TARTALOM

Első könyv

Bevezetés. A Bendisz-ünnep
Kephalosz az öregségről és a pénzről
Az igazságosság meghatározásának első kísérlete
Igazságosság az, ha a baráttal jót cselekszünk, az ellenséggel rosszat?
Az igazságosság meghatározásának második kísérlete. Thraszümakhosz szerint: Igazságosság az, ami az erősebbnek előnyös
Harmadik kísérlet az igazságosság meghatározására. Mi az igazságosság haszna?
Szókratész cáfolata: az igazságtalanság nem jár haszonnal. Különválasztja a pénzszerzést a gondozottai javát szolgáló szakmáktól
Szókratész kitérője: a legjobbak nem kívánnak uralkodni
Thraszümakhosz fordított erkölcsi értékrendje
Szókratész problematikus cáfolási kísérlete
Vajon az igazságtalanság erősebb és hatalmasabb az igazságosságnál?
Igazságosságra még a gonoszoknak is szükségük van egymás közt
Vajon az igazságtalan jobban él-e az igazságosnál?

Második könyv

Glaukón Szókratésztől meggyőzőbb bizonyítékot kíván. A jó három fajtája
Mi az igazságosság és az igazságtalanság tisztán önmagában és mi a hatalma a lélekben?
A legtöbb ember az igazságosságot kénytelenségből vállalja, mert az középút a két véglet: a legnagyobb jó és a legnagyobb rossz között
A kettő életét kettejük éles szembeállításával ítélhetjük meg
A költők és a nevelők nem az igazság lényegét magasztalják, hanem a belőle fakadó javakat
Igazságosnak lenni kínos és fáradságos
Minden a látszat. Az igazságtalan még az isteneket is lekenyerezi
Ilyen beszédek hallatán ugyan melyik utat válassza az ifjúság?
Az igazságos csak vagy valami isteni kegyelemből, vagy merő gyöngeségből marad igazságos
Mutassa ki Szókratész az igazság lényegét, s hogyha ez önmagában jobb az igazságtalanságnál, mit idéz elő a lélekben és így miért üdvösebb neki
Szókratész azt ajánlja, hogy az igazságosság mibenlétét egy az emberi lélekkel analóg, mégis sokkal nagyobb méretű modellen vizsgálják meg: tudniillik az államon
Az állam keletkezése
A primitív állam élete
Az igények növekedése megnöveli az államot. A "dőzsölő" állam
Az állam területének védelme: a hivatásos hadsereg
Milyeneknek kell lenniök az állam őreinek?
Az állam őreinek nevelése
Az istenek jók, és senkinek nem ártanak
Az isten nem csal meg senkit, és alakot sem vált
Az isten nem hazudik

Harmadik könyv

Az Alvilág rettenetességeinek kiszínezésével ne riogassák a fiatalokat
A fiatal őrök ne nevessenek fölöslegesen idétlenül
Igazság és hazugság emberi viszonylatban
Féktelenség és önmérséklet
Az emberről csak akkor lehet beszélni, ha már tisztázták az igazságosság lényegét
Az elbeszélő költészet felosztása
Az utánzás feladata. Itt is érvényes a munkamegosztás
Az őrök csak komoly, méltóságteljes, erkölcsös magatartást utánozhatnak
Az éneklés módja és a dallamok
A ritmus
Szép stílus, szép erkölcs, szépalakúság, zene, szerelem
A testgyakorlásról
Az erkölcsök elfajulásával egyre több lesz a beteg és a pörlekedő
A helyes és a helytelen gyógyászat
Milyen a jó bíró?
Az előbbiek összefoglalása
A zene és a testgyakorlás célja: az egyoldalúság elkerülésével a lélek összhangjának kialakítása
A vezetők kiválasztása
A polgárok tekintsék testvéreknek egymást
Három emberfajta
Az őröknek nem lehet magántulajdonuk

Negyedik könyv

Boldogok-e az őrök?
A gazdagság és a szegénység egyaránt ártalmas
Háború
Mekkora legyen az állam?
Minden a neveléstől függ
A nevelés terén káros az újítás
Nem kell minden apróságot szabályozni
A vallás
Hol találhatjuk meg az államban az igazságosságot?
A négy erény az államban
A bölcsesség
A bátorság
A józan önmérséklet
Az igazságosság
Az igazságosság az egyes emberben
Az állam erkölcsössége a polgárok erkölcseinek függvénye
A lélekben három hajlam van: gondolkodás, indulat, vágyakozás
A vágyakozás különbözik a gondolkozástól
Az indulat különbözik a vágyakozástól és a gondolkozástól
Az egyén igazságossága
Az igazságtalanság
Az igazságosság a lélek egészsége, az igazságtalanság a betegsége
Az igazságosság előnyös, az igazságtalanság káros
Az igazságtalanság fajai

Ötödik könyv

Nő- és gyermekközösség
A nők nevelése és kötelességei ugyanazok, mint a férfiaké
Ellenérv: a nő természete különbözik a férfiétól
A férfi és nő képességei közt nincs alapvető különbség, csak fokozati
A férfiak és a nők egyforma alkalmazásának előnyei
A nő- és gyermekközösség az őröknél, és ennek előnyei
A gyermekek nevelése
A nő- és gyermekközösség erősíti az állam egységét
Az őrök boldogsága
Katonai nevelés
Fegyelmezés és jutalmazás
Az ellenséggel való bánásmód
Görögök egymás közti háborúskodása
Hogyan valósulhat meg az ideális állam?
Ki a filozófus?
"Tudás" és "vélemény"
A "vélemény"

Hatodik könyv

A filozófusnak kell kormányoznia, mert csak ő ismeri az igazságot
A filozófustermészet tulajdonságai
A filozófusok állítólag értéktelenek az állam szempontjából
Ennek az állam az oka: miért nem használja fel őket?
Miért fejlődik rosszul a legtöbb filozófus?
A filozófustermészetet megrontja a környezete
A filozófiát elárasztják a selejtes elemek
Az igazi filozófus kénytelen visszavonulni
Hogyan kellene ápolnia az államnak a filozófiát?
Még a tömeget is meg lehetne győzni a filozófia értékéről
A filozófus az államot isteni mintára alkotja meg
Lehetséges, hogy egy államot filozófusok kormányozzanak?
Az őrök nevelése
Az őröknek a "jó" ideáját kell megismerniük
Mi a "jó"?
Miként a Nap megvilágítja a látható dolgokat, akképpen a "jó" az ésszel felfogható dolgokat
A megismerés tárgya négyféle, s négyféle a megismerés formája is

Hetedik könyv

Barlanghasonlat
Életünk olyan, mint a barlanglakóké
A nevelésnek a lélek szemét a jó ideája felé kell irányítania
A filozófusokat kényszeríteni kell az államvezetésre
Milyen tudományokkal kell nevelnünk a filozófust?
A mennyiségtan
A mértan, a csillagászat, a zene
Minden tudomány még csak bevezetés a dialektikába
A dialektika célja a jó megismerése
Emlékeztető az őrifjak helyes kiválasztására
A nevelés korszakai: 17-től 20 éves korig kötelező a testnevelés, 20-tól 30 éves korig az előkészítő tudományokkal való foglalkozás
A helytelenül művelt dialektika veszélyei
30-tól 35. évükig a dialektikával foglalkoznak, majd 50 éves korukig állami szolgálatot teljesítenek
Első teendők a hatalomátvétel után

Nyolcadik könyv

Milyenek legyenek az őrök?
A hibás államformák
A timokrácia
A timokratikus állam jellege
A timokratikus jellemű ember
Az oligarchia
Az oligarchia jellegzetes hibái
Az oligarchikus jellemű ember
A demokrácia
A demokratikus állam jellegzetes vonásai
A demokratikus jellemű ember
Hogyan lesz az oligarchikus jellemű emberből demokratikus jellemű?
A türannikus állam
A túlságos szabadság szolgaságra vezet
Három társadalmi réteg: herék, szegények, gazdagok
A nép vezért keres
Hogyan lép fel a türannosz? Mik a jellegzetes tulajdonságai?
A türannosz testőrsége és környezete

Kilencedik könyv

A türannisz embere
Az ember lelke mélyén egy gonosztevő szunnyad
Erósz türannosz
Az igazságtalan a legnyomorultabb, az igazságos a legboldogabb
Három bizonyíték a türannosz boldogtalanságára. Első: államforma és egyén megfelel egymásnak; a türannosz élete mindenkiénél nyomorultabb
A második bizonyíték: a lélek három része és az ezeknek megfelelő háromféle gyönyörérzés. Az értelem gyönyöre a legmagasabb rendű
A harmadik bizonyíték: a tudásszerető gyönyöre a létező szemléletében gyökerezik, és ez különb, mint a többi értelmetlen gyönyör
Összefoglalás: az igazságosság mindenben előnyösebb az igazságtalanságnál. Az ember rendeltetése: alárendelni ösztöneit az értelemnek

Tizedik könyv

Visszatér a költészet kritikájára
Mi az utánzás? Ideák, való dolgok, műalkotások és ezek alkotói: isten, kézműves, művész
Homérosz és a tragédiaköltők kritikája: nem értenek ahhoz, amit ábrázolnak
A lélek halhatatlansága
A testben lakozó lélek nem észlelhető eredeti, örök mivoltában, hanem csak torzultan
Az igazságos evilági jutalma
Mi vár az igazságosra a túlvilágon?
Végső tanulság

I. (Szókratész beszéli el):

Tegnap lementem Peiraiuszba Glaukónnal, Arisztón fiával, hogy az istennőhöz fohászkodjam, s megszemléljem, miként fogják az ünnepséget levezetni most első ízben. Szépnek találtam már a környékbeliek díszfelvonulását is, de nem kevésbé tetszett a thrák küldötteké.

Imádkoztunk, és mindent jól megnéztünk, majd indultunk vissza a városba. Hazafele-utunkban ekkor megpillantott minket Kephalosz fia, Polemarkhosz, és szolgáját hozzánk szalasztván, várakozásra szólított föl. A fiú hátulról megfogta a köntösömet, és ezt mondta:

SZOLGAFIÚ: Polemarkhosz azt kívánja, hogy várjátok meg őt!

(Szókratész:) Ekkor én megfordultam és megkérdeztem:

SZÓKRATÉSZ: Hol van?

SZOLGAFIÚ: Mögöttünk jön. Várjátok meg!

GLAUKÓN: Nohát megvárjuk.

(Szókratész:) Kisvártatva megjött Polemarkhosz és Glaukón testvére, Adeimantosz, továbbá Nikiász fia, Nikératosz és még sokan mások a díszfelvonulás résztvevői közül.

POLEMARKHOSZ: Ó, Szókratész, gondolom már indultatok vissza a városba.

SZÓKRATÉSZ: Jól gondolod.

POLEMARKHOSZ: Látod, hányan vagyunk?

SZÓKRATÉSZ: Már hogyne látnám!

POLEMARKHOSZ: Most vagy fölibénk kerültök, vagy itt maradtok!

SZÓKRATÉSZ: Még az is lehet, hogy meggyőzünk benneteket: bocsássatok utunkra.

POLEMARKHOSZ: Hogy tudnátok minket meggyőzni, ha meg se hallgatunk?!

GLAUKÓN: Sehogysem.

POLEMARKHOSZ: Hát akkor vegyétek tudomásul, hogy nem fogunk benneteket meghallgatni!

ADEIMANTOSZ: Hát nem tudjátok, hogy este fáklyás lovasstaféta lesz az istennő tiszteletére?

SZÓKRATÉSZ: Lovasstaféta? Ez valami újdonság. Lóháton versengve átadogatják a fáklyát egymásnak. Így érted?

POLEMARKHOSZ: Így. S hozzá még éjszakai ünnepséget is rendeznek. Érdemes lesz megnézni. Kerekedjünk fel vacsora után! Szemléljük meg az ünnepséget, vegyüljünk el a sok fiatal között és beszélgessünk. Tehát maradjatok és másképp ne tegyetek!

GLAUKÓN: Úgy tetszik, akkor hát maradunk.

SZÓKRATÉSZ: Ha épp úgy tetszik... így kell tennünk.

II. (Szókratész:) Tehát elvonultunk Polemarkhosz házába, és itt találtuk az ő testvéreit is, Lüsziászt és Eüthüdémoszt, továbbá a khalkedóni Thraszümakhoszt, a paianieiai Kharmantidészt és Arisztónümosz fiát, Kleitophónt. Bent volt Polemarkhosz apja is, Kephalosz; igen öregnek tetszett, már nagy ideje nem láttam; megkoszorúzva ült egy párnás karosszéken. Éppen befejezte az áldozatot az udvaron. Melléültünk. Körben székek voltak elhelyezve. Meglátván engem, Kephalosz rögtön üdvözölt:

KEPHALOSZ: Ó, Szókratész, elég ritkán jössz le ide hozzánk Peiraioszba. Gyakrabban jöhetnél. Ha én jó erőben volnék, ha csak úgy könnyedén fölmehetnék a városba, nem neked kéne idetüsténkedned, hanem mi mennénk hozzád. De most már gyakrabban látogathatnál ide! Tudd meg, amilyen mértékben megváltak tőlem a testi gyönyörök, oly mértékben növekszik bennem a társalgás vágya és élvezete. Nos, másképpen ne tégy: légy minél többet együtt e fiatalokkal, és úgy térj be hozzánk, mint nagyon közeli barátaidhoz.

SZÓKRATÉSZ: Ó, Kephalosz, én örülök, ha nagyon öregekkel társaloghatok. Úgy tetszik, ki kéne faggatnom őket, minő utat tettek meg idáig, amit majd nekünk is végig kell járnunk. Vajon milyen az az út? Rögös-e, nehéz-e, vagy könnyű és jól járható? Szívesen kifaggatnálak, milyennek tetszett, hiszen elérkeztél a költőktől az öregség küszöbének nevezett életkorba; szeretném, ha te magad jelentenéd meg, vajon nehéz-e az élet!

III. KEPHALOSZ: Zeuszra, ó, Szókratész, hadd mondjam el neked ebbeli véleményemet! Mi, a körülbelül egyenlő életkorúak gyakorta összejövünk, igazolva a régi közmondást. Közülünk a legtöbben csak jajveszékelnek, visszasóvárogva az ifjúkor élvezeteit, visszaemlékezve a szeretkezésekre, ivászatokra, lakomákra és más effélékre, és csak azon zúgolódnak, hogy mekkora élvezetektől estek el, hiszen akkor királyian éltek, most meg sehogy. Egyesek siránkoznak a háziak bánásmódja miatt, és váltig himnuszolnak az aggkorról, mint nyavalyáik fő-fő okáról. Szerintem, Szókratész, ezek nem az igazi okot okolják. Mert ha tényleg ez az oka, öregségemben nekem is ugyanezt kellett volna elszenvednem, és az ez életkorba érkező többieknek is. Ám én találtam más olyanokat is, akik ezt nem így érzik. Egyszer épp a jelenlétemben Szophoklésztől, a költőtől megkérdezte valaki: "Hogy állsz, Szophoklész, a szeretkezéssel? Tudsz még nőkkel cicerézni?" Ő ezt válaszolta: "Hallgass, ember! Igen boldog vagyok, hogy megszabadultam ettől a nyűgtől; mintha egy goromba zsarnoktól szabadultam volna!" Már akkor helyeseltem Szophoklész válaszát, és most még inkább. Öregségünkben mindettől nagy békességünk van és szabadságunk. Amikor a kívánság megszűnik bennünk és megcsitul, valóra válik Szophoklész mondása: nagy sok zsarnoktól és őrjöngőtől szabadultunk. Ezeknek és a házi lapáliáknak egyetlen okuk adódik, de az nem az öregség, ó, Szókratész, hanem az ember jelleme. Mert ha az ember mértékletes és kezes, akkor az öregség terhe is elviselhető, ha nem az, Szókratész, akkor nemcsak az öregség, de még a fiatalság is kibírhatatlan.

IV. (Szókratész:) Nagyon elámultam e szavain, s szerettem volna további beszédre bírni.

SZÓKRATÉSZ: Ó, Kephalosz, úgy vélem, e szavaidat a sokaság egyáltalán nem fogadja el, hanem azt gondolja: te ugyancsak könnyen tűröd az öregséget, de nem a jellemed révén, hanem nagy, szerzett vagyonod miatt, hiszen a gazdag sok vigaszt talál.

KEPHALOSZ: Igazad van, nem fogadják el. Igaz is - de nem annyira, amennyire gondolják. Themisztoklész találta fején a szöget, amikor egy Szeiriphosz-beli férfi ócsárolta, mondván hogy bizony nem a maga, de hazája érdeméért magasztalják őt, mire ezt felelte: "Én se volnék híres, ha szeiriphoszi volnék, de te sem, ha athéni." Így az öregséget nehezen tűrő vagyontalanokra is ráillik ez a mondás: Az értelmes ember sem könnyen tűri az öregséget, ha szegény, ám az értelmetlen még nagy vagyonnal sem tud mit kezdeni magával.

SZÓKRATÉSZ: Ó, Kephalosz, vajon vagyonod zömét örökölted-e, vagy magad szerezted?

KEPHALOSZ: Mit szereztem magam, ó, Szókratész? Nos a szerzésben a nagyapám és az apám közt a középúton jártam. Velem azonos nevű nagyapám örökölt körülbelül annyit, amennyim most van, és azt ugyancsak megsokszorozta. Apám, Lüszaniász viszont fölélte azt, úgyhogy kevesebbje maradt, mint az én mostani vagyonom, én viszont örülök, ha nem hagyok hátra ezeknek kevesebbet, mint amit örököltem, hanem még valamivel többet.

SZÓKRATÉSZ: Miért kérdezem ezt? Mert úgy látom, mintha nemigen lelkesednél a pénzért. Többnyire azok cselekszenek így, akik nem maguk tollasodtak meg. A szerzők duplán rajonganak a pénzért, mint mások. Ahogy a költők szeretik saját verseiket, apák a fiaikat, a pénzszerzők a pénz körül buzgólkodnak, hiszen ez az ő művük, no meg a nyereség is hajtja őket, mint a többi gazdagot. Nehéz velük szót érteni, hiszen mást sem akarnak magasztalni, csak a gazdagságot.

KEPHALOSZ: Igazad van.

V. SZÓKRATÉSZ: Nagyon is. De áruld el még ezt is: legfőbb jóként mit nyertél a sok vagyon élvezetéből?

KEPHALOSZ: Ha elárulnám, nem sok embert győznék meg vele. Bizonyára tudod, ó, Szókratész: amikor valaki már érzi halála közeledtét, elfogja őt a félelem és a gond olyanok iránt, amikkel eddig mit se törődött. Az alvilágról szóló meséket, hogy az itt igazságtalanul cselekvőknek majd bűnhődniök kell odaát, eddig csak kinevette, ám ezek most megrendítik a lelkét: hátha mégis igazak és maga - lehet, aggkori elesettségében vagy mert valóban közelebb került a túlvilághoz - mélyebben eltűnődik rajtuk. Eltelik lelkiismeret-furdalással és félelemmel, számon veszi és megvizsgálja, ugyan kinek tett valami rosszat; úgy találja, hogy életében bizony sok gonoszat cselekedett, gyakorta fölriad álmából, mint a gyermek, és retteg, rossz sejtelmek között él. Ám aki tudja, hogy semmi gonoszat nem követett el, az édes reménységben él... hát ez a szép öregség dajkája, ahogy Pindarosz költői bájjal énekelte: Aki igazságosan élte le életét, annak

Ezt jól mondja, igen csodálatosan, s ehhez még hozzátenném: legtöbbre méltó a vagyon, de nem mindenkinek, hanem csak a tisztességesnek. Ha valaki még akaratlanul sem csapott be senkit, nem hazudott, nem tartozik az isteneknek áldozattal, embernek pénzzel, s így félelem nélkül távozhat a túlvilágra, akkor őt ehhez nagyban hozzásegíti a vagyon. Más sok haszna is van a pénznek; mégis, egy szó mint száz, ezt tartom a legfőbb előnynek, amivel értelmes embernek a pénz hasznos lehet.

SZÓKRATÉSZ: Igen szépen mondtad ezt, ó, Kephalosz! Ezt a fajta igazságosságot vajon egyszerűen az igazságnak mondjuk, vagyis ha az ember a kapott javakat visszaadja annak, akitől kapta, vagy lehet az ilyesmi olykor igazságos tett, olykor igazságtalan? Hiszen ha valaki eszénél lévő barátjától fegyvert vett át megőrzésre, ám az őrjöngésében visszaköveteli, ez esetben mindenki azt mondaná: nem kell neki visszaadni; a visszaadó nem járna el igazságosan, sőt még akkor sem, ha az ilyen állapotúnak meg akarná mondani az igazat.

KEPHALOSZ: Helyesen beszélsz.

SZÓKRATÉSZ: Tehát a föltétlen igazmondás és a kapott javak visszaszolgáltatása még nem az igazságosság helyes meghatározása.

POLEMARKHOSZ (átvéve a szót): Mégis, ó, Szókratész, ha ugyan hinnünk kell Szimónidésznek.

KEPHALOSZ: Persze kell... de most átadom néktek a szót; gondoskodnom kell az áldozatról.

SZÓKRATÉSZ: Ugye Polemarkhosz a te örökösöd?

KEPHALOSZ: De mennyire! (És nevetve elvonult áldozatot bemutatni.)

VI. SZÓKRATÉSZ: Nos, örököse a beszélgetésnek! Szerinted mit mondott Szimónidész az igazságosságról? S helyesen mondta-e?

POLEMARKHOSZ: Igazságos az, hogy mindenkinek meg kell adnunk, amivel tartozunk neki. Azt hiszem, ezt helyesen mondta.

SZÓKRATÉSZ: Bizony nem könnyű nem hinni Szimónidésznek. Bölcs és isteni férfiú. Mit akart ezzel mondani? - te bizonyára érted, ó, Polemarkhosz, én nem tudom. Kétségtelenül nem azt mondja, amit az imént említettünk, hogy a nekünk letétbe adott dolgot az azt követelőnek akkor is vissza kell adni, ha az nincs magánál, őrjöng. Mégis a letét az valami, amivel tartozunk. Vagy nem?

POLEMARKHOSZ: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Semmiképpen sem szabad visszaadni, ha magánkívül követeli vissza.

POLEMARKHOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Akkor úgy látszik nem ilyesmiről beszél Szimónidész, hanem valami másról, amikor azt mondja: a tartozást vissza kell adni.

POLEMARKHOSZ: Zeuszra, másról. Úgy véli, a barát kötelessége, hogy barátjának hasznára legyen, cselekedjen jót vele és soha rosszat.

SZÓKRATÉSZ: Értem. Az aranyat letétbe átadónak a tartozást nem kell visszaadni, ha az átadás és az átvétel ránézve káros, és az átvevő és az átadó barátok. Szerinted ezt mondja Szimónidész?

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Az ellenségnek viszont vissza kell adni, ami jár neki?

POLEMARKHOSZ: Mindenképpen - amivel tartozunk neki. Mert gondolom, mi mással tartozik az ellenség az ellenségnek, mint a rosszal, ami megilleti?

VII. SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, Szimónidész költői módon rejtvénnyel fejezte ki, mi igazságos. Úgy tűnik, ítélete szerint az az igazságos, hogy megadjuk mindenkinek, ami őt megilleti, s ezt nevezte tartozandóságnak?

POLEMARKHOSZ: Szerinted nem?

SZÓKRATÉSZ: Zeuszra! Ha valaki így faggatná a költőt: "Ó, Szimónidész, kinek mit szolgáltat az orvosmesterség, miféle jogos tartozandóságot?" Szerinted mit felelne?

POLEMARKHOSZ: Világos, hogy a testnek gyógyszert és ételt, italt.

SZÓKRATÉSZ: És az úgynevezett szakácsmesterség kiknek mit szolgáltat mint jogos tartozandóságot?

POLEMARKHOSZ: Az ételeknek a fűszereket.

SZÓKRATÉSZ: És kiknek mit szolgáltat az a mesterség, amely igazságosságnak nevezhető?

POLEMARKHOSZ: Ha az előbb mondottakat kell követnünk, ó, Szókratész: az igazságosság a barátnak használ, az ellenségnek árt.

SZÓKRATÉSZ: Tehát úgymond: igazságosság az, ha a baráttal jót cselekszünk, az ellenséggel rosszat.

POLEMARKHOSZ: Azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Ugyan ki képes leginkább a betegségben sínylődő barátnak segíteni, az ellenségnek ártani betegség és egészség dolgában?

POLEMARKHOSZ: Az orvos.

SZÓKRATÉSZ: És ki segít a hajó utasain tengeri veszedelemben?

POLEMARKHOSZ: A kormányos.

SZÓKRATÉSZ: Nos? És az igazságos ember mily tevékenységgel, mily művelettel képes leginkább a barátnak használni, az ellenségnek ártani?

POLEMARKHOSZ: A csatázásban és az együttharcolásban, úgy vélem.

SZÓKRATÉSZ: Helyes. Ám, kedves Polemarkhosz, az egészségesnek az orvos mit sem használ?

POLEMARKHOSZ: Semmit.

SZÓKRATÉSZ: És annak, aki nem hajózik, a kormányos?

POLEMARKHOSZ: Mit sem használ.

SZÓKRATÉSZ: És aki nem harcol? Annak az igazságos ember haszontalan.

POLEMARKHOSZ: Aligha hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Akkor a békében is hasznos az igazságosság?

POLEMARKHOSZ: Hasznos.

SZÓKRATÉSZ: És a földművelés?

POLEMARKHOSZ: Az is.

SZÓKRATÉSZ: Hasznos a termés betakarítására.

POLEMARKHOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És a cipészmesterség?

POLEMARKHOSZ: Az is hasznos.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, lábbelik szerzésére.

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Nohát. Szerinted békeidőben az igazságosság ugyan mivégre, minek a szerzésére hasznos?

POLEMARKHOSZ: Szerződéskötésre, ó, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ: A szerződés valami közösségi ügy. Vagy nem?

POLEMARKHOSZ: Közösségi ügy.

SZÓKRATÉSZ: Akkor vajon az igazságos ember jó és hasznos a kockavetésben? Vagy a kockázás mestere?

POLEMARKHOSZ: A kockázás mestere.

SZÓKRATÉSZ: Tégla-, és kőrakásban vajon az igazságos a leghasznosabb? Jobb társ az építőmesternél is?

POLEMARKHOSZ: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor micsoda közösségben jobb társ az igazságos ember a lantosnál, ha a lantpengetésben a lantos különb az igazságosnál?

POLEMARKHOSZ: Gondolom, a pénzügyleteknél.

SZÓKRATÉSZ: Kivéve bizonyára a pénz felhasználásában, ó, Polemarkhosz, amikor a pénzen közösen kell lovat venni vagy eladni. Ebben, úgy vélem, jártasabb a lovász.

POLEMARKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: És a hajózásban a hajóács és a kormányos?

POLEMARKHOSZ: Meglehet.

SZÓKRATÉSZ: De amikor aranyat, ezüstöt akarunk közösen fölhasználni, ebben másoknál hasznosabb az igazságos ember?

POLEMARKHOSZ: Úgy van, Szókratész. Amikor azt letétbe akarjuk helyezni és megőrizni.

SZÓKRATÉSZ: Azt mondod, amikor a pénzt fektetni kell és nem fölhasználni?

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Hát? Amikor a pénz haszontalanul fekszik, csak akkor hasznos az igazságosság?

POLEMARKHOSZ: Hihetőleg.

SZÓKRATÉSZ: Amikor egy sarlót meg kell őrizni közösségnek, egyénnek, akkor hasznos az igazságosság, ha viszont használni kell a sarlót, akkor a szőlőművesség?

POLEMARKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Ezzel azt állítod, ha egy lantot vagy pajzsot meg akarunk őrizni, de nem használni, akkor hasznos az igazságosság, ha viszont használni akarjuk őket, akkor a hadtudomány és a zene?

POLEMARKHOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: És így volna a többi dolgokkal is: használatukban az igazságosság haszontalan, nemhasználatukban hasznos?

POLEMARKHOSZ: Hihetőleg.

VIII. SZÓKRATÉSZ: Barátom, akkor nem sok érő az igazságosság ha csak a nemhasználatra hasznos! Vizsgáljuk meg ezt. A küzdelemben - legyen az ökölvívás vagy valami más - ugye az erős ütésű a legfélelmesebb, valamint a védekezésben is?

POLEMARKHOSZ: Persze.

SZÓKRATÉSZ: És aki a betegség elhárításában félelmesen ügyes, nyilván az a legfélelmesebb annak titkos elterjesztésében is?

POLEMARKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: És az a hadsereg legkiválóbb őre, aki egyben a legkiválóbb az ellenség terveinek és más titkos ármányainak ellopásában?

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Aminek valaki félelmes őre, annak félelmes tolvaja is?

POLEMARKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát az igazságos ember félelmes őrzője a pénznek, félelmes tolvaja is.

POLEMARKHOSZ: A mondottak alapján.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, tolvajnak lepleztük le az igazságost; nyilván Homérosztól tanultad ezt, mert ugyancsak kedvelte Odüsszeusz anyai nagyapját, Autolükoszt, azt állítván róla, bárkit fölülmúlt a lopásban és esküdözésben. Tehát szerinted és Homérosz, Szimónidész szerint az igazságosság valami tolvajmesterség barátoknak hasznára, ellenségnek kárára. Így gondolod?

POLEMARKHOSZ: Zeuszra, nem. De már azt sem tudom, mit mondtam. Azt most is helyesnek tartom, hogy az igazságosság lényege: használni a barátnak, ártani az ellenségnek.

SZÓKRATÉSZ: Barátnak vajon azokat tartod, akik jóknak látszanak valaki iránt, avagy nemcsak látszanak, hanem valóban jók is. S ugyanígy az ellenség...

POLEMARKHOSZ: Méltán azt szeretjük, akit hasznosnak vélünk és azt gyűlöljük, akit károsnak.

SZÓKRATÉSZ: És nem tévedhet az ember abban, hogy egyeseket hasznosnak képzel, pedig nem azok, másokat meg az ellenkezőjének?

POLEMARKHOSZ: Tévedhet.

SZÓKRATÉSZ: Az ilyen tévedőnek ellensége a jó ember, barátja a rossz ember.

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Tehát mégis igazságos dolog a gonoszoknak használni és a jóknak ártani?

POLEMARKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: De hiszen a jó ember igazságos és egyáltalán nem képes ártani!

POLEMARKHOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Teszerinted igazságos dolog a nekünk nem ártóknak ártani?

POLEMARKHOSZ: Semmiképp, ó, Szókratész. Helytelennek látszik ez a beszéd.

SZÓKRATÉSZ: Hát igazságos-e az igazságtalannak ártani és használni az igazságosnak?

POLEMARKHOSZ: Ez az előbbinél szebbnek tetszik.

SZÓKRATÉSZ: Sokakkal megesik, ó, Polemarkhosz, akik tévednek az emberek megítélésében, hogy igazságosan cselekszenek, ha barátjuknak ártanak, mert az gonosz, viszont ellenségüknek használnak, lévén az jó, és így épp az ellenkezőjét állítjuk, mint Szimónidész.

POLEMARKHOSZ: Nagyon is megesik. Hanem visszakozzunk! Azt hiszem, nem határoztuk meg helyesen a barát és az ellenség fogalmát.

SZÓKRATÉSZ: Mit kifogásolsz, ó, Polemarkhosz?

POLEMARKHOSZ: Azt, hogy az a barát, aki nekünk használni látszik.

SZÓKRATÉSZ: Most akkor hogy módosítsuk?

POLEMARKHOSZ: Az a barátunk, aki annak látszik és valójában az is. Mert aki csak látszik, de valójában nem az, az csak látszat-barát, nem pedig igazi barát. És ugyanez érvényes az ellenségre is.

SZÓKRATÉSZ: E szerint úgy tetszik: barát az igazi jóember, ellenség a gonosz.

POLEMARKHOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor első állításunkhoz, miszerint igazságos dolog a baráttal jót tenni, az ellenségnek ártani, tegyük hozzá: igazságos dolog az igazán jó barátnak használni, ha az jó, és ártani az ellenségnek, ha az gonosz.

POLEMARKHOSZ: Ezt nagyon szépen mondtad.

IX. SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán, árthat-e bárkinek is az igazságos ember?

POLEMARKHOSZ: De mennyire. Sőt kell is ártania a gonoszoknak és az ellenségnek.

SZÓKRATÉSZ: Jobbá vagy rosszabbá lesz a ló, ha ártanak neki?

POLEMARKHOSZ: Rosszabbá.

SZÓKRATÉSZ: És vajon a kutyák vagy a lovak erényében lesz rosszabbá?

POLEMARKHOSZ: A lovakéban.

SZÓKRATÉSZ: És ha a kutyát bántják, az a kutyaerényben lesz rosszabbá és nem a lóerényben?

POLEMARKHOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: És nem érvényes-e, barátom, ez a tétel az emberre is; ha bántjuk, nem az embererényben válik ő is rosszabbá?

POLEMARKHOSZ: De, igazat szólsz.

SZÓKRATÉSZ: És az igazságosság vajon nem embererény?

POLEMARKHOSZ: Szükségképpen az.

SZÓKRATÉSZ: Így az ember, ha bántjuk, ugye barátom, feltétlenül igazságtalanabbá válik.

POLEMARKHOSZ: Hihetőleg.

SZÓKRATÉSZ: Lehetséges-e, hogy a zenész éppen a zenetudásával tesz valakit botfülűvé?

POLEMARKHOSZ: Lehetetlen.

SZÓKRATÉSZ: És hogy a lótenyésztő éppen a szakértelmével tenyészt rosszabb lovat?

POLEMARKHOSZ: Ez is képtelenség.

SZÓKRATÉSZ: És lehet-e, hogy az igazságos ember az igazságosságával tesz mást igazságtalanná? Szóval az erényével mást gonosszá?

POLEMARKHOSZ: Ez lehetetlen.

SZÓKRATÉSZ: Nyilván nem a hő idézi elő a hideget, hanem annak ellentéte.

POLEMARKHOSZ: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Sem az aszály a latyakot, hanem az ellentéte.

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Eszerint a jó ember nem árthat senkinek, csak a rossz.

POLEMARKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Aki igazságos, az jó is.

POLEMARKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Akkor az igazságos nem teheti meg, hogy bárkinek is ártson: se barátnak, se másnak; ártani csak az ellentéte árthat, az igazságtalan.

POLEMARKHOSZ: Azt hiszem, nagyon is igazad van, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ: Ha valaki azt tekinti igazságosságnak, hogy mindenkinek adjuk meg, ami jár neki, és ezen azt érti, hogy az igazságos ártson az ellenségének, használjon a barátjának, mert ez illeti meg őket - nem lehet valami bölcs ember, mert nem mond igazat: mert ugye, mi úgy gondoltuk, az igazságos ember ne ártson soha senkinek.

POLEMARKHOSZ: Elismerem.

SZÓKRATÉSZ: Akkor én meg te majd együtt csatázunk az ellen, aki azt állítja: Szimónidész, Biasz, Pittakosz, vagy a bölcsek közül bárki is ilyet tanított.

POLEMARKHOSZ: Kész vagyok ebben veled együtt csatázni.

SZÓKRATÉSZ: De tudod-e, kitől ered szerintem az a szóbeszéd, hogy igazságos az, ha barátunknak segítünk, az ellenségnek pedig ártunk?

POLEMARKHOSZ: Kitől?

SZÓKRATÉSZ: Szerintem Periandrosztól, Perdikkasztól vagy Xerxésztől, vagy a thébai Iszméniosztól, vagy más olyan dúsgazdagtól, aki a saját hatalmát hiszi mindennek.

POLEMARKHOSZ: Színigazság.

SZÓKRATÉSZ: Úgy legyen. Miután ez sem bizonyult az igazságosságnak vagy az igazságosnak, ugyan ki állít róla valami mást?

X. (Szókratész:) Beszélgetésünk folyamán Thraszümakhosz már-már többször nekilendült, hogy átvegye a szót, de a közelülők megakadályozták ebben, minthogy szerették volna végighallgatni a gondolatmenetet, miután azonban elhallgattunk, és én ezeket mondtam, ő csak nem nyughatott, összeszedte magát, hogy mint valami vadállat rajtunk üssön és szétmarcangoljon. Én és Polemarkhosz megrettenve szétrebbentünk, Thraszümakhosz pedig a középen fennen harsogott:

THRASZÜMAKHOSZ: Már régóta fecsegtek össze-vissza, Szókratész. Mit bárgyúskodtok, minduntalan udvarolgatva egymásnak! Ha igazán meg akarod tudni, mi az igazságos, ne csak kérdezősködjél fennhéjázón cáfolgatva valakinek a feleletét, hiszen tudod, mennyivel könnyebb kérdezni, mint felelni; hanem felelj magad, és mondd ki, te mit tartasz igazságosnak. De nekem ne szalmázz, hogy az ami szükséges, ami hasznos, ami nyereséges, üdvös, kedvező, hanem kereken és világosan mondd ki, amit gondolsz. Akármilyen sületlenséget én nem fogadok el tőled!

(Szókratész:) Ezt hallván, megrettentem és rátekintve elfogott a félelem. Azt hiszem, ha nem néztem volna rá előbb, mint ő rám, bizony megnémultam volna. Most, amikor szavával mind vadabbá hergelődött, előbb rápillantottam, s így képessé lettem a válaszadásra. Nagy szorongva így feleltem:

SZÓKRATÉSZ: Ó, Thraszümakhosz, ne haragudj ránk! Ha én és ő eltévelyedtünk a gondolatok vizsgálatában, tudd meg, nem akarattal vétettünk. Hidd el, ha aranyat keresnénk, önként dehogy engednénk egymásnak a keresésben, hiszen akkor aligha találnánk meg; most az aranynál sokkal értékesebb igazságosságot keresve, azt hiszed, barátom, hogy esztelenül épp ebben gazsulálnánk egymásnak, s nem törekednénk minden áron fölfedezni azt. De hát, gondolom, nem vagyunk képesek rá. Ezért hozzátok, ilyen okos emberekhez inkább illenék könyörülni rajtunk, mint haragudni.

XI. (Szókratész:) Fölkacagott Thraszümakhosz fölöttébb gúnyosan:

THRASZÜMAKHOSZ: Héraklészre! Hát ez a szokott szókratészi irónia! Ezt előre tudtam, előre megmondtam ezeknek, hogy majd te sehogysem akarsz felelni, hanem csak ironizálsz, teszel inkább mindent, csak ne kelljen válaszolnod, ha valaki kérdez.

SZÓKRATÉSZ: Bölcs vagy, ó, Thraszümakhosz, jól tudod, ha valakit megkérdezel, mennyi a 12, és kérdezve előre kikötöd, úgy mint nekem: Ember, azt ne mondd nekem, hogy 12 = 2 × 6, se azt, hogy 3 × 4, azt sem, hogy 6 × 2, de még azt se, hogy 4 × 3; efféle fecsegést nem fogadok el tőled. Gondolom, világos, hogy senki sem felelhetne az így kérdezőnek. És ha ezt mondaná neked: Ó, Thraszümakhosz, hogy érted ezt? Azt a feleletet nem adhatom, amit előre megtiltottál, még akkor sem, csodálatos barátom, ha valamelyik éppen az igaz felelet? Mondjam azt, ami nem igaz? Vagy hogyan érted ezt? Erre mit válaszolsz?

THRASZÜMAKHOSZ: Ez a te hasonlatod mennyiben vonatkozik az én szavaimra?

SZÓKRATÉSZ: Miért ne vonatkoznék. Ha nem is hasonló, de a kérdezettnek hasonlónak tetszik; nem gondolod, hogy az illető kevésbé adja ki a maga véleményét, akár megtiltjuk, akár nem.

THRASZÜMAKHOSZ: Te is így akarsz tenni: éppen azt felelni, amit megtiltottam.

SZÓKRATÉSZ: Nem csodálkoznék, ha alapos megfontolás után így látnám helyesnek...

THRASZÜMAKHOSZ: Mi lenne, ha én az igazságosság kérdésében egészen más, és az elébb mondottaknál jobb választ adnék? Akkor mivel büntetnéd magadat?

SZÓKRATÉSZ: Mi mással, mint ami illő bűnhődés a tudatlannak? Illik tanulni a tudótól. És én vállalom ezt a bűnhődést.

THRASZÜMAKHOSZ: Édes. Csakhogy a tanulás mellett még fizess pénzt is.

SZÓKRATÉSZ: Fizetek, mihelyt lesz.

GLAUKÓN: Lesz. A pénzen nem múlik, Thraszümakhosz. Beszélj! Összeadjuk Szókratész helyett.

THRASZÜMAKHOSZ: Gyanakszom, hogy Szókratész most is majd szokása szerint jár el: ő maga nem válaszol; ha pedig más felel, annak szavába akaszkodik és megcáfolja.

SZÓKRATÉSZ: Kedvesem! Miképpen adhatna feleletet valaki, ha először is nem tud semmit, és nem is állítja magáról, hogy tud; továbbá, ha lenne is véleménye mindezekről, egy nem középszerű ember megtiltja neki, hogy véleményét kimondja. Így illőbb, hogy te beszéljél; hiszen azt állítod, hogy tudsz és van mit mondanod. Tehát másképpen ne tégy, hanem kedvezz nekem azzal, hogy válaszolsz, és ne átalld tanítani Glaukónt és a többieket.

XII. (Szókratész:) Miután ezt kimondtam, Glaukón és a többiek is buzgón kérlelték, hogy így cselekedjen. Thraszümakhosz észrevehetően szeretett volna beszélni, hogy megdicsőüljön, bízván magában, hogy kitűnően válaszolhat. Azért színleg szabódott, azt akarta, hogy most én legyek a válaszoló. Végül mégis engedett.

THRASZÜMAKHOSZ: Ez hát a Szókratész bölcsessége, hogy magától nem akar tanulni, hanem csak szertekóborol, hogy másoktól tanulhasson, aztán adós marad a hálával!

SZÓKRATÉSZ: Abban igazat szólsz, ó, Thraszümakhosz, hogy szeretek másoktól tanulni, de füllentesz azt állítván, hogy nem rovom le érte hálámat. Lerovom, ahogy bírom. De csak magasztalni tudok, pénzem nincs. Hogy ezt milyen szívesen teszem, ha látom, hogy valaki jól beszél, tüstént megtudod, ha felelgetsz nekem. Mert úgy vélem, te igen értesz a beszédhez.

THRASZÜMAKHOSZ: Halld meg hát! Állítom, hogy az az igazságos, ami az erősebbnek javára van. Nos, miért nem magasztalsz? Vagy nem akarsz?

SZÓKRATÉSZ: Ha majd fölfogom szavaid értelmét. Egyelőre nem értem. Azt állítod, az az igazságos, ami az erősebb javára van. Ó, Thraszümakhosz, hogy érted ezt? Ha Polüdamasz, az ökölvívó nálunk erősebb, és testének javára van az ökörhús, ez az étel jót tesz és igazságos nekünk is, akik nála ugyancsak gyöngébbek vagyunk?

THRASZÜMAKHOSZ: Semmirekellő vagy, Szókratész, és a szavak értelmét úgy csűröd-csavarod, hogy minél jobban tönkretedd.

SZÓKRATÉSZ: Semmiképpen, ó, legjobb barátom! De fejezd ki magad világosabban!

THRASZÜMAKHOSZ: Vagy nem tudod, hogy egyes államokat zsarnok kormányoz, másokat a köznép, ismét másokat az arisztokraták?

SZÓKRATÉSZ: Hogyne tudnám.

THRASZÜMAKHOSZ: Nemde mindegyik államban az uralkodó osztályé a hatalom?

SZÓKRATÉSZ: Nagyon is.

THRASZÜMAKHOSZ: És mindegyik uralkodó olyan törvényeket hoz, ami önmagának hasznos: a demokrácia a népnek, a zsarnok a zsarnoknak előnyös törvényeket, és a többiek is így. Miután meghozták, azt nyilvánítják ki az alattvalókra nézve igazságosnak, ami nekik hasznos, és az ilyen törvényt megszegőt meglakoltatják mint törvényszegőt és igazságtalant. Nos, azt állítom, legkülönb barátom, hogy minden államban az az igazságos, ami az éppen uralkodó kormánynak hasznos. Ugyanis az van hatalmon. A helyesen gondolkodó ebből következtetheti: mindenütt az az igazságos, ami az erősebbnek előnyös.

SZÓKRATÉSZ: Nos már fölfogtam, mit akarsz mondani. Igaz-e vagy sem, megpróbálom megérteni. Szerinted is, Thraszümakhosz, az igazságos, ami hasznos? De hiszen előbb nekem megtiltottad, hogy ezt feleljem neked! Ehhez járul még az erősebb érdeke.

THRASZÜMAKHOSZ: Elég csekély járulék.

SZÓKRATÉSZ: Nem világos, hogy nem nagy-e. De az világos: azt kell vizsgálnunk, igazat állítasz-e. Ugyanis azzal én is egyetértek, hogy ami igazságos, az egyben hasznos is; te azonban még hozzáteszed, hogy ami az erősebbnek hasznos. Én ezt még nem értem. Meg kell vizsgálnom.

THRASZÜMAKHOSZ: Vizsgáld!

XIII. SZÓKRATÉSZ: Úgy legyen! Ezt mondd meg nekem: igazságosnak tartod, hogy a vezetőknek engedelmeskedni kell?

THRASZÜMAKHOSZ: De mennyire!

SZÓKRATÉSZ: És az államokban a vezetők vajon tévedhetetlenek-e vagy tévedhetnek is?

THRASZÜMAKHOSZ: Mindenképpen tévedhetnek is.

SZÓKRATÉSZ: Amikor nekilátnak a törvényhozásnak, egyes törvényeket helyesen rendelnek el, másokat helytelenül?

THRASZÜMAKHOSZ: Így gondolom én is.

SZÓKRATÉSZ: Helyesen rendelik el a nekik hasznos törvényeket, helytelenül a nekik károsakat. Vagy hogy gondolod?

THRASZÜMAKHOSZ: Így.

SZÓKRATÉSZ: És ami törvényt egyszer meghoztak, az alattvalóknak azt teljesíteniök kell - ez igazságos.

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Tehát szerinted igazságos nemcsak az, ami az erősebbnek hasznos, hanem az ellenkezője is, ami káros.

THRASZÜMAKHOSZ: Mit beszélsz?

SZÓKRATÉSZ: Amit te, véleményem szerint. Vizsgáljuk meg jobban! Nem értettünk-e egyet abban, hogy a vezetők néha a vezetetteket olyasmi megtételére kényszerítik, ami ellentétes az ő legjobb érdekükkel, az viszont igazságos, hogy az alattvalók tegyék a vezetők rendeleteit. Egyetértettünk ebben?

THRASZÜMAKHOSZ: Azt hiszem, igen.

SZÓKRATÉSZ: Gondold meg, most elismerted nekem, hogy igazságos olyat tenni, ami a vezetőknek és az erősebbeknek árt, amikor a vezetők akaratlanul magukra nézve káros parancsot adnak ki, másrészt igazságosnak ítéled, hogy az ő parancsaikat az alattvalók végrehajtsák; akkor, ó, legbölcsebb Thraszümakhosz, ebből szükségképpen következik, hogy igazságos a te állításoddal ellenkezőt cselekedni: a gyöngébbek kötelesek az erősebbeknek ártani.

POLEMARKHOSZ: Zeuszra!, ó, Szókratész, ez mindennél világosabb!

KLEITOPHÓN: Ha te tanúsítod!

POLEMARKHOSZ: Mi szükség tanúkra? Maga Thraszümakhosz beismerte, hogy a vezetők olykor magukra nézve káros parancsokat adnak, viszont alattvalóik ezeket is kötelesek végrehajtani - ez így igazságos.

KLEITOPHÓN: Hiszen Thraszümakhosz azt állította: igazságos a vezetők parancsait végrehajtani.

POLEMARKHOSZ: Azt is állította, Kleitophón, hogy igazságos az, ami az erősebbnek hasznos. Mindkettőt állítva elismerte, hogy néha az erősebbek saját érdekükkel ellentétes parancsokat adnak ki a gyöngébbeknek, az alávetetteknek, és azokat ezek végre is hajtják. E beismerésből következik, hogy nemcsak az igazságos, ami az erősebbeknek hasznos, hanem az is, ami káros.

KLEITOPHÓN: De az erősebbnek szerinte az hasznos, amit az erősebb hasznosnak képzel, ezt a gyöngébb köteles végrehajtani - és ezt állította igazságosnak.

POLEMARKHOSZ: De ez nem így áll!

SZÓKRATÉSZ: Mit számít az, Polemarkhosz! Ha Thraszümakhosz most így mondja, így fogadjuk el tőle. Hanem felelj nekem, ó, Thraszümakhosz, vajon ezt akartad mondani: az az igazságos, amit az erősebb a maga számára hasznosnak vél, akárha tényleg hasznos neki, akárha káros? Így értetted?

XIV. THRASZÜMAKHOSZ: A legkevésbé. Azt hiszed, én erősebbnek találom a tévedőt, amikor téved?

SZÓKRATÉSZ: Gondoltam, éppen ezt állítod, amikor elismerted, hogy a vezető nem tévedhetetlen, hanem ő is tévedhet.

THRASZÜMAKHOSZ: Csűröd-csavarod a szót, Szókratész. Rögtön orvosnak hívod azt, aki a betegek gyógyításában téved, vagy számtudósnak, amikor az téved a számolásban ugyane tévedés szerint. Úgy vélem, csak megszokásból mondjuk, hogy az orvos tévedett, vagy a számoló tévedett, a grammatikus tévedett; de gondolom, ha tényleg az, aminek nevezzük, egyik sem téved soha. Szabatos meghatározás szerint, mivel te is szabatoskodol, senki mester nem téved; hiszen a tévedő azért téved, mert hibádzik a tudománya, és akkor ő nem is mester. Így hát mesterember, bölcs vagy épp vezető senki sem téved, ha tényleg vezető. Mégis mindenki azt hajtogatja: az orvos tévedett, a vezető tévedett. Fogd föl úgy, hogy előbb ilyen értelemben válaszoltam neked. A legszabatosabban kifejezve az áll, hogy a vezető - amennyiben tényleg vezető - nem téved és nem tévedve rendeli el, ami a legjobb neki, és ezt kell alattvalójának teljesítenie. Így hát, amint kezdetben mondtam, azt állítom igazságosnak, ami az erősebbnek hasznos.

XV. SZÓKRATÉSZ: Úgy legyen, Thraszümakhosz! Úgy véled, szócsűrő-csavaró vagyok?

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszed, puszta ármányból kérdeztem, amit kérdeztem, hogy érvelésedben megfogjalak?

THRASZÜMAKHOSZ: Tudom én, amit tudok. De te nem eszel belőle! Nem tudsz te nekem lopva ártogatni, sem nyílt szóval erőszakot venni rajtam!

SZÓKRATÉSZ: Ó, boldogságos ember, nem is próbálom meg. De hogy még egyszer így ne járjunk, határozd meg, hogy a vezető, az erősebb fogalmát a szokványos értelemben használod, vagy valami szabatos értelemben, ahogy az imént állítottad: igazságos az, hogy a gyöngébb tegye, ami az erősebbnek hasznos.

THRASZÜMAKHOSZ: A vezető fogalmát a legszabatosabb értelemben használom. Most ebben ártogass, rágalmazz, ha tudsz. Nem kell tőled elnézés! De nem is érsz el semmit.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszed, elment az eszem, hogy meg akarom nyírni az oroszlánt és cselt vetni Thraszümakhosznak?

THRASZÜMAKHOSZ: Az imént már megpróbáltad... De te ahhoz gyenge vagy!

SZÓKRATÉSZ: Elég az ilyesmikből! De mondd, szabatos értelemben az előbb említett orvos vajon micsoda? Pénzszerző-e vagy a szenvedők gondozója? Olyanról szólj, aki igazán orvos!

THRASZÜMAKHOSZ: A szenvedők gondozója.

SZÓKRATÉSZ: És a kormányos? Az igazi kormányos vajon a hajósok vezetője, vagy csak hajós?

THRASZÜMAKHOSZ: A hajósok vezetője.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, nem azt kell néznünk, hogy most éppen a tengeren hajókázik, és azért sem kell hajósnak hívnunk; hiszen nem a hajózás miatt hívják kormányosnak, hanem a tudománya miatt, és mivel ő a hajósok parancsnoka.

THRASZÜMAKHOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ugye mindegyikük valaminek a hasznára van?

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ugye mesterségük arra termett, hogy kutassa és szolgáltassa, miben lehet hasznára valakinek?

THRASZÜMAKHOSZ: Arra termett.

SZÓKRATÉSZ: És mind e mesterségnek hasznára van még valami más, amire rászorul, vagy mindegyik elég-e magamagának, lévén önmagában tökéletes?

THRASZÜMAKHOSZ: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Valahogy így. Ha azt kérdeznéd tőlem, elég-e a testnek maga a test, vagy szüksége van még valami másra is, azt felelném: mindenképpen szüksége van; hiszen épp emiatt találták ki az orvosmesterséget, mivel a test gyarló és nem elég neki, hogy olyan, amilyen; hogy szükségletét ellássa, erre szereztetett az orvosmesterség. Szerinted helyesen szólok, vagy nem?

THRASZÜMAKHOSZ: Helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Vajon csak az orvosmesterség gyarló, vagy a többi mesterségnek is szüksége van valami erényre, amint a szemnek a látásra, a fülnek a hallásra; így hát önmagán kívül szüksége van még valami másik mesterségre, amely kutatja és szolgáltatja az ő javát-hasznát? Vajon akad-e valami gyarlóság magában a mesterségekben, így mindegyikük rá van szorulva valami más mesterségre, amely kutatja, mi szolgálna az előbbi javára, és ez utóbbinak is szüksége van újabb másra, és így tovább a végtelenig. Avagy önnön javáról maga gondoskodik? Avagy éppen nincs rászorulva sem önmagára, sem másra abban, vajon mi szolgálna javára saját gyarlóságában, mivel semmiféle gyarlóság vagy hiba nincs benne, így más mesterség javát-hasznát sem kell szolgálnia, csak a magáét, lévén maga tökéletes és sérthetetlen, ameddig megmarad a maga tökéletes teljességében. Vizsgáld meg szabatos értelemmel, vajon így van-e ez, vagy másként?

THRASZÜMAKHOSZ: Azt hiszem így van.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az orvosmesterség nem a maga javát kutatja, hanem a test javát?

THRASZÜMAKHOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És a lovászat sem a lovászat javát, hanem a lovakét? És semelyik más mesterség nem keresi a maga javát - erre nincs is szüksége -, hanem azét, aminek a mestersége.

THRASZÜMAKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Nos, Thraszümakhosz, a mesterségek mind azokon uralkodnak és azoknak parancsolnak, amiket mint mesterségek szolgálnak.

THRASZÜMAKHOSZ: Legyen, bár ebben tétovázom.

SZÓKRATÉSZ: Egyik tudomány sem keresi-rendeli az erősebb javát, hanem a gyöngébbét, a neki alárendeltét.

(Szókratész:) Thraszümakhosz végezetül ebbe is belement, bár megpróbált ellene rugódozni. Miután beleegyezett:

SZÓKRATÉSZ: Egy orvos sem keresi-rendeli a maga hasznát, amennyiben igazi orvos, hanem a betegei javát. És egyetértünk abban, hogy az igazi orvos a test vezére és nem pénzszerző.

THRASZÜMAKHOSZ: Na jó, egyetértünk.

SZÓKRATÉSZ: És a szabatosan értelmezett kormányos sem matróz, hanem a hajósok parancsnoka. Vagy nem?

THRASZÜMAKHOSZ: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: És az ilyen kormányos és parancsnok nem a maga javát keresi-rendeli, de a hajósokét és alárendeltjeiét.

THRASZÜMAKHOSZ (kelletlenül): Legyen.

SZÓKRATÉSZ: Eszerint, ó, Thraszümakhosz, senki emberfia semmiféle uralomban, amennyiben igazi vezér, nem keresi-rendeli a maga javát, hanem az alattvalói javát, akiket mesterségével szolgál. És bármit tesz vagy beszél, arra nézve tesz vagy beszél: mi szolgál alattvalója javára.

XVI. (Szókratész:) Amikor a beszédben eddig jutottunk, és már mindenki világosan látta, hogy az igazságosságról szóló eszmefuttatás az ellentétébe csapott, Thraszümakhosz válasz helyett így szólt:

THRASZÜMAKHOSZ: Mondd, Szókratész, van neked dajkád?

SZÓKRATÉSZ: Hát ez mi? Nem kéne inkább felelned, mint ilyesmit kérdezned?

THRASZÜMAKHOSZ: Mert bizony elhanyagolja a náthádat, és az orrodat sem törli ki, pedig nagyon rád fér, hiszen még azt se tudod, mi a pásztor meg a birka!

SZÓKRATÉSZ: Ugyan?

THRASZÜMAKHOSZ: Mert azt hiszed, hogy a juhász meg a gulyás a birkák meg a tehenek javát keresi! Ugyan mi másért hizlalja és gondozza őket, mint a gazdája és a maga hasznára? És azt hiszed, hogy az államok vezetői - ha igazi vezetők - másképpen törődnek alattvalóikkal, mint a pásztor a birkákkal, és éjt-nappal nemcsak a maguk hasznát keresik? Így bizony igen távol rugaszkodtál a jogtól és igazságosságtól meg az igazságtalanságtól, ha nem veszed észbe, hogy a jog és az igazságosság valójában idegen jó: csakis az erősebbnek, a vezetőnek előnyös, az engedelmes alattvalónak káros; másfelől ellentéte, az igazságtalanság uralkodik az igazán bárgyúkon és az igazságosakon, és az alattvalók e hatalmasnak a kényét szolgálják, lévén erősebb, és engedelmeskedvén boldogítják úgy, hogy maguk boldogtalanok maradnak. Meg kell győződnöd róla, ó, ostobácska Szókratész, hogy az igazságos minduntalan a rövidebbet húzza az igazságtalannal szemben. Először is a közös ügyletekben, melyekben az igazságos az igazságtalannal közösködik, e közösség felbomlásakor semmiképp sem húz több hasznot az igazságtalannál, hanem éppen kevesebbet. Az államügyekben is, amikor adózni kell, az igazságos az egyenlőn felül többet ad be, az igazságtalan kevesebbet; mégis amikor arról van szó, ki mit kapjon, az igazságos semmit sem kap, a másik meg busás hasznot húz. És ha egyik is, másik is valami hivatalt vállal, ennek folyamán az igazságos, ha nem éri is különösebb csapás, háztartása elhanyagolásával súlyos kárt vall; a közhivatalból meg éppen semmi haszna, hiszen igazságos; hozzá még meggyűlöli őt a családja, az ismerősei, mivel nem akar nekik kedvezni azon fölül, ami igazságos; ugyanakkor az igazságtalan élvezi mindennek az ellenkezőjét. Azt a férfit értem, amint már előbb is mondtam, aki képes mindebből nagy hasznot húzni. Most, ha akarod, azt vizsgáld meg, mennyivel jobban jár valaki, ha igazságtalan, mint ha igazságos. Mindennél könnyebben megtudhatod, ha elképzeled a végső igazságtalanságot, ami az igazságtalant a lehető legboldogabbá teszi, az igazságtalanságot elszenvedőket, illetve tenni nem akarókat a legboldogtalanabbakká. Ez pedig a zsarnokság, amely nem kicsinyenként és apránként orozza el vagy rabolja el a másét, mindazt, ami szent, igaz, magán-, és köztulajdon, hanem mindent egy csapásra. Ha valaki kicsinyenként jár el ilyen igazságtalanul, és rajtakapják, azt megbüntetik, és a legnagyobb gyalázatban lesz része. Így templomrablónak, rabszolgakerítőnek, falbontónak, tolvajnak, fosztogatónak bélyegzik meg, ha csak egyenként követte el e gaztetteket. Ha viszont valaki javaik mellett magukat a polgárokat elfogva teszi rabbá, azt már nem gyalázza-szapulja senki, hanem boldognak és üdvözültnek magasztalják, nemcsak a polgárok, hanem azok is, akik gaztetteikről tudomást szereztek. Aki az igazságtalanságot gyalázza, nem azért teszi, mintha nem akarná elkövetni, hanem mert fél annak következményeitől. Így hát, ó, Szókratész, az igazságtalanság hatalmasabb, szabadabb és zsarnokibb az igazságosságnál, ha képes érvényesülni; és amint kezdettől fogva mondtam: az az igazságos, ami az erősebbnek hasznos, és jobban boldogul, nagyobb hasznot húz az igazságtalan.

XVII. (Szókratész:) Ezt mondván, Thraszümakhosz távozni készült, mint egy fürdős, leöntve fülünket sok nagy fennszóval, ám a jelenlevők nem engedték el, hanem kényszerítették, maradjon és indokolja meg előbbi szavait. Én is hevesen kérleltem:

SZÓKRATÉSZ: Ó, isteni Thraszümakhosz! menni akarsz, amikor ilyen nagy kérdést vetettél föl és még ki sem oktatsz bennünket, és magad sem tudod meg, így van-e vagy sem? Vagy azt hiszed, holmi semmiséget próbáltál meghatározni, nem pedig egy egész életvitelt, melyhez ha tartja magát az ember, a lehető legeredményesebb életet éli?

THRASZÜMAKHOSZ: Erről én másképp vélekedem.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, mit sem törődöl velünk, hogy jobban vagy rosszabbul élünk-e, nem tudva meg, amit te állítólag tudsz. Hanem jóember, légy kegyes minket útbaigazítani! Ugyan mit árthat neked, ha velünk, annyiunkkal kegyesnek mutatkozol? Engem, bevallom, nem tudtál meggyőzni; semmiképpen sem fogadom el, hogy az igazságtalanság előnyösebb az igazságosságnál, még akkor sem, ha szabadjára engedik, és nem akadályozzák meg, hogy tegye azt, amit akar. Nos, jóember, legyen az illető igazságtalan, cselekedhessék gonoszul akár titkon, akár nyílt erőszakkal, engem sose győz meg arról, hogy élete előnyösebb az igazságosénál. Gondolom, itt másoknak is ez a meggyőződésük. Bizonyítsd be, ó, boldogságos ember, hogy tévelygünk, ha többre tartjuk az igazságosságot az igazságtalanságnál!

THRASZÜMAKHOSZ: Hogyan tudnálak meggyőzni? Ha előbbi beszédem nem győzött meg, akkor mit tegyek? Véssem a lelkedbe szavaimat?

SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, semmiképpen! Hanem először is tarts ki állításod mellett, és ha módosítod a véleményedet, ezt nyíltan tedd, és ne ültess föl minket! Látod, Thraszümakhosz - visszatérve előbbi vizsgálódásunkra -, te az igazi orvos első meghatározása után úgy vélted, nem kell tartanod magad már az igazi pásztor fogalmához, hanem szerinted a pásztor - amennyiben pásztor - tartsa úgy a juhokat, hogy nem azok javát keresi, hanem csak a nagy lakomát, ahol ő majd kéjjel dőzsölhet vagy épp eladásukkal jó üzletet hajhásszon mint kalmár és nem pásztor. Szerintem az igazi pásztornak az a legfőbb gondja, hogy ápoltjainak a javát szolgálja; s bizony még a maga számítását is akkor leli meg a legjobban, ha pásztormesterségének hiánytalanul eleget tesz. Így gondolom én, s most szükségképpen egyet kell értenünk, hogy mindenfajta uralom, amennyiben uralom, senki másnak nem keresi javát, csak az alávetettjének és ápoltjának mind a köz-, mind a magánéletben. Mit gondolsz, az államok vezetői, ha igazi vezetők, önként uralkodnak?

THRASZÜMAKHOSZ: Zeuszra! nem gondolom, hanem tudom.

XVIII. SZÓKRATÉSZ: Más uralmaknál is, ó, Thraszümakhosz, nem azt tapasztaltad, hogy senki sem akar önként uralkodni, hanem mindenki zsoldot követel érte, mert hát a hivatalból nem ő húz hasznot, hanem alattvalói. Még erre felelj! Ugye minden egyes mesterség sajátos képességével különbözik a másikától? Kedves barátom, csak a meggyőződésedet követve válaszoljál, hogy célhoz érjünk!

THRASZÜMAKHOSZ: Sajátos képessége szerint.

SZÓKRATÉSZ: Nemde mindegyik valami sajátos, a másiktól elütő haszonnal szolgál nekünk, mint az orvosmesterség az egészség szolgálatával, a kormányosság meg a tengeren való biztonsággal, és ugyanígy a többi is.

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És a pénzszerző-mesterség meg a bért keresi. Ez a teljesítménye. Vajon az orvoslást és a kormányosságot ugyanannak a mesterségnek tartod? Vagy ha szabatosan akarod kifejezni magad, ahogy eltökélted: ha éppen a kormányos meggyógyult, mert jót tett neki a tengeri út, ezért a mestersége szerinted orvosmesterség?

THRASZÜMAKHOSZ: Aligha hinném.

SZÓKRATÉSZ: És a pénzszerzést sem tartod annak, még ha valaki annak gyakorlatában gyógyult is meg?

THRASZÜMAKHOSZ: Azt sem.

SZÓKRATÉSZ: És az orvoslást sem neveznéd pénzszerző-mesterségnek, még ha pénzt kap is a gyógyításért?

THRASZÜMAKHOSZ: Nem nevezném.

SZÓKRATÉSZ: Ugye szót értettünk abban, hogy minden egyes mesterségnek sajátos, külön képessége van?

THRASZÜMAKHOSZ: Szót értettünk.

SZÓKRATÉSZ: És valamennyi mesterember ami hasznot általában szerez, világos, hogy azt egy járulékos közös forrásból húzza?

THRASZÜMAKHOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: És azt is mondtuk, hogy ha a mesterember bért kap, akkor azt sajátos szakmája mellett a pénzszerző-mesterségből meríti?

THRASZÜMAKHOSZ: Nem tudom.

SZÓKRATÉSZ: Ezt a bért nem mindegyik a maga sajátos mesterségéből húzza, hanem ha tüzetesen szemléljük: az orvosmesterség egészséget szerez, a pénzszerzés bért; az építészet házat épít, és ezt követve bért a pénzszerzés; és így mind a többiek is teszik a maguk dolgát, és használnak alárendeltjeiknek. Ha ehhez bér nem járul, húz-e hasznot a mesterségéből a mester?

THRASZÜMAKHOSZ: Aligha.

SZÓKRATÉSZ: Amikor ingyen dolgozik, ugye nem húz hasznot?

THRASZÜMAKHOSZ: Gondolom, aligha.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, Thraszümakhosz, most már világos, hogy egyik mesterség sem keresi a maga hasznát, hanem csak gondozottja javát munkálja-rendeli előbbi állításunk szerint, annak mint gyöngébbnek a javát szolgálja és nem az erősebbét. Ezért mondtam előbb, kedves Thraszümakhosz, hogy bizony önként senki sem akar uralkodni és elvállalni vadidegenek bajának orvoslását, hanem bért követel, mivel aki a maga mesterségét szépen akarja űzni, soha nem keresi-rendeli a maga javát mestersége gyakorlatában, hanem csak alárendeltje javát. Ezért kell az uralkodni vállalkozónak pénz, megbecsülés, illetve büntetés az uralkodni nem akarónak.

XIX. GLAUKÓN: Hogy érted ezt, ó, Szókratész? A kétfajta bért értem, de azt már nem, mit akarsz a büntetéssel és miért soroltad a bérrel egy sorba?

SZÓKRATÉSZ: Hát nem fogod föl, mi a legkülönbek bére, amiért uralkodnak, ha már rászánták magukat? Vagy nem tudod, hogy a becsvágyat és a kapzsiságot szégyennek ítélik?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Ennélfogva a legjobbak nem kívánnak pénzért uralkodni, sem megbecsülésért, sem az uralkodásból nyilvánosan fizetséget húzva zsoldosnak minősülni, sem tolvajoknak, az uralomból titkon hasznot orozva. És becsvágyból sem kívánnak uralkodni, nem lévén becsvágyók. Kényszeríteni kell őket és büntetni, hogy uralkodni akarjanak. Ennélfogva rútságnak minősül, ha valaki önként kapdos az uralom után és nem várja meg a kényszert. Ha valaki nem akar uralkodni, annak a legnagyobb büntetés, ha gonoszok uralognak rajta. Gondolom, ettől félve vállalja az uralmat a derék, a jó, ha mégis vállalja, és még akkor sem úgy, mintha valami jólétbe, élvezetbe csöppenne, hanem csak kényszerből, hiszen nincs nála kiválóbb vagy vele egyenlő, akire átháríthatná. Azt hiszem, ha az állam csupa jó emberekből állna, az mind azért tusázna egymással, hogy ne uralkodjék; ebből világosan kitetszik, hogy az igazi vezető nem arra termett, hogy a maga javát keresse, hanem alárendeltjeinek javát. Különben minden értelmes inkább választaná, hogy más legyen az ő hasznára, semhogy ő a másért törje magát. Így hát én semmiképp sem értek szót Thraszümakhosszal, hogy az az igazságos, ami az erősebbnek hasznos. De ezt majd máskor vizsgáljuk meg. Sokkal fontosabb kérdésnek tetszik Thraszümakhosz azon állítása, hogy az igazságtalan ember élete boldogabb, mint az igazságosé. Te, Glaukón, melyik állítást helyesled? És melyiket tartanád igazabbnak?

GLAUKÓN: Szerintem előnyösebb az igazságos élet.

SZÓKRATÉSZ: Hallottad-e, mint sorolta elő Thraszümakhosz az igazságtalan élet előnyeit?

GLAUKÓN: Hallottam, de nem győzött meg.

SZÓKRATÉSZ: Szeretnéd, ha meggyőznénk őt; ha valahogy ki tudnánk mutatni, hogy nincs igaza?

GLAUKÓN: Már hogyne szeretném?

SZÓKRATÉSZ: Ha érvvel érvet szögezve szembe fölsorolnánk, mennyi minden jó háramlik az igazságosra, aztán ő is válaszolna nekünk és mi viszont, aztán összeszámlálnánk a mindkét részről elősorolt előnyöket, aztán már csak bírák kellenek, hogy döntsenek. De ha vizsgálódásunk folyamán egyezségre jutnánk, egyszersmind mi lennénk a szónokok és a bírák is.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Melyik változat tetszik neked?

GLAUKÓN: Ez utóbbi.

XX. SZÓKRATÉSZ: Nos, Thraszümakhosz, felelj nekünk, kezdve az elején. Azt állítod, hogy előnyösebb a tökéletes igazságtalanság a tökéletes igazságosságnál?

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is állítom. Az okokat már elmondtam.

SZÓKRATÉSZ: Hogyan állíthatsz ilyet? Ugye az egyiket erénynek hívod, a másikat bűnnek?

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ugye az igazságosságot erénynek, az igazságtalanságot bűnnek?

THRASZÜMAKHOSZ: Meglehet, édes barátom, de én mégis azt állítom, hogy az igazságtalanság előnyös, és az igazságosság káros.

SZÓKRATÉSZ: Hát akkor?

THRASZÜMAKHOSZ: Az ellenkezőjét állítom.

SZÓKRATÉSZ: Az igazságosságot bűnnek?

THRASZÜMAKHOSZ: Nem. De nagyon bárgyú nemeslelkűségnek.

SZÓKRATÉSZ: És az igazságtalanságot rosszlelkűségnek?

THRASZÜMAKHOSZ: Nem. De okosságnak.

SZÓKRATÉSZ: Ó, Thraszümakhosz! Talán okosnak s hozzá még jónak is tartod az igazságtalant?

THRASZÜMAKHOSZ: Azt igen, aki képes a tökéletes igazságtalanságra, képes államok és népek leigázására.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszed, hogy a zsebmetszőkre gondolok?

THRASZÜMAKHOSZ: Előnyös az ilyesmi is, ha titokban marad. De ez szóra sem érdemes, csak az, amiről előbb szóltam.

SZÓKRATÉSZ: Értem mit akarsz mondani. Csak azon csodálkozom, hogy az igazságtalanságot az erény polcára helyezed, s az ellenkezőjére az igazságosságot.

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is oda helyezem.

SZÓKRATÉSZ: Ez már kemény dió, barátom, nem könnyű megválaszolni. Ha csak előnyösnek állítottad volna az igazságtalanságot, mégis egyetértve másokkal abban, hogy a rosszaság rút, még mondhatnánk valamit a közfelfogással egyezőleg. Most azonban világos, hogy az igazságtalanságot szépnek és valami hatalmasnak tartod, és felruházod mindazzal a jóval, amit mi az igazságosságnak tulajdonítunk, sőt még erénynek és bölcsességnek mered minősíteni.

THRASZÜMAKHOSZ: Ezzel igazat jósoltál.

SZÓKRATÉSZ: Nem szabad föladnunk a vizsgálódást, amíg meg nem győződtem, hogy tényleg azt mondod, amit gondolsz. Mert, Thraszümakhosz, aligha hiszem, hogy tréfálsz, hanem őszintén mondtad ki a véleményedet.

THRASZÜMAKHOSZ: Mi közöd hozzá, mi a véleményem! Azt cáfold meg, amit állítok!

SZÓKRATÉSZ: Valóban semmi közöm hozzá. De próbálj még erre felelni! Szerinted az igazságos többet akar, mint ami jár neki?

THRASZÜMAKHOSZ: Semmiképpen. Mert akkor nem volna igazságos, lovagias és bárgyú.

SZÓKRATÉSZ: Többet a másik jogos cselekedeténél?

THRASZÜMAKHOSZ: Annál se.

SZÓKRATÉSZ: S vajon méltónak ítéli-e, hogy az igazságtalannal szemben előnyhöz jusson; és ezt igazságosnak tartja-e vagy nem?

THRASZÜMAKHOSZ: Igazságosnak tartaná és méltónak, csak nem teheti.

SZÓKRATÉSZ: Nem ezt kérdeztem; de vajon, ha az igazságossal szemben nem törekszik előnyre, ezt nem tartván méltónak, az igazságtalannal szemben igen?

THRASZÜMAKHOSZ: Lehet.

SZÓKRATÉSZ: És az igazságtalan? Előnyre törekszik-e az igazságos emberrel és az igazságos tettel szemben?

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne? Hiszen szerinte méltó, hogy bárkivel szemben előnyhöz jusson!

SZÓKRATÉSZ: Tehát még egy másik igazságtalannal és annak cselekedetével szemben is, hiszen ő azon tusáz, hogy mindenkinél többet kaparintson.

THRASZÜMAKHOSZ: Ez igaz.

XXI. SZÓKRATÉSZ: Tehát leszögeztük: az igazságos ember a hozzá hasonlótól nem akar előnyt, a nemhasonlótól akar; az igazságtalan viszont előnyre törekszik mind a hozzá hasonlóval, mind a nemhasonlóval szemben.

THRASZÜMAKHOSZ: Kitűnően szóltál.

SZÓKRATÉSZ: Nos? És az igazságtalan értelmes és jó, az igazságos egyik sem?

THRASZÜMAKHOSZ: Ez is igaz.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az igazságtalan hasonlít az értelmeshez és a jóhoz, az igazságos nem?

THRASZÜMAKHOSZ: Már hogyne hasonlítana a hasonló tulajdonságúhoz és viszont?!

SZÓKRATÉSZ: S vajon mindegyik olyan, mint akihez hasonlít?

THRASZÜMAKHOSZ: Milyen is lehetne?

SZÓKRATÉSZ: No jó, Thraszümakhosz! Szerinted az egyik ember jó zenész, a másik botfülű?

THRASZÜMAKHOSZ: Meglehet.

SZÓKRATÉSZ: Közülük melyiket tartod értelmesnek, melyiket értelmetlennek?

THRASZÜMAKHOSZ: A jó zenészt értelmesnek, a botfülűt értelmetlennek.

SZÓKRATÉSZ: Nemde, amiben értelmesnek, abban kiválónak is; amiben értelmetlennek, abban rossznak is?

THRASZÜMAKHOSZ: Persze.

SZÓKRATÉSZ: És az orvossal nem állunk ugyanígy?

THRASZÜMAKHOSZ: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Úgy véled, te legkülönb férfi, hogy a lantját jól hangoló zenész a húrok felhúzásában és lazításában a másik zenésszel szemben előnyre törekszik, abban őt felülmúlni akarja?

THRASZÜMAKHOSZ: Szerintem nem.

SZÓKRATÉSZ: És a botfülűt?

THRASZÜMAKHOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: És az orvos? Evés és ivás rendelésében a másik orvost ugyan fölül akarja-e múlni, és személyében s tetteiben vele szemben előnyhöz jutni?

THRASZÜMAKHOSZ: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: És azzal szemben, aki nem orvos?

THRASZÜMAKHOSZ: De mennyire!

SZÓKRATÉSZ: Most vizsgáld meg ezt a tudás és tudatlanság kérdésében. Szerinted az, aki tud, szóban, tettben előnyhöz akar-e jutni a másik emberrel szemben, aki szintén tud, vagy hasonló ténykedéssel hasonlítani hozzá?

THRASZÜMAKHOSZ: Ez utóbbit akarja.

SZÓKRATÉSZ: És a tudatlan? Nem akar-e előnyhöz jutni mind a tudóval, mind a nemtudóval szemben?

THRASZÜMAKHOSZ: De, bizonyára.

SZÓKRATÉSZ: Aki tud, az értelmes is?

THRASZÜMAKHOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Aki tud, az jó is?

THRASZÜMAKHOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Ugye a jó és értelmes a hozzá hasonlóval szemben nem akar előnyhöz jutni, a maga ellentétével szemben igen?

THRASZÜMAKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: A gonosz és a tudatlan előnyre törekszik mind a hozzá hasonlóval, mind a maga ellentétével szemben?

THRASZÜMAKHOSZ: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, Thraszümakhosz, az igazságtalan előnyt akart szerezni mind a hozzá hasonlóval, mind a nemhasonlóval szemben? Vagy nem így mondtad?

THRASZÜMAKHOSZ: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Viszont az igazságos csak a hozzá nemhasonlóval szemben?

THRASZÜMAKHOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az igazságos az értelmeshez és a jóhoz hasonlít, az igazságtalan a rosszhoz és a tudatlanhoz.

THRASZÜMAKHOSZ: Ez a látszat.

SZÓKRATÉSZ: És egyetértettünk, hogy mindegyik, amihez hasonló, olyan is?

THRASZÜMAKHOSZ: Egyetértettünk.

SZÓKRATÉSZ: Tehát kitűnt, hogy az igazságos értelmes és jó, az igazságtalan tudatlan és gonosz.

XXII. (Szókratész:) Thraszümakhosz mindezt elismerte, de nem olyan könnyen, ahogy én elbeszélem, hanem vontatottan és kényszeredetten, sok-sok izzadsággal, hiszen nyár volt; ekkor láttam először elpirulni - előbb soha. Miután egyetértetettünk, hogy az igazságosság erény és bölcsesség, az igazságtalanság gonoszság és tudatlanság, ezt mondtam:

SZÓKRATÉSZ: Úgy legyen! Tehát ebben megállapodtunk. De még azt is mondtuk: az igazságtalanság hatalom. Vagy nem emlékszel, ó, Thraszümakhosz?

THRASZÜMAKHOSZ: Emlékszem. De nekem ez az állításod sem tetszik. Volna róla mit mondanom. De ha kimondanám, jól tudom, hordószónoknak minősítenél. Vagy engedj beszélni a magam módján, vagy ha kérdezni akarsz, kérdezz, én neked, mint a mondákat mesélő nénikéknek csak igent, nemet bólintok.

SZÓKRATÉSZ: Csak a véleményedet mondd, ne mást.

THRASZÜMAKHOSZ: Csakhogy neked tessek... Úgysem hagysz beszélni. Nos mit akarsz?

SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, semmit. De ha ezt teszed, tedd. Én majd kérdezlek.

THRASZÜMAKHOSZ: Kérdezz hát.

SZÓKRATÉSZ: Hogy sorra végigvizsgáljuk a dolgot, azt kérdezem, amit az előbb: hogyan viszonylik az igazságosság az igazságtalansághoz? Elhangzott valamikor, hogy az igazságtalanság hatalmasabb és erősebb az igazságosságnál. Most hát, minthogy már az igazságosság bölcsesség is, erény is, gondolom könnyen kimutatható, hogy erősebb is az igazságtalanságnál, minthogy az tudatlanság. Nincs senki, aki ne tudná ezt. De Thraszümakhosz, azért nem óhajtom ilyen szimplán lezárni a dolgot, hanem tovább vizsgálni valahogy így: azt állítod, hogy adva van az igazságtalan állam, és megpróbálja igazságtalanul leigázni a többi államot és rabsorban tartani - és már sok szolgája van maga alá tiporva.

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne? Ebben a legsikeresebb éppen az, amely legtökéletesebben igazságtalan.

SZÓKRATÉSZ: Értem, hogy ez a te véleményed. De ezt vizsgáld meg, vajon ez a másik államot leigázó állam igazságosság nélkül megőrizheti-e erejét, vagy szükségképpen csak igazságossággal?

THRASZÜMAKHOSZ: Ha igaz a tételed, hogy az igazságosság bölcsesség is. Ha viszont az én állításom igaz, akkor csak igazságtalansággal.

SZÓKRATÉSZ: Nagyon örülök, ó, Thraszümakhosz, hogy nem csak rábólintasz és tagadsz, hanem még igen szépen válaszolsz is.

THRASZÜMAKHOSZ: Neked kedvezek.

XXIII. SZÓKRATÉSZ: Jól teszed. Még ebben is kedvezzél nekem, és felelj: szerinted egy állam vagy hadsereg, vagy kalózok, vagy tolvajok, vagy más népség, akik közösen valami gonoszságban orozkodnak, képesek-e valamit elérni, ha egymással szemben igazságtalanok?

THRASZÜMAKHOSZ: Aligha.

SZÓKRATÉSZ: És ha nem gonoszkodnak egymással?

THRASZÜMAKHOSZ: Akkor inkább.

SZÓKRATÉSZ: Az igazságtalanság, Thraszümakhosz, lázadást, gyűlölködést, harcot támaszt közöttük; viszont az igazságosság egyetértést és szeretetet. Így van?

THRASZÜMAKHOSZ: Úgy legyen! Hogy ne húzzak ujjat veled.

SZÓKRATÉSZ: Jól teszed. De felelj erre is. Ha az igazságtalanság, ahol csak föltámad, viszályt támaszt, ugye, ha szabadokban és szolgákban megfészkel, bennük kölcsönös gyűlöletet csihol és visszavonást, s képtelenné teszi őket a közös munkára?

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És ha két emberben támad föl. Azok ugye majd széthúznak, gyűlölködnek, ellenségeivé lesznek egymásnak és az igazságosaknak?

THRASZÜMAKHOSZ: Azok lesznek.

SZÓKRATÉSZ: És ha, Thraszümakhosz, egy emberben támad föl az igazságtalanság? Nem veszti el önnön lényegét? Vagy éppen megtartja?

THRASZÜMAKHOSZ: Megtartja.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, az igazságtalanságnak éppen az a lényege, hogy akiben csak föltámad, államban, fajban, seregben vagy bármi másban, azt először is képtelenné teszi a célszerű cselekvésre, meghasonlást támasztva benne, úgyhogy ellenségévé lesz önmagának és mindenféle ellenfelének, sőt még az igazságosnak is? Nem így van?

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is így.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, ha egyvalakibe belefészkelődik, mindezt épp úgy gerjeszti, hiszen épp ez a természete: először is az illetőt képtelenné teszi a cselekvésre, önmagával tusakodóvá és meghasonlottá teszi, majd önmaga és az igazságos ellenségévé. Így igaz?

THRASZÜMAKHOSZ: Így.

SZÓKRATÉSZ: Ó, kedvesem, ugye az istenek is igazságosak?

THRASZÜMAKHOSZ: Tegyük fel.

SZÓKRATÉSZ: És az igazságtalan gyűlöletes az istenek előtt, míg az igazságos a barátjuk.

THRASZÜMAKHOSZ: Töltekezzél a szavakban, én nem ellenkezem, nehogy ezek meggyűlöljenek.

SZÓKRATÉSZ: Csak rajta! Tedd lehetővé lakománk élvezetét, felelgetvén mint most is. Minthogy kitűnt, hogy az igazságosak bölcsebbek, jobbak, tettreképesebbek; viszont az igazságtalanok nem képesek közös cselekvésre - s ha el is ismerjük, hogy néha tényleg elértek valamit közösen, ebben nincs teljes igazságunk, hiszen ha teljesen igazságtalanok lettek volna, hajba kaptak volna; világos, hogy fészkelt bennük valami az igazságosságból, ami visszatartotta őket, hogy egymással is úgy bánjanak el, mint az ellenséggel; íme megtették, amit akartak, de úgy láttak neki gaztettüknek, hogy csak félig voltak gonosztevők; ha tökéletesen gonoszok és igazságtalanok lennének, tökéletesen cselekvésképtelenek volnának. Hogy ez így van, belátom, de nem úgy, ahogy te először állítottad. Még azt kell megvizsgálnunk, amit későbbre tűztünk vizsgálatra: vajon az igazságtalan jobban él-e az igazságosnál és boldogabb-e?

SZÓKRATÉSZ: Úgy hiszem, hogy ez már következik az előbbiekből, mégis vizsgáljuk meg jobban, hiszen nem valami mellékes dologról van szó, de épp arról, miképpen kell élnünk!

THRASZÜMAKHOSZ: Vizsgáld!

SZÓKRATÉSZ: Vizsgálom. De feleljél! Szerinted a lónak van valami rendeltetése?

THRASZÜMAKHOSZ: Van.

SZÓKRATÉSZ: Ugye azt ítélnéd a ló és bármely más lény rendeltetésének, ami egyedül csak vele hajtható végre a legjobban?

THRASZÜMAKHOSZ: Ezt nem értem.

SZÓKRATÉSZ: Így értsd. Látsz-e valami mással, mint a szemeddel?

THRASZÜMAKHOSZ: Nem.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Hallasz-e valami mással, mint a füleddel?

THRASZÜMAKHOSZ: Semmi esetre sem.

SZÓKRATÉSZ: Tehát joggal mondjuk, hogy a látás vagy a hallás a szem és a fül rendeltetése.

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: No és le tudod vágni a szőlő kacsát karddal, késsel vagy másmivel?

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: De semmivel sem olyan jól, mint a kacorral, hiszen azt e célra készítették?

THRASZÜMAKHOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ugye azt állítjuk, hogy ez a kacor különös rendeltetése?

THRASZÜMAKHOSZ: Azt állítjuk.

XXIV. SZÓKRATÉSZ: Gondolom, most már jobban érted a kérdésemet, vajon minden egyesnek van-e valami sajátos rendeltetése, amit minden másnál jobban teljesít?

THRASZÜMAKHOSZ: Már értem és elismerem, hogy mindennek van valami sajátos rendeltetése.

SZÓKRATÉSZ: Úgy legyen. És úgy látod-e, hogy mindennek, aminek valami rendeltetést tulajdonítunk, van valami erénye is? Térjünk vissza hát! Azt mondtuk, a szemnek van valami rendeltetése?

THRASZÜMAKHOSZ: Mondtuk.

SZÓKRATÉSZ: Nemde erénye is?

THRASZÜMAKHOSZ: Erénye is.

SZÓKRATÉSZ: És minden más dolognak vajon nem ugyanígy?

THRASZÜMAKHOSZ: Így.

SZÓKRATÉSZ: Figyeld meg ezt! Vajon a szem a maga dolgát jól végezné, ha nem volna adva a maga sajátos külön erénye, hanem ehelyett csak gyarlósága volna?

THRASZÜMAKHOSZ: Hogyan? Ekkor látás helyett bizonyára vakságról volna szó?

SZÓKRATÉSZ: Mi hát az erényük? Most nem ezt kérdezem, hanem hogy az illető a maga feladatát e sajátos erényével jól végzi, nélküle viszont rosszul.

THRASZÜMAKHOSZ: Ezzel igazat mondtál.

SZÓKRATÉSZ: A maga erényétől megfosztott fül nyilván rosszul látná el a dolgát.

THRASZÜMAKHOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ugyanez áll a többi más mindenre is?

THRASZÜMAKHOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Most ezt vizsgáld meg! A léleknek is van valami rendeltetése, amit semmi mással nem végeztethetsz? Ilyen például a gondoskodás, irányítás, tanácsadás és mind a többi efféle. Vajon mindezt valami másnak tulajdoníthatnánk és nem a léleknek? És mondhatnánk-e, hogy ez csak az ő rendeltetése?

THRASZÜMAKHOSZ: Csak az övé.

SZÓKRATÉSZ: És az élet? Mondhatjuk azt a lélek rendeltetésének?

THRASZÜMAKHOSZ: Mindennél inkább.

SZÓKRATÉSZ: És a léleknek is van valami erénye?

THRASZÜMAKHOSZ: Persze hogy van.

SZÓKRATÉSZ: No és, ó, Thraszümakhosz! A saját erényétől megfosztott lélek vajon jól tölti be a dolgát?

THRASZÜMAKHOSZ: Ez képtelenség.

SZÓKRATÉSZ: Akkor a gonosz lélek szükségképpen rosszul irányít és gondoskodik, viszont a jó lélek mindezt jól cselekszi?

THRASZÜMAKHOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: És egyetértettünk abban, hogy a lélek erénye az igazságosság, gyarlósága pedig az igazságtalanság.

THRASZÜMAKHOSZ: No jó, egyetértettünk.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az igazságos lélek és az igazságos ember jól él, az igazságtalan rosszul.

THRASZÜMAKHOSZ: Így látszik a te beszéded szerint.

SZÓKRATÉSZ: És aki jól él, az boldog és üdvözült, aki nem jól, annak része ezek ellenkezője?

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Tehát az igazságos ember boldog, az igazságtalan átkozott?

THRASZÜMAKHOSZ: Úgy legyen.

SZÓKRATÉSZ: De átkozottnak lenni nem előnyös, boldognak lenni igen?

THRASZÜMAKHOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Tehát ó, Thraszümakhosz, sohasem előnyösebb az igazságtalanság az igazságosságnál.

THRASZÜMAKHOSZ: Hát ezzel, Szókratész, töltekezzél a Bendisz lakomáján!

SZÓKRATÉSZ: A te jóvoltodból, Thraszümakhosz, miután szelíd voltál hozzám és felhagytál a haraggal. Ám ez a lakoma nem elégít ki, de ez az én hibám, nem a tiéd. De mint a torkosok minden után, amit felhordanak nekik kapdosnak, és mindazt kóstolgatják, mielőtt még az előző fogást igazán élvezhették volna, azt hiszem, én is így vagyok; mielőtt még az először kitűzött téma vizsgálatát befejeztük volna, hogy tudniillik mi az igazságos - ezt mellőzve nekirugaszkodtunk annak a kérdésnek, hogy vajon az igazságosság tudatlanság-e, gyarlóság-e vagy bölcsesség és erény. Mikor később fölvetődött az a téma is, hogy vajon előnyösebb-e az igazságtalanság az igazságosságnál, én éppen nem tartózkodtam tőle, hogy ne erre térjek át. Úgyhogy most ettől a társalgástól bizony nem lettem okosabb. Amíg nem tudom, mi az igazságosság, aligha tudom meg, hogy erény-e, hogy az igazságos ember boldog-e vagy sem.

I. (Szókratész:) Ezt mondván, már azt hittem, megszabadultam a további eszmecserétől. De kitűnt, hogy ez még csak a bevezetés volt. Glaukón, aki mindenbe a legbátrabban vág bele, nem fogadta el Thraszümakhosz meghátrálását:

GLAUKÓN: Ó, Szókratész, beéred-e a látszattal, hogy meggyőztél minket, avagy igazán meg akarsz győzni arról, hogy jobb igazságosnak lenni, mint igazságtalannak?

SZÓKRATÉSZ: Ha rajtam áll, igazán akarlak.

GLAUKÓN: De nem teszed, amit akarsz. Mondd meg nekem, vajon szerinted létezik-e valami jó, amit nem a származékaiért kívánunk, hanem önmagáért. Ilyen például az öröm és holmi ártalmatlan élvezetek, melyekből utólag is csak tiszta öröm fakad.

SZÓKRATÉSZ: Ilyesminek tetszik nekem is.

GLAUKÓN: No és? Létezik-e olyan jó, amit önmagáért szeretünk és a származékaiért is? Ilyen például a megértés, a látás, az egészség. Az ilyesmit mindkét okból kedveljük.

SZÓKRATÉSZ: Igen.

GLAUKÓN: És létezik-e szerinted valami harmadik jó is? Ide tartozik például a testgyakorlás és egyéb fáradozás, amit - betegek lévén - a gyógyulásért vállalunk. Továbbá a pénzszerzés. Ezeket fáradságosaknak mondhatnánk, viszont hasznosnak, ám önmagáért aligha kívánnánk, hanem csak a belőlük származó pénznyereségért és egyéb haszonért.

SZÓKRATÉSZ: Adódik ez a harmadik jó is. De miért kérded?

GLAUKÓN: Melyik csoportba tennéd az igazságosságot?

SZÓKRATÉSZ: Úgy gondolom, a legszebbe, amit mind önmagáért, mind a származékaiért kell szeretnünk, ha boldogok akarunk lenni.

GLAUKÓN: A sokaság bezzeg nem így látja: a fárasztó harmadik csoportba sorolják, melyet a bérért, a jó hírnévért, a dicsőségért kell vállalniuk, különben inkább kerülnék, lévén kényelmetlen.

II. SZÓKRATÉSZ: Tudom én, hogy a látszat ez; elébb Thraszümakhosz is ilyennek ócsárolta, dicsérve az igazságtalanságot. De hát úgy látszik, én keményfejű vagyok.

GLAUKÓN: Akkor hallgass meg, vajon így látod-e te is. Azt hiszem, Thraszümakhoszt te a kelleténél előbb megbűvölted, mint egy kígyót; én még egyáltalán nem tudtam dönteni egyik vagy másik igazáról. Szeretném hallani, mi az igazságosság és az igazságtalanság tisztán önmagában, és mi a hatalma a lélekben, mellőzve a belőlük fakadó jutalmat és a következményeket. Ha neked úgy tetszik, így cselekszem majd. Visszaidézem Thraszümakhosz beszédét, és először kimutatom, minek mondják az igazságosságot és honnan származik. Másodszor arról szólok, hogy az igazságosságot gyakorlók csak akaratuk ellenére vállalják kényszerből és nem mint valami számukra jót. Harmadszor, hogy méltán cselekszenek így, hiszen szerintük sokkal különb az igazságtalan ember élete, mint az igazságosé. Mivel, ó, Szókratész, magam sem vallom ezt, zavarban vagyok, hiszen zúg a fülem Thraszümakhosznak és másoknak az érveitől, ugyanakkor még senkitől nem hallottam kedvem szerint bizonyítást, hogy igazságosnak lenni jobb, mint igazságtalannak. Szeretném hallani magának az igazságosságnak a magasztalását önmagában - mégpedig tőled. Ezért bővebben magasztalom az igazságtalan életét, aztán jelzem neked, mi módon szeretném hallani tőled az igazságtalanság elmarasztalását és az igazságosság dicséretét. Vizsgáld meg, vajon tetszik-e néked ez.

SZÓKRATÉSZ: Mindennél inkább. Hiszen miről is hallana és beszélne szívesebben az ember?

GLAUKÓN: Szépen szóltál. Nos halld, hogy minek tartják az igazságosságot és honnan ered!

GLAUKÓN: Mondják, természettől adva van, hogy az igazságtalanságot elkövetni jó, elszenvedni rossz, és sokkal nagyobb rossz elszenvedni, mint amilyen jó elkövetni; úgyhogy ha egymás között azt elkövetik és elszenvedik, és így mindkettőt megízlelik, azok számára, akik képtelenek elkövetni és az elszenvedést kikerülni, előnyösebb egymás közt megállapodni, hogy inkább nem is tesznek és nem szenvednek el igazságtalanságot. Ettől fogva kezdenek törvényeket hozni és megállapodásokat kötni, és a törvény rendeléseit törvényesnek és igazságosnak nevezik - íme ez az igazságosság keletkezése és lényege, középút lévén a legnagyobb jó között - amikor az igazságtalan nem bűnhődik -, és a legnagyobb rossz között - amikor az elszenvedő nem képes bosszút állni -, tehát az igazságosságot - a két véglet középszerét - nem azért szeretik, mintha az valami jó volna, hanem gyöngeségből tisztelik az igazságtalanságot tenni képtelenek; ugyanis aki képes rá és valóban férfi, az senki emberfiával nem kötne szerződést az igazságtalanság elkövetését és elszenvedését kizárandó, hiszen ez bolondság volna. Ez hát a közfelfogás, ó, Szókratész, az igazságosság lényegéről és eredetéről.

III. Így hát az igazságosságot cselekvők akaratuk ellenére teszik azt, hiszen képtelenek igazságtalan tettre. Ezt akkor értenénk a leginkább, ha gondolatban következtetnénk: mindkét félnek, mind az igazságosnak, mind az igazságtalannak megadnánk a lehetőséget, hogy azt tegyék, amit akarnak, aztán követvén őket, megfigyelnénk, hova sodorja egyiket is, másikat is vágyakozása. Ekkor rajtakapnánk az igazságost, hogy ugyanarra törekszik, mint az igazságtalan, vagyis előnyszerzésre, hiszen az emberi természet arra termett, hogy ezt hajhássza mint jót, és csak a törvény és az erőszak kényszeríti az egyenlőség tiszteletére. Akkor adódnék nékik az említett lehetőség, ha ők is olyan hatalmat nyernének, mint a mondabeli Gügész, Lüdész nagyapja. Az akkori lüd uralkodónak volt szegődött pásztora, és egyszer csak nagy eső támadt és földrengés, meghasadt a föld, és azon a helyen, ahol épp legeltetett, nagy árok lett. Ámulva nézte, és leszállt a mélybe, és sok más mondai csodával együtt megpillantott egy érclovat, abban ajtóval zárt üreget, azon át behajolva mit látott: benn egy hullát, amely embernél magasabbnak látszott. Testén nem volt semmi, csak a kezén egy aranygyűrű; azt Gügész lehúzta és elment. A pásztorok össze szoktak gyűlni, hogy havonként jelentést tegyenek a királynak a nyáj állapotáról; e gyűlésen Gügész is megjelent kezén a gyűrűvel. Leült a többi pásztor közé és megfordította a gyűrűt úgy, hogy köve a tenyere felé álljon. Ekkor rögtön láthatatlanná vált a többi ott ülő előtt, úgyhogy azok úgy beszéltek róla, mint aki elment. Ezen elámulván próbaként ismét kifelé fordította a gyűrű kövét, és íme! - láthatóvá vált. Észbevéve ezt, kipróbálgatta a gyűrűt, vajon valóban ilyesmire képes-e, és újra csak az történt, hogy ha befelé fordította a gyűrű kövét, láthatatlanná vált, ha kifelé, láthatóvá. Ezt fölismervén rögtön kimódolta, hogy a király követe lehessen. Bejutván a palotába elcsábította a királynét, és azzal kifőzte, hogy megöljék a királyt, s az övé legyen az uralom. Ha ebből a gyűrűből kettő lenne és az egyiket az igazságos húzná föl, a másikat az igazságtalan, azt hiszem, egyik sem volna olyan acél jellem, hogy megmaradna az igazságosságban és bátorkodnék magát megtartóztatni a másétól, és nem nyúlna hozzá, ha megtehetné, hogy a piacról bármit szabadon elcsenhetne, és bemehetne a házakba, és akikkel akar, együtt lehetne és tetszése szerint megölhetne bárkit és bilincseiből szabadíthatna, és mintha csak isten volna, tehetne az emberek közt mindent. Ha ezt tehetné, nem lenne különbség a kettejük cselekedetei közt, hanem ugyanazon az úton járna mind a kettő. Mondhatná valaki: nagy bizonyítéka ez annak, hogy senki sem igazságos önként, hanem csak kényszerből, és az igazságosságot senki sem tartja kívánandó jónak, hiszen mihelyt valaki képesnek hiszi magát igazságtalankodni, meg is teszi. A maga számára minden férfi előnyösebbnek tartja az igazságtalanságot; igaza is van, mondja majd mindenki, aki erről beszél. Ugyanis ha ilyen lehetőséget nyer valaki, és nem akar semmi igazságtalanságot elkövetni, nem nyúl a máséhoz, azt az észlelők méltán vélhetnék igen nyomorultnak és esztelennek még akkor is, ha egymás között egymást áltatva az ellenkezőt magasztalják az igazságtalanság elszenvedésének félelmében.

IV. Minthogy a szóban forgó kettőnek az életét akkor ítélhetjük meg helyesen, ha szembeállítjuk a lehető legigazságosabb embert a legigazságtalanabbal, másképpen nem tudjuk megítélni. Milyen legyen e szembeállítás? Semmit el nem veszünk ennek igazságtalanságából, annak igazságosságából, hanem mindkettőt tételezzük a maga mivoltában tökéletesnek. Először is az igazságtalan cselekedjék úgy, mint a félelmes tudású mesteremberek, mint például a főkormányos vagy orvos. Tisztázza: mesterségében mi a megvalósítható és mi nem; az előbbit megkísérli, az utóbbit kerüli; és ha téved, képes rögtön kijavítani a tévedését. Így az igazságtalan ügyesen leplezze magát gazságaiban, ha valóban nagyon igazságtalan; ám ha rajtakapják, méltán tartsák ügyetlennek, hiszen épp az a végső igazságtalan, aki ebbeli mivoltában megőrzi az igazságos látszatát. Tulajdonítsuk a tökéletesen igazságtalannak a végső tökéletes igazságtalanságot, és ne vitassuk el tőle, ám hagyjuk meg neki, hogy végső gazfickó létére is megtartja a végső igazságos látszatát, és ha rajtakapják, tudjon talpra ugrani és kimagyarázkodni, ha gazságáért meg akarják fenyíteni. És ha erőszakoskodni kell, legyen képes az erőszakra is, akár bátorsággal és erővel, akár barátai készületével és vagyonával élve. Ezt hát ilyennek tételezvén, beszélgetésünkben állítsuk szembe vele az igazságost, ezt az egyszerű és nemes férfit, aki Aiszkhülosz szerint nem látszani akar jónak, hanem az lenni vágyik. Tehát vitassuk el tőle a látszatot. Ugyanis ha csak látszik igazságosnak, e látszatért megkapja a megbecsülést, ajándékokat, akkor bizonytalan, vajon tényleg az igazságosságért vagy az ajándékokért, a megbecsülésért ilyen. De fosszuk meg őt mindentől az igazságosságot kivéve, és így állítsuk szembe az előbbivel, ellenkező helyzetbe, hogy tartsák őt ártatlanul végsőkig igazságtalannak, hogy próbát álljon igazságosságában; ha sem a rossz hírnévtől, sem annak következményeitől nem torpan meg, hanem állhatatos marad mindhalálig ő, a valóban igazságos egy életen át az igazságtalanság látszatában vergődve, így mindketten mivoltuk végső pontjáig jutva - ez az igazságossághoz, az az igazságtalansághoz -, mindketten megítéltessenek, melyik a boldogabb.

V. SZÓKRATÉSZ: Jaj kedves Glaukón, e megítélés kedvéért milyen erőteljesen tisztáztad mindkettő mibenlétét, mintha szobrok volnának.

GLAUKÓN: Ahogy csak tudtam. Ilyenek lévén, úgy gondolom, most már nem lesz nehéz kifejtenünk, melyikre milyen élet vár. Hadd mondjam el, s ha közben durvábban forog a szó, ó, Szókratész, ne hidd, hogy én mondom, hanem az igazságtalanságot igazságosságnak magasztalók. Ezek azt állítják, hogy ilyen mivoltában az igazságost megostorozzák, megkínozzák, megkötözik, kiégetik a szemét, s mind e kínzások után még föl is nyársalják, hadd tudja meg, hogy nem lenni kell igazságosnak, hanem látszani. Aiszkhülosz mondását sokkal helyesebben állíthatnánk az igazságtalanról. Valóban - mondják - az igazságtalan, mivel a valóságban él és nem holmi látszatvilágban: igazságtalannak nem látszani akar, hanem az is akar lenni,

Először is igazságost tettetve uralkodni akar a városban, aztán feleségül venni, akit akar; tetszése szerint lányait kiházasítani; szerződést, szövetséget kötni, akikkel épp akar és emellett mindenből hasznot, nyereséget húzni, nem riadva vissza a gazságtól. Nyilvános és magánküzdelmekbe bocsátkozva mindig fölülkerekedik, ellenségeinél többet harácsolva meggazdagodik, barátait segíti, elleneinek ártogat; fölösen és fenségesen áldoz az isteneknek és tesz fölajánlásokat, és az igazságosnál sokkal jobban ápolja az isteneket és a neki tetsző embereket, úgyhogy végül - méltán - az istenek is jobban kedvelik az igazságosnál. Így aztán mind az istenek, mind az emberek különb életre méltatják az igazságtalant az igazságosnál.

VI. (Szókratész:) Glaukón e szavai után még eszembe volt, hogy mondjak valamit, de közbevágott testvére, Adeimantosz:

ADEIMANTOSZ: Azt hiszed, ó, Szókratész, hogy eleget szóltunk e kérdésről?

SZÓKRATÉSZ: Miért, nem?

ADEIMANTOSZ: Épp arról nem volt szó, amiről a leginkább kellett volna beszélni.

SZÓKRATÉSZ: Tehát ahogy a szó járja: fivére áll ki a férfiért. Nos tedd szóvá, amiről ő nem beszélt! Bár Glaukón beszéde arra elég volt, hogy engem leterítsen, úgyhogy aligha tudnék az igazságosság segélyére sietni.

ADEIMANTOSZ: Lárifári! De halld még ezt is. Át kell még tekintenünk az ő szavaival ellentétes érveket is, melyek az igazságosságot dicsérik, az igazságtalanságot gáncsolják, hogy világosabbá váljék, szerintem mit akart mondani Glaukón. Mondják, az apák arra buzdítják a fiaikat és mind a gondviselők neveltjeiket, hogy az ember legyen igazságos. Ezek nem magát az igazságosságot dicsérik, hanem az abból fakadó javakat, hiszen mindazt, amit a látszólag igazságos élve a látszatból, mint uralom, házasság, s az előbb Glaukón által említetteket szerintük az igazán igazságos nyeri el jó hírnevéből. Ezek még el is túlozzák a hírnév jelentőségét. A mérlegbe dobva az istenek értékelését, azt állítják, hogy az istenek végtelen javakkal jutalmazzák meg a bűnteleneket. Ahogy ezt a nemes Hésziodosz és Homérosz mondja. Hésziodosz szerint az istenek az igazságosaknak tölgyeket növelnek, s

és még sok más ilyen javakat sorol föl. Majdnem ugyanígy szól Homérosz:

A náluk fiatalabb Muszaiosz és fia még különb javakat ajándékoztat az istenekkel az igazságosnak. Elbeszélésükben őt a Hádészba vezérlik, majd leheverésztetik, a bűntelenek lakomáját készítve neki, megkoszorúzzák, és teszik, hogy minden időket mámorosan múlasson el, az örökös részegséget tartva az erény legszebb jutalmának. Mások még ennél is sokkal nagyobbnak tüntetik föl az istenek jutalmát, miszerint a bűntelen és eskütartó férfi fiak és unokák végtelen sorát hagyja hátra. Ezzel és más ilyesmikkel magasztalják az igazságosságot. Viszont a bűnöst, az igazságtalant az Alvilágban mély árokba ássák bele és kényszerítik, hogy kosárral vizet merjen, és még életében a legrosszabb hírbe verik; amivel Glaukón szerint az igazságtalannak látszó igazságos bűnhődik, azt ennek fejére róják ki: másmiben bizony nem lesz része az igazságtalannak. Ez hát az igazságos fölmagasztalása és az igazságtalan elmarasztalása.

VII. Ehhez még azt vedd észbe, Szókratész, mennyire másként vélekednek az igazságosról és az igazságtalanról magánbeszélgetéseikben és költeményeikben. Mind egy szájjal himnuszolják, hogy szép a mértékletesség és az igazságosság, de nehéz és fáradságos, viszont a mértéktelenség és igazságtalanság édes és könnyen elérhető, csak a közfelfogás és a törvény ítéli rútnak. Bizony az igazságosságnál előnyösebb az igazságtalanság - a tömeg ezt vallja, és boldognak ítéli és tiszteli a gonosz gazdagot és hatalmast és magán-, és közkitüntetésekkel halmozza el, és megveti a gyöngét és szegényt, noha elismeri, hogy ez különb az előbbinél. A legcsodálatosabbak ezek beszédei az istenekről és az erényről, hogy tudniillik az istenek csapásokkal és nyomorú élettel sújtják épp a jó embereket; a rosszakat viszont épp az ellenkező sorssal dédelgetik.

Bűvészek és jósok járulnak a gazdag ajtajához, és meggyőzik, hogy istenektől rendelt hatalmuk van arra, hogy ha ő vagy ősei gazságot cselekedtek, áldozattal és ráolvasással engesztelést szereznek neki élvezetes ünnepségek révén, és ha valaki ártani akar ellenségének, csekély költség ellenében éppúgy árthatnak az igazságosnak, mint az igazságtalannak, hiszen ők ráolvasással és lekötelezéssel lekenyerezhetik az isteneket, hogy nekik szolgáljanak. Tanúul ehhez bőségesen idézik a költőket, azt bizonygatva, mily könnyű az út a gonoszságra:

Hogy az emberek befolyásolhatják az isteneket, Homéroszra hivatkoznak mint tanúra:

Könyvhalmazokat mutogatnak: Muszaioszét, Orpheuszét - Szeléné és a Múzsák sarjaiét, akik szerint - mint mondják - áldozataikat végzik. Meggyőzik nemcsak a magánosokat, de még az államokat is, hogy áldozatok és holmi gyerekes vigalmak útján bűnük föloldozása és megtisztítása eszközölhető nemcsak a még élőknek, de még a holtaknak is. Ezt hívják halotti áldozatnak, ez megszabadít minket minden halálon túli bűnhődéstől, viszont az áldozatot elmulasztóra szörnyű büntetés vár.

VIII. Kedves Szókratész! A beszédek az erényről és a gonoszságról, valamint arról, miként értékelik ezeket az istenek, emberek, vajon hogyan hatnak a fiatalok lelkére, akik tehetségesek, fogékonyak, minden hallott szóra rácsapnak szinte röptiben, hogy következtetést vonjanak le belőle, milyen legyen az ember és merre haladva élheti le legjobban az életét. Bizonyára mondhatná magának ez ifjú:

és így körülsáncolva éldegéljek? A szóbeszéd szerint, ha valóban igazságos vagyok és nem csak látszom annak, abból éppen semmi hasznom, nyilván csak károm és kínom; viszont azt is mondják, hogy a magát igazságosnak álcázó igazságtalannak isteni élete van. Tehát ha még az igazságosságon is győz a látszat - a boldogság ura, ahogy a bölcsek tanítják -, akkor teljesen afelé kell fordulnom. Mint egy színpadi kulisszát, körém kell kerítenem az erény csalóka képét, és mögéje kell rejtenem az igen bölcs Arkhilokhosz sunyi, furfangos rókáját. Hanem - mondja valaki - nem is olyan könnyű a gonosznak mindvégig rejtve maradni. Erre azt felelhetnénk: semmi sem könnyű, ami jelentős, mégis, ha boldogok akarunk lenni, ez úton kell járnunk, amerre elméletünk nyomai vezetnek. Hogy rejtve maradjunk, közösségbe, klikkekbe kell tömörülnünk, és akadnak mesterei a meggyőzésnek, akik kioktatnak minket a népgyűlési és jogi bölcsességre, hogy segítségük révén részben meggyőzéssel, részben erőszakkal büntetlenül a lehető legtöbbet kaparintsunk. - De hát az istenek előtt nem lehet rejtőzködni, sem őket erőszakkal kényszeríteni! - Ugye ha egyáltalán nincsenek istenek, avagy mit sem törődnek az emberekkel, úgy nekünk sem kell törnünk magunkat, hogy előlük rejtekezzünk. Ha viszont mégis léteznek és törődnek velünk... de hiszen nem hallottunk, nem tudunk felőlük máshonnan, csak a szóbeszédből és a származásukat sorolgató költőktől; ezek pedig azt állítják, hogy az istenek áldozatokkal, hízelgő fogadalmakkal és ajándékokkal megkörnyékezhetők és lekenyerezhetők! Nos vagy mindkét eshetőséget elhisszük, vagy egyiket sem. Ha hisszük, akkor csak bátran gonoszkodjunk és bőven áldozzunk aljas zsákmányunkból. Ha igazságosak vagyunk, ugyan nem büntetnek az istenek, ám az igazságtalanság hasznáról le kell mondanunk. Ha viszont igazságtalanok vagyunk, bőséges nyereményünk csöppen, s még ha vétkezünk, törvényt szegünk is: lekenyerezzük az isteneket, és megússzuk büntetés nélkül. - Hanem majd az Alvilágban ugyancsak megbűnhődünk elkövetett gazságainkért mind magunk, mind az unokáink! Ugyan barátom - mondaná nagy megfontoltan valaki -, a halotti áldozatnak nagy a hatalma és a könyörgést meghallgató isteneknek, mint vallják a legnagyobb államok és az istenek gyermekei, akik költőkként és prófétákként hirdetik ezt nekünk!

IX. Miféle indokkal választanánk az igazságosságot az igazságtalanság helyett? Ha ezt a tisztesség csalárd látszatával leplezzük, akkor életünkben és holtunkban istenek és emberek előtt jól érezhetjük magunkat, hiszen ezt állítja a legtöbb, legkiválóbb ember. E mondottak alapján, ó, Szókratész, hogyan is akarná tisztelni az igazságosságot az olyan, aki bővelkedik lelki, testi, anyagi javakkal, és előkelő származással dicsekedhet? Hogyan is ne nevetne, hallván az igazságosság dicséretét? Ha valaki be tudja bizonyítani, hogy hazugságot szóltunk, és eléggé megismerte, hogy az igazságosság a legfőbb jó, az ugyancsak megbocsátó, és nem haragszik az igazságtalanokra, hiszen tudja, hogy - kivéve ha valaki éppen isteni természeténél fogva gyűlöli az igazságtalanságot vagy valami mélyebb tudás alapján tartózkodik tőle - a többiek közül senki sem igazságos önként, hanem csak gyarlóságból vagy öregsége, vagy egyéb gyöngesége miatt szapulja az igazságtalanságot, mivel képtelen azt elkövetni. Ez világos. Az ilyen, mihelyt hatalma nyílik rá, elsőként követ el igazságtalanságot, ha éppen megteheti. Mindennek az az oka, ahonnan Glaukón és a magam beszéde kiindult: Ó, csodálatos Szókratész, ti, akik csak az igazságosság magasztalói vagytok - elkezdve az őskori hősöktől, kiknek szavai fönnmaradtak, egészen a most élőkig -, sohasem ócsároltátok az igazságtalanságot vagy dicsértétek az igazságosságot másként csak úgy, hogy a belőlük származó hírnevet, megbecsülést és ajándékokat magasztaltátok; de hogy a lényegük a maga erejével benne lakozik a lélekben rejtve istenek, emberek elől, ezt soha senki nem fejtette ki meggyőző érvekkel, versben, prózában; vagyis hogy az igazságtalanság a lélekben lakozó legnagyobb rossz, az igazságosság a legnagyobb jó. Nos, ha kezdettől fogva erről beszéltetek volna, és ifjúságunktól fogva erről győztetek volna meg, ugyan nem kéne egymást őriznünk attól, hogy ne kövessünk el igazságtalanságot, hanem ki-ki maga volna őre magának, nehogy igazságtalan cselekedetével a legnagyobb rossznak légyen lakótársa!

Ó, Szókratész! Thraszümakhosz vagy valaki más ezt vagy még ennél is többet mondhatna az igazságosságról és az igazságtalanságról, s csavarhatná ellentétükbe a kettő lényegét szerintem elég durván. Nos én - semmit sem szeretnék eltitkolni előtted - éppen az ellenkezőjét szeretném tőled hallani, ezért szólok ilyen kimerítően. Eszmefuttatásoddal ne csak azt bizonyítsd be, hogy az igazságosság különb az igazságtalanságnál, hanem hogy ez vagy az mit idéz elő művelőjében, s ennélfogva jó vagy rossz önmagában. A látszatot mellőzd, ahogy ezt Glaukón követelte. Ha nem mellőzöd mindkettőből igaz hírét, és nem teszed hozzá a hazug látszatot, akkor kimondjuk, hogy nem az igazságost dicséred, hanem az annak látszót, és nem az igazságtalant gáncsolod, hanem az annak látszót, és arra buzdítod az igazságtalant, hogy álcázza magát, és így egyetértesz Thraszümakhosszal, hogy az igazságosság csak másnak jó, tudniillik az erősebbnek, viszont az igazságtalanság az illetőnek önmagának hasznos és előnyös, és ártalmas a gyöngébbeknek. Minthogy vallomásod szerint az igazságosság a legfőbb jók közül való, amelyeket már származékai miatt is érdemes elnyerni; mennyivel érdemesebb önmagáért, mint például a látást, hallást, értést, egészséget és a többi javakat, amelyek önnön természetükből és nem csupán látszólag értékesek - így hát azt magát dicsérd az igazságosságban, ami tisztán önmagában használ művelőjének, mint ahogy árt az igazságtalanság. A jutalmak és a látszatok magasztalását engedd át másoknak. Ahogy én másokat is faképnél hagynék, ha úgy dicsérnék az igazságosságot és magasztalnák az igazságtalanságot, hogy a velük kapcsolatos látszatot és jutalmakat magasztalnák vagy ócsárolnák. Ám ezt te ne tedd - ha csak magad nem ragaszkodnál hozzá -, hiszen egész életedben éppen ezt kutattad. Eszmefuttatásodban ne csak azt mutasd ki, hogy az igazságosság jobb az igazságtalanságnál, hanem azt is, hogy ez is, az is önnönmagában mit idéz elő a művelőjében, mi jót, mi rosszat, akár rejtve marad istenek, emberek előtt, akár nem.

X. (Szókratész:) Ezt hallván ugyancsak csodáltam Glaukón és Adeimantosz természetét, és örömömben ezt mondtam:

SZÓKRATÉSZ: Ó, Thraszümakhosz szellemi fiai! - ugyancsak jól kezdte elégiáját Glaukón barátja, miután a megarai csatában úgy kitüntettétek magatokat, mondván:

Azt hiszem, barátaim, ezt találóan mondta. Valóban isteni szellem szállt meg benneteket, hogy ilyen nagyszerűen érveltetek az igazságtalanság mellett, noha magatok nem valljátok, hogy jobb az igazságosságnál! Gondolom, ez nem az igazi meggyőződésetek. Következtetem ezt jellemetekből, minthogy magukból szavaitokból nem hinnék nektek. De mennél inkább hiszem ezt, annál inkább zavarba jövök, mitévő legyek! Nem tudom, hogyan segítsek az igazságosságnak, hiszen képtelen vagyok rá. Jele ennek, hogy amit Thraszümakhosznak bebizonyítani véltem, hogy tudniillik különb az igazságosság az igazságtalanságnál, ti nem fogadtátok el tőlem. Ám az is lehetetlen, hogy ne segítsek az igazságosságnak; félek, ez nem volna istenes dolog tőlem, ha jelenlétemben az igazságosságot vádolják és én csak lapulok és nem sietek a segítségére, noha még lélegzem és szólni tudok! Tehát mégis legjobb, ha melléállok tehetségem szerint.

GLAUKÓN ÉS A TÖBBIEK: Kérünk, mindenképpen segíts, és ne hagyd abba, míg ki nem vizsgálod, mi a kettő lényege és mi az igazság hasznosságuk felől!

SZÓKRATÉSZ: Nos elmondom, hogy látom én. Nem kicsinység ez a vizsgálódás, amit most megkísérelünk; azt hiszem, éles szem kell hozzá. Mivel mi nem vagyunk éppen éles szeműek, úgy kell vizsgálódnunk, mint mikor olvasásra igen kis betűs szöveget tettek a nem éppen jól látók elé, és akkor valaki észrevette, hogy valahol nagyobb térbe nagyobb betűk vannak írva; így kapóra jött, hogy először azt olvasnák el, és így silabizálnák ki a kisebbeket, hogy vajon ugyanazok-e.

ADEIMANTOSZ: Helyes, ó, Szókratész. De szerinted mi lehet ehhez hasonló az igazságosság vizsgálatában?

SZÓKRATÉSZ: Hadd mondjam el! Az igazságosság ugye egyetlen férfi igazságossága? De lehet egy egész államé is?

ADEIMANTOSZ: Nagyon is lehet.

SZÓKRATÉSZ: Ugye egy állam nagyobb, mint egy férfi.

ADEIMANTOSZ: Nagyobb.

SZÓKRATÉSZ: Bizonyára abban, ami nagyobb, több igazságosság található és könnyebben észrevehető. Tehát, ha akarjátok, először az államot szemlélve kutatjuk, milyen is az igazságosság, és csak azután vizsgáljuk meg az emberen, miben hasonlít a nagyobbhoz, s így kontrolláljuk a nagyobbat a kisebbel összehasonlítva.

ADEIMANTOSZ: Szerintem ez helyes.

SZÓKRATÉSZ: Ugye ha beszélgetésünk folyamán az államot keletkezésében szemléljük, akkor látjuk meg az igazságosságot, valamint az igazságtalanságot is?

ADEIMANTOSZ: Akkor látjuk meg.

SZÓKRATÉSZ: Ha így járunk el, remélhetjük, hogy könnyebben pillantjuk meg, amit keresünk?

ADEIMANTOSZ: Sokkal könnyebben.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem így kéne a dolog végére járnunk. Vizsgáljátok meg!

ADEIMANTOSZ: Vizsgáljuk! Másképpen ne tégy!

XI. SZÓKRATÉSZ: Állam - véleményem szerint - akkor keletkezik, ha az egyén már nem önellátó, hanem sok mindenre szüksége van; vagy mit gondolsz, mi másért alapítanak államot?

ADEIMANTOSZ: Csakis ezért.

SZÓKRATÉSZ: Így ha egy ember valami célból másik emberrel társul, aztán más szükséglettől hajtva megint másikkal, s mivel az embereknek sok mindenre van szükségük - egyre több segítőtársat gyűjtenek össze egy településre, ezt hívjuk államnak. Így van?

ADEIMANTOSZ: Így.

SZÓKRATÉSZ: Egyik a másiknak ad valamit; ha ad vagy elfogad tőle valamit, ezt nyilván valami előny reményében teszi?

ADEIMANTOSZ: Nagyon is valószínű.

SZÓKRATÉSZ: Nosza, hát teremtsünk képzeletben egy államot, kezdve mindjárt a kezdetén. - Mi késztet erre? - Nyilván szükségleteink.

ADEIMANTOSZ: Úgy van.

SZÓKRATÉSZ: Legelső és legnagyobb szükségletünk, hogy egyáltalán éljünk, létezzünk: az élelemszerzés.

ADEIMANTOSZ: Kétségtelenül.

SZÓKRATÉSZ: Másik szükségletünk a lakás, a harmadik a ruházat és így tovább.

ADEIMANTOSZ: Úgy van.

SZÓKRATÉSZ: Lássuk most, hogyan tesz eleget az állam ennyi igénynek. Úgy, hogy az egyik ember földműves lesz, a másik kőműves, a harmadik takács. Sőt, mindjárt hozzávehetjük a cipészt is és még másokat, akik testünk szükségleteiről gondoskodnak.

ADEIMANTOSZ: Vegyük hozzá.

SZÓKRATÉSZ: Szóval a legszükségesebb lények állama csupán négy vagy öt emberből állana?

ADEIMANTOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Mi következik ebből? Nem kell-e mindegyiküknek a maga termékét átengednie a többinek? Például a földműves egymaga szerezzen étket a többi négynek is, tehát négyszeres időn át vesződjék élelemszerzéssel a többi számára is? Vagy pedig velük ne törődjék, hanem csak magának termeljen negyedannyi élelmet negyedannyi idő alatt, a többi háromnegyed rész idejét pedig fordítsa ház-, ruha- és cipőkészítésre s ne vegye nyakába a mások gondját, hanem csak magára dolgozzék?

ADEIMANTOSZ: Az előbbi rend, Szókratész, talán könnyebb, mint az utóbbi.

SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, ez nem is csoda. Most, hogy mondod, eszembe jut, hiszen először is egyik ember természete más, mint a másiké; más-más munkára alkalmas. Nem gondolod?

ADEIMANTOSZ: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor? Vajon hogyan jobb: ha egymaga több mesterséget űz vagy ha csak egyet.

ADEIMANTOSZ: Ha csak egyet.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, az is nyilvánvaló, hogyha a munkában elszalasztjuk az alkalmas időpontot, kárt vallunk.

ADEIMANTOSZ: Nyilvánvaló.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, az elvégzendő munkával nem szabad addig várni, amíg az ember ráér, hanem szükségképpen alkalmazkodnia kell feladatához, mert azt nem veheti félvállról.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Eszerint minden termék szaporábban, szebben és könnyebben készül, ha egy ember - természetének megfelelően - a maga idejében, minden mást félretéve, csak azt az egyet készíti.

ADEIMANTOSZ: Mindenképp így van.

SZÓKRATÉSZ: Így azonban, Adeimantosz, nem négy polgárra, hanem sokkal többre lesz szükségünk a felsoroltak elkészítéséhez. Eszerint a földműves nem csinálhatja a maga ekéjét, ha azt akarjuk, hogy jó legyen, sem a kapáját, sem a többi földművelő szerszámát. De a kőműves sem, pedig neki is sok szerszám kell. Így a takács és a cipész sem.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Így az ácsok, kovácsok és még sok más mesterember, velünk szövetkezve, ugyancsak megnövelik államunkat.

ADEIMANTOSZ: Meg ám!

SZÓKRATÉSZ: Azért még akkor sem lesz túl nagy, ha hozzájuk társítjuk a csordásokat, juhászokat s a többi pásztort, hogy a földműveseknek legyen ökrük a szántáshoz, a kőműveseknek pedig - éppúgy mint a földműveseknek - igásbarmuk a szállításhoz, a takácsoknak és a cipészeknek pedig bőrük és gyapjújuk.

ADEIMANTOSZ: Nem is oly kicsi ez az állam, ha ennyi tagja van!

SZÓKRATÉSZ: Hát még, ha meggondoljuk: szinte lehetetlen olyan helyre telepíteni államunkat, ahol ne szorulna rá behozatali cikkekre.

ADEIMANTOSZ: Lehetetlen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor pedig olyan polgárok is kellenek, akik a hiányzó cikkeket más államból odaszállítják.

ADEIMANTOSZ: Kellenek bizony.

SZÓKRATÉSZ: Másfelől, ha megbízottunk üres kézzel menne, azaz semmi olyasmit nem vinne magával, ami azoknak hiányzik, akiktől hiányzó cikkeinket várjuk, alighanem üres kézzel térne vissza. Így van?

ADEIMANTOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: A hazai cikkeket tehát nemcsak a magunk kívánta mennyiségben kell gyártanunk, hanem annak a szükségleteit is figyelembe kell vennünk a mennyiség és a minőség tekintetében egyaránt, akivel cserélni fogunk.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Tehát államunknak több földművesre lesz szüksége, és egyéb mesterségekben is többekre.

ADEIMANTOSZ: Igen, többekre.

SZÓKRATÉSZ: Sőt másokra is, akik árukat szállítanak ki és be. Ezek ugye a kereskedők?

ADEIMANTOSZ: Azok.

SZÓKRATÉSZ: Tehát kereskedőkre is szükségünk lesz.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ha aztán a kereskedelem a tengeren bonyolódik le, még a tengerészethez értők is kellenek.

ADEIMANTOSZ Bizony.

XII. SZÓKRATÉSZ: Hát magában az államban a polgárok hogyan cserélik ki termékeiket? Hiszen ezért társultunk és alapítottunk államot.

ADEIMANTOSZ: Nyilván adásvétel útján.

SZÓKRATÉSZ: Ebből születik majd a piac és - csere céljából, mint jelkép - a pénz.

ADEIMANTOSZ: Így van.

SZÓKRATÉSZ: És ha a földműves vagy más mesterember valamely termékét a piacra viszi, és véletlenül nem ugyanakkor ér oda, mint az ő áruit cserében átvenni kívánók, vajon dolgait mulasztva ott gubbaszt majd a piacon?

ADEIMANTOSZ: Semmiképp! Hanem akadnak, akik - ezt látva - vállalkoznak a csere lebonyolítására, éspedig a jól szervezett államban rendszerint a leggyöngébb testalkatúak és a más munkára alkalmatlanok. Ezek aztán állandóan ott vannak a piacon, és pénzért átveszik az árut a kínálóktól, a vevőnek pedig pénzért eladják.

SZÓKRATÉSZ: Ez a szükség teremt államunkban árusokat. Árusoknak hívjuk azokat, akik a piacon ülve adásvétellel szolgálnak bennünket, míg azokat, akik más államokba utaznak, kereskedőknek.

ADEIMANTOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Akadnak egyéb szolgálatot tevő emberek is, akik értelmi képességeik alapján nem is igen volnának méltók a társulásra, de testi erejük révén a munkát jól bírják: ezek áruba bocsátják testi erejüket; ezt az árat napszámnak hívják, és ezért napszámos a nevük.

ADEIMANTOSZ: Feltétlenül.

SZÓKRATÉSZ: Tehát a napszámosok is az állam lakosságát szaporítják.

ADEIMANTOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Nos Adeimantosz, megnőtt-e már annyira az államunk, hogy teljesnek ítéljük?

ADEIMANTOSZ: Talán igen.

SZÓKRATÉSZ: S ugyan hol fészkelhet benne az igazságosság s az igazságtalanság? És azok közül, amiket vizsgáltunk, miben jelentkezik?

ADEIMANTOSZ: Én bizony nem tudom, Szókratész, hacsak nem épp a fentebb fölsoroltak kölcsönös használatában.

SZÓKRATÉSZ: Lehet, hogy igazad van; ne csüggedjünk tehát, hanem vizsgáljuk meg!

Először is azt vizsgáljuk, milyen lesz az így szervezett állam polgárainak az életmódja. Bizonyára termelnek majd gabonát és bort, készítenek ruhát és cipőt, építenek házakat, s nyáron többnyire mezítlenül és mezítláb dolgoznak majd, télen pedig jól felöltözve és jó cipőkben; ételnek árpából darát, búzából lisztet őrölnek, s azt megfőzik, ezt megdagasztják, aztán a pompás kalácsot és kenyeret sorba kirakják gyékényre vagy tiszta falevelekre, s gyermekeikkel együtt, a földre szórt tiszafa- és mirtuszlombokra heveredve, vígan lakmároznak, bort isznak, koszorúval a fejükön himnuszokkal magasztalják az isteneket, s egymás közt édesen mulatoznak; de anyagi erejükön felül nem szülnek gyermeket, mert óvakodnak a szegénységtől vagy a háborútól.

XIII. GLAUKÓN: Úgy látom, szegényeket kenyérhez való nélkül akarod megvendégelni!

SZÓKRATÉSZ: Igazad van. Elfelejtettem, hogy kenyérhez való is kell nekik, éspedig: só, olajbogyó és túró, továbbá hagyma, zöldség, hogy valami paraszti főzeléket főzhessenek maguknak. Utóételt is tálalunk fel nekik, éspedig: fügét, borsót és babot, továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek majd tűzön, s közben módjával iszogatnak; így éldegélnek békében és egészségben, s aztán - valószínűleg öregkorukban - elhunyván, ugyanezt az életmódot hagyják utódaikra.

GLAUKÓN: Ha disznóállamot alapítottál volna, Szókratész, azokat se etethetted volna másképp!

SZÓKRATÉSZ: De hát hogy kellene akkor, Glaukón?

GLAUKÓN: Ahogy szokás; ha nem akarnak épp csak tengődni, feküdjenek kereveten, étkezzenek asztalról, s egyenek ők is olyan kenyérhez valókat és csemegéket, mint mi.

SZÓKRATÉSZ: Ahá, most már értem. Úgy látszik, vizsgálnunk kell nemcsak az állam, hanem a dőzsölő állam keletkezését is. És ez talán nem is rossz módszer: ha megszemléljük az ilyen államot is, hamar rájövünk, hol támad az államokban az igazságosság és az igazságtalanság. Szerintem az igazi állam és egyúttal az egészséges is az, amelyről az imént beszéltünk; ám ha akarjátok, nézzük meg a felpuffadt államot is, semmi akadálya. Úgy tetszik, hogy ez az állam, a szerény életmód egyeseket nem elégít ki; kerevet kell nekik, asztal, egyéb bútorok, no meg finom ételek, mirha- és egyéb füstölőszerek, hetérák és nyalánkságok kellenek, éspedig mindez a legnagyobb választékban. Sőt még az először említett házat, ruhát, cipőt sem csak a szükséglet szerint adjuk meg nekik, hanem elő kell mozdítanunk a festést, cifrázást is, sőt be kell szereznünk aranyat, elefántcsontot és más ilyesmit is. Így van?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát megint csak növelnünk kell az államot, mert amaz első, egészséges állam most már nem elegendő, hanem fel kell duzzasztanunk olyan tömegekkel, amelyeknek már nem a létszükségletek kielégítése a feladatuk; ilyenek: a vadászok és az utánzók, sokan, akik a formákat s akik a színeket utánozzák és sokan, akik a zenei művészetet űzik, azaz a költők és segédeik: a dalnokok, színészek, kartáncosok, vállalkozók; ezt-azt, de főleg női ékszereket gyártó iparosok. De sokkal több alkalmazott is kell; vagy szerinted nem kellenek nevelők, dajkák, ápolónők, komornák, borbélyok meg pékek és szakácsok is? Sőt még kondásokra is szükségünk lesz: ezek az egyszerű államban még nem voltak - mivégre lettek volna? - a luxusállamban már ők is kellenek. Sőt sok egyéb fajta állat is, ha lesz, aki megeszi. Így van?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ám ha így élünk, orvosokra is sokkal inkább rászorulunk, mint előbb.

GLAUKÓN: Rá bizony.

XIV. SZÓKRATÉSZ: Sőt most már nem lesz elég az a terület, amely a régi lakosságot jól eltartotta. Kevés lesz. Vagy talán nem?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor pedig a szomszédaink területéből kell kihasítanunk, ha azt akarjuk, hogy elegendő legelőnk, szántónk legyen: nekik viszont a mienkből, ha ők is túllépik a létszükségletük határát és nyakló nélkül vagyonszerzésre adják fejüket.

GLAUKÓN: Bizony, Szókratész, ez elkerülhetetlen.

SZÓKRATÉSZ: Eszerint, Glaukón, vállalnunk kell a háborút? Vagy mi egyebet tehetünk?

GLAUKÓN: Csakis ezt.

SZÓKRATÉSZ: Azt most ne is kutassuk, hogy a háború áldást vagy bajt hoz-e ránk, csupán annyit szögezzünk le, hogy íme megleltük a háború kiváltó okát, ami - ha föltámad - a magán- és közéletre a legtöbb bajt zúdítja.

GLAUKÓN: Nagyon igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Tehát, kedves barátom, még jobban megnöveljük az államot, nem is valami kicsiséggel, de egy egész hadsereggel, amely majd kivonul és a ránk támadókkal harcot vív az állam egész vagyonáért, s mindazért, amit elsoroltunk.

GLAUKÓN: Hogyan? Nincsenek erre elegen ők maguk?

SZÓKRATÉSZ: Bizony nincsenek, ha igaz az államformálás kezdetein tett szép megállapodásunk - ha még emlékszel -, hogy egy ember képtelen eredményesen űzni sokféle mesterséget.

GLAUKÓN: Igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Nem mesterség-e a harci küzdelem?

GLAUKÓN: De nagyon is az.

SZÓKRATÉSZ: És vajon a cipészetre több gondot fordítunk, mint a harci mesterségre?

GLAUKÓN: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig a cipésznek megtiltottuk, hogy egyidejűleg földműves, takács vagy kőműves is legyen. Legyen csak cipész, így lesz a munkája tökéletes, és ugyanígy a többinek is csak egy foglalkozást adunk: azt, amire kinek-kinek hajlama van, s amiben - minden mást félretéve, egész életében csak azt gyakorolva és az alkalmakat el nem szalasztva - tökélyre juthat; de vajon nem a legfőbb érdekünk-e, hogy a hadi dolgaink is jól sikerüljenek? Vagy talán ez olyan könnyű foglalkozás, hogy a földműves, a cipész vagy bármilyen más mesterember egyszersmind jó katona is, viszont tökéletes malom- vagy kockajátékos csak az lehet, aki már gyermekkorától fogva gyakorolja, nemcsak úgy mellékesen? S ha valaki pajzsot vagy más hadifegyvert vesz a kezébe, talán még aznap tökéletesen kiképzett gyalogossá vagy más fegyvernembeli harcossá válik, holott, ha bármi más eszközt fog meg, attól még nem lesz sem mesterember, sem atléta, sőt még csak használni sem tudja, ha nem tanulta ki az illető szerszám fortélyát, és nem gyakorolta be fogásait?

GLAUKÓN: Akkor bizony nagyon értékesek volnának a szerszámok!

XV. SZÓKRATÉSZ: Mivel pedig az őrök feladata mindennél fontosabb, az őrnek mindennél inkább mentesnek kell lennie más foglalkozástól, és mestersége a legnagyobb szakértelmet és gyakorlatot igényli.

GLAUKÓN: Én is azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: És ehhez a foglalkozáshoz nem kell természet adta ügyesség?

GLAUKÓN: Már hogyne kellene.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, az lesz a feladatunk - ha ugyan képesek vagyunk erre -, hogy kiválasszuk, milyen természetes ügyesség kell az állam védelmére.

GLAUKÓN: Valóban ez a feladatunk.

SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, nem csekély nyűgöt vettünk a nyakunkba; s mégse csüggedjünk, amíg csak futja erőnkből.

GLAUKÓN: Ne is!

SZÓKRATÉSZ: Nos, mit gondolsz, őrködés szempontjából van-e különbség a nemes fajú kutyakölyök és a nemes ifjú közt?

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy mindkettő legyen elég éber, hogy észrevegye az ellenséget; elég gyors, hogy ha észrevette, üldözőbe is vegye; s elég erős, hogy ha utolérte, le is győzze.

GLAUKÓN: Igen, minderre szükség van.

SZÓKRATÉSZ: És bátor is legyen, mert csak így harcolhat jól.

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: De lehet-e bátor a ló, a kutya vagy bármi más élőlény, ha nem indulatos? Vagy nem tapasztaltad-e, hogy az indulat lebírhatatlan, leküzdhetetlen, és az indulatos lélek mindig és mindennel szemben rettenthetetlen és legyőzhetetlen?

GLAUKÓN: De már tapasztaltam.

SZÓKRATÉSZ: Azt már látjuk, hogy testileg milyen legyen az őr.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És azt is, hogy lelkileg indulatosnak kell lennie.

GLAUKÓN: Ez is világos.

SZÓKRATÉSZ: Mármost, kedves Glaukónom, mint érhető el, hogy egymással és a többi polgárral szemben ne legyenek ilyen vadak, ha egyszer ilyen a természetük?

GLAUKÓN: Zeuszra, nem könnyű kérdés.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig kell hogy társaikkal szemben szelídek legyenek, és csak az ellenséggel kegyetlenek, különben meg sem várják, hogy mások irtsák ki őket, már előre megteszik ezt maguk.

GLAUKÓN: Igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Hát akkor mit cselekedjünk? Hol lelünk olyan lelket, amely szelíd is, haragos is? Hiszen a szelíd természet éppen ellentéte az indulatosnak!

GLAUKÓN: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig ha valakit e tulajdonságok valamelyikétől megfosztunk, abból már jó őr nem lehet; ám a kettő együtt lehetetlennek látszik, eszerint nem is létezhet jó őr.

GLAUKÓN: Lehet, hogy így van.

(Szókratész: Itt egy kissé megzavarodtam, de aztán végiggondolva az előzményeket, így szóltam:)

SZÓKRATÉSZ: Nem is csoda, kedves barátom, ha zavarban vagyunk; hisz megfeledkeztünk a magunk elé állított képről.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Nem gondoltuk meg, hogy ha mi nem is hittük, azért van olyan természet is, amely az ellentéteket egyesíti magában.

GLAUKÓN: Hol van ilyen?

SZÓKRATÉSZ: Bárki megfigyelheti más lényekben is, de nem utolsósorban éppen abban az állatban, amelyet az imént az őrhöz hasonlítottunk. Hiszen tudod, a nemes vérű kutya hajlama szerint gazdáival és az ismerősökkel szemben végsőkig kezes, az ismeretlenekkel szemben viszont annál barátságtalanabb.

GLAUKÓN: Ezt tudom.

SZÓKRATÉSZ: És ez lehetséges! Tehát nincs abban semmi természetellenes, ha az őröket is ilyeneknek szeretnénk látni.

GLAUKÓN: Nincs is.

XVI. SZÓKRATÉSZ: És mi a véleményed, aki őr akar lenni, amellett hogy indulatos, szüksége van arra is, hogy bölcsességszerető legyen?

GLAUKÓN: Hogyan? Ezt nem értem.

SZÓKRATÉSZ: Ezt is láthatod a kutyán, s ez valóban csodálatra méltó benne.

GLAUKÓN: Micsoda?

SZÓKRATÉSZ: Ha ismeretlen embert pillant meg, felbőszül, még ha az nem is bántotta; ha meg ismerőst, hízeleg neki, még ha az nem is volt jó hozzá. Nem csodálkoztál még ezen?

GLAUKÓN: Eddig nemigen gondoltam rá, de tudom, hogy a kutya tényleg így tesz.

SZÓKRATÉSZ: Pedig ez az indulata igen okos-ügyesnek tetszik, sőt bölcsességszeretőnek.

GLAUKÓN: Milyen értelemben?

SZÓKRATÉSZ: Abban, hogy akit megpillant, csupán aszerint ítéli jó barátnak vagy ellenségnek, hogy ismeri-e vagy sem. Már miért ne volna az tanulni szerető lény, amely aszerint határozza meg: mi rokon s mi idegen, hogy felismeri-e vagy se?

GLAUKÓN: Nem is képzelhető másképp.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig a "tanulni szerető" és a "bölcsességszerető" ugyanazt jelenti.

GLAUKÓN: Ugyanazt.

SZÓKRATÉSZ: Tehát nyugodtan megkívánhatjuk az embertől is, ha azt akarjuk, hogy a házbéliekkel és az ismerősökkel szemben barátságos legyen, hogy természete bölcsességszerető és tanulásszerető legyen.

GLAUKÓN: Megkívánhatjuk.

SZÓKRATÉSZ: Az állam leendő széptestű-lelkű őreinek bölcsességszerető, indulatos, gyors és erős természetűeknek kell lenniök.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Az őr tehát ilyen legyen. De hogyan tápláljuk és neveljük őket? És ennek a fejtegetése előmozdítja-e vizsgálódásunk célját, hogy tudniillik rájöjjünk, hogyan támad igazságosság és igazságtalanság az államban? Nehogy mellőzzünk valami fontosat, de szót se csépeljünk.

(Szókratész:) Ekkor Glaukón testvére így szólt:

ADEIMANTOSZ: Ebből a szempontból nagyon is sokat várok e kérdés megvitatásától.

SZÓKRATÉSZ: Bizony, kedves Adeimantoszom, ne hagyjuk félbe, még ha tán soká tart is.

ADEIMANTOSZ: Ne is!

SZÓKRATÉSZ: Gyerünk! - mintha csak mesélgetnénk, múlatva az időt - elméletben próbáljuk megnevelni őket.

ADEIMANTOSZ: Helyes.

XVII. SZÓKRATÉSZ: Mi a nevelés? Vajon kitalálhatnánk jobbat a nagyon régóta kipróbált nevelésnél? A testet képezi a testedzés, a lelket a zene.

ADEIMANTOSZ: Úgy van.

SZÓKRATÉSZ: És nevelésünkben a zenét előbb kezdjük, mint a testedzést.

ADEIMANTOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ha zenét mondasz, az elbeszélést is beleérted?

ADEIMANTOSZ: Bele.

SZÓKRATÉSZ: Kétfajta elbeszélés van: igaz és kitalált.

ADEIMANTOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Nevelnünk kell mindkettővel. Először a kitalálttal.

ADEIMANTOSZ: Nem értem, mire gondolsz.

SZÓKRATÉSZ: Nem érted, hogy a gyermekeknek először mondákat mesélünk? Ez úgyszólván tiszta kitalálás, noha van benne némi igazság. A gyermeknevelésben először mondákkal élünk, még a testedzés megkezdése előtt.

ADEIMANTOSZ: Úgy van.

SZÓKRATÉSZ: Azt mondtuk, előbb a zenével kezdjük, csak aztán a testedzéssel.

ADEIMANTOSZ: Helyesen mondtuk.

SZÓKRATÉSZ: Ugye tudod, minden dolognak a kezdete a legfontosabb, különösen pedig a zsengekorúak számára. Hiszen leginkább e korban alakul és vésődik be a lélekbe mindaz, amit bele akarunk vésni.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, hagyjuk-e könnyű szívvel, hogy fiúcskáink akárkitől kitalált akármilyen mondákat halljanak, s befogadjanak a lelkükbe azokkal éppen ellentétes vélekedéseket, amelyeket óhajunk szerint mint serdültek magukénak vallhatnának?

ADEIMANTOSZ: Semmiképp ne hagyjuk!

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem először is ügyelnünk kell a mondaköltőkre: ha valami szépet alkotnak, azt elfogadjuk, a rosszat viszont elutasítjuk. Az anyákat meg a dajkákat pedig meggyőzzük, hogy csak az elfogadott mondákat meséljék gyermekeiknek, és azokkal formálják a lelküket sokkal inkább, mint kezükkel a testüket. Mostani meséik zömét viszont mellőznünk kell.

ADEIMANTOSZ: Melyeket?

SZÓKRATÉSZ: A nagyobb alapján ítéljük meg a kisebbet is. Hiszen mindkettőnek azonos irányelvűnek kell lennie és ugyanolyan hatásúnak. Vagy nem így gondolod?

ADEIMANTOSZ: De igen. Csak nem foghatom föl, melyeket érted nagyobbaknak.

SZÓKRATÉSZ: Melyeket Hésziodosz, Homérosz és a többi költő mesélt, csupa kitalált mondát szerkesztgettek, meséltek és még most is mesélnek.

ADEIMANTOSZ: Milyeneket? És ugyan mit gáncsolsz bennük?

SZÓKRATÉSZ: Mindenekelőtt amit a leginkább gáncsolnom kell: ha kitalált történeteik nem szépek.

ADEIMANTOSZ: Mennyiben?

SZÓKRATÉSZ: Amikor elbeszélésében a költő rosszul ábrázolja, milyenek az istenek és a hősök, mint ahogy a festő nem hasonlónak ábrázolja modelljét.

ADEIMANTOSZ: Helyes, ha az ilyesmit gáncsolod. De hogyan ítéljük meg és milyennek?

SZÓKRATÉSZ: Először is, ha a legjelentősebbekről a legjelentősebb költeményt a költő nem jól képzelte el, például ahogy Hésziodosz elbeszéli Uranosz tetteit, és Kronosz bosszúját rajta. Aztán Kronosz tetteit és azt sem, mint bántak el vele a fiai, gondolom, még ha valóban megtörtént volna is, nem kéne így elbeszélni éretlen fiataloknak, hanem jobb volna hallgatni róla; vagy ha mégis kényszerülnénk elmondani, ezt csak a lehető legkevesebben vegyék fülükbe titokban, nem holmi disznóáldozás keretében, hanem valami ritka nagy áldozat során, hogy a lehető legkevesebben hallhassák.

ADEIMANTOSZ: Bizony elég durvák e beszédek.

SZÓKRATÉSZ: Úgy bizony, Adeimantosz. És azt se szabad mondanunk egy fiatal füle hallatára, hogy ha a legnagyobb gonoszt cselekszi, még ha az őt igazságtalanul bántó apján vesz is halálos bosszút, ezzel nem tesz semmi különöset, hiszen csak azt cselekszi, amit a legősibb és legnagyobb istenek.

ADEIMANTOSZ: Zeuszra! Szerintem sem célszerű az ilyen beszéd.

SZÓKRATÉSZ: De az olyan sem, amelyben istenek istenekkel csatáznak, ármányt szőnek egymás ellen és tusakodnak, hiszen ez nem is igaz; ha az kell, hogy az állam leendő őrei a legutálatosabbnak ítéljék az egymás elleni gyűlölködést. Távol legyen tőlünk, hogy holmi óriásküzdelmekről meséljünk nekik, még ki is színezve azt, vagy az istenek és hősök csatáiról, ha rokonaikkal, barátaikkal tusáznak. Sőt, ha arról szeretnénk meggyőzni őket, hogy eddig soha senki polgár nem gyűlölködött polgártársával, lévén ez istentelen, inkább ebben a szellemben meséljenek az aggok és öreg nénikék kiskoruktól fogva gyermekeinknek, s ha ezek már fölcseperedtek, a költők is ilyen mondákat meséljenek nekik. Azt, hogy Hérát a fia megbilincselte, és Héphaisztoszt apja letaszította, mert segítségére sietett eltángált anyjának; és a Homérosz-költötte istenháborúkat sem szabad befogadnunk államunkba, még akkor sem, ha képletesen értelmezzük, akár ha szó szerint - az ifjú nem tudja még megítélni, mi képes beszéd és mi nem, hiszen amit ilyen korában felfog, az változatlanul megfészkel képzeletében és nehéz onnan kitörölni. Ezért mindennél fontosabbnak kell ítélnünk, hogy amit először hallanak, az a legszebben elmesélve az erényre ösztönözze őket.

XVIII. ADEIMANTOSZ: Ez ésszerű. De ha valaki megkérdezne minket, melyek ezek, miféle mondák, ugyan mit mondanánk?

SZÓKRATÉSZ: Adeimantosz, mi nem vagyunk költők, sem én sem te, hanem államalapítók. S az államalapítóknak csak az irányelveket illik tudni, melyek alapján alakítsák mondáikat a költők, és ha ezektől eltérnek, műveiket nem szabad beengednünk; magunknak nem kell mondákat költenünk.

ADEIMANTOSZ: Igazad van. De melyek volnának az istenekre vonatkozó irányelvek?

SZÓKRATÉSZ: Talán ezek. Amilyen az isten, mindig olyannak is kell ábrázolni, akár ha eposzba költik, akár dalokba, akár tragédiába.

ADEIMANTOSZ: Úgy van.

SZÓKRATÉSZ: Ugye az isten igazán jó és jónak is kell őt mondanunk?

ADEIMANTOSZ: Kétségtelenül.

SZÓKRATÉSZ: És aki jó, az nem árt senkinek?

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem, nem.

SZÓKRATÉSZ: Tehát a nem ártalmas árt?

ADEIMANTOSZ: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ha nem árt, akkor rosszat sem támaszt?

ADEIMANTOSZ: Azt sem.

SZÓKRATÉSZ: Ha nem támaszt semmi rosszat, akkor nem lehet a rossznak oka sem?

ADEIMANTOSZ: Már hogy lehetne?

SZÓKRATÉSZ: Akkor hasznos a jó?

ADEIMANTOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: A jó nem mindennek az oka, hanem csak a jó állapotnak, a rossznak nem.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen így van.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az isten, ha jó, nem mindennek az oka, ahogy oly sokan állítják, hanem az ember számára csak kevésnek az oka, sok mindennek nem, hiszen sokkal kevesebb jó ér minket, mint rossz. A jót nem okozhatja más, csak az isten, a rossznak az okát bármi másban kereshetjük, csak nem az istenben.

ADEIMANTOSZ: Szerintem tökéletesen igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Nem szabad elfogadnunk sem Homérosznak, sem a többi költőnek a tévedését, amikor esztelenül tévelyegve ilyesmiket állítanak az istenekről:

És ez sem igaz:

XIX. Azt az állítást se fogjuk megdicsérni, hogy az esküvések és szerződések Pandarosz-elkövette összezavarását Athéné és Zeusz intézte; és azt sem, hogy az istenek vetélkedése és perük elbírálása Zeusz és Themisz ármánya volt; azt sem engedhetjük, hogy Aiszkhülosz mondását hallhassák a fiatalok:

Ha valaki meg akarja költeni Niobé szenvedéseit, amelyekről ezek a jambusok szólnak, vagy a Pelopidák, a trójaiak szenvedéseit vagy más ilyesmit, akkor vagy nem szabad mindezt egy isten tetteinek állítania, vagy ha igen, ki kell találnia rá valami okot, amit most keresünk, és azt kell mondania, hogy az isten igazságosan és jól cselekedett, csak az embereknek kellett bűnhődniök, hogy megjavuljanak. Ám azt, hogy ezek a bűnhődők szerencsétlenek, és nyomorúságuknak oka az isten - ezt a költők nem állíthatják. De ha azt mondanák: gonosz emberek nyomorúságukban méltók a büntetésre, de meglakolván jótéteményben részesülnek az istentől - ezt el kell fogadnunk. Ám ha azt állítják, valaki ártatlanra bajt hozott az isten, ez ellen minden eszközzel küzdenünk kell, hogy senki ezt ki ne mondja államunkban, ha azt jól akarjuk kormányozni, és senki ezt ne hallhassa, sem ifjú, sem öreg, versben, prózában elmesélve, mert kimondani ezt istentelenség volna, nekünk pedig káros; különben is önellentmondás.

ADEIMANTOSZ: Osztozom veled e törvényjavaslatban. Tetszik nekem.

SZÓKRATÉSZ: Úgy hát ez legyen az istenekről szóló egyik törvény és irányelv; ehhez tartva magát kell szólnia az elbeszélőnek, költeni a költőnek, vagyis hogy nem mindennek oka az isten, csak a jósorsnak, jó adománynak.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is kell ez.

SZÓKRATÉSZ: De mi légyen a második törvény? Azt hiszed, az isten varázsló, aki ármányból hol itt, hol ott más és más képben jelenik meg, néha saját alakjában, majd azt másra változtatva minket rászed, és magát ilyen-olyan látszattal álcázza; vagy pedig egyszerű lény az isten, és semmiképpen nem akar megválni önnön igazi képétől?

ADEIMANTOSZ: Jelenleg nem tudok mit mondani erre.

SZÓKRATÉSZ: Hát erre? Nem szükségszerű, hogy aki megválik önnön alakjától, az vagy magától változik át, vagy mástól kényszerítve?

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, ami önmagában a legjobb állapotban van, az más hatására a legkevésbé változik vagy mozdul, mint például a test az ételtől, italtól, fáradtságtól, vagy mindenféle növény a hőségtől, széltől és hasonló befolyásoktól: éppen a legegészségesebb és legerősebb lény változik a legkevésbé.

ADEIMANTOSZ: Kétségtelenül.

SZÓKRATÉSZ: Ugye éppen a legbátrabb és legértelmesebb lelket zavarja meg és változtatja el legkevésbé a külső hatás?

ADEIMANTOSZ: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: Hasonló módon, éppen a legszebben összeállított tárgyakat, épületeket, ruhákat, ha jól készültek és jó állapotban vannak, a legkevésbé változtatja el az idő és más behatás.

ADEIMANTOSZ: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Minden, ami természettől vagy mesterségből, vagy mindkét okból tökéletes, a lehető legkisebb változást tűri mástól.

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Az isten mindenben a legtökéletesebb, s az isten dolgai is.

ADEIMANTOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ennélfogva a legkevésbé tűri az alakváltozást az isten.

ADEIMANTOSZ: A legkevésbé.

XX. SZÓKRATÉSZ: És vajon önmagát változtatja-e, cserélgeti-e?

ADEIMANTOSZ: Világos, ha egyáltalán változik.

SZÓKRATÉSZ: Vajon jobbra, szebbre cseréli-e magát, vagy magánál rútabbra, silányabbra?

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen rosszabbra, ha már változik. Hiszen azt állítjuk, hogy szépségének, erényének nincs semmi fogyatékossága.

SZÓKRATÉSZ: Igen helyesen szólsz. S ha így van, Adeimantosz, azt hiszed, önként változik rosszabbra isten vagy ember?

ADEIMANTOSZ: Ez lehetetlen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát lehetetlen, hogy egy isten el akarja magát változtatni. Minthogy a lehető legszebb és legjobb, lehetőleg mindegyik meg akar maradni változatlanul önnön alakjában.

ADEIMANTOSZ: Igen, ez szükségképpen így van.

SZÓKRATÉSZ: Tehát, ó, legjobb barátom, senki költő ne mondja nekünk, hogy

és Proteuszról és Thétiszről se hazudozzék senki, se tragédiában, se másféle költeményben ne léptessék föl Hérát átváltozva, hogy mint papnő adományt koldul az argoszi Inkahosz folyó életadó gyermekeinek, és sok más ilyesmit nekünk ne hazudozzanak. És hitelt adván ezeknek, az anyák se rémítgessék gyermekeiket holmi fonákul mesélt mondákkal, hogy hát mindenfelé idegenek álcájában az istenek bekószálják az éjszakát, hiszen ezzel káromolják az isteneket, és gyermekeikbe gyávaságot plántálnak.

ADEIMANTOSZ: Semmiképpen ne tegyék!

SZÓKRATÉSZ: Vagy talán az istenek maguk nem változnak, mégis minket rászedve és megbabonázva úgy tesznek, mintha más és más alakban látszanának?

ADEIMANTOSZ: Lehetséges.

SZÓKRATÉSZ: Ugyan? Hát hazudni akarna az isten, szóval és tettel hamis jelenést mutatva?

ADEIMANTOSZ: Nem tudom.

SZÓKRATÉSZ: Nem tudod, hogy az igazi hazugságot, ha lehet így mondani, minden isten és ember gyűlöli?

ADEIMANTOSZ: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Így. Senki nem akar szándékosan becsapódni és tévedni önmaga lényegében és a legfontosabb dolgokban, hanem éppen mindennél jobban attól fél, nehogy ilyen helyzetbe kerüljön.

ADEIMANTOSZ: Ezt sem értem.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszed, valami fenségeset szólok? Bizony azt mondom, ha valamely lélek a valót illetően becsapódik, téved, tudatlan marad, s ezáltal a hazugságnak lépre megy és abban megmarad - mindezt senki nem akarja, sőt gyűlöli, főleg a jelen esetben.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Helyesen hívhatnánk ezt, amint az imént mondtam, igazi hazugságnak, ez a hazugságban-létnek a lélekben fészkelő nemtudása; hiszen amit a szavakban kimondunk, az a lélekben lejátszódó élménynek az utánzata, utólag keletkezett és nem maga a tiszta, keveretlen hazugság. Nem?

ADEIMANTOSZ: De igen.

XXI. SZÓKRATÉSZ: Az igazi hazugságot nemcsak az istenek gyűlölik, hanem az emberek is.

ADEIMANTOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: No és? A szavakban kifejezett hazugság mikor és kinek lehet olyan hasznos, hogy nem méltatja gyűlöletre? Talán az ellenséggel és az úgynevezett barátainkkal szemben, amikor eszelősségükben vagy tudatlanságukban valami végzetest cselekednének, hasznos gyógyszer lehet a baj elhárítására. Továbbá az előbb említett mondákban, mivel nem tudjuk, hogy a régmúlt történetekben mi az igazság és, amennyire lehet, közelítjük a hazugságot az igazhoz és így tesszük hasznossá.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: Ugyan mi végre hasznos az istennek a hazugság? Talán mert nem ismeri a régi történeteket, és az igazsághoz közelítés kedvéért hazudik?

ADEIMANTOSZ: Ez nevetséges volna!

SZÓKRATÉSZ: Hazug költő az istenek közt nem adódik. Vagy igen?

ADEIMANTOSZ: Nem hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Vagy talán ellenségtől való félelmükben hazudnának?

ADEIMANTOSZ: Távol legyen!

SZÓKRATÉSZ: Vagy övéik, barátaik eszelőssége és éretlensége miatt?

ADEIMANTOSZ: De hiszen senki eszelős és éretlen nem barátja az istennek!

SZÓKRATÉSZ: Tehát nincs semmi indoka, amiért hazudna az isten?

ADEIMANTOSZ: Nincs.

SZÓKRATÉSZ: Az isten és a démon természetétől fogva sosem hazudik.

ADEIMANTOSZ: Sosem.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az isten egyszerű, igaz, tettben és szóban alakot maga sohasem vált, sem másokat be nem csap, sem rémlátomás, sem beszéd, sem valami jelküldés, sem ébrenlét, sem álom útján.

ADEIMANTOSZ: Szavaid nyomán én is ezt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Egyetértesz velem, hogy ez a második irányelv; és e szerint kell az istenekről szólani és költeni, hogy tudniillik ők sem nem varázslók, nem változtatnak alakot, sem minket nem akarnak hazugsággal félrevezetni sem szóval, sem tettel.

ADEIMANTOSZ: Egyetértek.

SZÓKRATÉSZ: Sokért magasztaljuk Homéroszt, de azt semmiképpen nem magasztaljuk, hogy szerinte Zeusz álmot bocsát Agamemnónra; és Aiszkhüloszt sem, amikor Thétisszel azt mondatja:

"menyegzőmön Apollón

Ha valaki ilyet mond az istenről, arra megneheztelünk, és nem rendelünk neki kart színielőadáshoz, azt sem hagyjuk, hogy szövegét a tanítók felhasználják az ifjak neveléséhez, ha azt akarjuk, hogy őreink istenfélők legyenek - már amennyire az embernek lehetséges.

ADEIMANTOSZ: Mindenképpen egyetértek e szemlélettel, és törvénynek ajánlom.

I. SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, ilyesmiket kell hallaniok, és nem szabad hallaniok az istenekről gyermekségüktől fogva azoknak, akik majd tisztelik az isteneket és szüleiket, és a barátságot egymással a legtöbbre becsülik.

ADEIMANTOSZ: Gondolom, ezt helyesen látjuk.

SZÓKRATÉSZ: És hogyan tovább? Hogy bátrakká váljanak, ugye semmi olyat nem szabad nekik mesélnünk, ami kiváltja bennük a halálfélelmet? Vagy azt gondolod, lehet valaki bátor, ha fél a haláltól?

ADEIMANTOSZ: Zeuszra, aligha.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Aki elhiszi, amit az Alvilágról hall, hogy az valami szörnyűség, azt hiszed, az majd nem retteg a haláltól, és a csatában vereség és szolgaság helyett vajon inkább választja a halált?

ADEIMANTOSZ: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, rendelést kell tennünk a mondákat mesélni szándékozóknak, s meg kell kérnünk őket, egyszerűen ne ócsárolják az alvilágbeli életet, inkább dicsérjék, hiszen úgy igazat se mondanak és hasznosat se a leendő harcosoknak!

ADEIMANTOSZ: Így kell tennünk.

SZÓKRATÉSZ: Ki kell hagynunk e versekből minden ilyesmit:

és az ilyet:

vagy:

vagy:

vagy:

vagy:

vagy:

Megkérjük Homéroszt és a többi költőket, ne haragudjanak, ha ezeket s az ilyen részleteket mellőzzük, nem mintha nem lennének költőiek és behízelgők a sokaság fülének, ám éppen mert költőiek, annál kevésbé szabad hallaniok ifjainknak és a férfiaknak, akiknek szabadoknak kell lenniök és a halálnál jobban félniök a szolgaságtól.

ADEIMANTOSZ: Mindenképpen.

II. SZÓKRATÉSZ: Ugye akkor az ezekkel kapcsolatos szörnyűséges és borzasztó neveket is mellőznünk kell, például Kókütoszt, a Sztüx folyót, a "föld alatti"-t, a "vértelen"-t és más ilyen jellegű neveket, amelyek végsőkig megriasztják a hallgatóságot. Bizonyára más szempontból jó ez. Mi viszont féltjük őreinket, nehogy az ilyen borzongás hatására izgulékonyakká és puhányakká váljanak, jobban, mint kellene.

ADEIMANTOSZ: Jogosan féltjük.

SZÓKRATÉSZ: Tehát mellőzendők?

ADEIMANTOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Annál inkább kell az ellenkező jellegű elbeszélést és költészetet művelnünk.

ADEIMANTOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Akkor mellőznünk kell a kiváló férfiak sirámait és nyüszítéseit is.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen, ha az előbbieket is.

SZÓKRATÉSZ: Vizsgáld meg, helyesen mellőzzük-e vagy sem. Azt tartjuk: derék férfi derék társa halálán nem szörnyülködik, még ha a barátja volt is.

ADEIMANTOSZ: Ezt tartjuk.

SZÓKRATÉSZ: És nem jajveszékel úgy, mintha valami szörnyű csapás érte volna.

ADEIMANTOSZ: Nem ám!

SZÓKRATÉSZ: Azt is mondjuk, hogy az ilyen tökéletesen beéri önmagával, mégis boldog, és a többiektől különbözve nem szorul másra.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: A legkevésbé érzi szörnyűnek, ha örökre meg kell válnia a fiától, testvéreitől, pénzétől vagy más ilyesmitől.

ADEIMANTOSZ: A legkevésbé.

SZÓKRATÉSZ: Ha ilyen csapást kell elszenvednie, akkor a legkevésbé jajveszékel, és zokszó nélkül tűri.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Tehát méltán mellőzhetjük a híres férfiak sirámait, és átengedhetjük ezeket a nőknek, de még a különb nőknek sem, inkább a semmirekellő férfiaknak, hogy a vidék őrzésére rendelt őreink csak undorodjanak meg az ilyesmitől.

ADEIMANTOSZ: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Ismét megkérjük Homéroszt és a többi költőt, hogy ne ábrázolják az istennő fiát, Akhilleuszt úgy, mint aki

vagy így:

Sem más zokszót és jajveszékelést, amelyet Homérosz költött. Az istenek rokona, Priamoszt se mutassa, mint

Ennél is sokkal inkább kérjük, hogy ne tegye az isteneket jajveszékelőkké, akik ilyeneket mondanak:

S ha már a többi istent így ábrázolja, legalább a legfőbb istent ne merje magához ennyire nem hasonlóvá torzítani, amikor így beszélteti:

vagy így:

III. Kedves Adeimantosz, ha a mi ifjúságunk buzgón hallgatná az ilyesmit és nem nevetné ki, mint méltatlan beszédet, aligha vélné magához méltatlannak egy is közülük - ember lévén - és aligha róná meg magát, ha netán ő maga is így szólana vagy tenne, hanem szégyentelenül, magán erőt sem véve minden kis bántalomra sirámokat süvöltene, jajveszékelne!

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Nem teheti, ahogy eszmefuttatásunk az imént jelezte. És ezt mindaddig el kell fogadnunk, míg nem győznek meg minket valami szebbről.

ADEIMANTOSZ: Valóban nem teheti.

SZÓKRATÉSZ: És szívesen nevetők se legyenek. Ugyanis ha valaki minduntalan átadja magát a kacagásnak, az keresi az erős változást.

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Elfogadhatatlan, hogy hős férfiakat kacajba merülve ábrázoljanak, nemhogy isteneket.

ADEIMANTOSZ: Elfogadhatatlan.

SZÓKRATÉSZ: Ugye azt sem fogadjuk el Homérosztól, amikor az istenekről így beszél:

Ugye szerinted ezt sem hihetjük el?

ADEIMANTOSZ: Vedd úgy, mint az én véleményemet: semmiképpen nem fogadhatjuk el.

SZÓKRATÉSZ: Mindennél többre kell becsülnünk az igazságot. Ha előbb helyesen állítottuk, hogy az igazi isteneknek a hazugság haszontalan, viszont az embereknek olykor még hasznos lehet mint orvosság, akkor azt bízzuk rá az orvosokra; magánember nem illetékes ebben.

ADEIMANTOSZ: Ez világos.

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát valakinek, az állam vezetőinek joguk van hazudni az ellenségnek vagy a polgároknak az állam érdekében, de a többi polgárt nem illeti meg a hazugság joga. Ha egy magánember hazudik a vezetőnek, akkor azt ugyanakkora vagy még nagyobb véteknek ítéljük, mint mikor a beteg nem mond igazat testi állapotáról az orvosnak, vagy a sportoló az edzőjének, vagy ha valaki a kormányossal nem közli a valóságot a hajóról és a hajósokról.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.

SZÓKRATÉSZ: És ha az államban a vezető hazugságon kap valakit:

azt bizony meg is bünteti, mert zavart támasztott, és ezzel az állam hajóját fölborította és veszedelemnek tette ki.

ADEIMANTOSZ: Jogosan, ha a szavakat tett is követte.

SZÓKRATÉSZ: No és az önmérséklet? - nem kell-e vajon ifjainknak?

ADEIMANTOSZ: De mennyire!

SZÓKRATÉSZ: Ugye a tömeg viszonylatában az önmérséklet ennyiből áll: engedelmeskedjenek a vezetőknek, és a vezetők szabjanak mértéket az ital, az étel, a szeretkezés gyönyörének.

ADEIMANTOSZ: Így látom én is.

SZÓKRATÉSZ: Akkor mi is szép beszédnek ítéljük, amit Homérosz mondat Diomédésszel:

és ami ugyanezt fejezi ki:

és a többi ilyen.

ADEIMANTOSZ: Ez szép.

SZÓKRATÉSZ: És az ilyesmi?

Vajon szép-e ez és sorra a többi kamaszidétlenkedés, amit szóban és versben mondtak a vezetőkre a magánemberek?

ADEIMANTOSZ: Dehogy szép.

SZÓKRATÉSZ: Nem gondolnám, hogy mindezek hallása önmérsékletre nevelné ifjainkat. Persze nem csoda, ha az ilyesmire élvezettel fülelnek. Vagy mi a véleményed?

ADEIMANTOSZ: Úgy van, ahogy mondod.

IV. SZÓKRATÉSZ: No és az önmérsékletre nézve, vajon hasznos volna, ha azt hallaná az ifjú, amit Homérosz éppen a legbölcsebb férfival mondat el, hogy mindennél szebb, ha

vagy ez:

És ez. Amikor az istenek és emberek mind szunnyadtak, egyedül Zeusz virrasztott tervein tűnődve, ezekről mégis könnyen megfeledkezett, amint Hérát megpillantotta, föltámadt nagy szeretkezési vágya, egyszeriben fejét veszítette, még a hálószobába se ment be, hanem ott helyben a földre feküdt le vele és azt mondogatta: oly iszonyú vágy nyűgözte le, amilyen még akkor sem, amikor szüleik tudta nélkül először egyesültek. Továbbá hogy hasonló okból bilincselte meg Héphaisztosz az együtt alvó Arészt és Aphroditét.

ADEIMANTOSZ: Zeuszra, szerintem ezt sem illik hallaniok a fiataloknak.

SZÓKRATÉSZ: Viszont hallaniok és szemlélniök kell kiváló férfiak helytállását, amikor nehéz helyzetben állhatatosak voltak, például:

ADEIMANTOSZ: Hallják ezt mindenképpen!

SZÓKRATÉSZ: De azt sem szabad tűrnünk, hogy a férfiak megvesztegethetők és haszonlesők legyenek.

ADEIMANTOSZ: Nem.

SZÓKRATÉSZ: Ezt se dalolják nekik:

És Phoinixot se dicsérhetjük, Akhilleusz nevelőjét, hogy helyesen tanácsolta azt tanítványának, hogy csak ajándék fejében segítsen az akhájoknak, ajándék nélkül ne fogja vissza haragját. És Akhilleuszhoz sem ítélhetjük méltónak, se azt nem helyeselhetjük, hogy olyan kapzsi volt, hogy Agamemnóntól ajándékot fogadott el, és csak tiszteletadomány fejében hajlott Hektór holttestének kiadására, másképpen nem.

ADEIMANTOSZ: Bizony az ilyesmit nem dicsérhetjük.

SZÓKRATÉSZ: Ugyan Homéroszra tekintettel habozom kimondani: bizony nem istenes ilyet állítani Akhilleuszról, vagy más állítására elhinni róla. Vagy mit is mondott ő Apollónról?

És azt a tettét sem szabad elhinnünk, hogy a folyónak, noha az isten, nem engedelmeskedett, kész volt vele még megharcolni is; és hogy azt mondta volna: a másik folyónak, a Szperkheiosznak szentelt hajfürtjeit a

mikor az már meghalt. Aztán hogy Hektórt körülhurcolta Patroklosz sírja körül, hogy hadifoglyokat mészárolt le Patroklosz máglyáján, ezt nem tartjuk igaznak, és nem engedjük elhitetni ifjainkkal, hogy Akhilleusz, egy istennőnek és a leghiggadtabb férfinak, Péleusznak, Zeusz unokájának a fia és az igen bölcs kentaur, Kheirón neveltje ilyen meghasonlással volna teljes, hogy egymásnak ellentmondó két lelki nyavalyában szenved: kapzsi szolgalelkűségben és istenek, emberek semmibevevésében.

ADEIMANTOSZ: Helyesen szóltál.

V. SZÓKRATÉSZ: Azt se higgyük el és ne tűrjük elbeszélését, hogy Poszeidón fia, Thészeusz és Zeusz fia, Peirithousz szörnyű nőrablásokra horgadtak, és hogy más istenfiak és hősök oly szörnytetteket és istentelenségeket műveltek, amilyeneket most róluk hazudoznak. Sőt inkább kényszerítsük a költőket: vagy ne állítsanak róluk ilyesmiket, vagy ne híreszteljék őket istenfiaknak; mindkettőt tehát ne állítsák, és ne próbálják elhitetni a mi ifjainkkal, hogy az istenek bajt szereznek és a hősök nem jobbak a többi embernél. Mert ahogy az előbb állítottuk: mindez nem igaz és nem is istenes. Hiszen bebizonyítottuk: lehetetlen, hogy az istenektől gonosz származzék.

ADEIMANTOSZ: Bebizonyítottuk.

SZÓKRATÉSZ: Bizony kárt vall, aki ezt hallja! A gonosztevő miért ne bocsásson meg önmagának, ha elhitették vele, hogy ugyanazt a gazságot jócskán megtette és megteszi Zeusz rokonsága:

az istensarjak, kiknek Ida szent hegyén Zeusznak szentelt oltáruk néz az Égre, és akiknek vére nem kifajzott isteni vér.

Gyökeresen ki kell irtanunk az ilyen mondákat, nehogy beleplántálják fiainkba a rosszra hajló készséget.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen így van.

SZÓKRATÉSZ: Mi van még hátra, a beszédek mily fajtája, hogy meghatározzuk, mit szabad elbeszélni és mit nem? Már szóltunk arról, mit kell mondanunk az istenekről, a démonokról, a hősökről és az alvilágbeliekről.

ADEIMANTOSZ: Helyesen szóltunk.

SZÓKRATÉSZ: Hátravan még, hogy az emberekről is szóljunk.

ADEIMANTOSZ: Hátravan.

SZÓKRATÉSZ: Lehetetlen, hogy ezt a kérdést most megoldjuk.

ADEIMANTOSZ: Miért?

SZÓKRATÉSZ: Gondolom arról beszélnénk, hogy a költők és a szónokok a legfontosabb kérdésben rosszul szólnak az emberekről, hogy tudniillik boldog a sok igazságtalan, az igazságos ember viszont átkozott - ezért előnyösebb igazságtalanul cselekedni, rejtve maradva; továbbá az igazságosság másnak jó, művelőjének büntetés - mindezek hangoztatását megtiltjuk, és elrendeljük, hogy az ellenkezőjét énekeljék és meséljék. Vagy nem így gondolod?

ADEIMANTOSZ: Meg vagyok győződve róla.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, ha ebben egyetértesz, kimondhatom, abban is szót értettél velem, amit régebben vizsgálgattunk?

ADEIMANTOSZ: Jól gondolod.

SZÓKRATÉSZ: Ám hogy az emberről miképpen kell szólnunk, abban akkor fogunk szót érteni, ha már megtaláltuk, milyen is az igazságosság, és hogy természete szerint előnyösebb művelőjének, akár ilyennek látszik az illető, akár nem.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen igazad van.

VI. SZÓKRATÉSZ: Az elbeszélés tartalmáról elég ennyi. Gondolom, most már az elbeszélés formáját kell megvizsgálnunk, aztán a tartalmat és a formát egészében áttekintenünk.

ADEIMANTOSZ: Nem értem, ezzel mit akarsz mondani.

SZÓKRATÉSZ: Meg kell hogy értsed. Talán így felfogod: a költők és mesélők szövege minket a múltról, jelenről, jövőről tudósít.

ADEIMANTOSZ: Ugyan mi másról?

SZÓKRATÉSZ: Ezt pedig egyszerű elbeszéléssel érik el, vagy utánzással, vagy mindkettővel.

ADEIMANTOSZ: Ezt is szeretném világosabban érteni.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem nevetséges tanító vagyok, és érthetetlen. Ezért, hogy megvilágítsam, mit akarok - ahogy a magukat jól kifejezni nem tudók -, nem egészében, hanem egy példát kiragadva vizsgálok. Mondd, ismered az Iliász első énekét, amelyben a költő elmondja, hogy Khrüszész pap kérte Agamemnónt, bocsássa szabadon a lányát; Agamemnón erre megdühödött, Khrüszész pedig, miután nem kapta meg a lányát, kérte istenét, büntesse meg az akhájokat.

ADEIMANTOSZ: Ezt ismerem.

SZÓKRATÉSZ: Azt is tudod, hogy egészen e szavakig:

maga a költő beszél, és nem próbálja meg elménket másfelé fordítani, mintha más lenne a beszélő, nem ő. A következőkben viszont már úgy beszél, mintha ő volna Khrüszész, és megpróbál előttünk úgy tenni, mintha nem ő, Homérosz beszélne, hanem az öreg pap. És szinte teljesen ugyanígy beszéli el az Ilion körüli és az Ithakában történteket és Odüsszeusz viszontagságait.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: Az az elbeszélés, ha a költő elmondja a beszédeket és a beszédek közti eseményeket.

ADEIMANTOSZ: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: De ha a költő másvalaki nevében beszél, akkor szerintünk a lehető leghasonlóbban annak a szavait adja vissza, akit mint beszélőt megjelöl.

ADEIMANTOSZ: Természetes.

SZÓKRATÉSZ: Amikor valaki máshoz akar hasonlítani mind hangjában, mind megjelenésében, akkor utánozza azt.

ADEIMANTOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ilyen esetben, úgy látszik, Homérosz és a többi költő utánzással eszközli az elbeszélést.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ám ha a költő sehol sem rejtekezik, költeménye és elbeszélése teljességgel utánzásmentes. Hogy ne mondhasd: nem érted, mint megy végbe ez, elárulom neked. Homérosz, amikor elmeséli, hogy eljött Khrüszész váltságdíjat hozván a lányáért, és könyörgött az akhájoknak, különösen a két királynak, akkor nem Khrüszész, de még mindig Homérosz volt a beszélő - nos, tudod, ez nem utánzás, hanem egyszerű elbeszélés. Valahogy így volt - metrum nélkül mondom el, hiszen nem vagyok költő. Eljött a pap, könyörgött a vezéreknek, bárcsak adnák meg nékik az istenek, hogy Tróját elfoglalván élve maradjanak, ám váltságdíj fejében bocsássák szabadon a lányát, félve az istent. Szavait a többi görögök jámboran helyeselték, de Agamemnón dühre gerjedve megparancsolta a papnak: tűnjön el, de vissza se térjen, mert nem segít rajta az isten kormánypálcája és koszorúja; előbb fog a lány vele Argoszban megöregedni, semhogy szabadon bocsátaná. Takarodjék és ne ingerelje őt, ha épségben akar hazaérni. Hallván mindezt az öreg, megrettent, és némán hazaindult, de elhagyván a tábort sokat fohászkodott Apollónhoz, sokféle nevein szólítva és emlékeztetve őt: ha valaha templomok építésével és áldozati ajándékokkal megajándékozta, viszonzásul - így rimánkodott - könnyeiért nyilaival álljon bosszút az akhájokon. Nos kedves társam, ez az utánzás nélküli, egyszerű elbeszélés.

ADEIMANTOSZ: Értem.

VII. SZÓKRATÉSZ: Akkor azt is értsd meg, adódhatik ennek az ellenkezője is, amikor a költő a beszédek közti szöveget elhagyva, csak a párbeszédeket tartja meg.

ADEIMANTOSZ: Ezt is értem, a tragédiaírás ilyen.

SZÓKRATÉSZ: Helyesen fogtad föl, s gondolom, most már világossá tehetem előtted, amit előbb nem tudtam, hogy a költészet és monda vagy teljesen utánzás, ahogy te mondtad a tragédia és komédia esetében, vagy magának a költőnek a híradása - leginkább a dithüramboszban -, vagy mindkét módot elegyítve találod az eposzköltészetben és sokfelé máshol, ha jól értesz engem.

ADEIMANTOSZ: Most már értem, mit akartál előbb mondani.

SZÓKRATÉSZ: Emlékezzél vissza az előbb mondottakra: szóltunk arról már, mit kell elbeszélni, de hogy mi módon, most ezt kell megvizsgálnunk.

ADEIMANTOSZ: Emlékszem.

SZÓKRATÉSZ: Azt akartam mondani, most abban kéne szót értenünk, vajon hagyjuk-e, hogy a költők utánzással szerkesszék meg elbeszéléseiket, vagy részben utánzással, részben nem, megszabva, hogy melyik esetben mit tehetnek; vagy egyáltalán ne utánozzanak?

ADEIMANTOSZ: Értem, hogy most azt szeretnéd megvizsgálni, vajon bebocsássuk-e államunkba a tragédiát és a komédiát, vagy sem.

SZÓKRATÉSZ: Talán... talán még ennél is többet. Még nem tudom. Hanem, ahová beszélgetésünk visz, mint a szél, arra kell mennünk.

ADEIMANTOSZ: Ezt szépen mondtad.

SZÓKRATÉSZ: Most azt vizsgáld meg, Adeimantosz, vajon kell-e, hogy őreink utánzókká legyenek, vagy sem. Avagy ez már következik az előbb mondottakból, hogy tudniillik minden egyes ember csak egyetlen mesterséget űz szépen, sokat aligha, és ha mégis megpróbálja, sok mindenbe belekapva, mindegyikben megbukik: egyikben sem lesz kiváló.

ADEIMANTOSZ: Hogyan is ne?

SZÓKRATÉSZ: Nemde ugyanez érvényes az utánzásra is? Egy ember sok mindent nem tud olyan jól utánozni, mint egyvalamit.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem.

SZÓKRATÉSZ: Említésre méltó feladattal aligha foglalkozhatna valaki, s ugyanakkor sokfélét tudna utánozni sikeresen, amikor még az egymáshoz közelinek tetsző kétféle utánoznivalót sem tudják ugyanazok jól visszaadni, mint például akik egyben komédiát is, tragédiát is játszanak. Vagy az előbb nem ezeket nevezted utánzóknak?

ADEIMANTOSZ: De igen. És igazad van, hogy nem tudják mindkettőt ugyanazok jól csinálni.

SZÓKRATÉSZ: A rapszódoszok sem lehetnek egyben színészek.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem.

SZÓKRATÉSZ: De még a tragédia és a komédia színészei sem ugyanazok, pedig mindkettő utánzás.

ADEIMANTOSZ: Utánzás.

SZÓKRATÉSZ: Adeimantoszom! Azt hiszem, még ennél is kisebb részekre hasadozott az emberi természet, úgyhogy képtelen sokfélét szépen utánozni, vagy olyasmiket kifejezni, melyek mint utánzatok csak megközelítőleg hasonlók.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.

VIII. SZÓKRATÉSZ: Nos, ha előbbi eszmefuttatásunkat fenntartjuk, hogy az őröket minden más foglalkozástól fel kell mentenünk, ők csak az állam szabadságának nagyon kiváló őrei legyenek és semmi mással ne foglalkozzanak, ami nem ezt célozza: semmi mást nem szabad cselekedniök és utánozniok, vagy ha mégis utánoznak, gyerekségüktől fogva olyan példaképeket, melyek hivatásukkal összhangban vannak, utánozzák a bátrakat, józanokat, istenfélőket, szabadokat és mind az ilyesféléket; szolgai tettet ne cselekedjenek, ne is váljanak ki azok utánzásában; ne utánozzanak semmi rútságot, nehogy abból valami rájuk ragadjon. Vagy nem vetted észre, hogy az utánzás, ha valakibe gyerekkorától belérögződik, szokásává és természetévé válik mind testiekben, mind hanghordozásában sőt gondolkodásában is?

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Akikről mi gondoskodunk, s akiknek derék férfiakká kell válniok, azoknak ne engedjük meg, hogy férfi létükre asszonyt utánozzanak, vagy ifjat, öreget, vagy férjét szidó nőt, istenekkel tusakodót, fölfuvalkodottat, magát boldognak képzelőt, vagy viszontagságokba, gyászba, zokogásba merültet; szenvedőt, beteget, szerelmest meg még kevésbé.

ADEIMANTOSZ: Semmiképpen se engedjük meg.

SZÓKRATÉSZ: Se szolgai munkát végző rabnőt, se rabszolgát!

ADEIMANTOSZ: Azt se.

SZÓKRATÉSZ: Se rongyembereket, se a gyávákat, akik mindig az ellenkezőjét teszik annak, amit az előbb mondottunk, sem az egymást rágalmazókat, a kigúnyolókat, se a csúfbeszédűt, részeget, vagy mindenféle népséget, akik szóban vagy tettel vétkeznek maguk és mások ellen. Gondolom, arra se szoktassuk rá őket, hogy szóban, tettben őrjöngőkhöz hasonlítsanak, ámbár igaz, az őrjöngőket, gonosz férfiakat, nőket meg kell ismerniök, de ne tegyenek úgy, mint ezek, és ne is utánozzák őket.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.

SZÓKRATÉSZ: Vajon szabadjon utánozni kovácsot vagy más mesterembert, hadihajók evezőseit, vagy a parancsnokaikat, vagy más effélét?

ADEIMANTOSZ: Hát hogyan!? Hiszen ezekre nem szabad odafigyelniük!

SZÓKRATÉSZ: Vagy utánozzanak nyihogó lovat, bőgő bikát, csobogó folyót, zajgó tengert, mennydörgést és más effélét?

ADEIMANTOSZ: Meg kell tiltanunk nekik, hogy őrjöngjenek vagy őrjöngőkhöz hasonlítsanak.

SZÓKRATÉSZ: Ha szavaidat jól értem, van bizonyos beszéd- és elbeszélésforma, amelynek segítségével a valóban szép és jó ember kifejezheti mondanivalóját. És van egy ettől elütő, másik beszédfajta, amivel a velük ellentétes születésűek és neveltetésűek élnek és szólnak.

ADEIMANTOSZ: Melyek ezek?

SZÓKRATÉSZ: Mértéktartó ember, amikor egy derék férfi beszédének vagy tettének elbeszélésébe bocsátkozik, akkor úgy akarja azt elmondani, mintha ő maga volna az, és nem szégyelli az ilyesmit: a leghívebben utánozza a feddhetetlenül és értelmesen cselekvő, derék embert, de már kevésbé hajlandó utánozni a beteget, a szerelmében csalódottat vagy a részeget, vagy más nyomorúságban levőt; de ha valaki hozzá méltatlanról van szó, dehogy buzgólkodnék abban, hogy magát hitványabbá alakítsa, hacsak rövid időre nem, míg az valami jót tesz: hanem bizony restelkedik, részben mivel járatlan az ilyenek utánzásában, részben, mert utálkozik magát holmi hitvány alakba beleélni, és azt kifejezni, még ha játékból is, akit elméjében megvet.

ADEIMANTOSZ: Hihetőleg.

IX. SZÓKRATÉSZ: Nemde azon elbeszélésfajtával fog élni, amit mi nem sokkal előbb taglaltunk Homérosz eposzai kapcsán, és beszéde mindkettőt tartalmazza majd: az utánzót és a másik fajtát is, és e hosszú beszélyben csak kis része lesz az utánzásnak. Vagy nem jól mondom?

ADEIMANTOSZ: Jól, hiszen szükségképpen ez a jellege az ilyen elbeszélőnek.

SZÓKRATÉSZ: Aki viszont nem ilyen, ugye mennél silányabb, annál szívesebben utánoz mindent, és egyáltalán nem tartja magához méltatlannak, hogy sokak előtt utánozza az előbb említett mennydörgést, szélfütyülést, jégesőt, a kocsitengely és a kocsikerék zaját, a kürt, a fuvola, a szirinx, az orgona hangját, sőt kutyaugatást, báránybégetést, madárfüttyöt. Egész előadása hangok és gesztusok utánzása lesz, és csak igen kis mértékben elbeszélés.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ez tehát, amint mondtam, az elbeszélés két fajtája.

ADEIMANTOSZ: Éppen ez.

SZÓKRATÉSZ: Ezek egyikében kevés a változás, s ha valaki megadja neki a megfelelő hangnemet és ritmust, akkor a jó előadó szinte állandóan egyetlen hangnemben szólhat, hiszen kevés a hangulatváltozás benne, és a ritmus is szinte hasonló marad.

ADEIMANTOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Viszont a másik fajta ábrázolás - ellentétben az előbbivel - megkíván minden hangnemet, mindenféle ritmust, ha a maga módján otthonosan akar szólni, tobzódván a hangulatváltozás mindenféle formájában.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: A költők és az elbeszélők mind vagy az egyik, vagy a másik ilyen előadásmóddal élnek, vagy vegyítve mindkettővel.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Mi mit csináljunk? Vajon mindhárom stílust fogadjuk be államunkba, vagy csak a vegyítetlenek egyikét, vagy a vegyest?

ADEIMANTOSZ: Ha rajtam állna, én csak a vegyítetlent fogadnám be, a mértékletes férfi megfelelőjét.

SZÓKRATÉSZ: Hanem, Adeimantosz, nagyon is behízelgő a vegyes stílus is, különösen a gyermekeknek, azok tanítóinak és a nagy tömegnek kedves, ellentétben az általad választottal.

ADEIMANTOSZ: Valóban igen vonzó.

SZÓKRATÉSZ: Mégis szerintem ez a mi államunkhoz nem illő, mivel nálunk nincsen több és sokoldalú ember, hiszen mindenki csak egyetlen foglalkozást űz.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem illő.

SZÓKRATÉSZ: Ugye ebben az államban a cipész csak cipész és a cipészség mellett nem kormányoskodik, a földműves csak földműves és a föld művelése mellett nem bíráskodik, a katona csak katona és a katonáskodás mellett nem bajlódik pénzügyletekkel, és így vagyunk a többiekkel is.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ha államunkba érkeznék egy férfi, aki nagy bölcsességében mindenféle alakot öltene, és mindent tudna utánozni, és szeretné bemutatni költeményeit: mi igen tisztelnénk őt, mint szent, csodálatos és behízelgő férfiút, de megmondanánk neki, hogy államunkban nincsen ilyen férfi és ne is legyen, és miután mirhával öntöttük meg a fejét és gyapjúval koszorúztuk, elküldenénk őt egy másik államba. Mi magunk megelégszünk egy kevésbé kedves költővel és mondaszerzővel - a haszna miatt. Ez nekünk az illendőség szavait utánozná, és mondanivalóját azon alapelvek szerint fejezné ki, amelyeket eleve törvénybe iktattunk, amikor próbát tettünk katonáink nevelésére.

ADEIMANTOSZ: Ha rajtunk állna, nagyon is így tennénk.

SZÓKRATÉSZ: Nos barátom, azt hiszem kimerítettük a muzsikának az elbeszélésre és mondákra vonatkozó kérdéseit. Elmondtuk, mit kell elbeszélniök és hogyan.

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem én is.

X. SZÓKRATÉSZ: Most még hátravan, hogy szóljunk az éneklés módjáról és dallamairól.

ADEIMANTOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Vajon nem találná-e ki mindenki, mit kell mondanunk ezekről, milyenek legyenek, ha szeretnénk az előbb mondottakkal összhangban maradni?

GLAUKÓN (fölnevetve): Azt hiszem, Szókratész, akkor én nem vagyok ez a "mindenki". Pillanatnyilag még fogalmam sincs, mit mondhatnánk erről. Valamit azért sejtek.

SZÓKRATÉSZ: Azt azért meg tudod mondani, hogy a dallamnak három összetevője van: szöveg, hangnem és ritmus.

GLAUKÓN: Igen, ezt tudom.

SZÓKRATÉSZ: Ami a szöveget illeti, az semmiben sem különbözik a nem énekelt szövegtől, amelyről az előbb szólottunk.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: A hangnemnek és a ritmusnak követnie kell a szöveget.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Előbb már mondtuk, hogy nincs szükségünk siratódalra és sirámokra.

GLAUKÓN: Nincs szükségünk.

SZÓKRATÉSZ: Melyek a siratódal hangnemei? Felelj, hisz te vagy a zenész!

GLAUKÓN: A mixolíd és a szintonolíd és az ezekhez hasonlók.

SZÓKRATÉSZ: Ezeket, ugye, mellőzzük? Haszontalanok még mértéktartó asszonyoknak is, nemhogy a férfiaknak.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És a részegség is méltatlan az őrökhöz, a puhányság és a lomhaság is.

GLAUKÓN: Természetesen.

SZÓKRATÉSZ: Melyek a puhányság és az italozás hangnemei?

GLAUKÓN: A ión és a líd, ezeket ernyedteknek hívjuk.

SZÓKRATÉSZ: Nos, barátom, használhatják-e ezeket harcosok?

GLAUKÓN: Semmiképpen. Azt hiszem, még hátravan a dór és a fríg.

SZÓKRATÉSZ: Nem értek a hangnemekhez, de azt a hangnemet mindenképpen hagyd meg, amely méltón utánozza a bátor férfi hangját és kifejezését, aki harci cselekményekben, kemény kényszer alatt, szörnyű válságban - légyen az sebesülés, haldoklás vagy bármi más szerencsétlenség -, szóval minden helyzetben rettenetlenül és állhatatosan dacol a végzettel. De hagyd meg a másik hangnemet is, azét a férfiét, aki nem erőszakos, hanem békés és önkéntes tettet teljesít, amikor valakit meggyőz vagy kérlel, imádságával istenhez vagy tanításával, intésével emberhez fohászkodik, vagy éppen ellenkezőleg: a kérőnek, tanítónak, rábeszélőnek a szavára hallgat, és ennélfogva ésszerűen cselekszik és nem fuvalkodik föl, hanem mindenek közepette bölcsen és mértékletesen viselkedik, és az elértekkel megelégedett; szóval ezt a két hangnemet hagyd meg, amelyek a legszebben fejezik ki a veszedelemben, jósorsban lévők, a mértékletesek, bátrak hangját.

GLAUKÓN: Azt akarod te is meghagyni, amit én.

SZÓKRATÉSZ: Ugye énekeinkhez és dallamainkhoz nem kellenek sokhúrú hangszerek és pánharmónia?

GLAUKÓN: Azt hiszem, nem.

SZÓKRATÉSZ: Hárfákat, pengetőket és mindenféle sokösszhangú hangszereket készítő mestereket mi nem táplálunk.

GLAUKÓN: Nem hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Fuvolakészítőket és fuvolásokat befogadsz-e államunkba? Vajon az nem a legtöbb húrú hangszer és nem éppen előképe a pánharmóniának?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Megmarad neked a líra és a kithara, lévén hasznosak államunkban; és a mezőn a pásztoroknál a szirinx.

GLAUKÓN: Ez következik a mondottakból.

SZÓKRATÉSZ: Barátom, ezzel semmi újat nem cselekszünk, hogy különbnek ítéljük Apollónt és hangszerét Marszüásznál és annak hangszerénél.

GLAUKÓN: Zeuszra, mit is tehetnénk.

SZÓKRATÉSZ: A kutyára is! Önkéntelenül megint tisztogatni kezdtük a fényűzőnek mondott államot.

GLAUKÓN: Józan mérséklettel.

XI. SZÓKRATÉSZ: Nohát akkor tisztogassuk tovább! A hangnemeket követve fölmerül a ritmus kérdése. Most ne részletezzük a sokféle verslábat, hanem azt vizsgáljuk meg, mi a rendezett és bátor férfi életritmusa; erre nézve a versláb és a dallam szükségképpen kövesse az ilyen férfi beszédritmusát, és ne a beszéd a lábat és dallamot. De mondd el, melyek ezek a ritmusok, lévén ez a te dolgod, csakúgy, mint a hangnemek is.

GLAUKÓN: Zeuszra, nem tudom elősorolni. Azt azért elmondhatom, hogy háromfajta ritmus van, amelyekből a verslábak szövődnek, valamint a négy hangból támad valamennyi hangnem. De hogy melyik milyen életnek az utánzata, azt már nem tudom.

SZÓKRATÉSZ: Akkor ebben Damóntól kérünk tanácsot, hogy mely verslábak felelnek meg a szolgaságnak, a fennhéjázásnak, az őrjöngésnek és más rosszaságnak, és melyek ezek ellenkezőjének. Mintha homályosan emlékeznék, amikor valamely ritmust harcinak nevezett, továbbá összetettnek, daktilusnak és hősinek, nem tudom, valahogy elrendezte őket, emelkedést és ereszkedést egyenlővé téve; hosszúval és röviddel zárta, és az egyiket jambusnak nevezte, a másikat troheusnak, hosszút és rövidet illesztve össze. Némelyiknél gáncsolta vagy magasztalta a versláb tempóját, nem kevésbé magukat a ritmusokat vagy együtt mind a kettőt; szóval mindezt most nem mondhatom el. Ezeket, mint mondtam, bízzuk Damónra - tisztázásuk nagy időbe tellnék. Vagy te másképp gondolod?

GLAUKÓN: Zeuszra, nem.

SZÓKRATÉSZ: De azt meg tudod különböztetni, hogy a ritmus következménye a szépen rendezett forma, a ritmustalanságé a formátlanság.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: A szép ritmus a szép beszédhez hasonul és azt követi, ennek ellenkezőjéhez a rossz ritmus; hasonlóképpen a szép dallam és a csúf dallam. Hiszen, ahogy az előbb mondottuk: a ritmus és a hangnem igazodik a beszédhez, és nem fordítva.

GLAUKÓN: Biztos, hogy ezeknek kell igazodniuk.

SZÓKRATÉSZ: Mi hát a stílus módja és maga a beszéd? Vajon nem a lélek erkölcséhez igazodik?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: És a stílushoz a többi.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: A szép beszéd, a szép hangnem, a szépen rendezett forma, a szép ritmus mind a szép erkölcshöz igazodik; persze nem azt a "szép erkölcsöt" értem, ahogy a bárgyúságot szokták szépítgetve hívni, hanem az igazán szép erkölcsű szellemet.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Nemde az ifjaknak mindenben ezt kell követniök, ha be akarják tölteni hivatásukat?

GLAUKÓN: Ezt kell követniök.

SZÓKRATÉSZ: Hiszen ezzel van telítve a festészet és minden ilyesféle mesterség: a szövés, a hímzés, az építészet és minden más kézművesség; sőt még testünk természete és minden más növekvő lényé is, hiszen mindben benne rejlik a szépalakúság és az otrombaság. És az otrombaság a rossz ritmus, a rossz összhang a rút beszédnek és erkölcsnek a testvére, ezek ellentéte viszont az ellenkezőnek: a mértékletes jó erkölcsnek a testvére és utánzata.

GLAUKÓN: Tökéletesen.

XII. SZÓKRATÉSZ: Ugye rendelést kell tennünk költőinknek, és kényszerítenünk kell őket, hogy költeményeikbe plántálják bele a jó erkölcs képmását, különben nálunk nem költhetnek, valamint a többi alkotónak is így kell rendelkeznünk, és útját kell szegnünk, hogy a féktelen, szolgai, otromba rossz erkölcsöt örökítsék meg élőlények képében, épületeken vagy valami más alkotáson; és aki erre képtelen, az nálunk nem alkothat, nehogy e rossz példákon nevelődve őreink, mint valami rossz legelőn, minden nap a sokféle gazból kicsinyenként sokat szakajtsanak és legeljenek, és így észrevétlenül valami nagy bajt támasszanak a lelkükben; hanem olyan alkotókat kell keresnünk, akik szép lelkükből képesek fürkészni a szép és a szépalakúság természetét, hogy mintegy egészséges helyen lakva ifjaink mindenből hasznot húzzanak, s a szép dolgokról valami megihlesse látásukat és hallásukat, amint egy fuvallat jó levegőjű tájakról egészséget hozván, és gyerekségüktől fogva észrevétlenül a szép beszédhez hasonlóvá képezze őket, szeretetet és összhangot oltva beléjük.

GLAUKÓN: A lehető legszebben nevelődnének így.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, Glaukón, azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve ha valaki helyesen nevelődik, ám ha nem, az ellenkezőjévé. És mivel a nem szép alkotást vagy a nem szép teremtményt a legerősebben a zenében kellően nevelt ember érzi meg és - méltán háborogva - a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik; viszont a rútat méltán gáncsolja és gyűlöli már zsenge korában, amikor még nem fogja föl; később aztán, ha az értelme fölébred, örömmel fogadja a szépet, és sajátjának ismeri fel.

GLAUKÓN: Azt hiszem, ezért kell a nevelésnek a zenére alapozódnia.

SZÓKRATÉSZ: Valamint akkor értünk eléggé a betűvetéshez, ha a betűk - bár kevés van belőlük, mégis bármely szövegben előfordulnak - nem fognak ki rajtunk, és sem kicsiben, sem nagyban nem vétjük el őket - mintha nem is kéne észrevenni őket -, hanem mindenütt felismerjük, különben nem válhatunk írástudókká.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ugye a betűk képmását is - ha valahol a vízben vagy tükörben feltűnnek - csak akkor ismerjük fel, ha már a betűket ismerjük? Ez együtt jár a mesterséggel és a tanultsággal.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Nos az istenekre mondom, muzsikusok sem leszünk előbb sem mi, sem akiket nevelni akarunk: az őrök, csak akkor, ha az önmérsékletnek, a bátorságnak, a szabadságszeretetnek, a nagylelkűségnek az ősképeit, s ezek testvéreit, valamint ellentéteiket, ahol csak előadódnak, fölismerjük; és ahol föllelhetők, ott észleljük magukat és képmásaikat, és sem kicsinyben, sem nagyban nem tévesztjük el, hanem úgy véljük, hozzá tartoznak ugyanahhoz a mesterséghez és tanultsághoz.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, ha valakiben együtt található a lelkében leledző erkölcsi szépség a megfelelő és azzal összecsöndülő szép külsővel, lévén mindkettő ugyanaz a típus - ugye, a látni tudó számára ez volna a legbűvöletesebb látvány?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És a legszebb lény egyben a legszeretetreméltóbb is.

GLAUKÓN: Természetesen.

SZÓKRATÉSZ: És a leginkább ilyent éppen a zenét tudó szereti, az összhangtalant meg éppen nem szereti?

GLAUKÓN: Nem ám, különösen, ha a lelkében hibádzik valami, de a testi tökéletlenséget még elnézheti, azért még szeretheti.

SZÓKRATÉSZ: Értem; hiszen ilyenek voltak és most is ilyenek a te kedveskéid, és én ezt méltányolom. Hanem erre felelj. Van-e valami közös a mértékletesség és a szertelen gyönyör között?

GLAUKÓN: Hogy volna? Hiszen a gyönyör esztelenné tesz, akárcsak a fájdalom.

SZÓKRATÉSZ: És a gyönyör és a többi erény között?

GLAUKÓN: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: És a gyönyör és a fennhéjázás, a féktelenség között?

GLAUKÓN: Mindennél inkább.

SZÓKRATÉSZ: Ismersz-e nagyobb és élesebb gyönyört a szerelmeskedésnél?

GLAUKÓN: Nem én. És őrjítőbbet sem.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, természeténél fogva az igazi szerelem a rendezett lelkű és szép lényt szereti mértékletesen és zeneien?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És az igazi szerelem nem férhet össze holmi őrülettel vagy féktelenséggel?

GLAUKÓN: De nem ám!

SZÓKRATÉSZ: Nem férhet össze a gyönyörrel sem; és a gyönyörrel nem közösködhet sem az igazi szerető, sem a szeretett lény, ha igazán szeretik egymást.

GLAUKÓN: Zeuszra, semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, az általunk alapított államban majd ilyen törvényt hozol: a szerető csak szeresse kedvesét, legyen együtt vele, simogassa a szépségéért, mintha csak a fia volna, ha már megnyerte magának. De csak úgy éljen együtt a kedvesével, hogy még a látszatát sem kelti, hogy továbbment ennél! Vagy ha nem így tesz, érje őt gáncs és megvetés, lévén a zene és a szépség iránt érzéketlen.

GLAUKÓN: Legyen így.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, te is úgy látod, hogy a zenéről szóló eszmefuttatás végére értünk. Bevégeztük, amivel végeznünk kellett. Ugye a zenének a szép szerelmével kell végződnie?

GLAUKÓN: Egyetértek veled.

XIII. SZÓKRATÉSZ: A zene után a testgyakorlással kell nevelni ifjainkat.

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Ebben is alapos nevelést kell nekik adnunk gyermekkoruktól fogva egész életükben. Szerintem ez a kérdés nyitja. Vizsgáld meg te is! Egészséges test a maga erényével még nem teremt jó lelket, ellenkezőleg: a jó lélek a maga erényével a testet is a lehető legjobbá teheti. Te hogy látod?

GLAUKÓN: Én is így.

SZÓKRATÉSZ: Ugye helyesen cselekszünk, ha az elmét kellően ápoljuk, egyben átadjuk neki a testedzés gondját is, s hogy ne szaporítsuk a szót, magunk csak az alapelveket írjuk elő.

GLAUKÓN: Nagyon helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Előírjuk, hogy kerüljék a részegséget. Bárki máshoz inkább illik, mint az őrökhöz, hogy részegségükben ne tudják, hol vannak a földön.

GLAUKÓN: Nevetséges is volna, ha az őrnek őrre volna szüksége.

SZÓKRATÉSZ: S mi legyen az étkezésükkel? Hiszen mégiscsak atléták, a legkeményebb küzdelemre hivatottak! Vagy nem?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor ugye, az atléták életmódja rájuk is érvényes?

GLAUKÓN: Bizonyára.

SZÓKRATÉSZ: Hiszen az álmossá tesz és betegségre hajlamossá. Vagy nem látod, hogy az atléták átalusszák az életüket, és ha csak egy kicsit is eltérnek a rájuk kiszabott életmódtól, mindjárt súlyosan megbetegednek.

GLAUKÓN: De látom.

SZÓKRATÉSZ: A háború atlétáinak még szigorúbb aszkézisre van szükségük; amint az őrkutyáknak, nekik kell a legélesebben látniok és hallaniok és a hadműveletek során rájuk zúduló forgandóságoknak a legjobban ellenállniok, hogy ne ártson egészségüknek se víz, se étel, se hőség, se fagy.

GLAUKÓN: Így látom én is.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, a legkülönb testedzés nővére az előbb tárgyalt zenének?

GLAUKÓN: Ezt hogy érted?

SZÓKRATÉSZ: A testedzésnek egyszerűnek, mértéktartónak kell lennie, különösen a harcosok testedzésének.

GLAUKÓN: Már hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Ebben tanulhatunk Homérosztól; tudod, hogy amikor a táborban lakomáztatja a hősöket, nem vendégeli meg őket hallal, pedig az ugyancsak sok van a Hellészpontosz tengerben, sem főtt hússal, hanem csak sülttel, amely a katonáknak könnyebben készíthető, hiszen mindenütt könnyebb tűzzel készíteni étket, mint edényeket körülhurcolni.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Úgy tudom, Homérosz fűszereket sem említ soha. És a többi atléta is tudja, hogy tartózkodnia kell ezektől, ha testét óvni akarja.

GLAUKÓN: Azok nagyon is jól tudják ezt, és tartózkodnak.

SZÓKRATÉSZ: S ha ezt helyesnek tartod, barátom, aligha dicséred a szürakuszaiak asztalát vagy a szicíliai étkek sokféleségét.

GLAUKÓN: Nem is dicsérem.

SZÓKRATÉSZ: Kárhoztatod azt is, ha korinthoszi barátnőt tart a férfi, aki vigyázni akar teste jó állapotára.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Kárhoztatod az attikai édességek élvezetét is.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Helyesen ábrázoljuk az ilyen táplálkozást, ha azzal az énekléssel és zenével látjuk hasonlónak, amely összekever mindenféle hangnemet és ritmust.

GLAUKÓN: Persze hogy helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Ott a zenében ez a tarkabarkaság féktelenséget szült, itt a testedzésben pedig betegséget, viszont az egyszerűség a zenében a lélek önuralmát, a testedzésben jó egészséget.

GLAUKÓN: Tökéletesen igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Ha egy államban eluralkodik a féktelenség és a betegség, akkor sorra nyitják meg a bíróságokat és a kórházakat, és ugyancsak nagyra tartják a bírói és orvosi mesterséget, hát még ha szabad emberek is buzgón élnek vele!

GLAUKÓN: Miért ne?

XIV. SZÓKRATÉSZ: Egy államban uralkodó rossz és rút nevelésnek ugyan mi volna nagyobb bizonyítéka szerinted, mint hogy nevezetes orvosokra és bírákra szorul nemcsak az alja nép és a kézművesség, hanem még azok is, akik magukat szabadságban nevelteknek képzelik? Vagy nem tűnik föl a rútság és neveletlenség nagy bizonyítékának, ha az igazságos kénytelen a jogaiért a zsarnokhoz vagy más bírákhoz fordulni, saját igazsága híján?

GLAUKÓN: Ez bizony mindennél rútabb dolog.

SZÓKRATÉSZ: És nem látod azt még ennél is rútabbnak, ha valaki nemcsak hogy egész életét mint vádló és vádlott a bíróságnál fecsérli el, hanem a szépség ismerete híján még dicsekszik is azzal, hogy mindenféle gazság elkövetésére képes és mindenféle fortélyra, ismer minden kiskaput és egérutat: ördöngös hajlékonysággal hogyan kerülje ki a büntetést - és teszi mindezt holmi semmiségek és kicsinységek miatt, nem tudván, mennyivel szebb és különb dolog, ha az ember élete nincs holmi szunyókáló bíráknak kiszolgáltatva.

GLAUKÓN: Ez bizony annál is rútabb dolog.

SZÓKRATÉSZ: És azt nem tartod rútnak, ha ugyanúgy élnek az orvosmesterséggel nem éppen sebek vagy évszakos nyavalyák gyógyítására, hanem mert az ember a tohonyaság és az általunk leírt életmód hatására mint egy mocsár eltelt nedvekkel és szelekkel, és kényszeríti Aszklépiosz ügyes tanítványait, hogy e nyavalyáknak ilyen nevet adjanak, mint fölfúvódás és folyás.

GLAUKÓN: Ezek valóban új és furcsa betegségnevek.

SZÓKRATÉSZ: Amilyenek Aszklépiosz idejében még nem léteztek. Következtetem abból, hogy Trója térségében az ő fiai nem helytelenítették, hogy a szolganő a sebesült Eurüpülosznak bort adott inni, meghintve azt árpával, és reszelt sajtot, ami hihetőleg lázat okozhat, s Patrokloszt se kárhoztatták, aki ezt a gyógymódot javasolta.

GLAUKÓN: Bizony képtelen ital ez ilyen betegnek.

SZÓKRATÉSZ: Nem, ha meggondolod, hogy ezt a betegséget pátyolgató mai orvosmesterséget Aszklépiosz utódai egyáltalán nem gyakorolták Hérodikosz működése előtt. Hérodikosz, ez a testedző megbetegedvén, a testgyakorlást a gyógyítással elegyítette, s ezáltal agyonnyaggatta először leginkább magát, aztán másokat.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy hosszan késleltette saját halálát. Megfigyelte saját betegségét, amely halálos volt, hiszen nem tudta meggyógyítani magát. Csak azt érte el, hogy önmagát nagy tétlenségben mindenféle orvosságokkal gyógyítgatva, egy életen át újra és újra gyötrődött, ha valamiben is eltért megszokott életmódjától, és így bölcs tudásával nagy kort ért meg.

GLAUKÓN: Akkor szép ajándékot nyert tudós mesterségéből.

SZÓKRATÉSZ: Hiszi az, aki nem tudja, hogy Aszklépiosz ezt a fajta orvoslást nem holmi tudatlanságból és járatlanságból nem hagyományozta utódaira, hanem mert tudta, hogy egy jól rendezett államban mindenki a maga feladatát végezni rendeltetett, és nincs ideje egy életen át betegeskedni. Nevetséges, hogy ezt a mesterembereknél helyénvalónak észleljük, a gazdagoknál és a látszólag boldogoknál pedig nem.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

XV. SZÓKRATÉSZ: Ha egy ács beteg, kér az orvostól gyógyszert, megissza, hogy kiöklendje a betegséget, vagy éppen a belek megtisztításával, égetéssel, vágással megszabadul tőle; de ha az orvos hosszas diétát ír elő neki, gyapjúkendőt rendel a fejére vagy más effélét, hamarosan azt feleli: nincs ideje betegeskedni és semmi értelme az életének, ha mindig a betegségével kell nyűgölődnie, elhanyagolván adott mesterségét. Ezek után bizony búcsút vesz az ilyen orvostól, és visszatér szokott életmódjához; ha éppen meggyógyult, él tovább gyakorolva mesterségét, ha pedig ezt a teste nem viselheti el, meghal, és megszabadul minden gondjától.

GLAUKÓN: Azt hiszem csak így él helyesen az orvosi mesterséggel.

SZÓKRATÉSZ: Mert megvan a maga kiszabott feladata, amely nélkül élete haszontalanná válnék.

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: A gazdagnak szerintünk nincs ilyen kiszabott feladata, amely nélkül nem élhetne.

GLAUKÓN: Legalábbis ezt mondják.

SZÓKRATÉSZ: Nem hallottad, mit követel Phokilüdész? Aki csak él, gyakorolja erényét!

GLAUKÓN: Ezt gondoltam előbb is.

SZÓKRATÉSZ: Ezen bizony nem hadakozunk, inkább abban okulhatnánk, vajon kell-e a gazdagnak valamiért fáradoznia, és ha nem fáradozik, nem élet az élete. Vagy a betegség pátyolgatása, bár az ácsot és más mesterembert akadályoz mesterségének gyakorlásában, mégsem gátolja Phokilüdész követelményének teljesülését.

GLAUKÓN: Zeuszra! Mindennél inkább gátolja ezt, ha a testgyakorlás érdekében túlzottan törődnek a testtel; hiszen ez egyaránt káros mind a gazdaságvezetésre, mind a hadviselésre, mind a hivatali foglalkozásra.

SZÓKRATÉSZ: És ami a legfontosabb: káros még a tanulásra is, a gondoskodásra és az önmagán való tűnődésre is; gyanú támad, hogy az illető fejfájását és szédülését a bölcselkedés idézte elő, s ha ez az érzés eluralkodik, útját szegi az erény gyakorlásának és megbecsülésének, minthogy a betegség tudatát gerjeszti, és se vége, se hossza a test fájdalmainak.

GLAUKÓN: Azt hiszem, így van.

SZÓKRATÉSZ: Ezt fölismervén, Aszklépiosz a természettől vagy életmódjuk következtében egészséges testűek, de valami konkrét betegségben szenvedők számára és állapotuk miatt tanította az orvoslást, majd gyógyszerrel és operációval végét szegte betegségüknek, visszasegítette őket megszokott életmódjukhoz, hogy az államot ne károsítsák meg; ám a belül gyökeresen beteg testet nem próbálta meg diétával kicsinyenként kimerni és betölteni, s így egy hosszú, nyomorult életnek megtartani, hogy ezek még utódokat is nemzzenek, akik valószínűleg hasonlóak lennének hozzájuk; hanem aki meghatározott időn túl nem kapott életre, annak gyógyítását nem tartotta kötelezőnek, hiszen az már sem magának, sem az államnak nem lehet hasznára.

GLAUKÓN: Okos államférfinak mondod Aszklépioszt.

SZÓKRATÉSZ: Annak. Fiai is bizonyítják, hogy az is volt. Nem tudod, hogy ezek Trójánál ugyancsak derék daliáknak bizonyultak, és az orvoslásban is apjuk szavát követve gyógyítottak. Vagy nem emlékszel, hogy a Pandarosz-sebesítette Menelaosz sebéből

De hogy mit egyék, mit igyék, afelől épp oly kevéssé adtak utasítást neki, mint Eurüpülosznak, hiszen a gyógyszerek eléggé hatékonyak a beteg meggyógyítására, ha az a sebesülés előtt egészséges volt és józan életet élt, még ha az imént elegyes bort ivott is. Viszont szerintük a természettől beteg és mértéktelenül élő ember az életével nem használ sem magának, sem másnak, ennélfogva nem illeti meg őt orvosi segítségük, nem is ápolják, még ha Midásznál is gazdagabb volna.

GLAUKÓN: Okosak voltak Aszklépiosz fiai.

XVI. SZÓKRATÉSZ: Méltán. Persze, ellenkezésünket váltják ki Pindarosz és a tragédiaírók, azt állítván, hogy Aszklépiosz Apollón fia létére pénzért gyógyított meg egy haldokló gazdagot, és emiatt villámcsapás érte. Mi azonban a korábban mondottak alapján nem hisszük el mindkét állítást; ha isten fia, akkor nem állíthatjuk róla, hogy haszonleső volt; ha mégis az volt, akkor nem lehetett isten fia.

GLAUKÓN: Tökéletesen igazad van. De mit szólsz, Szókratész, a következőkhöz? Jó orvosokra nincs szükség államunkban? Azok leginkább ilyenek, akik már nagyon sok egészségest és beteget kezeltek, valamint azok a legkülönb bírák, akiknek igen sokféle emberrel volt dolguk.

SZÓKRATÉSZ: Az államnak igenis szüksége van jó orvosokra. De tudod, kiket tartok én ilyeneknek?

GLAUKÓN: No mondd!

SZÓKRATÉSZ: Megpróbálom. De most egy csapásra két különböző dolgot kérdezel.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Azok a legkülönb orvosok, akik zsenge koruktól fogva mesterségük elsajátítására a legtöbb és legsúlyosabb betegekkel voltak együtt és maguk is átestek mindenféle súlyos betegségen, lévén természettől nem valami egészségesek. Gondolom a testet nem a testtel gyógyítják, hiszen annak sohse szabadna betegnek lennie, vagy azzá válnia; hanem a lélekkel: az nem lehet beteg, vagy nem válhat azzá, ha jól akar gyógyítani.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Viszont a bíró a lelken lélekkel uralkodik, barátom, nem kell neki zsenge korától fogva gonosz lelkek között nevelkednie, s velük érintkeznie, sem mindenféle gaztettet magának megpróbálnia ahhoz, hogy pontosan ítélhesse meg mások gaztetteit, ahogy az orvos a saját testén a betegségeket. Ellenkezőleg, maradjon csak meg a rossz erkölcsöktől tisztának, érintetlennek, hogy majd - lévén szép és jó lélek - egészséges érzékkel ítélje meg, mi az igazságos. Nemes lelkű ifjak gyakran naivnak látszanak és az igazságtalanoktól könnyen rászedhetőnek, hiszen nincs meg bennük a gonoszok lelkivilágának a hasonmása.

GLAUKÓN: Nagyon is így járnak.

SZÓKRATÉSZ: Ezért a jó bíró nem lehet fiatal; öregnek kell lennie, aki hosszú idő alatt nagy jártasságot szerzett a gonoszság lényegének megítélésében, de azt nem a saját lelkében levőként élte át, hanem másokban, úgyhogy nagy időn át törekedett másokban kifürkészni, mi a rossz természete, tudással élve, s nem saját magán tapasztalva meg.

GLAUKÓN: Azt hiszem, igen nemes az ilyen bíró.

SZÓKRATÉSZ: És jó bíró is, olyan, amilyent kérdeztél. Az a jó, aki jólelkű. Aki ügyeskedő és csak a rosszra gyanakvó, aki már sok gazságra vetemedett, és magát mindenre képesnek és bölcsnek tartja, amikor a magafajtával találkozik, ugyancsak ügyesnek bizonyul és óvatosnak, hiszen saját magáról veszi a példát. Ám ha az ilyen egy tisztességes öregemberhez közelít, láthatóan elbizonytalanodik, majd helytelen időben hitetlenkedik, mert nem tudja, milyen az egészséges jellem, nélkülözve lelkében ennek példáját. Mivel többször érintkezik gonoszokkal, mint jókkal, maga és mások előtt inkább bölcsnek tűnik föl, mint együgyűnek.

GLAUKÓN: Ez mindenképpen igaz.

XVII. SZÓKRATÉSZ: Nem az ilyenek, hanem az előbb ábrázoltak közt kell a jó és bölcs bírát keresnünk. Hiszen a gonoszság nem ismeri föl az erényt, sem önmagát, viszont az erényes jellem jó nevelésben részesülve fokozatosan rájön önmaga és a gonoszság mibenlétére. Szerintem csak az ilyen lehet bölcs, a gonosz soha!

GLAUKÓN: Azt hiszem én is.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az ilyen bíráskodással együtt a tárgyalt orvosi tevékenységet törvénnyel szabályozzuk: a testileg-lelkileg jóltermett polgárokat ám gyógyítsák, de a többieket ne! A hitvány testűeket pedig hagyják meghalni, a sikerületlen és javíthatatlan lelkűeket pedig öljék meg!

GLAUKÓN: Azt hiszem, ez a legjobb ezeknek a nyomorultaknak és az államnak is.

SZÓKRATÉSZ: A fiatalok bizonyára óvakodnak majd a bírósághoz fordulni, egyszerű zenei nevelésben pallérozódván, amely szerintünk a mértékletesség szülőanyja.

GLAUKÓN: Bizonyára.

SZÓKRATÉSZ: Ugyanennek nyomán a zenében pallérozott ifjú a testét is edzi, és e jó szándékával eléri, hogy csak a végső szükségben kelljen orvoshoz fordulnia.

GLAUKÓN: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: Vállalja a testedzést és a fáradalmakat azért, hogy inkább akaraterejét fejlessze, ne csak testi erejét; nem úgy, mint az atléták, akik csak testi erejük fokozásáért esznek és gyakorlatoznak.

GLAUKÓN: Igen helyesen szóltál.

SZÓKRATÉSZ: Akik a zenei nevelést és a testgyakorlást megszervezték, nem azért tették ezt, mint sokan hiszik, hogy a testgyakorlással a testet fejlesszék, a zenei neveléssel a lelket.

GLAUKÓN: Hanem miért?

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem mindkettőt a lélek fejlesztésére szánták.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Nem figyelted meg, milyen lelkiállapotba kerül az, aki egész életén át csak a testet tornáztatta, s a zenét meg sem kóstolta? Másfelől az, aki csak az ellenkező nevelést kapta?

GLAUKÓN: Mit akarsz ezzel mondani?

SZÓKRATÉSZ: Ez durvává lesz és merevvé, az viszont puhánnyá és túl engedékennyé.

GLAUKÓN: De megfigyeltem. Aki csak a testgyakorlást űzi, az a kelleténél vadabb lesz, viszont a csak zenei nevelésű puhányabbá annál, ami javára válnék.

SZÓKRATÉSZ: A vadság az illető természetének indulatosságából adódik; ez helyes neveléssel férfiassá válnék, de az indulat mértéktelen feszítésével nyilván a kellőnél merevebbé és féktelenebbé lesz.

GLAUKÓN: Azt hiszem én is.

SZÓKRATÉSZ: Nos? A szelídség vajon nem a filozófustermészetből adódik? Ha ezt nem zabolázzák, akkor a kelleténél puhányabbá lesz, jó nevelést nyerve viszont higgadttá és mértékletessé.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Állítjuk, hogy az őrökben egyaránt érvényesülnie kell mindkét természetnek.

GLAUKÓN: Egyaránt.

SZÓKRATÉSZ: Tehát ezt a két természetet összhangba kell hozni egymással.

GLAUKÓN: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: Az ilyen összhangzó lélek higgadt is, meg férfias is.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Az összhangtalan lélek viszont gyáva és durva.

GLAUKÓN: De mennyire.

XVIII. SZÓKRATÉSZ: Ha valaki átadja magát a zenének, elbűvölődik a fuvola hangjától, és a fülön mint tölcséren keresztül befogadja az általunk említett lágy és sírós hangnemeket, és egész életét siránkozva s az ének bűvöletében múlatja el, az ilyen ember, ha volt is bátor indulata, azt, mint a vasat, csak megolvasztja, tehát használhatatlanból használhatóvá teszi, ám ha ekkor nem hagy föl a befogadással, hanem tovább is csak bűvöletbe merül, akkor bizony olvadozik és szétfolyik, mígnem indulata teljesen elolvad, szinte kimetsződik az ideg a lelkéből, és ő bizony puhány harcossá válik.

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: És ha már természettől indulattalan, akkor hamar idejut; de ha már eleve indulatos lelkű, indulatát meggyöngíti és ingerlékennyé teszi, úgyhogy már csekély hatásra is kirobban, de utóbb hamar megcsöndesül. Az ilyen aztán nem indulatossá, hanem haragossá lesz, telve búskomorsággal.

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: És ha valaki csak a testét edzi és nagyokat eszik, de a zenét és a filozófiát mellőzi? Ez ugyanis először testileg jól érzi magát, de eltelik indulattal, és férfiasabbá lesz, mint előbb volt.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Na és? Ezután csak ezt teszi, és a múzsákkal sohasem társalkodik? Még ha lelkében lakozott volna némi tanulékonyság, ha nem ízlelte meg az eszmélkedést, a kutatást, eszmecserékben sem vett részt, sem más zenei foglalkozásban, bárgyúvá, süketté, vakká válik, aki sohasem ocsúdott föl, pallérozódott, sohasem tisztázta magában megérzéseit.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Így a szellem gyűlölője lesz, múzsátlan fajankó; nem él a szavakkal, meggyőzéssel, mindennek csak bősz erőszakkal megy neki, mint a bika; tudatlanságban, otrombaságban él, összhang és kellem nélkül.

GLAUKÓN: Tökéletesen igaz.

SZÓKRATÉSZ: Szerintem e két hajlam számára adta az isten a kétféle mesterséget, a zenét és a testgyakorlást, ezt az indulat, azt a filozófia számára, és nem a léleknek és testnek külön, és nem is holmi mellékesnek, hanem együtt mindkét hajlamnak, hogy a kellő mértékű feszítéssel és lazítással összhangban csöndüljenek.

GLAUKÓN: Ezt hiszem én is.

SZÓKRATÉSZ: Aki a testedzést és a zenét szépen elegyíti és mértéket tartva alkalmazza a lélekre, leginkább ezt nevezhetnénk zeneileg képzett és magával összhangban levő embernek, sokkal inkább, mint a húrokat hangolókat.

GLAUKÓN: Méltán, ó, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ: Államunkban ilyen vezető kell nekünk, ha alkotmányunkat őrizni akarjuk.

GLAUKÓN: Ilyen kell, mégpedig minél előbb.

XIX. SZÓKRATÉSZ: Ezek tehát a nevelés és a képzés alapelvei. Miért tárgyalnánk részletesen a táncot, a kutyahajtást, a torna- és lovasjátékokat? Világos, hogy ezeknek az előbbi alapelvekhez kell igazodniok, és ezt már nem nehéz kitalálni.

GLAUKÓN: Bizonyára nem nehéz.

SZÓKRATÉSZ: Legyen. Ezután mit kell tisztáznunk? Ugye azt, kik legyenek a vezetők és kik a vezetettek?

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, világos, hogy az öregebbek lesznek a vezetők, a fiatalabbak pedig a vezetettek?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Méghozzá az öregebbek legkiválóbbjai.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És kik értenek legjobban a földműveléshez? Nem a legkülönb földművesek?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, mivel a vezetőknek még az őrök közt is a legkiválóbbaknak kell lenniök, nem épp ők az állam legőrebb őrei?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Más szóval: okosaknak és erőseknek kell lenniök, ezenkívül még törődniök kell az állammal is?

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig mindenki azzal törődik leginkább, amit éppen szeret.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: S nyilván azt szereti legjobban, aminek az érdekei - úgy véli - azonosak az övéivel, s amiről hiheti, hogy ha boldogul, akkor ő is boldog lesz, ha pedig nem, akkor ő sem.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Ki kell tehát válogatnunk az őrök közül azokat, akiktől vizsgálataink alapján leginkább várhatjuk, hogy egész életükben szívvel-lélekkel készek azon fáradozni, amit az államra nézve hasznosnak vélnek, az ellenkezőjét pedig a világért se tennék meg.

GLAUKÓN: Igen, ezek a vezetésre termettek.

SZÓKRATÉSZ: Úgy vélem tehát, szemmel kell tartani őket életük minden szakában, vajon híven őrzik-e, amit lelkükre kötöttünk, nem csábítja-e el őket varázslat, erőszak, s megfeledkezve, nem vetik-e el az elvet, hogy mindig az állam javáért kell cselekedniük.

GLAUKÓN: Hogy érted, hogy elvetik?

SZÓKRATÉSZ: Mindjárt megmondom. Azt hiszem, valamely nézet kétféleképp távozhat elménkből: önként vagy akarat ellenére; önként a hamis nézet, ha az elme jobb belátásra tér, akarat ellenére pedig minden helyes nézet.

GLAUKÓN: Az önként távozást értem; az akarat ellenére való távozást még meg kell magyaráznod.

SZÓKRATÉSZ: Hát nem tudod te is, hogy ami jó, attól nem szívesen válunk meg, a rossztól viszont annál szívesebben? És mi a rossz? Nem az igazságtól elrugaszkodás? S az igazság ismerete nem a jó? Vagy ne tudnád, hogy az igazság ismerete épp a valóságon alapuló nézet?

GLAUKÓN: Igazad van, most már látom, hogy a helyes nézettől az ember csak akarata ellenére válhatik meg.

SZÓKRATÉSZ: Csak akkor, ha meglopják, elbűvölik vagy kényszerítik.

GLAUKÓN: Ezt sem értem.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, nagyon is "tragikus" nyelven beszélek. Ha valakit meglopnak, ezen azt értem, hogy más nézetre csábítják, vagy pedig ő maga felejti el nézeteit: ez esetben az idő, az előbbiekben az érvelés észrevétlenül mintegy elorozza tőle a nézetét. Most csak érted?

GLAUKÓN: Most már igen.

SZÓKRATÉSZ: Az erőszakon meg azt értem, ha az embert néha gyötrelem vagy kín téríti más nézetre.

GLAUKÓN: Ezt is értem, és igazad is van.

SZÓKRATÉSZ: Elbűvölteknek, gondolom, te is azokat tartod, akik gyönyörtől elbódulva vagy valami rémségtől megrettenve változtatják meg nézetüket.

GLAUKÓN: Valóban, hiszen ami megtéveszt, nyilván el is bűvöl bennünket.

XX. SZÓKRATÉSZ: Tehát, mint az imént mondottam, azt kell kutatnunk, kik a legjobb őrei annak a bennük lakozó elvnek, hogy mindig azt cselekedjék, amit az állam érdekében a legjobbnak vélnek. Ezeket aztán gyermekkoruktól kezdve meg kell figyelnünk, s olyan feladatokat tűznünk eléjük, melyeknek során az ember az ilyesmiről a legkönnyebben megfeledkezhet és tőrbe eshet; aztán csak azt válasszuk ki őrnek, akinek az emlékezete csalhatatlan, aki pedig nem ilyen, ki kell rekesztenünk. Vagy talán nem?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Aztán fáradalmakkal, kínokkal és versenyekkel kell őket edzenünk, és itt is ugyanerre kell ügyelnünk.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Végül a harmadik módozat - az elbűvölés - próbájának kell alávetnünk és közben megfigyelnünk őket; tehát amint a csikókat lármás, kavargó tömegbe vezetik, és így figyelik meg, hogy ijedősek-e, úgy e fiatalokat is különféle rettenetességek elé kell vetnünk; majd meg gyönyörök közé, és sokkal jobban meg kell őket vizsgálnunk, mint aranyat a tűzben, vajon elbűvölhetetlenek és mindenben állhatatosnak bizonyulnak-e, önmaguk és a tanult zene becsületes őreinek, és mind e helyzetekben önmagukkal szép ritmusban, összhangban maradnak-e, nemcsak maguknak, de az államnak is igen nagy hasznára. S aki aztán e gyermek-, ifjú- és férfikorban kiállott próbákból mindig színtisztán kerül ki, azt tegyük meg az állam elöljárójának és őrének, adjunk neki kitüntetéseket életében és halálában, legyen része a legnagyobb tiszteletajándékban, a legszebb temetésben, emlékművekben. Aki pedig nem ilyen, azt zárjuk ki. Körülbelül így képzelem, kedves Glaukónom, az elöljárók és az őrök kiválogatását és tisztükbe helyezését, persze csak úgy nagy vonalakban és nem részletesen.

GLAUKÓN: Én is valahogy így képzelem.

SZÓKRATÉSZ: Valójában nem volna helyesebb, ha e kiválasztottakat tekintenők a külellenség és a belső barátok mindenható őreinek, hogy ezek ne akarjanak, azok meg ne tudjanak ártani - míg az imént őröknek nevezett fiatalokat csupán az őrök segédeinek, akik az elöljárók rendelkezéseinek érvényt szereznek?

GLAUKÓN: De nagyon helyes lesz így.

XXI. SZÓKRATÉSZ: És volna valami fortélya, hogy az előbb említett kényszerű hazugságok mintájára nemesen mi is hazudjunk egyet, s elhitessük azt lehetőleg magukkal az elöljárókkal is, vagy ha ez nem sikerül, legalább a többi polgárral?

GLAUKÓN: Milyen hazugságra gondolsz?

SZÓKRATÉSZ: Egy föníciai hazugságra, amely nem is olyan nagyon új - mint a költők beszélik és sokakkal el is hitették -, hajdan sok helyütt megtörtént, a mi időnkben azonban már nem, sőt nem is tudom, hogy egyáltalán megeshet-e; mindenesetre igen erős rábeszélő képesség kell hozzá.

GLAUKÓN: Úgy látom, nehezen szánod rá magadat a szóra.

SZÓKRATÉSZ: Ha majd elmondtam, megérted, hogy okom volt rá, amiért szabódtam.

GLAUKÓN: Mondd csak bátran, ne félj!

SZÓKRATÉSZ: Hát jó, elmondom - bár magam sem tudom, honnan vegyem a bátorságot, s mily szavakkal éljek -, de megpróbálom először magukkal az elöljárókkal és a katonákkal s aztán a többi polgárral is elhitetni, hogy mindaz csak merő álom volt, amit mi velük a táplálásuk és nevelésük folyamán cselekedtünk, s ők csak úgy képzelték, hogy mindezt átélték és elszenvedték, valójában pedig akkor még a föld alatt voltak, ott formálódtak és nevelkedtek ők maguk, és ott készült fegyverzetük s egyéb felszerelésük is; mikor már teljesen készen voltak, a föld - anyjuk lévén - a felszínre küldte őket, s így aztán a földdel, amelyen élnek, mint nevelőanyjukkal kell törődniök, s ha valaki rátámad, meg kell védeniök, polgártársaikat pedig édestestvéreiknek, a föld szülötteinek kell vallaniok.

GLAUKÓN: No, nem ok nélkül fogtál oly szabódva e hazugság elmondásához.

SZÓKRATÉSZ: Meg is volt rá az okom. De azért hallgasd csak a mese folytatását is. Szóval ti mind, akik az államban éltek, édestestvérek vagytok - így magyarázzuk majd nekik a mesét -, csakhogy teremtőtök közületek a vezetésre alkalmasokba születésükkor aranyat kevert, lévén ők a legértékesebbek; az őrökbe és segédeikbe ezüstöt, míg a földművesekbe és kézművesekbe vasat, illetve bronzot. S mivel mindnyájan rokonok vagytok, magatokhoz hasonló ivadékot nemzetek majd; de megeshetik, hogy az aranyból épp ezüstivadék lesz, és fordítva, az ezüstből arany, és így tovább a többieknél is, ebből az, abból ez. Mármost a vezetőknek legfőképpen azt hagyta meg az isten, hogy semmin oly hűségesen ne őrködjenek, semmire oly éberen ne vigyázzanak, mint ivadékaikra, hogy tudniillik a lelkükbe milyen anyagok keveredtek, s ha aztán saját magzatuk netán bronz- vagy vaslényegű volna, a világért se szánják meg, hanem a természetének megfelelő rangsorba taszítsák le, a kézművesek vagy a földművesek közé; ha viszont az utóbbiak közül egy gyermek arany-, vagy ezüstlényegűnek születik, azt becsüljék meg, és emeljék fel az őrök, illetve segítőik rendjébe, mert egy jóslat kimondja, hogy az állam pusztul el, ha vas- vagy bronzlényegű őr vigyáz rá. Nos, tudsz-e valami módot, hogy az embereink ezt a mondát elhiggyék?

GLAUKÓN: Semmi esetre sem, ha róluk magukról van szó; de elképzelhető a gyermekeikről és ezek utódairól, általában a későbbi nemzedékekről.

SZÓKRATÉSZ: Még ez is szerencse volna, mert így jobban törődnének az állammal és egymással; mert körülbelül sejtem, mit akarsz mondani.

XXII. Ez mindenesetre úgy alakul majd, ahogy a közfelfogás megszabja. Mi csak fegyverezzük föl a föld szülte fiakat, s osszuk be őket vezetőik alá. Mihelyt megérkeztek, szemeljék ki a városban a táborozásra legalkalmasabb helyet, ahonnan a belső lakosságot a legjobban féken tarthatják, ha valaki nem akarna engedelmeskedni a törvényeknek, és ahol védekezhetnek a külső ellenség ellen, ha valaki rájuk törne, mint a farkas a nyájra; ha aztán felütötték a tábort, és az illendő áldozatokat bemutatták, készítsék el nyoszolyáikat. Jó lesz így?

GLAUKÓN: Jó lesz.

SZÓKRATÉSZ: Mégpedig úgy, hogy télen-nyáron menedéket nyújtson.

GLAUKÓN: Természetesen. Ha jól értem, lakásukról beszélsz.

SZÓKRATÉSZ: Igen, de persze katonai szállásról, nem holmi kereskedő lakásáról.

GLAUKÓN: Hát mi a különbség a kettő között?

SZÓKRATÉSZ: Megpróbálom megmagyarázni. A pásztor legnagyobb szégyene és veszedelme az, ha olyan kutyákat tart, s úgy neveli a nyáj őrzésére, hogy engedetlenség, éhség vagy más rossz szokás következtében éppen a kutyák vetemednek a juhok bántalmazására; kutyákból valóságos farkasokká válnak.

GLAUKÓN: Szörnyűség! Nem az?

SZÓKRATÉSZ: Tehát mindenáron meg kell akadályoznunk, hogy az őrök segédei ilyesmit cselekedjenek a polgárokkal, s - náluk erősebbek lévén - jóindulatú szövetségesekből vad zsarnokokká váljanak.

GLAUKÓN: Bizony ezt meg kell akadályoznunk.

SZÓKRATÉSZ: S a leghatásosabb védekezésre nem úgy készülhetünk föl a legjobban, ha ezek a segítők valóban jó nevelésben részesülnek?

GLAUKÓN: De hiszen abban részesültek!

SZÓKRATÉSZ: No, ezt még nem merném állítani, kedves Glaukónom; azt azonban igen, amit az imént mondottunk, hogy tudniillik a segítőket föltétlenül helyesen kell nevelnünk bármi neveléssel, ha azt akarjuk, hogy egymás iránt és a védelmük alatt álló polgárság iránt türelemmel viseltessenek.

GLAUKÓN: Nagyon helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, azt minden értelmes ember megkövetelheti, hogy e nevelésen kívül az őrök segédeinek lakása és minden egyéb ingósága is olyan legyen, hogy ez ne gátolja őket abban, hogy a lehető legjobb őrökké váljanak, s ne vetemedhessenek polgártársaik sanyargatására.

GLAUKÓN: Valóban megkövetelheti.

SZÓKRATÉSZ: Figyelj rám; nem a következőképpen kellene élniök és lakniok, ha azt várjuk tőlük, hogy igazi őrök legyenek? Először is: egyiküknek se legyen magánvagyona, kivéve a legszükségesebbet; továbbá: ne legyen olyan lakásuk, sőt kamrájuk sem, ahová kedve szerint bárki be ne léphetne; ellátásuk pedig annyi legyen csak, amennyire egy józan és vitéz katonabajnoknak szüksége van; polgártársaikkal való megegyezés szerint, védelem fejében kapjanak annyi zsoldot, hogy egy évre se sok, se kevés ne legyen, étkezzenek közösen, mint a táborokban élő katonák, és éljenek bajtársi közösségben; magyarázzuk meg nekik: mivel az istenek jóvoltából az isteni arany és ezüst úgyis mindörökre a lelkükben van, emberi aranyra és ezüstre sohasem lesz szükségük, s kárhozatos dolog is volna az isteni aranyat emberi arany szerzésével elvegyíteni és megfertőzni, hiszen a nagy tömeg kezén forgó pénz miatt már úgyis elég sok istentelenség esett meg, míg az ő aranylényegük színtiszta; éppen ezért a város lakói közül egyedül nekik tilos az arany használata és érintése, sőt arannyal még csak egy fedél alatt sem tartózkodhatnak, magukon nem hordhatják, nem ehetnek, ihatnak aranyedényből. És így megmenthetik magukat is, meg az államot is, de hogyha magántulajdonként földet, házat és pénzt szereznek, akkor az őrökből talán jó gazdákká és földművesekké, de polgártársaik szövetségeseiből gyűlöletes kényurakká válnak, s egész életüket kölcsönös gyűlöletben és áskálódásban fecsérlik el, és sokkal többször és sokkal inkább kell rettegniök a belső, mint a külső ellenségtől, közben pedig a szakadék legszélén botorkálnak maguk is, meg az állam is. Ezért követeljük-e, hogy az őrök - lakás és egyéb viszonyaik tekintetében - így rendezkedjenek be, és hozzunk-e ennek megfelelő törvényeket, vagy sem?

GLAUKÓN: Nagyon is.

I. ADEIMANTOSZ: Mivel védekezel, Szókratész, ha valaki azt mondja, hogy nem teszed túlságosan boldoggá ezeket az embereket? S méghozzá ők tehetnek róla, mert bár az állam igazság szerint az övék, mégsem nyernek vele, mint például a földbirtokosok vagy akik szép nagy házakat építenek, s ezeket pompásan berendezik, javaikból az isteneknek áldoznak, vendégeket fogadnak, sőt - mint említetted - aranyat, ezüstöt szereznek, s minden mást, ami a közhit szerint a boldogulóknak jut osztályrészül. Viszont - mondhatná valaki - ők nyilván csak mint fizetett segítők laknak az államban, dologtalanul, csak éppen őrködnek.

SZÓKRATÉSZ: Méghozzá mint kosztosok, akik az élelmen kívül fizetést nem kapnak, mint mások, tehát ha például magánügyben el akarnak utazni, ezt meg sem tehetik, kedveseiknek sem adhatnak semmit, és semmire se költhetnek, amire az úgynevezett boldogok szabadon költekezhetnek. Ezt nem említetted vádként, s még sok más ehhez hasonlót sem.

ADEIMANTOSZ: Jó, vádoljunk ezzel is.

SZÓKRATÉSZ: Kérdezed: hogyan védekezem majd?

ADEIMANTOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Ha az eddigi úton haladunk, azt hiszem feleletre lelünk. Ezt mondjuk: az nem lenne csoda, ha ők is e javaktól volnának a legboldogabbak; csakhogy mi nem azért alapítunk államot, hogy abban egy népréteg legyen különösen boldog, hanem hogy lehetőleg az egész állam az legyen. Hiszen úgy véltük, az ilyen államban bukkanunk rá legkönnyebben az igazságosságra, a legrosszabbul szervezett államban meg az igazságtalanságra: ezt felismerve ítélhetünk arról is, amit oly régen keresünk. Egyelőre mintázzuk meg: mi hogyan képzeljük a boldog államot, de nem úgy, hogy abból egy kis csoportot kiragadunk, s ezt tesszük boldoggá, hanem az egészet; aztán nézzük meg az ellenkezőjét. Ha éppen egy szobrot színeznénk ki, s valaki hozzánk lépne, és kifogásolná, hogy a test legszebb részeit nem a legszebb színekkel díszítjük - például a szemet, bár a legszebb, nem bíborral, hanem feketével festjük -, méltán védekezhetnénk így: "Csodálatos ember, ne gondold, hogy olyan szép szemeket kell festenünk, hogy azok már ne látsszanak szemeknek; ne kívánd ezt a többi testrésznél sem; inkább azon buzgólkodjál, hogy - megadva mindegyik résznek, ami megilleti - az egészet tegyük széppé. Így ne kényszeríts most arra bennünket, hogy olyan boldogságot adjunk az őröknek, amely őket inkább teszi mindenné, csak nem őrökké. Hiszen a földműveseket uszályos ruhába is öltöztethetnénk, arannyal kicifrázhatnánk, s aztán rájuk bízhatnánk, hogy műveljék a földet kedvükre; vagy a tűz körül iszogató, lakmározó fazekasokat, korongjukat melléjük téve, kerevetekre fektethetnénk, hogy így dolgozzanak, amikor épp kedvük szottyan, s úgy tennénk boldoggá a többieket is, hogy ekképpen az egész állam boldog legyen. Hát ilyesmire ne biztass, hiszen ha rád hallgatnánk, a földműves nem lenne többé földműves, a fazekas fazekas, és senki nem maradna az, ami, akikből pedig az állam összetevődik. Persze, a legtöbbjénél ez nem olyan fontos: ha a varga romlottá válik, lezüllik vagy másnak tetteti magát, ez az államot még nem veszélyezteti, ám ha a törvények és az állam őrei nem igazán, hanem csak a látszat szerint őrök, akkor - ugye belátod - az egész államot mindenestül megrontják, holott jólétének és boldogulásának egyedül ők a biztosítékai." Mármost, ha mi igazi őröket akarunk, akik a legkevésbé züllesztik az államot, míg az előbbi nézet szószólója inkább csak olyan földműveseket kíván, akik nagy boldogan dőzsölnek, mintha nem is államban, hanem örök dínomdánomban élnének, akkor az illető talán nem is államról, hanem valami másról beszél. Meg kell fontolnunk, vajon azért szervezzük meg az őröket, hogy minél boldogabbak legyenek, vagy inkább tartsuk szem előtt az egész állam javát, s az őrök segédeit és az őröket pedig arra szorítsuk és beszéljük rá, hogy minél tökéletesebben végezzék a maguk feladatát, és a többiek is mind, és nyugodjunk bele, hogy az egész állam gyarapodásával és szép szervezkedésével mindegyik népréteg a természetes fejlődés szerint legyen boldoggá.

ADEIMANTOSZ: Helyes.

II. SZÓKRATÉSZ: Vajon szerinted ennek a testvér-tételével is igazam lesz?

ADEIMANTOSZ: Mi volna az?

SZÓKRATÉSZ: Vizsgáld meg: vajon a többieket, akik dolgoznak, nem rontja-e meg, nem teszi-e haszontalanná két állapot?

ADEIMANTOSZ: Miféle két állapot?

SZÓKRATÉSZ: A gazdagság és a szegénység.

ADEIMANTOSZ: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Így. Hiszed-e, hogy a fazekas, ha megszedi magát, aztán is szívesen törődik a mesterségével?

ADEIMANTOSZ: Dehogy törődik.

SZÓKRATÉSZ: Lustább és hanyagabb lesz, mint azelőtt?

ADEIMANTOSZ: Úgy ám!

SZÓKRATÉSZ: Szóval rosszabb fazekas lesz?

ADEIMANTOSZ: Sokkal rosszabb!

SZÓKRATÉSZ: Ám ha nagy szegénységében képtelen beszerezni szerszámait vagy mesterségének többi kellékeit, akkor gyatrábban dolgozik, és fiait, tanítványait is kontárokká neveli.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Szóval e két állapot: a szegénység és a gazdagság megrontja a mesteremberek munkáját, és megrontja őket magukat is.

ADEIMANTOSZ: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az őröknek eszerint mindenképp el kell kerülniök e két állapotot, nehogy észrevétlenül belopóddzanak az államba.

ADEIMANTOSZ: Melyik két állapotot?

SZÓKRATÉSZ: A gazdagságot és a szegénységet; az előbbi elpuhultsághoz, lomhasághoz és forrongásokhoz vezet, az utóbbi pedig szolgalelkűséget és kontárkodást idéz elő.

ADEIMANTOSZ: Ez kétségtelen. Ámde azt is vizsgáld meg, Szókratész: hogyan tud majd államunk hadat viselni, ha nem lesz pénze, különösen ha egy gazdag és hatalmas állammal kell hadakoznia.

SZÓKRATÉSZ: Egy ellen nyilván nehezebben, de már kettő ellen sokkal könnyebben.

ADEIMANTOSZ: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Először is: ha harcra kerül a sor, ugye gazdag emberekkel harcolnak majd edzett bajnok létükre?

ADEIMANTOSZ: Gazdagokkal.

SZÓKRATÉSZ: Nos, mit gondolsz, Adeimantoszom, egy ökölvívó, ha nagyon jól felkészült, nem küzd-e meg könnyen két olyan emberrel, aki nem is ökölvívó, ellenben gazdag és kövér?

ADEIMANTOSZ: Aligha, ha ketten egyszerre támadják.

SZÓKRATÉSZ: Még akkor sem, ha sikerülne hátrálnia, majd visszafordulva az éppen rátámadót leütni, s ezt sokszor cselekedhetné tűző napsütésben és fojtó melegben? Nem teríthetne így le még több ilyen támadót is?

ADEIMANTOSZ: Nem volna csoda, ha igen.

SZÓKRATÉSZ: Mármost nem gondolod-e, hogy a gazdag ember tudással és gyakorlattal többre viheti az ökölvívásban, mint a harcban?

ADEIMANTOSZ: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, akkor a mi atlétáink még nálunk kétszer-háromszor több ellenséggel szemben is könnyen állják a sarat.

ADEIMANTOSZ: Belátom, hogy igazad lehet.

SZÓKRATÉSZ: És ha az egyik államba követséget küldenénk, és ott elmondaná az igazságot: "Nálunk arany és ezüst nincs használatban, nincs is megengedve, annál inkább nálatok; ha tehát a mi oldalunkon léptek háborúba, tiétek lesz az ellenség kincse", mit gondolsz, ha valaki ezt hallja, mit akar majd? Izmos, sovány kutyák ellen harcolni, és nem a kutyák oldalán a kövér, jámbor birkák ellen.

ADEIMANTOSZ: Ezt magam sem hiszem. De ha egy államban halmozódik fel a többiek minden kincse, mégiscsak jó lesz vigyázni, nehogy ez bajt hozzon a szegény államra.

SZÓKRATÉSZ: Jámbor ember vagy te, ha azt hiszed, hogy más szervezet is megérdemli az "állam" nevet, nemcsak az általunk elképzelt állam.

ADEIMANTOSZ: Miért ne érdemelné?

SZÓKRATÉSZ: A többit valami olyan névvel kell megjelölnünk, amelynek tágabb az értelme: mindegyikük - ahogy a játékban szokás mondani - "egész sereg állam", nem pedig egyszerűen "állam". Bármelyikben legalábbis kettő harcban áll egymással; a szegények és a gazdagok "állama"; sőt ezekben ismét igen sok "állam" van; s ha ezekkel mint egységes állammal számolsz, nagyon megjárhatod; de ha sok államnak tekinted őket, s egyik részüknek a vagyonát, hatalmát, sőt polgárait is odaígéred a többinek, szövetségesed mindig sok lesz, ellenséged pedig kevés. S ameddig az állam józanul olyan marad, ahogy az imént megszerveztük, a leghatalmasabb lesz, és nemcsak látszat szerint, még ha csak ezer harcosa lesz is; mert ily nagy egységes államot nem könnyen találsz sem a hellének, sem a barbárok közt, míg olyat akárhányat, amely látszatra sokszorta nagyobb a miénknél. Vagy más a véleményed?

ADEIMANTOSZ: Zeuszra, nem.

III. SZÓKRATÉSZ: Nomármost, vezetőink szemében épp ez lehetne a legésszerűbb határa annak, mekkora legyen az állam, s ennek megfelelően mekkora területet hasítsanak ki, lemondva a többiről.

ADEIMANTOSZ: Miféle határról beszélsz?

SZÓKRATÉSZ: Gondolom: ameddig az állam úgy növekszik, hogy egységes marad, addig növekedjék, de tovább ne.

ADEIMANTOSZ: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Másik intelemként még ezt is lelkükre kötjük az őröknek: mindenképpen őrködjenek, hogy ne legyen az állam se kicsi, se nagy, hanem megfelelő nagyságú és egységes.

ADEIMANTOSZ: No, ez elég kézenfekvő követelmény.

SZÓKRATÉSZ: Még egyszerűbb a következő, ami már előbb is szóba került, amikor azt mondtuk, hogy ha az őröknek csenevész gyermekük születik, ezt be kell sorolnunk a többi polgár közé, ha pedig ezek közt akad egy-egy kiváló gyermek, ezt az őrök közé. Ezzel azt akartuk leszögezni, hogy a többi polgár esetében is minden egyes személyt arra a munkára rendeljünk, amelyre rátermett, hogy így mindenki a maga egyetlen munkakörét betöltve, "egy" maradjon, ne pedig "sok", és így az egész állam is "egy"-gyé, ne pedig "sok"-ká fejlődjék.

ADEIMANTOSZ: Valóban, ez még kézenfekvőbb követelmény, mint az előbbi.

SZÓKRATÉSZ: Látod, drága Adeimantosz, nem is kívánunk tőlük olyan sokat és nagyot, mint gondolná valaki, sőt szinte semmiséget, feltéve, hogy az úgynevezett "egyetlen nagy dolgot" megszívlelik, ami nem is "nagy dolog", csak "elégséges".

ADEIMANTOSZ: És mi légyen ez?

SZÓKRATÉSZ: Az oktatás és a nevelés; mert ha jó neveléssel fegyelmezett férfiakká lesznek, mindezt könnyen belátják; sőt mást is, amit egyelőre mellőzünk: az asszonyszerzés, a házasság, a gyermeknemzés rendjét, hogy tudniillik mindezt, amennyire lehet - a közmondás szavával - a barátok köztulajdonává kell tennünk.

ADEIMANTOSZ: Csakugyan ez volna a leghelyesebb.

SZÓKRATÉSZ: Mert hiszen, ha az alkotmány már jó irányban halad, akkor úgy növekszik tovább, mint a kör; az egészséges nevelés és oktatás - ha kitartunk mellette - jó természetet támaszt, ugyanakkor az egészséges természet, ha ilyen nevelésben részesül, elődeinél különbbé válik, többek közt a nemzésben is, ahogy ezt más élőlényeknél is látjuk.

ADEIMANTOSZ: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: Röviden szólva: az állam gondozóinak arra kell vigyázniok, hogy óvatlanul káros elferdülések ne támadjanak, és mindenekfelett azon őrködjenek, hogy a testi és zenei nevelés terén ne történjenek a megállapított rendet felborító újítások, hanem a hagyományt lehetőleg híven megőrizzék, attól félve, hogy valaki ezt mondja: "....az olyan dalt dicsérik legjobban a népek, mely a legújabbként jár körben dalnokok ajkán" - még könnyen azt hihetik, a költő ezen nem annyira új éneket ért, mint inkább új dalformát, s ezt még dicséri is. Márpedig az ilyesmit nem szabad helyeselnünk, sőt feltételeznünk sem. Óvakodnunk kell ugyanis a zenei formák újító megváltoztatásától; ezzel mindent kockára teszünk, mert ha valaki a zenei formákat módosítja, ez kihat az állam legfőbb törvényeire - ezt tanítja Damón, s ezt vallom én is.

ADEIMANTOSZ: Magam is így gondolkozom.

IV. SZÓKRATÉSZ: Eszerint az őröknek valahol a zenei nevelés terén kell megépíteniök az őrhelyüket.

ADEIMANTOSZ: Legalábbis a törvényszegés épp itt lopózik be a legalattomosabban.

SZÓKRATÉSZ: Igen, mintegy játék leple alatt, mintha mit sem ártana.

ADEIMANTOSZ: Nem is csinál más bajt, csak apránként befészkelődik, s lassacskán beszivárog az emberek erkölcseibe és foglalatosságaiba; innen - megnőve - átterjed a polgárok egymás közti jogügyleteire, majd pedig tovább nyomul előre a törvény és az alkotmány ellen, s hidd el, Szókratész, úgy elkanászodik, hogy végül fölforgat minden egyéni és közügyet.

SZÓKRATÉSZ: No lám, valóban így van?

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem, így.

SZÓKRATÉSZ: Akkor pedig - mint már kezdetben is mondottuk - gyermekeinket már eleve törvénytisztelőbb játékhoz kell szoktatnunk; mert ha játékuk fittyet hány a törvénynek, s törvényszegőkké lesznek maguk is, akkor már lehetetlen belőlük törvénytisztelő és erkölcsös férfiakat nevelni.

ADEIMANTOSZ: Hogy is lehetne másképp?

SZÓKRATÉSZ: Ha viszont a gyermekek már a játék során jó irányba indulnak, s a törvénytiszteletet a zenei nevelés útján megszokják, akkor majd ez - az előbbiekkel ellentétben - híven kíséri minden lépésüket, növekszik bennük, s még azt is helyrehozza, ami azelőtt hiba volt az államban.

ADEIMANTOSZ: Igazad van.

SZÓKRATÉSZ: És ők aztán majd azokat a kicsiségnek látszó szabályokat is kitalálják, amelyeket elődeik mind mellőztek.

ADEIMANTOSZ: Melyeket?

SZÓKRATÉSZ: Olyasmiket, hogy a fiatalok az öregek jelenlétében hallgassanak, ahogy az illik, adják át a helyüket nekik, álljanak föl előttük, szolgálják ki szülőiket; továbbá: milyen legyen a hajviseletük, ruhájuk, cipőjük, egész külső megjelenésük, és így tovább. Vagy nem így gondolod?

ADEIMANTOSZ: De így.

SZÓKRATÉSZ: De együgyűségnek tartom, hogy az ilyesmit törvénybe iktassák: ez sehol sincs így, és ha szóban és írásban elrendelnék, nem is maradna fenn.

ADEIMANTOSZ: Nem hát!

SZÓKRATÉSZ: Szóval, Adeimantoszom, úgy tetszik, hogy amilyen irányban indul el valaki a nevelés folytán, olyan lesz későbbi fejlődése is. Hasonló hasonlót vonz - nem mindig így van?

ADEIMANTOSZ: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Végül - azt hiszem, így mondhatnánk - a dolog teljesen befejeződik, akár jól, akár rosszul.

ADEIMANTOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ezért meg se próbálnám, hogy az ilyesmit törvénnyel szabályozzam.

ADEIMANTOSZ: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: És ha, uramisten, holmi piaci ügyekről van szó, mint például üzletről, amelyet a piacon kötnek az emberek; vagy ha úgy tetszik, iparosokkal kötött megállapodásról, sértegetésről, s tettlegességről, vádemelésről, bíróküldésről; s ha például adóbehajtás vagy -kivetés válik szükségessé piacon, vagy kikötőben; s általában bizonyos piaci, városi, kikötői s más efféle rendészeti ügyről: vajon érdemes-e mindezt törvénnyel szabályozni?

ADEIMANTOSZ: Bizony tisztességes, becsületes emberek közt az ilyesmihez nem szükségesek a rendelkezések; a legtöbb dologban, amely törvényekre szorul, maguk is könnyen eligazodnak.

SZÓKRATÉSZ: Igen, barátom, feltéve, ha isten ajándékaként érvényben maradnak az előbb felsorolt alaptörvények.

ADEIMANTOSZ: Ha pedig nem így lesz, egész életükben mást se tesznek, mint tömegesen gyártják az ilyen résztörvényeket, javítgatják őket abban a reményben, hogy majd csak rátalálnak a legjobbra.

SZÓKRATÉSZ: Szerinted tehát az ilyen emberek úgy élnek, mint a betegek, akik telhetetlenségükben nem hajlandók szakítani káros életmódjukkal.

ADEIMANTOSZ: Valóban.

SZÓKRATÉSZ: Egyébként az ilyen emberek igen kedvesen élnek; állandóan gyógyíttatják magukat, pedig mit sem érnek el vele, legfeljebb még bonyolultabbá és súlyosabbá teszik a betegségüket, és ha valaki orvosságot ajánl nekik, állandóan reménykednek, hogy attól majd meggyógyulnak.

ADEIMANTOSZ: Csakugyan, az ilyen betegeknek ez a sorsuk.

SZÓKRATÉSZ: No és az nem kedves bennük, hogy azt tartják a legnagyobb ellenségüknek, aki megmondja az igazat, hogy tudniillik míg abba nem hagyják az örökös ivást, töltekezést, szeretkezést és henyélést, addig sem gyógyszer, sem égetés, sem metszés, sem ráolvasás, sem amulettek s egyéb efféle dolog nem segít rajtuk?

ADEIMANTOSZ: No, ez nem túl kedves; szép kis kedvesség, ha valaki a jóakarójára haragszik.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látom, nem rajongsz az ilyenekért.

ADEIMANTOSZ: Zeuszra, nem.

V. SZÓKRATÉSZ: Akkor hát azért sem lelkesedel, ha az előbb emlegetett egész állam így tesz. Vagy talán nem gondolod, hogy az ilyen beteghez hasonlít az az állam is, amely - bár rossz az alkotmánya - polgárainak megtiltja, hogy általános szervezetét megváltoztassák, mert aki ezt teszi, halál fia; aki ellenben őket alkotmányuk keretei közt kedvükre kiszolgálja, aki hízelegve hajbókol körülöttük, kiszimatolja hajlandóságaikat és szemfényvesztően kielégíti, az aztán derék, nagy feladatokra képes, bölcs ember lesz a szemükben, akit tisztelettel öveznek?

ADEIMANTOSZ: Szerintem ez is, az is egykutya, és egyáltalán nem lelkesedem érte.

SZÓKRATÉSZ: Hát azokat nem csodálod bátorságukért és ügyességükért, akik készek az ilyen államot szolgálni, és élnek-halnak érte?

ADEIMANTOSZ: Csodálom bizony, kivéve azokat, akik polgártársaik áltatása következtében el is hiszik magukról, hogy igazi államférfiak, mert a tömeg folyton tömjénezi őket.

SZÓKRATÉSZ: Hogy mondhatsz ilyet? Nem tudod nekik megbocsátani? Hát azt hiszed, ha egy méréshez nem értő embernek sok más, ugyanilyen járatlan ember egyre azt hajtogatja, hogy ő négy könyök magas, ezt végre is nem hiszi el?

ADEIMANTOSZ: Valószínűleg elhiszi.

SZÓKRATÉSZ: Ne vedd tehát zokon tőlük se, hiszen ők a világ legkedvesebb emberei: szabályokat alkotnak az imént felsoroltakról, ezeket örökösen javítgatják, abban reménykedve, hogy majd csak véget vetnek valahogyan a jogügyekben adódó gazságoknak és mindannak, amiről az előbb beszéltem. Közben nem is sejtik, hogy lényegében csak hidrát metélnek.

ADEIMANTOSZ: Bizony egyebet se tesznek.

SZÓKRATÉSZ: Éppen ezért én mindig úgy gondolkoztam, hogy az igazi törvényhozó ne bíbelődjék ilyen törvényekkel és rendszabályokkal, sem a rosszul, sem a jól szervezett államban; az előbbiben azért ne, mert úgyis hasztalan, hiú dolog, az utóbbiban pedig azért, mert e teendők egy részét mindenki kitalálhatja, más része pedig úgyis következik a már meglévő intézkedésekből.

ADEIMANTOSZ: Mi volna még hátra a törvényalkotás terén?

SZÓKRATÉSZ: Nekünk már semmi: de volna a delphoi Apollón számára: a legfőbb és legelső törvények.

ADEIMANTOSZ: Melyek azok?

SZÓKRATÉSZ: Szentélyek alapítása, áldozatok s egyéb, isteneknek, démonoknak és héroszoknak járó tiszteletadás; az elhunytak sírba tétele és mindaz, amivel a másvilágon levőknek szolgálnunk kell, hogy jóindulatukat elnyerjük. Ehhez mi magunk nem értünk, tehát mikor államot alapítunk, ha van eszünk, ebben senki másra nem hallgatunk és nem támaszkodunk, csak az ősi tanácsadóra: ilyesmikben minden nép ősi tanácsadója az isten, aki a föld köldökén ülve ad útmutatást.

ADEIMANTOSZ: Helyesen beszélsz, így kell cselekednünk.

VI. SZÓKRATÉSZ: Nos, Arisztón fia, az államalapítással készen is volnánk; most tekints körül benne - megfelelő világításról gondoskodva - magad, s szólítsd testvéredet, meg Polemarkhoszt és másokat is, hátha megpillantjuk: hol van az igazságosság és hol az igazságtalanság, miben különböznek egymástól és melyiket kell választania annak, aki boldog akar lenni, akár titokban marad ez, akár nem, isten és ember előtt.

GLAUKÓN: Szó sincs róla! Hiszen megígérted, hogy velünk nyomozol, mert szentségtörésnek ítélnéd, ha erődhöz képest nem segítenéd minden úton-módon az igazság kiderítését.

SZÓKRATÉSZ: Helyes, hogy figyelmeztetsz: így is kell tennem, de aztán ti is segítsetek!

GLAUKÓN: Helyes, úgy teszünk.

SZÓKRATÉSZ: Én azt remélem, hogy így megleljük az igazságot. Gondolom, államunk, ha tényleg jól megalapozzuk, tökéletes lesz.

GLAUKÓN: Szükségszerűen.

SZÓKRATÉSZ: Nyilván bölcs, bátor, mértékletes és igazságos.

GLAUKÓN: Kétségtelenül.

SZÓKRATÉSZ: És ha ezek egyikét-másikát megleltük benne, amit még keresünk, az csak a hátralevő részben rejtezhetik.

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Mint ahogy ha valamely más területen négy ismeretlen közül az egyiket keressük; ha ezt mindjárt elsőnek felismerjük, ezzel meg is elégszünk; ha viszont előbb a többi hármat ismerjük fel, ezáltal már ismerjük azt is, amit keresünk, hiszen nyilvánvaló, hogy az csak a maradék lehet.

GLAUKÓN: Jól mondod.

SZÓKRATÉSZ: Tehát így kell eljárnunk a mi esetünkben is, mivel négy dologról van szó?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Szerintem az államban először a bölcsesség válik nyilvánvalóvá; de itt valami furcsaságot tapasztalunk.

GLAUKÓN: Mit?

SZÓKRATÉSZ: Az állam, amelynek kialakulását nyomon követtük, szerintem valóban bölcs, hiszen jó elhatározásokra képes.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: De éppen ez, a jó elhatározás képessége nyilván valami tudomány, hiszen az ember nem tudatlansággal, hanem a tudomány segítségével jut el jó elhatározásra.

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Tudomány pedig az államban igen sokféle van.

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Mármost az államot az ácsok tudománya alapján hívjuk bölcsnek és jó elhatározásra képesnek?

GLAUKÓN: Dehogy! Ezen az alapon csak az ácsmesterséghez értőnek nevezhetnénk.

SZÓKRATÉSZ: De nem is a fabútorkészítés tudománya alapján hívjuk bölcsnek, aszerint: hogyan lesznek ezek tökéletesek?

GLAUKÓN: Nem bizony.

SZÓKRATÉSZ: Vagy talán a fém vagy más anyag megmunkálásának tudománya alapján?

GLAUKÓN: Ezek alapján sem.

SZÓKRATÉSZ: És a földeken növényt termesztő tudomány alapján sem, hiszen akkor csak a földműveléshez értene.

GLAUKÓN: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Hát akkor? Vajon nincs-e az általunk imént alapított államban nem egy polgárnak olyan tudománya, amely nemcsak a polgárok valamelyikének érdekében, hanem az egész állam érdekében dönt afelől, miképp jár el leghelyesebben saját polgáraival és más államokkal szemben?

GLAUKÓN: Bizonyára van.

SZÓKRATÉSZ: Melyik ez, és kik birtokolják ezt a tudományt?

GLAUKÓN: Ez éppen az őrök tudománya, s azoké a vezetőké, akiket az imént tökéletes őröknek neveztünk.

SZÓKRATÉSZ: És e tudomány révén vajon minek neveznéd az államot?

GLAUKÓN: Jó elhatározásra képesnek és valóban bölcsnek.

SZÓKRATÉSZ: És mit gondolsz, államunkban kik lesznek többen: a kovácsok vagy az ilyen őrök?

GLAUKÓN: Sokkal több lesz a kovács.

SZÓKRATÉSZ: S valamennyi más ember közül, akiknek tudományuk szerint adunk elnevezést, nem éppen ezek az igazi őrök lesznek a legkevesebben?

GLAUKÓN: De mennyire!

SZÓKRATÉSZ: Tehát éppen a legcsekélyebb népréteg és rész által - amely az állam élén áll és parancsol - és az ő tudományuk által lesz bölccsé az egész természet szerint alapított állam; és ez - úgy látszik - természettől fogva a legkisebb csoport, és csak őket illeti meg, hogy ama tudományban részesüljenek, amely pedig valamennyi többi tudomány közül egyedül nevezhető bölcsességnek.

GLAUKÓN: Tökéletesen igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Tehát ama négy jegy egyikét - magam sem tudom, hogyan - már meg is találtuk, magát a bölcsességet és azt is, hogy az államban hol lakozik.

GLAUKÓN: Úgy látom, éppen eléggé megtaláltuk.

VII. SZÓKRATÉSZ: Azt sem lesz nehéz felismernünk, hogy hol lakozik az államban az az erény, amelynek révén az államot bátornak nevezzük.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Ha valaki az államot gyávának vagy bátornak ítéli, e tulajdonságokat nem éppen azon csoporton figyeli meg, amely az államért síkraszáll és harcol?

GLAUKÓN: Senki se gondolna más csoportra.

SZÓKRATÉSZ: Én legalább nem hiszem, hogy a benne lakozó többi polgár - legyen akár gyáva vagy bátor - döntené el, hogy maga az állam gyáva-e vagy bátor.

GLAUKÓN: Nem is.

SZÓKRATÉSZ: Tehát bátor is csak egy csoportja révén lehet az állam, e csoport bizonyos ereje révén. E csoport mindenáron híven megőrzi a félelmes dolgokról vallott hiedelmet, hogy tudniillik ezek valóban félelmesek és olyanok, amilyeneknek a nevelés folyamán a törvényhozó hirdette. Vagy te nem ezt hívod bátorságnak?

GLAUKÓN: Nem értettelek meg jól, mondd kérlek még egyszer.

SZÓKRATÉSZ: Azt mondom, hogy a bátorság a "megőrzés" egy neme.

GLAUKÓN: Milyen megőrzésről beszélsz?

SZÓKRATÉSZ: Ama hiedelem megőrzéséről, amely a törvény által - a nevelés útján - támad arról, hogy mely dolgok félelmesek, és milyenek ezek; e hiedelem "mindenáron" való megőrzésén pedig azt értem, hogy az ember bánatában, örömében, vágyai és félelmei közepette konokul tartson ki mellette, és ne tagadja meg. Ha kívánod, szívesen mondok erre egy hasonlatot is.

GLAUKÓN: Kérlek.

SZÓKRATÉSZ: Bizonyára tudod, hogy ha a gyapjúfestő a gyapjút bíborszínre akarja festeni, először is a sok színárnyalatból kiválaszt egyet: a fehéret; ezt előre kidolgozza, és körülményes eljárással előkészíti, hogy minél jobban magába szívja a bíbort, és csak azután kezd a festéshez. Az így festett gyapjú színtartó lesz, fényét-színét nem veszti el, akár lúg nélkül, akár lúggal mossák. Ami azonban nem így készül, magad is tudod, milyen lesz, akár más alapszínre, akár fehérre festenek rá, de megfelelő előkészítés nélkül.

GLAUKÓN: Tudom, hogy a mosásban kifakul, és nevetségesen elveszti a színét.

SZÓKRATÉSZ: No most képzeld el, hogy tőlünk telhetőleg mi is ilyesmiben fáradoztunk, mikor katonákat válogattunk, és zenével, tornával neveltük őket; hidd el, ezzel csak azt kívántuk elérni, hogy a törvényeket a lehető legszebben, meggyőződésből szívják magukba, mint a gyapjú a festéket, és így - megfelelő természet és nevelés révén - "színtartó" maradjon a félelmes és egyéb dolgokról vallott hitük, s ne mossák ki belőlük a festéket a szörnyű, hatékony lúgok, mint amilyen a gyönyör, amely minden lúgnál, homoknál biztosabban mar; a fájdalom, a félelem és a vágy, amely minden lúgnál erősebb. Nos, ezt az erőt és a félelmetességükről és azok ellentétéről mindenáron vallott helyes és törvényes hitnek ezt a "megőrzését" nevezem és nyilvánítom bátorságnak - hacsak te nem tudsz jobbat mondani.

GLAUKÓN: Én nem tudok; hiszen az ilyesmikről nevelés nélkül kialakult helyes értelmet, amilyen például az állaté vagy a rabszolgáé, bizonyára nemigen tartod törvényszerűnek, sőt inkább nevezed minden másnak, mint bátorságnak.

SZÓKRATÉSZ: Tökéletesen igazad van.

GLAUKÓN: Akkor hát elfogadom, hogy ez a bátorság.

SZÓKRATÉSZ: Fogadd is el, legalábbis állampolgári értelemben igazad lesz, ha elfogadod; majd később, ha kívánod, ezt még pontosabban megtárgyaljuk. Egyelőre azonban nem ezt kutattuk, hanem az igazságosságot; ennek felderítése szempontjából, gondolom, ennyi elég is.

GLAUKÓN: Igazad van.

VIII. SZÓKRATÉSZ: Most már csak kettőt kell felismernünk az államban: a józan önmérsékletet, és ami egész fejtegetésünk célja: az igazságosságot.

GLAUKÓN: Nagyon helyes.

SZÓKRATÉSZ: Nos, miért ne fedezhetnénk fel az igazságosságot, mellőzve egyelőre az önmérséklettel foglalkozást?

GLAUKÓN: Nem tudom, de nem is szeretném, ha már előbb felfedeznénk, mert akkor már nem vizsgálnánk meg többé az önmérsékletet; ha kedvezni akarsz nekem, ezt vizsgáljuk előbb!

SZÓKRATÉSZ: Szívesen, ha így nem teszek helytelenül.

GLAUKÓN: Vizsgáld!

SZÓKRATÉSZ: Hát vizsgáljuk meg! Így, első pillantásra sokkal inkább hasonlít valami egybecsöndüléshez, összhanghoz, mint az előbbiek.

GLAUKÓN: Hogy érted?

SZÓKRATÉSZ: Az önmérséklet bizonyos rend, a gyönyöröknek és a vágyaknak a megzabolázása. Ahogy mondani szokták, hogy - tudom is én, hogyan - "erőt vesz magán", és ahogy más ilyesmiket emlegetnek, mint az önmérséklet nyomait. Igaz?

GLAUKÓN: Mindenesetre.

SZÓKRATÉSZ: És nem nevetséges ez a kifejezés: "erőt vesz magán"? Hiszen aki önmagánál erősebb, az nyilván gyengébb is önmagánál, és aki gyöngébb, az erősebb is: mindezt ugyanarról állítjuk.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Szerintem e kifejezés azt jelenti, hogy magában az emberben - a lelkében - van egy jobb és egy rosszabb rész; s mikor a természettől fogva jobb rész a rosszabbat megzabolázza, erre mondjuk - dicséretképpen -, hogy "erőt vesz magán"; ha pedig a rossz nevelés vagy társaság révén a rosszabbik rész, amely viszont a nagyobbik, legyőzi a jobbik, de kisebb részt, ezt - mint szégyenletes dolgot - megrójuk, és az ilyenről mondjuk, hogy "gyöngébb önmagánál", és az ilyen jellemet hívjuk fegyelmezetlennek.

GLAUKÓN: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Tekints most a mi új államunkra; e két lehetőség egyikét fedezed fel benne; el kell ismerned, hogy méltán hívjuk "önmagánál erősebb"-nek, mert aminek a jobb része uralkodik a rosszabbon, azt magát mérséklőnek, azaz "önmagánál erősebb"-nek kell neveznünk.

GLAUKÓN: Rátekintek államunkra, és látom, hogy igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Ama sok és sokféle vágyat, gyönyört és fájdalmat pedig leginkább a gyermekekben leljük meg, no meg a nőkben, cselédekben, az úgynevezett szabad emberek között pedig a hitvány tömegben.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Viszont csak kevés emberben leled meg az egyszerű és mérsékelt érzelmeket, amelyeket ésszel és helyes hittel az értelem vezérel: a legjobb természetűekben és a legjobban neveltekben.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ezt is mind megtalálhatod az államunkban; csakhogy itt a hitvány tömeg vágyait elnyomják a csekély számú, de legkiválóbb elem vágyai és értelme.

GLAUKÓN: Csakugyan.

IX. SZÓKRATÉSZ: És ha egyáltalán elmondhatjuk egy államról, hogy "erőt tud venni" a gyönyörökön és a vágyakon, valamint "önmagán", a mi államunkról ezt igazán elmondhatjuk.

GLAUKÓN: Feltétlenül.

SZÓKRATÉSZ: És nem mondhatjuk eszerint magát mérséklőnek is?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: S ha egyáltalán valamely államban a vezetők és alárendeltek egyetértenek abban, hogy kiknek kell uralkodniok, ez az egyetértés a mi államunkban is meglesz. Nem gondolod?

GLAUKÓN: De, a legnagyobb mértékben.

SZÓKRATÉSZ: És szerinted a polgárok mely csoportjában lakozik az önmérséklet, ha így viselkednek? A vezetőkben vagy a vezetettekben?

GLAUKÓN: Mindkettőben.

SZÓKRATÉSZ: Ugye jól sejtettük az imént, hogy az önmérséklet valami összhanghoz hasonlít?

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Nem úgy, mint a bátorság vagy a bölcsesség, amely az állam egy csoportjában lakozik, s így változtatja az egészet bölccsé, bátorrá. Az önmérséklet közvetlenül áthatja az egészet, és teljes összhangban alakítja a leggyöngébbeket éppúgy, mint a legerősebbeket vagy középszerűeket, ha akarod, gondolkozásukban, ha akarod, erejükben, vagy épp vagyonukban, vagy más effélében. Tehát méltán tekintjük ezt az egyetértést önmérsékletnek, vagyis a rosszabb és kiválóbb természetűek összehangolásának arra nézve, hogy melyik rész uralkodjék az államban és az egyes emberben.

GLAUKÓN: Tökéletesen így látom én is.

SZÓKRATÉSZ: Legyen; az első három képességet már felfedeztük, ha szabad így vélekednünk; mi lehet a negyedik, amely révén az állam még részt nyerhet az erényben? Világos már, hogy csak az igazságosság lehet.

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Most aztán, Glaukón, mint a vadászoknak, körül kell állnunk a bokrot és lesnünk, nehogy elszökjék az igazságosság, és eltűnvén, megfoghatatlanná legyen. Világos ugyanis, hogy valahol itt van; lesd tehát, iparkodj megpillantani, és szólj, ha előbb veszed észre, mint én.

GLAUKÓN: Bár észrevenném! De több hasznomat veszed, ha csak kísérőül alkalmazol, aki meglátja, amit mutatnak neki.

SZÓKRATÉSZ: Kövess hát és imádkozzál velem együtt.

GLAUKÓN: Megcselekszem, csak vezess.

SZÓKRATÉSZ: Csakhogy ez a hely, úgy látszik, nehezen járható, árnyba borított; nagyon sötét és kínos felfedezni. Mégis, induljunk!

GLAUKÓN: Jó, induljunk.

(Szókratész:) Ekkor én megpillantottam valamit, és felkiáltottam:

SZÓKRATÉSZ: Hahó, hahó, Glaukón, alighanem nyomon vagyunk, most már nem szökik meg tőlünk.

GLAUKÓN: Ez jó hír.

SZÓKRATÉSZ: Ejnye, de nagy csacsiság esett velünk!

GLAUKÓN: Micsoda?

SZÓKRATÉSZ: Úgy tetszik, kedves barátom, már rég, sőt kezdettől fogva itt hever lábunk előtt, és mégsem láttuk; nevetségesek vagyunk; mint ahogy az ember néha keres valamit, pedig a kezében van, mi sem oda néztünk, hanem a messzibe bámultunk, így aztán nem lelhettünk rá.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy már régen beszélünk és hallunk róla, csak nem fogtuk föl, hogy valami módon róla beszéltünk.

GLAUKÓN: De hosszú ez a bevezetés! Szeretném már a velejét hallani!

X. SZÓKRATÉSZ: Halld meg hát, mit akarok mondani. Amit államalapításunkkor, a kezdet kezdetén leszögeztünk, hogyan kell mindenképp cselekednünk - szerintem éppen ez vagy ennek egy fajtája az igazságosság. Márpedig azt szögeztük le, és - ha emlékszel - gyakran mondogattuk, hogy az állambeli teendők közül mindenki csak egyfajta munkával foglalkozzék, azzal, amelyre természete szerint a legrátermettebb.

GLAUKÓN: Ezt gyakran mondottuk.

SZÓKRATÉSZ: Azt is sokszor hallottuk, de magunk is mondogattuk: az igazságosság lényege, hogy végezze mindenki a maga dolgát, és ne kapjon bele sokféle szakmába.

GLAUKÓN: Bizony mondogattuk.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, kedves barátom - ha megfelelő módon valósul meg -, alighanem ez az igazságosság, hogy tudniillik ki-ki végezze a maga munkáját. Tudod-e, miből következtetem ezt?

GLAUKÓN: Nem én! De mondd meg!

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, azok után, amikről már beszéltünk - az önmérséklet, a bátorság és az értelem után -, államunkban csak az marad hátra, ami épp erőt ád ezek születéséhez, majd pedig biztosítja fennmaradásukat is, míg csak bennük fészkel. Márpedig azt mondtuk, ha már megleltük az első hármat, a maradék negyedik csak az igazságosság lehet.

GLAUKÓN: Szükségszerűen.

SZÓKRATÉSZ: Ám ha azt kellene eldöntenünk, hogy megvalósulva e négy közül melyik teszi az államot leginkább jóvá, nehéz volna döntenünk, vajon a vezetők és vezetettek egyetértése, vagy a félelmes és nem félelmes dolgok törvényes hitének megőrzése a katonák lelkében, vagy a vezetők értelme és ébersége, avagy leginkább az teszi-e jóvá az államot, ha gyermekekben, asszonyokban, szolgában, szabad emberben, iparosban, vezetőben és vezetettben benne lakozik az, hogy mindegyik mint egyén végzi a maga munkáját, és nem kontárkodik bele sokféle dologba.

GLAUKÓN: Bizony ebben nehéz volna döntenünk; hogyisne volna nehéz!

SZÓKRATÉSZ: Az állam erénye szempontjából vajon győztes párbajt vívna bölcsességgel, önmérséklettel és bátorsággal az az erő, amely arra szolgál, hogy ki-ki végezze a maga munkáját?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Tehát mint államerény az igazságosság győz a többi erényen?

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Most vizsgáld meg más oldalról is, vajon ugyanarra jutsz-e? Az államban a vezetőket teszed meg ítélőbíróknak?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Vajon ítélkezésükben törekszenek-e másra jobban, mint hogy senki se vegye el a másét és tőle se vegyék el az övét?

GLAUKÓN: Nem, csakis erre törekszenek.

SZÓKRATÉSZ: Mert ez az igazság?

GLAUKÓN: Ez.

SZÓKRATÉSZ: Tehát abban is egyet kell értenünk, hogy saját tulajdonunk birtoklása és saját dolgunk végzése az igazságosság.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: De lássuk, egyetértesz-e velem ezekben is? Ha az ács ráadná a fejét a cipész munkájára, a cipész pedig az ácséra, akár úgy, hogy kicserélnék szerszámaikat és keresetüket, akár úgy, hogy ugyanaz a személy megpróbálná mindkét szakmát, és a többi is mind kicserélődnék - hiszed-e, hogy ez igen ártana az államnak?

GLAUKÓN: Nemigen ártana.

SZÓKRATÉSZ: De ha egy iparos vagy más pénzkereső természetű ember vagyona, hívei tömege, testi ereje vagy más ilyesmi miatt fölfuvalkodva a harcos rendbe tolakodnék, vagy a harcosok közül valaki a tanácsosok és a vezető őrök rendjébe, noha méltatlan erre, és ezek kicserélnék eszközeiket és keresetüket, vagy pedig ugyanaz a személy mindezt egyidejűleg művelné - azt hiszem, te is úgy látnád, hogy ezek csereberéje és sokféle kontárkodása vészt hozna államunkra.

GLAUKÓN: Feltétlenül.

SZÓKRATÉSZ: Tehát e három rendnek sokféle kontárkodása és csereberéje az államra a legnagyobb vészt hozná, és ezt joggal hívhatnánk kártevésnek.

GLAUKÓN: Pontosan annak.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig mit nevezel igazságtalanságnak? Nem a saját államunkkal szemben elkövetett legnagyobb kártevést?

GLAUKÓN: De igen.

XI. SZÓKRATÉSZ: Tehát ez az igazságtalanság. És most mondjuk ki az ellenkezőjét: ha a pénzkeresők, a segédek és az őrök vezető rendje mind a maga munkáját végzi az államban, az előbbivel szemben ez az igazságosság, vagyis: ez igazságossá teszi az államot.

GLAUKÓN: Mindez szerintem is így van.

SZÓKRATÉSZ: Talán ne tekintsük ezt még véglegesnek. Akkor mondjuk ki végérvényesen, ha majd ugyanez a képlet külön-külön minden egyedre érvényesen is igazságosságnak bizonyul - akkor mit is mondhatnánk mást? De ha nem, nézzünk más megoldás után. Most azonban fejezzük be vizsgálódásunkat, amit azzal a feltevéssel kezdtünk, hogy az igazságosságot az egyénben is könnyebben ismerhetjük fel, ha előbb valami nagyobb összefüggésben kerestük, amelyben szintén benne foglaltatik. Úgy véltük, ez utóbbi az állam; és így fogtunk hozzá a tőlünk telhető legtökéletesebb állam alapításához, tudván, hogy abban biztosan benne van. Az itt észlelteket vigyük át az egyénre, s ha így is érvényesek maradnak, akkor rendben vannak, viszont ha az egyénre más bizonyul igaznak, akkor térjünk vissza az államhoz, és vizsgáljuk meg újra a kérdést; egyént és államot egymás mellett szemlélve, mintegy két fadarabot egymáshoz dörzsölve, mégiscsak fölvillantjuk az igazságosságot - és ha egyszer nyilvánvaló lett, megszilárdíthatjuk magunkban.

GLAUKÓN: Igazad van, ez a helyes út, így cselekedjünk.

SZÓKRATÉSZ: No most: ha egy nagyobb és egy kisebb dolgot azonosnak mondunk, vajon a kettő hasonló-e abban, amire nézve azonosnak tartjuk őket, vagy sem?

GLAUKÓN: Hasonlók.

SZÓKRATÉSZ: Akkor az igazságosság szempontjából az igazságos ember sem különbözik az igazságos államtól, hanem hasonló hozzá.

GLAUKÓN: Hasonló.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig azt láttuk, hogy az állam akkor igazságos, ha a természettől benne lakozó három rend mindegyike a maga dolgát végzi; más-más jellegük és viselkedésük alapján bizonyul az egyik önmagát mérséklőnek, a másik bátornak, a harmadik pedig bölcsnek.

GLAUKÓN: Ez igaz.

SZÓKRATÉSZ: Akkor, kedvesem, le kell szögeznünk: mivel az egyén lelkében is ugyanezek a formák találhatók, ugyane viselkedésmódozatok alapján az egyént is ugyanazzal az elnevezéssel jelöljük, mint az állam rendjeit.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Csakhogy, kedves barátom, megint van itt egy kis bökkenő: vajon adva van-e a lélekben ez a három forma, vagy nincs?

GLAUKÓN: Szerintem nem kis bökkenő ez, ó, Szókratész, ha igaz a közmondás, hogy "ami szép, az nehéz".

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, igaz. És tudd meg, Glaukón, szerintem ezt a kérdést az eddig alkalmazott módszerrel aligha oldhatjuk meg; sokkal kacskaringósabb út vezet hozzá, viszont a mondottakhoz és kutatásainkhoz ennyi elegendő.

GLAUKÓN: Érjük be ezzel! Szerintem - jelenleg legalábbis - ennyi elég.

SZÓKRATÉSZ: Nekem nagyon is elég.

GLAUKÓN: Ne lankadj, vizsgáld tovább!

SZÓKRATÉSZ: Nem kell-e szükségképpen egyetértenünk abban, hogy mindegyikünkben ugyanazok a formák és hajlamok találhatók, mint az államban? Hiszen máshonnan nem támadhattak volna benne! Nevetséges volna, ha valaki nem hinné, hogy például az indulat az államban az egyedekből támad; bennük fészkel az indulat ősoka, például a trákokban, a szkítákban és általában Észak lakóiban; vagy például a tudományszeretet, amit főképp honunk lakóiról állítanak, vagy a pénzszeretet, amit nem utolsósorban a föníciaiakra és az egyiptomiakra mondanak.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ez így van, könnyen belátható.

GLAUKÓN: Így van.

XII. SZÓKRATÉSZ: Annál nehezebb azt felismerni, vajon mindent egy és ugyanazon képességünkkel cselekszünk-e, vagy pedig - három fajta lévén - mindegyikkel mást és mást: az egyikkel értünk, a másikkal felindulunk, a harmadikkal pedig sóvárgunk a táplálkozás, szeretkezés és más rokon dolgok gyönyörűségére, s mindezeket egész lelkünkkel cselekedjük-e? Ezt nagyon nehéz lesz helyesen meghatározni.

GLAUKÓN: Magam is azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Próbáljuk hát úgy meghatározni: vajon e három azonos-e egymással, vagy pedig különbözik-e egymástól?

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Világos, hogy ugyanaz a valami nem cselekedhet és nem szenvedhet el ugyanabból a szempontból, ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egyszerre ellentétes dolgokat, tehát ha valahol ilyesmit tapasztalunk, rögtön tudjuk, hogy nem egy és ugyanazon valamiről, hanem többről van szó.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Figyelj, mit mondok.

GLAUKÓN: Beszélj!

SZÓKRATÉSZ: Képes-e ugyanaz a valami ugyanabból a szempontból egyszerre állni is, meg mozogni is?

GLAUKÓN: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: De egyetértésünket fogalmazzuk meg még pontosabban, nehogy később félreértsük egymást. Mert ha egy emberről, aki ugyan áll, de közben a karját és a fejét mozgatja, azt mondanánk, hogy egyszerre áll is, meg mozog is - azt hiszem -, ezt aligha fejezhetnénk ki így, hanem úgy, hogy egy része áll, más része mozog. Így van?

GLAUKÓN: Így.

SZÓKRATÉSZ: És ha valaki tovább csúfondároskodnék, hogy például a pörgettyű a maga egészében egyszerre áll is, meg mozog is, mikor hegyét egy pontba bökve forog, vagy bármi más, ami egy helyben pörög - ezt se fogadnánk el, hiszen nem ugyanabból a szempontból marad egy helyben és mozog, hanem azt mondanánk: van benne egy "függőleges" és egy "köröző" képlet, és a függőleges szerint áll - mert semerre se dől el -, a "köröző" szerint pedig forog; de ha az egyidejű forgás közben "függőleges" helyzetét jobbra, balra, előre, hátra változtatja, akkor már többé nem áll.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Tehát az ilyen kijelentésektől nem riadunk meg, és nem hisszük el, hogy valaha is ugyanaz a valami, ugyanabból a szempontból, ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egyszerre ellenkező dolgokat cselekedhet, vagy elszenvedhet önmagával ellentétes tettet.

GLAUKÓN: Én ugyan nem hiszem el.

SZÓKRATÉSZ: Mégis, hogy ne kényszerüljünk sorra venni és hosszan cáfolni az ilyen valótlan ellenvetéseket, tegyük fel, hogy így áll a dolog, és haladjunk előre, megegyezvén abban, hogyha netán valaha módosulna a véleményünk, akkor érvénytelennek ítéljük az ebből levont következtetéseinket.

GLAUKÓN: Cselekedjünk így.

XIII. SZÓKRATÉSZ: Ugye állítás és tagadás, birtoklásra törekvés és lemondás, vonzás és taszítás és más ilyesmi szerinted is mind egymás ellentétei, akár cselekvésről, akár szenvedésről van szó? Mert ez nem jelent különbséget.

GLAUKÓN: Igen, ezek egymás ellentétei.

SZÓKRATÉSZ: És aztán? A szomjúságot, éhséget, a vágyakat mind, az akarást-kívánást nem a most említett fogalmakkal rokonítod? A vágyódó lelke szerinted nem kívánja-e, amire vágyódik, nem vonzódik-e ahhoz, amit magáénak akar tudni, vagy ha valamit igényel - mintha csak kérdeznék -, szinte igent bólint magában: igen, óhajtja, hogy kívánsága teljesedjék.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: És az ellenszenvet, a nem akarást, a húzódozást nem az ellökéssel, elutasítással rokonítod, egyáltalán az előbbiek ellentétével?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Eszerint ne mondjuk ki a vágyakról, hogy léteznek és hogy közülük a legnyilvánvalóbb a szomjúság és az éhség?

GLAUKÓN: Mondjuk ki.

SZÓKRATÉSZ: Az egyik az ital, a másik az étel utáni vágyakozás.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, amennyiben a szomjúság szomjúság, általa a lélek nem vágyódik több tárgyra, mint általában értjük, vagyis a szomjúság meleg vagy hideg, sok vagy kevés, azaz valamilyen ital megkívánását jelenti? Vagy ha a szomjúsághoz melegség járul, s ez kelti fel a hidegség vágyát, ha meg hidegség, a melegségét? És ha a sokaság együttes jelenlétével nagy szomjúságról van szó, akkor sokra szomjazunk, a "kevés" jelenlétével: kevésre. A szomjúság önmaga sose másnak a vágya, csak amire létrejött, vagyis az ital kívánása, amint az éhség meg az ételé.

GLAUKÓN: Csakugyan, minden vágy csak arra irányul, amire létrejött, míg ilyen-olyan tulajdonsága csak járulék.

SZÓKRATÉSZ: Orvul azzal senki se zavarjon meg, hogy egy emberfia sem vágyódik akármilyen italra, hanem csak "jó" italra, és nem akármilyen ételre, hanem csak "jó"-ra. Hiszen mindenki csak valami jóra sóvárog, és ha a szomjúság vágy, akkor csak valami jónak a vágya: jó italnak vagy más egyébnek; és ugyanígy a többi vágy is.

GLAUKÓN: Szerintem is, aki ezt mondja, nem oktalanul teszi.

SZÓKRATÉSZ: Csak hogyha valami valamihez viszonyul [valaminek a valamije], szerintem az "ilyen" csak valami "olyan"-hoz viszonyulhat, míg egy dolog "önmaga" csak egy "önmagában vett" dologhoz.

GLAUKÓN: Nem értem.

SZÓKRATÉSZ: Nem érted, hogy a "nagyobb" csak valamihez képest "nagyobb"?

GLAUKÓN: De mennyire!

SZÓKRATÉSZ: A "kisebb"-hez képest?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: A "sokkal nagyobb" pedig a "sokkal kisebb"-hez képest?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És az "egykor nagyobb" az "egykor kisebb"-hez képest, a "leendő nagyobb" meg a "leendő kisebb"-hez képest?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: És a "több" csak a "kevesebb"-hez képest több, a "kétszer fél" a "fél"-hez képest, és így tovább, és a "nehezebb" a "könnyebb"-hez képest, a "gyorsabb" a "lassúbb"-hoz képest, a "meleg" a "hideg"-hez képest? És így van mindennel, ami ezekhez hasonló.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És hogy állunk a tudományokkal? Nem ugyanígy? "A tudomány önmaga" valami "önmagában vett" tanulmány-tárgynak a tudása, annak, amire vonatkozik, míg "egy bizonyos" és "valamilyen" tudomány csak "egy bizonyos", és "valamilyen" tanulmány-tárgyé lehet. Ezt pedig így értem: nemde a házépítés tudománya, amióta csak létrejött, elüt a többitől, épp ezért hívják a "házépítés tudományának".

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Nyilván, mert "valamilyen" ["egy bizonyos"], vagyis más, mint akármilyen más tudomány?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És nem azért "valamilyen" ő maga is, mert "valamilyen" dologhoz viszonyul? És így van ez a többi tudománnyal és mesterséggel is?

GLAUKÓN: Így van.

XIV. SZÓKRATÉSZ: Nos, az előbb épp ezt akartam kifejteni, ha ugyan most már érted, hogy ami valamire vonatkozik [valaminek a valamije], az önmagában csak a neki megfelelő "önmagában vett dolog"-ra vonatkozik, de már "valamilyen dolog"-ra csak akkor vonatkozhat, ha maga is "valamilyen". Ezzel persze nem azt mondom, hogy amilyen dologra vonatkozik, olyan ő maga is, vagyis hogy az egészség és a betegség tudománya maga is egészséges vagy beteg, és a rossz és a jó tudománya maga is rossz vagy jó - hanem minthogy nem az önmagában való tudománynak lett a tudománya, hanem valamely meghatározott dolognak, és ez az egészség és a betegség; ennélfogva a tudomány is "valamilyen", következőleg többé már nem hívjuk egyszerűen tudománynak, hanem - minthogy hozzájárul a milyenség - orvostudománynak.

GLAUKÓN: Most már értem, és magam is így látom.

SZÓKRATÉSZ: Nos, szerinted a szomjúság nem valaminek a szomja? Nem olyan dolog, amely valamire vonatkoztatva az, ami? Tudniillik a szomjúság...

GLAUKÓN: Az italra vonatkozik.

SZÓKRATÉSZ: És a "valamilyen" italra nem a "valamilyen" szomjúság vonatkozik? Hiszen maga a szomjúság önmagában sem a sok, sem a kevés, sem a jó, sem a rossz, egyszóval nem "valamilyen" italra vonatkozó szomjúság, csupán magára az italra.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: A szomjazó lelke, ha szomjas, semmi mást nem akar, csak inni, csak erre óhajtozik, csak e felé indul.

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Tehát ha valami a lelket - bár szomjazik - az ellentett irányba vonja, ez csak a léleknek egy másik része lehet, és nem a szomjazó része, amely - mint valami állatot - épp ivásra ösztökéli? Mert azt eleve kimondhatjuk, hogy ugyanaz a valami önmagának ugyanazzal a részével, ugyanabból a szempontból ellenkező tényeket egyidejűleg aligha csinálhat.

GLAUKÓN: Aligha.

SZÓKRATÉSZ: Aminthogy a nyíllövőről se állíthatjuk szabatosan, hogy keze az íjat egyszerre feszíti előre és vissza, hanem egyik keze előretaszítja, a másik maga felé vonja.

GLAUKÓN: Mindenképpen így van.

SZÓKRATÉSZ: És állíthatjuk-e, hogy valaki szomjas, és mégsem akar inni?

GLAUKÓN: Nagyon sokan, s nagyon gyakran vannak így.

SZÓKRATÉSZ: És mit mondhatnánk róluk? Nem azt, hogy a lelkükben valami parancsolja, ugyanakkor másvalami tiltja az ivást? És a tiltó más és erősebb hatalom, mint a parancsoló?

GLAUKÓN: Szerintem ezt mondhatjuk.

SZÓKRATÉSZ: És vajon a tiltó erő nem az értelem hatására támad, az ösztönző, vonzó erő meg a szenvedély és a betegség hatására?

GLAUKÓN: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Tehát joggal tekinthetjük e két erőt különbözőnek: amivel gondolkozunk, azt a lélek értelmének, amely pedig szeret, éhes, szomjas, és a többi vágy ösztönzésére működik, azt az értelmetlen, sóvárgó résznek, a habzsolás és a gyönyör cimborájának?

GLAUKÓN: Bizony, jogosan tarthatjuk ennek.

SZÓKRATÉSZ: Nos, a lélek e két alkotórészét már meg is határoztuk. Hát az indulat, vagyis amivel indulatba jövünk, vajon külön, harmadik alkatrész-e, vagy ha nem, a kettő melyikével egylényegű?

GLAUKÓN: Bizonyára a vágyódó résszel.

SZÓKRATÉSZ: Hallottam egyszer valamit és hiszek is benne. Leontinosz, Aglaion fia Peiraioszból visszajövet hullákat látott a hóhérnál, és szerette volna megszemlélni őket, viszont ugyanakkor irtózott és elfordult tőlük; majd darab ideig tusakodott magában, elfödte arcát, de végül mégis leigázta a vágy: szemét kimeresztve, odaszaladt a hullákhoz, mondván: "Íme, hitványak, töltekezzetek el e szépséges látvánnyal!"

GLAUKÓN: Ezt én is hallottam.

SZÓKRATÉSZ: Ez a történet azt bizonyítja, hogy a harag olykor tusakodik a vággyal, vagyis a kettő nem lehet ugyanaz.

GLAUKÓN: Valóban ezt bizonyítja.

XV. SZÓKRATÉSZ: És nem észleltük-e sok más esetben is, mikor valakiben az értelemmel meghasonlik a vágy, hogy az illető gyalázza magát, a vágy, amely le akarja igázni, haragra gerjeszti, és hogy benne a harag, mintha két lázadó félről volna szó, az értelem szövetségesévé szegődik. De hogy a harag a vágyakkal cimborálna és az értelem tiltásainak ellene szegülne, gondolom, ezt sem magadban, sem másban nem tapasztaltad.

GLAUKÓN: Zeuszra! Nem!

SZÓKRATÉSZ: És ha valaki úgy érzi, igazságtalanul járt el: mennél nemesebb lelkű, annál kevésbé képes haragudni, még ha éhséget, kínt és más ilyesmit kell is elszenvednie a sértett féltől, akinek szerinte minden joga megvan így eljárni vele. Gondolom, az illetővel szemben nem lobban haragra?

GLAUKÓN: Aligha.

SZÓKRATÉSZ: És ha valaki úgy véli: igazságtalanság érte? Nem forr benne a düh? Neheztel, védelmére siet a vélt igazságnak, éhezik, fagyoskodik, elszenved mindent, de konokul kitart, és nem tágít a nemes ügytől, amíg ki nem harcolja, s ha nem sikerül, vagy belehal, vagy - mint a pásztor szavára a kutya - a belső értelem szavára megszelídül?

GLAUKÓN: Nagyon is hasonlatos ahhoz, aminek mondod. Hiszen államunkban az őrök segédeit is, mint a kutyákat, a vezetők alá rendeltük, mintegy az állam pásztorainak.

SZÓKRATÉSZ: Szépen megértetted, amit mondani akarok. Ám ezenfölül észlelted ezt is?

GLAUKÓN: Ugyan mit?

SZÓKRATÉSZ: Azt, hogy az indulat kérdésében most merőben ellenkező a véleményünk, mint előbb volt. Akkor ugyanis valami vágynak gondoltuk, most ettől eltávolodtunk, sőt úgy véljük, a lélek lázongásai közepette inkább az értelem mellett tör lándzsát.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: De különbözik-e az értelemtől is, vagy csak annak egyik formája, s így a lélek nem három, hanem csak két részből áll: értelemből és vágyból? Avagy mint az államot is a három rend: a vagyonszerző, a védő és a tanácskozó rend tartja össze, a lélekben is az indulat a harmadik rész: természete szerint segítőtársa az értelemnek, hacsak meg nem mételyezi a rossz nevelés?

GLAUKÓN: Szükségképpen a harmadik rész.

SZÓKRATÉSZ: De csak ha az értelemtől éppoly különbözőnek tetszik, ahogy a vágytól.

GLAUKÓN: Nem nehéz ezt kimutatnunk. Hiszen a gyerekeknél is azt láttuk, hogy indulattal már születésükkor telve vannak, az értelemből azonban egyesek sose részesülnek, a többiek is csak később.

SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, ezt jól mondtad! Ugyanezt látjuk az állatoknál. És ezt tanúsítja Homérosz is - előbb már idéztük -, hogy:

Homérosz itt világosan kimutatta, hogy más az ütő és más a sértett fél; az egyik az értelem, amely dönt: mi jobb, mi rosszabb, a másik pedig az értetlen indulat.

GLAUKÓN: Színigazat szóltál.

XVI. SZÓKRATÉSZ: No, ezen üggyel-bajjal átevickéltünk. Nyilván egyetértünk már, hogy az egyén lelkében is ugyanolyan részek vannak, mint az államban, és a számuk is azonos.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Szükségképpen következik: ahogyan és ami révén bölcs az állam, úgy és annak révén bölcs az egyén is.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Továbbá: ami révén és amiképpen bátor az egyén, annak révén és azonképpen bátor az állam is; és az erény szempontjából minden más tekintetben is ugyanígy minősül mind a kettő.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Úgy vélem, Glaukón, kimondhatjuk: igazságos is úgy lesz az egyén, ahogy az állam.

GLAUKÓN: Ez is szükségképp így van.

SZÓKRATÉSZ: De még emlékezünk rá, hogy államunk azáltal lett igazságossá, hogy benne a három rend mindegyike a maga dolgát végzi?

GLAUKÓN: Emlékezünk rá.

SZÓKRATÉSZ: Gondoljuk tehát meg, hogy közülünk is csak az igazságos és az végezheti el feladatát, akinek lelkében mindegyik rész elvégzi a maga munkáját.

GLAUKÓN: Gondoljuk meg!

SZÓKRATÉSZ: Úgy illik, hogy az értelem uralkodjék, lévén bölcs, és ő viseli gondját az egész léleknek; az indulat meg kövesse és támogassa.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Éspedig úgy, ahogy mondtuk: a zene és a torna elegyítése hozza őket összhangba azzal, hogy az értelmet szép szavakkal és számvetéssel pallérozza és neveli, az indulatot meg rábeszéléssel szelídíti, összhanggal és ritmussal csillapítja?

GLAUKÓN: Tökéletesen.

SZÓKRATÉSZ: E kettő így nevelődve, dolgát jól megtanulva és pallérozódva, vezére lesz a vágynak, amely persze mindegyikünk lelkében uralkodó, és amely ösztönösen mohón kap az anyagiak után; e kettő őrzi a vágyat, nehogy a testinek nevezett gyönyörökkel eltöltekezve elhízzék, és elrugaszkodva a maga dolgától próbát tegyen a másik kettő leigázására és vezetésére, ami őt eredetileg nem illeti meg, és így mindezek életét fölforgassa.

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: És vitéznek is aszerint nevezünk valakit, ha indulata minden kínban-gyönyörben konokul hű marad ahhoz, amit az értelem hirdet a félelmes és nem félelmes dolgokról.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Bölcsnek pedig ama parányi rész szerint nevezünk valakit, amely vezérli, mindezt elrendeli, és tudósa a három részből alkotott egyén és közösség boldogulásának?

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: És magát mérséklőnek is nem e három rész barátsága és egyetértése alapján nevezünk-e valakit, ha vezető és vezetett egyetért abban, hogy az értelemnek kell uralkodnia, és nem rugódozik ez ellen?

GLAUKÓN: Mi más is volna az önmérséklet az államban, egyénben?

SZÓKRATÉSZ: Igazságos meg csak azáltal és úgy lehet, ahogy már sokszor mondottuk.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ám ne homályosodjék el szemünk, hogy másnak lássuk az igazságosságot, mint aminek az államban mutatkozott.

GLAUKÓN: Ne bizony!

SZÓKRATÉSZ: És ha mégis adódnék kétely a lelkünkben, azt mindenképpen tisztázhatjuk, ha bizonyos ismert tényeket szegezünk szembe vele.

GLAUKÓN: Milyen tényeket?

SZÓKRATÉSZ: Ilyet: ha szót kellene értenünk államunkat és a hasonlóan termett és nevelődött férfit illetően, hogy hihetőleg az ilyen ember a kezéhez kapott arany- vagy ezüstletétet elkaparintja-e, szerinted gondolná bárki is, hogy emberünk ezt elébb megcselekszi, mint a nem magafajták?

GLAUKÓN: Semmiképpen!

SZÓKRATÉSZ: És az ilyen őrizkednék-e a templomrablástól, lopástól, árulástól, akár egyéni életében társaival, akár a közéletben az állammal szemben?

GLAUKÓN: Őrizkednék.

SZÓKRATÉSZ: És nem álnok sem esküvésben, sem semmi egyezségben?

GLAUKÓN: Hogy is volna álnok?!

SZÓKRATÉSZ: Paráznaság, szülők elhanyagolása, istenek megcsúfolása inkább illik bárki máshoz, mint őhozzá?

GLAUKÓN: Bárki máshoz.

SZÓKRATÉSZ: És ez nem amiatt van így, mert lelke mindhárom része a maga dolgát cselekszi, akár vezet, akár engedelmeskedik?

GLAUKÓN: De emiatt van.

SZÓKRATÉSZ: Keresed-e még az igazságosságot másban, mint épp ebben az erőben, amely egyént és államot ilyenné alakít?

GLAUKÓN: Zeuszra! Dehogy keresem!

XVII. SZÓKRATÉSZ: Beteljesedett hát eleve gyanított álmunk: alighogy megalapítottuk államunkat, valami isteni rendelés rögtön rávezetett az igazságosság alapjára és mintaképére.

GLAUKÓN: Mindenképp így van.

SZÓKRATÉSZ: Hanem ez, Glaukón - és épp ez a szerencsénk - az igazságosságnak csak árnyképe volt, hogy tudniillik aki cipésznek termett, az a természet rendje szerint csak cipészkedjék és ne csináljon mást. Az ács meg csak barkácsoljon, és így tovább.

GLAUKÓN: Azt hiszem, így van.

SZÓKRATÉSZ: Ami igaz, igaz, ilyesminek tetszett az igazságosság, de mégsem az ember külső cselekedeteire vonatkozik, hanem a bensőkre, valójában önmagára és önmaga részeire, amennyiben nem hagyja, hogy lelke részei ne a maguk dolgát végezzék és belekontárkodjanak egymáséiba, hanem valóban jól megveti háza alapját. Uralkodik magán, rendet tart, barátja lesz önmagának, összhangba rendezi lelke három részét önkéntelenül, mint a zenei összhang három húrját: a magasat, a mélyet és a középsőt, és ha még valami közibük esik, azt is összebogozza, és a sokból mindenképp eggyé alakulva, magát mérsékelve és harmonizálva teszi, amit tennie kell, akár vagyonszerzésről vagy testápolásról, akár köz- vagy magánügyről van szó, és mindezekben azt véli és nevezi igazságos és szép tettnek, ami ezt az állapotát megőrzi és építi, bölcsességnek e cselekvést vezérlő tudományt, igazságtalan cselekvésnek az ezt lerontó, tudatlanságnak pedig az igazságtalanságot építő hiedelmet.

GLAUKÓN: Mindenképpen igaz, Szókratész!

SZÓKRATÉSZ: Jól van! Azt hiszem, nem tévednénk, ha kimondanánk, hogy megleltük az igazságos egyén és állam és a bennük lakozó igazságosság lényegét.

GLAUKÓN: Zeuszra! Nem tévednénk.

SZÓKRATÉSZ: Mondjuk ki?

GLAUKÓN: Mondjuk.

SZÓKRATÉSZ: Úgy legyen! Most vizsgáljuk meg, mi az igazságtalanság.

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Bizonyára a lélek három részének meghasonlása, a sokfelé kontárkodás, az egymás dolgába avatkozás, a lélek egy részének fölkelése, hogy uralkodjék az egész fölött, holott ez nem jár neki, hiszen természete szerint hozzá csak a vezető rész szolgálata illik. Úgy vélem, igazságtalanságnak a lélek részeinek megzavarodását és tévelygését kell mondanunk, a féktelenséget, gyávaságot, tudatlanságot és egyáltalán minden rosszaságot.

GLAUKÓN: Ennek kell mondanunk.

SZÓKRATÉSZ: Így hát az igazságtalant és az igazságtalanságot, valamint az igazságos cselekedetet most már tisztán, világosan látjuk, miután tisztáztuk mi az igazságtalanság és az igazságosság.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy ugyanaz a szerepük a lélek szempontjából, ami az egészségé és a betegségé a test szempontjából.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: És mit támaszt az igazságos tett? Nem igazságosságot? És az igazságtalan tett? Nem igazságtalanságot?

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Mert mi is az egészség megteremtése? Nem az, hogy a test egyes szervei természetük szerint működjenek: uralkodjanak és szolgáljanak egymásnak? És mi a betegségé? Nem az, hogy e szervek természetüket meghazudtolva uralkodnak és szolgálnak egymásnak?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor mit hoz létre az igazságosság? Nem azt, hogy a lélek egyes részei a természet rendje szerint uralkodnak és szolgálnak egymásnak? Az igazságtalanság pedig nem azt, hogy e részek a természetet meghazudtolva uralkodnak és szolgálnak?

GLAUKÓN: Pontosan ezt.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik tehát, az erény valahogy a lélek egészsége, szépsége és virulása, a gonoszság pedig a lélek betegsége, csúfsága, fonnyadása.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: És a szép tettek vajon nem az erényt fejlesztik, a rútak meg a rosszaságot?

GLAUKÓN: De, szükségképpen.

XVIII. SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, már csak azt kell megvizsgálnunk, mi hasznosabb: az, hogy igazságosan cselekszünk, szépen tevékenykedünk, és igazságosak maradunk, ha látják, ha nem - avagy hogy igazságtalanságot cselekszünk, igazságtalanok vagyunk, ha éppen nem is kell lakolnunk érte, és nem kell büntetésben javulnunk?

GLAUKÓN: Már szerintem, ó, Szókratész, nevetséges ezt megvizsgálnunk, hiszen ha megromlik a test természete, úgy véljük, nem érdemes élnünk, még ha dúskálunk is ételben, italban, pénzben, hatalomban; hát még ha annak természete zavarodnék, romlanék meg, ami által élünk, akkor hogy volna érdemes élnünk, mikor minden mást, amit óhajtunk, megcselekszünk, csak épp azt nem, ami megszabadítana a gonoszságtól és igazságtalanságtól, és igazságosságot és erényt szerezne nekünk, ha már mindkettő olyannak tetszett, amilyennek eszmecserénk során láttuk.

SZÓKRATÉSZ: Nevetséges is. De ha már belekezdtünk, ne sajnáljuk a fáradságot, és a lehető legvilágosabban nézzük meg, így van-e.

GLAUKÓN: Zeuszra, ne sajnáljuk!

SZÓKRATÉSZ: Nos, lásd meg, szerintem hány figyelemre méltó faja van a gonoszságnak.

GLAUKÓN: Követlek, csak beszélj!

SZÓKRATÉSZ: Mint valami kilátóról, ahová eszmecserénk során jutottunk, azt látom, hogy az erénynek csak egy faja van, a gonoszságnak számtalan. Ezek közül négyről érdemes szót ejteni.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Úgy tetszik: annyi módozata van a léleknek, ahány államforma van.

GLAUKÓN: Hány?

SZÓKRATÉSZ: Öt az államnak, öt a léleknek.

GLAUKÓN: Nevezd meg őket!

SZÓKRATÉSZ: Mondom. Az egyik államformát már tárgyaltuk, de kétféleképpen neveztük: ha a vezetők közt épp egy jeles férfi akad, akkor királyságnak, ha meg több, arisztokráciának.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: E kettőt én egynek veszem, mert ha több a vezető, ha egy, nem forgatják ki az állam fontos törvényeit, ha az előbb vázolt pallérozottságban, nevelésben részesülnek.

GLAUKÓN: Aligha.

I. SZÓKRATÉSZ: Jónak és helyénvalónak én az ilyen alkotmányt, az ilyen férfit tartom; és ha ez a helyes mind az állam szervezetét, mind az egyén lelki alkatának formálását tekintve, akkor a többit rossznak és tévesnek ítélem a rosszaságnak négy faja szerint.

GLAUKÓN: Mi ez a négy?

(Szókratész: Már hozzá akartam látni, hogy fölsoroljam, szerintem mint alakul egyik a másikból, mikor Polemarkhosz, aki kissé távolabb ült Adeimantosztól, felé nyújtotta kezét, megkapta a vállán a köntösét, magához húzta, és felé hajolva valamit sustorgott neki, amiből csak ezt hallottuk: "Engedjük tovább? És ha nem, hát mit csináljunk?")

ADEIMANTOSZ (fennhangon): A világért sem!

SZÓKRATÉSZ: Kit nem akartok tovább engedni?

ADEIMANTOSZ: Téged.

SZÓKRATÉSZ: És miért?

ADEIMANTOSZ: Úgy látjuk, könnyelműsködöl és el akarod süllyeszteni eszmecserénk egy egész fejezetét, nem is a legérdektelenebbet, csak hogy ne kelljen végigvezetned a gondolatot, és azt reméled, nem vesszük észre, milyen felszínesen bökted ki: mindenki előtt világos, hogy a nők és gyermekek köztulajdonná lesznek.

SZÓKRATÉSZ: Hát nincs igazam, Adeimantosz?

ADEIMANTOSZ: Igazad van. De hogy helyes-e ez, azt ugyanúgy, mint a többi kérdést, be kell bizonyítani. És mi légyen a módja a közössé válásnak? Hiszen sokféle lehet. Ne titkold el előlünk, hogyan képzeled; régóta várjuk, hogy egyszer csak megemlíted, hogy is állunk a gyerekszaporítással, és a megszületetteket hogyan neveljék fel, és egyáltalán hogy képzeled az egészet: a nő- és gyermekközösséget? Mert az a véleményünk: az állam számára fontos - sőt a legfontosabb! -, hogy mindezt helyesen vagy balul csinálják-e! És mivel te, mielőtt ezeket a kérdéseket kimerítően megvitattuk volna, most belekapsz egy másik államforma elemzésébe, úgy látjuk jónak - mint már hallottad is -, hogy nem hagyunk továbbhaladni, míg ezt is, mint a többit, végig nem mondottad!

GLAUKÓN: Vegyétek úgy, hogy én is emellett szavazok.

THRASZÜMAKHOSZ: Nem kétséges, Szókratész, hogy mind így akarjuk.

II. SZÓKRATÉSZ: Mi dolog, hogy így rám támadtok?! Micsoda vitát támasztotok ismét az államról - szinte újra kezdve?! Pedig már örültem, hogy kifejtettem, és szerettem volna, ha befejezitek, és elfogadjátok úgy, amit elmondottam. Most, hogy erre buzdíttok, nem is sejtitek, micsoda szó-darázsfészket bolygattatok meg. Én ezt előre láttam, és suttyomban kikerültem, hogy ne támasszon túl nagy kavarodást.

THRASZÜMAKHOSZ: Hogyan? Azt hiszed, ők aranyolvasztásra jöttek ide és nem eszmecserére?

SZÓKRATÉSZ: Arra, de csak mérték szerint.

GLAUKÓN: Szókratész! Az ilyen eszmecserék mértéke bölcs embernek: a teljes élet. Ránk tehát ne legyen gondod. Csak te ne fáradj bele, ha kérdezünk; vedd sorra, hogy mi a véleményed erről: vajon a nők és gyerekek mint lesznek az őrök köztulajdonává, mint fogják ellátni az ifjúságot a születés és az iskoláskor között, hiszen ez a legfárasztóbb időszak. Mondd el, mindez hogy s mint legyen!

SZÓKRATÉSZ: Nem könnyű ezt elmondani, barátom! Sokkal több hihetetlenséget rejt magában, mint az előbbi kérdések. Hiszen már az sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges-e, és ha mégis megvalósul, akkor meg azt nem hiszik el, hogy így a legjobb. Ezért szabódom hozzányúlni, nehogy eszmecserénk csak vágyálomnak lássék, kedves barátom!

GLAUKÓN: Ne szabódjál, hiszen hallgatóid nem értetlenek, nem hitetlenek és nem is kötözködők!

SZÓKRATÉSZ: Jóságos barátom! Csak nem akarsz sürgetni?!

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor épp az ellenkezőjét éred el. Ugyanis, ha szilárdan meg lennék győződve arról, hogy tudom, amit mondani akarok, talán szép is volna e buzdítás: ha bölcs és kedves barátaink közt az igazság tudatában szólhatunk a legfontosabb és legkedvesebb dolgokról - ez biztonságos és bátorító érzéssel jár; annál riasztóbb és bizonytalanabb érzéssel viszont, ha úgy kell szólanunk, hogy biztos hit nélkül csak keressük az igazságot, ahogy én most keresem, nem mintha attól félnék, hogy nevetségessé válok - ez gyerekesség volna tőlem! -, hanem ha elvétem az igazságot, nemcsak magam bukom el, de barátaimat is magammal rántom olyan területre, ahol a legkevésbé szabad tévedni. És most Adraszteiához fohászkodom, ó, Glaukón, nézze el, amit mondani akarok: kisebb bűnnek ítélem, ha valaki akaratlanul embert öl, mintha e kérdésben: mi a jó, a szép, a törvényes igazság - áltat valaki. Ezt könnyebben kockáztathatjuk meg ellenségeinkkel, mint barátainkkal szemben, úgyhogy szépre buzdítasz engem!

GLAUKÓN (nevetve): Mi megbocsátunk neked, ó, Szókratész, még ha hamisan énekelsz is - mintha csak gyilkosságban nyilvánítanánk ártatlannak -, elhisszük, hogy nem csapsz be minket. Beszélj csak bátran!

SZÓKRATÉSZ: A törvény szerint ártatlan a felmentett, s ha ott ártatlan, valószínű, hogy itt is az.

GLAUKÓN: Efelől bátran szólhatsz!

SZÓKRATÉSZ: Akkor mégiscsak el kell mondanom, amin előbb kellett volna végigballagnom. És talán így is jó, helyes, hogy a férfidráma után előadjuk a női drámát is, már csak miattad is, mivel erre ösztökélsz.

III. SZÓKRATÉSZ: Az elképzelésünk szerint született és nevelkedett férfiak, gondolom, méltón csak úgy szerezhetnek nőket és gyermekeket, és csak úgy élhetnek velük, ha azon az úton mennek tovább, amelyen elindítottuk őket: eszmecserénkben a férfiakat egy nyáj őreinek képzeltük.

GLAUKÓN: Azoknak.

SZÓKRATÉSZ: Haladjunk tovább ezen az úton, hozzuk világra és lássuk el a nőket is ugyanúgy, mint a férfiakat, és vizsgáljuk meg, jó-e ez nekünk vagy sem.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Így. Vajon mint vélekedjünk: a nőstény kutyák együtt őrizzék-e a nyájat a hímekkel, együtt vadásszanak és minden mást is együtt csináljanak, vagy csak őrizzék a házat, mintha az ellésen és kölykeik etetésén kívül másra se tellenék erejükből, a hímek meg csak vesződjenek a nyáj őrzésével egyedül?

GLAUKÓN: Csináljanak együtt mindent, de vegyük figyelembe, hogy gyengébbek, mint a hímek.

SZÓKRATÉSZ: De képes-e az egyik állat ugyanarra a feladatra, mint egy másik, ha nem tápláljuk és neveljük ugyanúgy, mint a másikat?

GLAUKÓN: Nem képes!

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát a nőkkel ugyanazt akarjuk végeztetni, mint a férfiakkal, ugyanarra is kell tanítanunk őket.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: A férfiakat zenei és testi nevelésben részesítettük.

GLAUKÓN: Abban.

SZÓKRATÉSZ: Tehát a nőket is képezzük ki e két mesterségben, sőt a hadászatban is, és tegyék ugyanazt, mint a férfiak.

GLAUKÓN: Az előzőkből ez következik.

SZÓKRATÉSZ: A mondottakból bizonyára sok minden tetszhetik szokatlannak és mulatságosnak, ha megvalósítjuk.

GLAUKÓN: Nagyon is sok.

SZÓKRATÉSZ: Szerinted mégis mi volna a legmulatságosabb? Nyilván az, hogy a tornacsarnokokban a nők csupaszon együtt tornásszanak a férfiakkal, s ráadásul nemcsak a szép, fiatal nők, de a korosabbak is, valamint az öreg férfiak a gimnáziumokban: ráncosak, csúfságosak, mégis szeretik a tornát.

GLAUKÓN: Zeuszra! Manapság ez valóban mulatságos volna!

SZÓKRATÉSZ: De ha már belelendültünk a szóba, nem szabad megijednünk a tréfacsinálók mókáitól, akármennyit és akárhogyan csúfolódjanak e változáson, a nők testedzésén, zenei nevelésén és nem utolsósorban fegyvergyakorlataikon, lovaglásaikon!

GLAUKÓN: Igazad van.

SZÓKRATÉSZ: És ha már szóba került, jussunk el a törvény szigoráig, és kérjük meg a tréfacsinálókat: ne tegyék, amit szoktak; és juttassuk eszükbe, hogy nem is olyan régen még a hellének is nevetséges csúfságnak ítélték, amit a legtöbb barbár még ma is annak ítél, hogy a férfiak csupaszon mutogatják magukat. Mikor aztán rákaptak a testedzésre - először a krétaiak, utóbb a lakedaimóniak -, az akkori mókamestereknek ugyancsak kedvük szottyant a csúfondároskodásra. Nem gondolod?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: De miután, gondolom, azt tapasztalták, hogy tornázni sokkal jobb levetkőzve, mint beburkolózva, és az ész is ezt igazolta, a szem sem látta többé nevetségesnek; kiderült: bolond, aki mást gondol nevetségesnek, mint ami rossz, és úgy próbál mulattatni, hogy nem a balgaságot és a rosszaságot figurázza ki, hanem mást, és e buzgalmában nem a jót tűzi ki célul, de más egyebet.

GLAUKÓN: Mindenképpen így van.

IV. SZÓKRATÉSZ: Először is nem abban kellene egyezségre jutnunk: egyáltalán megvalósítható-e mindez vagy sem, s vajon ne adjunk-e teret a kételynek - akár mókából, akár komolyan kételkedik valaki -, vajon a női természet egyáltalán képes-e a férfival közös szolgálatra minden pályán, vagy egyetlenen sem - vagy pedig az egyik pályán igen, a másikon nem; és a hadi szolgálatot hová soroljuk? Nem valószínű, hogy e legszebb kiindulásból érünk célhoz a legszebben?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Akarod, hogy mások helyett magunkkal kezdjünk vitát, nehogy úgy ostromoljuk az ellenfél nézetét, hogy azt senki sem védi?

GLAUKÓN: Nincs akadálya.

SZÓKRATÉSZ: Mondjuk ki hát az ő nevükben: Ó, Szókratész és Glaukón! Mi szükségtek van ellenvéleményre? Hiszen államalapítástok kezdetén magatok mondtátok ki egyetértőleg: természete szerint csak egyféle munkát végezzen mindenki: a magáét!

GLAUKÓN: Gondolom, ebben egyetértettünk. Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Hát nem a lehető legkülönbözőbb-e a nő és a férfi természete?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát más-más munkát illik adni nekik természetük szerint?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Hát akkor mégis tévedtek és ellentmondtok magatoknak, amikor azt állítjátok, hogy férfiak, nők csak végezzék ugyanazt a munkát, noha a természetük a lehető legkülönbözőbb? Mit tudsz felhozni védelmedre?

GLAUKÓN: Így hamarjában semmit, sőt rád szorulok, és kérlek, tolmácsold helyettem álláspontunkat, bármi légyen az.

SZÓKRATÉSZ: Épp ez az, Glaukón, és még sok más ilyesmi, amit én rég előre láttam, és ezért szabódtam hozzákezdeni a nők és gyermekek szerzésére és ellátására vonatkozó törvény kifejtéséhez.

GLAUKÓN: Zeuszra! Ez nem gyerekjáték!

SZÓKRATÉSZ: Nem ám! Csakhogy a helyzet az, hogy akár egy csöpp medencébe pottyanunk bele, akár az óceán közepébe, mindenképp úsznunk kell!

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Úsznunk kell hát nekünk is, és meg kell próbálnunk kikászálódni ebből a vitából, bizakodjunk akár egy delfinben, hogy majd a hátára vesz, akár valami más csodás menekülésben.

GLAUKÓN: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Lássunk neki, lelünk-e valahol kiutat? Abban egyeztünk meg, hogy más-más természetű ember más-más munkát végezzen; a nő természete más, mint a férfié; most meg azt mondjuk, más-más természet végezze ugyanazt a munkát. Ugye ezzel vádoltak meg?

GLAUKÓN: Pontosan ezzel.

SZÓKRATÉSZ: Ó, Glaukón! Mily nemes hatalma van az ellentmondás művészetének!

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy szerintem sokan önkéntelenül ugyanabba a verembe esnek: azt hiszik, hogy nem nyuzakodnak, hanem komoly vitát folytatnak; igen, mert képtelenek a vita tárgyát fajfogalmakra bontva vizsgálni, helyette a puszta szavakon nyargalnak, az állításnak mindenáron ellene mondanak, és így csak nyuzakodnak és nem vitatkoznak.

GLAUKÓN: Ez bizony sokakkal megesik. Csak nem jártunk mi is így egy pillanatra?

SZÓKRATÉSZ: Mindenképpen. Félek, önkéntelenül mi is csak ilyen üres ellentmondásba kapaszkodunk.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy azt az állításunkat, hogy más és más természetűek nem űzhetik ugyanazt a szakmát, túl vitézül, szinte feleselgetve, szavakon nyargalva erősítgetjük; azt számba se véve, milyen szempontból és mihez viszonyítva határoztuk meg a "más" és az "ugyanazon" természetet, mikor a "más"-nak más, "ugyanannak" pedig ugyanazt a szakmát adtuk.

GLAUKÓN: Ezt bizony nem vettük számításba.

SZÓKRATÉSZ: Így aztán kérdezzük meg csak önmagunktól, vajon ugyanolyan-e a természete a kopasznak, mint a dús hajúnak, vagy épp az ellenkezője; és ha egyetértünk már, hogy tényleg ellenkező, akkor ha a kopasz véletlenül cipészkedik, a dús hajút nem engedjük cipészkedni, ha meg a dús hajú a cipész, eltiltjuk attól a kopaszt.

GLAUKÓN: Nahát, ez mulatságos volna!

SZÓKRATÉSZ: És nem éppen azért volna mulatságos, mert akkor nem általánosságban használtuk az ugyanazon és más természet kifejezést, hanem csak a különbözés és a hasonlóság szempontjára ügyeltünk, ami magukra a szakmákra vonatkozik. Azt mondottuk, hogy az orvosmesterségnek és az orvosi léleknek megegyező a természete. Nem gondolod?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: De az orvostehetség más, mint az ácstehetség?

GLAUKÓN: Mindenképpen.

V. SZÓKRATÉSZ: Nemde, ha a férfi és a női nem valami mesterségre vagy szakmára nézve mutatkoznék elütőnek, akkor kimondhatnánk, hogy az egyiknek ezt, a másiknak azt a szakmát adjuk; de ha csak abban különböznek, hogy a nő szül, a férfi nemz, ebből szerintünk még nem következik, hogy a nő az általunk felvetett szempontból üt el a férfitól, hanem továbbra is úgy véljük, hogy az őrök és asszonyaik csak hadd végezzék ugyanazt a munkát.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Ezután felszólítjuk ellenlábasainkat: oktassanak ki minket, vajon melyik államfenntartó mesterség vagy szakma szempontjából nem ugyanaz, hanem más a nő meg a férfi természete.

GLAUKÓN: Szólítsuk fel őket.

SZÓKRATÉSZ: De erről is hirtelen azt mondhatná valaki, amit nemrégen még te is, hogy így hamarjában nem könnyű kielégítően megfelelni, ám alapos vizsgálat után nem nehéz.

GLAUKÓN: Valóban mondhatná.

SZÓKRATÉSZ: Szeretnéd, hogy megkérjük ellenfelünket, kövessen minket, hátha valahogy bebizonyítjuk neki, hogy az állam szempontjából nincs kizárólag csak nőknek való szakma?

GLAUKÓN: Szeretném.

SZÓKRATÉSZ: Gyere, mondjuk neki: Válaszolj kérdésünkre! Azt, hogy valamire az egyik ember alkalmas, a másik meg nem, úgy értetted, hogy az egyik könnyen megért valamit, a másik nem? És az egyik alig tanul, máris igen találékony abban, amit megértett, a másik viszont sok-sok tanulás-gyakorlás után se tudja megjegyezni azt se, amit megértett. És hogy az egyiknél a test kielégítően szolgálja az értelmet, a másiknál meg ellene támad? Nem eszerint határoztad meg, hogy ki mire alkalmas, mire nem?

GLAUKÓN: Ki mondhatna mást?

SZÓKRATÉSZ: Tudsz-e olyan emberi foglalatosságot, melynél a férfiak nem volnának különbek a nőknél? Vagy szaporítsuk a szót, és említsük meg a szövést, a sütemény- és főzelékkészítést, amihez a női nem ugyancsak ért, úgyhogy mulatságos volna, ha még ebben is lefőznék a férfiak?

GLAUKÓN: Igazad van. A férfinem szinte mindenben különb a női nemnél. De azért akad sok nő, aki túltesz sok férfin; nagyjából azonban igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Tehát, barátom, nincs olyan foglalkozás az államban, amelyre kizárólag csak nők volnának alkalmasak, mert nők, vagy csak férfiak, mert férfiak, hanem a természetes alkalmasság egyformán osztódott szét mindkét nemben, és a nő - természete szerint - űzheti mindama szakmát, amit a férfi, csak a nő minden téren gyöngébb.

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: Akkor hát minden munkát a férfinak osztunk, a nőnek semmit?

GLAUKÓN: Hogyisne!

SZÓKRATÉSZ: Úgy vélem, azt méltán állíthatjuk, hogy természete szerint az egyik nő kiváló orvostehetség, a másik nem; ez meg zenei tehetség, a másik botfülű.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: És ezáltal alkalmas az egyik a tornára és a harcra, míg a másik nem harcias és nem szereti a tornát.

GLAUKÓN: Gondolom, hogy így van.

SZÓKRATÉSZ: Ez szereti a bölcsességet, az gyűlöli; ez bátor, az félénk.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Hát akkor akad őrnek termett nő is! Avagy a férfiak közül is nem a bátrakat szemeltük ki őröknek?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát férfi és nő természete az állam őrzésére egyaránt alkalmas, csak a nő gyengébb, a férfi erősebb.

GLAUKÓN: Úgy látszik.

VI. SZÓKRATÉSZ: Tehát ilyen nőket kell kiszemelnünk az ilyen férfiak mellé, együtt lakásra és együtt őrködésre, ha alkalmasak és ha természetük rokon a férfiakéval.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Nemde az azonos természetűeket azonos szakmára kell rendelnünk?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Kerülővel ismét rábukkantunk előbbi tételünkre, és egyetértünk, hogy a női őröket nem természetük ellenére kényszerítjük zenére és tornára.

GLAUKÓN: Semmiképp.

SZÓKRATÉSZ: Tehát nem volt képtelenség vagy vágyálom az általunk hozott törvény, hiszen összhangban van a természettel; szerintem inkább az természetellenes, ami manapság ennek ellenére megy végbe.

GLAUKÓN: Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ: Nemde azt kutattuk: mindez lehetséges-e, és a legjobb-e.

GLAUKÓN: Azt.

SZÓKRATÉSZ: Abban már egyetértettünk, hogy lehetséges?

GLAUKÓN: Egyetértettünk.

SZÓKRATÉSZ: Most abban kell egységre jutnunk, vajon a legjobb-e?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Most a nők őrökké nevelése szempontjából vizsgáljuk meg: vajon másképp kell nevelnünk a nőket, másképp a férfiakat, noha különben egyező a természetük?

GLAUKÓN: Miért másképp?

SZÓKRATÉSZ: És mi a véleményed a következőkről?

GLAUKÓN: Mikről?

SZÓKRATÉSZ: Arról, hogy az egyik embert értékesebbnek becsülöd, a másikat silányabbnak, vagy szerinted mind egyforma?

GLAUKÓN: Semmiképp.

SZÓKRATÉSZ: És mit gondolsz, az általunk alapított államban, az előbb vázolt neveléssel, őreink különb emberekké lesznek, mint a cipészneveléssel a cipészek?

GLAUKÓN: Nevetséges kérdés!

SZÓKRATÉSZ: Értem. És a többi polgár között is ők a legkülönbek?

GLAUKÓN: Sokkal különbek.

SZÓKRATÉSZ: No és a nők között nem az őrök lesznek a legkülönbek?

GLAUKÓN: Messze a legkülönbek.

SZÓKRATÉSZ: És van-e nagyobb haszna az államnak, mint ha a lehető legkülönb nőket és férfiakat neveli?

GLAUKÓN: Nincs.

SZÓKRATÉSZ: Ez pedig csak az általunk felvázolt zenével és tornával érhető el?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát ez a mi államtörvényünk nemcsak lehetséges, de a legjobb is.

GLAUKÓN: A legjobb.

SZÓKRATÉSZ: Nos, csak bújjanak ki köntösükből a női őrök, hiszen köntös helyett felöltik majd az erényt, és csak vegyenek részt harcban és más állami őrszolgálatban, más dolguk ne is legyen; mindebből azonban övék legyen a könnyebb rész, ne a férfiaké, hisz ők a gyöngébb nemhez tartoznak. És ha valamelyik férfi mulat a nők csupaszságán, mikor a legnemesebb célból gyakorlatoznak, csipkelődéseivel "nevetséges bölcsességének" éretlen gyümölcsét aratja, hiszen - úgy tetszik - azt sem tudja, min nevet és mit csinál; pedig a legszebb közmondás a következő: ami hasznos, szép is; ami káros, az csúf.

GLAUKÓN: Mindenképpen így van.

VII. SZÓKRATÉSZ: Ez volt hát az első hullám, amin, a női törvényről szólván sikerült átevickélnünk, nem is merített alá egészen az a tételünk, hogy a férfi és a női őröknek minden munkát együtt kell csinálniuk, sőt valahogy épp maga ez a tétel igazolta, hogy ez lehetséges, sőt hasznos is.

GLAUKÓN: Nem is volt kis hullám, amin átevickéltél!

SZÓKRATÉSZ: Nem látod nagynak, ha meglátod a következőt!

GLAUKÓN: Hadd lássam! Beszélj!

SZÓKRATÉSZ: Ebből és az előbbiekből ez a törvény következik.

GLAUKÓN: Micsoda?

SZÓKRATÉSZ: Az, hogy ezek a nők valamennyi férfi őr közös tulajdonává lesznek, külön egy nő sem élhet együtt egy férfival, a gyerekek is mind közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti a maga gyermekét, sem a gyermek a szülőjét.

GLAUKÓN: Nahát, ez sokkal nagyobb hullám az előbbinél, hihetetlenebb, akár azt nézzük, lehetséges-e, akár, hogy hasznos-e!

SZÓKRATÉSZ: Úgy vélem, abban aligha kételkedhetünk, hogy a nők és a gyerekek közös birtoklása mindennél jobb, ha ugyan lehetséges. Lehet-e, nem lehet-e - gondolom - ez a kétségek kétsége.

GLAUKÓN: Mindkettő igen kétséges.

SZÓKRATÉSZ: Te a kettőt összekapcsolod; én abban sántikáltam, hogy legalább az egyiket elhagyhatnám, ha te belátnád hasznos voltát, s nekem már csak arra kellene felelnem, lehet-e vagy sem.

GLAUKÓN: Hát alattomban nem sikerült elhagynod. Indokold meg mindkettőt!

SZÓKRATÉSZ: Lakolnom kell! Csak egy szívességre kérlek. Hadd pihenjek még egy kissé, ahogy a lomha eszűek szoktak kedvezni maguknak magános útjukon. Ezek ugyanis, mielőtt kisütnék, mi módon tölthetnék be óhajukat, azzal nem foglalkoznak sokat, hogy óhajuk egyáltalán megvalósítható-e vagy sem; úgy tekintik, mintha már meg is valósult volna, és már boldogan szövögetik: mi mindent csinálnak majd, ha óhajuk teljesül, és már amúgy is lomha lelküket még lomhábbá lanyhítják. Már én is így puhánykodtam: szeretném elhalasztani annak vizsgálatát, lehetséges-e; egyelőre úgy veszem, mintha lehetséges volna, és azt vizsgálom, ha megengeded, mint szervezik meg mindezt a vezetők, s hogyan lesz megvalósulása mindennél hasznosabb az államnak is, az őröknek is. Nos, előbb ezt próbálom veled tisztázni; a lehetőség kérdését, ha megengeded, majd csak utóbb.

GLAUKÓN: Megengedem, hogy azt vizsgáld, amit akarsz.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, ha a vezetők méltóvá lesznek e névre, valamint a segéderők is - ezek szívvel-lélekkel végrehajtják a parancsokat, a vezetők meg úgy parancsolnak, hogy részben maguk is a törvény szerint cselekszenek, részben utánozzák, amit rájuk bízunk.

GLAUKÓN: Valószínűleg.

SZÓKRATÉSZ: Tehát te, az ő törvényszerzőjük, kiszemeled őröknek a férfiakat, s éppúgy kiszemeled majd a nőket is, és a lehető leghasonlóbb természetűeket rendeled a férfiak mellé; így aztán közös szállásukon és étkezőhelyükön - saját lakása senkinek se lesz! - folyton együtt élnek, és minthogy a tornacsarnokokban és életük egyéb pillanataiban is folyton közösködnek, gondolom, a bennük lakozó ösztön szükségszerűen űzi őket egybekelésre, vagy nem hiszed, hogy szükségszerűen?

GLAUKÓN: Hát nem is a geometria törvényei szerint, de a szerelem kényszerére, amely az előbbieknél is hevesebben bűvöli-vonzza a nagy tömeget.

VIII. SZÓKRATÉSZ: Nagyon is. Ám ezután, Glaukón, a rendetlen, összevissza közösülést vagy bármi más üzelmet nem tűri sem a vallás, sem a vezetők a boldogok államában.

GLAUKÓN: Ez nem is volna igazságos.

SZÓKRATÉSZ: Világos, hogy eztán már csak a lehető legszentebb házasságot engedjük meg, a szent házasság pedig a leghasznosabb.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: És hogyan válik a leghasznosabbá? Mondd csak, Glaukón! Házadban látok vadászkutyákat és töménytelen nemesített szárnyast. Zeuszra, vajon figyelemmel kísérted párosodásukat, szaporodásukat?

GLAUKÓN: Mire gondolsz?

SZÓKRATÉSZ: Először is, hogy - bár mind nemesítettek - nem születnek-e köztük különösen kitűnők?

GLAUKÓN: De születnek.

SZÓKRATÉSZ: És vajon mindből egyformán tenyésztesz fiakat, vagy lehetőleg csak a kitűnőkből?

GLAUKÓN: A kitűnőkből.

SZÓKRATÉSZ: És a legfiatalabbakból tenyésztesz vagy a legvénebbekből - avagy a legvirulóbb korúakból?

GLAUKÓN: A legvirulóbb korúakból.

SZÓKRATÉSZ: És ha nem így tenyésztenék őket, mit gondolsz, nem válnék sokkal gyarlóbbá a szárnyasok és a kutyák ivadéka?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: És a lovakkal meg a többi állattal más a helyzet?

GLAUKÓN: Ez képtelenség volna.

SZÓKRATÉSZ: Ó, kedves cimborám! Milyen végsőkig ügyes vezetők kellenek nekünk, ha az emberfajnál is így van ez!

GLAUKÓN: Márpedig így van. De miért?

SZÓKRATÉSZ: Mert sokféle gyógyszerrel kényszerülnek élni. Persze, ha a betegnek nincs szüksége semmi gyógyszerre, mert követi az előírt életrendet, akkor, gondolom, gyatrább orvos is megfelel; ha viszont kell a gyógyszer, akkor tudjuk: kiválóbb orvosra van szükség.

GLAUKÓN: De mért mondod ezt?

SZÓKRATÉSZ: Azért, mert a vezetők és vezetettek érdekében hihetőleg sok hazugságra és fortélyra is fanyalodnak. Hiszen mondtuk, hogy az ilyesmi mind igen hasznos gyógyszer lehet.

GLAUKÓN: Helyesen is mondottuk.

SZÓKRATÉSZ: Nos, házasság és utódszerzés dolgában ez a "helyesen" nem épp a legutolsó szempont.

GLAUKÓN: Hogy érted?

SZÓKRATÉSZ: Megegyezésünk szerint a legkülönb férfiaknak és nőknek minél többször kell egybekelniök, a leggyarlóbb férfiaknak és nőknek pedig minél kevesebbszer. És a kiválók utódait fel kell nevelnünk; a gyarlókét nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legvirulóbb legyen. De e mesterkedésünkről senki se sejtsen semmit, csak a vezető, ha azt akarjuk, hogy az őrök nyájában ne támadjon civódás.

GLAUKÓN: Igen helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát törvényt hozunk ünnepekről, amelyeken összeboronálják a menyasszonyokat és a vőlegényeket, áldozatokat is mutatunk be; költőink meg költsenek méltó himnuszokat a leendő nászhoz; de a nászok számának engedélyezését a vezetőkre bízzuk, hogy ne csökkenjen a férfiak száma figyelembe véve háborút, betegséget, más mindent, és így az állam lehetőleg se túl nagy, se túl kicsi ne legyen.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Ügyes sorsolással kell kimódolnunk, hogy párosításkor a gyarlóbb a sorsot okolja, és ne a vezetőket.

GLAUKÓN: Nagyon is.

IX. SZÓKRATÉSZ: A háborúban vagy máshol érdemeket szerző ifjaknak pedig adassék ajándék és kitüntetés, továbbá, hogy gyakrabban kelhessenek egybe nőkkel, hogy ezzel az ürüggyel nekik legyen a legtöbb utóduk.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: A megszületett utódokat azután az erre a célra szervezett hivatalok veszik át, amelyek férfiakból vagy nőkből állnak, vagy mindkét neműekből, hisz a hivatalokat közösen viselik nők és férfiak.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Gondolom, a kitűnőek gyermekeit átveszik és nevelőintézetekbe viszik dajkákhoz, akik külön laknak egy városrészben. A gyarlók gyermekeit és a kiválók nyomoréknak született gyermekeit pedig, ahogy illik, eltüntetik valami hozzáférhetetlen titkos zugban.

GLAUKÓN: Hát igen, ha azt akarjuk, hogy az őrök rendje tiszta maradjon.

SZÓKRATÉSZ: A vezetők gondot viselnek majd a gyerekek ellátására is: az anyákat, ha van tejük, elvezetik a nevelőintézetbe, de minden fortéllyal azon kell lenniük, hogy az anyák ne ismerjék fel saját magzatukat, és ha nem volnának elegen, a vezetők hajtsanak fel más szoptatós nőket; de akiknél nincs probléma, azoknál is vigyázzanak, hogy csak szabott ideig szoptassanak; a virrasztást és a többi vesződséget pedig hagyják a dajkákra és az ápolónőkre.

GLAUKÓN: Nagy kedvezményeket adsz az őrök asszonyainak az utódszerzésben!

SZÓKRATÉSZ: Úgy is illik. De vegyük sorra, amit célul tűztünk ki. Kimondtuk ugyanis, hogy gyermekek csak viruló korú szülőktől szülessenek.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látod te is, hogy a viruló kor tartama a nőknél húsz, a férfiaknál pedig harminc év?

GLAUKÓN: De mettől meddig?

SZÓKRATÉSZ: A nők húszéves koruktól negyvenéves korukig szüljenek az államnak, a férfi pedig attól fogva, hogy a vad száguldozásban már lehiggadt, ötvenöt éves korig nemzhet.

GLAUKÓN: Igen, ez mindkét nem legvirulóbb kora, mind testi, mind szellemi téren.

SZÓKRATÉSZ: No most, ha ennél öregebb vagy fiatalabb korú kísérelné meg a közösség számára való gyermeknemzést, ezt a botlását sem istenesnek, sem törvényesnek nem ismerjük el, mert olyan gyermeket plántált államunkba, aki - ha suttyomban megszületik is - nem áldozatok és imák közbenjárásával születik, amelyekkel papnők, papok és az egész állam szentesít minden egyes nászt, hogy tudniillik a kitűnőktől szülessenek még kitűnőbb, a hasznosaktól még hasznosabb utódok, hanem sunyi sötétben, bűnös bujaságban.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Ugyanez a törvény sújtja azt is, aki nemző korában, ám a vezetők engedélye nélkül kel egybe szülésre érett nővel. Kimondjuk, hogy az állam szemében gyermeke kitaszított, szentségtelen, törvénytelen!

GLAUKÓN: Méltán.

SZÓKRATÉSZ: Ha majd nők és férfiak elérik a törvényes korhatárt, megengedjük, hogy a férfiak szabadon azzal keljenek egybe, akivel akarnak, csak leányukkal, anyjukkal, leányaik leányával és az anyjuknál korosabb nőkkel ne; a nők is szabadon, csak fiukkal, apjukkal és ezek őseivel és leszármazottaival ne, és mindenkor a lelkükre kötjük, hogyha tilalom ellenére mégis így foganna magzat, azt ne hagyják világra jönni, ha pedig valami kényszer folytán mégis a világra jön, vegyék tudomásul, hogy számukra nincs eledel.

GLAUKÓN: Ez helyes intézkedés. De hogyan ismerik fel, ki az apjuk, leányuk és a többi említett rokonuk?

SZÓKRATÉSZ: Sehogy. De ha valaki egybekel, az mindazokat a gyermekeket, akik a nászi naptól számítva a tizedik és hetedik hónap között születtek, ha fiú, fiának, ha lány, lányának hívja, ezek őt mind apjuknak, és így tovább; ő ezek gyermekeit unokáinak, akik viszont őt és élettársát nagyapjuknak, nagyanyjuknak, és akik akkor születtek, amikor anyjuk és apjuk utódot nyert, azokat fivéreiknek, nővéreiknek hívják, úgyhogy, mint mondtuk, ezek egymást ne illessék. Ám a fivérek és nővérek egybekelését megengedi a törvény, ha "így hozza a sors", és Püthia nem ellenzi.

GLAUKÓN: Igen helyesen.

X. SZÓKRATÉSZ: Ez hát, Glaukón, az állam őreinek nő- és gyermek-köztulajdona. Most, további eszmecserénk során meggyőződünk róla, hogy ez egybecseng-e alkotmányunk többi tételével, és hogy mindennél jobb-e. Vagy mit tegyünk?

GLAUKÓN: Zeuszra! Csak ezt.

SZÓKRATÉSZ: De ha egyet akarunk érteni, nem abból a kérdésből kell-e kiindulni, hogy az állam szervezetében mit mondjunk a legfőbb jónak, amit a törvényhozónak szem előtt kell tartania, amikor megszerkeszti a törvényeket, és mit tartsunk a legfőbb rossznak; és aztán azt vizsgáljuk meg, vajon az előbb vázoltak a legfőbb jó nyomdokain haladnak-e, szemben a legfőbb rosszal?

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: És tudunk-e nagyobb rosszat az állam számára, mint azt, ami meghasonlást támaszt benne, és egy helyett sok állammá zülleszti? És nagyobb jót annál, ami összeköti eggyé?

GLAUKÓN: Nem tudunk.

SZÓKRATÉSZ: Az öröm és a fájdalom közössége összeköt, mikor is valamennyi polgár egyként örül vagy búsul ugyanannak keletkezésén vagy elvesztésén.

GLAUKÓN: Mindenesetre.

SZÓKRATÉSZ: Ha viszont az államot vagy az állam polgárait érintő események miatt egyesek túlságosan is búsulnak, mások meg túlságosan örülnek - az egyének ily meghasonlása megbontja a közösséget.

GLAUKÓN: Valóban.

SZÓKRATÉSZ: És ez nem abból támad-e, ha az államban a polgárok nem egy szívvel mondják az ilyen szavakat: "enyém" és "nem enyém", és ugyanez áll a "máséra" is?

GLAUKÓN: Tökéletesen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát annak az államnak a szervezete a legjobb, amelyben a legtöbben mondják az "enyém" és a "nem enyém" szavakat ugyanarra, azonos szemszögből?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És annak az államnak, amely a legközelebb van az egyénhez. Ha megütjük az ujjunkat, azt rögtön megérzi a testnek a lélekhez rendelt egész közössége, amely a benne lakozó egységes vezérelv szerint működik: egyetlen részének fájdalmát egészében, együtt szenvedi el a test, és így mondhatjuk, hogy "fáj az ujjunk"; de nem ugyanez érvényes az ember más részeire is: szenvedünk, ha beteg, örülünk, ha gyógyul?

GLAUKÓN: Ugyanez érvényes. Ami kérdésedet illeti: az a legjobban szervezett állam, amely a legközelebb áll az emberi szervezethez.

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát bármely polgárt öröm vagy baj ér, örömét, baját az ilyen állam teszi leginkább a magáévá, és teljes egészében vele örül vagy búsul.

GLAUKÓN: Szükségképpen, ha jó törvényei vannak.

XI. SZÓKRATÉSZ: Most már itt az ideje, hogy visszatérjünk államunkhoz, és azt vizsgáljuk, hogy a már elfogadott elveink ebben valósulnak-e meg leginkább vagy egy más államban?

GLAUKÓN: Cselekedjük ezt!

SZÓKRATÉSZ: Ahogy a többi államban vannak vezetők, úgy vannak a miénkben is.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És ezek egymást mind polgártársnak hívják.

GLAUKÓN: Annak.

SZÓKRATÉSZ: A polgár elnevezésen kívül még minek nevezi az állam népe a vezetőket?

GLAUKÓN: A legtöbb államban kényúrnak, a demokratikus államban pedig ugyanúgy, mint mi: vezetőknek.

SZÓKRATÉSZ: És a mi államunk népe? A polgár megszólításon kívül még hogy nevezi a vezetőket?

GLAUKÓN: Megmentőinek és segítőinek.

SZÓKRATÉSZ: És ezek minek nevezik a népet?

GLAUKÓN: Kenyéradójuknak és eltartójuknak.

SZÓKRATÉSZ: És minek tekintik a többi állam vezetői a népet?

GLAUKÓN: Szolgáknak.

SZÓKRATÉSZ: És a vezetők egymást?

GLAUKÓN: Vezetőtársnak.

SZÓKRATÉSZ: És a miéink?

GLAUKÓN: Őrtársnak.

SZÓKRATÉSZ: És ismersz-e más államban olyan vezetőt, aki vezetőtársai közül az egyiket rokonának, a másikat idegennek tartja?

GLAUKÓN: De mennyit.

SZÓKRATÉSZ: Rokonát a magáénak érzi és mondja, az idegent nem.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: És a mi őreink? Akad egy is, aki bármelyik őrtársát idegennek érezné vagy mondaná?

GLAUKÓN: Semmiképp, hiszen bárkibe botlik, úgy érzi, hogy testvérével, nővérével, apjával, anyjával, fiával, lányával vagy ezek utódaival, őseivel találkozik.

SZÓKRATÉSZ: Gyönyörűen mondtad; de még ezt is mondd meg: a te törvényed csak e rokoni titulusokat írja elő nekik, vagy azt is, hogy ezek értelmében cselekedjenek: tehát apjukkal úgy, ahogy a törvény megköveteli az apa tiszteletét és ellátását, a szülők iránti engedelmességet, különben ő sem várhat jobbat sem istentől, sem embertől, mivel ha nem így cselekedett, istentelenül és igazságtalanul cselekedett? Minden polgár ilyen intéseket himnuszol a gyermekek fülébe a kijelölt "apákról" és rokonokról.

GLAUKÓN: De hisz nevetséges volna, ha csak szavakkal vallanának rokonságot, nem tettekkel!

SZÓKRATÉSZ: Tehát valamennyi állam közül ebben a mienkben használják a legegyértelműbben - ha valakit jó- vagy balsors ér - "az enyém boldog", "az enyém bajban van" kifejezést?

GLAUKÓN: Színigazság.

SZÓKRATÉSZ: És ugye, azt mondtuk: ezzel a véleménnyel, ezzel a kifejezéssel jár együtt az öröm és fájdalom közössége?

GLAUKÓN: Helyesen is mondtuk.

SZÓKRATÉSZ: Nemde a mi polgáraink részesednek közösen abból, amit enyémnek hívnak; és így nem ők éreznek-e át együtt a legforróbban minden örömöt, bánatot?

GLAUKÓN: De nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ugye a legfőbb kútfeje ennek - egyéb rendelkezések mellett - az őröknél a nő- és vagyonközösség?

GLAUKÓN: Mindenekelőtt.

XII. SZÓKRATÉSZ: És egyetértettünk abban, hogy az állam legfőbb java épp ez, miközben a jól kormányozott államot testünkhöz hasonlítottuk, amely minden egyes tagjának örömét és fájdalmát együtt érzi.

GLAUKÓN: Egyetértettünk méltán.

SZÓKRATÉSZ: Tehát szerintünk az állam legfőbb javának alapja a segítők gyermek- és nőközössége?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És mindez összhangban van az előbbiekkel is. Kimondtuk ugyanis, hogy ezeknek külön nem lehet sem magánházuk, sem földjük, sem vagyonuk, hanem az őrség zsoldjaként másoktól kapják az étket, és közösen költik el, ha igazi őrök akarnak lenni.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: De vajon - ahogy mondom - az előbb említettek és a most mondottak nem teszik-e őket még inkább igazi őrökké, és nem ezek érik el, hogy az állam nem hull szét csoportokra, amelyek másra-másra mondják, hogy az "enyém", nem ugyanarra; ez a házába vonszol, amit csak tud, hogy ott kuporgassa másoktól külön saját nőjét, gyermekét, és ezek bennük - csak az övék lévén - külön örömöket, fájdalmakat csiholnak. Viszont nálunk mind egyet éreznek sajátjuknak, és ugyanarra törekszenek, hogy örömük, fájdalmuk lehetőleg egy legyen.

GLAUKÓN: Tökéletesen.

SZÓKRATÉSZ: És így vajon az egymás közti vádak és pörlekedések nem tűnnek-e el körükből, hiszen nincs saját birtokuk, csak a testük, más mindenük közös. Így ugye nincs köztük marakodás, már amennyit a népek a vagyon, a gyermek, a rokon birtoklásán marakodnak?

GLAUKÓN: Szükségszerűen eltűnnek majd.

SZÓKRATÉSZ: És ehhez méltón hatalmaskodási és bántalmazási pörök sem adódnak közöttük, hiszen szerintünk az szép és igazságos, ha kortárs védi a kortársat, szükségszerűnek vélvén a testi edzettséget.

GLAUKÓN: Helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor ebben is igaza van ennek a törvénynek: ha valaki haragszik, s ilyesmivel levezeti mérgét, kevésbé hajlamos a viszályra?

GLAUKÓN: Úgy van.

SZÓKRATÉSZ: Törvény lesz, hogy az öregebb kormányozza a fiatalabbat és fenyítse?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: De az is, hogy a fiatalabb az öregebbet - hacsak a vezetők úgy nem rendelik - ne merje bántani, megverni, amint ez nem is illik; azt hiszem, hogy másban sem gyalázhatja meg. Útját szegi ebben két őr: a félelem és a szégyen. A szégyen nem engedi, hogy szüleihez érjen, a félelem meg leinti, hiszen ha valakit bánt, annak segítségére sietnek a többiek: fiai, testvérei, atyái.

GLAUKÓN: Ez nyilván így is lesz.

SZÓKRATÉSZ: E törvények nyomán az emberek mindenképpen békében élnek majd?

GLAUKÓN: Nagy békében.

SZÓKRATÉSZ: És ha ők nem civakodnak, attól sem kell rettegnünk, hogy a többi polgár föltámad ellenük vagy egymás ellen?

GLAUKÓN: Nem ám!

SZÓKRATÉSZ: Restellem elősorolni a kicsinyes bajokat - nem is illik -, amelyektől így megszabadultak; mint hízelegnek például a szegények a gazdagoknak; mi nyűggel jár a gyereknevelés és a pénzkeresés, a szolgák eltartása; kölcsönöket kell venniök, majd letagadniok, s ha végül üggyel-bajjal keresnek is valamit, azt át kell adniok a nőknek, szolgáknak, hogy azok sáfárkodjanak vele; mi minden ilyesmit kell elszenvedniük, kedvesem, jól tudjuk; nyomorult dolgok ezek, és kár is róluk beszélnünk.

GLAUKÓN: Ezt a vak is látja.

XIII. SZÓKRATÉSZ: Mindettől megszabadulva, még boldogabban fognak élni, mint az olümpiai játékok győztesei, pedig ezek élnek a legboldogabban!

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Mert annak a boldogságnak csak kis részét élik át, amiben az őrök részesülnek. Hisz az őrök győzelme még szebb, ellátásuk a közösből még bőségesebb; győzelmük az egész állam üdve, élelemmel és minden szükségessel ellátják őket és gyermekeiket, életükben ajándékokat kapnak államuktól, halálukban díszsírhelyet.

GLAUKÓN: Mily igen szép ez!

SZÓKRATÉSZ: Emlékszel-e, az előbbiek során, nem is tudom ki, megrótt bennünket, hogy nem boldogítjuk az őröket, hiszen mindaz, ami a polgároké, az övék lehetne, és még sincs semmijük? Mi azt feleltük: ha ez a kérdés újra előkerül, megvizsgáljuk; most egyelőre hadd tegyük az őröket őrökké, az államot meg a lehető legboldogabbá - de nemcsak arra törekszünk, hogy egyetlen népcsoportot boldogítsunk.

GLAUKÓN: Emlékszem.

SZÓKRATÉSZ: Hogyan? Most nekünk a segítőerők élete még az olümpikonokénál is sokkal szebbnek és különbnek tetszik, nemhogy a cipészekénél vagy más mesteremberekénél, vagy a parasztokénál?

GLAUKÓN: Szebbnek és különbnek.

SZÓKRATÉSZ: Joggal mondhatjuk azonban most is, amit akkor mondtam, hogy ha ez az őr úgy próbál boldoggá lenni, hogy nem akar őr maradni, és nem éri be az ilyen mérsékelt szintű, de biztos életmóddal, amit mi a legjobbnak ítélünk, hanem megbabonázza a boldogságnak bolond és gyerekes elképzelése, és arra ösztökéli, hogy - mivel lehetősége van - az egész államon úrrá legyen, majd megérti, hogy valóban bölcs volt Hésziodosz, amikor azt mondta, hogy a fél valahogy több, mint az egész.

GLAUKÓN: Ha a tanácsomra hallgat, megmarad az őr-életnél.

SZÓKRATÉSZ: Helyesled-e, hogy a nők a mondottak szerint közösen tevékenykedjenek a férfiakkal a nevelésben, a gyerekek és a többi polgár őrzésében; akár a városban maradva, akár hadba vonulva a férfiakkal együtt őrködjenek, vadásszanak, mint a hím- és nősténykutyák; mindenütt mindenben, amiben csak lehet, közösen tevékenykedjenek, s mindenben a legjobbat tegyék, de mindezt nem a nőnek a férfihoz való természetes viszonya ellenére, amely által közös ténykedésre termettek?

GLAUKÓN: Helyeslem.