Nagy Balogh János levele barátjához, |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Füst Milán: Egy művész halálára | ||
|
Bálint Rezső: Előhang Nagy Balogh János művészetéhez |
||
| Bálint Aladár: Nagy Balog János | ||
|
Bálint Aladár: Nagy Balogh János élete és művészete |
||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Füst Milán: Egy művész halálára
Ma meghalt Budapesten egy kiváló festő, Nagy Balog János. Kiállításokat nem rendezett, nevét, műveit nem ismerték - s csak az utóbbi időben sikerült lelkes barátainak néhány műértő figyelmét iránta felkelteni. Hogy barátai voltak-e valóban? Érzésük szerint bizonyára azok lesznek mindig. Érzésem szerint azonban néki barátai nem voltak. Ő egyedül élt.
Én is barátja voltam, pedig mindössze kétszer láttam őt s akkor is néhány másodpercre. De barátommá fogadtam messziről s úgy gondoltam rá mindig, mint olyan jelenségekre, akik vígasztalnak és irányítanak. Mikor először hallottam róla beszélni s mikor először láttam munkáját, - egy pillanatig sem tudtam óvatos vagy tartózkodó lenni irányába: éreztem, hogy szívesen nyitom meg előtte szívem s hogy ő a nemes és igaz emberek s az igazi művészek közül való.
Társaságban egy festőművész barátom évekkel ezelőtt egy kis festményt csomagolt ki előttem s megkérdezte, mit szólok hozzá. A munka meglepett. Halvány színekkel, széles ecsettel festett arckép volt s a felfogás mély nyugalma hatott rám először. Ilyet csak az festhetett, aki vívódások és vajúdások nehéz szenvedésein már régen túl van, - aki megállapodott magával s végképpen kibékült a világgal, - akinek tüze már állandó: nem alszik ki többé s nincsenek rendetlen kitörései. Ma is emlékezem: zöldes tónusú háttérből egy szelíd tekintet nézett le ránk - s éreztem, hogy aki álmodta ezt az alakot, épp oly szelíden helyezte őt el a végtelennek e kis zöldes világítású térségében... S igénytelenül! - senkivel és semmivel sem törődve, élettel, halállal, szegénységgel, hatással nem gondolt többé, csak azzal, hogy minden ereje rendelkezésére álljon abban a pillanatban, mikor ki akarja fejezni magát. Aki ezt festette, az erőit már a legnagyobb könnyedséggel tudja koncentrálni - s minden képessége eléri maximumát, ha ecsetet vesz kézbe.
Vajon milyen élet, milyen lelki gyakorlat kell ahhoz hogy ilyen fegyelemre tudjon szert tenni valaki?
Megtudtam azután, hogy Kispesten él, - nem szeret bejönni a városba, csak esténként látogat el néha Pestre, amikor egyet-mást vásárol... Elmondták, hogy nem adja el festményeit, már csak akkor, ha nagy szüksége van pénzre s akkor is barátainál helyezi el néhány forintért egy-egy képét... Hogy ezt az arcképet egy fogorvosnál fedezte fel barátom, akinek a szerző ezzel fizetett... Értesültem róla, hogy télen mindenféle munkákra szegődik el, - szobafestőnek, mázolónak áll be s egy kis pénzt gyűjt ezalatt, hogy nyáron dolgozhassék.
Ezeket hallván, írtam néki egy igen udvarias levelet, s kértem, nem adna-e alkalmat, hogy megismerhessem, szeretnék segítségére lenni, hogy képeit elhelyezhesse - s megpróbálnám, talán sikerülne kiállítást rendeznünk műveiből. - Nem felelt.
Azóta még néhány képét láttam: gyönyörű csendéleteket s egy interieurt. A szomorúságról szóltak - s mégis átjárta színeiket valami nemes, megbékélt, előkelő derű. Az egyik festményen egy anyóka ül a székén és varrogat csendesen. Feje reszketős, térdei már nem engedelmesek, - szobájában csendes, néma világosság. - Mily könnyű szívű ez a szomorúság, mennyire megbarátkozott a halállal aki ezt az üzenetet küldi, - mily mesteri a rajz s mily pompás a szín...
Aztán azt hallottam, hogy a háborúban megsebesült, - a jobb karja forgócsontjába fúródott a golyó, vége van. Abban a pillanatban éreztem, hogy nincs vége. S valóban egy fél év múlva értesítettek, hogy Nagy Balog már lassan-lassan dolgozgat, bal kézzel.
Egy lépcsőn találkoztunk először, - ő felfelé ment és távoztam. Barátaink mosolyogva bemutattak egymásnak. Néhány szíves szót váltottunk. Katonaruha, felkötött kéz - s a legkülönösebb arc. Helyesen jegyezte meg valaki róla, hogy személyéből a rendkívüliség sugárzik. Mintha a középkorból lépett volna ki elénk: paraszti vonások, nyers szakáll, himlőhelyes arc, kemény kezek - s valami különös testtartás: mintha hozzá volna szokva, hogy kardot rántson barangolásai közben... Hiszen igaz: katonakard volt az oldalán s lábszárain posztóharisnya... De én már tollas bársony süveget képzeltem sapkája helyén s hosszú, orros cipőket lábain - s előttem állt egy szegény, kóbor művész-lovag, aki viszontagságait a háta mögött hagyta s most éppen mosolyog... - De mindennek ellentéteképpen: tekintete nyugodt és szelíd, hangjai közvetlenek és arcán néha egy kedves ravaszság apró jeleit látod, - mintha azt akarná mondani: van ám egy titkom pajtás, melyet te nem tudhatsz, - amelyet rejtek előled, - valamim, valamim van, ami mégis csak föléd emel - s öntudatossá tesz... S aztán a fülembe súgná ezt az egy szót: az életem!
Még egyszer találkoztunk ebben az életben. Éppen szomorkás napom volt, - elégedetlen voltam magammal. Szomorúságaim, életbe vágó habozásaim újra éledtek, új krízissel fenyegettek - szegénységemen, elhagyatottságomon töprengtem s a hatalom előnyein. Szerencsétlen ember vagyok, aki csak szomorkodni tud sorsán, - javítani nem, - gondoltam. S milyen megaláztatásoknak vagyok kitéve! Ha bármily hatalom volna kezemben, nem eshetnék meg, hogy ily nyomorultan bánjanak velem... Emberséggel, szelídséggel akarom belátásra bírni őket, - mikor tudom, hogy ez úgy is lehetetlen! Mennyivel egyszerűbb volna kényszeríteni őket, hogy szelídek s jók legyenek! Mert mi más a hatalom, mint: nem várni, amíg jószántukból lesznek szívesek! Hiszen tudhatom, hogy a hatalom felé félelmében mindenki legszebb arcát fordítja!... Viszont mire becsüli a világ a "szellemiek emberét" - a legkisebb anyagi haszon reménye jobban kecsegtet, mint bármily bölcsesség vagy tisztesség! - Mégis: hatalomra kellene törekedni, - pénzt kellene szerezni!
Így töprengtem a villamosmegállónál, mikor valaki megáll előttem. Nagy Balog János volt, felkötött karjával. Ismét mosolygott.
- Jól van? - kérdeztem borúsan.
- Ó nagyon. Dolgozom.
- S anyagiak? - Nincs baj?
- Hogy gondolja? - felelte büszkén s bizalmasan. - Rokkantsegélyt kapok!
- S ez elég?
- Hogy elég-e? Én uram évekig éltem havi harminc-negyven koronából. S elég volt.
- Azt elhiszem. De nem hiszem, hogy közben valami nagyon boldog lett volna.
- Nna. - De igen.
- Hát nem kívánkozott valami jobb élet után?
- De igen. Mindenki, - tehát én is. De hát, - Ön nagyon jól tudja, hogy vagy dolgozni, - vagy kívánkozni. S nékem erre nincs is időm. Ha el akarom végezni a dolgomat itt, - akkor vigyázni kell a kívánságokra.
- Nem képzeltem, hogy ilyen tudatos!
- De igen, - ezt már megtanultam.
- S van családja?
- Ó - nincs! - felelte derűs biztonsággal.
- És jól érzi magát?
- Igen! Értse meg uram, - dolgozom s most már meg is vagyok a munkámmal elégedve. S míg ezt elértem, azután, amíg kigondoltam magamnak mindent, - ez maga is sokáig tartott. - És éppen most hagyjam abba? A jobb kezem is mozog már egy kicsit. A bal pedig egészen pompásan engedelmeskedik. Hiszen a lelkével rajzol az ember, nem a keze ügyességével.
- No ennek örülök! - Igazán! Isten önnel - és sok szerencsét!
- Isten önnel!
Megkönnyebbülve, lidérceimtől megszabadulva sóhajtottam fel s szégyenkeztem előbbi gondolataim miatt. S boldog voltam, hogy ilyen emberek is vannak e világon. Hiszen megvigasztalt és utat tudott mutatni!
Mint hallom, húsz év óta Kispesten egy szobácskában lakott, maga főzött magának... Ha pedig egy-egy barátja meghívta vacsorára, nagyon örült neki... s még napok múltán is ravaszon dicsérte a háziasszony főztjét, azzal a célzattal, hogy máskor is meghívják. Békés és közvetlen embernek mondja mindenki, - aki szívhangon szólott s szíveket nyitott meg. Ha trágárságot hallott, elpirult bele s nem volt barátaival szemben soha gyengédtelen, vagy önző. Tehát nem "vad-génie" - a legszelídebb génie az övé volt.
Művészek voltak vásárlóközönsége. Szegény emberek, elragadtatott, hű és igaz lelkek, akik kijártak hozzá és nézegették, rakosgatták munkáit...
- Hát ezért mennyit kér Nagy Balog?
Ő pedig pipázva, élvezve mosolygott.
- Száz koronát.
S nem is kellett azonnal fizetni. El lehetett vinni a képet, - mert a mosolygó művész bízott az emberekben.
Öntudatos ember volt - s úgy élt, ahogy öntudatos embernek élni kell: - nem hagyta, hogy ösztönei, hangulatai, vagy a körülmények kisodorják élete útjáról. Szerette a művészetet és becsülte hivatását és munkáit.
Negyvenöt évet élt s mint értesülök, a következőképpen halt meg: agyszélhűdés érte - s két napig egyedül, önkívületben feküdt hideg szobája padlóján. Ekkor tüdő- és vesegyulladással kórházba szállították, ahol rövid idő múlva kiszenvedett.
S most, hogy meghalt, szükségét érzem, hogy búcsút intsek neki s megköszönjem konok életét.
S a példaadást és tanúságot, melyet ez a megingathatatlan művész-becsület nékem mutat.
Forrás: Nyugat, 1919, 16-17. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00271/08023.htm
Bálint Rezső: Előhang Nagy Balogh János művészetéhez
*
Manetnek van egy mondása, melyben azt kívánja, hogy a festő fesse azt a környezetet, melyben él. Ez, szó szerint értve, a miliőre vonatkozik, de helyesebb értelemben azt is jelenti, hogy a festő azt a világot fesse, amely képzeletében él, tehát élje is azt a világot, melyet számunkra meg akar eleveníteni. *
A rendkívüli művész erejét bizonyítja, ha egy szempontra, az ő szempontjára, bírja érdeklődésünket irányítani. Ez a szempont döntő a művész gondolkodásában. Ezt pedig nemcsak tárgyával, hanem közlő módjával, színeivel, formáival és vonalaival fogadtatja el, tehát stílusával, mely parancsoló erejű, ha olvasni tudjuk. *
Egy óriásnak a lépteit halljuk. Érezzük, őt magát még nem látjuk. A nyom, melyet lépteivel leír, grandiózus körvonalat láttat. Azt mondhatnám, művészete a művészeknek szóló művészet, majdnem kizárólagosan. Minden képében külön skálát üt meg. Érezzük, külön-külön, a nagy áriát, de az egész, a betetőzés elmarad. Egy-egy önarcképében, mellékesen, remekművet ad a maga eszközeivel; de nem menti át, más, egyéb közléseire a már egyszer kifejezett szín- és forma-remeket: más, újabb egység felé mutat. Ez a szakadozottság, a keresésnek ez a folyton ismétlődő visszatérése kíséri végig egész munkásságát. Nem a keresők közé tartozott a szónak mai értelmében; egész lényével, festői ösztöne minden ízével tradíciót hordott magában. Stílusa, mely felé törekedett, sokkal mélyebb, sokkal átfogóbb volt, semhogy élete delére ki tudta volna azt alakítani. *
Művészete csupa kézenfekvő egyszerűség, éppen ez teszi problematikussá jelentőségét. Csendéletei, intérieurjei vagy tájképei a közömbösségig személyes vonatkozásúak. Egy-egy konyhaasztal, minden esetleges tartozékával, bögrékkel, tányérokkal, edényekkel megrakottan domborodik ki a kép felületéről; látszólag nincs szó itt kompozícióról, különösebb festői vallomásról; de ez a szigorú, személyes vallomás hozzátartozik egyéb, fontosabb mondanivalójához. Az itt szereplő fehérek, kékek, sárgák és pirosak föllelhetők önarcképeiben, ahol lényeges festői hangsúlyt kapnak. Ha csendéleteiben a laboráns kísérletező kedve nyilatkozik meg, önarcképeiben fölényes öntudatot árul el, szinte akarata ellenére. Ide csúcsosodik ki, önarcképeire, minden erőgyűjtése; önarcképeiben reprezentálja szuggesztív erővel kivételes művészi öntudatát és azt a mértéket, melyet hivatottságával el kellett volna érnie.
Korszerűtlen jegyzetekkel kísérem - hogy Nietzsche szavaival éljek - egy ember elmúlását, aki Kispesten, szegényes odújában, végigzuhant szobája padozatán és kimúlt negyvenöt éves korában, anélkül, hogy a világ tudta volna, hogy valaha élt és alkotott, - ha mi, öt-tíz barátja, nem tudtuk volna már évtizede, hogy az a kis szoba a magyar művészet-történet egy külön fejezetét zárja magába.
Szeretném ezt a kis ismertetést cikornya nélkül, romantika-mentesen úgy megírni, hogy minden túlzás nélkül simuljon emlékéhez. Ez nehéz mesterség annak, ki az íráshoz csak ünnepkor folyamodik, sokszorosan nehéz jelen alkalommal, midőn, - bevallom, - az ismeretlen, romantikus életű Nagy Balogh Jánosról akarok tudatos elfogultsággal jellemzést adni.
Nagy Balogh János azt a világot festette, amelyben élt. Talán, hogy pontosabban fejezzem ki magam, nagy Balogh János a legszemélyesebb vonatkozásban festette ezt a világot.
Az élete egy kis szoba szögében és Kispest-Budapest körforgásában pergett le. Számára ez a horizont a Horizontot jelentette, az egyformaság a dolgok törvényszerűségéről és egyetemességéről győzte meg. A portréi, melyek számos változatban őt magát ábrázolják, arról a csodálkozásról tesznek tanúbizonyságot, mely az Ember szemléletében elfogta. Ez a személytelen csodálat emeli saját énje fölé és biztosítja számára az örökkévalóságot.
E rövid írás keretében egy olyan művész jellemzését kell adnom, akinek élete és művészete elválaszthatatlanul kapcsolódott egybe és forrott szerves egésszé. Az ő intimitása melegségében oldódik föl művészetének sokrétűsége, mely különben a monumentalitást kereste. Színei és formái, tárgyainak keresetlen esetlegességei egy bizonyos fokig majdnem érdektelenül személyes vonatkozásokkal függnek össze: szobája gyér, mondhatni sivár bútorzatával, konyhája filléres cserepeivel, melyeknek olcsó patináját a valőr éber latolgatásával tanulmányozta. A szemléletnek ez az igénytelennek tetsző objektumokba való elmerülése, meg-megújuló ismétléseivel, célzatosságról győz meg: arról, hogy a művész anyagfelfogásával a természet egy újabb változatát kereste.
Nagy Balogh János művészete számára a valóság volt, minden naturalizmus vagy verizmus dacára. Nem művészete eklekticizmusában, de puritán érzése csalhatatlanágában húzott a természet felé. A kézírása teljességgel önös, egyéni; úgy kalapálta, simította össze magának ezt a faktúrát, mint a legjobbak a régiek közül. Ha szó lehet kapcsolatról, mellyel művészete találkozik, úgy a barbizoniak közül Millet, a hollandusok közül Rembrandt ötlenek eszünkbe. A kapcsolat azonban sohasem a csinálása módjára, a festése szövetére vonatkozik, mint inkább spirituális vonatkozásban jelent nála találkozást. Millet-t illetőleg szembeötlő a rokonság, mert éppen tárgyában, kompozíciója elrendezésében idézi föl a barbizoni szent festői szellemét. Itt még színeiben is: az aranyzó sárga, az opalizáló zöld és az azúrba olvadó rózsaszín ködében éri el a nagy barbizoni palettáját. Mindez azonban inkább esetlegesség, mint tudatos mérlegelés kérdése nála. Millet kecsessége, bájossága nélkül, - a Nagy Balogh János dolgozó parasztjai, a lomha mozgás darabos, majdnem daumier-i groteszk sziluettben válnak el a millet-i atmoszféra színeitől. Ezek a sziluettek, ezek a mozgások, a rögnek ez az illata a sajátja. Rajzai magyarázzák ezt különösen, azok a rajzai, melyek a színeket és formákat, tehát a megelevenítés egészét jelentik az ő följegyzéseiben.
Színei: az ezüstnek a fehérig, a bitümnek a feketéig való mérhetetlen változata, az ezüst, a szürke, velasquez-i jelentőset nyer nála; a sárgától a bitümig Rembrandt mélysége érzik. A kezelése príma: rögtön egymás mellé helyezi a színeket a formák jelentésében, anélkül, hogy összemosná azokat. Biztos, lapidáris a közlése. Néhol, közvetlenségében, meglepően újszerű a formák kidomborításában. A legmerészebb kéznyomokat írja le, néha minden szándékosság nélkül, az impresszionizmus eszközeivel, hogy egy formát és színt egyszerre fejezzen ki. Ez a törekvése különben is lényeges. Ebben hasonul a régiekhez, akik nem tudtak és nem akarnak absztrahálni sem a formáktól, sem a színektől, hanem mindkettővel a plasztikát fejezték ki.
Ilyen egységbe, színbe és formába olvadnak képei; a mindenből, a levegőből sűrűsödött, préselődött össze itt valami, ami egy adott formában éppen egy kemény homlokot, egy előreugró nehéz orrot, duzzadó ajkakat, húsos, majdnem lomha állkapcsot ábrázol, sok variációban, mindég a Nagy Balogh János önarcképét. Evvel nem tudott betelni. A pszichológiai kényszer, mellyel önmagát fürkészte, lenyűgözően parancsoló lehetett saját magának is. Terhes fejkorona meredezik ki a képből, az orr és a homlok találkozásánál, az árnyékba ültetve, a szem gyémántja ködlik. Nem dacos, nem gőgös, nem engesztelő ez a tekintet, és mégis, mintha mindebből sugározna valamit. Mintha a szigorúság, mely fátyolként uralkodik az egészen, a rendre, az egységre függesztené szemét.
Mi is odanézünk.
Ha a Nagy Balogh János művészetét összevetem, a 19. század művészetét jellemző klasszikusnak, Cézannenak stílusával, lehetetlen, hogy bizonyos vonatkozásban az analógiát meg ne állapítsam. Cézanne t. i. mélyen a tradíciókban gyökerezett; nemcsak a rokon szellemű Grecoban, de a tőle kerekdedség tekintetében távol álló Le Nain-ben is. Ilyes kapcsolat fűzi Nagy Baloghot Millet kompozícióihoz, melyekhez az ő munkái úgy viszonylanak, mint Cézanne stílusa Le Nain és Greco modorához. Nagy Balogh azonban a forma tekintetében következetes marad a tradícióhoz; nem bontja föl formáit egy újabb festői nyelv kialakítására, sőt, szinte akadémikusan hű marad tradíciója ideáljaihoz. Formái a nagyításnak azt a mértékét mutatják, amelyek Rembrandtot, Frans Halsot és általában a hollandusokat jellemzik. Művészetének különben minden oldala a hollandusok felé mutat, anélkül, hogy iskolásnak volna mondható. Az élete is, amely akaratlanul ehhez a puritán stílushoz tartozott, nála összefüggően, szervesen egészíti ki művészete sajátosságait.
Ma már megmérhetjük értékeit: ez nehéz probléma éppen az ő munkásságával szemben, akiről a nyilvánosság élete végéig nem vett tudomást. Igaz, hogy külön érdemeihez tartozik az, hogy kerülte, megakadályozta a szereplést. "Összpontosítanom kell eddigi eredményeimet, hogy a stílust, melyet keresek, kifejezhessem; addig pedig nem léphetek a nyilvánosság elé." A felelősségérzet kérlelhetetlen meggyőződésével mondta ezt, mint aki hivatottsága tudatában, lénye és akarata végzetszerű megnyilvánulásaiban mást nem tehet.
Megérzései beteljesedtek. Élete, mely paraszti életsors módjára tölt el, e várost falunak tudta és taposta: művészete is e tudatában gyökerezett. Munkássága, mely kevés töredék híján kuckója zugaiban várja föltámadását, bizonyára rövid időn belül valóra váltja azoknak hitét, kik az egyszerű életű Nagy Balogh János művészetének Magyarország művészettörténetében külön fejezetet jövendöltek.
Forrás: Nyugat, 1920, 1-2. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00272/08072.htm
Bálint Aladár: Nagy Balog János
Minden művész pályájának kezdete homályba vész. Titkos és felderíthetetlen erők és törvények határozzák meg a születést, a hivatottságot; azt, hogy valaki ecsetet, vésőt, írótollat ragad a kezébe. Az átöröklés különböző elméletei a valóságnak csupán külső képét adják, a foghatóságot, tényeket, de az okok gyökerét, mely a teremtés hozzáférhetetlen mélységébe vezet, nem tudja megragadni emberi kéz. Nagy Balog János apja napszámos-féle ember volt, anyja szintén, micsoda energiák lökték őt fel oda, hol a fizikai lét alapépítménye felett a művészi teremtés vágya - le nem fojtható akarása ékeskedik? Az indulás után következő folyamatot már követni tudjuk és tisztán látjuk azt is, hogy az ő életkörülményeinek mért kellett szükségképpen olyan művészetet magából kitermelnie, mint amelynek eredményeit egy kiállítás keretében egymásmellé sorakoztatva szemügyre vehetjük.
Nagy Balog János nagy, majdnem szégyenletes szegénységben élt és az ő határtalan optimizmusa, bizakodása, megelégedettsége kellett hozzá, hogy össze ne roppanjon az ambíciók és a lehetőségek konfliktusában. Nagy belső nyugalom töltötte el őt és e nyugalom képeiben is továbbrezeg, szétterebélyesedik.
Nagy Balog János úgyszólván teljesen ismeretlenül élt és alkotott. Nagyon kevesen ismerték őt, elismerésben meg éppenséggel sohse volt része. Fanatikus hittel bízott igazában, külső tényezők alig befolyásolták művészetét, mely nagyon szűk területre volt szorítva. Ámde ez a magárahagyottság, jókedvvel viselt szegénysége nagy és ma szinte szokatlan mélységet, aszkétikus mélységet vitt bele festészetébe. Külső tekintetre vajmi kevés volt az, ami munkára serkentette. Ebből a kevésből építette fel birodalmát, mely belső szépségek tekintetében nagyon is gazdag és nagy változatú. Önmagát, a fejét festette sok-sok arcképben. Rembrandt nézte ily makacs állhatatossággal önmagát, hogy az arc redőiről, a hús kipárnázottságáról, az idő boronafogainak formákat, színeket változtató munkájából kilesse, leolvassa sorsa fordulását. A fej formái engedelmes objektumokká váltak fürkésző tekintete alatt, velük mérte le kapcsolatát a mindenséggel, velük mutatta meg magát, elkülönült belső világának kiterjedését.
Ami ezenkívül esik, amit a körülötte levő dolgokból magába fogadott, az a szegénység nyomorúságos kelléktára. Kopár falak, festetlen bútorok, parasztcserepek, bádogserpenyőben néhány szál virág.
Képei bizony szomorú képek. Teltszínű, ragyogó szövetek, selymek, nemes fémek, drága porcelánok nem kísérték őt teremtő útjában. Sűrű kemény, sugártalan levegő ülte meg a dísztelen falakat. Ha távolabbra tekintett és kiment a mezőre, a vegetáció pazar színeinek, buja teljességének kábulata helyett állati erőfeszítéssel dolgozó földmunkások testisége kapta meg őt, azokat sorakoztatta fel Millet parasztjaira emlékeztető biblikus egyszerűséggel.
Pedig mélyen elrejtőzve benne is ott szunnyadt a karcsú formák, hajszálfinom vonalak ritmusának szeretete. Néhány rajzában japános finomsággal foglalta össze az emberek, állatok körvonalait. Előkelő és majdnem kalligrafikus kísérletek ezek, olyanok mint a messziről hangzó muzsika, mely csak ritkán, csak pillanatokra szűrődik át az élet durva zaján, erőszakos zakatolásán.
Nagy Balog János életében sem versengett másokkal, halála után is versengés, mások félreterelése nélkül emelkedett magasba: Múzeumba került műveinek túlnyomó többsége; az örök lét tornácából tekint ki a kívülállók küszködésére, nyugtalan törtetésére.
Azt se lehet mondani, hogy életében elnyomták. Ő maga kitért az útból, félreállt, hiányzott belőle az érvényesülés vágya és tehetsége.
Forrás: Nyugat, 1922, 8. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00315/09580.htm
Bálint Aladár: Nagy Balogh János élete és művészete
(Egy ismeretlenül élt festő emlékkönyve.
Szerkesztette Elek Artúr. Amicus kiadása.)
Amíg élt, alig ismerte valaki. Magára hagyatva, szegényen, önként vállalt remeteségben alkotott, halála után ismerték fel tehetségét, amikor a tisztesség, amiben részesült, többé nem ösztönözhette munkára, emelkedésre. Néhány hónappal ezelőtt kiállítást rendeztek képeiből, rajzaiból, a morális eredmény nem maradt el, de félő, hogy neve ismét elsüpped, a szenzáció elhamvadt, aztán képei nem oly mutatósak, a felületes szemlélő számára nem tartalmaznak elég izgató anyagot, nem csigázzák fel az átlagember kíváncsiságát. Képei közül néhányat ugyan kiakasztottak a Szépművészeti Múzeumban, de a művész puritán életérzése nem ruházta fel képeit a múzeumi pompa ismert kellékeivel, a nagyközönség ott is alig látja a vásznakat, melyeket amúgy is elfojt a hangosabb szavú képek közeli szomszédsága.
Pedig ez a művész megérdemli, hogy emlékezete fennmaradjon és művészete az emberek tudatába nyomuljon.
Nyilván ez a megfontolás vezethette az elhunyt művész híveit, barátait is, amikor emlékkönyvet adtak ki Nagy Balogh Jánosról. A könyvek a megjelenés idejében felszínen maradnak, aztán elvegyülnek a végtelen papiros folyamban, de ha értékük valóban meghaladja a napi termelés átlagértékét, úgy bizonyos idő múltán ismét visszatérnek hosszú maradásra és megtermékenyítik a lelkeket. Ez az emlékkönyv is visszatér majd, ha az aktualitás le is foszlik róla és felidézi Nagy Balogh Jánosnak a földi véletlenektől megtisztított létét, művészetét.
A könyvet Petrovics Elek rövid előszava vezeti be. E néhány sorral mintegy szolidaritást vállal mindazokkal, kik a művész emlékezetét fenntartani óhajtják.
Elek Artúr, ki a könyv szerkesztési munkáját is végezte, röviden összefogott tanulmányban rajzolta meg Nagy Balogh portréját. Ismerteti életfolyását, művészetének kialakulását és a tudományosság legtisztább, legszigorúbb eszközeivel mér, értékeli e művészet tartalmát, fajsúlyát, irányát. Nagy nagy szeretet hevíti sorait, az igazi orvosok meleg szeretete, akik a fizikum fájdalmas feltárást vállalják, kitapintják az életfunkció titkos hálózatát és lelkük megtelik részvéttel, odaadó vonzalommal.
Elek Artúr mélységes szeretete nem homályosítja el a látás tisztaságát, ámde észrevétet az olvasóval oly mozzanatokat, melyek más, részvétlen író kezén elkallódtak volna. A szeretet valóban a megértés első foka, vagy talán felsőbbrendű formája, nélküle nem tudjuk átélni az ember, a művész küzdelmét, emelkedésének lendületét. Mint magányos bolygók járják be pályájukat a Nagy Balogh Jánosok. Társtalanságukat alig-alig enyhítik intermezzók. Ha nem találnak oly ihletett magyarázóra, mint amilyennek Elek Artúr mutatkozott e tanulmányában, szinte nyomtalanul elenyészik munkájuk minden eredménye. Hány magyar talentum részesült ily sorsban!
Az emlékkönyvbe Bálint Jenő is írt egy ismertetést a művészről. Írásának címe: Nagy Balogh János, az ember. Intim feljegyzések, élénk színekkel felrakott vázlatok, amelyekben a művészi teremtés energiaforrása, az eleven ember lép előtérbe, a maga szegényes, színtelen környezetével. A környezet színtelen, de a művész alakja megtelik vérrel, élettel, erővel. Szinte kilép az írott sorokból, oly közel érezzük, mintha valami nagyító üveg lencséjén keresztül szemlélnénk.
A könyv képanyaga szokatlanul gazdag. Egész sereg önarcképen követhetjük a művész stílusának tisztulását. Ezekre az önarcképekre Elek Artúr egyébként nagy figyelmet fordít tanulmányában. Kép reprodukciók, rajzok, vázlatok demonstrálják a tanulmányokat. A könyv mindenképpen méltó a művészhez, akiről szól. Az talán túlságosan díszesnek is találta volna, amennyire húzódott az élet reprezentatív megnyilatkozásaitól.
Forrás: Nyugat, 1923, 4. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00332/10042.htm
