Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Önarckép

ÉLETRAJZI ADATOK
A Képzőművészet Magyarországon c.
kiállításból
Pap Gábor könyvéből
Németh Lajos életrajzi könyvéből
Önarcképek
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




1874, Budapest - 1919, Budapest

Festő. Pályáját szobafestő- és mázolóként kezdte, majd két évig az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamának növendéke volt. 1899-ben fél évig a müncheni akadémián Herterichnél aktot rajzolt, nehéz anyagi körülményei miatt azonban kénytelen volt hazatérni. Itthon alkalmi szobafestési munkák mellett csupán nyaranta festette képeit. 1915-ben bevonult katonának, és egy súlyos sebesülés következményeként karja megbénult, bal kézzel dolgozott tovább.

Legelső alkotásai még a müncheni életképfestészet hatását s a századforduló éveiben megerősödő szecesszió szimbolizmusát tükrözik, később azonban kifejlesztette a drámai erőt sugárzó, de ugyanakkor megkapóan egyszerű, hiteles formafelépítésen nyugvó önálló stílusát. Életművében különválasztható az 1908 előtti és az 1908 utántól 1915-ig, bevonulásáig tartó korszak. Harctéri szolgálata és sebesülése miatt később már csak igen keveset dolgozott. Tematikája nem túl széles, az egy témát bemutató variációk azonban a festői erő és a felépítés egyenes ívű fejlődését mutatják. Szegényes otthonát megdöbbentő hűséggel megörökítő intérieurök, konyhai csendéletek mellett drámai önarcképek s anyjáról megható portrék sorát festette. Híres rajzokból és festményekből álló, Millet képeire emlékeztető kubikus-ciklusa a munka egyszerű, de monumentális ábrázolása. Rembrandt és Frans Hals művészetén kívül a cézanne-i térproblematika is hatott rá.

Forrás: http://www.hung-art.hu




1874-1919

Nagy Balogh János Kispesten született, részeges, családjával mit sem törődő házmester és fáradhatatlanul, egy életen át becsülettel dolgozó mosónő gyermekeként. A nyomasztó szegénység, amelyet szinte a napvilággal együtt látott meg, élete végéig fő élménye maradt. Ez határozta meg életpályája külső történéseit és művészetének belső fejlődését egyaránt. Mint a társadalom legalsó rétegének fia nem élhetett gondtalanul művészetének, nehéz testi munkával kellett megkeresnie mindennapi kenyerét. A szobafestés és mázolás volt tulajdonképpeni, életének nagyobb felét betöltő foglalkozása, a festőművészetet csupán kedvtelésként, szabad óráiban gyakorolhatta. Keservesen összekuporgatott kevéske pénzével huszonöt éves korában kelt útra, hogy itthon megkezdett festészeti tanulmányait külföldi főiskolán, Münchenben folytassa. De a szörnyű nélkülözések egy éven belül hazakergették. Ezek után már csak önerejéből képezhette tovább magát.

Számot kellett vetnie képességeivel és sanyarú körülményeivel, s ő ritka önismerettel meg tudta találni azt az utat, amelynek végigjárására erejéből tellett. Lemondott a nagyszabású történelmi, mitológiai vagy életképi jelenetek festéséről - munkásságának legkezdetén mindhárom műfajjal megpróbálkozott -, s az 1900-as évek közepétől-végétől kezdődően már következetesen csakis legszűkebb környezetének, a külvárosi proletárotthonnak és környékének élő vagy élettelen világát jeleníti meg képéin. Témakörét a lehető legszűkebbre vonta: érett korszakában mindössze négy-öt témát variált. Önarcképek, anyjáról festett portrék, csendéletek, szobabelsőket ábrázoló festmények-rajzok és a szabadban készült kubikos-képek alkotják ekkori munkásságának zömét. Ezen a szűk körön belül azonban oly mélyre ásott, mint kevés kortársa.

Nyomorúságos életkörülményei kényszerítették rá, hogy végigjárja azt az utat, amelyet vele nagyjából egyidőben vagy valamivel előtte a nyugat-európai festészet nagy úttörő mesterei önként, elvi meggondolásból tettek meg: a dolgok felszínétől a dolgok velejéig. Ha teljesítménye nem is mérhető ezekéhez, mégis sikerült neki elérnie azt, amire szerencsésebb sorsú kortársai közül sokan hiába törekedtek: megteremtette a maga külön, zárt festői világát, amelyben minden élőlény és tárgy - festői nyelven szólva: minden forma és színárnyalat - a maga pontosan meghatározott, megmásíthatatlan helyére került; s ez a képi világ hiteles, sőt, helyenként megrendítő tolmácsolója tudott lenni olyan emberi tartalmaknak, amelyeket előtte még nem mondtak ki. A proletársors, amelybe beleszületett, s amelyet - kortársai között ritka öntudattal - haláláig vállalt, olyan látásmódot fejlesztett ki benne, amely a dolgok egészen újfajta megjelenítésére képesítette.

Mondanivalójának őszintesége és mélysége, valamint kifejezésmódjának végletekig fejlesztett, puritán egyszerűsége - amely olykor már a geometriai rendszerek tisztaságára emlékeztet -, egyformán jelentős hagyománnyá avatják életművét. Nem véletlen, hogy teljes visszavonultsága ellenére is még életében olyan méltatókra talált, mint Füst Milán, Elek Artúr vagy Kosztolányi Dezső, s az egyetlen hivatalos elismerést a Tanácsköztársaság kormányzata részéről kapta.

Tanulóévei alatt csupasz kenyeret evett és forró vizet ivott rá; később, művészpályája derekán sokszor egy hétre előre megfőzte magának a lábasnyi babfőzeléket, hogy az élelem elkészítése se vonja el idejét a munkától. Megszállottja volt a művészetnek, önmagát emésztette fel, hogy műveiben újjászülethessen. Az első világháborúban súlyos sebet kapott, jobb karja teljesen megbénult. Ekkor sem vesztette el azonban hitét, bal kézzel kezdte újra a rajzolást. Ez a törhetetlen hit éltette az embertelen nélkülözések közepette is, s bár magára hagyva, a legnagyobb nyomorban halt meg, azzal a boldog tudattal hunyhatta le szemét, hogy életműve bejutott a legjelesebbek közé, a múzeum falaira, nevét pedig kitörölhetetlenül beleírta a magyar művészet történetébe.

Forrás: Pap Gábor: Nagy Balogh, Nagy István, Tornyai ("Az én múzeumom" 10.)
             Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1965, 7-8. oldal



Nagy Balogh élete


Nagy Balogh élete egyszerű és eseménytelen, mint ahogy általában az az egyszerű embereké. Nem "történt" vele semmi, élt "azzal a természetességgel, amellyel a vakondok a föld alatt lakik, vagy a sas a magasba szárnyal". Bármely hatodrangú piktornak eseménydúsabb volt a sora, mint az övé; talán csak a jobbágysoron élők és a kisvárosi iparosok élete lehet ennyire köznapi, soha-semmi-nem-történő. Nem is művészsors, tucatnyi proletárélet.

"A mosónő anya fia művészetének segítője és egyben legjobb modellje is." 1874. augusztus 2-án született, keresztelési anyakönyvi kivonata szerint János és Pál névre keresztelték, anyja Nagy Balogh Katalin, római katolikus mosónő. Apja Paál Ferenc ref. háziszolga, aki a keresztelési anyakönyvi kivonat adatai szerint fiát, János Pált "általa nemzettnek elismeri". Anyja korábban cseléd volt, a Kispesti Nagy Balogh Helytörténeti Gyűjteményben több cselédbizonyítványa is található, később mosónő. Apja háziszolga, majd házmester. Hároméves, mikor iszákos apja a Duna hídjáról vele együtt a folyóba akarja vetni magát. Apja nem is él soká. Anyja mosásból tartja el magát, ő mázolósegéd. Iskolai végzettsége a polgári első osztálya, majd az Iparrajziskolában az ipari festők szakrajzolási csoportjában tanul, tanára Györgyi Kálmán. 1895-ben tíz hónapot tölt itt, jó eredménnyel végez; a következő évben jeles osztályzatot kap. A fiatal szobafestőt vonzza a festészet, 1898-1899-ben az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamait látogatja. Megpróbál fölülemelkedni a szobafestői szinten. Huszonöt éves korában, több éves koplalással a munkabéréből kuporgatott harminc forinttal Münchenbe utazik. Beiratkozik a Königliche Bayerische Akademie der Bildenden Künste 1899-1900-as félévének esti tanfolyamára. Herterich professzor osztályán dolgozik, jó előmeneteléről bizonyítványt szerez. Mindezt szörnyű nélkülözés árán éri el, kenyeret eszik és forró vizet iszik rá. Vegetáriánusnak tartják, pedig csak nyomorog. Úgyszólván az éhhalál elől jön haza. Itthon anyja is beteg a túlerőltetett munkától. Ettől kezdve a szüntelen nélkülözés. Alkalmi szobafestési munkából, flóderezésből él - volt munkatársa szerint kitűnően értette a mesterséget -, amennyit tud, félretesz, hogy nyaranta festhessen. Muszély Ágoston rajztanárhoz, leghűbb barátjához írt 1904. április 25-i keletű leveléből kiviláglik, hogy ha teheti, tovább képezi magát, esti aktrajzolásra jár. Életsorára, helyzetére jellemző egy ugyancsak Muszélyhez írt, 1907. február 21-i keletű, helyesírási hibákkal tűzdelt levél:

"Kedves Barátom

Gondolkoztam, hogy menyek e Párisban, de akár hogy forgatom tervemet, a vég az hogy ne menjek, és én nem mék el, vagyis nem utazom veled, sajnálom, de nem tehetek máskép. mert én jelen időben it pesten is tudok tanulni, és it akad még is egy kis kereseti forás a miből anyámat tudom segiteni, és ha időm van itt kint, tudok nyáron a szabadban plenert is festeni, akor minek nekem az ut, mikor én jövő télen ugy is kimék, ja persze, egymást legfeljeb vigasztalnánk és nyomorban osztozkodnánk és én képes vagyok, de nem akor mikor anyámat otthon a tudtomal küzdelemben hagynám! azt nem teszem minekünk nincs anyi pénzünk, hogy ezt fedezni tudnánk és titokban ugy sem mentem volna el mert nekem titkolozásra nincs szükségem, és másodig az hogy katonai ado alol föl nem mentenek azt követelik hogy fizesem meg, és én jelen időben, nem tudhatom, mert ahoz pénzem nincs, nem is kel, hanem te utaz csak el mert neked elegendő lesz a pénzed ara hogy ot maragy egy pár honapig és kivánok hozá sok szerencsét

ad át kézcsókomat
a Menyaszonyodnak
és fogad szivből üdvözletemet
Nagy Balogh János"

Apró proletárlakás, vaskályha, vaságy, ládák és kopott konyhabútor: ez a vagyona. Amit gyomrától elvon, festékre költi. Évtized telik ebben az egyformaságban; a létminimum alatti szegénység - rántottleves, bab, krumpli, ünnepkor tejbedara - és a szüntelen alkotómunka évei.

A háború szakítja meg élete időtlen egyformaságát. 1915-ben bevonul, természetesen közlegényként. Végigjárja a harctereket; vállán megsebesül, jobbja megbénul. Kórházról kórházra vergődik, segélyből tengődik. Nem veszti el életkedvét, megpróbál bal kézzel dolgozni. Anyja meghal, nemsokára, negyvenöt éves korában, 1919. november 22-én ő is követi. Közben még annyi történt, hogy sebesülése után alhadnaggyá léptetik elő, és noha kiállításon nem szerepel, nevét lassan megismerik. Először néhány festőbarátja ismeri és tiszteli, majd írók és esztéták. A Tanácsköztársaság idején felfigyelnek a kispesti nyomorban is nagy festővé váló proletárra, a direktórium harmincezer koronáért képet vásárol tőle és mesterré deklarálja, tagja a Képzőművészek Szövetségének. Életmódján ez sem változtat, halálakor érintetlen a bankbetét.


Ennyi az életrajz, ennek az esemény nélküli sorsnak az elmondásából azonban még nem érthetjük meg embersége milyenségét. Ez csak a burok, ebben rejtőzik a mag, élete lényege, a művészet pedig a magból sarjad. Hogy mit rejtett magában ez az életsors, nehéz szavakba önteni, hiszen művekben oldódott fel, azok vallanak róla. Mégis fel kell vázolnunk Nagy Balogh jellemrajzát a kortárs emlékek segítségével, hogy áttörjük az önmagába visszatérő kört: élete megértésének a kulcsa festészetében rejlik, ám ugyanakkor élete táplálja saját magát megsemmisítő feloldódásban e művészetet. Levél kevés maradt tőle, magában élő ember, szűk baráti körben pipázgatás közben elbeszélget, kinek is írjon? Barátai ugyancsak szegény sorsú, kezdő fiatalemberek, mindenekelőtt a már említett Muszély Ágoston. Ismeretségi köre inkább csak élete utolsó éveiben gyarapszik, főként Erdei Viktor révén tett szert rájuk. Írásos feljegyzés nem sok maradt fenn tőle, naplót nem írt, helyettesítik az önarcképei. A Magyar Nemzeti Galéria Adattárába került hagyatékában inkább csak néhány hivatalos írás, a már említett segélykérvények, néhány levelezőlap, fénykép, versrészlet; a Der Buddhismus című német brosúra és a Varga-féle iskolás történelemkönyv lapjai; Bruck Miksa, Wildner Ödön címe. A hevenyészett kézírásos jegyzet inkább csak szörnyű nehézségeire utal, mi mindent kellett volna pótolnia. Néhány hibásan leírt klasszikus név és reá vonatkozó adat: "Verrocchio csinálja a híres Coleoni lovas szobrot Velencében". A Kispesti Helytörténeti Gyűjteménybe került dokumentumok is inkább csak életsora vetületében érdekesek. Előbbre jutunk, ha kortársai feljegyzéseit vesszük szemügyre. Mikor a háború idején felfedezik, néhányan meglátogatják kispesti otthonában, halála után meg is írnak egyet-mást életéről és emberségéről. A megemlékezések jobbára ugyanazt mondják, legfeljebb abban térnek el, hogy melyikük milyen láttató erővel ecseteli a kispesti proletárfestő nyomorát. Érdeklődési köréről is megtudunk valamit. Münchenben Kantot és Schopenhauert olvas, szereti a zenét, Verdit, de különösen Wagnert. Kosztolányi szerint regényt nemigen olvas; a kortárs magyar festészetről sincs jó véleménnyel, inkább a klasszikusokat tiszteli, azok közül is csak néhányat - a későbbiek során sűrűn találkozunk majd Rembrandt és Millet nevével. Persze, mindez még édeskevés, ebből még nem lehet megismerni egyéniségét. A kortársak lírai megemlékezései - lévén az emlékezők között néhány kiváló író is - már sokrétűbben mutatják meg az embert. Füst Milán költői megemlékezése annyira plasztikus, hogy a Nagy Balogh megsebesülése utáni találkozásukról szóló leírást érdemes közölni:

- "S anyagiak? - Nincs baj?

- Hogy gondolja? - felelte büszkén s bizalmasan. - Rokkantsegélyt kapok!

- S ez elég?

- Hogy elég-e? Én, uram, évekig éltem havi harminc-negyven koronából. S elég volt.

- Azt elhiszem. De nem hiszem, hogy közben valami nagyon boldog lett volna.

- Nna. - De igen.

- Hát nem kívánkozott soha valami jobb élet után?

- De igen. Mindenki - tehát én is. De hát, Ön nagyon jól tudja, hogy vagy dolgozni - vagy kívánkozni. S nékem erre nincs is időm. Ha el akarom végezni a dolgomat itt -, akkor vigyázni kell a kívánságokra...

...Értse meg uram, - dolgozom, s most már talán meg is vagyok a munkámmal elégedve. S míg ezt elértem, azután, amíg kigondoltam magamnak mindent -, ez maga is sokáig tartott. - És épp most hagyjam abba? A jobb kezem is mozog már egy kicsit, a bal pedig egészen pompásan engedelmeskedik... Hiszen a lelkével rajzol az ember, nem a keze ügyességével..."

E természetesen nem abszolút forrásnak tekinthető, mégis a lényeget sugalló párbeszéd már közelebb visz bennünket Nagy Balogh egyénisége megértéséhez, jogosnak tartjuk Füst Milán sommázását: "Öntudatos ember volt, s úgy élt, ahogy öntudatos embernek élnie kell: nem hagyta, hogy ösztönei, hangulatai vagy a körülmények kisodorják élete útjáról." Hasonlóan emlékezik a többi barát és ismerős is, mint például Kosztolányi Dezső vagy Bálint Jenő. "Vágyai nincsenek - írja az utóbbi -, még festővágyai sem, hacsak az nem, hogy dolgozhassék. Ez nála a teteje az élet ajándékának." Mikor fölfedezik, akkor se változik, kéri ismerőseit, ne írjanak róla. Kosztolányi úgy érzi, nem is érti Nagy Balogh életét: szűzies szemérme vajon nem pusztán agglegényrigolya-e, félrehúzódása félszegség, a bukástól való beteges félelem - vagy pedig lelki szükséglet? "...még nem kész és nem jött el az ideje" - hangoztatja, de Kosztolányi úgy véli, nem mond igazat. "Maga is nagyon jól tudja, hogy amit elérhetett, azt elérte, és többre alig futja az ereje. Bizonyára csak ragaszkodik az egyetlen életöröméhez, a magányhoz és az ismeretlenség gőgjéhez." Kosztolányinak van-e igaza vagy pedig Tersánszky Józsi Jenőnek, aki a Nagy Balogh-i visszavonultságban bölcsességet lát, lévén "a becsvágy egészen fura portéka s nagyon elképzelhetni kedélyeket, épp a nem mindennapiak közül, kik átesvén a hiúság zöld háborgásain, melynek lángját valamelyest az önbecsük felől való bizonytalanság szítja, aztán már, az abban való bizonyosodás éppúgy szerepel hamvasztóként. Hogy pórian szóljak: aztán már azért nem vakaródznak az elismertetésükért, mert nem viszket nekik". Vajon meg volt elégedve sorsával? Igen. "Hisz bámulatosan az ő akarata szerint történt minden: életében egyedüllét, ismeretlenség, halála után múzeum és hírnév - írja róla Fülep Lajos -, s tudom, hogy a sorrendet föl nem cserélte volna India minden kincséért és Napóleon hatalmáért. Mert neki minden kicsi és szemét volt ahhoz az egyhez képest: halhatatlannak lenni a művészet által, képének ott lógnia a halhatatlanság csarnokában, a múzeumban." Fel-fellázadt a mostoha sors ellen; vázlatkönyve béléspapírján szívbe markoló, tragikus sorok: "egyiket a kultúra bőségesen áldott meg, másikkal szemben pedig mostoha let". Ám e fájdalmas sóhaj is inkább a szörnyű akadályokra, mint a választott sorsával való pörlekedésre utal. Nem keseredett el. "Ne higyjék azonban, hogy aszkéta volt - mondja Kosztolányi. Rajongva imádta az életet. 'Egy ember, akinek a külvilág csakugyan létezik.' Milyen gyermeteges mohósággal néz meg s vesz észre mindent, és milyen hiánytalan élvezettel szívja a szivarját, amellyel előbb megkínáltam... Kék szeme - szinte röhög az életkedvtől, a látás részegségétől." Ugyanezt írja a többi emlékező is, hosszan idézhetnők őket.

Ilyennek látták tehát ismerősei. És saját maga? Ahogy a nagy példakép, Rembrandt önarcképeiből megismerjük a művész életét, egyéniségét, Nagy Balogh önarcképeiből is leolvashatjuk. A későbbiek során még sokszor találkozunk önarcképeivel, hiszen legjobb festményei közülük valók. Nagy Baloghnak több is volt e plebejusi fej, mint lelkivilága tükörképe, szinte a természet volt; rajta keresztül mérte le kapcsolatát a mindenséggel. Ám most, megpróbálva a lehetetlent, felbontjuk az esztétikai alapprobléma, a mit-hogyan korrelációját, csak azt nézzük, hogy mit mond ez az arc, miként visz bennünket közelebb a Nagy Balogh-i életsors és ezen keresztül a Nagy Balogh-i művészet megértéséhez. A festményben tehát a festmény ábrázolta embert keressük, hogy aztán segítségével megérthessük a festményt. Akármelyik önarcképet vesszük is szemügyre, a pillanatnyi érzelem, a hangulat konkrét tolmácsolásán túli matéria ugyanazt sugározza.

Ismeri saját magát, sokadszor festi, mégis gyanakvón fürkészi: ilyen vagyok? Nemcsak az arc formáját, a gyűrődő bőr vaskos plasztikáját kutatja, hanem befele néz; összehúzott héjú szemével, magabiztos merev fejtartásával valamit megvall: helyét a világban.

Vaskos formák, erős, húsos orr, puha, zsíros toka, szederjesen lila, kövér alsó ajak, az állon selymes barna árnyék, előugró állkapocs, erős domborulatú felső ajak, lágy, barnásszőke bajusz és szakáll. A nyak nélküli fej tömörségében van valami ősi íz. Kirkétől elvarázsolt, sertésfejű ember. A kétkezi munkások, a földhöz közel élők munkától durva arcában, bütykös kezében érződik csak ennyire nyersen a természet. Mozdulatlan, elemi erejű, mint a hegy vagy valamilyen más természeti képződmény; ám a súlyos formákat, az előugró szájat, az összeszűkült szemet, a kalaptól eltakart homlokot, a ragya verte arc csúnyaságát megnemesíti a szellem; és a súlyos formákból a töprengő művész gazdag lelkivilága bontakozik.

Vizsgálódó tekintet. A szemhéj - a festő attitűdnek megfelelően - összeszűkül, megkeményedik; az árnyékban inkább csak sejtődik a szemgolyó barnája. Az árnyék még sejtelmesebbé, fürkészőbbé varázsolja a merevített és mégis puhán révedő nézést. A súlyos formák ellenére is lazán bágyadt szájtartás ugyanazt a szemlélődő, ámuló lelki magatartást sugározza, mint a vizsgálódó, fürkésző tekintet. Magabiztos nyugodtság tölti el a szemlélődő arcot. Valami paraszti ravaszság bujkál az összeszűkült szemben, a puha ajakban: tud valamit, amit mások nem tudnak. Mi e titok? A művészetet évtizedeken át nyomorral megszolgáló ember etikussága vagy a szemlélődés leszűrt eredménye, a mindent megértő humanizmus, a mindennek elrendezettsége? Mindez benne van. Az igazát tudó ember ráérő nyugodtsága ez, az elhivatottságában a vallásos ember túlvilágcsüggéséhez hasonlítóan hivő ember csöndessége, akinek a mindennapi kenyérért, a legapróbb művészi eredményért úgy meg kellett küzdenie, mint a proletárnak vagy a parasztnak a megélhetésért. A magabiztosság mellett a gyermeki naivság egyszerűsége; az élet gazdagsága előtti ámuló csodálkozás, szemérmes meghatódottság.

Ilyennek látta magát, ilyen is volt. Abban a határtalan, meghökkentő öntudatban, amely ott izzik Nagy Balogh minden önarcképében, leljük meg Nagy Balogh élete kulcsát; az embertelen nyomor vállalásának, a halhatatlanság makacs kikényszerítésének a magyarázóját. Mi éltette ezt az öntudatot? Az elhivatottságát megérző és sorsát vállaló ember etikussága, magabiztossága. Thomas Mann nagyon szépen fogalmazta meg a tehetséget: nem egyéb, mint a sorsátélés képessége. De kinek az élete méltó a sorsszerűség rangjára? - kérdi. S a válasz: szellemmel és érzéssel akármi formálható bárki életéből. A "sorsátélés képessége" - ez volt Nagy Balogh ereje és titka. Sohasem törekedett többre, mint amiről tudta, hogy néki adatott, de ezt az értéket kibontotta, még ha körömmel kellett is vájnia a követ. A József Attila-i keserű életigazság, a "Magamban bíztam eleitől fogva" méltósága hevítette; érezte, hogy egy támasza van: saját maga; élete értelmének, emberi minőségének kulcsa saját kezében van, mert életének értelmet csak a maga határozta elkötelezettség adhat. Fiatal szobafestőként megérezte hivatottságát: festenie kell, mert van valami, amit csak ő, a kispesti proletárember tud elmondani, és amit el kell mondani, mert a kényszer ösztönös, biológiai, csupán elfojtani vagy vállalni lehet, de letagadni nem. Ez az elhivatás, vagyis a nem passzívan elszenvedett, hanem választott vagy legalábbis elfogadott sors alakította Nagy Balogh emberségét, szabályozta cselekedeteit. Ez a saját maga szabta mérték, az élete úrnőjének elfogadott művészet, amelynek elkötelezte magát, és az ehhez való hűség gerjeszti a Nagy Balogh-i öntudatot. Ez segíti át a hallatlan akadályokon, ez neveli szerzetesi alázatra élete nagy céljával szemben, ez oldja meg élete nagy kérdését, amit Kosztolányi rejtélynek minősített. Neki elhivatása volt, festenie kellett, akár biológiai élete feláldozása árán is. Mert más az elhivatást megérteni és vállalni Kispesten, az anyagi és szellemi kultúra perifériáján, iskolázottság, műveltség, anyagi lehetőség nélküli proletárnak, mint kulturált környezetben élőnek. A művészet pedig könyörtelen, nem törődik azzal, hogy az érte versenyzők egyenlő eséllyel indulnak-e. Ha nem éri el a szintet, nem mérvadó a tehetség, a "mi lehetett volna belőle". Nagy Baloghnak a szegénység adottság volt, életsorából ki nem léphetett. Ismerte tehetségét és felkészültsége korlátait - úgyszólván minden róla szóló írás mindenekelőtt hallatlan ökonómiáját dicséri -, ezért tudott a neki jutotton belül magas szintre emelkedni.

Forrás: Németh Lajos: Nagy Balogh János, Corvina Kiadó, Budapest, 1980, II. fejezet 15-25. oldal



Önarcképek


1910 körül 1913 1910-15
Nagy Balogh János pályája elején önarcképeit csak tanulmányként festette. Utóbb legjobb festményei éppen ezek közül kerültek ki, mindinkább előtérbe jutnak rajtuk a festői tulajdonságok, az árnyék és a fény változása, a sík és domború felületek közötti átmenetek hangsúlyozása és általában az a szándék, hogy a festő saját arcából a legegyszerűbb eszközökkel a formailag legjellegzetesebbet ragadja meg. Megoldásmódjuk rendkívül változatos, mint ahogy változatos a megmutatott lelkiállapotok skálája is. Az önvizsgálatnak és önismeretnek jellemző példája valamennyi, mert a festő az életpályáját végigkísérő megtorpanások kétségbeesések, majd a pálya csúcsán elért sikerek lelki reflexióit tükrözteti rajtuk.

Forrás: http://www.hung-art.hu



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére