Vissza a kezdőlapra


Önarckép

ÉLETRAJZI ADATOK
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
A Magyar Nemzeti Galéria állandó
kiállításának katalógusából
A nagybányai művésztelep c. könyvből
Önéletrajz
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Glatz Oszkár (Budapest, 1872. okt. 13. - Budapest, 1958. febr. 23.): festő, Kossuth-díjas (1952), kiváló művész (1953). 1890-ben Münchenben Hollósy Simonnál, majd a párizsi Julian Akadémiánn tanult. 1896-ban részt vett a nagybányai festőcsoport megalakításában. A nagybányai parasztok életét derűs hangulatú plein air képekben ábrázolta, 1897-től kezdve szerepelt kiállításokon; kezdetben íróportré-rajzaival (Gyulai Pál, Mikszáth Kálmán, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza, Ambrus Zoltán stb.) aratott sikert. 1900 után Bujákon (Nógrád vm.) alakította ki naturalista stílusát. A paraszti típusokat idilli képekben jelenítette, a népviseleti motívumokat külsődlegesen használta fel. Münchenben arany-, San Franciscóban ezüstérmet nyert. 1914-1938 között a képzőművészeti főiskola tanára volt. Több budapesti gyűjteményes kiállításán (1910, 1923, 1953) kívül 1921-ben Genfben mutatta be műveit. Művészeti íróként is tevékenykedett, sok cikket írt a népművészet megőrzése érdekében. Ismertebb festményei: Mese; Román asszony útban a templom felé (1907); Est a havason; Fahordók (1908); Bujáki menyecske korsóval (1923); Nógrádi parasztmenyecske (1934). Számos műve van a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
             http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC04834/05266.htm




Önarckép Jómódú polgári családból származott. Kezdetben művészettörténetet tanult Bécsben és Münchenben, eközben kezdett rajzolni. 1892-ben Hollósy Simon magániskolájában akadémiai felvételre készült, majd 1893-ban Párizsban a Julian-akadémián tanult. 1895-ben újra Münchenbe utazott, 1896 nyarán nagy ambícióval dolgozott Nagybányán, de a rajznak elsőrendű fontosságot tulajdonító festésmódja a korábbihoz hasonlítva nem változott (Imádkozó bányászok, 1896). Csak a következő nagybányai nyár során döbbent rá a plein-air festés valódi sajátosságaira, s vette észre a szín fontos szerepét. A Rozsály oldalában levő erdésztanyán, az Izvorán festett magányosan hónapokon át. A nagybányaiak kiállításán bemutatott 27 festménye komoly elismerést hozott, különösen hatalmas tájképe az Est a havason. Utoljára 1898-ban dolgozott Nagybányán. Részt vett ugyan a harmadik csoportkiállításon 1900-ban, a Műcsarnokban, de már egyik beküldött képét sem Nagybányán festette. Ezután hosszú ideig csak rajzokat készített: zsánerjeleneteket, tájat, s végül - elsősorban - arcképet. Lázár Béla 1911-ben megjelent tanulmányában fényt derített a változás okára. "Igen szorgalmasan dolgozott, de elégedetlen volt az eredménnyel. Társainak kolorisztikus kifejező ereje egyre gazdagabban bontakozott ki, ő maga csak formát látott, s minél jobban erőltette a színlátást, annál jobban összezavarodott." Végül - Glatz saját megítélése szerint - a Balatonvidék párás atmoszférája segítette a magára találásban (Birkózó fiúk, 1901). 1908-ban a MIÉNK törzstagjai között volt. 1910-ben a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítást, 1912-ben a nagybányai jubiláris tárlatra elküldte ifjúkori, nagy sikert aratott műveit. Ekkorra azonban már végleg eltávolodott a nagybányaiak problémakörétől. Bájos - sokszor már édeskés - gyermek- és női arcképeket és negédes hangulatú népi életképeket festett, kedvét lelte a népviseletek részletező ábrázolásában. 1914-ben Szinyei Merse Pál javaslatára meghívták a Képzőművészeti Főiskola alakrajz-tanárának, 1938-ig tanított a Főiskolán. Az 1920-ban alakult Szinyei Merse Pál Társaság egyik alapító tagja volt. A társaság 1925-ben, Londonban (Royal Academy) rendezett kiállításán Glatz két festményét több kritika kiemelte. Ugyancsak jó sajtóvisszhangja volt az 1925-ben, Berlinben rendezett magyar kiállításon bemutatott festményének. A felszabadulás után Kossuth-díjat kapott. 1953-ban az Ernst Múzeum rendezte meg gyűjteményes kiállítását.

(Pálosi Judit)

Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat (főszerk.: Csorba Géza)
             A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa, MNG, Bp., 1986, 169-170. oldal




A gimnázium elvégzése után rövid ideig az Egyetemen a bölcsészetet hallgatta, mielőtt a festői pályára elhatározta volna magát. 1892-ben a tél vége felé Münchenben a Hollósy-iskolába iratkozott be, de csak egy kis időre, csupán az Akadémia felvételi vizsgájára való előkészülés végett. A felvétel meg is történt, s ezután a Hollósy-iskola magyarjai alig látták őt többé. Nem lévén kávéházi ember, Glatznak nem is volt alkalma találkoznia velük. Pompásan beszélt németül, nem nélkülözte a magyar kollégák társaságát.

Önarckép 1893-ban Párisban a Julianban aztán egy egész csoport Hollósy-iskolással került össze. Thorma, Markó Ernő, Kunffy Lajos, Márk Lajos, jómagam és még többen dolgoztunk ott Münchenben járt magyarok. Csók István is kilátogatott ugyanakkor a két Salon kiállításait megnézni, ottléte alatt ő is ehhez a társasághoz csatlakozott. Glatz akaratlanul is a müncheni magyarság szellemi légkörébe került. Akkor szerzett tudomást a müncheni Bastien-Lepage-kultuszról, a modern francia naturalizmusról, valamint a Hollósy-iskola tekintélyéről, értékéről és arról a rajongó lelkesedésről, amellyel Hollósyt hívei körülvették. Megtudta tőlük, hogy ez az iskola nem valami előszobája az Akadémiának, hanem nagyon sokan átjönnek, visszatérnek nemcsak magyarok, hanem németek s más nemzetbeliek is onnan ide, mert jobbnak tartják a Hollósy korrektúráját. Minderről Münchenben ő semmit sem hallott. Pedig tele volt elméleti tudásvággyal, ideges szorgalommal minden irányban. Rajzolni, festeni akart megtanulni mihamarabb; olvasta a művészettörténetet s Párisban francia nyelvtudását is akarta gyarapítani, noha meglehetős jól, folyékonyan beszélte a nyelvet. De a körülötte folyó életről s az élő művészetről nagymértékben tájékozatlan, ennélfogva ítélete félénk és bizonytalan volt. Julian-beli magyar kollégáitól értesült ilyformán Hollósy müncheni művészi és nevelői szerepéről s tanításának elvi jelentőségéről. Tanácsomra szorgalmasan olvasta Zola L'oeuvre-jét, már csak a francia nyelv gyakorlásáért is. És naponta kiment azokra a helyekre, amelyeket Zola részletesen leírt, ahol a regény festői szemlélődtek vagy festettek. Glatz ellenőrizte a leírások helyességét, a hangulatok igazságát a valóságban. Csodálkozva hallgatta beszélgetéseinket a művészetről, információinkat a müncheni életről, de lelkesedésünket bizonyos kétellyel fogadta. Jobban meggyőzte őt valamivel későbben az, hogy Thorma és én, két meggyőződéses Hollósy-tanítvány, első kiállított képünkkel bizonyos sikert arattunk.

A többfelől hallott különböző nézetek közt ingadozva, 1894-ben a Mintarajziskolába is beiratkozott. De 1895 őszén aztán mégiscsak kiment Münchenbe Hollósyhoz, és most már Hollósy fenntartás nélküli, lelkes híve lett. Nagy örömmel fogadta ott a nagybányai kirándulás tervét, amelyről akkor folyt a szó, illetve a levelezés már az expedíció konkrétumairól. Glatz izgatottan várta a nagybányai utat, szülei beleegyezését is megkapta hozzá. Az utazás és az első nyár körülményeit és eseményeit e könyv I. és II. része tartalmazza, valamint Glatz szerepét is ezekben.

Nagybányán valósággal égett a munkaláztól. Az iskolai munkaidőből egy negyedórát se mulasztott volna, de előtte s utána festőholmival felpakoltan rohant különböző motívumaihoz, napkeltétől a sötétség beálltáig, a hosszú nyári napokon. Kollégái tréfálkoztak is vele, hogy az éjféli nap országába kellene mennie, ahol huszonnégy órát dolgozhatnék naponta. Ennek a nagy munkahevületnek látható eredménye is volt. Nagyon sokat haladt s a kisebb tájképeken s tanulmányokon kívül egy nagyobb vásznat is festett, sokalakos kompozíciót, amelynek tárgyát látott élményből merítette, a veresvízi bányászéletből. Imádkozó, bányászokat ábrázolt a kép, hajnalban, a tárnákba való leszállásuk előtt. Tíz-tizenegy alak áll, térdepel imádkozva, a felkelő nap rájuk veti első sugarát, s a ház fehér falára rajzolja a fák kék árnyékcsipkézetét. Ezzel a képpel indult el kiállítói útjára a Műcsarnokban.

Első igazi nagy sikereit azonban következő nyári munkáival aratta az első nagybányai különkiállítás keretében. Május elején felköltözött az Izvorára, a Rozsály oldalán, közel 1000 méter magasságban fekvő kincstári erdésztanyára. Több mint öt hónapot töltött ott, csupán a festésnek élve. Az ott élő pásztorokon, erdőőrökön, erdőmunkásokon kívül alig érintkezett másfajta emberrel, hacsak nagyritkán oda nem vetődött egy-egy erdőkincstári tisztviselő hivatalos körútján, vagy egy-két művésztársa. Ő maga ritkán, egy hónapban talán egyszer gyalogolt le Nagybányára (ami körülbelül 6 órai gyalogtúrát jelentett lefelé), de csak ha valami beszerezni valója volt. Ezt is, amennyire lehetett, miként pl. a postát is, küldöncökkel végeztette el időnként.

A sok munkának s a zavartalan magánynak meg is volt a művészi és erkölcsi jutalma. Sokak véleménye szerint nemcsak Hollósy-iskolás társai közt vágott az élre abban az évben ő, hanem talán egész élete legművészibb eredményeit produkálta az izvorai öt hónap alatt. Az első nagybányai kiállításon hatalmas anyaggal, 27 festménnyel mutatkozott be, és a legfeltétlenebb elismerésben éppen idősebb festőkollégáitól részesült, de nem fukarkodott tetszésnyilvánításával a sajtókritika és a laikus közönség sem. Képeit megértették: őszinte természetfestés volt valamennyi, amelyekben a Hollósy-iskola rajzi finomságai s tanulmányszerű lelkiismere­tessége szerencsés módon egyesült Ferenczy az időbeli természetszemléletével, "képszerűség"-elvével.

Az izvorai táj s az egész nagy Rozsály majdnem készen kínálta Glatznak a legszebb képeket, de nem kell azt hinnünk, hogy a képszerű megkomponálás erőfeszítéseinek ne lett volna szerepe munkáiban. Kétségtelen bizonyítéka ennek az óriási pleinair (180x281 cm), Est a havason, amely állami letétként a miskolci városi múzeum képtárát díszíti. A kép színtere a Rozsály teteje. A tető vízszintes vonala egyik felén meredeken lehajlik, ezáltal is éreztetve a hegy magasságát s nagy tömegét. Félig a levegőégbe rajzolódik az oláh pásztorfiú alakja, amint juhait tereli. A nap már lemenőben, utolsó sugarai tűzfénybe borítják az előtér hegyoldalát s a nyájat és a pásztort. Hátul, messze, a sötétkék hegyóriások, a Rozsály testvérei, fölfelé sötét ibolyaszínbe olvadnak a keleti ég párás aljával, amelyet följebb égő lilára fest a búcsúzó nap.

Az Est a havason elgondolásában ritka arányos, önmagától adódó naturalisztikus kompozíció: kifejezi a táj monumentalitását anélkül, hogy a kép figurális elemei jelentéktelenné válnának. A pásztor és a nyáj tömegszerűsége és változatos színfoltjai nélkül üres, tárgytalan lenne a kitűnő, hangulatos, nagy tájkép. Ezt a művét Glatz elejétől végig künt, a Rozsály tetején, a "helyszínen" festette. Legalább száz délután megtette ezt a jól kilépve másfél órás hegyi utat, ha megfelelő idő volt. A vásznat oláh szolgalegénye vitte utána a hátán, a fák és bokrok közt kanyargó ösvényen. Tehát nem csupán művészileg, hanem fizikailag s akaratilag is tiszteletre méltó teljesítmény volt ez a nagy mű. Ehhez járult még a többi kisebb-nagyobb kitűnő tanulmány és tájkép, úgyhogy könnyű megértenünk Glatz e bemutatkozásának általános sikerét. Neve ismertté lett Budapesten.

A következő esztendőben, 1898-ban, újra megjelent sikerei eredő helyén, Nagybányán, de ez alkalommal utoljára. Tartósan ekkor sem maradt ottan, hanem megismételte előző évi kísérletét a művészi remeteélettel. Ezúttal azonban nem a nagy hegyek közé vonult, hanem Nagybányától délre, délnyugatra, a Szilágyság irányába portyázott el, a szelídebb, dombos, erdős tájakon, több faluban, helységben is felütve közben tanyáját. Nemigen volt egy helyen soká maradása, ez a vidék nem nyújtott neki annyi érdekességet sem tájban, sem emberileg, mint izvorai tartózkodása. Nyári képtermelése nem ért fel egészen első esztendei produkciójával, mennyiségben sem, de főként festői értékben. A második nagybányai csoportkiállításon Glatz 21 darab festményt és rajzot állított ki: tájképeket, tanulmányokat, kitűnő arcképeket. Ez utóbbiak egy része már Budapesten, megrendelésre készült, ezekkel jutalmazta közönsége az első évi sikereket. - "Fő műve" egy közepes nagyságú kép volt: a Fahordók. (A Szépművészeti Múzeum tulajdona.) Dombtetőn, szürkefelhős égháttér előtt parasztasszony sziluettje, hátán rőzseköteggel, nyomában, hátrébb egy gyerek, hasonló teherrel, hasonló mozdulatban: ez a kép emberi és festői mondanivalója. Sem festőiségében, dekoratív tartalmasságában, sem a táj és a téma rendkívüliségében nem ért fel nagy izvorai festményével. A budapesti közönségnek azonban ez a képe és egész kollekciója nem kevésbé tetszett, mint első bemutatkozásának képanyaga.

A következő két télen a nagybányaiak még külön csoportként jelentek meg a Műcsarnokban, másodízben azonban külön terem nélkül. Mindkét alkalommal Glatz Oszkár 8-8 festményt küldött be. Ezek egy része budapesti arckép volt, a többi dunántúli, Balatonparti tájmotívum és ugyanonnan kisebb alakos kompozíciók. Ez utóbbiak közül a Birkózó fiúk című vászna a Szépművészi Múzeumba került. E képeknek, miként a Birkózó fiúknak is, szelíd, világoskék, Balaton-parti harmóniája messze-messze került Nagybánya és a rozsályi környék érces napfényétől, átlátszó levegőjétől, szikrázó színerejétől. A Balaton elhódította Glatzot Nagybányától. Festészete azonban talán valamennyi volt nagybányai társa közt leginkább kitartott a kezdeti naturalizmus elve mellett, bár később attól némileg eltérő előadásban.

Forrás: Réti István: A nagybányai művésztelep, Vince Kiadó, 2001, 117-118. oldal



Önéletrajz


I. (?)

Pesten születtem 1872-ben. A legszebb családi élet közepette, de nem művészi miliőben nevelkedtem, így történt, hogy nagy szorgalommal végezve a gimnáziumot, vége felé teljesen elhanyagoltam a kezdetben buzgó rajzolást, s a matúra [érettségi vizsga] után, bár apám nem ellenezte a művészi pályaválasztást - először filozófiára adtam magamat.

Berlinben - Münchenben 4 szemesztert végeztem. Közben persze megint kezdtem rajzolni s tanulmányaimmal párhuzamban rajzkurzusokat látogattam.

Aztán Hollósyhoz kerültem, majd a Müncheni Akadémiára, végre Párizsba Julian-hoz! Tanáraim neve mellékes, erős hatással volt rám Hollósy egyénisége, kit Párizs után Nagybányára kísértem.

Ott festettem legelső képemet, A bányászok reggeli imáját, a következő évben felhúzódtam a hegyek közé és ott egy vadászházban, teljes magányban töltöttem életem legszebb nyarát, teljes Robinson életet folytatva.

Ott festett képeimet az első nagybányai tárlaton állítottam ki, hol a többiekkel élveztem a forradalom és siker gyönyöreit. Azontúl magyar vidékeken, Heves, Fejér, majd Somogy megyékben pingálgattam.

Hollósy Bar[?]t Leiblt állította vala utánzandó ideálokként. Holbein stb.-ek mellett Zoláért és hasonlókért lelkesedtünk az irodalomban. Nagy súlyt fektetve a rajzra. Abban szépen haladtam is, míg a festés borzasztó nehezen ment.

Legelső kísérletem Párizsban inkább gyáván [olvashatatlan] kolorírozott [színhű] rajzok voltak, milyen mások például Réthy, Thorma első dolgai. Színértékük úgyszólván az első pillanattól teljesen ki volt fejlődve. A nagybányai időből főleg az első nagybányai tárlaton kiállított munkáimon hirtelen fordulat állott be, színben legfinomabb, legízlésesebb munkáim voltak akkor is. Egy csomó dolgot abszolúte nem tudtam összehozni, minden tudatosság nélkül, teljesen érzésemre bízva magamat festettem. Emlékszem, mint csudálkozott Ferenczy, ki velem töltött ama vadászházban 2 hetet, miként maszatoltam néha össze-vissza a leglehetetlenebb színeket, lassanként vergődvén át mintegy a helyes színskálához.

A következő években ezen bizonytalanság fokozódott, s ha sikerült is egyik-másik dolgom mintegy véletlenül, színben is, kevés volt az a seregrossz mellett, mit el kellett dobnom. Mindig seim [?] szorgalmas voltam akkoriban tán én voltam a legdolgosabb piktor Magyarországon - de aránylag kevés volt, amit összehoztam. - Ez a kínlódás végre krízishez vezetett. Kezdtem elveszteni önbizalmamat mindenféle szamár teóriákkal, vagy fix ideákkal [?] kezdtem magamat kínozni.

Emlékszem egy arcképemre, melyen 75-ször festettem, 3-szor kezdtem újra s a végén lett, mert teljesen kizártnak tartottam, hogy egy szobában festett figurális dolognál kadmiumot is lehessen használni. Mondom, színérzékem eredetisége, gyermekessége megszűnt és még nem pótolta a hiányt annak öntudatossá válása.

Kétségbeesett kínlódás következett. Abban az időben kiürültem, s feleségem[1] erős és már akkor teljesen öntudatos színérzéke még jobban éreztette velem az enyém akkori fogyatkozásait. Teljesen abbahagytam a festést és rajzolni kezdtem. Eleinte néhány zsánerdolgot, majd főleg arcképet. Ebbéli sikereim némiképp restaurálták önbizalmamat. Akkor kaptam a megrendelést ama vadász arcképcsarnokra, a következő évben festett balatoni tájképem ismét legjobb dolgaim közül valók s egész tisztán emlékszem úgyszólván a képre, melynél tisztulni kezdett előttem a látóhatár! Majd nagyon erősen törekedtem színben, főleg az Erdélyben, a fogarasi határon festett dolgaimban, néha kissé kemény lettem - nehéz azt a tiszta levegőt keménység nélkül pingálni - de, mondom, azóta tudatosan és nem tapogatózva törekszem célom felé: igazán jól pingálni tudni!

A legmodernebb művészi törekvések nagyon érdekelnek, feltétlen méltányolom bennük [?] egy monumentális dekoratív műremek keresését, de én nem érzek magamban hivatást az ezen küzdelemben való részvételre.

Az én szememben is nem a természet előtti lelkiismeretes tanulmány a művészet végső célja, én is képeket, vagyis megkomponált egyéniségemnek megfelelőn kiválasztott, rendezett és egyszerűsített természettel akarok pingálni, de ezeket a képeket mindig a legszigorúbb és leglelkiismeretesebb tanulmányok alapján fogom csak készíthetni, a szabadon szárnyaló fantázia csak a megkomponálásnál fog szóba jutni. Általában kevés fantáziám van, én is voltam ábrándozó, ami engem mindig legjobban érdekelt, a karakter volt, úgy emberben, mint vidékben. Azért szeretek arcképet festeni, és a publikum lelkén szárad, ha nem vagyok még keresett arcképfestő. Szépíteni, elegánssá tenni, stb. azt, ki nem természettől az - szerencsére nem tudok, és ez persze baj. A jellemszerűek [?] még csak eltűrik valahogy rajzban, de pingálva túlságosan zavaró ez a szokásom. De mondom, a vidékben is a karakter érdekel és épp azért reám nézve csöppet sem közömbös, hogy hol pingálok. Soha ezt jobban nem éreztem, mint a múlt nyáron, midőn kivételesen Ausztriában tartózkodtunk.

Azt az embert szoktam a legjobban megörökíteni, ki rokonszenves. A vidékkel is úgy vagyok. S anélkül, hogy legcsekélyebb mértékben is szan[g]vinista [gyors természetű] lennék, igazán szeretni csak a mi vidékünket tudom, azt a vidéket, melyen gyermekkoromat töltöttem, a budai dombvidéken, a velencei és a Balaton partjain élveztem a vakációkat, ott éreztem magamat legboldogabbnak. Ott pingálok most is a legnagyobb passzióval.

Szerettem azokat a megtört, tompa, néha kissé fénytelen színeket, az erős napsütést, a letarolt, kiégett földbuckákat, a föld csontvázat, melyet nálunk nem takar el magas buja fű, de ősszel a legfinomabb, legnobilisabb színvegyülék tarkít.

Hangulatból nemigen festek, nem tudok emlékezetből dolgozni, [?] tán benyomásokat csak ott tudom megörökíteni, hol gyakran csinálva [?] s alaposan tanulmányozhatók. Ilyenek a borús őszi napok, ilyenek volnának a téli hangulatok, melyeket sajnos ki nem aknázhatok. A városban kell akkor csücsülnöm ezer okból, pedig mily szívesen telelnék át a legcsendesebb faluban! Engem a városhoz nem fűz semmiféle kötelék. Itt-ott bekukucskálni, friss művészi impressziót szerezni, eldiskurálni kollégákkal az összehalmozódott esztétikai anyagról, ez az egész, mire szükségem van! A városi, a társadalmi élet csak teoretikus, de nem művészi szempontból érdekel. Nem félek a magánytól, az unalomtól, és előbb-utóbb, ha a gyermekek felnőnek, biztos, hogy megtelepedek valahol vidéken feleségemmel, ha csak ő, a város embere, nem túlságosan vonakodik. A nagy szenvedélyek, a drámai az életben bár érdekelnek, de én nem vagyok hivatva tolmácsolni; a nyugodt családi élet, a paraszt egyhangú, kimért mozgású tevékenysége lesz mindig képeim témája. Én alapjaiban hű maradtam legelső ideáljaimhoz, csak lehetőleg jól pingálni tudni és mindazt, mi érdekel, képekben és nem tanulmányokban örökítem meg. Az volt és marad végcélom. Ha ezen maradiságom miatt tán szidást érdemelek, legalább nem tartozom azok közé, kik minden 4-5 évben ruhát cserélnek, és nem vagyok az a "Lump, der mehr gibt, als er hat!"[2]

Utóvégre ez is valami, és remélem, hogy legalább a magam határai között el fogom érni azt, mit stílusnak neveznek!

Lelőhely: Magyar Nemzeti Galéria Adattára: 2033


II.(?)

Bocsánat, mert ceruzával írok, de tollal nehezebben megy és lassabban.

Fél évet töltöttem Berlinben az akadémián, de az nem tetszvén áttelepedtem Münchenbe, és miután az akadémia felvételi vizsgáján megbuktam - természetesen beléptem Hollósyhoz, ki egy fél év alatt előkészített: mire a következő félévben felvettek az akadémiára. Hacklnál voltam egy évig, azután Párizsba mentem az Académia Julian-ra, hol kétszer töltöttem 9 hónapot Boucat és Bramtot-nál, mert ott volt legtöbb hely és hallgathattuk a többi tanár korrektúráját is.

Mivel összes tanáraim között feltétlen Hollósy tanítása felelt meg legjobban - visszatértem hozzá, és többi tanítványaival együtt nyáron Nagybányára kerültem, hol Iványi Grünwald Béla is korrigált. A következő nyarat és őszt fent töltöttem a Nagybánya fölötti Isvorán [?] 1000 méter magasságban, egy óriás kincstári erdő közepén a szolgálattevő erdőkerülők számára épített kunyhó félében, honnan, szinte naponta feljártam a 400 méterrel magasabb Rozsály-tetőre az ott állandón (néhány egészen hideg hónap kivételével) tartózkodó pásztoremberekhez, őket és állatjaikat festeni. Életem legszebb ideje volt ez az 5 hónap. Minden hónapban meglátogattam egyszer kollégámat Nagybányán (6 óra járás) és így én is bekerültem a nagybányai művésztelep tagjai közé, kik között Ferenczy Károllyal voltam legbensőbb viszonyban.

Részt vettem a telep mindkét kiállításán a régi Műcsarnokban: mint a legfiatalabb tagnak nekem kellett szaladgálnom a kiállítással kapcsolatban, mi akkor természetesen nagy mulatságot jelentett számomra.

Önálló kiállításaimat időrendben és dátummal felsorolni képtelen vagyok. Kiállítottam egyszer a Nemzeti Szalonban, még Ernst Lajos égisze alatt, feleségemmel, Wildner Máriával, ki az enyimnél határozottan nagyobb tehetsége ellenére, mint asszony már csak néhány évig folytatta mesterségét, bár mindjárt elismerésben részesült. Hiába anya és háziasszony - az nehéz dolog! Volt még egy önálló kiállításom a Haris közben (a nevét már nem tudom, azt hiszem, Bálint volt a helyiség bérlőjének neve). Részt vettem még egy Ernst Múzeumi csoportkiállításon, de különben csak a rendes Műcsarnoki és Nemz. Szalon kiállításokon, az utolsókon, mint a Szinyei Társaság tagja. Legutoljára Kunffy Lajossal az Ernst Múzeumban, megint kollektíve 2 vagy tán 3 éve.

Persze részt vettem képeimmel, részben a rendezésben is vidéki és külföldi kiállításokon Ausztriában, Németországban, Lengyel, Svéd, Olaszországban a Seliniko [?] Géza által Olaszországban, több városban rendezett vándorkiállításon, valamint az őáltala rendezett Belgrádi kiállításon.

Kitüntetések: Állami nagy aranyérem, Társulati Nagydíj, a TESZ nagydíja a Műcsarnokban, a Bartha Károly által, a Műcsarnokban rendezett magyar táj és népélet kiállításon a figurális díj, müncheni Glasspalastban kis aranyérem, Barcelona bronzérem, San Francisco ezüstérem, a balatoni kiállításon a Nemz. Sz.[álon]bán első díj: Corvin Koszorú, Kossuth-díj, a Magyar Munka Érdemrend, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze oklevél.

Memóriám a világ leggyalázatosabb memóriája, így csak azt tudom, hogy a Szépművészeti Múzeumban vannak képeim szép számmal, de, sajnos, egy kivételével a pincében, hol várják a feltámadást, a fővárosiban is van egypár, valamint vidéki városokban is (Szeged, Debrecen, Kassán, vagy Miskolcon), de pontos adatokat nem tudok adni.

Lelőhely: Magyar Nemzeti Galéria Adattára: 9168/1957


[1] Glatz Oszkárné, Wildner Mária (1874-?), festő.
[2] Lump, aki többet ad, mint amennyije van.

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella)
             Palatinus, 2002, 135-139. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére