytatja-e) a maszturbációt, s nincs-e miatta bűntudata; ha fiú, nem sieti-e el az öningerlést, nem szokja-e meg a túl gyors kielégülést; ha lány, ki tudta-e alakítani saját orgazmuskészségét? Milyen fantáziái vannak a maszturbációk során: reális, heteroszexuális, esetleg homoszexuális vagy deviáns jellegűek? Milyen a szexuális beállítottsága, milyen szintű a szerelmi képessége? Hol tart az önállósodásban, a szülőkről való érzelmi leválásban; milyen a referencia-csoportja, kik a barátai? Van-e elegendő ismerete a fogamzásgátlásról és a nemi úton terjedő fertőzések elkerüléséről? Nem érték-e szexuális traumák?

Az ifjúkor a szerelmek és együttjárások időszaka; akinél ezek hiányoznak, annál felmerül valamilyen pszichoszexuális zavar megjelenése. A testi érés késése (pubertas tarda) pszichoszexuális retardációval is együtt járhat, ám ez az akcelerációhoz is társulhat, ha a szexuális igények kielégítése akadályokba (gátlások, partnerhiány stb.) ütközik. Fontos tisztázni, megtörtént-e a szülőkhöz való viszony baráti jellegűvé alakítása, kialakult-e a szerelem, a partnerkeresés igénye; milyen hatása van a pornográfiának és a prostitúció jelenségének? Hogyan értékeli eddigi szerelmeit, csalódásait, szexuális élményeit? A pszichoszexuális fejlettség fontosabb adatai az iskolában is begyűjthetők, pl. az alábbi kérdőívvel:

"A szexuális kultúra szükségességének felméréséhez kérem a segítségedet, az alábbi kérdések megválaszolásával. Névtelenül válaszolhatsz, több száz társaddal együtt, válaszaidat bizalmasan kezelem, csak a válaszok összesítése érdekel. Ahol válaszlehetőségek vannak, a kiválasztottat húzd alá.

   Igen, mert erről nem illik beszélni
   Attól függ, hogy kivel és milyen helyzetben
   Nem, mert ez is fontos része az életemnek

   Semennyire - egy kicsit - közepesen - teljesen

   Anyámtól/apámtól - barátomtól/barátnőmtől - iskolai felvilágosító előadásból
   Orvostól/pszichológustól - könyvekből/cikkekből - ill.: . . . . . . . . . . . . . . . .

   Hallomásból, olvasmányokból: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
   Tapasztalatból: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5. Milyen problémáid vannak (voltak) a szexualitással kapcsolatban? (Amit szívesen megbeszélnél valakivel): . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

7. Milyen fogamzásgátló (családtervezési) módszereket ismersz? (Sorold fel őket)

10. Milyen, nemi úton terjedő betegségeket ismersz? (Sorold fel őket)

14. Milyen intézkedéseket javasolnál a szexuális kultúra terjesztésére?

(Alap-adatok: életkor, nem, vallásosság, szülők iskolai végzettsége)

Iskolában a pszichoszexuális neveltségi szint vizsgálatának lényege a szexuális beállítottság és a fiúk-lányok egymás közti viselkedésének tervszerű megfigyelése. Ennek 3 fázisa: a megfigyelés előkészítése; a megfigyelés, az adatok rögzítésével és az adatok feldolgozása, értékelése. A viselkedés fontosabb mutatói: 1. A társas viselkedés általában, s főleg a másik nemmel kapcsolatban, 2. a nemiséggel kapcsolatos kifejezések és kérdések jellege, 3. részvétel és reagálás a szexuális témájú beszélgetésekben.

A felnőttkort elérteknél természetesen más szempontok is előtérbe kerülnek. Az egyik legfontosabb, hogy volt-e és van-e szerelmi és szexuális kapcsolata, s az milyen volt és mennyi ideig tartott, miért és hogyan szakadt meg, milyen tanulságai vannak? A meglevő kapcsolat milyen jellegű, mennyire kielégítő (kölcsönösen), milyen problémákkal jár és mi a szándéka vele? Tervez-e házasságot vagy együttélést, milyen elvárásai vannak, akar-e gyermeket vállalni (mikor és hányat); s érettnek tartja-e magát a párválasztásra, a házasságra és szülőségre? Természetesen sok más szempontból is meg lehet közelíteni a felnőttkori pszichoszexuális fejlettséget és annak esetleges problémáit, például az esetleges szexuális funkciózavarok, vagy a féltékenységi hajlam vonatkozásában stb.

A szexuálpszichológia egyik fő funkciója a pszichoszexuális fejlődés elősegítése, vagyis a tervszerű szexuális nevelés megalapozása. Átfogó és intézményes szinten hazánkban ez eddig hiányzott. Elsősorban a születésszám erős csökkenése, a művi abortuszok és a válások magas aránya hívta fel a figyelmet a szexuális nevelés hiányából adódó problémákra. 1973-ban született egy "népesedéspolitikai kormányhatározat", amely előírta a "családi életre nevelés" bevezetését az állami oktatás minden szintjén. Ez jó célkitűzés lett volna, ám sajnos, elfelejtették felkészíteni a pedagógusokat erre a feladatra. Így többnyire csak annyi maradt meg ebből az általános iskolák felső tagozatain, hogy időnként meghívtak egy orvost, vagy más egészségügyi szakembert, hogy tartson egy "felvilágosító órát" a tanulóknak.

Ezen kívül napjainkban a biológia-oktatás keretében már szó esik a nemi szervekről és azok higiéniájáról, de ennél tovább rendszerint nem mennek. Pedig a gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség fogyása és egészségromlása, az alkohol és drogfogyasztás, valamint a szexuális funkciózavarok terjedése szükségessé tenné az egészségnevelés, s ezen belül a szexuális egészség védelmének intenzívebbé tételét. Ezt a célt szolgálná a szexuálpedagógia, a korszerű szexuális nevelés tudománya, amelynek saját elmélete, módszertana és gyakorlata van, s a legutóbbi évszázadban a szexuálpszichológiával és más szaktudományokkal szoros együttműködésben fejlődött.

A szexuális nevelés (vagy nemi nevelés) célja a nemi szerepviselkedés pozitív irányú befolyásolása, segítése. A tervszerű nemi nevelés nem pusztán tájékoztatás, felvilágosítás, hanem egyben a szexuális attitűdök, készségek és szokások alakítása is. Nem csak a szexualitás biológiai, hanem szociokulturális és pszichológiai dimenzióira is irányul, kognitív, affektív és viselkedési vonatkozásban egyaránt. Feladata elsősorban a (pszicho)szexuális egészség biztosítása, a modern szexuális kultúra átadása, s ezzel a harmonikus párkapcsolatok elősegítése. A nemeket nemcsak egyenjogúnak, hanem egyenrangúnak ismeri el, s minden téren a nemek esélyegyenlőségére törekszik.

Értékrendjétől és módszereitől függően a nevelés igen különböző lehet. A nemi nevelés típusai a nemiséggel kapcsolatos, alapvető beállítottságot fejezik ki. Ez a beállítottság lényegében háromfajta: pozitív, negatív, vagy semleges. Ennek megfelelően a szexuális nevelés három alaptípusát ismerjük: 1. a fejlesztő-segítő (progresszív), 2. a távoltartó-elnyomó (represszív) és 3. a magárahagyó-közömbös (passzív) nevelést. Ez utóbbinak gyakori változata csupán tárgyilagos információkat nyújt, de minden értékeléstől, befolyásolástól, meggyőzéstől tartózkodik, s ezzel a nevelői felelősség elhárítását szolgálja.

A szexuális nevelésre vállalkozónak mindenekelőtt a saját szexuális alapbeállítottságát kell tisztáznia és szükség esetén módosítania. A progresszív szexuális nevelés négy alapvető feladata:

1. Megbízható információk biztosítása a nemiségről, beleértve a növekedést és fejlődést, a fajfenntartási funkciót, a nemi szervek anatómiáját és fiziológiáját, a maszturbációt és szeretkezést, a házasságot és családi életet, a terhességet és szülést, a fogamzásgátlást és abortuszt, a szexuális visszaéléseket és a nemi úton terjedő fertőzéseket stb.

2. A szexuális értékrendek és attitűdök megismerésének biztosítása, hogy a fiatalok ennek ismeretében alakíthassák ki saját, humánus értékrendjüket, s megértsék felelősségüket önmagukkal és másokkal szemben.

3. Az intim kapcsolatlétesítés és fenntartás készségeinek kialakításában és fejlesztésében segíteni a fiatalokat, beleértve a kommunikáció, a döntéshozatal és önérvényesítés képességeit. Ezáltal előkészíteni a felnőttes nemi szerepek elsajátítását, s képessé tenni őket a kölcsönösen örömszerző kapcsolatokra.

4. A felelősségteljes szexuális viselkedés gyakorlatának elősegítése; beleértve a tartózkodást az éretlen, túl korai nemi kapcsolatoktól, s a szexuális egészség védelmét a megfelelő óvszerek használatával. (Nem kívánt terhességek, nemi úton terjedő fertőzések és szexuális visszaélések elkerülése.)

Az ilyen nevelésnek természetesen igen korán kell kezdődnie - tehát nem tizenéves, hanem óvodás és kisiskolás korban, ahogyan az Nyugat-Európa legtöbb országában történik! -, s egyre magasabb szinten kell folytatódnia egészen a felnőttkorig. A felnőtté válás két alapfeladata a pályaválasztás és a párválasztás sikeres megoldása. Ezek közül az utóbbira készít fel a progresszív nemi nevelés, a párválasztási érettség kialakításával. Ez nem könnyű feladat, folyamatos és rendszeres nevelő munkát igényel, amire a nevelőket (elsősorban a pedagógusokat, de lehetőleg a szülőket is) ki kell képezni. Munkájuk csak akkor lehet eredményes, ha elsajátítanak egy szexuálpszichológiai és -pedagógiai minimumot, hogy szavaik és viselkedésük összhangja folytán magatartásuk kongruens legyen.

A szexuális zavarok sokfélesége bizonyos fokig érthetővé teszi a terápiás megközelítések sokféleségét. Azonban ugyanazt a zavart is többféleképpen értelmezik a különböző szemléletek, s ez a gyógykezelési próbálkozásokat is egészen különbözővé teszi. A hagyományos, dualista szemléletből adódik, hogy a zavarok és betegségek vagy testiek, vagy lelkiek, s ennek megfelelően kezelendők. Az orvosi kóroktan (medicinális etiológia) szerint a szexuális zavarok túlnyomórészt organikus jellegűek, tehát különböző szervi elváltozásokra (fejlődési rendellenességek, hormonális zavarok, akut vagy krónikus betegségek stb.) vezethetők vissza. Ezzel szemben a szexuális viselkedés pszichológiai vizsgálata az utóbbi évtizedekben kimutatta, hogy a szexuális zavarok túlnyomórészt szociokulturális és interperszonális tényezőkből adódó, pszichoszexuális fejlődés-zavarok, amelyek hiányos vagy téves ismeretek és attitűdök, gátlások és fóbiás félelmek formájában nyilvánulnak meg.

E két, ellentétes megközelítést hivatott áthidalni a pszichoszomatikus szemlélet, amely egy sor betegségen kívül a legtöbb szexuális zavarnál is elsődlegesen pszichikus oki tényezőket talált, s kimutatta ezek döntő szerepét a később kialakuló, organikus elváltozásokban. Természetesen ez nem zárja ki az ún. szomatopszichikus összefüggéseket, amikor egy elsődlegesen organikus zavar, betegség vagy fogyatékosság hoz létre pszichikus zavart és szexuális problémákat (bár ez a gyakorlatban valószínűleg jóval ritkább). A történelmi áttekintésben láttuk, hogy a 19. században a szexuális zavarok kezelése jórészt orvosi, pszichiátriai módszerekkel történt. A 20. században először S. Freud és a pszichoanalízis próbált ezen változtatni, aztán a behaviorizmus és a tanuláselmélet, a különböző pszichológiai irányzatok kidolgozták a saját módszereiket. Ezek az irányzatok természetesen eltérő tényezőket tartottak legfontosabbnak, de sok mindenben egyetértettek. Például abban, hogy szexuális zavart kelthet a teljesítménykényszer, a félelem a kudarctól, a partnerek közötti bizalmatlanság vagy neheztelés, a túl sok belső feszültség, a túlzott elvárások stb.

Az 1970 körüli években döntő fordulatot hozott a szexuális funkciózavarok terápiájában W. Masters és V. Johnson (1970) laboratóriumi vizsgálatokon alapuló, viselkedésterápiás módszere, amelyet a modern szexuálterápia kezdetének tekinthetünk, s amelyet némileg továbbfejlesztve és a helyi viszonyokhoz alkalmazva ma is világszerte használnak. Ez a módszer egyértelműen párterápiát jelent, mivel a szexuális funkciózavarok párkapcsolatban jelentkeznek, tehát magát a kapcsolatot kell vizsgálni és kezelni. A párt egy terapeuta-team (férfi és nő) fogadja; mindegyikük az azonos nemű pácienst képviseli, s vele könnyebben szót ért (azonkívül így az indulatáttétel is elkerülhetőbb). Az anamnézis-felvétel két alkalommal, több órában történik, s ennek során a terapeuták külön is foglalkoznak a pár tagjaival. A megbeszélések eredményeként mintegy "tükröt tartanak" a párnak, vagyis feltárják a zavar okait és a megoldáshoz szükséges, újszerű viselkedés gyakorlásának lehetőségeit.

E módszer egyik legjelentősebb továbbfejlesztése H. S. Kaplan (1974) nevéhez fűződik, aki a pszichoanalízis szemléletét igyekezett összekapcsolni a Masters-Johnson-féle párterápiával, s terápiás stratégiáját a tudattalan komplexusok és motívumok figyelembe vételével dolgozta ki. A szexuálterápia eszerint a pszichoterápiás intervenció különböző formáit használja fel, s ezeket "erotikus fókusz" gyakorlatokkal párosítja, amelyeket a pár otthon folytat és időről időre megbeszél a terapeutával. Az ilyen terápia nagyon individualizált és flexibilis; még "pótpartner" ("betanító partner") alkalmazását sem zárja ki.

A női szexuális zavarok megoldásában ugrásszerű javulást jelentettek az A. Kegel (1948) által javasolt hüvelyizom-gyakorlatok és a Heiman, J.R. & LoPiccolo, J. (1987) könyvében kifejtett "önsegítő programok". Egy másik amerikai pszichológus, J. Annon (1976) pedig kidolgozta a szexuálterápia PLISSIT modelljét, amellyel szemléletesen kimutatta, hogy a legtöbb szexuális probléma esetén nincs szükség intenzív terápiára; gyakran elég a megnyugtatás, a célzott felvilágosítás is. Egy angol pszichiáter, K. Hawton (1990) a szexuálterápiáról írt könyvében a szexuálterápia élvonalába tartozó J. Bancroft (1987) és Ph. Sarrel (1979) módszereiből indul ki, bár hangsúlyozza, hogy nem egy irányzat elkötelezettje, hanem mindegyikből igyekszik kiemelni a hasznosíthatót (szemlélete azonban lényegében kognitiv-behaviorisztikus jellegű). Hawton a szexuális zavarok okait három csoportba sorolja: 1. Hajlamosító tényezők; pl. a represszív, szex-ellenes nevelés, a hiányzó szexuális felvilágosítás, a korai traumák, nemi szerep-bizonytalanság stb. 2. Kiváltó tényezők; pl. partnerkapcsolati zavarok, irreális elvárások, hűtlenség, véletlen kudarcok, szülés, depresszió, nemi erőszak, krónikus betegségek. 3. Fenntartó tényezők: pl. félelem a kudarctól, bűntudat, elhidegülés, előítéletek, teljesítmény-kényszer stb.

A német B. Strauss (1998) az általa szerkesztett könyvben a szexuális zavarok kezelését illetően három új trendről számol be: Az első a szexuális zavarok medikalizálása, vagyis gyógyszeres kezelése, valamint a szomatikus és pszichikus megközelítések közötti szakadék. Szerinte ez elegendő ok arra, hogy a pszichoszomatikus szemléletű terápiák nagyobb teret nyerjenek. Ezt elősegíti, hogy a szexuálterápiák különböző irányzatai egyre inkább integrálódnak, ami egyébként is általában jellemző a pszichoterápia fejlődésére. A terapeuták egyre nyitottabbá válnak az alternatív értelmezési és kezelési módokra, s nem ragaszkodnak mereven egy választott irányzat szemléletéhez.

A változás másik jellemzője egy szemléletbeli áttérés a "deficit-modellről" a kihasználható erőforrások, előnyök számításba vételére. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta nemcsak az adott funkciózavarral foglalkozik, hanem egyre inkább felhasználja a kliens meglevő képességeit és lehetőségeit. Például feltárja és kihasználja a kliens életének olyan tényeit, amelyek erősíthetik önbizalmát és elősegítik szexuális problémájának megoldását.

De új trendnek tekinthető az is, hogy a terapeuták jobban figyelembe veszik a változó társadalmi keretfeltételeket és azok kihatásait a szexuálterápiára. Ez utóbbival egyébként a könyvben főleg G. Schmidt tanulmánya foglalkozik; szerinte a "posztmodern szexuális viszonyok" a nemek kapcsolatát kötöttségmentesebbé, egyenrangúbbá, kiszámíthatóbbá tették. Ezzel együtt azonban többféle szexuális életstílus szabadabban érvényesül, és a nemi szerepek is rugalmasabbá, sőt, felcserélhetőbbé váltak.

A B. Strauss által szerkesztett könyv 18 német szexuálterapeuta tanulmányait tartalmazza, így sokféle megközelítés és különböző szemléletek között válogathat az olvasó. A Strauss által írt egyik fejezet a szexuális zavarokkal kapcsolatos ellátási és továbbképzési problémákat, a másik pedig a funkciózavarok és szexuális devianciák kezelését tárgyalja, behaviorális és analitikus szempontok összekapcsolásával. G. Schmidt szerint ellentét alakult ki a "külső szexualizálódás" és a "belső deszexualizálódás" között; egyrészt eláraszt bennünket a pornográfia, másrészt egyre több nőnek és férfinek nincs kedve a szexhez, terjed a "szexuális unalom". Magáról a pszichoszexuális terápiáról, ennek irányzatairól és problémáiról öt fejezet közöl gyakorlatias áttekintést. A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a szexuális funkciózavarokat nem egyénileg, hanem a kapcsolatban, tehát párterápia keretében kell kezelni. Az eredményes kezelés előfeltétele a partnerkapcsolat stabilitása és a terapeuta által javasolt, viselkedésmódosító gyakorlatok komolyan vétele, rendszeres végzése. Sem külső kapcsolat, sem párhuzamos pszichoterápia nem folytatható. Az anamnesztikus interjúkat és terápiás üléseket célszerű magnószalagra rögzíteni (az utólagos értékelés és a szupervízió érdekében).

A korszerű szexuálterápiáról nagyon jó áttekintést ad J. P. Wincze és M.P. Carey (2001) könyve. Mindkét szerző pszichológus. Hangsúlyozzák, hogy sem a Viagra, sem más gyógyszerek nem gyógyítják a párkapcsolati problémákat, a negatív szexuális szkripteket és traumákat, s nem terjesztik a szexuális kultúrát sem. A kezelésnek tehát "biopszichoszociális" jellegűnek kell lennie, az újabb tudományos eredmények figyelembe vételével és felhasználásával. A szexuális zavarokat a DSM-IV., vagyis az amerikai diagnosztikai kézikönyv legújabb változata alapján kategorizálják, s a pszichoszociális és a biomedikális módszerek integrációját javasolják. A könyv magyar kiadását, sajnos, nem sikerült elérni; helyette azonban megjelent "A szexuális egészségvédelem szakkönyvei" sorozatban E.J. Haeberle "Alapismeretek a szexuálterápiáról" (2004) c. könyve, amely minden lényeges ismeretet tartalmaz a témáról. Azonkívül megjelent Mórotz K. és Perczel D. szerkesztésében a "Kognitív viselkedésterápia" (2005) c. könyv, amelynek 7. fejezete a szexuális zavarok kognitív viselkedésterápiájáról szól. Vagy ott van R.J. Comer: "A lélek betegségei. Pszichopatológia" (2000 c. könyve, amely szintén bőségesen tárgyalja a szexuális zavarokat és azok kezelését. (Lásd 16. Dokumentum) A korszerű szexuálterápia elsajátításához tehát elegendő, magyar nyelvű szakirodalom áll rendelkezésre.

1. Earle, R. - G. Crow: Lonely All the Time (In: Buda B.: Mentálhigiéné. 1994, Animula)

A kötet... a mai amerikai pszichiátria jellegzetes terméke. A nagyközönségnek szól, lényegében előkészítés arra, hogy az olvasók ismerjék fel magukon egy új nosológiai egység jeleit, tudják, mit kell tenniük, hova kell fordulniuk. Az új egység a "sex addiction", amibe minden olyan szexuális viselkedésforma beletartozik, amit az egyén negatívnak, tünetinek értékel, amihez azonban kényszeresen és obszesszív módon ragaszkodik, amit ismételten csinál, miközben számára ez a magatartási megnyilvánulás hátrányos, veszélyes. A szerzők áldozat nélküli és áldozatra irányuló szexuális addikciókat különítenek el; a pornográf anyagok obszesszív használata vagy a kényszeres maszturbáció pl. "victimless" forma, míg az exhibicionizmus, vagy a kényszeres szexuális erőszak áldozatokat is involvál, tehát kriminológiai eset is.

A szerzők leírják az ide tartozó, különböző viselkedésformákat, amelyek között megtalálható a szexuálisan izgató telefonszolgálatok kényszeres igénybevételétől az obszcén telefonhívási kényszerig vagy a kényszeres házasságtörésig mindenféle viselkedésforma. Mindenütt eseteket közölnek, rámutatnak, hogy általában traumatizált, személyiségfejlődésben arretzált, kiürült, depresszív dinamikájú személyiségekről van szó, akik számára a jellemző szexuális kielégülési forma egyfajta drog, amivel frusztrált szükségleteiket pótolják. Különösen élénken ábrázolják az esetleírások e magatartásformák egzisztenciális és szociális ártalmait. Minden esetben megtalálják a szerzők az önértékelés zavarát, a jellegzetes kognitív mechanizmusokat, amelyek negatív "self-talk"-ban nyilvánulnak meg. (A szerzők e szerencsés, metaforikus kifejezéssel írják le a jellegzetes önminősítési folyamatokat.)

Érdekes az ún. ko-dependenciák leírása: ezek az állapotok nem egyszerűen a személyiség betegségei; ezek a személyközi környezetben és az intim kapcsolatokban jönnek létre, egyrészt a szülők hideg és traumatizáló viszonyulása, rendszerint a látszatot favorizáló, álpuritán nevelése, majd pedig a patológiás személyiségszerkezetnek megfelelően választott partner és a vele folytatott, kollúzív kapcsolat talaján jelenik meg a tünet, amit azután a partner viselkedése súlyosbít, fenntart, néha fázisosan "triggerel" is, vagyis bizonyos feszültségek, krízisek keltésén át kivált. A partner közben szenved és a ko-dependencián át maga is résztvesz az addiktív, obszesszív-kompulzív folyamatban.

A terápia a szenvedélybeteg számára komplex, főleg csoportterápiából, majd az AA csoportokhoz hasonlóan (ugyancsak annak 12 alapelve nyomán) működtetett önsegítő csoportok igénybe vételéből áll. Van azonban egy akut pszichoterápiás szakasza, amelyben a szerzők a dinamikus és kognitív pszichoterápia egyfajta fokális módszerét használják, és emellett itt a fő hatásmód a pár- és családterápia. Ebben történik a ko-dependens fél kezelése is, akivel külön is foglalkoznak. A szerzők vállalják a ko-dependens emberek önálló kezelését is, ha a partner nem vállalkozik az együttműködésre. A terápiás részek a könyv legjobb fejezetei. Nagyon sok jó gondolat, megragadó ajánlás található itt...

Az egész kötetből a terapeuták igen szimpatikus képpel kerülnek ki: humánusak, gondosak, törődők, módszereikben innovatívak, stílusuk érzelemteli, de a humort sem nélkülözik. A könyv tehát kitűnő "self-help manuel"... amely alkalmas arra, hogy fellendítse a praxist, hiszen a szexualitással kapcsolatban nagyon sok tüneti önminősítés illetve problematikus viselkedésforma létezik. A szerzők még az egy-egy személyhez, mint szerelmi tárgyhoz való ragaszkodást is ide sorolják, így a "love sickness" súlyos esetei is e rendszerbe illőnek tűnnek.

Kétségtelen, hogy a terápiás gyakorlatban találkozunk ilyen esetekkel, és valószínű, hogy az addikciók illetve a ko-dependencia modelljében az esetek egy része jól gyógyítható illetve kezelhető (míg ezek az esetek a hagyományos pszichoterápiából kicsúsznak, az obligát antidepresszáns kezelés pedig... eredménytelen). Ugyanakkor kissé riasztó, hogy az ilyen betegségtani kategóriák hogyan "áramvonalasítják" az ilyen eseteket, és egyben hogyan járulnak hozzá az emberi problémák medikalizációjához...

Ezzel együtt a könyvet nálunk minden pszichiáternek és klinikai pszichológusnak el kellene olvasni..., hogy példát lásson, hogyan kell a művelt köztudattal párbeszédre lépni, de kissé a terápiás viszonyulás rugalmasságát, a pszichoterápiás módszerek jó eklekticizmusát is tanulmányozandó.

2. Haeberle, E.J.: A szexuáldiagnosztikai interjú (In: Alapismeretek a szexuálterápiáról. 2004, Animula & M.k.Al.)

A szexuális problémák megoldásához a terapeutának pontosan tudnia kell, hogy mik ezek a problémák. Általában nem elég a pácienseket kérni, hogy nevezzék vagy határozzák meg a problémáikat. Sok nő és férfi nem ismeri, nem érti testének működését, félreérti és eltorzítja tüneteit, vagy irreális elvárásai vannak. Ezért - kivéve, ha a probléma felvilágosítással vagy néhány egyszerű tanáccsal könnyen megoldható - szükség van részletes diagnózisra A diagnosztizálás rendszerint két lépésben történik: 1. testi vizsgálattal és 2. részletes interjúval (szexuális anamnézis)... Az orvosok hajlamosak túlbecsülni a tisztán organikus okokat, a pszichoterapeuták viszont a pszichoszociális okokat becsülik túl. Valójában legtöbbször mindkét fajta ok hozzájárul a problémához. Mindenesetre érdemes és könnyebb először a lehetséges testi okokkal foglalkozni... sok szexuális problémát az egészség rossz állapota okoz, pl. a nemi szervek fertőzései vagy sérülések, keringési és érrendszeri problémák, degeneratív betegségek, diabetes és sok egyéb baj. Továbbá a betegségek kezelésére használt gyógyszerek, vagy az alkoholfogyasztás, a dohányzás és egyéb drogok károsíthatják a szexuális reagálást. Bármilyen pszichoterápiás kezelés megkezdése előtt ki kell zárni vagy meg kell szüntetni az organikus zavarokat.

A standard testi vizsgálat mellett sok terapeuta alkalmazza az ún. szexológiai vizsgálatot, vagyis a kliens szexuális reagálókészségét. Ha a terapeuta nem orvos, úgy rendszerint egy nőgyógyász segítségét kéri, ugyanis ez a vizsgálat a nők esetében fontosabb. Míg a legtöbb férfi jól ismeri saját szexuális reagálókészségét, sok nő viszont tájékozatlan nemi szerveinek működése terén. A szexológiai vizsgálat segíthet nekik és a terapeutának a nő szexuális reagálókészségének megismerésében. Ez jórészt Arnold H. Kegel amerikai nőgyógyász kutatásain alapul. Az 1940-es években kidolgozott néhány könnyű gyakorlatot, hogy segítse a nőket az inkontinencia (akaratlan vizelés) ellenőrzésében. Ám ezekről a gyakorlatokról hamar kiderült, hogy a szexuális reagálást is könnyítik és erősítik. Kegel azonkívül talált néhány módszert a nők szexuális reagálókészségének mérésére is. [Lásd: Alapismeretek a szexuálterápiáról, 111. old.]

... Az egészséges férfiaknál alvás közben, a rendszeresen bekövetkező, ún. REM (Rapid Eye Movement) fázisok során merevedések is vannak. Nyilvánvaló, hogy az akaratlan éjszakai erekciókkal rendelkező férfiaknál az erekciózavar testi oka kizárható. [A szexuális anamnézis felvételének technikáját a 20. század folyamán neves szexológus-kutatók dolgozták ki.] A siker érdekében a "szexuális történet" interjúnak az alábbi szabályokat kell követnie:

- Minden vizsgáltat meg kell győzni a vizsgáló teljes megbízhatóságáról. (Ez leginkább a válaszok kódolásával történhet, éspedig Kinsey "feltörhetetlen" kódjának adaptálásával, vagy a terapeuta saját ötletével. Így csak a terapeuta olvashatja a vizsgált szexuális történetét.

- Mindenkit külön kell interjúvolni. Még a párok kikérdezésekor is külön kell megtudni mindegyiküktől a szexuális történetüket. Különben ugyanis megpróbálhatnak elrejteni bizonyos tényeket vagy érzéseket a terapeuta és egymás elől.

- Semmit sem kell feltételezni a kérdezett személyről. A látszat csalhat. Ne tételezzünk fel egy "normális" szexuális viselkedést egy "normálisnak látszó" egyénről. Ne mellőzzünk kérdéseket, érdeklődjünk mindenről, s lehet, hogy meg fogunk lepődni.

- A kérdező attitűdje legyen semleges, de általában támogató jellegű. Ne befolyásolja se az, amit esetleg hallott, se valamilyen erkölcsi ítélet. Ez azt jelenti, hogy kontrollálja saját "testbeszédét" is, s ne mutasson meglepetést, helyeslő vagy helytelenítő véleményt hangsúlyokkal, szándékos vagy akaratlan gesztusokkal.

- Az interjú feszültséget nem okozó, általános témákkal kezdődjön. Aztán fokozatosan térjen át az intimebb témákra. Ez megnyugtatólag hat a kérdezettre és segít a bizalmas kapcsolat kiépítésében.

- Az interjú semleges, tényközlő hangulatban történjen. Így lehet megbízható adatokhoz jutni. A kérdések sorának megszakítása vagy túlságos lassítása megzavarja a kérdezett koncentrációját, s haszontalan kitérőkre és tagadásokra hangolja. A szexuális anamnézisnek sok területre ki kell térnie a kliens és a terápia érdekében. Részletes információkat kell gyűjteni legalábbis az alábbiakról:

1. Személyes háttér (Nem, életkor, iskolai végzettség, foglalkozás, kapcsolat a szülőkkel, testvérekkel és más rokonokkal, barátai, családi állapota, gyermekei, vallása, erkölcsi felfogása, érdeklődése, hobbijai, sportolása, betegségei vagy fogyatékosságai, gyógyszer- és/vagy alkoholfogyasztása, dohányzási szokásai stb.)

2. Szexuális nevelése (Kitől, mikor, milyen szexuális információkat kapott, milyen körülmények között?)

3. Maszturbáció, fantáziálás és álmok (Mikor, miről és milyen gyakran?)

4. Szexuális élmények másokkal (Mikor, kivel, milyenek és milyen gyakran? Hetero- és homoszexuális élmények? Közeli rokonokkal?)

5. Fogamzásgátlók használata (Egyáltalán használ-e, milyet és mikor?)

6. Jelenlegi partnere (Mióta van? Tervei e kapcsolattal? Szexuálisan mennyire kielégítő?)

7. Házasságainak története (Szexuális kielégülései a házasságban?)

8. Házasságon kívüli szex (Kivel, mikor és milyen gyakran?)

9. Csoportszex (Mikor, milyen gyakran és milyen körülmények között?)

10. Prostitúció (Fizetőként vagy fizetettként? Mikor, hol, miért és milyen gyakran?)

11. Erotikus reagálások (Hogyan, mire, mikor?)

12. Nemi erőszak (Áldozat vagy/és elkövető? Milyen gyakran? Mikor, hol, kivel? Körülmények?)

13. Szexuális problémák és funkciózavarok (Milyenek, mikor, hol, kivel és milyen körülmények között?)

A szexuális anamnézis felvételének fő célja: pontos képet kapni az egyén szexuális viselkedéséről és problémáiról. A kérdéseket ezért úgy kell fogalmazni, hogy megfeleljenek a kérdezett életkorának, népi hátterének és képzettségi szintjének. Ehhez szükség lehet arra, hogy a kérdező valamilyen szlenget, utcanyelvet vagy egy sajátos zsargont használjon. A tudományos vagy orvosi kifejezéseket mindenképpen kerülni kell, kivéve, ha egy tudóssal vagy szakorvossal beszélünk. A kérdések közérthetőek, pontosak és félreérthetetlenek legyenek. Tehát ne legyenek homályosak, könnyen félreérthetők és ne sugalljanak bizonyos választ. Például bizonyos esetekben szükség lehet a családi háttér tisztázására, ám ez csak akkor sikerül, ha a kérdések pontosak.

Lényeges ismerni a házastársak szeretkezéseinek gyakoriságát, de a kérdésnek itt is pontosnak kell lennie. Rossz: Hetente hányszor fekszik le a feleségével? A válasz ugyanis ez lehet: Hetente hétszer (hiszen együtt alusznak). Helyesen: Hetente hányszor szeretkezik a feleségével? A válasz lehet pl.: Háromszor...

Fontos lehet tudni egy férfi homoszexuális kapcsolatairól, de nem sok derül ki erről, ha a kérdés sztereotip. Rossz: Homokos Ön? A valószínű válasz: Nem. Helyesen: Volt már szexuális kapcsolata egy másik férfivel? A válasz lehet: Igen. Sok férfinek lehet szexuális kapcsolata más férfivel, különböző körülmények között, bár nem tekintik magukat homoszexuálisnak illetve melegnek.

A szexuális történetek összehasonlítása: A pár két szexuális anamnézisének összehasonlítása nem csak a szexuális funkciózavarok lehetséges okaira, hanem a legkedvezőbb terápiára nézve is értékes következtetésekkel szolgálhat. Ez nem jelenti azt, hogy be kell számolni erről a párnak. Ám bizonyos esetekben hasznos lehet arra bátorítani a partnerek egyikét, hogy mondja el társának a korábbi szexuális történetének eddig titkolt részeit, Ez azonban mindig a kliens egyéni döntése legyen.

3. Strauss, B., D. Heim: Standardizált eljárások a szexuálpszichológiában (In: M. Szexológiai Szemle, 2000/3., 41-42. old.)

A szerzők a Zeitschrift für Sexualforschung 1999/2. számában megjelent tanulmányukban áttekintik az eddig megjelent és standardizált szexuálpszichológiai vizsgáló eljárásokat. Olyan kérdőívekről van szó, amelyek a szexuális beállítottságot, ismereteket, a viselkedést és fejlődést vizsgálják, beleértve a szexuális funkciókat és azok zavarait, sőt, a szexuális visszaéléseket és traumákat is. Az ismertetett eljárások legnagyobbrészt angol nyelvterületről származnak. Közülük keveset használnak széleskörűen, bár legtöbbjük megfelel a pszichometriai kritériumoknak. Áttekintésük lehetővé teszi a tájékozódást azok számára, akik empirikus szexológiai kutatást terveznek, akár szociálpszichológiai, akár klinikai jellegűt.

Az ilyen kérdőíves módszerek megbízhatóságát (reliabilitás) és érvényességét (validitás) már többen megkérdőjelezték (pl. U. Clement 1990, vagy J. Bancroft 1992), hivatkozva az elhárítás, szégyenlősség, felejtés, averzió, valamint a beállítottság és a viselkedés közti különbségek torzító hatására. Bancroft ugyanakkor a kérdőíves módszer előnyének tartja, hogy a szóbeli kikérdezéssel, vagyis az interjú módszerrel szemben kikapcsolhatóvá teszi a kérdezőbiztos befolyásoló hatását, azonkívül sokkal gazdaságosabb, és biztosítja a kérdezett anonimitását. (Viszont nem biztos, hogy a kérdezett jól érti a kérdéseket.)

Az áttekintésben felhasználták többek közt Davis, C.M. et al. (eds.): Handbook of Sexuality-Related Measures (1998) című könyvét, amely a legkülönbözőbb vizsgáló módszerek gazdag tárháza. Ám ezek közül csak az alkalmazások során bizonyítottan beváltakat vették át, a túl speciális kérdéseket (pl. transzvesztizmus stb.) vizsgálókat kihagyták. Az ismertetésben először röviden leírják a vizsgálat célját, szerzőit és módszereit, mindezt táblázatokban foglalva össze, majd a fejezetek végén egy-két tipikus kérdőívet részletesebben is bemutatnak.

A tanulmányban három nagy, több-oldalas és egy kisebb táblázat szerepel. Az első a szexuális beállítottságot, normákat és ismereteket vizsgáló kérdőíveket mutatja be, időrendben, 1967-től 1998-ig, közölve az eljárás nevét, szerzőjét, a kérdések számát és skáláit. A táblázat 38 kérdőívet sorol fel. Közülük három újabbat ismertet részletesebben: 1. A tizenévesek számára készített, hármas kérdőívet (Kirby 1998), 2. a férfi szerepnormák leltárát (Levant és Fischer 1998) és 3. a szexuális attitűdök leltárát (Patton és Mannison 1995). A második táblázat a szexuális viselkedéssel, élményekkel és fejlődéssel kapcsolatos kérdőíveket gyűjti egybe. 33 ilyen vizsgálóeszközt sorol fel, s közülük a következő hármat ismerteti: 1. Kérdőív a szexuális viselkedésről (Arentewitz et al., 1975), 2. a szexuális aktivitás kérdőíve (Byers & Heinlein 1989) és 3. a szexuális élettörténet kérdőíve (Cupitt 1998). Ez utóbbi a pszichoszexuális fejlődést vizsgálja.

A harmadik táblázat a szexuális funkcionálás és problémák kérdőíveit sorolja fel, összesen 61 ilyen kérdőívet. Közülük a szerzők már hetet ismertetnek bővebben: 1. A szexuális elégedettség indexét (Hudson et al., 1981), 2. egy impotencia-kérdőívet (Langer & Hartmann 1992), 3. a szexuális interakciók leltárát (LoPiccolo & Steger 1974), 4. a férfi szexuális funkciójának rövid urológiai leltárát (O'Leary et al., 1995), 5. a nemi vágy leltárát (Spector et al., 1996), 6. a férfiak szexuális funkcionálásának kérdőívét (Reynolds et al., 1988) és 7. a nők szexuális működésének indexét (Taylor et al., 1994).

A negyedik táblázat témája a szexuális visszaélés és erőszak. Ebben csak hét kérdőív szerepel, s közülük egyet ismertetnek. Ebből megtudjuk, hogy 26 kérdést tartalmaz, amelyekre ötpontos skála révén lehet válaszolni. A kérdőív az erőszakot elszenvedett lányok és felnőtt nők terápiájához nyújt segítséget, a következők tisztázásával: Van-e bűntudatuk; túl tudják-e tenni magukat a sérelmen; nem érzik-e magukat stigmatizáltnak; bíznak-e még önmagukban és másokban; vállalják-e a női szerepeket; nem azonosulnak-e az erőszaktevővel stb. A tanulmányban közölt irodalomjegyzék kb. 150 tételből áll.

4. Mandel, K.H. et al.: Einübung der Liebesfähigkeit (1975, Pfeiffer V.)

"A szeretetkészség begyakorlásáról" szóló könyv alcíme szerint a kommunikációs terápia gyakorlatait mutatja be párok számára. Ez a könyv már a második kötete annak a műnek, amely kommunikációs és viselkedésterápia révén próbálja megkönnyíteni a partnerek együttélését. Sikerét mutatja, hogy néhány év alatt hét kiadásban jelent meg. Ennek folytán a szerzők egy intézetet alapítottak (Institut für Forschung und Ausbildung in Kommunikationstherapie), amely négyéves tanfolyamokat rendez orvosoknak és pszichológusoknak. Ez volt az első hivatalos házassági tanácsadói tanfolyam Európában.

Eredeti koncepciójukat a szerzők továbbfejlesztették, amennyiben pl. integrálták a pszichoanalitikus neuróziselmélet több megállapítását, vagy a rendszerelméletet. Az Előszó szerint a leírt gyakorlatokat esetleg szaksegítség nélkül is sikerrel alkalmazhatják a laikusok (a könyv tehát "do it yourself" jellegű). Különösen az általuk kidolgozott kérdőívet tartják "önkísérletre" alkalmasnak.; hangsúlyozzák, hogy a partnerek ezt külön töltsék ki, aztán beszéljék meg. A könyv első része a kérdőíven kívül "paradox szerep-játékokat" és "integrációs gyakorlatokat", valamint izomkontaktus és bőrkontaktus gyakorlatokat mutat be. A második részben terápiás eseteket ismertetnek; a harmadikban pedig a kommunikáció-terápiás elmélet továbbfejlesztésének lehetőségeit tárgyalják, s rendszerüket a pszichoterápiás irányzatok szintézisének tartják.

A paradox szerepjáték lényege: szerepcsere egy konfliktus megvitatása során. Mindkét félnek úgy kell a másik szerepét játszania, amilyennek látni szeretné (tehát "magatartás-javaslatot" tehet), de figyelembe véve a partner érdekeit, igényeit, érzelmeit. A másik (vagy a terapeuta) közbeszólhat, ha úgy látja, hogy a magatartás-javaslat nem reális. Így mindketten megtudhatják egymásról, miért nem tudnak a kívánt módon viselkedni. Párokból álló csoportokban a résztvevők aktívan közreműködnek, ami projekciókra is alkalmat nyújt. Konfliktusok esetén a jelszó: "Hát mondd meg, hogyan kellene ezt csinálnom!" A kívánt cselekvésminta pozitív irányú változást motivál. Ha viszont valaki nem tud reális magatartás-javaslatot tenni, akkor nem tehet szemrehányást a másiknak. Paradox az, hogy nemcsak a saját, hanem a partner igényeit is képviselni kell, tehát empátiára van szükség.

Az "integrációs gyakorlatok" elvi kiindulópontja a kapcsolati zavarok két dimenziója: 1. Egy gyermeki vagy szülői beállítottság túlhangsúlyozása (regresszió vagy fixáció következtében), s ugyanakkor igény az érettebb magatartásra. Ez ambivalenciát, kettős kötést eredményez. 2. A neurotikus személyiségstruktúra reagálást befolyásoló szerepe: a skizoid sértő hidegséggel, a narcisztikus visszahúzódással reagál; a depresszív tehetetlenül sopánkodik és vádolja magát; a kényszere elveken lovagol; a hisztériás mindent kiforgat stb. A terápia első lépése, hogy a partnerek tudatosítsák eltorzult elhárító mechanizmusaikat és hajlandók legyenek feladni azokat. Ezt lazítási gyakorlatokkal, a távolabbi következmények elképzeltetésével is igyekeznek elősegíteni.

Az "izomkontaktus gyakorlatok" az agresszív viselkedés és a szexuális zavarok kezelésének elemei a szerzők szerint. Gyakran kiderül ugyanis, hogy a konfliktusos pároknál alig kerül sor indulatkifejező, de szabályozott testi kontaktusra. Ezért jó, ha gyakorolják a következőket: játékos erőpróbaként különböző, együttes izomgyakorlatokat végezni 10-15 percen át, pl. egymást lefogni, mozgásában akadályozni (álló vagy fekvő testhelyzetben), miközben az aktívabb szerepet váltakozva játsszák. Fájdalmat nem szabad egymásnak okozni; ha mégis megtörténik, ezt előre megbeszélt módon jelezni kell, s azonnal abbahagyni. Az izommunkától kimerülnek, de indulatuk levezetődik, s a szerzők szerint a szexuális gátlások is oldódnak. Persze ez a módszer csak kisebb feszültségek levezetésére alkalmas, amelyek mögött nincs mélyebb konfliktus. A gyakorlatot először a terápiás ülésen vezetik le nekik.

A "bőrkontaktus gyakorlatok" emlékeztetnek a Masters-Johnson-féle "sensate focus" gyakorlatokra. A bőrkontaktus az embernél is primer szükséglet, ezt sokféle vizsgálat bizonyította. Ha ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki (pl. túl kevés testi érintkezés az anyával stb.), akkor a simogatás szokatlanná válik. Sőt, érzelmi távolságtartás esetén akár kellemetlenné is válhat. De a túl sok simogatás is zavart okozhat; a telítődés folytán menekülésre késztet. A párkapcsolatban is előfordulhat, hogy kevésnek érzik a simogatást, vagy nem tudják élvezni. A terápiás ülésen ennek megbeszélése után simogatási gyakorlatokra kerülhet sor. Előgyakorlat: a saját kéz, vagy arc stb. simogatása. Aztán az egyik lefekszik, a másik mellé ül és simogatja a kezét vagy a fejét. A simogatott behunyt szemmel figyel az érzéseire. Később cserélnek. Beszélgetni nem szabad közben, legfeljebb kézzel jelezni, ha valami kellemetlen. Az esetleg kényelmetlen szituációt a terapeuta szuggesztív instrukciókkal igyekszik enyhíteni, s a végén megbeszéli velük a tapasztaltakat. A gyakorlatokat aztán otthon kell folytatni.

A bevezetőben említett, külön kitöltendő kérdőív az önismereten kívül a partner és a kapcsolat jobb megértését is szolgálja. A szokásos alapadatokon kívül az első nagy témakör: "Jelenleg a következő problémákkal küszködöm:" - s itt a felsorolt, kb. két tucatnyi lehetséges problémánál egy öt fokú skálán kell megjelölni, milyen mértékben zavaró a probléma. De van hely a listán nem szereplő gondok leírására is. Ezt követően kérdések szólnak arról, miben látja a problémák okát (pl. "Milyen összefüggést lát saját élettörténete és mai nehézségei között?"), aztán a partnerrel kapcsolatos kérdések következnek (mi tetszik benne és mi nem, miért és min kellene változtatnia stb.) Lényeges kérdés: "Mit tudna saját magatartásán változtatni, hogy partnerkapcsolatát javítsa?" Ha ugyanezekre a partner is külön válaszolt, a következő terápiás ülésen értékelik a válaszok különbségeit és megállapodnak a szükséges változtatásokban.

5. Fromm, E.: Die Kunst des Liebens (1959, Ullstein V., 171 p.)

A neofreudista szerző a könyv (magyarul: A szeretet művészete). Előszavában kifejti, hogy a szeretet és szerelem nem pusztán érzelem, aminek csak átengedjük magunkat; s nem lehet eredményes, amíg nem fejlesztjük személyiségünket kreatívvá, amíg nem tudjuk embertársainkat tisztelni. Kevesen képesek teljesen és igazán szeretni. A fő kérdés ezzel kapcsolatban, hogy tanulható-e a szeretet? A legtöbb embernek nem az okoz gondot, hogy tud-e szeretni, hanem az, hogy szeretik-e, és hogyan lehet "szeretetre méltó". Ez utóbbi lényegét két dologban látják: a népszerűségben és a sex appeal-ben. Vagyis a szeretet számukra nem képesség-probléma, hanem a megfelelő, vonzó partner megtalálásának kérdése. Hogy mit tartanak "vonzónak", az a divattól függ. "Két ember tehát akkor szeret egymásba, ha úgy érzik, hogy megtalálták a piacon fellelhető, legmegfelelőbb tárgyat, figyelembe véve saját csereértékük korlátait. A kiaknázható rejtett értékek - akárcsak a telekvásárlásnál -, ennél az üzletnél is jelentős szerepet játszanak. Olyan kultúrában, amelyben a kereskedői szellem uralkodik és amelyben az anyagi siker a legfőbb érték, valójában nem csodálkozhatunk azon, hogy az emberek közti szeretetkapcsolatok ugyanolyan jellegűek, mint amilyeneket az áru- és munkapiacon találunk." (18. old.)

A szerelembe-esés élménye sokakat megtéveszt: azt hiszik, nem kell tanulni a szerelmet, mert az magától jön; holott a romantikus szerelem intenzitása többnyire csak a megelőző magányosság és szexuális kiéhezettség következménye. A tanulás két fő szakasza itt is az elmélet elsajátítása és a gyakorlatszerzés. Alapfeltétel a megfelelő motiváció, a szeretet- és szerelmi képesség fejlesztésének szándéka. Fromm szerint a szeretet egzisztenciális probléma. Az egyén különálló létezésének tudata a szorongás forrása; ezt a különállást pedig csak a szeretet általi egyesülés oldhatja fel. A magány és egyedüllét érzésének feloldását célozzák az orgiaszerű élmények: a tánc, a drogok, a szexorgiák stb. A kölcsönös szeretet nélküli nemi aktus azonban csak pillanatokra tudja áthidalni a két ember közti szakadékot.

A konformitás-igénynek is az egyesülési törekvés az alapja. A konformitás azonban nem jelent intenzív egyesülést, ami az ember legerősebb szükséglete, amely csak a szeretet és/vagy szerelem révén elégülhet ki. A szeretet éretlenebb formáit szimbiotikus egyesülésnek nevezhetjük. Ennek passzív formája az alárendelődés vagy mazochizmus; aktív formája a dominancia vagy szadizmus. Az előbbi be akar olvadni valakibe, az utóbbi pedig be akar olvasztani valakit önmagába. Az érett szeretet és/vagy szerelem viszont olyan egyesülés, amely nem sérti az egyéni integritást és autonómiát. A szeretet: aktivitás és adás; ez utóbbi az alkotó ember erejének kifejezője (mondhatni a potencia jele), ami örömet szerez.

A szeretetképesség szorosan összefügg a személyiség fejlettségével, a produktivitással, az önbizalommal és felelősségérzettel. A szeretet: aktív gondoskodás arról, akit szeretünk! Fromm szerint Freud tévedett, amikor a szeretetben kizárólag a "nemi ösztön" szublimált megnyilvánulását látta, s nem ismerte fel, hogy a nemi vágy éppen a szeretet és egyesülés vágyának egyik kifejeződése. Freud nem vette figyelembe a szexualitás pszichikus aspektusát, a férfi-női polaritást és ennek áthidalására való törekvést az egyesülés által. Ennek oka szerinte valószínűleg Freud extrém patriarchalizmusa volt, melynek következtében feltételezte, hogy a szexualitás maszkulin jellegű; így a női szexualitás létezését jóformán el sem ismerte.

Fromm hangsúlyozza, hogy "aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem igazi szeretet, hanem szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, úgy gondolják, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha a "szeretett" személyen kívül mást nem szeretnek." (69. old.) Épp ezért Fromm a szerelmet, mint kizárólagos szeretetet félrevezetőnek tartja. "Minthogy a szexuális vágy a legtöbb ember számára szorosan összefügg a szeretettel, könnyen arra a téves következtetésre jutnak, hogy ha testileg kívánják egymást, akkor szeretik egymást... Bár a szexuális vonzalom pillanatnyilag az egyesülés illúzióját kelti, szeretet nélkül eme "egyesülés" után is idegenek maradnak, akik épp olyan távol vannak egymástól, mint korábban." (79-80. old.)

Fromm sokat elmélkedik az "isten-szeretetről", amit szintén valamilyen egyesülési vágy megnyilvánulásának tart. De rámutat, hogy az egészséges önszeretet nem azonos az önzéssel; csak az tud mást szeretni, aki önmagát is szereti. Utal arra, hogy a bibliai tétel: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! - meg is fordítható (tehát önmagunkat is úgy kell szeretni, mint a társunkat). Aki önző, az nem szereti jól önmagát sem; de a "krónikus önzetlenség" is lehet neurotikus tünet. Megállapítása szerint "a leggyakoribb szexuális problémák tanulmányozása... azt mutatja, hogy az okok nem a megfelelő technika hiányos ismeretében, hanem azokban a gátlásokban rejlenek, amelyek a szeretetet lehetetlenné teszik... Ha egy szexuálisan gátolt ember meg tud szabadulni szorongásától vagy gyűlöletétől, s ezáltal képessé válik a szeretetre, úgy szexuális problémái megoldódnak; ha viszont nem, akkor a szexuális technika ismerete sem segíthet rajta." (120. old.)

6. Berne, E.: Szex a szerelemben (1998, Osiris K., 253 p.)

A könyv eredeti, angol kiadása 1973-ban jelent meg; a magyar kiadás tehát 35 évet késett, s ezalatt sok minden elavult, amit a "game"-elmélet tranzakcióanalitikus megalapozója akkor leírt. Az Előszóból az is kiderül, hogy nem vette túl komolyan a témát, így beleesett a "szabadszájúság, fantáziálás és anekdotizálás csapdájába." (16. old.) Sokszor inkább csak "szellemeskedik"; de azért vannak elgondolkodtató meglátásai. Például, amikor azt írja, hogy "minden emberben háromfelé húzó személy lakozik; csoda, hogy néha meg tudnak egyezni egymással." (93. old.) S itt a "szülői", a "felnőtti" és a "gyermeki" énállapot ismertetése következik, mert szerinte ezek határozzák meg az emberek élményeit és az egymással szembeni viselkedésüket. Érdekes, hogy a "begerjedéssel", vagyis a szexuális izgalommal kapcsolatban főleg a fetisizmusról ír, amit "kora gyermekkorból származó imprintingnek" tart. "Az igazi fetisisztának... a fétis hiányában nem lesz erekciója." (115. old.)

Fontosabbnak tűnő megállapítás, hogy "az igazi intimitás játszmáktól és kizsákmányolástól mentes, őszinte Gyermek-Gyermek kapcsolat... Egy intim kapcsolatban a felek visszatérnek eredeti, gyermeki állapotukba... Egyoldalú intimitásnál... csak az egyik partner hajlandó feltárulkozni, a másik nem." (124-126. old.) A szexuális kapcsolat nem mindig jelent intim helyzetet. "...szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy saját érdekeinket a szeretett személy érdekei mögé helyezzük. Ez különbözteti meg az igazi szerelmet minden más kapcsolattól." (128. old.) A szexuális kapcsolatok ötféle típusát különbözteti meg: 1. ismerőssel folytatott, alkalmi szex, 2. munkatársi vagy hivatali szex, 3. tiszteletből fakadó vagy csodálatra épülő szex, 4. baráti szex, 5. intim szex. A házasságnak szerinte még több típusa van. Érdekes tétele, hogy "a válások elleni egyedüli orvosság a házasságok eltörlése." (133. old.)

A szexuális játszmákról szóló fejezetben a szülői programozás jelentőségét hangsúlyozza, gúnyosan szellemeskedve. Ám a szülőktől kapott forgatókönyvek (szkriptek) szerencsére megtörhetők, átalakíthatók: "... céljainkat mindig a Szőlői programozás alapján dolgozzuk ki, a végső döntéseket pedig a Felnőtt hozza bennünk." (147. old.) A forgatókönyv-típusok lehetnek nyertesek vagy vesztesek. Az idő-strukturálás szempontjából a hat legfontosabb változat: a Soha, az Örökké, az Előbb még..., a Meglesz még a böjtje!, a Na még egyszer! és az Ahogy lesz, úgy lesz. Ezeket négy oldalon át elemzi. "Az emberi kapcsolatok java része (legalább 51%-a) trükkökön és ravaszkodásokon alapul... keveseknek adatott meg, hogy nyíltak és őszinték legyenek egymással." (153. old.) Berne szerint minden játszma egy "miniatűr dráma". A játszmákat olyan emberek játsszák, akik félnek az intimitástól; de azért éppúgy lehetnek "egy jó kapcsolat első lépései, mint az igazi szerelem gátjai." (167. old.) Ismertet vagy két tucat szexuális játszmát, s aztán a játszmák olyan funkcióit elemzi, mint a védekezés vagy elhárítás, a függetlenség illúziója stb.

A szex és jóllét fejezetben a testi kontaktus jelentőségét hangsúlyozza: "... az embernek szüksége van ölelgetésre és simogatásra. Ha nem simogatják... elsorvad és elhal legbelül." (183. old.) Példának hozza a nagyvárosok magányos lányait és a magányos öregeket. Szerinte a bőrkontaktust kedveljük legjobban (az érintés élménye, infravörös sugarak, aura stb.): "...a szerelemhez is szorosan hozzá tartozik a másik embertől kapott infrasugarak élvezete." (188. old.) Szerencsére a verbális elismerés is betöltheti majdnem ugyanazt a szerepet. Hatféle "éhséget" (szükségletet) különböztet meg: az ingeréhséget, az elismerés-éhséget, a kapcsolatéhséget, a szexuális éhséget, az "időstrukturálási" igényt és a cselekvési szükségletet. A szexuális intimitás mellett legfontosabbnak tartja a szabadságigényt. Egyik legfontosabb megállapítása: "Miután az alkohol és a drogok az emberi kapcsolatokat próbálják pótolni, egyetlen hatásos ellenszerük csakis a szex(uális intimitás) lehet." (202. old.)

7. Szilágyi V.: A féltékenységről (In Nyitott házasság, korszerűbb életstílus. 1988, I.P.V., 147-151 p.):

A romantikus illúziók közül az egyik legveszélyesebb a féltékenység téves azonosítása a szerelemmel, illetve a szerelem "fokmérőjekénti" értelmezése. Ennek az illúziónak "elméleti megalapozása" szerint a féltékenység állítólag velünk született, ösztönös megnyilvánulás, amely sok állatfajnál is megfigyelhető. Eltekintve attól, hogy az ember nem ösztönlény... az ilyen érvek éppen azt bizonyítanák, hogy a féltékenységnek semmi köze a szerelemhez és az emberhez, hanem valami állati dolog. A hím állatok hatalmi vetélkedése egyébként jól rávilágít a féltékenység egyik lényeges vonására: olyan, agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amit egy birtokunkban levő dolog, vagy a fölötte gyakorolt hatalom, előjog elvesztésétől való félelem vált ki. A féltékenység közeli rokona az irigység. Csak annyi köztük a különbség, hogy az utóbbi arra irányul, aki rendelkezik valamilyen, számunkra is kívánatos dologgal, amit szeretnénk megszerezni. Motívuma tehát nem az elvesztéstől való félelem, hanem a megkívánás, a birtokbavétel vágya, aminek teljesedését egy másik személy akadályozza. Mindkettő negatív indulat, éspedig többféle értelemben. Negatív, amennyiben kellemetlen, kínzó érzés, lelki szenvedés. Sőt, bizonyos mértéken túl már lelki betegség, amely eltorzítja a személyiséget. Negatív továbbá, mert rombolólag hat az érintettekre és a köztük levő kapcsolatra. Nem csoda, hogy az irigységet és féltékenységet gyakran összekeverik, hiszen mindkettőben a birtoklásvágy, a hatalmi vetélkedés játssza a döntő szerepet...

Gyakori előfordulásának nem valamilyen "ösztön", vagy az "emberi természet" az oka, hanem különböző társadalmi hatások. A patriarchális társadalmakban, így a miénkben is erős hagyományai vannak a féltékenységnek. Bizonyos helyzetekben szinte elvárják azt, és sokszor a gyermekeket is akarva-akaratlanul ránevelik. Viszont vannak olyan társadalmak, ahol a féltékenység jóformán ismeretlen. (Például az eszkimóknál, a marquezániaknál, a nyugatafrikai lobiknál, a bolíviai szirionóknál vagy az indiai todáknál.) Ezeknél a népeknél másfajta hagyományok alakultak ki. Természetesnek tartják például a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat.

Mi hát a gyökere a féltékenység elterjedésének a mai civilizált társadalmakban?

Az eddigi tudományos vizsgálatok és elemzések alapján leglényegesebbnek látszó két tényező a tulajdonosi szemlélet és egy sajátos személyiségzavar, melynek lényege a csökkentértékűségi komplexus, vagyis az önbizalom csökkenése. Az előbbi nyilvánvalóan összefügg a magántulajdonnal, amely a szerzésre, a birtoklásra irányuló beállítottságot a házastársra is kiterjeszti, s őt féltékenyen őrzött tulajdonná teszi. Az utóbbinak fő tünetei az említetteken kívül a túlzott függőség és bizonytalanság, a személyiség megrekedése egy gyermekies szinten. Minden esetben környezeti ártalmakra, nevelési hibákra vezethető vissza. Gyermekkori hatások folytán így alakul ki az irigy, féltékeny természet, amely aztán a partnerkapcsolatban is megnyilvánul, gyakran már a házasság előtt. Még gyakoribb, hogy a házasságban az addig csak lappangó féltékenység felerősödik és elviselhetetlenné válik.

A féltékeny személy viszont éppen azt segíti elő, amitől fél. Azt rombolja le, amit meg akar védeni. A féltékenység ugyanis bizalmatlanságot és gyanakvást szül, ezek pedig tovább erősítik a féltékenységet. Egészen más jelenség ez, mint a féltés, az aggódás a szeretett személyért, ha azt valami reális veszély fenyegeti (bár sokan ezzel is összekeverik). A féltékeny nem a másikat félti, hanem önmagát! S nem azért, mert reális veszélyben van, hanem, mert betegesen bizonytalan, s ezt túlzott kapaszkodással, a másik kisajátításával próbálja ellensúlyozni. A magabiztos, lelkileg önálló, autonóm ember nem hajlamos a féltékenységre, még akkor sem, ha a szerelmes. Az érett szerelem ugyanis kölcsönös és kiegyensúlyozott, s inkább átmeneti áldozatra kész, mint kisajátító.

A féltékenységnek semmivel sincs több köze a szerelemhez, mint mondjuk a félelemnek vagy a szorongásnak. A szerelem önmagában senkit sem tesz féltékennyé, csak az említett, egyéb tényezők. Ezek viszont akkor is kiváltják a féltékenységet, ha nincs szerelem (csak vetélkedés). Igaz, sokféle indulat kiválthat fiziológiai szempontból hasonló izgalmi állapotot, például a düh, a harag és sok egyéb is; mégsem mondhatjuk azt, hogy a düh a szerelem jele. A féltékenységet is csak azért írják a szerelem számlájára, mert ez a hagyományos magyarázat kényelmes önigazolást biztosít, jól leplezi a bizonytalanságot, vagy a partner kisajátítására való törekvést.

Ilyen értelemben a féltékenység játszmaként, hatalmi taktikaként is felfogható. Vannak olyan játszmák, amelyek a házastárs féltékennyé (vagyis bizonytalanná) tételét célozzák, például a kacérkodás másokkal, vagy a megjátszott hidegség a házastárssal szemben. Az ilyesmi azonban veszélyes játék a tűzzel. A téma egyik legjobb szakértője, E. Borneman (1986) szerint a féltékenység nem betegség, hanem társadalmi jelenség: egy rosszul működő társadalmi rend szexuális árnyoldala! Ez azt jelenti, hogy bizonyos fajta társadalmakban a féltékenység előfordulása természetes, így ezekben nem tekinthető egyénileg kórosnak. Legalábbis az enyhébb, átlagosabb formái, amelyek a társadalmi nyomás (szokások, joggyakorlat stb.) folytán igen gyakoriak és jellemzőek.

Minthogy a féltékenység feltételezi a partner feletti kizárólagos rendelkezés jogát és ennek veszélyeztetettségét egy (vagy több) vetélytárs által, nyilvánvaló, hogy önzés, hatalomvágy és tulajdonosi szemlélet nélkül nincs féltékenység. Ezekhez gyakran társul szorongás, düh, gyűlölet, bosszúvágy és hasonló, negatív indulatok. Könnyen kialakul egy ördögi körforgás is, s ez nem csak a kapcsolatot teszi tönkre, hanem minden érintettet megnyomorít, súlyos lelki bajokat idéz elő, az öngyilkosságig, sőt, a gyilkosságig menően. Vagyis, bár az átlagos, "köznapi" féltékenység még nem kifejezetten betegség, egyéb okból meglevő pszichikus hátrányok esetén kiválthat, vagy súlyosbíthat különböző pszichoszomatikus betegségeket. A féltékeny egyre kevésbé tud józanul mérlegelni és viselkedését aszerint irányítani.

A hiedelmekkel ellentétben a féltékenység gyakorlatilag független a partner viselkedésétől. Épp ezért nehéz a féltékeny egyén partnerének tanácsot adni: hogyan viselkedjen, hogy elkerülje vagy csökkentse partner féltékenységét. Majdnem mindegy, hogyan viselkedik, mindenképpen gyanússá válhat. Meglevő hajlam esetén sok minden kiválthatja a féltékenységet. Egyik leggyakoribb kiváltó ok a szexuális igények különbözősége, amit könnyű félremagyarázni. ("Biztosan mást kíván, vagy mással elégül ki!" Ez a gondolat bizonytalanságot és gyanakvást szül.)

Társadalmi jelenség lévén a féltékenység jellege is változik. Új jellemzői Borneman szerint a következőkből adódnak:

1. a nemek kölcsönös bizalmatlanságának növekedéséből;

2. abból, hogy a biszexualitás terjedése folytán nemcsak másnemű, hanem azonos nemű vetélytársak is feltűnnek;

3. a hagyományos nemi szerepek egybemosódásából;

4. a különféle "háromszög-kapcsolatok" (pl. 2 nő és 1 férfi) szaporodásából;

5. a férfiak (hatalomvesztés miatti) elbizonytalanodásából és a nők növekvő önbizalmából.

Valószínű, hogy ez utóbbi a leglényegesebb mozzanat, hiszen átalakulóban van a nemek hagyományos viszonya: a patriarchális berendezkedést napjainkban kezdi felváltani a nemek egyenjogúságán és egyenrangúságán alapuló szisztéma. Ez a nagy átalakulás átmenetileg föllobbanthatja a féltékenységet, megélénkíti a hatalmi harcokat, de végső soron megszünteti a féltékenység társadalmi alapját. Borneman azt írja erről: "A szexuális felszabadítás kísérletének sikere egy világot döntött volna romba; az irigység, a konkurencia, a tulajdonfetisizmus világát és a hatalom uralmát a boldogulás felett. Egy ilyen világban a féltékenység a lelki stabilizátor szerepét tölti be." Könyve végén arra következtet: "Ha a féltékenység egy rosszul működő társadalmi rend szexuális árnyoldala, akkor féltékenységi hajlamunkat csak úgy tudjuk kézben tartani, ha mindent megteszünk, hogy ez a rend megváltozzon, megjavuljon; vagyis a társadalom aktív megváltoztatói leszünk." (207. old.)

8. Freeman, D.R.: Házassági krízisek (1994, Animula, 212 p.)

A szerző szociális munkásként kezdett foglalkozni házassági tanácsadással, s több évtizedes munkássága során kifejlesztett egy rövid-terápiás modellt illetve időkorlátos tanácsadói technikát, amely nagyon hasznos lehet mindazoknak, akik párkapcsolati problémákkal találkoznak. Ráadásul könyve igen olvasmányos, hiszen esetek leírásával van tele. Méghozzá olymódon, hogy a házastársakkal folytatott párbeszédek mellett, a bal margón ott találjuk a terapeuta gondolatait, értékeléseit, magyarázatait; így pontosan tudjuk, mit, miért mond vagy kérdez.

A bemutatott esetek a házasságok négy fő szakaszát fedik le: a kezdeti fázist, amikor még nincs gyermek; a kisgyermekes időszakot; aztán a tizenéveseket nevelő szakaszt; végül a felnőtt gyermekek elbocsátásának kritikus időszakát. A szerző tehát végigvezet a házasság és család fejlődésének szakaszain. A könyv közli S. Kratochvil professzornak a szlovák kiadáshoz írt előszavát. Ebben olyasmit állapít meg, ami ránk is érvényes: a hivatásuk során házassági krízisekkel találkozó (és így azokat befolyásolni képes) pszichológusok, orvosok és más szakemberek számára nincs megfelelő felkészítés, rendszeres tréning e célból. Ezért felbecsülhetetlen értékű, hogy ez a könyv bepillantást enged a terapeuta munkájába.

Freeman módszere eklektikus, komplex és racionális: nem engedi, hogy kliensei panaszkodásba, vagy a múlt terjengős elmondásába merüljenek. Ehelyett krízisük praktikus megoldása felé vezeti őket, miközben megvilágítja a nem tudatos tényezőket, s megtanítja a konstruktív problémamegoldást, a jó kompromisszumok keresését. De utal az "ellenjavallatokra" is, vagyis az olyan esetekre, amelyekben az általa alkalmazott, rövid és direkt terápia helyett másfajta terápiát lát indokoltnak.

9. Buda B.: A merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának pszichológiai irányelvei (In: Pszichoterápia, 2002 okt., 365-371. old.)

A neves pszichiáter és szexuálterapeuta továbbképzést szolgáló közleményében orvosok és pszichológusok számára foglalja össze az egyik leggyakoribb szexuális funkciózavar kezelésének alapvető terápiás viszonyulásmódjait és elemi technikáit. Kiindulópontja, hogy a merevedési zavarokra mind nagyobb figyelem irányul a medicinában. Egyrészt, mert nagyon gyakoriak, jelentősen rontják az életminőséget és a párkapcsolatot, olyan multikauzális állapotot képeznek, amelynek hátterében különböző betegségek és/vagy lelki zavarok húzódhatnak meg. Másrészt az utóbbi években forgalomba kerülő tablettás kezelési módok egyszerű alkalmazásuk folytán nagy jelentőségűek ugyan, de nem pótolják a pszichoterápiát, a szociokulturális tényezők figyelembe vételét.

A merevedési zavarokkal küzdő férfiak azonban ritkán, alig 10%-ban fordulnak orvoshoz vagy pszichoterapeutához; legtöbben az időre bízzák a megoldást, vagy esetleges, megalapozatlan módszerekkel próbálkoznak. A szakszerű kezelés elutasítása és hárítása, kerülése két fő okra vezethető vissza: Egyik az önértékelés védelme, ami abból adódik, hogy nem mernek szembe nézni a problémával, inkább ritkítják a szeretkezéseket, különböző ürügyekkel kitérnek előle, s szégyellnek erről beszélni (még az orvossal is). A másik a partner bevonásával kapcsolatos szkepszis és gátlás: fél az újabb kudarctól, partnere reagálásától, vagy nem tartja őt elég vonzónak illetve segítésre alkalmasnak. Helyette esetleg új partnerrel (ami ritkán vezet eredményre), vagy erekciójavító szerekkel próbálkozik.

A perorális gyógyszerek azonban nem afrodiziákumok, hanem a szexuális együttlét ingerületeit erősítik fel; ennek elmaradása és a ráhangolódás hiánya esetén nem hatnak. A partner csökkent részvételi kedve vagy kritikai hajlama, türelmetlensége is akadály lehet. A helyzet pontos felmérése a terapeutától felkészültséget igényel; nem elég a rövid anamnézis-felvétel és a gyógyszer felírása, hanem gyakran a partner bevonása is szükséges. Elengedhetetlen az orvos türelme, megfelelő empátiája és pszichológiai érzéke. Ki kell várni, amíg a páciens leküzdi gátlásait, hagyni kell, hogy maga fogalmazza meg problémája lényegét. Ez az átlagosnál több időt és óvatos bátorítást igényel. Az orvos türelmes figyelme sokat segít a páciens megnyílásában, a kényes kérdések megbeszélésében. Számolni kell azzal, hogy az érintett érzelmi okokból nem tud pontosan fogalmazni, ezért a zavar mértéke sokszor nem tisztázható rögtön. A hajnali spontán merevedés például az organikus működőképesség jele lenne, ám a szorongó beteg önmegfigyelése gyakran pontatlan, nem emlékszik rá vagy nem ébredt fel rá stb.

Nehéz tisztázni a partnerkapcsolati viszonyokat is. A közösülések gyakran rutinszerűek, előfordul, hogy a feleség kedvetlen és csupán "házastársi kötelességét" teljesíti, így alacsony maradhat az ingerületi szint. Ilyenkor erőltetetté válik az egész együttlét, aminek érthető következménye nem csak az erekciózavar, hanem a vágy csökkenése is. A tablettás merevedésterápia csak akkor indokolt, ha a partner is motivált a közösülési képesség helyreállításában, s ha a szexuális együttlétekre mód és kedv van, és abban az erotikus stimuláció a férfi számára is biztosítható. Ha nem ez a helyzet, akkor először ezeket kell megvalósítani a kezelés során (s ez már párterápiát igényel). Ennek azonban gyakran hiányoznak a feltételei, hiszen ilyen témák megbeszélésére csak bizalmi viszonyban és négyszemközt kerülhet sor. Fontos lehet az időzítés. Nem jó a téma erőltetése, különösen, ha a páciens nem szívesen vagy könnyen beszél róla.

A fejlett országokban jóval kedvezőbbek a szexuális funkciózavarok kezelésének lehetőségei; az orvosok és pszichológusok könnyebben szerezhetnek szakirányú képzettséget, sokféle felvilágosító és illusztratív anyag áll rendelkezésre. Vannak pl. önkitöltős kérdőívek, amelyeket az érintettek otthon tölthetnek ki, s a kezelés során a változásokat is ilyenekkel lehet mérni. Szerencsére az interneten már nálunk is sok minden elérhető. Emellett különös figyelmet érdemelnek az olyan háttértényezők, mint a mértéktelen italozás és a súlyos nikotin-addikció, amelyek a szexuális funkcionálást is károsítják. Hasonló a helyzet az olyan gyógyszerekkel, amelyek az erekciót rontják, de rendszerint helyettesíthetők más, kedvezőbb mellékhatású szerekkel. A mellékhatásokra egyébként a perorális erekciójavító szerek esetén is ügyelni kell. A gyógyszer kísérő-céduláján felsorolt mellékhatások gyakran fokozzák az önmegfigyelést és felerősítik a kudarcfélelmet. Felkészítést igényel az is, hogy a gyógyszerek nem mindig hatnak azonnal.

A páciens gyakran arra törekszik, hogy partnere ne tudjon a tablettáiról; ám, ha a partner segítőkész és jó a kapcsolat, akkor őt is érdemes bevonni a terápiába, hiszen gyengédsége, erotikus aktivitása serkentőleg hat. Ha sikerült javulást elérnie, sok páciens később már nem szívesen beszél a tablettáról. Autonómiaigényét respektálni kell, bár egy sor kockázati tényezőt az erekció javulása sem szüntet meg. Ilyen lehet az orgazmus és a magömlés szabályozatlansága, ami továbbra is zavarólag hat, s külön kezelést igényel. Ennek több egyszerű módszere van, például a késleltetett maszturbáció gyakorlása, vagy az imaginációs és relaxációs gyakorlatok (valamint a Masters-Johnson-féle "elszorításos módszer"). Komoly akadályt jelenthet, ha az érintett nagyon kötődik a maszturbációnál igénybevett pornográf anyagokhoz vagy segédeszközökhöz, amelyek jóval erősebb ingereket jelentenek a megszokott partnerkapcsolatban elérhetőnél. Lehetőség van ugyan a természetes és mesterséges ingerek kombinációjára, de rendszeres fantázia-gyakorlatokkal és a szeretkezések körülményeinek változatosabbá tételével a pornográfia feleslegessé tehető.

Az igazi, szabad szexuális kommunikáció változatos és alkalmazkodó. Ehhez a pár összehangolódása és a közösülés-centrizmus mellőzése szükséges. A kudarctól való félelem ugyanis mindig a közösüléssel kapcsolatos, de rögtön megszűnik, ha azt megállapodásszerűen, bizonyos ideig mellőzik, s helyette különböző erotikus játékokat (petting) játszanak, figyelembe véve, hogy ebben főleg a nők könnyebben és biztosabban kielégülnek, mint a közösülésben. A merevedési zavar kezelésének egyik lényeges célja lehet a szexuális kultúra fokozása, amely a párkapcsolatot és az életminőséget is javítja. A szexuális funkciózavarok nehezebb eseteit szükség lenne megfelelő specialistához továbbküldeni, erre azonban nálunk ma még kevés a lehetőség; de az érintettek említett ellenállása, no meg anyagi okok miatt sokan nem is vennék igénybe. Ezért a szexuálterápia alapismereteit lehetőleg minden orvos és pszichológus sajátítsa el, akár önerőből, a szakirodalom felhasználásával, vagy a szervezett továbbképzés révén.

10. Somlai P.: Konfliktus és megértés (1986, Gondolat K., 359 p.)

A szerző, aki mintegy 30 éve foglalkozik családszociológiával (és a "családi kapcsolatrendszer elméletéről" írt disszertációt), ebben a könyvében először a családi kapcsolatok történelmét, majd pedig a családrendszerek működését mutatja be. A könyv címe arra utal, hogy a családon belüli, elsősorban a házastársak közötti megértés folyamatának a konfliktusok is szerves részei. A modern családok nem annyira funkcióik számában vagy kohéziójuk mértékében különböznek a régebbiektől, hanem tagjaik kapcsolatának jellegében. A családi stabilitásnak új kritériumai vannak.

A konszenzus-elmélet szerint a stabil család a benne élőket úgy egyesíti, hogy az eltérő életkori és nemi szerepeket a normák és értékek közössége alapján (vagyis konszenzusok alapján) egyezteti. Ebből a szempontból vannak "túlszervezett családok", amelyekben látszólag ugyan minden rendben van, de a rejtett feszültségek előbb-utóbb kirobbannak. A "zárt családok" patogén hatásai között található például a látszólagos vagy ál-kölcsönösség ("pseudo-mutuality") és az örökös loyalitás-próbák, amelyek nagyon megterhelik a család vitalitását, működőképességét. J. Habermas kritikája szerint a családi konszenzus a teljes integráció, identitás és konformitás feltételezésén alapul, s együtt jár vele a konfliktusok elfojtása, a szerepek merev egyeztetése.

A konfliktus-elmélet szerint a konfliktusok nem ellentétesek a családi stabilitással, ha konstruktív módon fel tudják azokat dolgozni. Ennek fő feltétele a nyílt kommunikáció, a konfliktus részletes megbeszélése, a kölcsönösen elfogadott játékszabályok betartásával (ami nem mindig könnyű). Kétségtelen az is, hogy vannak destruktív konfliktusok, amelyek könnyen eszkalálódnak és romboló hatásúak. Ez szorosan összefügg a hagyományosan ellentétes nemi szerepekkel is, ha azokhoz valamelyik házastárs vagy szülő ragaszkodik.

A kapcsolati nézőpont a rendszerelmélet alapján abból indul ki, hogy a családban több alrendszer hat egymásra, s bár ezek kapcsolatát végső soron a szociális környezet határozza meg, ám ezekből minden család másként szelektál, így az egyes tagokra gyakorolt hatás is különböző. A családon belüli megértés alakulása hosszabb távú folyamatokon múlik. Ennek feltételei közé tartoznak az intimitásra és/vagy az önálló magánéletre irányuló motivációk, amelyek egyeztetése sokféleképpen sikerülhet. (Ettől függ az is, hogy mennyire tűrik az egyes családtagok önálló, külső kapcsolatait.) A kölcsönös megértés másik fő feltétele a kompetencia-viszonyok kedvező alakulása. Ezen múlik ugyanis, hogy ki és mennyire tudja befolyásolni a család többi tagjait és egész légkörét; hogy a családtagok közötti viszonyok szimmetrikus vagy aszimmetrikus jellegűek. A kapcsolati szemlélet szerint a verbális megnyilatkozások jelentései mindig kölcsönös szándék-tulajdonításokból és azok előlegezéséből fakadnak. A családtagok szerepkészletei nagyon összetettek, így a párbeszédek is tele vannak utalásokkal más családtagokra. A házastársak közötti intim kapcsolatokban igen magas a kölcsönös megértés normatív szintje; jó esetben már félszavakból is értik egymást.

Somlai szerint a családi kapcsolatok szerkezetei közötti mélyebb összefüggések megszabják a kölcsönös megértés esélyeit. Az egyik a családtagok közötti (alkalmi vagy tartós) koalíció, amely irányulhat egy harmadik ellen, s így kizáró hatású, de lehet egyensúly-teremtő jellegű is. A túl erős koalíciók látszólagos stabilitást teremtenek, hátterükben azonban növekvő feszültség keletkezik. A szülők közötti koalíció hiánya viszont megnehezíti a gyermek(ek) nevelését, s így instabilitást eredményezhet. A családban igen fontosak a különböző közvetítő szerepek is. A közvetítők lehetnek a koalíciók passzív megbízottai vagy aktív delegátusai. Szerepük, hogy közvetítsenek információkat vagy elvárásokat a családtagok között, s ezáltal segítsenek a konfliktusok megoldásában. Ilyen szerepre természetesen nem mindenki alkalmas; előfordul, hogy a közvetítési megbízás elhárításaként kilépnek, menekülnek a családból.

11. Szilágyi V.: Drogstratégia - szexuálpszichológiai szempontból (In: M. Szexológiai Szemle, 2002/2 sz.)

Néhány éve megjelent a magyar drogstratégia, pontosabban a "Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében" (ISM, 2001). Ezt a stratégiát a kormány és az országgyűlés elfogadta, így már meg is kezdődött annak megvalósítása. Sajnálatos ugyan, hogy szexológiával foglalkozó szakemberek nem vettek részt a drogstratégia kidolgozásában, de "jobb későn, mint soha" alapon talán nem felesleges a stratégia alapelveit értelmezni és kiegészíteni.

A Bevezetés helyesen állapítja meg, hogy az ország komoly problémájává vált illegális drogfogyasztás és drogfüggőség "összefügg egyéni és közösségi, lelki és szociális problémákkal", amelyek a drogprobléma gyökerét képezik. Ezeket a problémákat azonban inkább csak utalásszerűen érinti, nem térképezi fel részletesebben. Kétségtelen, hogy a drogfogyasztás oka és következménye is lehet az említett, egyéni és közösségi problémáknak (ahogyan a Bevezetés hangsúlyozza), de a megelőzés szempontjából elsősorban mégis a kiváltó okokat kell felmérni és lehetőség szerint megszüntetni. A Bevezetés is célként jelöli meg többek közt, hogy "esélyt kell teremteni arra, hogy a fiatalok képessé válhassanak egy pozitív életstílus kialakítására és a drogok visszautasítására" - s így csökkenjen az irántuk megnyilvánuló kereslet.

A jelenség értelmezési kereteit tárgyalva a könyv hatféle modellt vázol fel néhány sorban, s ezek közül a multidiszciplináris modellt tekinti legjobbnak, amely "számol a probléma összetettségével és annak kezelésére hivatott szakmák sokszínűségével." (39. old.) Ennek megfelelően pedig a "kereslet- és kínálatcsökkentés egyensúlyára építő megközelítést fogadja el." Tény, hogy amíg van kereslet, addig kínálat is létezik. Ebből adódóan elsősorban a keresletet kellene csökkenteni. (Amit az is alátámaszt, hogy a kínálat csökkentése eddig nem sikerült.) A keresletcsökkentés elsődlegessége azonban nem derül ki a stratégiai programból. A "megelőzés szemléleti kerete" ugyan utal az egészségnevelés, ill. egészségfejlesztés fontos szerepére, idézi a WHO Ottawa Kartáját, amely szerint a teljes egészség érdekében "az egyénnek vagy csoportnak képesnek kell lennie arra, hogy feltárja és megvalósítsa vágyait, kielégítse szükségleteit" (mármint az egészséges vágyakat és szükségleteket). De hogy melyek ezek egy-egy adott korosztályban, az nem derül ki a programból. Az általános utalás az "életminőség javítására" és az életstílus fejlesztésére helyes ugyan, de konkretizálásra szorul. Ugyanez mondható a kockázati tényezők szerepének csökkentésére és a védő tényezők felerősítésére, amelyeket a program igen vázlatosan tárgyal.

Tény, hogy vannak pszichológiai, pszichoszociális, családi és egyéb kockázati faktorok, s ugyanúgy protektív tényezők is. A prevenció módszerei között szintén igen vázlatosan említenek öt lehetséges megközelítést, köztük az érzelmi nevelést, ami valóban hatékonyabb lehetne, mint a negatív információkkal történő elrettentés. Azonban az érzelmi nevelést a program a döntéshozatali és érdekérvényesítő képesség fejlesztésére szűkíti le. Holott az érzelmi nevelés feltételezi a személyiség egészséges fejlődését, s ezen belül főleg az egészséges pszichoszexuális fejlődést, amiről azonban egyetlen szó sem esik ebben a drogstratégiában.

Pedig a WHO meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő vágyak és szükségletek kielégítése. Ebből nem kellene kihagynunk a tizenévesek olyan érzelmi és szexuális szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, a szexuális és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intimkapcsolatok gyakorlása. Köztudott, hogy a szerelemnek, a szerelmi és szexuális kapcsolatoknak milyen jelentős személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget (és biztatást is) kapnak ilyen kapcsolatok létesítésére. Ezt azonban egyedül a korszerű és átfogó szexuális nevelés intézményes bevezetésével lehetne biztosítani. Minden jel arra mutat, hogy épp ezzel lehetne a drogproblémát leggyorsabban és leghatékonyabban megoldani. A drogok iránti igény ugyanis a magányosságból, az érzelmi és szexuális kielégületlenségből, az intimkapcsolat hiányából adódik. A droghasználat tehát pótcselekvés, amire nem lenne szükség, ha az eredeti, valós igények kielégülnének. Az intézményes megelőzésnek ezt kellene elősegíteni.

12. Richter, H.E.: Patient Familie (1970, Rowohlt, 258 p.)

A családról mint "páciensről" szóló könyv alcíme szerint "a házasság és család konfliktusainak keletkezéséről, szerkezetéről és terápiájáról" szól. A német szerző pszichoanalitikus szemlélettel elemzi a családi konfliktusokat, ugyanakkor figyelembe veszi azok összefüggését a társadalmi változásokkal is. (A könyv francia kiadásának címe: A család pszichoanalízise.) Richter a családi neurózisok két fő típusát különbözteti meg: a tüneti és a karakterneurózisokat. Az előbbiek közé tartozik például az "impotencia - kontra frigiditás" jelszóval jellemezhető neurózis, amikor egy férfi, el akarván titkolni önbizalomhiányát, túlkompenzálás folytán feleségül vesz egy frigid nőt, aki a "negatív én" vagy a "gyengébb fél" szerepét játssza. A családi karakterneurózisok három fő típusa Richter szerint: a szorongásos, a paranoid és a hisztérikus család. Az elsőnek jelszava a "szanatórium"; a másodiké az "erőd"; a harmadiké pedig a "színház".

Ezt követően a családterápia fogalmát és megszervezését mutatja be, különös tekintettel arra, hogy milyen családot lehet pszichoterápiában részesíteni és milyen családterapeuta alkalmas erre. Mindezt néhány szemléletes példa, esetelemzés révén is megvilágítja. Igen termékenynek tartja D. Jackson "családi homeosztázis" elméletét és a Palo Alto-i iskola másik képviselőjének, J.H. Weakland-nek "double bind" hipotézisét. Megemlíti, hogy többen az identitásért folytatott harcot (Identity-struggle) tekintik az interakciók alapelvének (Erikson nyomán); Wynne viszont a "disszociációk cseréjét" tartja döntőnek (ami kb. a projekció megfelelője).

Richter szerint a házastársi szerepek többnyire a védekezést szolgálják. A házastársak ugyanis ahelyett, hogy szembenéznének egyéni problémáikkal, bele viszik azokat a kapcsolatukba és a partnert pótlékként, vagy saját énjük narcisztikus meghosszabbításaként manipulálják. A cél: megszabadulni a belső konfliktus elviselhetetlen nyomásától. A klasszikus védekezési mechanizmusok részei a pszichoszociális védekezési formáknak. A védekező szerepeket Richter az alábbi típusokra tagolja:

1. A helyettesítő (pótlék) szerep: amikor egyikük tudattalanul arra kényszeríti a másikat, hogy az vegye fel egy olyan személy szerepét, akivel korábban (gyermekkorában) konfliktusa volt.

2. Az utánzó szerep: amikor egyikük tökéletesnek tartja magát és megköveteli a másiktól, hogy mindenben utánozza őt, különben szorong.

3. Az én-ideál szerepe: amikor azt várja partnerétől, hogy olyan legyen, amilyen ő szeretne lenni, csak valamiért ez neki nem sikerül. Ezután narcisztikusan azonosul partnerével és a szerelem által akar tökéletessé válni.

4. A negatív én szerepe: ez lehet bűnbak-szerep, amikor a partnernek olyan veszélyes törekvéseket kell megvalósítania, amelyeket a másik helytelenít és elfojt magában; ám ezzel együtt meg kell kapnia azokat a büntetéseket is, amelyekkel önmagát sújtaná. Így kényelmes pótkielégüléshez jut és mentesül a bűntudattól. (A kapcsolat szado-mazochista jellegű.) De az is lehet, hogy nem a megvetett, hanem a gyengébb fél szerepét kell a partnernek átvennie, aki mellett a másikuk nagynak, erősnek és aktívnak érezheti magát; ez lehetővé teszi, hogy saját gyengeségét túlkompenzálja.

5. A szövetséges szerepe: amikor az egyik főleg azt várja a másiktól, hogy az támogassa őt külső konfliktusaiban; minden egyéb mellékes neki. (Rendszerint paranoid, agresszív jellem.)

Mindezek a szerepek kezdetben normális alkotórészei a partnerkapcsolatnak, csak bizonyos határon túl válnak abnormálissá. A klasszikus elhárító mechanizmusok mindig részei a konstellációnak. Aszimmetrikus kapcsolatban az egyik fél "kézben tartja" a másikat és rákényszerít egy kompenzációs szerepet. De ilyenkor is mindkettőnek szüksége van a másikra, ezért ragaszkodnak egymáshoz, kölcsönösen függnek egymástól (ko-dependencia).

A házasság tüneti neurózisának fő ismertetőjegye: valamelyik tagját megbetegíti, hogy a másik annál egészségesebbnek tarthassa magát. A karakterneurózis jellemzője, hogy a család "kollektív énje" egy megoldatlan konfliktus hatására átalakul, neurotizálódik, sajátos, torz normarendszert épít ki, de erős kohézióban marad. A neurotikus karakterű családok elvesztik a kontrollt önmaguk felett; a hisztérikus család például "az egész világot színházzá alakítja".

13. Sherman, R. & N. Fredman: Strukturális technikák a pár- és családterápiában (1989, M.P.T., 200 p.)

A modern pár- és családterápiáról ez a könyv adott először átfogó képet magyar nyelven (köszönhetően a Magyar Pszichiátriai Társaságnak). A könyv 59 érdekes módszert ismertet hét fejezetben, amelyek közül az első a "technikák fejlődését és alkalmazását" vázolja, a továbbiak pedig a fantázia és képzeleti anyag felhasználását, a szociometrikus technikákat, a strukturális lépéseket, majd a viselkedési feladatokat és a paradox módszereket, végül pedig az alternatív modelleket. A fejezetek struktúrája igen logikus: először mindig az elméleti alapokról van szó, aztán az eljárásról, amelyet egy-két példán is bemutatnak, majd az alkalmazásról és végül a téma szakirodalmáról.

Gyakorlatilag csaknem minden bemutatott módszer családterápiás jellegű, s legalább kétgenerációs családot feltételez; kifejezetten párterápiás, tehát házasságterápiás célokra csak közvetve és több-kevesebb módosítással használhatók. Bár tény, hogy a két-, vagy többgenerációs családban is férfiak és nők viszonyáról és nemi szerepviselkedéséről van szó, a szexuálpszichológia szempontjából tehát a családi viszonyok is alapvetően fontosak, elsősorban mégis a családot alapító házastársak egymáshoz való viszonyának problémái érdekelhetnek, valamint az, hogy a nemiség mennyiben befolyásolja a családtagok viselkedését. Úgy tűnik, a szerzők számára ez nem volt kiemelt szempont; ők a család, mint kiscsoport dinamikáját és ennek módosíthatóságát elemezték. Leginkább a viselkedési feladatokról és a paradox módszerekről szóló fejezetekben találhatunk figyelemre méltó eljárásokat.

Ilyen például a "házassági szerződés-játék", amelyben különböző játékok, játékszabályok és vitapont kártyák segítségével arról kell alkudozni, hogy milyen feltételekkel kötnének újra házasságot, milyen "csereüzletet", szerződést kötnének. Aminek tanulságait aztán a terapeutával megbeszélik. De ilyen a strukturált kommunikációs tréning is, amelyben a partnerek egyike a "beszélő", másika a "figyelő" szerepét játssza egy adott ideig, aztán szerepet cserélnek. Egy másik feladatban a párnak közösen kell megterveznie egy vendéglátást, vagy születésnapi ünnepséget, egy nagyobb pénzösszeg elköltését stb., s eközben kiderül, mennyire tudnak együttműködni és ki a domináns a kapcsolatban. (Ez hasonlít az ún. "közös Rorschach" vizsgálatra.)

A párterápia szempontjából is érdekes a paradoxonok terápiás célú alkalmazása, ami elsősorban A. Adler és V. Frankl nevéhez fűződik. A "paradox intenció" lényege: arra biztatni a neurotikus pácienst, hogy próbálja a tünetét tudatosan és erőteljesen előidézni, mintegy túlzásba vinni; így ugyanis kontrollt szerezhet fölötte. Ez egyfajta viselkedésterápia, ami persze nemcsak neurotikus tünetek kezelésére alkalmas, hanem párkapcsolati problémák (pl. féltékenységi hajlam stb.) kompenzálására is. Részben ide tartozik az "átértelmezés" kognitív technikája: az alapjában negatív viselkedés mögötti pozitív tényezők tudatosítása és hangsúlyozása, s ezzel funkciójának megváltoztatása; a tünet új logikai kategóriába helyezése, pozitív választási lehetőségek felkínálásával stb. De ilyen paradox technika pl. a felszólítás a tünet színlelésére, ill. megjátszására (mert akkor spontánul már nem megy), vagy a döntésképtelenség előírása: ha úgysem tud dönteni, ez javítja az önérzetét, s egy idő múlva mégis dönt. A "paradox levél" pedig a nem kooperáló kliens számára pozitívumként tünteti fel az ellenállást (amivel elérheti kooperációját).

14. Széchey Orsolya (szerk.): Szexuális gyermekbántalmazás a családban (2001, Animula, 178 p.) (In: M. Szexol. Szemle, 2001/2-3. sz.)

A könyv angol eredetijét a londoni Tavistock klinika adta ki, 16 angol szakember közreműködésével. A magyar olvasók tájékoztatását a hazai nézetek és jogszabályok részletes ismertetése segíti, részben lábjegyzetek formájában, részben pedig a Függelékben. Szerkezetileg a könyv négy részből és 17 rövid fejezetből áll. Az első rész olyan általános problémákkal foglalkozik, mint a szexuális visszaélések előfordulására hajlamosító rizikótényezők, családi jellegzetességek, rövid- és hosszútávú hatások. A második rész a kezelés általános elveit, a harmadik pedig annak részleteit veszi sorra Ezek a fejezetek vázolják a szakemberek és a családi hálózat viszonyait, a vizsgálati és terápiás intézmények megszervezését, a kezelés teendőit és módszereit stb. A negyedik rész a megelőzéssel, ezen belül a neveléssel, az önsegítő csoportokkal és egyéb segítő hálózatokkal foglalkozik, s végül esettanulmányokat is közöl.

Az Előszóból kiderül, hogy a kötet írásai a CIBA Alapítvány kutatócsoportjának munkái. A csoport 1981 és 1984 között dolgozott ezen a témán. Megállapításaik tehát már jó 20 évesek, így korántsem újszerűek. Számunkra mégis meghökkentőek és ráébresztenek, mennyire el vagyunk maradva az incesztuózus viszonyok feltárása és leküzdése terén.

Bevezetés helyett "a könyv szándékáról és tartalmáról" tájékoztat a névtelen angol szerkesztő, majd áttekintést ad a könyv lényeges mondanivalóiról, amelyek három téma köré csoportosulnak: hogyan lehet felismerni, kezelni és/vagy megelőzni a családon belüli szexuális visszaéléseket. Különös hangsúlyt kap a megelőzés, amiben döntő szerepet játszhat az iskolai (és otthoni) szexuális nevelés. Ugyanis - ahogyan erre egy lábjegyzet utal - hazánkban még az ilyen visszaélések előfordulási arányairól sincsenek megbízható adatok, mert "hivatalosan nem gyűjtik az ilyen esetek adatait". (12. old.) Amerikai adatok szerint a nők 19%-a és a férfiak 9%-a számolt be gyermekkorában átélt szexuális traumákról.

Problémát jelenthet, hogy nem könnyű különbséget tenni a szerető-gyengéd és a szexuálisan abuziv viselkedésformák között. A szerző szerint egyértelműen abuzivnak tekinthető, ha "a szeretetet kifejező viselkedés szexuálisan ingerlő vagy kihasználó viselkedésbe csap át". (15. old.) A tisztázást nehezíti, hogy bizonyos csoportok nem tartják károsnak, ha egy barátságos felnőtt szexuális érdeklődést tanusít a gyermek iránt, mondván, hogy a gyermeknek is joga van a szexhez, s erre meg kell őt tanítani. Kétségkívül előfordulhat, hogy "nem mindenkire hat károsan egy másik generációból származó személlyel való, hosszú távú kapcsolat" (17. old.), de ez viszonylag ritka, s a károsodások arányát hiba lenne alábecsülni.

A szexuális visszaélések túlnyomó többsége nem derül ki, mert az érintettek gondosan eltitkolják, félve a büntetéstől. Sok múlik azon, hogy a szakemberek (orvos, pedagógus stb.) elég fogékonyak-e bizonyos testi vagy viselkedésbeli jelekre, amelyeket a könyv részletesen ismertet. Igen szemléletesen mutatja be azokat a családi jellegzetességeket is, amelyek hajlamosítanak az incesztusra. A kötet második és harmadik része a büntető beavatkozások helyett elsődlegesen szociális, segítő és terápiás beavatkozásokat javasol és ezek megszervezését körvonalazza. Ezzel kapcsolatban nagyon tanulságosnak tűnik a könyv végén bemutatott négy eset, amikor a különböző szakmai szervezetek eltérő közbelépése más-más eredményekhez vezetett. A 15. fejezet a szakemberek (orvos, pedagógus, szociális munkás, nevelési tanácsadó stb.) szerepét mutatja be.

A szerzők megelőzéssel kapcsolatos, fő következtetése, hogy az hatékonyabb lenne, ha maguk a gyermekek többet tudnának a szexuális visszaélésekről és annak elhárításáról. Ennek biztosítására pedig elsősorban a pedagógusokat kellene felkészíteni. A legfontosabb tudnivalókat és javaslatokat a kötet végén 34 pontban foglalják össze.

15. Schorsch, E. - N. Becker: Angst, Lust, Zerstörung (2000, Psychosozial V., 317 p.)

A Szorongás, kéj, rombolás című könyv egyik szerzője, E. Schorsch professzor a hamburgi egyetem szexológiai intézetének vezetője volt; a másik szerző pszichoanalitikus, a könyv Utószavában azt írja, hogy könyvük új kiadása változatlanul aktuális, mert az általuk felismert összefüggéseket az újabb szakirodalom se meg nem cáfolta, se tovább nem fejlesztette.

A szerzők figyelme három "komplexumra" irányult: le akarták küzdeni a szexuális színezetű gyilkosságok szociálpszichológiai magyarázatával szembeni ellenállást; be akarták bizonyítani, hogy az ilyen gyilkosságok a destruktív pszichodinamika következményei, amely súlyos betegségekben, vagy öngyilkosságokban is megnyilvánulhat. Végül pedig, hogy a bűnelkövetők két csoportba sorolhatók: a perverz elhárító mechanizmussal, és a borderline lelki alkattal rendelkezőkre. Szadizmus helyett ma már inkább "destruktív szexuális erőszakról" beszélnek, mert felismerték, hogy nem a kéjvágy váltja ki a rombolást, hanem a destruktív agresszivitás "szexualizálódik".

A patologikus személyiségfejlődés oka Becker szerint a 2-3 éves kori szeparációs folyamat, az anyáról való leválás sikertelensége, az anya elutasító, nem empatikus viselkedése következtében. Ehhez később újabb lelki katasztrófák társulnak, amelyeket az egyén nem tud feldolgozni, s ez agresszív feszültségeket halmoz fel benne. A szerzők 16 "kéjgyilkosságot elemeznek könyvükben. Az első két fejezet "A társadalom és a kirekesztettek", valamint "A szadizmus általános szempontjai" címmel elméleti bevezetőt ad az esettanulmányokhoz. Bemutatják például a szadizmus különböző megjelenési formáit és a szadomazochizmus pszichodinamikai elméletét.

A forenzikus esettörténeteket és magyarázataikat négy szempont szerint csoportosítják. Az első a szadizmus, mint szexuális deviáció. Ezen belül ilyen alcímeket találunk: "A gyermek megölése önmagában", "A nőies megölése önmagában", vagy "Menekülés a mágikus fantáziákba" stb. A második csoport: a szadizmus, mint impulzív reakció. A harmadik: elméleti következtetések. S végül a negyedik: speciális áldozatválasztás, például gyermekek, idősebb nők vagy prostituáltak megölése.

Az utolsó fejezetben a tettes beszámíthatóságának megítéléséről, és a terápiás lehetőségekről tájékoztatnak. Ez utóbbit a szakemberek jelentős része tagadja, vagy csak olyan, szomatikus beavatkozásokra szűkíti le, mint az operatív kasztráció, a sztereotaktikus agyműtétek, vagy az antiandrogén gyógyszerekkel való kezelés. A pszichoterápiás próbálkozások két irányúak: vagy a viselkedésterápiás módszereket (például averziós technikákat) alkalmazzák, vagy pedig az analitikus terápiákat. Ez utóbbiaknak komoly akadálya, hogy még nincsenek ilyen súlyos esetekre kidolgozott terápiás eljárások; nincsenek ezek kezelésére megfelelő, forenzikus intézmények, s az elítélt gyilkosok kezelése a klasszikus modell szerint megoldhatatlan és komoly veszélyekkel jár. A kezelhetőséget ezért csak egyénenként és a körülményektől függően lehet elbírálni.

Bár a könyv elsősorban nyilván a kriminálpszichológusok érdeklődésére tarthat számot, fontos szexológiai vonatkozásai és meglepő esetelemzései miatt a neveléssel, tanácsadással és szexuálterápiával foglalkozók számára is nagyon tanulságos.

16. Comer, R.J.: A szexuális élet és a nemi identitás zavarai (In: A lélek betegségei. Pszichopatológia. 2000, Osiris K.)

A könyv a harmadik angol nyelvű kiadás (1998) után jelent meg magyarul. Első részében (A pszichopatológia a tudományban és a klinikai gyakorlatban) e szaktudomány történetéről és az abnormalitás pszichológiai, biológiai és szociokulturális modelljeiről, valamint a diagnosztikáról van szó. A Szorongás és hangulatzavarok című rész öt fejezete a fóbiáktól az öngyilkosságig tárgyalja a különböző hangulat-zavarokat. A lélek és a test betegségei című részben egyebek mellett külön fejezet foglalkozik a szexuális élet és a nemi identitás zavaraival. Szexuálpszichológiai szempontból ez a fejezet a legérdekesebb, bár a könyv többi része sem nélkülözi a szexuálpszichológiai vonatkozásokat.

A szexuálpatológiai fejezet kb. 90 oldal terjedelmű, tehát viszonylag bőségesen tárgyalja a szexuális viselkedés zavarait, amelyeket két nagy csoportra oszt: a szexuális diszfunkciókra és az ún. parafiliákra. De megemlíti, hogy a nemi identitáshoz is kapcsolódhatnak zavarok, például a transszexualizmus. A diszfunkciók ismertetése a heteroszexualitásra korlátozódik, mert "ez az a kontextus, amely a terápiás rendeléseken a leggyakrabban előfordul". (426. old.) Comer kiindulópontja szerint a humán szexuális reagálás Masters és Johnson által megállapított négy szakaszából az első háromban jelentkezhet zavar.

A legelsőt nem a felizgulás, hanem a vágy szakaszának nevezi, amihez két diszfunkció kapcsolódhat: a hipoaktív szexuális vágy és/vagy a szexuális averzió. Az előbbi a férfiaknál 15%-ban, a nőknél 20-30%-ban fordul elő. Az utóbbi csak a nők néhány százalékára jellemző. A zavar lehetséges okaként Comer először a biológiaiakat említi, így a különböző hormonok szintjét, a krónikus betegségeket; a gyógyszerhatások között pedig a pszichotrop drogokat és a kábítószereket, amelyek átmeneti kedvező hatása tartós használat esetén negatívba fordul. De ez már a pszichológiai és szociokulturális okokkal is összefügg, például a partnerrel kapcsolatos, negatív érzelmekkel, a kényszerbetegségekkel vagy az előítéletekkel stb.

A szexuális izgalom második szakaszát nem platófázisnak, hanem készenléti szakasznak nevezi. A vele járó pszichofiziológiai változásokat néhány rajzos ábra jelzi, majd egy oldalon bemutatja a szexuális viselkedés életkoronkénti mintázatát, aztán a fázis zavaraként a vérbőség hiányából adódó nedvesedési illetve erekciózavarokat említi. Ezek a nőknek kb. 20-40%-át, a férfiaknak pedig kb. 10%-át érintik szerinte. Comer itt is megkülönbözteti a lehetséges biológiai és egyéb okokat, de hangsúlyozza, hogy ezek összefonódnak, s a kizárólag organikus okok elég ritkák.

Az orgazmus-fázis zavarai közt felsorolja a korai orgazmust illetve ejakulációt; az ún. férfi és női orgazmuszavart, s mindegyiket egy-egy eset rövid leírásával illusztrálja. A korai magömlés elsősorban a fiatal férfiakat érinti, akik még nem tanulták meg a késleltetést. A férfiak másik orgazmuszavara a gátolt, elégtelen vagy megkésett orgazmus (és magömlés), ami szerencsére csak 1-3%-ban fordul elő. A nők 20-30%-ánál viszont gyakori az orgazmuszavar, s ez egészen az anorgazmiáig, vagyis az orgazmus elmaradásáig terjedhet. Fontos viszont tudni, hogy "a kizárólag klitorális orgazmusra hagyatkozó nők is teljes mértékben normálisnak és egészségesnek tekinthetők." (436. old.)

A "szexuális fájdalmi zavarként" ismert diszfunkciók: a vaginizmus és a diszpareunia általában a közösüléshez kapcsolódnak, amit megnehezítenek vagy lehetetlenné tesznek. Az előbbi többnyire tanult, kondicionált reagálás, amely "áttanulással" megszüntethető. A diszpareunia jelentése: fájdalmas közösülés. Jelentkezhet férfiaknál is, de inkább a nőkre jellemző (10-15%-ban). Hátterében majdnem mindig testi okok állnak, amelyeken a nőgyógyász tud változtatni.

A könyv ezután a szexuálterápia módszereit tekinti át, s nyolc pontban összegzi ezek szakaszait. Külön szól a problémaközpontú módszerekről, a szexuálterápia új irányzatairól, s egy mellékletben a nemi szerepek "mítoszairól" is. A parafiliák, régebbi nevükön a perverziók (vagy "nemi eltévelyedések") rövid bemutatása hét formájukra tér ki: a transzvesztizmusra, az exhibicionizmusra, a voyeurizmusra, a frottőrizmusra, a pedofiliára, a szadizmusra és mazochizmusra. Természetesen nem szerepel a parafiliák között a homoszexualitás, amelyről külön melléklet szól. Előfordulási arányairól csak A.C. Kinsey 1950 körüli adatait említi, ami ugyan ma már vitatható, de valószínűleg ma sem több a férfiak 5-6%-ánál és a nők 3-4%-ánál. (Legalábbis ennyi a kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya; a biszexuálisok ugyanis jóval többen vannak.) Az ilyen beállítottság okait Comer nem tartja teljesen tisztázottnak, de semmiféle terápiás beavatkozást nem tart szükségesnek. (Sőt, általában a parafiliáról is azt állapítja meg, hogy nem feltétlenül tekintendők betegségeknek.)

A fejezet az ismeretanyag rövid összefoglalásával, s néhány aktuális hírhez kapcsolódó kérdés felvetésével zárul. A könyvnek ez a fejezete mindenképpen alapvető olvasmánynak számít, a szexuális tanácsadással és terápiával foglalkozni kívánók számára.

Comer, R.L.: A lélek betegségei. Pszichopatológia. 2000, Osiris K.

Haeberle, E.J.: Alapismeretek a szexuálterápiáról. 2004, Animula & M.k. Alapitv.

Szilágyi V. (szerk.): Szexológiai dokumentumok. 2004, Magánéleti kultúra Alapitv.

Borneman, E.: Die neue Eifersucht. 1986, Heyne V.

Haeberle, E.J. - R. Gindorf (Hg.): Bisexualitäten. 1994, Fischer V.

Kaplan, H.S.: The New Sex Therapy. 1974, Brunner/Masel

Money, J.: Gay, Stright and in Between. The Sexology of Erotic Orientation. 1988, Oxford Univ. Pr.

Wincze, J.P. & N.P. Carey: Sexual Dysfunction. 2.ed. 2001, Guilford

1. Milyen összefüggés van a szexuális egészség és a szexuális jogaink között?

2. Milyen tárgyai és irányai lehetnek a szexuális orientációnak?

3. Mitől lehet problematikus egy szexuális viselkedés?

4. Melyek a főbb szexuális funkciózavarok a férfiaknál és a nőknél?

5. Hogyan függnek össze a szexuális és egyéb addikciók?

6. Személyiségzavar-e a féltékenység és milyen okai vannak?

7. Mi a különbség a pedofilia és az incesztus között?

8. Milyen hatása lehet a "szexuális szolgáltatásnak" a prostituáltra és ügyfelére?

9. Hogyan lehet felismerni a pszichoszexuális fejlődés zavarait?

10. Melyek a szexuálterápia főbb megközelítési módjai és irányai?

Allport, G.W.: A személyiség alakulása. 1980, Gondolat K., 599 p.

Amelang, M. - H.J. Ahrens - H.W. Bierhoff (Hg.): Partnerwahl und Partnerschaft. 1991, Hogrefe V., 227 p. (Tanulmánygyűjtemény)

Andorka R.- Buda B.- Cseh-Szombathy L. (szerk.): A deviáns viselkedés szociológiája. 1974, Gondolat, K. 531 p.

Annon, J.: Behavioral Treatment of Sexual Problems, I-II. 1976, Harper & Row

Archer, J. - B. Lloyd: Sex and Gender. 1982, Penguin Books, 265 p.

Aresin, L. - K. Starke: Lexikon der Erotik. 1996, Knaur V., 623 p.

Argyle, M.: The Psychology of Interpersonal Behavior. 1967, Penguin Books

Argyle, M.: The Social Psychology of Everyday Life. 1992, Routledge, 312 p.

Athanasiou, R.- R. Sarkin: Premarital Sexual Behavior and Postmarital Adjustment. Arch. Sex. Behav., 1974/3,

Bach, G. & P. Wyden: The Intimate Enemy. How to Fight Fair in Love and Marriage. 1969, Marrow

Bagdy E.: Családi szocializáció és személyiségzavarok. 1977, Tankönyvk.,

Bagdy E. (szerk.): Párkapcsolatok dinamikája. 2002, Animula K., 442 p.

Bancroft, J.: Human Sexuality and its Problems. 1987 (2.ed.), Longman Groups,

Barbach, L.: Women Discover Orgasm. A therapist Guide 1980, The Free Press, 237 p.

Barbach, L. & L. Levine: Shared Intimacies. 1980, Doubleday, 384 p.

Barbach, L.: For yourself. The fulfillment of female sexuality. 2000, Signet

Bardwick, J.M. (Ed.): Feminine Personality and Conflict. 1970, Brooks/Cole

Baucom, D.H. - N. Epstein: Cognitive-Behavioral Marital Therapy. 1990, Brunner/Mazel

Beach, F.A. (ed.): Sex and Behavior. 1965, Wiley, 593 p.

Bell, R.: Marriage and Family Interaction. 1975, Dorsey Press,

Bell, A.P. et al.: Der Kinsey Institut Report über sexuelle Orientierung und Partnerwahl. 1980, Bertelsman

Beecher, M. & W.: An Anatomy of Jealousy. 1971, Harper & Row, 193 p.

Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. 1991, Gondolat K.

Bernard, J.: Remarriage: A Study of Marriage. 1971, Russell

Bernard, J.: The Sex Game: Communication Between the Sexes. 1972, N.Y.

Bernard, J.: The Future of Marriage. 1973, Souvenir Press, 367 p.

Berne, E.: Emberi játszmák. 1984, Gondolat K.

Berne, E.: Szex a szerelemben. 1998, Osiris K., 253 p.

Biener, K.: Jugendsexualität und preventiv Medizin. 1973, Fischer V., 86 p.

Bloch, I.: Korunk nemi élete. 1903, Dante K.

Blood, R.O.: Love Match and Arranged Marriage. 1967, Free Press

Bognár G. - Telkes J.: A válás lélektana. 1986, Közg. és Jogi K., 340 p.

Bohannan, P. (Ed.): Divorce and After. 1970, Doubleday,

Borneman, E.: Reifungsphasen der Kindheit. 1.B. 1981. Jugend u. Volk V., 262 p.

Borneman, E.: Die Neue Eifersucht. 1986, Heyne V., 240 p.

Böszörményi-Nagy, I. - G.M. Spark: Invisible Loyalties. 1984, Brunner-Mazel, 408 p.

Böttcher, H.R. (Hg.): Persönliche Beziehungen in Kindheit, Erwachsenensein und Alter. 1988, F. Sch. Univ., 131 p.

Brähler, E.- A. Overbeck (Hg.): Sexueller Missbrauch. 1993, Psychosozial V., 144 p.

Brauer, A. & P.: ESZO. 1991, minD Kft.,

Brecher, E.M.: Les sexologues. 1971, Lffont, 406 p.

Brocher, T.: Psychosexuelle Grundlagen der Entwicklung. 1971, Leske V., 120 p.

Broderick, C.B.: Kinder- und Jugendsexualität. 1970, Rowohlt

Broderick, C.B. & J. Bernard: The Individual, Sex & Society. 1969, Johns Hopkins Pr., 406 p.

Bruno, F.J.: The Family. Mental Encyclopedia. 1989, Wiley, 422 p.

Buda B. (Szerk.): Alkohol és szexualitás. O.A.I., 191 p.

Buda B.: A szexualitás lélektana. 7. kiad. 1997, MAPET, Végeken Al., 358 p.

Buda B.: Szexuális viselkedés. Tanulmányok. 1994, Animula, 381 p.

Buda B.: Empátia, a beleélés lélektana. 4. kiad. 1993, Ego School Bt, 352 p.

Buda B.- Cseh-Szombathy L. - Szilágyi V.: Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban. 1979, Tank.K.

Buda B. - Szilágyi V.: Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. 2. kiad. 1988, Gondolat, 370 p.

Bullough, V.L.: Science in the bedroom. A history of sex research. 1994, Basic Books

Bullough, V.L. & B. (eds.): Human Sexuality. An Encyclopedia. 1994, Garland Publ.,

Bullough, V.L. & B.: Sexual attitudes. Myths and realities. 1995, Amherst

Burgess, E.W. et al.: The Family. From Traditional to Companionship. 4.ed., 1971, Van Nostrand

Burgess, E.W. - L.S. Cottrell: Predicting Success or Failure in Marriage. 1939, Lippincott

Burr, W.R. el al. (Eds.): Contemporary Theories About the Family. 1979, Free Press

Buss, D.: The evolution of desire: Strategies of human mating. 1994, Basic Books

Buss, D.: Veszélyes szenvedély. 2002, Vince K.

Caron, S.L.: Cross-cultural perspectives on human sexuality. 1998, Allyn & Bacon

Carter, B. - J.K. Peters: Macht und Liebe. 1996, Pocket Books, 359 p.

Chafetz, J. S. (Ed.): Masculine/Feminine or Human? An Overview of the Sociology of Sex Roles. 1974, Peacock, 242 p.

Cole, M.: Fejlődéslélektan. 2003, Osiris K.

Comer, R.J.: A lélek betegségei. Pszichopatológia. 2000, Osiris K., 814 p.

Comfort, A. (Ed.): More Joy of Sex. 1974, Simon & Schuster, 222 p.

Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek. 1989, Gondolat K.

Csányi V.: A humánetológus nézőpontjából. 2001, M.Sz.Szemle, 2-3. sz.

Cseh-Szombathy L.: A házastársi konfliktusok szociológiája. 1985, Gondolat, 188 p.

Cseh-Szombathy L.: A változó család. 1978, Gondolat, 225 p.

Csepeli Gy.: A szociálpszichológia vázlata. 1985, Múzsák K., 178 p.

Csepeli Gy.: Vonzalmak és kapcsolatok. 1987, Kozmosz K., 171 p.

Clulow, Ch. (ed.): Adult Attachment and Couple Psychotherapy. 2001, Brunner-Routledge, 228 p.

Csikszentmihályi M.: FLOW. Az áramlat. 1997, Akad. K., 399 p.

Dannhauer, H.: Geschlecht und Persönlichkeit. 1973, VEB Deutscher V., 200 p.

Davis, M.S.: Intimate Relations. 1973, Macmillan, 332 p.

Dawkins, R.: Folyam az Édenkertből. 1995, Kulturtrade K.

DeMartino, M. (Ed.): Sexual Behavior and Personality Characteristics. 1966, Grove Pr., 412 p.

Dickinson, R.L.: A Thousand Marriages. 1931, Williams & Wilkins

Diamond, J.: Miért élvezet a szex? Az emberi szexualitás evolúciója. 1997, Kulturtrade K., 153 p.

Dietz, K., P.G. Hesse: Szexológia. 1975, Gondolat, 453 p.

Dominian, J.: Marital Breakdown. 1976, Penguin Books, 172 p.

Dornbasch, S.M. - M.H. Strober (eds.): Feminism, Children and the New Families. 1988, Guilford Pr., 366 p.

Doucet-Bon, L.V.: Le mariage dans les civilisations anciennes. 1975, Michel, 457 p.

Dreikurs, R.: Die Ehe - eine Herausforderung. 1969, Klett V., 273 p.

Eysenck, H.J.: Sexualität und Persönlichkeit. 1980, Ullstein, Berlin

Elliott, K. (Ed.): Hat die Familie noch eine Zukunft? 1971, Desch V., 275 p.

Ellis, H.: Die Gattenwahl beim Menschen. 1906, Würtzburg, 338 p.

Ellis, H.: Studies in the Psychology of Sex. 1896-1930 (5 kötet)

Erikson, E.: Identity, Youth and Crisis. 1968, Norton

Eschenbach, J. et al.: Zu Fragen der Pornographie-Wirkung. 1990/4, BPS-Report

Fann, W.E. et al. (eds.): Phenomenology and Treatment of Psychosexual Disorders. 1983, Spectrum Publ

Feil, J. (Hg.): Wohngruppe, Kommune, Grossfamilie. 1972, Rowohlt, 136 p.

Fehér L.- Forrai J.: Prostitúció... Emberkereskedelem. 1999, Nőképv. Titk. 296 p.

Feireman, J.R. (Ed.): Pedophilia. Biosocial dimensions. 1990, Springer V.

Felder, H.- H.J. Wirth (Hg.): Frauen zwischen Autonomie und Gebundenheit. 1994, Psychosozial V., 144 p.

Feldman, M.- McCulloch: Human Sexual Behavior. 1980, N.Y., 226 p.

Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. 1928, Pantheon, 133 p. (1997, Filum K.)

Fischer, S.: The Female Orgasm. 1976, Basic Books

Forel, A.: Die sexuelle Frage. 17. Aufl., 1947, Reinhardt, 464 p.

Forrai J.: Szexuális felvilágosítás és nevelés, AIDS megelőzés. 1992, Holistic K., 159 p.

Foucault, M.: A szexualitás története. A tudás akarása. 1996, Atlantis K.

Francoeur, R.T. & A.K. (eds.): The future of Sexual Relations. 1974, Prentice Hall, 150 p.

Francoeur, R.T. et al.: Sexuality in America. Understanding our sexual values and behaviors. 1998, Continuum

Freud, S.: Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie. 1905, Deuticke

Freud, S.: A szexuális élet pszichológiája. 1995, Cserépfalvi K., 216 p.

Freud, S.: Gesammelte Werke. Bd. 1-17. 1955, Image

Freeman, M.D. & C.M. Lyon: Cohabitation Without Marriage. 1983, Gower, 228 p.

Freeman, D.R.: Házassági krízisek. 1994, Animula, 212 p.

Friedrich, W. (Hg.): Handbuch der Jugendforschung. 1969, VEB Deutscher V., 479 p.

Fromm, E.: Die Kunst des Liebens. 1959, Ullstein V., 171 p.

Fromm, E.: Férfi és nő. Szexuálpszichológiai tanulmányok. 1996, Akad K., 87 p.

Füst M.: Szexuál-lélektani elmélkedések. 1986, Helikon, 140 p.

Gagnon, J.H. - W. Simon: Sexual Conduct. The Social Sources of Human Sexuality. 1973, Aldine

Gathorne, J. - Hardy: Love, Sex, Marriage and Divorce. 1981, J. Cape Ltd., 390 p.

Gebhard, P.H. et al.: Pregnancy, Birth and Abortion. 1958, Harper

Gebhard, P.H. - A.B. Johnson: The Kinsey Data... 1979, Saunders, 642 p.

Geer, J.H. - W. O'Donohue (eds): Theories of Human Sexuality. 1987, Plenum Pr.

Geiger, H.K. (Ed.): Comparative Perspectives on Marriage and the Family. 1968, Little-Brown, 232 p.

Geréb Gy. (szerk.): Pszichológia. T.F. tankönyve. 1976-1996. Tankönyvk., 446 p.

Giddens, A.: The Transformation of Intimacy. 1992,

Giddens, A.: Szociológia. 1995, Osiris K.

Goleman, D.: Érzelmi intelligencia. 1997, Háttér, 452 p.

Goode, W.J.: After Divorce. 1956, Univ. of Chicago Pr.

Goode, W.J.: The Family. 1965, Prentice Hall

Gordon, M. (ed.): Nuclear Family in Crisis. 1972, Harper & Row, 224 p.

Gottman, J. - N. Silver: A boldog házasság hét titka. 2000, Vincze K., 294 p.

Gould, T.: The lifestyle. A look at erotic rites of swingers. 2000, Firefly Books

Gräfenberg, E.: The Role of Urethra in Female Orgasm. 1950, Int. J. of Sexology, No. 2.

Grád, A.: Félrelépők kézikönyve. 2002, Strasbourg Bt., 200 p.

Green, R.: Sexual Identity Conflict in Children and Adults. 1974, Basic Books,

Greer, G.: Sex and Destiny. Politics of Human Fertility. 1984, Picador, 469 p.

Grimme, M.T.J. (Hg.): Käufliche Träume. Erfahrungen mit Pornografie. 1986, Rowohlt, 318 p.

Gunner, J.S.: The Permissive Society. 1971, Cassel, 181 p.

Hadas Miklós: Szex és forradalom. Tíz monológ. 2001, Replika kör, 227 p.

Hadas Miklós: A modern férfi születése. 2003, Helikon K., 339 p.

Hadfield, J.A.: Childhood and Adolescence. 1962, Penguin B., 286 p.

Haeberle, E.J.: Die Sexualität des Menschen.. 2.Aufl. 1985, W. deGruyter, 607 p.

Haeberle, E.J. - R. Gindorf (Hg.): Bisexualitäten. 1994, Fischer V., 359 p.

Haeberle, E. - W. Simons (Eds.): Sexology in Europe. RKI-Hefte, 1995/3

Haeberle, E.J.: Szexológiai dokumentumok. 2004, Magánéleti kultúra Alapítvány, 170 p.

Hair, N. (ed.): A szexuális élet enciklopédiája. É.n., Ujságüzem, 356 p.

Hankiss Á.: Kötéltánc. 1987, szerző k., 456 p.

Haraszti L.: Féltékenység - betegség? 1995, Subrosa, 95 p.

Harlow, H.F. - E.J. Suomi: Nature of Love Simplified. 1970, Am. Psychologist, 161-168. p.

Havas, L.: le Rapport Havas. In: Les dernier jours de la monogamie. 1969, Mercure de France

Hawton, K.: Sex Therapy. A Practical Guide. 1985, Oxford Univ. Pr., 273 p.

Heidenry, J.: What wild extasy: The rise and fall of the sexual revolution. 1997, Simon & Schuster

Heiman, J.R. & J. LoPiccolo: Becoming Orgasmic. A...Growth Program for Women. 1988, Prentice Hall

Heleszta S.- Rudas J.: Munkásfiatalok és egyetemisták szexualitása. 1978, MTA Szoc.Int. 262 p.

Heller, Á.- Vajda M.: Családforma és kommunizmus. Kortárs, 1970/10. sz.

Hendrick, C. & S.: Research on Love: Does it Measure Up? J. of Pers. Soc.Psych. 1989/5., 384-794.p.

Henslin, J.M. (ed.): Studies in the Sociology of Sex. 1971, Meredith Co., 408 p.

Herdt, G.H., R.J. Stoller: Intimate communications. Erotics and the study of culture. 1990, Columbia Univ.

Himelhoch, J. - S.F. Fava (Ed.): Sexual Behavior in American Society. 1955, W. Norton, 446 p.

Hill, R. et al.: Family Development in Three Generations. 1970, Schenkman

Holter, H.: Sex Roles and Social Structure. 1973 (2.ed.), Oslo Univ., 299 p.

Hite, Sh.: The Hite Report. 1976, Franklin (Magyarul: A nők szexuális életéről. 2000, M. Könyvklub

Hite, Sh.: The Hite Report on Male Sexuality. 1981, Knopf, 1129 p.

Hite, Sh.: The Hite report on the family. Growing up under patriarchy. 1995, Grove Pr.

Hoehl, E. (Hg.): Ehe - heute und morgen. 22 Beiträge... 1962, Rütten u. Loebing, 286 p.

Höhfeld, K. - A. Schlösser (Hg.): Psychoanalyse der Liebe. 1997, Psychosozial V., 494 p.

Howells, K. (ed.): The Psychology of Sexual Diversity. 1984, Blackwell

Hunt, M.: Sexual Behavior in the 1970's. 1974, Playboy Pr.

Hunt, M. & B.: The Divorce Experience. 1977, McGrave.Hill

Ishizuka, Y.: "Divorce" - can and should it be prevented? 1984, in: Hudolin, V. (Ed.): Social Psychiatry

Jacobi, J.: Frauenprobleme, Eheprobleme. 1968, Rascher V., 251 p.

Jagore, A.: Bevezetés a queer-elméletbe. 2002, Új Mandátum, 141 p.

Jung, C.G.: Man and Woman. In: Psychological Reflexions. 1973, Princeton Univ. Pr. 99-124 p.

Jung, C.G.: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. 1995, Kossuth K., 133 p.

Kamarás I.- Varga Cs. (szerk.): A szerelemről - komolyan. 1985, Gondolat K., 262 p.

Kaplan, H.S.: The New Sex Therapy. 1974, Brunner/Masel

Kaplan, H.S.: Hemmungen der Lust. Neue Koncepte der Psychosexualtherapie. 1981, Enke V.,

Kaplan, H.S (Ed.).: Comprehensive evaluation of disorders of sexual desire. 1985, Am. Psych. Pr.

Kaplan, L.: Die Erscheinungsformen des Eros. 1928, Umbach, 116 p.

Kegel, A.H.: Progressive resistance exercise in the functional restoration of the perineal muscle. Am. J. Obstet., Gynecol., 1948/56

Kemény I. (szerk.): A szexuális élet szociológiája. 1972, Közg. és Jogi K., 318 p.

Kentler, H. (Hg.): Texte zur Sozio-Sexualität. 1973, Leske V., 367 p.

Kerscher, I. (Hg.): Konfliktfeld Sexualität. 1977, Luchterhand V., 240 p.

Keyserling, H. (szerk.): Könyv a házasságról. 1927, Nova, 402 p.

Kinsey, A.C. et al.: Sexual Behavior in Human Male. 1948, Saunders,

Kinsey. A.C. et al.: Sexual Behavior in the Human Female. 1953, Saunders,

Kirkpatrick, C.: The Family as Process and Institution. 2.ed., 1963, The Ronald Pr.

Kleinplatz, P.: New directions in sex therapy. 2000, Brunner, Routledge

Klein Sándor: Az intelligenciától a szerelemig. 1998, SHL Hungary Kft., 330 p.

Klotter, Ch. (Hg.): Liebesvorstellungen im 20. Jahrhundert. 1999, Psychosozial V., 330 p.

Kluge, N.: A gyermeklét antropológiája. 2004, Animula, 160 p.

Kon, I.Sz.: Kultúra - szexológia. 1981, Kossuth K., 375 p.

Koncz K. (szerk.): Nők és férfiak. Hiedelmek, tények. 1985, Kossuth, 271 p.

Kozakievicz, M.: Sexuality, Marriage and the Family. 1981, London,

König, R.: Die Familie der Gegenwart. 1974, München, 176 p.

Krantzler, M. & P.: A kreatív válás. 2000, Alexandra, 206 p.

Kulcsár K.: Az ember és társadalmi környezete. 1969, Gondolat, 272 p.

Ladas, A.K. et al.: The G-Spot and Other Recent Discoveries. 1983, Corgi Books

Landis, P.H.: Adolescence and Youth. 1952, McGraw-Hill, 461 p.

Landis, P.H.: Making the Most of Marriage. 1975, Prentice-Hall, 533 p.

Lantz, H.R.- E.C. Snyder: Marriage. 2.ed. 1968, Wiley

Laqueur, Th.: A testet öltött nem. 2002, Új Mandátum, 286 p.

Lauster, P.: A szerelemről, a szeretetről. 1998, M. Könyvklub, 191 p.

Lauster, P.: A társkapcsolat krízisei. 2001, M. Könyvklub, 286 p.

Laws, D.R. & O'Donohue, W. (Eds.): Sexual deviance: Theory, assessment, treatment. 1997, Guilford

Leakey, R.: Az emberiség eredete. 1995, Kulturtrade K.

Lederer, W.-D. Jackson: Ehe als Lernprozess. 1972, München

Lederer, P.: Az AIDS-gondolkozás. 1994, T-Twins

Leslie, G.L. & E.M.: Marriage in a Changing World. 1977, Wiley, 452 p.

Lewin, K.: A mezőelmélet a társadalomtudományban. 1972, Gondolat, 543 p.

Lieberman, B. (ed.): Human Sexual Behavior. 1971, Wiley, 444 p.

Linczényi A. et al.: A szexuális élet zavarai. 1977, Medicina K., 167 p.

Lindsay, B.- W. Evans: Die Kameradschaftsehe. é.n., Deutsche Verlags-Anstalt, 384 p.

Linnér, B.: Sex and Society in Sweden. 1967, Random House, 204 p.

Locke, M.J.: Predicting Adjustment in Marriage. 1951, Holt & Co.

LongLaws, J. - P. Schwartz: Sexual Scripts. 1977, Dryden Pr., 243 p.

LoPiccolo, J., W.E. Stock: Sexual Function, Dysfunction and Counseling. In: Gynecology, 1987, Macmillan

Lorenz, K.: Evolution and Modification of Behavior. 1965, Univ. of Chicago Pr.

Lowen, A.: The Language of the Body. 1958, Grune & Stratton, 400 p.

Lőcsei P. (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. 1971, Közg és Jogi K., 310 p.

Luhman, N.: Szerelem, szenvedély. Az intimitás kódolásáról. 1997, Jó szöveg k., 231 p.

Luria, Z. et al. (Eds.): Human Sexuality. 1987, J. Wiley, 635 p. + Afterwords

Lux E.: Szexuálpszichológia. 1981, Medicina K., 240 p.

Lux Elvira (szerk.). Szexológiai olvasókönyv. 2000, Osiris, 196 p.

Lüschen, G. & E. Lipri: Soziologie der Familie. 1970, Westdeutscher V.? 527 p.

Maccoby, E.E. - C.N. Jacklin: The Psychology of Sex Differences. 1974, Stanford, 634 p.

Maler-Sieber, G.: Verhaltensforschung. 1982, Lexikothek V., 287 p.

Mandel, K.H. et al.: Einübung der Liebesfähigkeit. 1975, J. Pfeiffer

Marcuse, H.: Az egydimenziós ember. 1990, Kossuth K.

Margolin, J.A.: Breaking the Silence. Group Therapy for Childhood Sexual Abuse. 1999, Hayworth Pr.

de Martino, M.F. (ed.): Sexual Behavior and Personality Characteristics. 1966, Grove Pr., 412 p.

Maslow, A.H.: Towards a Psychology of Being. 1963, Van Nostrand,

Masters, W.H.-V.E. Johnson: Human Sexual Response. 1966, Little, Brown & Co.

Masters, W.H. - V.E. Johnson: Human Sexual Inadequacy. 1970, Little, Brown & Co.

Masters, W.H. - V.E. Johnson: The Pleasure Bond. 1975, Little, Brown, 286 p.

Masters, W.H. - V. Johnson - R.C. Kolodny: Heterosexuality. 1994, Harper-Collins

Mattison, J.: Marriage and Mental Handicap. 1970, Duckworth, 231 p.

McDermott (Ed.): Culture and Sexuality. 1996, Prentice Hall

McGraw, P.C.: Válás helyett. 2002, Édesvíz, 291 p.

Mead, M.: Férfi és nő. A két nem viszonya. 1970, Gondolat K., 340 p.

Mead, G.H.: A pszichikum, az én és a társadalom. 1973, Gondolat, 535 p.

Mérei F.- Binét Á.: Gyermeklélektan. 1971, Gondolat K.

Meyerhoff, H.: Begegnung, Liebe, Bindung. 1961, Reinhardt, 169 p.

Millet, K.: Sexual Politics. 1971, Hart-Davis, 393 p.

Milsten, R.- J. Slowinski: Sexual Male Problems and Solutions. 1999, W. Norton, 331 p.

Moeller, M.J.: Die Wahrheit beginnt zu Zweit. Das Paar in Gespräch. 1992, Rowohlt, 280 p.

Moll, A.: Geschlechtsleben der Kinder. 1909, Berlin

C. Molnár E.: A praenatalis élet és a terhesség pszichológiája. 1994, M.B.E. 50 p.

Money, J.: Love and Love Sickness. The Science of Sex, Gender Difference and Pair-Bonding. 1980, Johns Hopkins Univ. Press

Money, J.: Gay, Stright and in Between. The Sexology of Erotic Orientation. 1988, Oxford Univ.Pr.

Money, J. & H. Musaph (Eds.): Handbook of Sexology, VII.vol. 1990, Elsevier, 450 p.

Money, J.: Gendermaps. Social constructionism, feminism, sexosophical history. 1995, Continuum

Money, J.: Principles of Developmental Sexology. 1997, Continuum

Morali-Daninos, A.: Histoire des relations sexuelles. 1963, P.U.F., 123 p.

Morris, D.: A csupasz majom. 1989, Európa K., 183 p.

Mórotz, K. - Perczel, D. (szerk.): Kognitív viselkedésterápia. 2005, Medicina K., 721 p.

Morris, D.: Az emberállat. 1997, M. Könyvklub, 223 p.

Morris, D.: Bensőséges kötelékek, 2003, Háttér K., 218 p.

Moser, U.: Psychologie der Partnerwahl. 2. Aufl. 1965, Huber V., 228 p.

Mosse, G.L.: Férfiasságnak tüköre. A modern férfieszmény kialakulása. 2001, Balassi K.

Mussen, P.M. (ed.): Manual of Child Psychology. 3.ed. 1970, Wiley, 872 p.

O'Neill, N. & G.: Open Marriage. 1972, M. Evans, 287 p.

Neményi M. (szerk.): A család. 1988, Gondolat, 407 p.

Nemes Nagy Zoltán: Sexuális neurózisok. é.n. Aesculap, 518 p.

Nemes Nagy Z.: Katasztrófák a szerelmi életben, I-II., 1934, Aesculap K., 232+236 p.

Neubeck, G. (ed.): Extramarital Relations. 1969, Prentice-Hall, 205 p.

Oakley, A. (Ed.): Sex, Gender and Society. 1972, Harper, 222 p.

Oatley, K.- J.M. Jenkins: Érzelmeink. 2001, Osiris, 495 p.

Oláh T. (szerk.): Fejezetek a szexualitás történetéből. 1986, Gondolat K., 266 p.

Ortega y Gasset, J.: A szerelemről. 1991, Akadémiai K., 103 p.

Ortner, S.B. - H. Whitehead (Eds.): Sexual Meanings. The Cultural Construction of Gender and Sexuality. 1981, Cambridge Univ. Press

Otto, K.: Disziplin bei Mädchen und Jungen. 1970, Volk u. Wissen V., 267 p.

Passingham, R.E.: Az emberré vált főemlős. 1988, Gondolat K.

Pines, A.M.: A szerelem bűvölete. 2001, Fiesta-Saxum, 317 p.

Pines, A.M.: A féltékenység. 2000, Fiesta és Saxum, 349 p.

Piret, R.: Psychologie differentielle des sexes. 1965, P.U.F., 154 p.

Plattner, P.: Glücklichere Ehen. 1961, H.Huber V., 85 p.

Pléh Csaba: Lélek és evolúció. 2002,

Pope, K.O. et al.: On Love and Loving. 1987, Jossey-Bass,

Prendergast, W.E.: Sexual Abuse of Children and Adolescents. 1996, Continuum

Preuss, H.G.: Ehepaartherapie. 1973, Kindler V.

Prinz, Ch.: Cohabiting, Married or Single? 1995, IIASA, Aldershot, 204 p.

Raboch, J.: Infrequent Orgasm in Women. J. of Sex & M. Ther., 1992/3

Ranschburg J.: A nő és a férfi.

Ráth-Végh, I.: Szerelem, házasság. 1963, Gondolat, 675 p.

Rausch, H.L. et al.: Communication, Conflict and Marriage. 1974, Jessey-Bass, 250 p.

Reed, O.M.: Traditional Marriage. In: Normal and Abnormal Human Sexuality. 1974,

Reich, W.: Die sexuelle Revolution. 4. Aufl. 1974, Fischer V., 270 p.

Reich, W.: Gesclechtsreife, Enthaltsamkeit, Ehemoral. 1930, Münster V., 182 p.

Reiche, R.: Sexualität und Klassenkampf. 1971, Fischer, 170 p.

Reiss, I.L.: The Family System in America. 1971, Holt, Rinhart

Reiss, I.L. & H.: An end to shame: Shaping our next sexual revolution. 1990, Prometheus Books

Reuben Hill et al.: Family Development in three Generations. 1970, Schenkman, 424 p.

Richardson, D. (ed.): Theorising Heterosexuality. Telling it straight. 1996, Open Univ. Pr.,

Richardson, L.W.: The Dynamics of Sex and Gender. 1981, Mifflin Co., 338 p.

Richter, H.E.: Patient Familie. 1970, Rowohlt, 258 p.

Robinson, P.: The Sexual Radicals. 1970, Temple Smith Ltd., 256 p.

Rogers, C.R.: Partnerschule. 1985, Fischer V., 208 p.

Rogers, R.H.: Family Interaction and Transaction. 1973, Prentice-Hall, 273 p.

Rosemeier, H.P. et al. (Hg.): Intimität und Sexualität. 1993, Quintessenz

Rosenbaum, H.: Familie als Gegenstruktur zur Gesellschaft. 1973, Enke V., 188 p.

Rosenberg, B.G. - B. Sutton-Smith (Eds.): Sex and Identity. 1972, Holt, Rinehart & Winston, 113 p.

Ross, M.W.: Homosexuality and Social Sex Roles: A Re-Evaluation. 1983, Haworth Press

Sanctuary, G. & C. Whitehead: Divorce - and After. 1972, Penguin B., 202 p.

Sarrel, Ph.M. & L.J.: Sexual Unfolding. Sexual Development and Sex Therapies, 1979, Little, Brown, 354 p.

Sanctuary, G.: Marriage Under Stress. 1968, Allen & Unwin, 197 p.

H. Sas Judit: A családi szocializáció. 1986, OENI, 71 p.

H. Sas Judit Nőies nők és férfias férfiak. 1984, Akad. K.

Savramis, D.: Religion und Sexualität. 1972, List, 250 p.

Schelsky, H.: Soziologie der Sexualität. 1955, Rowohlt, 148 p.

Schenk, H.: Die postmoderne Familie. 1991,

Schenk, H.: Freie Liebe, wilde Ehe. 1987, C.H. Beck V., 274 p.

Schmidbauer, W.: Die Angst vor Nähe. 1998, Rowohlt, 204 p.

Schmidt, G. (Hg.): Jugendsexualität. Sozialer Wandel... 1993, Enke V., 206 p.

Schmidt, G. - B. Strauss (Hg.): Sexualität und Spät und Spätmoderne. 1998, Enke V., 224 p.

Schnabl, S.: Mann und Frau Intim. 1972, VEB Verlag

Schnabl, S.: Die Lust des Liebens. Frau und Man intim. 1992, Ullstein, 463 p.

Schraml, W.J.: Einführung in die moderne Entwicklungspsychologie. 1972, Klett V., 407 p.

Schwägler, G.: Soziologie der Familie. 1970, Mohr, 208 p.

Schwartz, G. et al: Love and Commitment. 1980, Sage, 271 p.

Schwenger, H.: Antisexuelle Propaganda. 1969, Rowohlt, 136 p.

Sherman, R. - N. Fredman: Strukturális technikák a pár- és családterápiában. 1989, M.P.T., 200 p.

Sigusch, V.: Sexuelle Störungen und ihre Behandlung. 1996, Thieme

Skolnik, A & J.H. Skolnik: Intimacy, Family and Society. 1974, Boston, 598 p.

Secord, P.F. - C.W. Backman: Szociálpszichológia. 1972, Kossuth K., 547 p.

Selg, H. et al.: Psychologie des Sexualverhaltens. 1979, Kohlhammer V. Stuttgart.

Selg, H.: Pornographie. Psychologische Beiträge zur Wirkungsforschung. 1986, Huber V.

Simmel, G.: A kacérság lélektana.

Singer, J. & A.: Types of Female Orgasm. J. of Sex Res. 1972/4

Singer, J.: Androgyny. Toward a New Theory of Sexuality. 1977, Anchor Press, 371 p.

Skolnick, A. & J.H. (Eds.): Family in Transition. 1971, Little-Brown, 542 p.

Skolnick, A. & J.H. (eds.): Intimacy, Family and Society. 1974, Little, Brown, 598 p.

Sky, M.: Sexual Peace: Beyond the Dominator Virus. 1993, Bear & Publ.Co.

Smith, J.R. & L.G. Smith: Co-Marital Sex and the Sexual Freedom Movement. 1971, Wiley

Solomon, R.C.: About Love: Reinventing Romance for Our Time. 1989, Touchstone

Somlai Péter: Konfliktus és megértés. A családi kapcsolatrendszer elmélete. 1986, Gondolat, 359 p.

Spanier, G. - R. Margolis: Marital Quality, Stability and Extramarital Sexual Behavior. 1979, IASR Conf.

Starke, K.- W. Friedrich: Liebe und Sexualität bis 30. 1984, D. V. der Wiss., 355 p.

Sullerot, E. (szerk.): A női nem. Tények és kérdőjelek. 1983, Gondolat K.

Sternberg, R.J.: Love is a Story. A New Theory of Relationships. 1998, Oxford Univ. Pr. 240 p.

Stoll, C.S. (Ed.): Female and Male. Socialisation, Social Roles and Social Structures. 1974, W.C. Brown

Stoller, R.J.: Sex and Gender. 1976, Aronson.

Stoller, R.J.: Perversion. 1998, Psychosozial V., 290 p.

Strauss, B. (Hg.): Psychotherapie der Sexualstörungen. 1998, G. Thieme V., 199 p.

Stuart, R.B.: Helping Couples Change. 1980, Guilford Pr., 442 p.

Sviadosh, A.M.: A nő szexuálpatológiája. 1978, Medicina K., 190 p.

Szakács F. - Kulcsár Zs.: Személyiségelméletek. 2001, Eötvös K., 411 p.

Szasz, T.: Sex by Prescription. 1980, Doubleday

Székely A.: A szerelem krónikája, avagy az erotika kultúrtörténete. 1988, Officina N., 224 p.

Szilágyi V.: Bevezetés a szexuálpedagógiába. 1974, Tankönyvk., 186 p.

Szilágyi, V.: Pszichoszexuális fejlődés - párválasztási szocializáció. 1976, Tankönyvk. 167 p.

Szilágyi V.: A házasság jövője - avagy a jövő házasságai. 1978, Minerva, 225 p.

Szilágyi V.: Nyitott házasság, korszerűbb életstílus. 1988, I.P.V., 192 p.

Szilágyi V.- Németh E.: Tizenévesek szexualitása. 1988, Folkunion, 160 p.

Szilágyi, V.: Intimkapcsolat kézikönyve. 1994, szerző k., 269 p.

Szilágyi, V.: Szexuális szocializáció. Nemi nevelés a családban. 1997, Medicina, 324 p.

Szilágyi V.: A pszichoszexuális fejlődés áttekintése. (In: Geréb Gy. (szerk.): Pszichológia. 1976-1996, Tankönyvkiadó

Szilágyi V.: Vezérfonal az intézményes szexuális neveléshez. 2000 (M. Szexol. Szemle különszáma)

Szilágyi, V.: Elméletek a női orgazmusról. In: M. Szexol. Szemle, 2001/1, 10-18 p.

Szilágyi V.: Szexuális életünk dilemmái. 2002, Hungarovox K., 166 p.

Szilágyi V.: A szexuálpszichológus válaszol - szexről, párkapcsolatról. 2004, Animula

Szilágyi V. (szerk.): Iskolai szexuális nevelés - Németországban. 2004, Magánéleti kult. Al., 199 p.

Szondi L.: Schicksaalsanalyse. 1965, Schwabe V.

Tanner, F.: Moderne Ehe - Bindung und Freiheit. 1972, Reinhardt, 211 p.

Taylor, P.H.: The Enchantment of Opposites. How to Create Great Relationships. 1997, Trav. Artists Pr

Terman, L.M. et al.: Psychological Factors in Marital Happiness. 1938, McGraw-Hill

Thibault, O.: A la decouverte de la sexualité. 1972, Dunod,

Thomson, J.M.: Marriage Burnout. 1981, Santa Rosa

Tiefer, L.: Die menschliche Sexualität. Einstellungen und Verhaltensweisen. 1981, Beltz

Tinbergen, N.: Az ösztön. 1976, Gondolat K.

Tóth László: A homoszexualitásról. 1994, ELTE Szoc.Int., 420 p.

Tóth László: A szex. Szociológia és társadalomtörténet., I-II., 1996, Új Mandátum, 275+280 p.

Tóth Miklós: Házasságterápia. 1989, Gondolat, 253 p.

Tóth M.- Stadinger Zs.: Bevezetés a szexuálterápiába. 1988, MPT., 146 p.

Urbán R.- Marián B.: A szexuális magatartás kutatása. 2002, Marketing Centrum, ELTE

van de Velde, Th.: A házastársak elhidegülése. 1926, Rozsnyai K., 351 p.

van de Velde, Th.: A tökéletes házasság. 1926, Rozsnyai K., 358 p.

van Ussel, J.: Histoire de la repression sexuelle. 1972, Laffont, 349 p.

Vargo, M.E.: Ők és mi. Melegek a társadalomban. 1999, Háttér K., 244 p.

Vetró Á. - Csapó Á.: A televízió és a gyermek. 1991, Animula, 87 p.

Vikár György: Az ifjúkor válságai. 1980, Gondolat K., 268 p.

Walker. R.: A szex és az emberi kapcsolatok. 1997, Akad. K., 319 p.

Waller, W.: The Old Love and the New. 1967, Southern Illinois Pr.

Walter, N.: Psychologische Untersuchung des weiblichen Orgasmus. In: Z. f. Gynec. 1987

Watzlawick, P. et al.: Pragmatics of Human Communication. 1967, Norton

Weininger, O.: Geschlecht und Character. 9. Aufl., 1907, Braumüller, 608 p.

Wessel, K.F., H. Bosinski (Hg.): Interdisc. Aspekte der Geschlechterverhältnisse. 1992, Kleine V., 314 p.

Weeks, J.: Sex, Politics and Society. 1989, Longman

Wellings, K. et al.: Sexual Behavior in Britain. 1994, Penguin Books

Wienold, H.: Kontakt, Einfühlung und Attraktion. 1972, Enke V., 126 p.

Winch, R.F.: Mate Selection. 1958, Harper

Winch, R.F.: The Modern Family. 3.ed. 1971, Holt-Rinehart

Willi, J.: Die Zweierbeziehung. 1991, Rowohlt, 290 p.

Wincze, J.P. & M.P. Carey: Sexual Dysfunction. 2001 (2.ed.) Guilford B., 226 p.

Wormser, R.: Sensitiv Spiele. 1976, Mosaik V., 190 p.

Wright, H.: The Sex Factor in Marriage. 1910, London

Zulliger, H.: Die Pubertät der Mädchen. 1972, Huber V., 181 p.

Yaffé, M.- E. Fenwick: A nemi öröm, 1989, Park - Medicina, 318 p.

Young, K.S.: Tangled in the WEB. 2001, 1st Books, 128 p.

Zilbergeld, B.: Male Sexuality. 1981, Bantam Books, 411 p.

Zilbergeld, B.: The new male sexuality. 1994, Bantam Books

---