Shakespeare

SOK HŰHÓ SEMMIÉRT

(Fordította: Arany László)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

BEVEZETÉS

A Sok hűhó semmiért származási idejét meglehetős biztossággal 1598 és 1600 közé lehet tenni. Meres 1598-iki lajstromában még nem fordúl elő s 1600-ban már megjelent Andrew Wise és William Ashley kiadásában, még pedig mint olyan darab, melyet már többször előadtak. E negyedrét-kiadás szövegét vette át az 1623-iki folio-kiadás is. A Kisfaludy-társaság magyar Shakspere-jében Arany László fordításában jelent meg; a nemzeti színházban 1876-ban került először színre.

Forrása az 1562-ben meghalt olasz novellista, Bandello „Come il Signore Timbreo di Cardona, essendo col Re Pietro d’Arragona in Messina, s’innamora di Fenicia Lionato stb.” (Hogyan szeretett Fenicia Lionatóba Timbreo di Cardona úr, midőn arragoniai Péter királylyal Messinában volt) czímű elbeszélése volt, mely főbb vonásaiban így szól: 1283-ban a francziákat, kik birtokba vették volt Siciliát, a lakosság egyetemes fellázadása, az úgynevezett siciliai vecsernye, felkonczolta, és III. Miklós pápa arragoniai Pedro királynak adományozta a szigetet, ki nagy tengeri csatát nyert vetélytársa, nápolyi Károly ellen és Messina városát választotta székhelyül. Itt fényes diadalünnepet tartott, lovagjátékokkal és mindennemű vigalmakkal. Ez alkalommal egyik legvitézebb, leggazdagabb és legelőkelőbb lovagja, Timbreo di Cardona, hevesen beleszeretett Feniciába, Lionato, nemes, de elszegényedett siciliai leányába. Mivel a leány nyájasan viszonozta köszöntéseit, azt remélte, hogy könnyen hozzá fog jutni, s egyre-másra küldte hozzá követeit levelekkel és ajándékokkal, de csak azt a választ nyerte a leánytól, hogy jövendő férjének szeplőtlen szüzességet akar vinni hozományul. Végre Timbreo tisztességgel kérte meg a leány kezét, melyet örömmel oda is igértek neki. Egész Messina tetszéssel fogadta az eljegyzést, kivéve Girondo Olerio Valenzianót, egy vitéz és tekintélyes fiatal nemest, ki maga is vágyott Fenicia kezére. Timbreóval eddig szoros barátságban élt s szerelmöket kölcsönösen eltitkolták egymás elől. Girondo most össze akarta veszíteni Timbreót kedvesével, hogy a zavarosban halászhasson. E czélra felfogadott egy embert, ki Timbreóhoz menve, így szólt hozzá: „Azt hallám tegnap, hogy nőűl készülsz venni Lionato leányát, Feniciát. Vigyázz, mit tészsz. Ismerek itt valakit, ki a leányt kétszer vagy háromszor hetenként meglátogatja éjjel és kegyeiben részesül. Ma este is hozzá készül, s én mint rendesen, Lionato házáig kisérem. Ha megigéred, hogy egyikünkön sem veszel megtorlást, úgy intézem a dolgot, hogy tanúja légy az esetnek.” Timbreót úgy kivette sodrából ez elbeszélés, hogy minden itélő képességét elvesztette, nem kétkedett Fenicia bűnében és a leghevesebb haragnak engedtek át magát. Erre összebeszéltek, hogy Timbreo éjjeli három órakor lesbe áll a romba dőlt épületben, mely szemben volt Lionato kertjével. Ez oldal felé voltak Lionato egyik termének ablakai, honnan Fenicia nem ritkán a kertbe szokott nézni, míg a tulajdonképeni lakószobák egy más szárnyban voltak.

Girondo nagyon megörülve terve kedvező haladásának, egyik szolgáját pompás ruhába öltöztette, s azon fiatal emberrel, ki Timbreóval beszélt, és egy harmadikkal, ki lajtorját vitt, a megállapított órában útnak eresztette. Timbreo, a legboldogtalanabb féltékenységtől gyötörve, már félórával előbb a romok közt volt, míg végre közeledő lépteket és suttogó hangokat hallott. Csakhamar észrevett három embert, kiknek egyikében tegnapi látogatójára ismert, míg a másik kettőre nem tudott emlékezni. Közelébe érve így szólt a felcziczomázott szolga a létravivőhöz: „Szép halkan állítsd a létrát az ablakhoz, hogy zajt ne üss; Fenicia az utolsó alkalommal azt mondá, hogy nagyon hevesen támasztád oda.” Timbreo alig tudott e szavaknál dühén uralkodni, de visszagondolt igéretére s meg akarta várni a dolog lefolyását. De midőn látta, hogy azok Lionato egy nyitott ablaka felé mentek, a létrát halkan odatámasztották és egyikök bemászott, egész haragja Fenicia ellen fordúlt; eddigi szerelme kegyetlen gyűlöletté változott, s nem várva be vetélytársa visszatértét, haza ment. Így a szolga ismét nyugodtan lemászhatott a létrán és megvihette Girondónak az örvendetes hírt, hogy a csel teljesen sikerült. Másnap reggel Timbreo ugyanazon urat, ki kérője volt Lionatónál, az utóbbihoz küldte, s az egész család jelenlétében a következő izenetet adta át neki: „Timbreo úr tudtodra adja, hogy nézz más vő után, mert nem szándéka ipává tenni téged; nem ugyan a te hibádból, mert téged becsületesnek tart, hanem mert Feniciánál saját szemével látta azt, a mit különben soha se hitt volna el. Neked, Fenicia, azt izeni általam, hogy szerelme több köszönetet érdemelt volna; legyen tied a férfi, kinek oda adtad szüzességedet; ő lemond rólad, mivel előbb tetted szarvassá, mint férjeddé.” Lionato eleinte alig talált szavakat ez izenetre, aztán így szólt a hirnökhöz: „Mindjárt kezdetben kételkedtem, midőn megkérték leányom kezét, hogy Timbreo úr komolyan veszi, mert vagyonra és rangra nézve nem vagyok vele egyenlő. De azt hiszem, ha megbánta a dolgot, elég lett volna egyszerűen azt mondania, hogy nem akarja leányomat, mint hogy így meggyalázza. Jól tudom, hogy a világon sok minden lehetséges, de azt is tudom, mint van nevelve leányom, s ismerem erkölcseit és gondolkozását. Az igazságos isten napfényre fogja majd hozni az igazságot.” Fenicia a hamis vádtól lelke mélyében megsebezve, görcsökbe esett s élet és halál közt vergődött. Nagy nehezen tudták meleg takarókkal és más szerekkel ismét magához térítni. Mivel orvosokért küldtek, elterjedt a hír Messinában, hogy súlyosan megbetegedett, és sok női rokona és barátja sietett látogatására. Midőn megtudták szenvedése okát, mindnyájan megegyeztek abban, hogy Timbreo eljárását a legkeserűbben elitélték és szánták Feniciát. A beteg szűz, ki mindent végig hallgatott, összeszedte erre minden erejét és így szólt hozzájok: „Tisztelt asszonyok, töröljétek le részvevő könnyeiteket, melyek csak megújítják fájdalmamat és semmit sem tesznek jóvá. Türelemmel akarom elviselni, a mit az isten rendelt. Nem az eltaszítás, bármily nehezemre esik, volt az, mely engem oly mélyen megrendített és a legnagyobb fájdalommal töltött el, hanem annak a módja. Timbreo egyszerűen mondhatta volna, hogy nem akar nőül venni, s így minden jól lett volna; most azonban Messina minden lakosa oly bűn miatt fog elitélni, melyre soha nem gondoltam, annál kevésbbé követtem el. Jól tudtam, hogy rangom nem felel meg Timbreo úrénak és épen oly kevéssé családom vagyona. A mi azonban nemességünket illeti, a Lionato-család egyike a sziget legrégibb családjainak s már a Megváltó megtestesülése előtt a legtekintélyesebb családok közé tartozott. De ha nem is vagyok méltó ily előkelő és gazdag lovagra, mégis a legméltatlanabb módon taszított el, mert soha sem jutott eszembe, másnak ajándékozni azt, a mi a férjet illeti. Isten a tanúm, hogy igazat beszélek. Az ő bölcsesége szabta reám e megpróbáltatást, talán üdvösségemre. Mert ha állásomon felűl mentem volna férjhez, talán büszke és elbizott lettem volna. Azért minden bölcs akaratára bízok; s üdvösségemre fordítja e bánatomat is. Csak arra kérem alázattal, nyissa fel Timbreo úr szemeit, nem hogy ismét menyasszonyául fogadjon, mert közel érzem végemet, hanem hogy előtte s az egész világ előtt megtisztuljon meggyalázott emlékem. Tegyen mást s legyen mással boldoggá; nekem nemsokára elég lesz néhány marék föld. Atyámnak és anyámnak, valamint minden rokonomnak és barátomnak haldokló szavamat adom zálogul, hogy ártatlan vagyok, és bízom benne, hogy isten itélőszéke előtt fölmentést nyerek. És ezzel annak ajánlom lelkemet, kitől nyertem.” Fenicia utolsó szavai érthetetlen mormogásba mentek át, hideg verejték fedte tagjait s mintegy holtan hanyatlott hátra. A jelenlevő orvosok azon véleményben voltak, hogy a fájdalom megtörte szivét, és eltávoztak. Több óráig maradt a szűz e halálszerű állapotban, s szülei és barátjai mint elhúnytat siratták. Miután a többi vendég eltávozott, csak Lionato egy sógornője maradt vissza, hogy a boldogtalan anyának segítségére legyen a holttest megmosásában, melynek eltakarítása a következő napra volt kitűzve. A meleg vízzel való mosás ismét fölébreszté Fenicia életerejét, kinek lélekzete és érverése hét óráig megakadt, s mozgatni kezdte tagjait és felnyitotta szemét. Midőn anyja és nagynénje ezt észrevette, eleinte megrémültek, de csakhamar összeszedték magokat és mindent megtettek, hogy életre keltsék. Végre teljesen magához tért s kérdé, hol van? „Anyáddal és nagynénéddel,” válaszolt anyja, „olyan mély ájulásban feküdtél, hogy halottnak tartottunk; de istennek hála, még élsz.” „Ah! viszonzá Fenicia, jobb volna halottnak lennem, hogy nyomorúságom véget ért volna.” „Gyermekem, felelt az anya, add meg magadat isten akaratának, ki megtartja éltedet s mindent jóra fog fordítni.” Erre előhívta férjét, s tanácskozni kezdtek a teendők felől. Lionato azt határozá, hogy leánya újraébredése titokban maradjon, s titokban testvére Girolamo mezei jószágára viteti Feniciát, hogy néhány év múlva más név alatt ismét belépjen a társaságba. Úgy is történt. És a következő napon Lionato ünnepélyes temetést tartott és minden rokonával egy koporsót kisért, melybe valami nehéz tárgyat tétetett, a sírbotba. Egész Messina erről beszélt, s csak egy hang volt mindenek szájában, kik sajnálkoztak a boldogtalan Fenicia fölött és keményen kárhoztatták Timbreót. Timbreo is kezdett magába szállni és nagy nyugtalanság lepte meg. Magára akarta ugyan beszélni, hogy helyesen cselekedett, mivel saját szemével látta, mint lopózott egy ember Fenicia ablakához. De nyugodtabb megfontolás után mégis kétségei támadtak, mivel a Lionato-ház azon szárnya, hol az ismeretlen felmászott, lakatlan volt és Fenicia csak szüleinek hálószobáján át juthatott volna oda. Még többet szenvedett Girondo, ki a leányt őszintén szerette s most gyilkosának érezte magát. Sem enni, sem aludni nem tudott, őrjöngve bolyongott s néha közel volt hozzá, hogy megölje magát. Végre nem bírhatta tovább, fölkereste Timbreót, ki a király asztalától épen haza ment, és így szólt hozzá: „Timbreo úr, ha nem vagyok terhedre, tedd meg nekem a szívességet és kövess.” Erre a templomhoz vezette, melyben Fenicia el volt temetve, a bejáratnál elbocsátotta szolgáit s kérte Timbreót, hogy ugyanezt tegye. Kiséret nélkül léptek a templomba, melyben senki sem volt kívülök; és itt Girondo barátját a kápolnába vezette, melyben Fenicia emlék-köve állt, letérdelt a vélt sír előtt, kivonta tőrét s a következő szavakkal adta Timbreo kezébe: „Nemes lovag, mértéken fölűl vétkeztem ellened, de nem azért jöttem, hogy bocsánatodat kérjem, mert bűnöm nem nyerhet bocsánatot, hanem arra kérlek, hajts végre egy lovagias és istennek tetsző tettet, e gonosz kebelbe döfve a tőrt és áldozatul adva életemet a boldogtalan, ártatlan Fenicia hamvainak; mert e sírboltban temették el néhány nappal ezelőtt s én voltam gonosz oka halálának. Ha irgalmasabb vagy irántam, mint én magam, s megtagadod kérésemet, saját kezemmel hajtom végre magamon a bosszú munkáját. De ha e pillanatig a nagylelkű ember vagy, a mi mindig voltál, akkor nem fogsz habozni, megszerezni magadnak és szegény Feniciának a méltó bosszú adóját.” Csak most tudta meg Timbreo, hogy Fenicia holtteste fekszik itt, s ez, valamint Girondo szavai úgy megragadták, hogy könnyekre fakadt. Messze eldobta magától a tőrt, s kérte Girondot, hogy keljen föl s összefüggőleg mondjon el neki mindent, mire ez a következő vallomást tette: „Tudd meg, hogy Feniciát mindennél jobban szerettem a világon, s ha még száz évig élnék szenvedésben, ez sem lenne elegendő vezeklés azért, hogy oka voltam e leány siralmas halálának. Midőn ugyanis egy nyájas pillantást sem nyertem tőle, az a remény ámított, hogy az enyém lehet, ha sikerülne meghiúsítanom veled való nászát. Így amaz aljas tervet szőttem, melynél fogva elhitettem veled, hogy méltatlan reád. Az ember, kit éjjel ablakába mászni láttál, szolgám volt, s azt is, ki az első hírt vitte neked, én vesztegettem meg és fogadtam fel. Te eltaszítád őt magadtól s a boldogtalan megtört szívvel most itt fekszik eltemetve. Én voltam gyilkosa, bakója, s most térdeimen esengek, állj bosszút rajtam, mert tettem öntudata teherré teszi éltemet.” Timbreo keservesen sírt ezeket hallva, de belátta, hogy Girondón bosszút állva, nem támasztja fel Feniciát; azért elhatározá, megbocsátni amannak s mindent megtenni a halott meggyalázott becsületének helyreállítására. Így szólt tehát Girondóhoz: „Adná isten, hogy soha se születtem volna, vagy süketen jöttem volna a világra, hogy ne halljak ily borzasztó dolgokat! Soha sem leszek többé vidám, tudva, hogy én vagyok ama leány gyilkosa, kinek szerelme és erénye jobb jutalmat érdemelt volna, mint meggyalázást és rágalmat. De mivel az isten így rendelte, s a megtörténtet lehet ugyan kárhoztatni, de nem megváltoztatni, nem akarom még barátomat is elveszteni és fájdalmamat megkettőztetni. Egy dologért azonban szemrehányást kell tennem, hogy nem fedezted föl előttem szerelmedet, mert akkor visszaléptem volna s vágyaimat feláldoztam volna barátságomnak, vagy te mondtál volna le igényeidről az enyéim javára, és mind e baj nem történt volna. Most hadd legyen első gondunk, Fenicia nevét megtisztítni a meg nem érdemlett folttól, először rokonai előtt, aztán az egész városban.” Girondo könnyezve köszönte meg nagylelkű bocsánatot s késznek nyilatkozott mindenre, a mit akar, mert rabszolgájává teszi magát. Miután mindketten Fenicia sírjánál térdelve, szelleméhez fohászkodtak, Lionato házába mentek. Timbreo itt elbeszélte a történteket s Girondóval a szülék lábai elé vetette magát, hogy bocsánatukért könyörögjön. Lionato örömkönnyek közt ölelte át, szívesen megadta bocsánatát s hálát adott istennek, hogy napvilágra hozta leánya ártatlanságát. Ekkor így szólt hozzá Timbreo: „Atyám, mivel a sors meghiúsította legkedvesebb vágyamat vőddé lehetni, esedezem, rendelkezzél velem és mindenemmel, mintha fiad volnék. Tégy boldoggá parancsaiddal és semmi sem lesz nekem nehéz, a mit tennem kell érted.” Az aggastyán így felelt erre: „Mivel ily nemeslelkű vagy, kérlek szerelmedre, melyet gyermekem iránt tápláltál, ne gondolj házasságra, mielőtt tudtomra nem adod, és akkor fogadj el kezemből egy nőt, ha megnyeri tetszésedet.” E kötelezettség csekély elégtételnek látszott Timbreo előtt, és szivesen beleegyezett. Messinában hamar közhírré lett, hogy Feniciát ártatlanul rágalmazták; s a szüzet magát atyja azonnal hirnök által tudósította, hogy becsülete tökéletesen helyre van állítva. Lionato egy egész évet engedett elmulni, a nélkül, hogy Timbreót és Girondót tudósítaná Fenicia életben létéről. Ez e közben még nagyobb és szebb lett, mint valaha, és mellette húga Belfiore, valóban szép virág, dicső szűzzé fejlődött. Most már megérkezettnek hitte az időt Lionato, és egy napon így szólt Timbreóhoz: „Fel akarlak oldani irántam való kötelezettséged alól. Nemes kisasszonyt választék nőül számodra, ki bizonyára megnyeri tetszésedet, mert éppen oly gazdag szépségben, mint erényben. Vasárnap reggel néhány rokonommal és barátommal elhozlak téged és Girondo urat lakástokról, honnan egy mezei jószágra megyünk, nem messze a várostól, hogy ott előbb misét hallgassunk s aztán megismertessünk a hölgygyel, kit számodra választottam.” Úgy is történt. Midőn a társaság mise után a mezei lak termébe lépett, nemsokára több asszony és leány lépett be a mellékszobából, köztük Fenicia és Belfiore, mindnyájok közűl kiválva, mind a hold a csillagok közűl. Lionato most kezén fogta Timbreót, Feniciához vezette és így szólt: „Bemutatom neked, lovag úr, Lucilla kisasszonyt, kit nődül szántam, ha szeretni tudod.” Timbreo, kinek már előbb feltünt a szűz szépsége, hirtelen viszonzá: „Atyám, elfogadom a kisasszonyt, kit nőmül választál s kit királyra méltónak tartok, és ezennel hites menyasszonyomnak nyilvánítom, ha akarata megegyezik az enyémmel.” Mire Fenicia így felelt: „Kész vagyok mindenre, mit Lionato úr parancsol.” „És én, szép kisasszony, viszonzá ez, kérlek, fogadd férjedül Timbreo urat.” Egy pap is készen állt már, ki a párt azonnal összeadta. Az ünnepély után rögtön asztalhoz ültek. Timbreo már új arájának első megpillantásakor leírhatatlan megindulást érzett, s úgy volt, mintha minden szerelem átment volna rá, melyet Fenicia iránt érzett. Midőn a lakoma vége felé járt, tréfásan így szólt hozzá Fenicia nagynénje, ki mellette ült: „Vőlegény úr, első ízben vagy most eljegyezve?” Nem tudta visszafojtani könnyeit, midőn így felelt: „Tisztelt asszonyság, kérdésed megújítja egy szomorú esemény emlékét, mely elkeseríti s talán meg is fogja rövidítni életemet. Mert bármily boldoggá tesz Lucilla bírása, még sem feledhetek el egy másikat, kinek emléke féreg gyanánt rágja szivemet, mert én voltam oka meg nem érdemelt kora halálnak.” A mint ezt mondá, közbe vágott Girondo, ki vele szemben Belfiore mellett ült, és magát vádolta mint az egyedűli bűnöst. A néni most közelebbi körűlmények után kérdezősködött, és Timbreo keserű töredelemmel és bőséges könnyhullatással elbeszélte, mi történt közte és Fenicia közt. Mindenki mélyen megindult, de a néni tovább folytatá kérdéseit: „Mondd, lovag úr, mit adtál volna, ha első kedvesedet föltámaszthatod?” „Esküszöm az istenre, viszonzá Timbreo, hogy új arám tökéletesen boldoggá tesz; de a halott feltámasztásáért nemcsak egész vagyonomat, hanem fél életemet is oda adtam volna.” E szavakra Lionato nem tarthatta többé magát és mondá: „Tetteid, kedves fiam, rosszul illenek szavaidhoz, mert ma nőül vetted kedves Feniciádat s órákig ültél mellette a nélkül, hogy megismernéd; ez a te forró szerelmed?” Csak ekkor nyílt meg végre Timbreo szeme, s átölelve Feniciát az emberi boldogság tetőpontját érzé magát. Nem kevésbbé volt boldog Girondo, ki Fenicia lábaihoz vetette magát és bocsánatáért könyörgött. Fenicia nyájasan fölemelte s arra kérte őt és férjét, hogy ne gondoljanak többé amaz eseményre.

Ez az elbeszélés volt forrása Héro és Claudio történetének, a dráma egyik és látszólag fő cselekvényének. Látszólag, mert a másik pár, mely eredetét a költő szabad leleményéből vette, Bencze és Beátrisz viszonya, összeütközése és egyesülése nemcsak párhuzamosan halad az előbbiek történetével, hanem annyira kiemelkedik, annyira magára vonja a figyelmet, hogy sokan ezt mondják a dráma főcselekvényének, mely elsőnek született meg a költő agyában s döntőleg hatott rá a vígjáték megírásában. Két jellemet akart itt egymással szembe állítni, melyek egyformán tele vannak kiapadhatatlan elmésséggel, ellenállhatatlan vidámsággal, csipkedő éleselmüséggel és különböző neműek. Két ily egyenlő természetű és ugyanazon nemű ember nem állhatná ki sokáig egymás mellett; a férfi és a nő azonban addig csipkedi egymást, míg a sok ingerkedésből szerelem lesz. Két ily természetű és külön nemű ember ellenállhatatlanúl vonzódik egymáshoz, eleinte nem szerelemből, hanem inkább harczvágyból, lehet mondani, gyűlöletből, mert mindegyik a saját hibáját látja a másikban, s míg ezt meggyűlöli, lassankint megszünik önmagát szeretni; de nemcsak saját torzképét látja egyik a másikban, minél fogva meggyűlöli, hanem saját értékét is, minél fogva végűl megszeretik egymást. Az egyszerű háló, melybe beleesnek, nem szerelmöket gyújtja lángra, mely öntudatlanul és önként már mindkettejök szivében megszületett, hanem csak szemöket nyitja fel, hogy egymás szivébe tekintsenek és ott, mint tükörben, meglássák a saját szerelmöket. „Szerelmes én belém! mondja Bencze, no ezt viszonozni kell.” Más részről Beátrisz is hallja, mint itélnek róla:

        …Gúny, gőg czikázik
Szikrázva a szemében; megveti
A mire csak tekint; úgy túlbecsüli
Saját eszét, hogy ahhoz mérve mindent
Fitymál, kicsínyel; ő szeretni nem tud,
Sem elfogadni bárminő alakban
Ily érzeményt: magát oly nagyra tartja

Pedig tud szeretni, a szerelem már meg is van szivében, a nélkül, hogy tudná. De rögtön megtudja, midőn a tükörbe, Bencze szerelmébe pillant és ott meglátja a saját szerelmét.

Miért tüzel fülem? Való-e az?
Gúnyért s daczért mindenki így gyaláz?
Isten veled kevélység, szűzi dacz!
Mögöttetek dicsőség nem tanyáz.
S te, Bencze, csak szeress, én azt viszonzom:
Vad szivem hű kezednek meghajol.
Szeress: én nyájasan összébbre vonzom
A szent kötelet, mely hozzád csatol.
Téged dicsér mindenki: ah, hiszem
Én ezt mindenkinél jobban hiszem.

Hogy a két tárgy közűl melyik vette először birtokába a költő képzeletét s melyik hatott döntőleg a dráma megírására, az meglehetősen henye kérdés, melyre senki sem adhat biztos választ. De az bizonyos, hogy a néző előtt Bencze és Beátrisz foglalják el a főhelyet.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Leonato háza előtt

Leonato, Héro, Beátrisz, egy Futár s Kiséret jönnek.

LEONATO.
Úgy értesülök e levélből, Péter arragoniai herczeg ma estére Messinába érkezik.

FUTÁR.
Azóta közel is járhat; nem volt három mértföldre, a hol elhagytam.

LEONATO.
Sok vitézt veszítettetek ebben az ütközetben?

FUTÁR.
Kevés jelentőset; nevezetest egyet sem.

LEONATO.
Kétszeres diadal, ha a vezér teljes sorokat hoz haza. A mint itt látom, Péter herczeg nagyon kitüntetett egy Claudio nevű flórenczi ifjút.

FUTÁR.
Nagyon meg is érdemelte, de a herczeg is érdeme szerint emlékezett meg róla. Jobban viselte magát, mint ifjú kora igérhette volna, s bárányi alakban oroszláni tetteket vitt végbe. Igazán, messzebb túltett a várakozáson, mintsem tőlem várhatnák, hogy elbeszéljem.

LEONATO.
Van itt Messinában egy bátyja, annak ez nagy örömet szerez.

FUTÁR.
Már vittem is neki leveleket, s úgy látszott, nagyon örült nekik: olyan nagyon, hogy az öröm nem tartóztathatta magát a keserüségnek jeleitől.

LEONATO.
Könnyekre fakadt?

FUTÁR.
Ugyancsak!

LEONATO.
Gyöngéd kiömlése a gyöngédségnek. Nincs igazabb arcz, mint a mit ilyen könnyek mosnak: mennyivel jobb sírni az örömön, mint örülni a siralmon.

BEÁTRISZ.
Hát kérem, Rátarti úr visszatért-e a háborúzásból?

FUTÁR.
Ilyen nevü urat nem ismerek, kisasszony; olyan nem volt az egész seregben.

LEONATO.
Kit kérdesz te, húgom?

HÉRO.
Bencze urat érti, a páduait.

FUTÁR.
Oh az visszajött, és jókedvű, mint mindig.

BEÁTRISZ.
Itt Messinában nyílt kihívást tűzött ki, s nyílversenyre hítta Cupidót; bátyám bohócza meg, a kihívást olvasva, aláírta azt Cupido helyett, s viszont kihívta őt, de madárnyílra. – Ugyan kérem, hányat ölt meg és mennyit evett ebben a háborúban? De először is, mennyit ölt? Mert megigértem, megeszem, a mit megöl.

LEONATO.
Húgom, te sokat róvsz Bencze rovására; de majd megfelel ő magáért, tudom azt.

FUTÁR.
Ebben a háborúban jeles szolgálatokat tett.

BEÁTRISZ.
Talán sok volt a romlott étel, s azt segített megenni: hatalmas tráncsér-hős, kitünő étvágya van.

FUTÁR.
És jó katona is, kisasszony.

BEÁTRISZ.
És jó katona is, kisasszonynak; de hát férfinak milyen?

FUTÁR.
Férfinak férfi, embernek ember, duzzad az erélytől.

BEÁTRISZ.
Meghiszem: duzzad a ruhája; no a mi a ruházatot…… Jó, jó; mindnyájan haladók vagyunk.

LEONATO.
Uram, félre ne értsd a húgomat. Afféle pajkos háború foly közte és Bencze úr közt: sohasem találkozhatnak, hogy kötődő élcz-ütközet ne támadjon köztök.

BEÁTRISZ.
A miben ő sohasem nyer. Utolsó ütközetünkből öt tehetsége közűl négy bénán ment haza s most az egész embert csak egy igazgatja; ha még maradt annyi leleménye, hogy a hol fázik, betakarja, ám hadd hordja ezt, megkülönböztetésűl a lovától, mert ennyiből áll egész kincse, a miről értelmes teremtésnek ismerhetni. Ki most a pajtása? Neki minden hónapban új testi-lelki barátja van.

FUTÁR.
Hogy-hogy?

BEÁTRISZ.
Nagyon könnyen: a hűséget csak úgy viseli, mint a süvegjét: mindig az új divat szerint váltja.

FUTÁR.
Látom, kisasszony, ezt a leventét aligha írta barátai lajstromába.

BEÁTRISZ.
Ha benne volna, elégetném. De, kérem, mondja, ki a barátja? Nincs ott valami ifju szeleburdi, a ki az ördöghöz akar vele útazni?

FUTÁR.
Többnyire a nemes Claudio társaságában van.

BEÁTRISZ.
Teremtőm! Erre úgy ráragad, mint a betegség: hamarabb megkapni, mint a pestist, s a ki megkapja, belebomlik. Isten óvja a nemes Claudiót: ha megkapta a Benczét, ezer aranyába kerül, míg kigyógyúl.

FUTÁR.
Kisasszony, én önnel békét tartok.

BEÁTRISZ.
Szívesen, jó barát.

LEONATO.
Húgom, te ugyan sohasem esel mélabúba.

BEÁTRISZ.
Nem míg egy rekkenő január nem lesz.

FUTÁR.
Jön Péter herczeg.
Péter Herczeg, János, Claudio, Bencze, Boldizsár s többen jönnek.

HERCZEG.
Kedves Leonato úr, elénk jön, hogy bajt fogadjon bel. Más kerülni szokta a költekezést, ön még keresi.

LEONATO.
Az én házamba sohasem jött baj a felséged képmásában: mert ha a baj elmegy, örömnek kell ott maradni; de ha felséged távozik, csak bánatom marad, a boldogság búcsút vesz.

HERCZEG.
Igen szívesen veszi magára terhét. – Ez az ön leánya?

LEONATO.
Anyja úgy mondta.

BENCZE.
Kételkedett benne, uram, hogy megkérdezte?

LEONATO.
Nem, Bencze úr; ön akkor még gyermek volt.

HERCZEG.
Ezt megkaptad, Bencze: ebből kitalálhatjuk, mi vagy, mióta megemberkedtél. – Igazán, a leány egészen atyjára ütött. – Örüljön, kisasszony, mert egy tiszteletre méltó atyához hasonlít.

BENCZE.
Ha atyja is Leonato úr s bár mennyire hasonlítson hozzá, nem tenné vállára ennek a fejét egész Messináért.

BEÁTRISZ.
Csodálom, Bencze úr, hogy beleszól; senki sem figyelt rá.

BENCZE.
Hogy-hogy, kedves Gáncs kisasszony, él még?

BEÁTRISZ.
Meghalhat-e a gáncs, míg ilyen ennivalót talál, mint Bencze úr? Maga az udvariasság is gáncscsá változik át, ha ön a közelébe jut.

BENCZE.
Akkor az udvariasság köpönyegforgató. De az bizonyos, hogy engem minden hölgy szeret önön kívül, s én szeretném, ha szivem azt súgná, hogy nem vagyok kemény szivű, mert’ucscse, egyet sem szeretek.

BEÁTRISZ.
Drága szerencséje az asszonyoknak, különben egy konok üldöző zaklatná őket. Én hálát adok az Istennek és hideg véremnek: részben egy értelemben vagyok önnel. Inkább hallgatnám, hogy ugatja meg kutyám a varjakat, mint egy férfi szerelmi esküjét.

BENCZE.
Isten tartsa meg ebben a gondolkodásban, egyik-másik úri ember megmenekűl a karmolt arcz végzetétől.

BEÁTRISZ.
Nem sokat árthatna a karmolás, ha az az arcz olyan volna is, mint az öné.

BENCZE.
Ritka papagály-tanító!

BEÁTRISZ.
Inkább madár az én nyelvemmel, mint vad az önével.

BENCZE.
Bár a lovam volna olyan gyors, mint a nyelve, s olyan kitartó. De maradjon, kérem, Isten hírével: én befejeztem.

BEÁTRISZ.
Mindig ilyen gebe-tréfával végezi: régen ismerem.

HERCZEG.
Száz szónak is egy a vége. Leonato – Claudio úr és Bencze úr! – érdemes barátunk Leonato mindnyájatokat meghívott. Mondom neki, hogy mi legalább egy hónapig itt maradunk, és ő mégis jó szivvel könyörög, bár tovább itt tartson valami véletlen; s esküdni mernék, hogy nem képmutatásból, hanem szivéből könyörög.

LEONATO.
Bizony, nem esküdnék felséged hamisan. (Jánoshoz.) Hadd üdvözöljem önt is, uram: kibékülvén herczegi bátyjával, fogadja teljes hódolatomat.

JÁNOS.
Köszönöm. Én nem vagyok sok beszédű ember, de köszönöm.

LEONATO.
Tessék előre, felség!

HERCZEG.
Kezed’, Leonato; menjünk együtt.
        (Mind el, kivéve Benczét és Claudiót.)

CLAUDIO.
Bencze! megjegyezted Leonato leányát?

BENCZE.
Meg nem jegyeztem, de láttam.

CLAUDIO.
Hát nem kedves egy leány?

BENCZE.
Egyszerű igaz véleményemet kérded-e, mint egyenes ember szokta kérdezni, vagy azt akarod, hogy szokásom szerint a szép nem esküdt zsarnoka szóljon belőlem!

CLAUDIO.
Nem, nem: kérlek, szólj, józan itélettel.

BENCZE.
Hát biz ő, úgy gondolom, nagy dicsőitésre kicsi, nagy tündöklésre fekete, nagy felmagasztalásra alacsony, ajánlására annyit mondhatok, ha más volna, mint a mi, nem volna szép, s mivel nem más, mint a mi, én nem szerettem belé.

CLAUDIO.
Azt gondolod, tréfálok: kérlek, szólj komolyan, hogy tetszik?

BENCZE.
Meg akarod venni, hogy úgy tudakozol utána?

CLAUDIO.
Megvehetne-é a világ ilyen kincset?

BENCZE.
Meg hát, s aztán tokot neki, a mibe tegye. De csakugyan komolyan beszélsz-e? vagy Csalóka Péter módjára el akarod hitetni, hogy Cupido vak létére meglátja fektében a nyúlat s hogy Vulkán nem kovács, hanem ács? Milyen kulcsból énekeljek, hogy bele találjak hangodba?

CLAUDIO.
Az én szememben Héro a leggyönyörűbb teremtés, a kit valaha láttam.

BENCZE.
Én is látok pápaszem nélkül, de effélét nem látok rajta: az unokahúga, csak ne volna olyan szilaj, annyival túlhaladná szépségre, mint május elseje deczember utolját. De remélem, nem akarsz megházasodni?

CLAUDIO.
Aligha bíznám magamban, bár megesküdtem volna is az ellenkezőre, ha Héro hozzám jönne.

BENCZE.
Csakugyan ennyire vagyunk? Hát nincs a világon ember, a ki süvegét gond nélkül akarná hordani? Sohsem láthatok eztán hatvanas agglegényt? Csak rajta: ha nyakadat igába akarod hajtani, tűrd a törését és sohajtozd el a vasárnapokat. – A herczeg visszajött, téged keres.

Péter Herczeg jő.

HERCZEG.
Micsoda titok tartott vissza, hogy nem jöttetek velünk Leonatóhoz?

BENCZE.
Szeretném, ha rászorítna felséged, hogy kimondjam.

HERCZEG.
Hát parancsolom, jobbágyi hűségedre.

BENCZE.
Hallod ezt, gróf Claudio? Én tudok hallgatni, mint a néma, ezt meghiheted; de jobbágyi hűségemre! jól megértsd, jobbágyi hűségemre. – Hát szerelmes. – Kibe? kérdezi, úgy-e, fölséged? – Bizony a válasz rövid. Héróba, Leonato rövid leányába.

HERCZEG.
Ha úgy volna, mondta volna.

BENCZE.
Mint a régi nóta, uram: nem is volt úgy, most sincsen úgy, adja Isten, ne legyen úgy.

CLAUDIO.
Ha szenvedélyem meg nem változik, ne adja Isten, hogy máskép legyen.

HERCZEG.
Ámen, ha szereted: mert ez a hölgy nagyon érdemes reá.

CLAUDIO.
Azért mondja, fölség, hogy hitegessen?

HERCZEG.
Hitemre, azt mondom, a mit gondolok.

CLAUDIO.
Szavamra mondom én is azt.

BENCZE.
Én pedig, hitemre és szavamra, azt, a mit én gondolok.

CLAUDIO.
Hogy szeretem, érzem.

HERCZEG.
Hogy érdemes rá, tudom.

BENCZE.
Hogy én se nem érzem, hogy lehet őt szeretni, se nem tudom, mivel érdemli: ez oly meggyőződés, a mit a tűz sem olvaszthatna ki belőlem! kész volnék máglyán halni érte.

HERCZEG.
Te a szépség megtagadásában mindig ily makacs eretnek voltál.

CLAUDIO.
De csak akaratán tett erőszakkal tudja megállani a helyét.

BENCZE.
Hogy világra hozott egy asszony, köszönöm neki; hogy táplált, szintén alázatos köszönetet mondok érte; de hogy szarut engedjek tűzni homlokomra s tülkömet ilyen láthatatlan szíjon viseljem: már ezt bocsássák meg nekem az asszonyok. Mivel nem akarom őket azzal sérteni, hogy valamennyiökben kételkedjem, úgy adok igazat magamnak, hogy egynek sem hiszek. Elvégre (hogy ne jussak jégre) holtig legény maradok.

HERCZEG.
Látlak én még téged ez életben szerelemtől halványodva.

BENCZE.
Dühtől, betegségtől, éhségtől, meglehet, fölség; szerelemtől nem. Ha bebizonyítja, hogy valaha több vért veszítek szerelem miatt, mint a mit itallal pótolok: szúrja ki a szememet egy versfaragó pennájával s akaszszon ki egy bordélyház ajtajára, czégér gyanánt, a vak Cupido helyett.

HERCZEG.
Jól van, ha valaha e hittől eltérsz, jeles tanúságul szolgálsz.

BENCZE.
Ha eltérek, nem bánom, dugjanak üvegbe, mint egy macskát, s lőjetek rám czélba, és a ki eltalál, veregessék meg a vállát és híják Ádámnak.

HERCZEG.
Majd megmutatja az idő:
„Akármilyen vad a bika,
Majd megtöri még az iga.”

BENCZE.
A vad bikát, meglehet; de ha valaha Bencze is érzelgősen aláhajtja a nyakát: messék ki a bika szarvát s tűzzék az én homlokomra; festessenek le otrombán, és akkora betűkkel, mint azt szokták kiírni: „Itt jó fuvaros-ló kapható”, írják alá a képemnek: „Itt láthatni Benczét, megházasodva.”

CLAUDIO.
Sokat emlegeted a szarvakat!

HERCZEG.
Bizony, ha Ámor el nem pazarolta minden nyilát Velenczében, meglakolsz te ezért.

BENCZE.
Előbb kimozdul sarkából a föld!

HERCZEG.
Jó, jó: majd más hitre térít az idő. De most, barátom Bencze, siess Leonatóhoz, üdvözöld a nevemben, s mondd meg neki, nem maradok el a vacsoráról, mert nagy készületeket tett hozzá.

BENCZE.
Megfelelek a küldetésnek emberséggel; ezzel ajánlom fölséged…

CLAUDIO.
Isten ótalmába; kelt saját lakomban, (ha volna)…

HERCZEG.
Július 6-án; szerető barátod Bencze m. k.

BENCZE.
Ej, ne tréfáljanak, ne tréfáljanak! Hiába csipkézik beszédjök szövetét ilyen ócska hulladékkal, ha a csipke csak fityeg rajta. Ha ó szólásformákkal csúfolkodnak, előbb vessenek számot a lelkiismeretökkel. De már megyek        (Bencze el.)

CLAUDIO.
Fölség, nekem most egy nagy jót tehet.

HERCZEG.
Szeretetem tied: tanítsd meg őt,
Mi jót tehet: meglásd, mi kész javadra
Akármilyen nehéz leczkét tanulni.

CLAUDIO.
Uram, van-é Leonatónak fia?

HERCZEG.
Nincs senki, Héro egyetlen leánya. Szereted őt, Claudio?

CLAUDIO.
        Uram, mikor
E most bevégzett hadra készülődtünk,
Katona-szemmel néztem még reá:
Tetszett bizony, de durvább munka várt rám,
Semmint az érzelem komolyra nőjön;
De visszatérve most s a harczi gondok
Elszállva fészkeikből: hült nyomokba
Szerelmi gyöngéd édes vágy tolúl,
Azt súgja-búgja, hogy Héró milyen szép,
S hogy őt szerettem már a harcz előtt.

HERCZEG.
No most szerelmesek módján beléfogsz,
S egész kötetnyi szóval fenyegetsz
Ha szereted szép Hérót, ám szeresd,
Beszélek véle én s atyjával is:
Ne félj, tied lesz. Nos, nem e miatt
Kezdtél-e szőni kedves vallomást?

CLAUDIO.
Gyorsan gyógyítja a szerelmi bajt,
Ha már az arczomon felismeri.
De, hogy szerelmem mohónak ne lássék,
Talán a kúra hosszabb is lehetne?

HERCZEG.
Mért lenne a híd szélesebb a víznél?
Mért adni többet annál, a mi kell?
S lásd, ennyi kész is: te szeretsz, ez egy;
Bajodra ír kell, ezt megszerzem én.
Ma este bál leszen, helyetted ott
Szerepet én játszom álruhában;
Hérónak azt mondom, Claudio vagyok
Kitárom a keblébe szivemet,
Fülét erővel is rabbá teszem,
Meghódítom szerelmetes mesémmel,
Aztán megegyezünk atyjával is,
S a végeredmény az, hogy ő tied lesz.
De most dologra hát, lássunk utána.
        (Mind el.)

II. SZÍN.

Szoba Leonato házában.

Leonato és Antonio.

LEONATO.
Hogy vagy, öcsém? Hol van a fiad? gondoskodott a zenéről?

ANTONIO.
Utána lát szorgalmasan. De, bátyám, különös újságot mondhatok, a miről nem is álmodtál.

LEONATO.
Valami jót?

ANTONIO.
Majd az eredmény üti rá a pecsétet; de a borítéka jó: kívül jót mutat. A herczeget és Claudiót, a mint kertemben a sürű lombos fasor közt sétáltak, egyik emberem kihallgatta: a herczeg fölfedezte Claudiónak, hogy ő szerelmes húgomba, a te leányodba, s hogy az éjjel meg is akarja ezt neki vallani táncz közben; és ha leányod is beleegyez, mindjárt tarkón akarja ragadni az időt, hogy veled is rögtön beszéljen.

LEONATO.
Van annak a ficzkónak esze, a ki neked ezt mondta?

ANTONIO.
Ügyes, szemes legény; majd érte küldök: vallasd ki magad.

LEONATO.
Nem, nem: tartsuk álomnak míg be nem teljesűl; de leányomat mégis értesíteni kell, hogy jobban kész legyen a válaszra, ha véletlenül mindez igaz lenne. Eredj beszélj vele. (Több személy átmegy a színpadon.) Atyafiak, már tudjátok, mi a dolgotok. – Oh kérlek, barátom, te gyere velem: reád nagy szükségem van. – Atyafi, el ne felejtsétek, hogy kevés az idő.        (El.)

III. SZÍN.

Más szoba Leonato házában.

János és Konrád.

KONRÁD.
Mi a manó, uram, miért ilyen mód nélkül szomorú?

JÁNOS.
Mód nélküli az ok is, a mi szomorít, azért szomorúságom is határtalan.

KONRÁD.
De az okosságra kellene hallgatni.

JÁNOS.
Ha rá hallgatok is, mi jót hoz?

KONRÁD.
Ha mindjárt orvoslást nem is, legalább békés türelmet.

JÁNOS.
Csodálom, hogy te, a ki (mint mondod) Saturnus jegyében születtél, abban fáradozol, hogy erkölcsi orvosságot alkalmazz gyilkos bajomra. Én nem tudom rejtegetni, a milyen vagyok; nekem szomorkodnom kell, ha okom van rá, s nem mosolygok senki tréfájára; én eszem, ha étvágyam van, és nem várok senki után; alszom, ha alhatnám, nem törődöm senki dolgával; nevetek, ha kedvem van és nem czirogatok senkit, ha duzzog.

KONRÁD.
Igen, de nem szükség ezt oly igen kimutatni, míg észrevétlenűl is teheti. Múltkor pártot ütött bátyja ellen, s ő csak nem rég fogadta vissza kegyelmébe, a hol bizony nem verhet erős gyökeret, ha csak szép időjárással nem, a mit maga csinál magának; jó nyarat kell teremtenie a saját aratásához.

JÁNOS.
Inkább lennék vad csipke a tüske közt, mint rózsa az ő kegyelmében; jobban összefér a véremmel, hogy megvessen minden ember, mint az, hogy valakinek saraglyájába fogódzam, kegyelmet lopni; e részben, bár udvarias hizelgőnek senki sem tarthat, azt nem tagadhatja, hogy szókimondó ficzkó vagyok. Bíznak bennem, de szájkosárral; szabadon eresztenek, de kolonczczal: biz én hát nem énekelek a kalitkában. Ha szám volna, harapnék; ha szabadságom volna, élném világomat; de a mostani körűlmények közt, hadd legyek én, a mi vagyok: ne törődjél azzal, hogy megváltoztass.

KONRÁD.
Elégedetlenségének nem veheti semmi hasznát!

JÁNOS.
Teljes hasznát kiveszem, mert mindig csak azt használom. Ki jön itt?
Borachio jő.

JÁNOS.
Mi újság, Borachio?

BORACHIO.
Amonnan jövök a nagy vacsoráról. Bátyját, a herczeget, királyilag vendégelik Leonatónál; aztán egy házassági tervről is tudok valamit.

JÁNOS.
Nem szolgálhatna-e ez a terv alapúl, hogy valami csalárdságot építsünk reá? Ki az a bolond, a ki eljegyzi magát az örök nyugtalanságra?

BORACHIO.
Nem más, mint bátyjának jobb keze.

JÁNOS.
Kicsoda? a gyönyörűséges Claudio?

BORACHIO.
Épen ő.

JÁNOS.
Nyalka legény! Aztán kit, kit? merre pillantott?

BORACHIO.
Héróra, Leonato leányára és örökösére.

JÁNOS.
Jól megtollasodott tavaszi csibe! Hogy jutottál te mind e hírhez?

BORACHIO.
A szellőztetést bízták reám, s a mint egy dohos szobában hordoztuk a füstölőt, jön a herczeg és Claudio karon fogva, komoly beszélgetés közt; én elbújtam a szőnyeg mögé, ott hallottam, mikor megegyeztek, hogy a herczeg megkérje Hérót magának, s ha megkapja, adja át Claudio grófnak.

JÁNOS.
Jertek, jertek, menjünk oda: ez még táplálékot adhat az én elégedetlenségemnek. Az a nagyra-kapó fattyú bukásom egész dicsőségében osztozik: ha bárhogyan gáncsot vethetek útjába, megáldom érte magamat. Bennetek bízom: segítségemre lesztek?

KONRÁD.
Halálig, uram.

JÁNOS.
Jerünk a nagy vacsorához: annál nagyobb az újongásuk, hogy én fejet hajtok. Bár a szakács is az én indulatommal volna! – Menjünk, kutassuk, mit lehet tenni?

BORACHIO.
Mi követjük hűségesen.

        (Elmennek.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Csarnok Leonato házánál.

Leonato, Antonio, Héro, Beátrisz és mások.

LEONATO.
János gróf nem volt itt vacsorán?

ANTONIO.
Én nem láttam.

BEÁTRISZ.
Milyen savanyú úr az a gróf: nem nézhetek rá, hogy egy óra múlva gyomorégést ne kapjak.

HÉRO.
Szörnyű mogorva hangulatú.

BEÁTRISZ.
Az volna a derék ember, a ki középúton járna közte és Bencze között: az egyik olyan, mint a kőszent, egyet se szól; a másik olyan, mint úri asszony első gyermeke, mindig csacsog.

LEONATO.
Úgy hát felét Bencze nyelvének János gróf szájába, felét János gróf mogorvaságának Bencze arczára…

BEÁTRISZ.
Jó lábbal, jó innal, elég pénzzel erszényében: az ilyen ember bátyám, akármelyik asszonyt megkaphatná a világon,… ha meg tudná nyerni a jó indulatát.

LEONATO.
Biz Isten, húgom sohasem kapsz férjet, ha nem zabolázod a nyelvedet.

ANTONIO.
Igazán, nagyon hamis vagy.

BEÁTRISZ.
Nagyon hamis jobb, mint hamis: legalább nem szaporítom Isten adományát: mert meg van írva, hogy „hamis borjúnak rövid szarvat ád az Isten,” a nagyon hamisnak tehát nem ád semmilyet.

LEONATO.
Így hát, ha nagyon hamis vagy, neked nem ád az Isten semmilyen szarvat.

BEÁTRISZ.
Nem, ha férjet nem ád; ezért az áldásért térden könyörgök neki minden este, minden reggel. Teremtőm! el nem tudnák szenvedni egy férjet, a szakálas pofájával: inkább hálnék szőrpokróczban.

LEONATO.
Akadhatsz olyan férjre is, a kinek nincs szakálla.

BEÁTRISZ.
Hát azzal mit csinálnék? Felöltöztessem a magam ruhájába, szobalányt neveljek belőle? A melyiknek szakála van, az már nem ifjú; a melyiknek nincs szakála, az még nem ember: a ki már nem ifjú, nem nekem való; a ki még nem ember, én nem vagyok neki való: tehát holtig petrezselymet árulok.

LEONATO.
Az ördög veszi meg a te petrezselymedet.

BEÁTRISZ.
Igen? majd megkinálom vele; elmegyek a pokol kapujához; de tudom, be nem bocsát, elküld onnan: „Eredj a mennyországba, Beátrisz, itt nincs hely a leányoknak;” én összeszedem a petrezselymemet, fölmegyek Szent Péterhez, az égbe; az majd megmutatja, hol ülnek az agglegények; ott élünk vigan, világfogytáig.

ANTONIO.
Jó, jó, húgom. (Héróhoz.) Remélem, te az apád szavára hallgatsz.

BEÁTRISZ.
Bizonyosan: neki kötelessége szép bókot csapni, s azt mondani: „Atyám, a mint önnek tetszik;” de mindamellett, húgom, szép legyen ám a legény, vagy különben csapj egy másik bókot, s mondd azt: „Atyám, a mint nekem tetszik.”

LEONATO.
Látlak én még téged, húgom, férjedhez simulva.

BEÁTRISZ.
Addig ugyan nem, míg az Isten más agyagból nem alkotja a férfiakat, mint földből. Hát ne sértené-e az a nőket, hogy rajtok egy maroknyi irdatlan por uralkodjék, hogy éltöket egy rakás otromba sárra bízzák? Nem, bácsi, nekem egyik sem kell: Ádám ivadékai mind testvéreim: bizony bűnnek tartanám, rokonomhoz menni nőül.

LEONATO.
Leányom, e ne felejtsd, a mit mondtam: ha a herczeg csakugyan körűlvesz, tudod már, mint viseld magad’.

BEÁTRISZ.
A zenében lesz a hiba, húgom, ha idején férjhez nem jutsz. Ha a herczeg nagyon ostromolna, mondd neki, hogy mértéket kell tartani mindenben, s így tánczolj ki a válasz elől. Mert lásd, Héro, az eljegyzés, az esküvő, meg a megbánás olyan, mint a kopogós, a minét, meg a keringő: az első heves, eleven, mint a kopogós, csupa tűz és csapongás; az esküvő illedelmes, módos, mint a minét, egészen ünnepélyes és méltóságos; s aztán következik a megbánás, előbb lassan, azután mindig sebesebben, sebesebben, míg a sírjába nem szédűl.

LEONATO.
Húgom, te gonosz színben látod a földi pályát.

BEÁTRISZ.
Csak jó a szemem, bácsi, meglátom fényes nappal a templomot.

LEONATO.
Jönnek az álarczos vendégek; öcsém, adjunk helyet!

Péter herczeg, Claudio, Bencze, Boldizsár, János, Borachio, Margit, Ursula és mások jönnek álarczban.

HERCZEG.
Szép hölgy, megnyerheti egy sétára hódolója?

HÉRO.
Ha lassan sétál, nyájasan néz és egyet sem szól, öné vagyok a sétára, kivált mikor odább sétálok.

HERCZEG.
Társaságban velem?

HÉRO.
Talán úgy is, ha kedvem lesz.

HERCZEG.
Mikor lesz kedve?

HÉRO.
Ha megtetszik arcza: mert Isten őrizzen, hogy olyan legyen a lant is, a milyen a tokja.

HERCZEG.
Az én álarczom Philemon kunyhója, benn a házban Jupiter tanyáz.

HÉRO.
Akkor álarcza zsúpos volna.
        (Félrevonúlnak.)

MARGIT.
Halkan szólj, ha szerelemről beszélsz.

BOLDIZSÁR.
Jól van. Szeretném, hogy szeress.

MARGIT.
Én nem szeretném, saját jóvoltodért nem, mert sok rossz tulajdonságom van.

BOLDIZSÁR.
Mondj egyet.

MARGIT.
Hangosan imádkozom.

BOLDIZSÁR.
Annál jobban szeretlek érte: a hallgató rámondhatja az áment.

MARGIT.
Adjon Isten nekem jó tánczost!

BOLDIZSÁR.
Ámen.

MARGIT.
Aztán távolítsa el tőlem, mihelyt vége a táncznak! – Felelj, ministráns!

BOLDIZSÁR.
Egy szót sem: a ministráns nem felelős.        (Félrevonúlnak.)

URSULA.
Ismerlek jól, Antonio úr.

ANTONIO.
Szavamra, mondom, nem az vagyok.

URSULA.
Ismerlek a fejed rezgéséről.

ANTONIO.
Hogy megmondjam az igazat, ezt csak utánozom.

URSULA.
Sohasem tudnád azt olyan ügyes-ügyetlenül, ha ő maga nem volnál. Itt van az ő száraz keze szőröstül-bőröstül: az vagy, az vagy.

ANTONIO.
Szavamra mondom, nem vagyok.

URSULA.
Eredj, eredj! azt gondolod, nem megismerlek kitünő elmésségedről. Elrejtőzhetik-e az erény? Menj, hallgass, az vagy. A báj mindig kitünik. Elég, elég.        (Félrevonúlnak.)

BEÁTRISZ.
Nem mondanád meg, ki beszélte azt rólam?

BENCZE.
Nem, bocsáss meg.

BEÁTRISZ.
Sem azt, hogy ki vagy te?

BENCZE.
Most nem.

BEÁTRISZ.
Hogy én kényes vagyok és minden elmésségemet a „Száz víg adoma” gyüjteményből szedem. Ezt nem mondhatta más, mint Bencze úr.

BENCZE.
Ki az?

BEÁTRISZ.
Bizonyos vagyok, hogy jól ismered.

BENCZE.
Nem én, igazán nem.

BEÁTRISZ.
Sohasem nevettetett meg?

BENCZE.
De hát ki és mi ő?

BEÁTRISZ.
A herczeg bohócza: igazi sületlen bohócz; csak az a jó tulajdona van, hogy hihetetlen rágalmakat terjeszt. Más nem gyönyörködik benne, csak a léhaság; nem is eszéért kedvelik, hanem fogyatkozásáért: mert mulattatja is, bosszantja is őket; nevetnek is rajta és verik is értte. Bizonyosan most is itt van, ebben az árban: szeretném, ha hajómhoz ütődnék.

BENCZE.
Ha megismerem, elbeszélem neki, mint mondtál.

BEÁTRISZ.
Igen, igen: ő majd hozzám sújt egy-két hasonlatot, a mit ha véletlenül nem vesznek észre, vagy nem nevetnek rajta, e miatt búskomorságba esik, s akkor egy fogoly szárnya megmaradt, mert, a balga, nem vacsorál egész este. (Benn zene.) Menjünk a vezetők után.

BENCZE.
Minden jóba.

BEÁTRISZ.
Ha rosszra vezetnek, ott hagyom őket a másik fordulónál.
Táncz. Aztán mind elmennek, csak János, Borachio és Claudio maradnak.

JÁNOS.
Bizonyos, a bátyám szerelmes Héróba; félrevonúlt atyjával, hogy nyilatkozzék előtte. A nők is kimennek, csak egy álarczos marad.

BORACHIO.
Ez Claudio: ismerem a tartásáról.

JÁNOS.
Nem Bencze úr ön?

CLAUDIO.
Jól találta, az vagyok.

JÁNOS.
Uram, a bátyám szerelmes Héróba; ön nagy kegyben áll nála: kérem, beszélje le erről a szerelemről: az a leány nem hozzá való. Becsületes emberhez illő szolgálatot tesz ön vele.

CLAUDIO.
Honnan tudja, hogy a herczeg szerelmes Héróba?

JÁNOS.
Hallottam, mikor hűséget esküdött neki.

BORACHIO.
Hallottam én is; megesküdött, hogy még ma este nőül veszi.

JÁNOS.
Hallottam, mikor hűséget esküdött neki.

BORACHIO.
Hallottam én is; megesküdött, hogy még ma este nőül veszi.

JÁNOS.
Gyere, menjünk a vacsorához.
        (János és Borachio el.)

CLAUDIO.
Bencze nevében szóltam így, de
Claudio fülével hallom a gonosz hírt.
Bizonynyal úgy van: a herczeg magának
Akarja megszerezni. A barátság
Lehet talán szilárd akármi másban,
De a szerelem dolgában nem az.
Azért saját nyelvével szóljon és
Saját szemével lásson a szerelmes,
Ne bízza másra: a szépség lidércz:
Varázslatán a hűség vérbe olvad.
Hisz mindez oly midennapos eset,
S én bíztam!… Oh Héró, Isten veled!
Bencze visszajő.

BENCZE.
Gróf Claudio?

CLAUDIO.
Az vagyok.

BENCZE.
        No, gyere velem.

CLAUDIO.
Hova?

BENCZE.
A legközelebbi szomorúfűzfához, épen a te dolgodban. Milyen divat szerint hordod majd a fűzkoszorút: a nyakadon-e, mint a tőzsér az aranylánczot? vagy a derekadon, mint katonatiszt a kardkötőjét! Így, vagy amúgy, de hordanod kell, mert a herczeg elvette Héródat.

CLAUDIO.
Adjon Isten hozzá szerencsét!

BENCZE.
Ez már becsületes kupecz módjára van mondva: az is ezzel adja el a jószágát. De gondoltad-e, hogy a herczeg így bánjék veled?

CLAUDIO.
Kérlek, hagyj magamra.

BENCZE.
Ha-hó! most már ütsz-vágsz, mint a vak koldus: a gyerek csente el a kenyeredet s te az ágast ütöd!

CLAUDIO.
Ha te nem mégysz, itt hagylak én.
        (El.)

BENCZE.
Oh szegény megsebzett madár! Most elbuvik a sásba. – Hanem, hogy engem az a Beátrisz akar is ösmerni meg nem is! Én, a herczeg bolondja! – Biz az meglehet, hogy ezt a czímet kaptam, mert víg vagyok. – Hm; de ni-ni, már kész volnék magam ártani magamnak: hiszen nem állok én oly rossz hírben; csak Beátrisznak álnok szeszélye az egész; a világ szerepét magára veszi és annak szájába adja, a mit ő fog reám. Jól van, majd bosszút állok, a hogy lehet.
Péter Herczeg visszajő.

HERCZEG.
Barátom, hol van a gróf? Nem láttad?

BENCZE.
De bizony, fölséges uram; én az imént Fáma kisasszony szerepét játszottam. Itt találtam őt, olyan búsan, mint egy erdei lak. Elmondtam neki (azt hiszem, igazat mondtam), hogy fölséged megnyerte ez s ez kisasszony vonzalmát, és ajánlkoztam mellé úti társúl a legközelebbi fűzfáig, hogy ott vagy koszorút kössünk, mert elhagyta a babája, vagy virgácsot fonjunk, mert megérdemli a verést.

HERCZEG.
A verést? Hát mi a hibája?

BENCZE.
Az az együgyű vétek, a mi az iskolás gyermeké, a ki nagy örömében, hogy madárfészket talált, megmutatja azt pajtásának, ez meg aztán elszedi.

HERCZEG.
Te a bizalmadból vétket csinálnál. A vétek azé, a ki elszedte tőle.

BENCZE.
Úgy sem veszne kárba, ha elkészült volna a virgács, meg a koszorú: a koszorút elviselné ő, a virgácsot pedig fölségednek lehetne ajánlani, a ki, azt gondolom, elszedte a madár fészkét.

HERCZEG.
Én csak meg akarom tanítani énekelni, s aztán visszaadom a gazdájának.

BENCZE.
Ha az ének összevág ezzel a beszéddel, akkor ez igazán szép beszéd.

HERCZEG.
Hanem Beátrisz kisasszonynak pöre van veled: egy tánczosa megmondta neki, hogy te sokat bántod.

BENCZE.
Ohó, ő kínozott meg engem, hogy egy tuskó se állta volna ki; egy cserfatő, ha csak egyetlen zöld levél van rajta, nem tűrte volna szó nélkül; már álarczom is kezdett megelevenedni és csufolódni vele. Azt beszélte nekem (nem gondolva, hogy épen velem beszél), hogy a herczeg bohócza vagyok, hogy léhább vagyok, mint a lágy-idő; és szórta rám egyik gúnyt a másik után, oly hihetetlen özönnel, hogy én csak álltam, mint az egyszeri ember a czéltábla mellett, melyre egész hadsereg lövöldöz. Beszéde tőr, minden szava szúr; ha lehellete is olyan rettenetes volna, mint a csetepatéja, nem maradna élő a közelében, megmérgezne mindent, egész az éjszaki csillagig. Én nőül nem venném, ha mindaz rá szállna is, a mi Ádámé volt a bűnbe-esés előtt: rá tudná szorítani Herkulest a nyársforgatásra, sőt felapríttatná vele a buzogányát, hogy a tüzet is megrakja belőle. Ej, ne is beszéljünk róla: meglássa, ez a leány maga a pokolbeli Áte, csak a ruhája jobb. Adná Isten, hogy valami tudós megint visszaidézné oda: mert míg itt van, a pokolban bizonyosan olyan nyugton lehet élni, mint akármelyik sekrestyében, s az emberek szántszándékkal követik el a bűnt, mivel oda akarnak jutni: így valósággal minden zavar, rémület és háborúság az ő nyomán jár.
Claudio, Beátrisz, Héro, Leonato jönnek.

HERCZEG.
Nézd, itt jő.

BENCZE.
Nincs felségednek valami rám bízni valója a világ túlsó végén? Most szivesen elmegyek az Antipodesekhez a legcsekélyebb apróságért, a mi fölségednek eszébe jut: hozok egy fogpiszkálót Ázsia legútolsó széléről; elhozom a János pap lába nyomának mértékét; csenek egy szálat a nagy khán szakálából; vagy követségbe indulok a Pigmäusokhoz inkább, mint három szót váltsak ezzel a harpiával. Nem parancsol velem?

HERCZEG.
Nem; csak kérlek, maradj velünk.

BENCZE.
Oh teremtőm, de itt egy olyan tál van, a miből én nem ehetném: nem férhetek össze Csupanyelv asszonysággal.        (El.)

HERCZEG.
Lám, lám, kisasszony, elveszítette Bencze úr szivét.

BEÁTRISZ.
Igazán el, fölség: előbb egy időre ide adta kölcsön s én kamatot is adtam rá, kettős szivet egyért; de nem régiben visszanyerte hamis koczkán: jól mondja fölséged, hogy elveszítettem.

HERCZEG.
Ezzel leterítette őt, kisasszony, igazán leterítette.

BEÁTRISZ.
Nem szeretném, hogy ő terített volna le; bizony bolondok anyjává lennék. Ime, elhoztam gróf Claudiót, a kit fölséged értem küldött.

HERCZEG.
Nos, grófom, hogy és mint? miért vagy olyan szomorú?

CLAUDIO.
Nem vagyok én szomorú, fölség.

HERCZEG.
Hát? Beteg?

CLAUDIO.
Az sem, uram.

BEÁTRISZ.
A gróf se szomorú, se beteg, se víg, se egészséges: olyan édes, mint a czitrom, és épen olyan féltékeny színű.

HERCZEG.
Bizony, kisasszony, azt hiszem, jól magyarázza a czímlapját; de ha a grófnak csakugyan az a baja, biz Isten, balul vélekedik. Nos, Claudio, megkértem nevedben a szép Hérót, s meg is van nyerve; beszéltem atyjával, az ő áldása biztosítva; a házasság napja kitüzve: adjon Isten neked boldogságot!

LEONATO.
Gróf, fogadd leányomat és vele vagyonomat: ő félsége szőtte e házasságot s a mennyei fölség áment mond reá.

BEÁTRISZ.
Szóljon, gróf úr: kegyeden a sor.

CLAUDIO.
Hallgatás az öröm legjobb hirnöke: nagyon kevéssé volnék boldog, ha ki tudnám mondani, mennyire az vagyok. Kisasszony, a mint ön az enyim, én az öné vagyok: oda adom magam’ egészen és epedek a cseréért.

BEÁTRISZ.
Szólj, húgom, vagy ha nem tudsz, tapaszd be száját egy csókkal, ne hagyd beszélni őt se.

HERCZEG.
Lelkemre, kisasszony, kegyednek víg a szive is.

BEÁTRISZ.
Hála Istennek, fölség, biz ez a szegény bohó sziv mindig szél védte oldalra húzódik a bú elől. – Húgom azt súgja a gróf fülébe, hogy a gróf benn a szivébe’.

CLAUDIO.
Igazán, édes rokon.

BEÁTRISZ.
Teremtőm, adj házasságot! Így visznek minden leányt világra, csak engem aszal el a nap. Ülhetek a sutba, férjért pityeregni.

HERCZEG.
Teremtsek-e rögtön egyet?

BEÁTRISZ.
Jobb szeretnék a fölséged atyja teremtéséből. Nem volt fölségednek soha olyan öcscse, mint maga? Atyja pompás férjeket teremtett, csak leány kellene melléjök.

HERCZEG.
Elfogadna-e engem, kisasszony?

BEÁTRISZ.
Nem én, fölség, míg mást kaphatok hétköznapra: fölséged nagyon drága volna mindennapi viselőnek. – De, alásan esedezem, bocsásson meg fölséged: én csak tréfás beszédre születtem, nem komoly ügyekre.

HERCZEG.
Hallgatása legjobban sértene engem; vidámsága legjobban áll önnek: mert kétségkivül víg órában született.

BEÁTRISZ.
Azaz, fölség, az anyám bizony sikolthatott; de volt fölöttem egy csillag, melynek fénye tánczra rezgett, az alatt születtem én (Héróhoz és Claudióhoz.) Kedves rokonok, Isten adjon nektek sok örömet.

LEONATO.
Húgom, utána látsz-e annak a dolognak, a miről szóltam?

BEÁTRISZ.
Jaj, bácsi, irgalom, kegyelem! – Bocsánat, fölség!        (Beátrisz el.)

HERCZEG.
Lelkemre mondom, eleven kedvű leány.

LEONATO.
Nem igen van melancholikus elem benne, fölség; nem komoly ez soha, csak ha alszik; de még akkor sem: a leányomtól hallottam, hogy olykor, ha rosszat álmodik, fölkaczag s arra fölébred.

HERCZEG.
Férjről hallani sem akar.

LEONATO.
Oh, semmi szín alatt; minden kérőjét kitréfálja a sodrából.

HERCZEG.
Pompás feleség volna Benczének.

LEONATO.
Teremtőm! ha egy hétig együtt élnének, agyon beszélnék egymást.

HERCZEG.
Claudio, mikor akarsz a pap elébe menni?

CLAUDIO.
Holnap, uram; mankón halad az idő, míg a szerelem túl nincs minden szertatáson.

LEONATO.
A jövő hétfőig nem, édes fiam, a mi mához épen egy hét; így is rövid az idő, hogy mindent kedvemre elrendezhessünk.

HERCZEG.
Ej, no, fejet csóválsz erre a hosszú lélekzetvételre; de ne félj, Claudio, ez az idő nem mulik tőlünk lomhán. Egy herkulesi munkát akarok ez alatt végbe vinni, a mi abból áll, hogy Benczét és Beátriszt egymáshoz kapcsoljam a vonzalomnak egész hegylánczával. Szeretném, hogy házasság legyen belőle, s nincs kétségem, hogy kikerekíthetjük, ha ti hárman segítségemre lesztek, a mint én az utasítást adom.

LEONATO.
Uram, én parancsára állok, ha tíz éjjeli virrasztásomba kerül is.

CLAUDIO.
Én is, fölség.

HERCZEG.
Hát ön, kedves Héró?

HÉRO.
Én is kész vagyok minden illő szolgálatra, hogy unokatestvéremet jó férjhez juttassuk.

HERCZEG.
Nem is olyan kétségbeesett vőlegény ám Bencze. Annyit mondhatok, hogy nemes törzsből való, kipróbált bátorságú, szilárd becsületességű ember. Majd megtanítom önt, mikép hangolja unokatestvérét, hogy szerelembe essék Bencze iránt; magam pedig, a kettőtök segítségével, majd Benczét veszem körül, hogy fürge elméje és finnyás étvágya daczára szerelembe essék Beátrisz iránt. Ha ezt ki tudja vinni, Cupido eldobhatja nyilait, mienk lesz a dicsősége, mert csak mi vagyunk a szerelemistenek. Gyertek velem, majd elmondom a csel tervét.        (Mind el.)

II. SZÍN.

Más szoba Leonato házában.

János és Borachio.

JÁNOS.
Úgy van, Claudio gróf elveszi Leonato leányát.

BORACHIO.
Igen, uram; de én keresztet vethetek útjába.

JÁNOS.
Akármilyen kereszt, gát vagy akadály, az nekem orvosság lesz: beteg vagyok bele, úgy gyűlölöm, s a mi az ő érzelmét visszásan éri, az enyimet egyenesen gyógyítja. Hogy vethetsz keresztet e házasság elé?

BORACHIO.
Nem becsületesen, uram, de olyan jól eltakarva, hogy semmi becstelenség nem látszik ki alóla.

JÁNOS.
Add elő röviden.

BORACHIO.
Gondolom, mondtam már kegyelmességednek, most egy éve, hogy mily bizalmasan állok Margittal, Héro társalgónőjével.

JÁNOS.
Emlékszem.

BORACHIO.
Rávehetem, hogy akármilyen késő óráján az éjszakának kinézzen kisasszonya szobájának ablakából.

JÁNOS.
S mi lesz ebben életre való, a mi halált hozhat ama házasságra?

BORACHIO.
A méreg ott lappang, csak keverni kell. Ön elmegy bátyjához, a herczeghez; nem kiméli a szót; elmondja neki, hogy bizony árt a saját becsületének, ha a derék Claudiót (a kinek magasztalását ön is hatalmasan tódítja) olyan szennyes személylyel házasítja össze, mint Héro.

JÁNOS.
Mivel adhatok erről bizonyítékot?

BORACHIO.
Lesz elég bizonyíték, hogy megcsalja a herczeget, kétségbeejtse Claudiót, tönkre tegye Hérót és megölje Leonatót. Kell egyéb eredmény?

JÁNOS.
Csak keseríthessük őket, akármire vállalkozom.

BORACHIO.
Menjen hát; lessen ki alkalmas órát, hívja félre bizalmasan Péter herczeget és Claudiót, mondja nekik, hogy ön tudja, hogy Héro az én szeretőm; úgy mutassa, mintha féltené a herczeget és Claudiót, mintha szivén viselné bátyja becsületét, a ki ezt a házasságot szőtte és az ő barátja jó hírét, a kit meg akarnak csalni egy hajadonnak látszó leánynyal, mintha csak azért fedezne föl mindent. Ők aligha hiszik ezt bizonyíték nélkül; de ajánljon nekik próbát, a mi a legélethívebb lesz: hadd lássanak engem Héro ablakánál, hadd hallják, mikor Margitot Hérónak nevezem s Margit engem Claudiónak; hívja oda őket, hadd lássák ezt épen az esküvő előtti éjszakán: mert én az alatt úgy rendezem a dolgot, hogy Héro távol lesz és hűtlensége olyan tiszta igazságnak látszik, hogy azt a féltékenység bizonyosság gyanánt veszi, s minden eddigi készülődés felfordul.

JÁNOS.
Ám nője ki magát mindez, a mint nőheti, bárha ellenem is, én megkisérlem.

BORACHIO.
Legyen a vádaskodásban szilárd; engem ravaszságom nem hagy szégyenben.

JÁNOS.
Megyek tüstént, a házasság napját megtudni.

III. SZÍN.

Leonato kertjében.
Bencze.

BENCZE.
Hej, fiú!
Egy Fiú jön.

FIÚ.
Tessék!

BENCZE.
Oda benn az ablakban van egy könyv: hozd ki ide a kertbe.

FIÚ.
Már itt is vagyok, uram.

BENCZE.
Azt tudom; de úgy szeretném, hogy már oda volnál s megint itt. (A fiú el.) Csodálom, hogy az ember, látva a másikat, milyen bolond, mikor a szivét szerelemre adja, mégis, miután nagyokat nevetett mások hülye bolondságán, szerelembe eshetik és saját gúnyjának tárgyává teszi magát. Pedig ilyen ember Claudio. Emlékezem, mikor még egyéb zene nem is volt neki, mind a dob és a tárogató; most szivesebben hallgatja a kobozt és a fuvolát. Emlékezem, mikor még tíz mértföldre gyalogolt volna, hogy egy szép fegyverzetet lásson; most tíz éjszaka álmatlanul elheverne, hogy egy új mellény szabásán törje az eszét. Eddig kereken szokott szólani a dolog velejéhez, mint tisztességes emberhez és katonához illik, most a szócsintan hive lett, szavai egy egész czifra ebédet képeznek, mind megannyi egy különcz tál étel. Változhatom-e én ekkorát, míg a magam szemével látok? Nem mondhatom meg; nem gondolom; esküdni ugyan nem mernék, tán engem is osztrigává puhíthat a szerelem; de már arra hitet teszek, hogy míg osztrigává nem változhat, ilyen bolondot nem csinál belőlem. Egyik asszony szép, de én helyt állok; a másik eszes, de én helyt állok: míg csak minden báj nem egyesül egy asszonyban, engem egyik sem bájol el. Gazdag legyen, az bizonyos; eszes, mert különben nem kell; erényes, különben nem hederítek rá; szép, vagy rá se nézek; nyájas, vagy ne is jöjjön közel hozzám; nemes, mert különben én leszek „nem”-es; jó társalgó, kitünő zenész, s aztán a haja lehet olyan színű, a milyet az Isten adott neki. – Ahá, a herczeg és a szerelmes úrfi. Elbúvok a lugasba.
        (Félrevonúl.)
Péter herczeg, Leonato, Claudio, aztán Boldizsár és Zenészek jönnek.

HERCZEG.
No, meghallgassuk e zenét?

CLAUDIO.
        Igen,
Fölség. Mi szép az este: minth’ azért
Pihenne így, hogy szebb legyen zenénk.

HERCZEG.
Láttad, hová rejtőzött Bencze?

CLAUDIO.
Igen: ha a zenének vége lesz,
Kiugrasszuk a rókát a bokorból.

HERCZEG.
No, Boldizsár, hogy is volt hát az a dal?

BOLDIZSÁR.
Fölség, ne mérje rám, rossz énekemre,
Hogy a zenét rontsam másodszor is.

HERCZEG.
Ez is csak a kitünőség jele:
Álarcz alá rejted művészeted.
Kérlek, dalolj, ne kéresd magad’ tovább.

BOLDIZSÁR.
Ha kéretésről szól, úgy dalolok;
Hiszen sok kérő kér meg oly leányt,
Kit nem hisz érdemesnek, s mégis kéri,
Sőt esküszik, hogy őt imádja.

HERCZEG.
        Kérlek,
Ha még tovább akarsz vitázni, tedd
Kótára.

BOLDIZSÁR.
Oh, uram, mind összevéve
Kótát, nótát, együtt sem ér egy jótát.

HERCZEG.
Ej, ej, ne pengesd: többet ér dalod, mint
E toldta-foldta kóta-nóta-jóta.
        (Zene.)

BENCZE.
(félre).
No most, isteni zene! most el van a lelke ragadtatva. Hát nem furcsa az, hogy a juh-bél kiragadja a lelket az emberi testből? Csakugyan kürtöltetek kedvemre egyet a magam pénzén, ha ennek vége lesz.

BOLDIZSÁR.
(énekel).
Lányok ne sirjatok, hiszen
A férfiak mind csalárdak:
Fél lábok parton, fél vizen,
Egyhez soh’ sem szilárdak.
Rájok se hajts,
Ne is sohajts,
Ne búslakodj’ hijába,
Bút és panaszt dalolva fojts
Vidám hejeh-hujáhba.
*
Ne énekelj bús-méla dalt
Az elmult szebb időrül;
Mindig így volt: a férfi csalt,
Mióta fű-fa zöldül.
Rájok se hajts stb.

HERCZEG.
Igazán mondom, jó dal.

BOLDIZSÁR.
De rossz dalos, uram.

HERCZEG.
De bizony nem; elég jól énekelsz te műkedvelőnek.

BENCZE.
(félre).
Ha egy eb vonyított volna így, azt agyony ütnék érte. Adja isten, hogy ez az ordítás ne jelentsen semmi veszedelmet; én legalább szivesebben hallgattam volna a holló-károgást, pedig azt valami csapás szokta kisérni.

HERCZEG.
Úgy, igaz! hallod-e, Boldizsár? Szerezz nekünk valami kitünő zenészeket, mert holnap estére Héro kisasszony ablakához akarjuk rendelni.

BOLDIZSÁR.
A milyet csak teremthetek, felséges uram.

HERCZEG.
Úgy, úgy! Isten veled!
        (Boldizsár és a Zenészek el.)

HERCZEG.
Gyere csak, Leonato: mit is beszéltél te nekem ma, hogy húgod, Beátrisz, szerelmes Benczébe?

CLAUDIO.
Hm, hm. (Félre Péter herczeghez.) Csak vigyázva, ott lapul a madár. (Fen.) Sohasem gondoltam volna, hogy ez a leány akárkit is megszeressen.

LEONATO.
Biz én sem; de csodálatos, hogy épen Benczét szerette meg, a kit gyűlölni látszott egész külső magaviseletéből.

BENCZE.
(félre).
Lehetséges-e? Hát innen fúj a szél?

LEONATO.
Csakugyan, felséges uram, nem tudom, mit gondoljak róla; de hogy olyan őrületes szenvedélylyel szereti, az már túljár az emberi ész határán.

HERCZEG.
Talán csak szinleli?

CLAUDIO.
Az valószínű.

LEONATO.
Oh én Istenem! szinleli! Nem járhat szinlelt szenvedély soha oly közel az élő szenvedélyhez, mint nála nyilvánul.

HERCZEG.
Milyen jeleit mutatja e szenvedélynek?

CLAUDIO.
(félre).
Csak tartsuk jól a horgot, pedzi már a hal.

LEONATO.
Milyen jeleit, uram? Úgy el-űl magányosan – (Claudióhoz) hiszen neked mondta a lányom, hogyan.

CLAUDIO.
Mondta, mondta.

HERCZEG.
Hogy-hogy? kérlek. Egészen elámúlok; azt gondoltam volna, ennek a leánynak a lelke ellenáll a szerelem minden rohamának.

LEONATO.
Én meg is mertem volna rá esküdni, fölség; kivált Bencze irányában.

BENCZE.
(félre). Cselnek hinnám az egészet, ha ez az ősz szakálu legény nem mondaná; de kujonság nem bújhat ilyen tisztes mezbe.

CLAUDIO.
(félre).
Már kapkod a maszlaghoz, csak tartani kell.

HERCZEG.
Tudatta-e szerelmét Benczével?

LEONATO.
Nem; sőt fogadja, hogy nem is tudatja soha: ez gyötri szegényt.

CLAUDIO.
Épen ez a baj, a mint Héro beszéli „Hogy írjam én – azt mondja – a ki annyiszor gúnyolódtam vele, hogy írjam most, hogy szeretem őt?”

LEONATO.
Ezzel végzi mindannyiszor, ha írni kezd: mert húszszor is fölkel egy éjjel, oda űl hálóköntösében, s egész ív papirt teleír. Leányom mindent elmond.

CLAUDIO.
Az ív papirról jut szembe, a mit ma beszélt Héro.

LEONATO.
Oh, hogy a teleírt papirra tekintve, azon egyebet sem látott, mint Benczét és Beátriszt.

CLAUDIO.
Igen, igen.

LEONATO.
De ezer darabra tépte a papirt, mint egy-egy kis pénz; aztán kinevette maga magát, hogy írni akar olyaskihez, a kiről tudja, hogy kigúnyolná. „Magamról itéltem meg,” azt mondja, „mert én is kicsufolnám, ha ő írna nekem: ki én ha szeretem is.”

CLAUDIO.
Aztán térdre esik, sír, zokog, veri a mellét, tépi a haját, könyörög, jajgat. – „Oh, édes Bencze! Istenem, adj türelmet!”

LEONATO.
Így tesz, igazán: leányom mondja. A rajongás annyira erőt vesz rajta, hogy Héro néha attól fél, valami kétségbeesett őrjöngést követ el magán. Sajnos, hogy így van.

HERCZEG.
Jó volna, hogy Bencze tudná meg valaki mástól, ha ő maga nem akarja elárulni előtte.

CLAUDIO.
Mit érne? Csak térfát űzne belőle s még jobban gyötörné szegény leányt.

HERCZEG.
Ha megtenné, kegyes tett volna felkötni érte. Beátrisz kitünő kedves, derék leány s még a rágalom sem meri bántani.

CLAUDIO.
És kiválóan okos.

HERCZEG.
Csak abban nem, hogy Benczét szereti.

LEONATO.
Oh, fölség, ha okosság és hő vér ilyen gyönge testben összevész, tizet teheti egyre, hogy a vér lesz a győztes. Én nagyon sajnálom, van is okom rá, mert bátyja és gyámja vagyok.

HERCZEG.
Bár hozzám vonzódnék hajlama: félretennék minden egyéb tekintetet, hogy magamévá tegyem. Kérlek, beszéljetek Benczével, tudjuk meg, mit mond reá?

LEONATO.
Gondolja fölség, jó lenne?

CLAUDIO.
Héró bizonyosnak hiszi, hogy belehel Beátrisz: mert azt mondja, ő meghal, ha Bencze nem szereti; de inkább meghal, mint saját szerelmét tudassa vele; és inkább meghal, ha megkérné is Bencze, mint szokott makranczosságából egy cseppet is engedjen.

HERCZEG.
Jól teszi: ha gyöngéden nyilvánítaná szerelmét, nagyon lehet, Bencze kigúnyolná: mert ez az ember, a mint tudjátok, szeret fitymálódni.

CLAUDIO.
Hanem nyalka legény.

HERCZEG.
Az igaz, hogy csínos külsővel van megáldva.

CLAUDIO.
Isten kegyelméből, az én véleményem szerint, esze is van.

HERCZEG.
Valóban akad nála olyan szikra, a mi elmésségnek megjárja.

LEONATO.
Úgy tudom, bátor is.

HERCZEG.
Mint maga Hektor, erről biztosítlak; czivódások elintézésében pedig mondhatni, igazi bölcs: mert vagy nagy ildommal lecsillapítja, vagy csak a legnagyobb keresztyéni félelemmel fog hozzá.

LEONATO.
Ha istenfélő, akkor szükségkép békét kell tartania, s ha megszegi, félelemmel és rettegéssel fogjon a czivódáshoz.

HERCZEG.
Úgy is cselekszik: mert ez az ember isténfélő, ha nem látszik is némely vastag tréfájából. – No én sajnálom a húgodat. Megkeressük-e Benczét, hogy húgod szerelméről értesítsük?

CLAUDIO.
Soha, fölség: majd Beátrisz is csillapul a jó tanácsra.

LEONATO.
Az lehetetlen: inkább szive csillapul el végkép.

HERCZEG.
Majd többet hallunk róla leányodtól; addig hadd hűljön. Én szeretem Benczét, s kivánom, bár mérné meg szerényen magát, hadd lássa, mennyire érdemetlen ő ilyen derék leányra.

LEONATO.
Fölség, kész a ebéd, tessék besétálni.

CLAUDIO.
(félre).
Ha erre sem szeret bele, többé nem bízom semmi várakozásomban.

HERCZEG.
(félre).
Ezt a hálót kell kivetni Beátrisz ellen is; de ez leányodnak és társalgónőjének a gondja. Az lesz aztán a tréfa, mikor egymást minden alap nélkül kölcsönösen szerelmesnek vélik; szeretném látni ezt a jelenetet: hihetőleg csupa merő néma-játék lesz. Majd küldjük ki a leányt, hogy emezt hívja ebédre.
        (Péter herczeg, Claudio és Leonato el.)

BENCZE.
(előjöve a lugosból).
Ez nem lehet csalás; a tanácskozás komolyan folyt. Hérótól hallották egész valóságában. Úgy látszik, szánják a leányt, kinek szenvedélye a legvégsőig van feszítve. Szerelmes én belém! No ezt viszonozni kell. Hiszen hallom, hogy itélnek rólam; azt mondják, majd kevélyen viselem magamat, ha észreveszem, hogy ő szeret; azt is mondják, hogy a leány inkább meghal, mint érzelmét bármi jel által elárulja. Én sohase gondoltam a házasságra. Kevélynek nem akarok látszani. Szerencsés, a ki meghallja saját fogyatkozásait, s jóvá teheti azokat. Azt mondják, hogy a leány szép: ez igaz, ezt én is bizonyítom; erényes is: ez is való, nem tagadhatom; meg okos is, csak abban nem, hogy belém szeretett. Ez bizony nem igen gyarapítja az okosságát, de oktalanságát sem bizonyítja, mert én is rettenetes szerelmes leszek ő belé. Ezért, tudom, sok csípős tréfát és élczeket szórnak ellenem, mert mindig gúnyolódtam a házassággal. De nem változik-e az étvágy? Fiatal korában sok olyan ételt szeret az ember, a mit öregségében már nem állhat. A csipkedések, birálgatások, az agynak e papirlövegei, elijeszszék-e az embert jó kedvének útjából? Nem: a világot népesíteni kell. Mikor én azt mondtam, hogy legényfejjel halok meg, nem gondoltam, hogy éljek, míg megházasadom. – Jön Beátrisz. A napsugárra mondom, szép egy leány: némi jelét a szerelemnek már veszem észre rajta.
Beátrisz jő.

BEÁTRISZ.
Akaratom ellen küldtek, hogy hívjam önt ebédre.

BENCZE.
Szép Beátrisz, köszönöm a fáradságát.

BEÁTRISZ.
Nem fáradtam többet e köszönetért, mint ön fárad e köszönettel; ha fárasztó lett volna, nem jöttem volna.

BENCZE.
Tehát kedve telt a küldetésben?

BEÁTRISZ.
Annyi, a mennyit egy kés hegyére vehet, hogy egy csókát megmérgezzen vele. – Önnek nincs étvágya: jó mulatást!        (El.)

BENCZE.
Ahá! „Akaratom ellen küldtek, hogy hívjam önt ebédre:” ez kétértelmű. „Nem fáradtam többet e köszönetért, mint ön fárad e köszönettel:” ez azt teszik, hogy: akármi fáradság, a mit önért teszek, olyan könnyü, mint egy köszönet. Gazember legyek, ha nem sajnálom; zsidó legyek, ha bele nem szerettem. Megyek, megszerzem az arczképét.        (El.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Leonato kertje.

Héro, Margit és Ursula jönnek.

HÉRO.
Jó Margitom, szaladj csak a szobába,
Beátrisz a herczeggel s Claudióval
Ott társalognak: a mint megtalálod,
Súgd meg neki, hogy én és Ursula
Itt séta közben mind őt emlegetjük;
Mondd, hogy te is sokáig hallgatóztál
S kérd, hogy lopódzék e sürű lugosba,
Hol a folyondár, melyet a nap érlelt,
Kizárja a napot, mint a kegyencz,
Kit a király teremt s ki gőgösen
Szülő hatalma ellen fordul. Itt
Elbújva ő is mindent hallhat. Ezt
Bízom reád, ügyes légy, most eredj.

MARGIT.
Biztos lehet, hogy rögtön elhozom.
        (El.)

HÉRO.
No, Ursulám, mikor kijön Beátrisz,
Míg itt föl és alá sétálgatunk,
Csak Bencze úr felől fogunk beszélni;
Ha én nevét említem, a te dolgod
Dicsérni úgy, mint még embert soha!
Én azt beszélem el, milyen szerelmes
Beatriszunkba: e csel ajzza föl
A kis Cupidónak csalárd nyilát,
Mely hallgatózva is sebez. No kezdjük.
Beátrisz jő hátul.
Mert nézd: Beátrisz, mint bíbicz, lopózik,
Földhöz lapúlva, hogy titkunk kilesse.

URSULA.
Szép látni a halat, horgászva, hogy vág
Ezüst habon arany szárnyával át
S hogy kapja el, mohón csal-ételét:
Így lessük itt Beátriszot, ki épen
Most búvik a folyondárok mögé.
Ne féljen, én mondókámat tudom.

HÉRO.
Jerünk közel, hogy semmit el ne ejtsen
Édes csalételünkből a füle. – (Közelebb mennek a lugashoz.)
Nem, Ursulám, nem, ő nagyon kevély;
Én ismerem; kedélye oly szilaj, vad,
Mint bérczi sólyom.

URSULA.
        Ugy, de biztos-e
Hogy Bencze úr olyan forrán imádja?

HÉRO.
Jegyesem mondja és a herczeg is.

URSULA.
S mondták-e, hogy Beátriszszal közölje?

HÉRO.
Kértek nagyon, hogy mondjam el neki;
De lebeszéltem őket, mert ha Benczét
Szeretik, akkor inkább hagyni kell
Küzködni őt e gyötrő érzelemmel,
És nem tudatni Beátriszszal soha.

URSULA.
De hát miért? Nem érdemelne-é
Ez a levente ollyan bolgod ágyat,
A milyenen Beátrisz fog nyugodni?

HÉRO.
Oh szerelemnek istene! Dehogy nem!
Megérdemel jobbat, mint bárki más.
De a természet nem formált soha
Olyan kemény anyagból női szívet,
Mint a Beátriszé: gúny, gőg czikázik
Szikrázva a szemében; megveti,
A mire csak tekint; úgy túlbecsűli
Saját eszét, hogy ahhoz mérve mindent
Fitymál, kicsínyel; ő szeretni nem tud,
Sem elfogadni bárminő alakban
Ily érzeményt: magát oly nagyra tartja.

URSULA.
Igaz, tudom. Bizony nem volna jó,
Ha sejtené a Bencze úr szerelmét:
Mert csúfot űzne aztán ezzel is.

HÉRO.
Természetes. Nincs férfi, bármilyen
Eszes, derék, ifjú, sugár növésű,
Hogy ő ne a visszájáról betűzze;
Ha arcza fínom: húgom-asszonyos,
Ha barna: a természet által ejtett
Torz tintafolt; ha szálas: dárdanyél;
Ha alacsony: kontár agát-szoborka;
Ha bőbeszédű: forgó szélkakas;
Ha hallgatag: fa-tuskó, szája-táti,
Mindenkit a fonák felére fordit,
S való erény sem éri nála el,
Mit egyszerű hűség megérdemel.

URSULA.
Ez a csufolkodás nem épp ajánló.

HÉRO.
Nem; ily csodálatos különcz modor, mint
Beátriszé, ajánló nem lehet
Hanem ki merné mondani neki?
Ha szólanék: szemtől-szembe kigúnyol,
Agyon-nevet, kiforgat enmagamból.
Tehát had’ égjen s mint az eltakart tűz
Emészsze Bencze még búban magát.
Jobb, ily halál, mint a gúny ölje meg,
Minél agyon-csiklandozás se rosszabb.

URSULA.
Tán mégis értesítse s lássa, mit szól?

HÉRO.
Nem én, nem: inkább Benczéhez megyek,
Annak tanácslom, nyomja el szerelmét;
Majd holmi ártatlan rágalmat is
Kigondolok s Beátriszot bemártom.
Mert meg se hiszszük ám, hogy meg lehet
Mérgezni egy rossz szóval a szerelmet.

URSULA.
Oh, még se bántson így meg egy rokont:
Hisz, a ki oly elmés és gyors eszü,
Mint róla mondják, az még sem lehet
Oly oktalan, hogy így elútasítson
Ily ritka férfiút, mint Bencze úr.

HÉRO.
Páratlan ember ő Itáliában,
Az én kedves Claudiómat kivéve.

URSULA.
Ha nem neheztel érte a kisasszony,
Kimondom a hitem’, hogy Bencze úr
Alakra, észre, férfi-érdemekre
Egész Itáliában a legelső.

HÉRO.
Kitünő híre van tagadhatatlan.

URSULA.
Előbb, mint kapta, már megérdemelte. –
Mikor van a kisasszony esküvője?

HÉRO.
Maholnap – holnap. Úgy, igaz, gyere:
Nézzük meg a ruháimat s tanácsolj,
Mi lenne holnap a legdíszesebb?

URSULA.
(félre).
Lépen ragadt, megfogtuk, higye el.

HÉRO.
(félre).
Hja a szerelem csak vakon botorkál,
Ámor hol nyíllal öl, hol tőrbe csal.
        (Héro és Ursula el.)

BEÁTRISZ.
(előlépve).
Miért tüzel fülem? Való e az?
gúnyért, daczért mindenki így gyaláz?
Isten veled, kevélység, szűzi dacz!
Mögöttetek dicsőség nem tanyáz.
S te Bencze, csak szeress, én azt viszonzom:
Vad szívem hű kezednek meghajol.
Szeress: én nyájas összébbre vonzom
A szent kötelet, mely hozzád csatol.
Téged dicsér mindenki: ah, hiszen
Én azt mindenkinél jobban hiszem.
        (El.)

II. SZÍN.

Szoba Leonato házában.

Péter Herczeg, Claudio, Bencze és Leonato.

HERCZEG.
Én csak addig maradok itt, míg házasságodat megkötjük, s aztán megyek Arragon felé.

CLAUDIO.
Ha megengedi, fölség, elkisérem addig.

HERCZEG.
Nem, nem: olyan foltot ejtene ez nász-örömöd ragyogásán, mint ha a gyermeknek új köntöst mutatnak, de nem engedik neki fölvenni. Csak Bencze szives társaságát leszek bátor kikérni: mert ez a fiú a feje tetejétől talpa hegyéig csupa jókedv; kétszer-háromszor elmetszette Cupido nyilának húrját s az a kis hóhér még sem mert rá lőni. Szive vidáman cseng, mint a harang, s nyelve hozzá az ütő, mert a mit szive érez, nyelve kimondja.

BENCZE.
Uraim, nem az vagyok már, a ki voltam.

LEONATO.
Én is azt mondom; úgy látszik, szomorúbb vagy.

CLAUDIO.
Azt hiszem, szerelmes.

HERCZEG.
Mennydörgettét, nincs ő benne egy csepp vér sem, a mit a szerelem meg tudna illetni. Ha szomorú, hát nincs pénze.

BENCZE.
Fáj a fogam.

HERCZEG.
Hisz azt kihúzzák.

BENCZE.
Kössék föl!

CLAUDIO.
Hohó! előbb kössék, azután húzzák.

HERCZEG.
Eh! így megsohajtozni egy kis fogfájásért!

LEONATO.
Mikor egy csepp nedv vagy egy piczi féreg az egész.

BENCZE.
Könnyen tűri mindenki a bajt, míg nem érzi.

CLAUDIO.
Én mégis azt mondom, hogy szerelmes.

HERCZEG.
Nem szerelmes biz ő, ha csak azokba az idegen öltözetekbe nem, a miket magára szed: például ma hollandi, holnap franczia; vagy két ország divatjában is egyszerre: a mellénytől lefelé német, csupa bugyogó; és csípőtől fölfelé galléros spanyol. Ha csak ebbe a bolondságba nem szerelmes (úgy látszik, hogy az), a szerelembe ugyan nem bolond, mint te akarod ráfogni.

CLAUDIO.
Ha ez nem szerelmes, a régi jeleknek sem lehet hitelt adni. Hiszen minden reggel megkeféli a kalapját: mit jelentene ez?

HERCZEG.
Látta-e valaki a borbélynál?

CLAUDIO.
Nem; de a borbélylegényt láttuk nála, és állának egykori dísze azóta lapdába van tömve.

LEONATO.
Valóban fiatalabb, mint volt, levétette a szakálát.

HERCZEG.
Aztán illattal öntözi magát: nem érzik-e ebből is valami?

CLAUDIO.
Az érzik ki belőle, szerelem lesz belőle.

HERCZEG.
Legnagyobb bizonyíték a búmélasága.

CLAUDIO.
Aztán szokta-e ő valaha így kifenni az arczát?

HERCZEG.
Vagy így kikenni magát? Ezt bizony a világ nem hagyja szó nélkül.

CLAUDIO.
Hát csapongó kedve! az meg egy koboz húrjába bújt és most csavarra jár.

HERCZEG.
És szomorú regét mond róla. Végre is, szerelmes biz ő.

CLAUDIO.
Én tudom, hogy ki szereti.

HERCZEG.
Azt én is szeretném tudni: fogadok rá, hogy a ki szereti, nem ismeri.

CLAUDIO.
De bizony, még a rossz tulajdonait is; és mind ennek daczára meghal érte.

HERCZEG.
Akkor kiterítik, arczczal fölfelé.

BENCZE.
Erre bizony nem fájna a fogam. (Leonatóhoz.) Uram bátyám, jöjjön velem egy kissé: megtanultam nyolcz-kilencz okos szót, azt szeretném elmondani, hanem e vessző-lovagoknak nem szükség hallaniok.
        (Bencze és Leonato el.)

HERCZEG.
Fogadok, hogy Beátriszt kéri meg tőle.

CLAUDIO.
Bizonyosan. Héro és Margit azóta elvégezték szerepöket Beátriszszal, s akkor a két morgó medve nem harapja meg egymást, ha találkoznak.
János jő.

JÁNOS.
Fölséges bátyám, fogadja üdvözletem’.

HERCZEG.
Jó estét, öcsém.

JÁNOS.
Ha ideje engedi, szólani óhajtok vele.

HERCZEG.
Négy szem közt?

JÁNOS.
Ha úgy tetszik! egyébiránt Claudio gróf hallhatja, mert őt illeti, a mit mondani akarok.

HERCZEG.
Nos, mi az?

JÁNOS.
(Claudióhoz).
Ön holnap szándékozik megesküdni?

HERCZEG.
A mint te is tudod.

JÁNOS.
Bizony nem tudom, ha ő megtudja, a mit én tudok.

CLAUDIO.
Ha valami akadály van, kérem, fedezze föl.

JÁNOS.
Meglehet, ön azt hiszi, hogy én nem vagyok jó embere; ez majd kiderül utóbb, s jobbat fog tartani rólam, mostani tettem után. A mi bátyámat illeti, ő, úgy tudom, kegyeli önt és jó indulatú szivvel segítette létrehozni tervezett házasságát. Bizonyára füstbe ment terv, kárba veszett fáradság.

HERCZEG.
Miért, mi a baj?

JÁNOS.
Azért jöttem, hogy ezt megmondjam; tehát rövidre fogva a szót (mert már is soká beszélünk róla) az a kisasszony hűtelen.

CLAUDIO.
Ki? Héro?

JÁNOS.
Épenségesen az. Leonato Hérója, az ön Hérója, egész világ Hérója.

CLAUDIO.
Hűtelen?

JÁNOS.
Ez a szó nagyon is jó arra, hogy aljasságát lefesse: bátran mondhatom, hogy ő maga rosszabb; gondoljon ön rosszabb czímet, én rögtön bele illesztem azt a leányt. Ne csodálkozzák, míg további bizonyítékot nem lát: jöjjön velem az éjjel, megláthatja, hogy járnak be ablakán épen az esküvő előtti éjszakán; ha aztán akkor is szereti, vegye el holnap; de jobban megilleti becsületét, hogy szándékát megmásítsa.

CLAUDIO.
Igaz lehetne ez?

HERCZEG.
Én nem akarom hinni.

JÁNOS.
Ha nem meri hinni, a mit lát, majd ne vallja meg, a mit tud. Ha velem jönnek, én mutatok annyit, a mi elég; s mikor aztán többet láttak és többet hallottak, cselekedjenek ahhoz képest.

CLAUDIO.
Ha valóban látok valamit az éjjel, én holnap nem esküszöm meg vele; a násznép előtt szégyenítem meg, mely esküvőnkre összegyűl.

HERCZEG.
És én, a mint az eljegyzésben segítettelek, veled leszek meggyalázásában is.

JÁNOS.
Nem becsmérlem tovább, míg önök is tanúim nem lesznek: várjanak békén éjfélig, s a jövendő hadd mutassa meg magát.

HERCZEG.
Oh ellenünk fordúlt nap!

CLAUDIO.
Oh váratlanul jött szerencsétlenség!

JÁNOS.
Oh jókor elhárított csapás! ezt fogják önök mondani, ha látták, a mi rájok vár.

III. SZÍN.

Utcza.

Galagonya, Bunkós és Két Őr.

GALAGONYA.
Hű és igaz emberek vagytok?

BUNKÓS.
A bizony: mert különben jaj volna nekik; testestül, lelkestül a pokolra kárt hoznának.

GALAGONYA.
Még ez nagyon kevés büntetés lenne, ha csak egy mákszemnyi törvényes lépést elkövetnének is, minekutána őrnek álltak a herczeg szolgálatjába.

BUNKÓS.
No hát, adja, meg kend nekik a szükséges kiutasításokat, Galagonya szomszéd.

GALAGONYA.
Először is, ki volna köztetek a legbizalmasabb ember, a ki megfelelne a biztosi állománynak?

1. ŐR.
Bodag János, uram, vagy Kormos György, mert azok írni, olvasni tudnak.

GALAGONYA.
Lépj elő? Kormos szomszéd. Az Isten téged szép névvel áldott meg; de a szépség a szerencse ajándéka; hanem az írás, olvasás, az már a természettől jön.

2. ŐR.
Biztos uram, én mind a kettővel –

GALAGONYA.
Meg vagy áldva: tudom, hogy ezt akartad mondani. No jól van: a mi a szépségedet illetményezi, adj hálát Istennek és ne dicsekedj vele; a mi pedig az írást, olvasást, ezt se tüntesd ki, csak olyankor, ha az ilyen hivalkodásra semmi szükség nincs. Minekutána tehát téged tartanak a legügyesebb és legilletéktelenebb embernek, hogy az őrjárat biztosává kineveztessél, tehát te viszed a lámpást. Ez lészen az utasításod. Minden gyanus vagy másképen jellemes egyént letartóztattok; minden embert megállíttok a herczeg nevében.

2. ŐR.
De hát ha nem áll meg?

GALAGONYA.
Akkor nem vesztek róla tudomást, csak eresztitek tovább, és rögtön összehíván az egész őrséget, hálát adtok az Istennek, hogy egy gazembert leráztatok a nyakatokról.

BUNKÓS.
Mert ha a kiáltásra meg nem áll, akkor nem is a mi herczegünk alattvalója az.

GALAGONYA.
Úgy van; nekik pedig mással semmi közük, csak a mi herczegünk alattavalóival. Aztán lármát ne üssetek az útczán, mert az őrségnek a hangos beszéd és fecsegés szorosan tiltatik és szigoruan meghagyatik.

2. ŐR.
Nem is beszélgetünk mi, inkább alszunk: tudjuk mink, hogy mi a hű bakter kötelessége.

GALAGONYA.
No lám, úgy beszélsz, mint valamely régi kipróbált bakter; mert a ki alszik, az csakugyan nem tehet semmi kárt; csak arra vigyázzatok, hogy a dárdátokat el ne lopják. Aztán sorba néztek, minden korcsmát és a hol részeg embereket találtok, haza külditek, hogy feküdjenek le.

2. ŐR.
De hát ha nem akarnak menni?

GALAGONYA.
Akkor ott hagyjátok, míg kijózanodnak. Ha pedig illedelmesen találnának beszélni veletek, mondjátok neki, hogy nem néztétek volna őket olyan embereknek.

2. ŐR.
Értem, kérem alásan.

GALAGONYA.
Ha tolvajjal találkoztok, hivatalos hatalmatoknál fogva, bátran gyanúba foghatjátok, hogy nem becsületes ember; ilyen fajta emberekkel pedig minél kevesebbet érintkeztek, annál nagyobb becsületére válik.

2. ŐR.
Ha megismerjük, hogy tolvaj, ne fogjuk el?

GALAGONYA.
Hivatalotoknál fogva voltaképen megtehetitek; csakhogy a ki szurokhoz nyúl, elkeveri magát. Legbékességesebb útja-módja, ha tolvajt fogtok, reá hagyni, hadd mutassa meg, mi a mesterséges hadd lópozzék el tőletek.

BUNKÓS.
Kendet, komám, mindig ilyen irgalmas szivűnek ismerték.

GALAGONYA.
Én bizony meg nem fojtanék egy ebet a magam jószántából, inkább meg egy olyan embert, a ki valamely törvényességet elkövet.

BUNKÓS.
Aztán, ha az éjjel valami gyereksírást hallotok, szóljatok a dajkának, hogy csillapítsa le.

2. ŐR.
De hátha alszik a dajka és nem hallgat ránk?

GALAGONYA.
Akkor odább mentek békességgel, hadd költse föl a gyereksírás: mert a melyik juh nem hallgat a bárányára, ha béget, soha sem felel az a farkasnak, ha ordít.

BUNKÓS.
E már igaz.

GALAGONYA.
Eddig tart az utasítástok. Kend, biztos, a herczegnek saját személyét figurázza: ha az éjszaka a herczeggel találkozik kend, azt is megállíthatja.

BUNKÓS.
Nem a: azt istók-ugyse nem állíthatja.

GALAGONYA.
Öt garast teszek egyre, akárki előtt, a ki e regulamentát tudja, hogy megállíthatja: már tudniillik nem a herczeg akaratja ellenére, mert hiszen az őrnek nem szabad megsérteni senkit, az pedig sértés volna, hogy az embert akaratja ellenére megállítsa.

BUNKÓS.
Istók-márja-ugyse, a biz igaz.

GALAGONYA.
Ha, ha, ha! No, atyafiak, jó éjszakát; ha pedig valami különös fontos dolog fordúlna elő, jelentsék nekem. Jól rendbe szedjétek magatokat; jó éjszakát. Jöjjön kend, szomszéd.

2. ŐR.
Tudjuk már, uram, a kötelességünket: gyerünk, üljünk ide a templom padjára két óráig, akkor aztán haza megyünk aludni.

GALAGONYA.
Még egy szóra, becsületes atyafiak. Különösen vigyázzatok Leonato úr háza körűl, mert ott holnap lakadalom lesz, annálfogva sokan megfordulnak ott az éjjel. Legyetek héberek. Adjon Isten!
        (Galagonya és Bunkós el.)
Borachio és Konrád jönnek.

BORACHIO.
Hej, Konrád!

1. ŐR.
(halkan).
Pssz! Meg ne mozduljunk.

BORACHIO.
Konrád, merre vagy?

KONRÁD.
Itt, no, a könyöködnél.

BORACHIO.
Éreztem ugyan, hogy viszket a könyököm, de azt gondoltam, attól van, hogy dicsérnek.

KONRÁD.
Erre most adós maradok a felelettel; csak mondd tovább, a mit elkezdtél.

BORACHIO.
Állj ide az eresz alá, mert permetez az eső; mindent elmondok olyan igazán, akár egy részeg ember.

1. ŐR.
(halkan).
Valami árulás, atyafiak: egy kukkot se!

BORACHIO.
Hát tudd meg, hogy én János herczegtől ezer aranyat kaptam.

KONRÁD.
Hogy lehet valamely gazságnak ilyen nagy ára?

BORACHIO.
Inkább azt kérdezd, hogy lehet valamely gazság ilyen gazdag: mert ha a gazdag gazember rászorul a szegényre, a szegény olyan árat szabhat, a milyet akar.

KONRÁD.
No ezt csodálom.

BORACHIO.
Látszik, hogy még nem vagy beavatva. Nos, de azt úgy-e tudod, hogy a kalap, az inggallér vagy az öltöny divatja semmi?

KONRÁD.
De igen: ruházat.

BORACHIO.
Nem, nem; én a divatot értem.

KONRÁD.
A divat, az meg divat.

BORACHIO.
Teringettét! ez olyan, mintha én azt mondanám: a bolond, az meg bolond. No, hát látod-e, milyen alakos tolvaj ez a divat.

1. ŐR.
(halkan).
Ahá! én jól ismerem ezt a herr fon Alakost: kötni való tolvaj már hét esztendő óta; úgy jár elő s hátra, mint valami úri ember. Emlékezem a nevére.

BORACHIO.
Nem hallottál valami szót?

KONRÁD.
Nem, a vitorla csikorog a ház tetején.

BORACHIO.
Hát, mondom, látod-e, milyen alakos tolvaj a divat? Hogy megszédíti a fiatalság eszét, tizennégy és harminczöt év között? Néha úgy öltözteti őket, mint Farao katonái vannak öltözve amott a füstös olajfestményen; néha úgy, mint Bél papjai az ó templom ablakán; néha pedig, mint a megkopasztott Herkules a molyette fakó szőnyegen.

KONRÁD.
Mind elhiszem; azt is tudom, hogy a divat több ruhát elnyű, mint az emberek. De nem szédített-e meg magadat is a divat, hogy kitérsz a beszédedből s a divatról kezdesz szólani?

BORACHIO.
Nem, engem ugyan nem. Nos, hát annyi volt az eset, hogy én az éjjel szerelmeskedtem Margittal, Héro kisasszony társlagónőjével, Héro neve alatt; ő kihajol hozzám kisasszonya ablakából, jó éjszakát kiván ezerszer is… Ej, bolondúl kezdtem a dolgot: azt kellett volna először elmondanom, hogy a herczeg, meg Claudio, meg az én gazdám, János herczeg terve szerint kiállítva, elhelyezve és megbabonázva, hogyan nézték a szerelmes találkozást távolról a kertben.

KONRÁD.
És Margitot Hérónak gondolták?

BORACHIO.
Kettejök annak, a herczeg és Claudio; de az ördög, a gazdám, jól tudta, hogy Margit. Így aztán részint gazdám esküje, mely előre megbabonázta őket, részint a sötét éjszaka, mely megcsalta őket, de főleg az én furfangosságom, mely János herczeg minden rágalmait megerősíté, roppant dühbe hozta Claudiót: esküdözött, hogy amint már ki volt tűzve, holnap elmegy a templomba, s ott az egész gyülekezet előtt becsteleníti meg Hérót azzal, a mit az éjjel látott, s akkor haza kergeti férj nélkül.

1. ŐR.
Megállj! A herczeg nevében, megálljatok!

2. ŐR.
Elő kell hívni az őrvezető urat. A legveszedelmesebb bűnkisértetet fedeztük fel, a milyet valaha a város hallott.

1. Őr.
Bizonyos Alakos nevű az egyik; jól ismerem, göndör haja van neki.

KONRÁD.
Barátaim, uraim…

2. ŐR.
Majd előhozatjuk mi kenddel azt az alakost, ezt már fogadom.

KONRÁD.
Barátaim…

1. ŐR.
Ne beszéljen: a mi hivatalunk szigoruan engedelmeskedni mindenkinek, a kit bekisérünk.

        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Szoba Leonato házában.

Héro, Margit és Ursula.

HÉRO.
Édes Ursula, ébreszd föl Beátriszt és kérd meg, hogy keljen föl.

URSULA.
Megyek, kisasszony.

HÉRO.
Kérd, hogy jöjjön ide.

URSULA.
Igenis.        (Ursula el.)

MARGIT.
Én úgy gondolom, hogy a másik galléra jobban állna.

HÉRO.
Nem, nem, édes Margitom, én ezt akarom föltenni.

MARGIT.
Pedig bizony-bizony nem olyan jó; fogadom, hogy Beátrisz kisasszony is azt mondja.

HÉRO.
Beátrisz balga és te is az vagy. Nekem másik nem kell, csak ez.

MARGIT.
Az új fejdíszét rendkivül szeretem, csak a haja volna hozzá kissé barnább. A ruhája pedig különösen szép szabású. Én láttam a milánói herczegnő ruháját, a mit oly nagyon magasztalnak.

HÉRO.
Oh az remek, azt mondják.

MARGIT.
A, biz Isten, csak hálóköntös az önéhez: csupa arany, csupa himzés, áttörve ezüsttel, megrakva gyöngygyel, alsó újja, felső újja, körűl a fodra; az egész kékkel díszítve; de mi a finom, simúló, kecses, kitűnő szabást illeti, az öné megér tíz olyat.

HÉRO.
Adja isten, hogy jó kedvvel viselhessem, mert a szivem rendkivül nehéz.

MARGIT.
Nehezebb is lesz, ha a nász terheli.

HÉRO.
Pfi, nem szégyenled magad’?

MARGIT.
Miért, kisasszony? hogy tiszességesen beszélek? Nem tisztességes-e a nász még a koldusnál is? Jegyese nem tisztességes-e nász nélkül is? Talán azt akarta volna, hogy „férj”-et mondjak? Rossz magyarázat nem csavarhatja el az igaz beszédet. Én nem sértek senkit. Van-e abban valami sértés: „Nehezebb, ha nász terheli?” Nincs, biz abban nincs, csak az igazi férj legyen és az igazi feleség; máskép, az igazi, nem nehéz, hanem könynyelmű. Kérdezze meg Beátrisz kisasszonytól, itt jön.
Beátrisz jő.

HÉRO.
Jó reggelt, Beátrisz.

BEÁTRISZ.
Jó reggelt, édes húgom.

HÉRO.
Nos, mi ez? miért beszélsz ilyen méla hangon?

BEÁTRISZ.
Kiestem a vígabb hangból.

MARGIT.
Kiesett, mert beleesett: „A szerelem sötét verem, benne vagyok, beleestem.” Dalolja, majd tánczolok hozzá.

BEÁTRISZ.
De kész volnál beletánczolni. (Héróhoz.) Mindjárt öt óra, húgom: ideje, hogy készen volnál. Én igazán beteg vagyok.

MARGIT.
Mije fáj? mire fáj?

BEÁTRISZ.
Elég, ha fáj.

MARGIT.
Talán renegát lett a férfigyülölőből? Akkor az éjszaki csillagban sem bizhatik többé a hajós.

BEÁTRISZ.
Hogy érted ezt?

MARGIT.
Sehogy, sehogy. Adja meg az Isten minden szivnek, amit kiván!

HÉRO.
Ezt a keztyűt a gróf küldte: az illata kitűnő.

BEÁTRISZ.
Én nem érzem, náthám van, meg vagyok hűlve.

MARGIT.
Meg ám, de nem a férfiak iránt.

BEÁTRISZ.
Uram, teremtőm! Mióta adtad magad’ így a szójátékra?

MARGIT.
Mióta ön egészen felhagyott vele. Talán nem jól áll?

BEÁTRISZ.
Igen rikító. Főkötő kellene hozzá. – De én igazán beteg vagyok.

MARGIT.
Vegyen lepárolt Carduus Benedictus kórót, s tegye a szivéhez: ez az egyetlen enyhítő a bajára.

HÉRO.
Ez megint tövis Beátrisznak.

BEÁTRISZ.
Benedictus! Miért Benedictus? mi lappang e Benedictus alatt?

MARGIT.
Ej, dehogy lappang, nem lappang az alatt semmi: nem egyéb, mint ezerjó tövis. Talán azt gondolja, hogy szerelmesnek gondolom; pedig nem vagyok bolond olyat gondolni, a mit tudok; sőt igazán, ha a lelkemet kigondolkoznám, sem tudnám gondolni, hogy ön szerelmes, vagy szerelmes tudna lenni. De hiszen Bencze úr is ilyen volt, s mégis, most ő is csak férfi lett; esküdözött, hogy meg nem házasodik soha, s mégis most már, vadsága daczára, megeszi az ételét morgás nélkül. Én nem tudom, megváltozhatik-e ön is; de nekem úgy tetszik, hogy a szeme olyanformán kezd állani, mint más leányé.

BEÁTRISZ.
Ejh, de nyargal a nyelved?

MARGIT.
Nem jár rossz úton.

Ursula jő.

URSULA.
Kisasszony, vonuljon a szobájába: a herczeg, a gróf, Bencze úr, János úr és a városnak minden lovagja eljöttek, hogy kegyedet templomba kisérjék.

HÉRO.
Segítsenek öltözni, kedves rokon, jó Margitom, jó Ursulám        (Mind el.)

V. SZÍN.

Más szoba Leonato házában.

Leonato, Galagonya és Bunkós.

LEONATO.
Nos, mit akarnak, emberséges szomszéd?

GALAGONYA.
Biz én, uram, valamely bizodalmas tudatást akarok közlekedni, uraságodat illetőleg.

LEONATO.
Csak röviden, barátom: mert lássák, nagyon el vagyok foglalva.

GALAGONYA.
Hát, uram, úgy van az.

BUNKÓS.
Igenis, úgy biz az, uram.

LEONATO.
De mi, és hogy, édes barátaim?

GALAGONYA.
Ne vegye rossz néven, uram, hogy Bunkós kollégám nem szól egyenest a dologhoz: öreg ember már, és az elméje nem épen olyan tompa, mint Isten segítségével, én óhajtanám; de különben mondhatom, olyan becsületes ember, mint orczáján a bőr.

BUNKÓS.
Igenis, hála Istennek, vagyok olyan becsületes ember, mint akárki fia, vagyis a ki megőszült és még sem becsületesebb nálam.

GALAGONYA.
Comparatio est odorosa: azt mondja a deák, barátom Bunkós.

LEONATO.
Szomszéd uram, kegyelmetek nagyon hosszadalmasak.

GALAGONYA.
Köszönöm a jó akaratát, uram: mi csak az igénytelen herczeg szolgái vagyunk; de igaz lelkemre mondom, ha olyan hosszadalmasak és magasztosak volnánk is, mint a király, azt is mind uraságodnak szentelném.

LEONATO.
Minden hosszadalmasságát nekem?

GALAGONYA.
Igenis, ha ezerszer annyi volna is: mert jól tudom, hogy uraságod a legjobb hírnévvel van bélyegezve az egész városban, és ámbár én csak szegény ember vagyok, lelkemből örülök neki.

BUNKÓS.
Magam is, uram.

LEONATO.
Szeretném már hallani, mi a mondani valójok?

BUNKÓS.
Hát, uram, őrjáratunk az éjjel két olyan csavargó gazembert fogott el, a milyen nincs több Messinában, azonban kivéve uraságod becses személyét.

GALAGONYA.
Jó öreg ember, uram; de lám, beszélni akar: hijába, a mint mondani szokták, vén embernek meghígul a veleje. – Az igaz, hogy a világ még nem látott olyat. Jól mondod, Bunkós szomszéd. De csak engedj engem szólani: látod, ha két ember ül egy lovon, az egyiknek hátul kell ülni. Igazán, uram, becsületes egy ember: nála becsületesebb, isten bizony még nem evett kenyeret; de hát Isten akaratában meg kell nyugodni: minden ember nem lehet egyforma. Úgy-e, jó szomszéd?

LEONATO.
Igazán, szomszéd, ő még rövid kendhez képest.

GALAGONYA.
Úgy-e, uram, rövidségben van? Hja, Isten ajándéka!

LEONATO.
Nekem mennem kell.

GALAGONYA.
Csak egy szóra, uram. Hát őrjáratunk, kérem alásan, az éjjel két gyanús embert tartóztatott le: azokat ma délelőtt uraságod jelenlétében akarjuk tárgyalni.

LEONATO.
Csak végezzék magok a tárgyalást és tudósítsanak róla; most a mint láthatják, nagyon sietek.

GALAGONYA.
Meglesz, uram.

LEONATO.
Igyanak egy pohár bort, ne menjenek el addig. No, Isten áldja meg.
Egy Hirnök jő.

HIRNÖK.
Uram, a násznép már várja, hogy leányát az esküvőre vezesse.

LEONATO.
Rögtön ott leszek; készen vagyok.
        (Leonato és a Hirnök el.)

GALAGONYA.
Eredj, kolléga, siess Kormos Ferenczhez; mondjad, hogy jöjjön tintástul, pennástul együtt az őrházhoz: most a mi feladatunk ezen embereket tárgyalni.

BUNKÓS.
Még pedig okosan, nagy rovatossággal.

GALAGONYA.
Nem kiméljük az eszünket, ne félj: van itt (homlokára mutat), a mi sarokba szorítsa őket. Csak hozd el ama jeles írót, hadd fogalmazza a kihallgatás edzőkönyvét. Gyertek utánam az őrházhoz.        (Elmennek.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Egy templom belseje.

Péter herczeg, János, Leonato, Szerzetes, Claudio, Bencze, Héro, Beátrisz és többen.

LEONATO.
Csak röviden, tisztelendő Ferencz atyám, csupán az esketési szertartást; majd a különös oktatást elmondhatja azután.

SZERZETES.
Érdemes ifjú, komoly szándékod nőül venni e leányzót, a ki jobbodon áll?

CLAUDIO.
Nem.

LEONATO.
Mit? Úgy! Igaz! Nem a jobbján, csak a jobbja mellett. Természetes.

SZERZETES.
Derék hajadon, komoly szándékod férjhez menni ez ifjúhoz, a kinek jobbján állasz?

HÉRO.
Igen.

SZERZETES.
Ha valaki közületek valamely akadályt tud e házasság ellen, fedezzétek föl igaz lelkiismeretetek szerint.

CLAUDIO.
Tud-e kegyed valamint, Héro?

HÉRO.
Nem, uram, semmit.

SZERZETES.
Tud-e valamit a gróf úr?

LEONATO.
Bátran felelhetek helyette én: semmit!

CLAUDIO.
Oh! milyen bátor némely ember! milyen bátran tesz valamit az ember! mit nem tesz az ember, nem tudva, hogy mit tesz! Ej, ha!

BENCZE.
Te az indulatszókat gyakorlod? A nevetésre ezek azok, ha, ha! he, he!

CLAUDIO.
Eh, félre most pap! Hallod-é, apa:
szorongás nélkül, tiszta szívvel adnád
E hajadont, leányodat, nekem?

LEONATO.
Olyan tisztán, mint nékem Isten adta.

CLAUDIO.
S mit adjak érte én, minek becse
Megérje ezt a dús ajándokot?

HERCZEG.
Mást nem, ha csak őt vissza nem adod.

CLAUDIO.
Fölséged a legszebb hálára oktat. –
Ne, apja lányod: fogd, vedd vissza hát:
Ne adj barátodnak rohadt narancsot:
Csak színe, máza ő a szűz-erénynek!
Nézd, mint irúl-pirúl itt szűz gyanánt:
Oh mily nemes valóság látszatával,
Hogy tudja a rút bűn magát takarni!
E felszökő vér, mint szemérmetes jel
Nem vall-e szűz erényt? Így látva őt,
Nem esküdnétek-é mindannyian
E küljelekre, hogy szűz? Hajh, nem az.
A kéjes ágy hevét isméri már:
Ez a pirúlás vétek, nem szemérem.

LEONATO.
Ejh, mit akarsz, uram?

CLAUDIO.
        Nem venni őt el!
Nem kötni lelkem’ egy feslett személyhez.

LEONATO.
Oh, jó uram, ha tán próbára tetted,
S leküzdve a leányi ellenállást,
Szüzességét legyőzted…

CLAUDIO.
        Jól tudom,
Hová czélzasz: ha én ejtém meg őt,
Már, nemde, engem mint férjét ölelt,
S előleges bűnét ez mentheti?
Nem, Leonato:
Sohsem kisértém meg ledér szavakkal;
Mint bátya húgát, úgy illettem őt,
Szűz érzelemmel és szemérmesen.

HÉRO.
Mutattam-é én is mást ön iránt?

CLAUDIO.
Hah, tettető! Írásba adtam volna:
Előttem égből szállt Diána voltál,
Oly tiszta, mint bimbó feslés előtt;
De féktelenebb vagy véred hevében,
Mint Vénus, és azon korcs állatok,
Melyek vadúlt ösztönnel űzekednek.

HÉRO.
Uram, rosszúl van-é, hogy így csapong?

CLAUDIO.
Oh herczeg úr, szóljon.

HERCZEG.
        Mit szóljak én?
Lesújtva állok, a ki közben-jártam.
Hogy egy rimához fűzzem jó barátom’.

LEONATO.
Oh, mondva volt ez, vagy csak álmodom?

JÁNOS.
Mind mondva volt és mind való, uram.

BENCZE.
Ez furcsa esküvő!

HÉRO.
        Való! Oh Isten!

CLAUDIO.
Leonato, nézz meg: én állok-é itt?
A herczeg-é ez? ez meg öcscse-é?
Ez Héro arcza? a szemünk mienk-é?

LEONATO.
Mind úgy van, az; de hát miért, uram?

CLAUDIO.
Hadd adjak egy kérdést lányodnak, és
Te, mint nemzője, atyja, birt hatalmad
Által parancsold, hogy hiven feleljen.

LEONATO.
Parancsolom: tedd azt, ha gyermekem vagy.

HÉRO.
Oh Isten, irgalmazz, ily fakgatás!
Mi czélotok van e kínvallatással?

CLAUDIO.
Szóljon valót, a mint illik nevéhez.

HÉRO.
Nem Héro-é az? E neven ki ejthet
Foltot jogos vád által?

CLAUDIO.
        Ő maga,
Héro ejt foltot a Héro erényén. –
Miféle férifval beszélt, tizenkét
S egy óra közt az éjjel, ablakából?
Feleljen erre, hogy ha tiszta szűz!

HÉRO.
Én nem beszéltem akkor senkivel.

HERCZEG.
No úgy nem is vagy tiszta. – Leonato
Sajnos, hogy hallanod kell. Esküszöm,
Én és öcsém és e megcsalt nemes gróf
Láttuk, hallottuk őt az éjszaka
Beszélni ablakából egy suhanczczal,
Ki, mint egész szabad szájú lator,
Elmondta, hogy találkoztak galádul
Ezerszer is, titokban.

JÁNOS.
        Fúj, uram,
Említni sem lehet, se szólni róla.
Nem volt szavokban annyi a szemérem,
Hogy elmondhassuk durvaság ne’kül.
Sajnálom e kihágást, szép kisasszony.

CLAUDIO.
Oh Héro, mily Héro lettél vala,
ha külső bájaidnak csak felét is
Szived s eszed foglalta volna el!
Élj boldogúl, legszebb, legszennyesebb! élj,
Te tiszta vétek s vétkes tisztaság!
Miattad kaput zárok a szerelemnek,
Pilláimon fog függni a gyanú,
Mely bármi bájt bűnné változtat át,
Hogy ne lehessen vonzó, kellemes.

LEONATO.
Nincs tőrötöknek számomra hegye?

BEÁTRISZ.
Húgom, mi lelt? Ah! ime összeomlik.
        (Héro elájul.)

JÁNOS.
Gyertek, jerünk. A bűn napfényre jötte
Elnyomta lelkét.
        (Péter Herczeg, János és Claudio el.)

BENCZE.
        Hogy van a kisasszony?

BEÁTRISZ.
Talán meg is halt. Bácsi, jaj, segítség! –
Héro, no, Héro! – Bácsi! – Bencze úr!

LEONATO.
Oh sors, ne vedd le a súlyos kezed’!
Halál a legjobb fátyol szégyenére,
Mit csak kivánhatok.

BEÁTRISZ.
Hogy vagy, kedves Héro?

SZERZETES.
Kisasszony, csendesen.

LEONATO.
        Még föltekintesz?

SZERZETES.
Igen: miért ne tekintene föl?

LEONATO.
Mért? Nem kiált-e minden földi tárgy
Szégyent reá? Hát nem tudja-é tagadni
A bűnt, mi vérében van bélyegezve?
Héro, ne éledj, föl ne nyisd szemed’!
Ha gondolnám, hogy meg nem halsz azonnal,
Hogy életed erősebb szégyenednél:
Magam szegném, átkom nyomában, élted’.
Zug’lódtam-é, hogy nincs, csak egy leányom?
Gáncsoltam-é a fukar természetet?
Oh, sok vagy egynek is! mért volt csak egy is!?
Miért valál olyan kedves szememnek?
Mért valál olyan kedves szememnek?
Mért nem fogadtam föl kegyes kezekkel
Egy koldús fajzatát, kapum küszöbjén?
Ha azt gyalázat foltja szégyenítné,
Azt mondanám: „Egy íze sem enyim,
S szenny idegen ágyékból ered!”
De, oh enyim: szerette és dicsért
És nagyratartott lányom; annyira
Enyim, hogy ahhoz mérve, én magam
Nem vagyok magamé! Oh elbukott
A tinta-posványban, hogy tengereknek
Kevés az árja őt tisztára mosni,
Kevés a sója már üdén megóvni
Rohadni kezdő húsát.

BENCZE.
        Csillapúlj,
Uram. Csodálat lep meg engem is,
De nem tudok reá mit mondani.

BEÁTRISZ.
Oh, húgom ellen mindez rágalom.

BENCZE.
Ön egy szobában hált vele az éjjel?

BEÁTRISZ.
Nem, most az egyszer nem; de tegnapig.
Tizenkét hónap óta, minden éjjel.

LEONATO.
Bizonyság, új bizonyság. Még erősb lett
Az, a mit úgy is vas-kapocs szorít.
Hazudna-é a herczeg s Claudio,
Ki úgy szerette őt, hogy itt midőn
Elmondta szennyét, könynyel mosta azt.
El, el! hadd haljon itt.

SZERZETES.
        Hallgass meg engem.
Azért maradtam eddig hallgatag,
S engedtem útat a bal fordulatnak,
Mert e leányt figyeltem: láttam, a mint
Arczát a pír ezerszer elfutotta,
S a szűzi szégyen angyal-tisztasága
Ezerszer űzte vissza a pirúlást.
Szemébe tűz gyúlt, melyben összeégjen
A tévedés, mit szűzisége ellen
A herczegék vallottak. Mondj bolondnak;
Ne adj tapasztalásomnak hitelt,
Mely könyvek oktatását észlelés
Által pecsétli meg; ne higy koromnak,
Tisztemnek, állásom szentséginek:
Ha e leány nem bűntelen lakol
Valami szörnyű tévedés miatt.

LEONATO.
Barát, az nem lehet
Látod, maradt még benne annyi jóság,
Hogy nem tetézi vétkes kárhozatját
A hitszegés bűnével: nem tagadja.
Miért akarnád mentséggel fedezni
Azt, a mi itt áll pusztán, meztelen?

SZERZETES.
Kivel vádolják önt, kedves kisasszony?

HÉRO.
Azok tudják, a ki vádolnak, én nem.
Ha élő férfit jobban ismerek,
Mint szűzi tisztaságom engedi,
Ne nyerjen egy bűnöm se megbocsátást.
Oh, én atyám, ha kiderűl, hogy én
Illetlen órán férfival beszéltem,
Vagy bárkivel szót válték tagnap éjjel:
Taszíts ki, gyűlölj és kínozz halálra.

SZERZETES.
Szörnyen csalódhattak a herczegék.

BENCZE.
Kettőjök a becsület netovábbja,
S ha bölcseségök félre van vezetve,
A fattyu János herczeg műve az,
Kinek rossz lelke csak gazságon áskál.

LEONATO.
Én nem tudom. Ha, mit mondtak, való,
Széttépem a leányt; ha rágalom,
Megbánja még a legbüszkébbikök.
Idő nem szárította úgy ki vérem’,
Se a kor meg nem ette úgy velőmet,
Se sors el nem rabolta módomat,
Se sok csapás nem űzte szét barátim’:
De még megérzik, engem fölriasztva,
Hogy lesz erő az inban, terv az észben,
Képesség módban és bőség barátban,
Számolni még velök.

SZERZETES.
        Megállj, figyelj:
Kövesd ez ügyben a tanácsomat
Hérót a herczegék holtként hagyák itt:
Tartsd egy időig titkon zárva őt;
Hirdesd ki, hogy valósággal meg is halt;
Mutass külsőleg is nagy gyászolást;
Akaszsz családod ős emlékkövére
Gyászverseket; tégy minden készülődést,
Mi egy temetkezéshez tartozik.

LEONATO.
Miért? mi lesz belőle? mit jelent az?

SZERZETES.
Hát (jól kivíve) a rágalmakat
Bánatra változtatja: már ez is jó;
De nem ezért tünődöm e cselen;
Nagyobb eredményt is szül e vajúdás:
Ha Héro, színleg, halva fog feküdni,
Egy perczczel aztán, hogy vádoltatott,
Siratni, szánni, mentegetni fogja
Mind a ki hallja: mert az mindig úgy van:
A meglevőt nem szoktuk megbecsűlni,
Míg birtokunkban van; de elveszítve,
Még toldjuk a becsét; akkor lelünk
Oly érdemet, mi benne föl se tünt,
Míg a mienk volt. Így jár Claudio:
Ha hallja, hogy vádjára Héro meghalt,
Az élet eszményképe majd be fog
Ábrándja közzé édesen lopózni;
A lányka életének minden íze
Drágább alakban tűnik föl neki;
Szebb, meghatóbban, életteljesebben
Fog állni lelki szemei előtt,
Mint élve volt, s ő akkor bánkodik
(Ha volt valóban szenvedély szivében);
Ohajtja, bár ne vádolta volna,
Noha igaznak tartja vádjait. –
Tégy így tehát, s hidd el, hogy a jövendő
Jobban kikeríti a sikert,
Mint azt előre én lefesthetem.
S ha minden más eredmény meghiúsul,
Már a halálnak puszta föltevése
Elfojtja a gyalázat hirdetését.
S ha jól nem üt ki, rejtsd el lányodat,
A mint sebzett becsületéhez illik,
Valami zárkozott szerzetbe, távol
Minden szemektől, nyelvtől, rágalomtól.

BENCZE.
Kövesse, bátyám, e barát tanácsát;
S én, bár barátság s belső vonzalom köt,
Mint tudja, a herczeghez s Claudióhoz,
Olyan titokban, híven közbe-járok,
Mint a saját testével lelke járhat.
Becsületemre.

LEONATO.
Jó, tehát vezessen
A bánat árja közt e kis fonál.

SZERZETES.
Tehát megegyez. Rajta hát, reméljen.
Erős bajon erős szer, nem segít más. –
Kisasszony, haljon meg, hogy újra éljen!
E nász csak elhaladt: tűrés, kitartás!
        (A Szerzetes, Héro és Leonato el.)

BENCZE.
Beátrisz kisasszony, ön folytonosan sír?

BEÁTRISZ.
Igen, és tovább is sírni fogok.

BENCZE.
Ohajtom, hogy ne.

BEÁTRISZ.
Nincs igaza: ez nekem jól esik.

BENCZE.
Igazán, azt hiszem, hogy szép rokonát csak bántalmazták.

BEÁTRISZ.
Oh, hogy lekötelezne az, a ki igazságot szerezne neki!

BENCZE.
Volna-e út ilyen barátságot tanúsítani?

BEÁTRISZ.
Igen egyenes út, de nincs ilyen barát.

BENCZE.
Megteheti-e férfi?

BEÁTRISZ.
Férfi feladata, de nem az öné.

BENCZE.
A világon semmit sem szeretek úgy, mint önt. Nem különös ez?

BEÁTRISZ.
Olyan különös, mint a – nem tudom mi. Én is csak úgy mondhatnám, hogy semmit sem szeretek úgy, mint önt; de ne higye: pedig nem hazudok; nem vallok semmit, nem is tagadok semmit. – Nagyon búsulok a húgomért.

BENCZE.
Istenemre, Beátrisz, te szeretsz engem.

BEÁTRISZ.
Ne esküdjék, megbánja.

BENCZE.
Esküszöm, hogy szeretsz; az bánja meg, a ki tagadni meri, hogy szeretlek. parancsolj: megteszek érted akármit.

BEÁTRISZ.
Ölje meg Claudiót.

BENCZE.
Hah! nem a széles világért!

BEÁTRISZ.
Engem öl meg, ha megtagadja. Isten önnel!

BENCZE.
Maradjon, édes Beátrisz.

BEÁTRISZ.
Már elmentem, bár itt vagyok. Önben egy szikra szerelem sincs. Kérem, bocsásson.

BENCZE.
Beátrisz!…

BEÁTRISZ.
Igazán, menni akarok.

BENCZE.
Előbb béküljünk meg.

BEÁTRISZ.
Könnyebb békülni velem, mint megvívni ellenségemmel.

BENCZE.
Claudio ellenséged?

BEÁTRISZ.
Hét nem tetőtől talpig gazember-e az, a ki legyalázta, rágalmazta, megbecstelenítette rokonomat? Oh, bár férfi volnék! Ime: kezén hordozza őt, míg a kézfogóig jutnak, s akkor nyilvános váddal, meztelen rágalommal, kérlelhetlen gazsággal… Oh Istenem, bár férfi volnék! a piacz közepén enném meg a szivét.

BENCZE.
Hallgasson meg, Beátrisz…

BEÁTRISZ.
Férfival beszélt az ablakából: szép beszéd.

BENCZE.
De, Beátrisz!…

BEÁTRISZ.
Édes Hérom! – Megsértik, gyalázzák, megsemmisítik.

BENCZE.
Beát…

BEÁTRISZ.
Herczegek és grófok! Bizonyosan, herczegi tanúskodás, szépséges gróf, mézes-mázos udvarló, bizonyosan. Oh, bár férfi lehetnék érette! vagy volna egy barátom, a ki férfi lenne érettem! De a férfiasság udvarlásra olvadt, a bátorság bókokra, s a férfiak csupa nyelvvé változtak, csak szépet tesznek: mai nap az már vitéz, mint Herkules, a ki nagyokat mond s megesküszik rá. Engem férfivá nem tehet a vágy: azért, mint nőt, megöl a bú.

BENCZE.
Maradj, kedves Beátrisz. Ime a kezem, esküszöm reá, hogy szeretlek.

BEÁTRISZ.
Használja hát szerelmemért másképen, mint hogy esküszik reá.

BENCZE.
Lelkéből gondolja ön, hogy gróf Claudio rágalmazta Hérót?

BEÁTRISZ.
Igen, olyan bizonyosan, mint a hogy lelkem vagy gondolatom van.

BENCZE.
Elég! Mindenre kész vagyok: kihívom őt. Engedje kezét megcsókolnom, s aztán indulok. E kézre esküszöm, Claudio drágán fog nekem számot adni. A mint hall felőlem, úgy vélekedjék rólam. Menjen, vigasztalja húgát; nekem azt kell beszélnem, hogy Héro meghalt. Isten önnel.
        (El.)

II. SZÍN.

Börtön.

Galagonya, Bunkós, Egy Jegyző, hivatalos ruhákban, Két Őr, Konrád és Borachio.

GALAGONYA.
Megjelent az egész vizsgáló bizomány?

BUNKÓS.
Oh, széket és párnát a jegyző úrnak.

JEGYZŐ.
Hol vannak a vádlottak?

GALAGONYA.
Én vagyok, kérem alásan, és a társam.

BUNKÓS.
Igenis, mi fogjuk vádolni az előterjesztést.

JEGYZŐ.
De hol vannak a kihallgatandó bűnösök? Hozzátok ide, a biztos úr elé.

GALAGONYA.
Igen hát, hozzátok őket elém. – Mi a kend neve, barátom?

BORACHIO.
Borachio.

GALAGONYA.
Kérem, írja: Borachio. Hát a kendé, ficzkó?

KONRÁD.
Én nemes ember vagyok, uram, a nevem Konrád.

GALAGONYA.
Írja: nemes ember Konrád úr. – Uraim, bíznak-e kendtek az Istenben!

KONRÁD, BORACHIO.
Igen, uram, reméljük.

GALAGONYA.
Írja: remélik, hogy bíznak az istenben; de az Istent elől írja: mert Isten őrizz’, hogy az Isten előbb ne menjen az ilyen gazembereknél! – uraim, már be van bizonyítva, hogy kendtek nem sokkal jobbak a csaló csavargóknál; azonban erről bővebb vád is forog fenn. Mivel védhetik kendtek magokat?

KONRÁD.
Röviden azt mondjuk, uram, hogy nem vagyunk azok.

GALAGONYA.
Bámulatos furfangos ficzkó, higyjék el; de majd kiforgatom én. – Jöjjön kend ide, bűnös, hadd beszéljek a fejével: hát azt akarom mondani, hogy kendteket csaló csavargóknak vádolják.

BORACHIO.
Mondom, uram, nem vagyunk azok.

GALAGONYA.
Jól van, álljon félre. – Ezek, Isten bizony, egy nótát fúnak. Felírta-e, hogy ők nem azok?

JEGYZŐ.
Biztos uram, nem helyes úton kezdi a vizsgálatot; hivassa elő az őröket: azok a vádlók.

GALAGONYA.
Igazság, ez a leghamarabb út. – Jöjjenek elő az őrök. Uraim, felszólítlak a herczeg nevében, vádoljátok ezen embereket.

1. ŐR.
Ez az ember, uram, azt mondta, hogy János gróf, a herczeg testvéröcscse, gazember volna.

GALAGONYA.
Irja: János herczeg gazember. No ez világos esküszegés, a herczeg testvérét gazembernek mondani.

BORACHIO.
Biztos úr…

GALAGONYA.
Hallgass, ficzkó; csendesen; a nézésedet sem szeretem.

JEGYZŐ.
Mit hallottak még mást tőle?

2. ŐR.
Hát hogy János herczegtől ezer aranyat kapott volna, mert Héro kisasszonyt hamisan gyanusította.

GALAGONYA.
Olyan világos zendülés, a milyet csak valaha elkövethettek.

BUNKÓS.
Igenis, Mária-ugyse, az ez.

JEGYZŐ.
Még egyebet mondtak-e, barátom?

1. ŐR.
Meg, hogy Claudio grófnak szándéka volna, azt mondják, meggyalázni Héro kisasszonyt az egész gyülekezet előtt, és nem esküdni meg vele.

GALAGONYA.
Oh, gazember, ezért örökkévaló megváltásra fogsz kárhozni.

JEGYZŐ.
Hét még egyéb?

2. ŐR.
Ez az egész.

JEGYZŐ.
És ez több, uraim, mint a mennyit el tudnának tagadni. János herczeg ma reggel titkosan elszökött, Héro épen ily módon vádoltatott, épen ily módon visszautasíttatott, és e miatt bánatában hirtelen meghalt. Biztos uram, köttesse meg ezeket az embereket, s vitesse Leonato úr házához; én előre megyek, megmutatom neki vallomásukat.        (El.)

GALAGONYA.
Meg kell őket kötelezni.

BUNKÓS.
No csak a kezökre!

KONRÁD.
Odább ostoba!

GALAGONYA.
Teremtő Isten! hol van a jegyző? Hadd írja mindjárt, hogy a herczeg tisztviselője ostoba. Gyertek, kössétek meg! – Te semmirekellő fattyú!

KONRÁD.
El innen, kend szamár, kend szamár.

GALAGONYA.
Nem méltatod állásomat? nem méltatod koromat? Oh bár itt volna a jegyző, hadd írná: én szamár! De, uraim, ráemlékezzetek, hogy én szamár vagyok; bár nincs leírva, de el ne felejtsétek, hogy én szamár vagyok. – No, te gazember, te telve vagy kegyelettel, amint majd reád fog bizonyulni jó tanúk által. Én okos ember vagyok; a mi több, tiszt vagyok; a mi több, a magam gazdája; a mi több, olyan takaros darab hús, mint Messinában akárki; és olyan ember, a ki érti a törvényt, hallod-e; és gazdag legény is, hallod-e; olyan legény, a kinek jut is, marad is; a kinek két öltöző ruhája van, és mindene rendesen, takarosan. Vigyétek el. Oh bár írásban volna, hogy én szamár vagyok.        (El.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Leonato háza előtt.

Leonato és Antonio.

ANTONIO.
Ha így haladsz, megölöd tenmagad’:
Nem okosság a bút ekként uszítni.
Magadra.

LEONATO.
Kérlek hagyd el a tanácsod’,
Mely oly haszontalan hull a fülembe,
Mintha a szitába a víz. Ne tanácsolj;
S vigaszt se halljon mástól a fülem,
Mint a kinek búja fölér enyimmel:
Hozz egy atyát, ki lányát így szerette,
Kinek gyönyöre ekként romba dőlt,
S kérd azt, hogy intsen türelemre; mérd meg
Bújával az enyimnek széle-hosszát,
Hogy ízrül-ízre összeilljenek,
Ez erre és ilyen bánat ilyenre,
Minden vonalban, ágban és alakban:
Ha ez mosolyg és simítja szakálát,
És „félre gond!” hmget, ha sírni kéne,
Ha búját bölcs szavakkal tatarozza,
Ha a bajt, gyertya-pusztítók között,
Leinni kész: jól van, hozd őt ide,
S én megtanulom tőle a türelmet.
De ilyen ember nincs: mindenki tud
Tanácsot adni, vígasztalni a bút,
Mit ő nem ér’z; de ha belé harap,
Már szenvedélylyé válik a tanács,
Mely a dühnek gyógyszert kinált előbb,
A bőszülést selyem-szálon akarta
Lekötni és a kínt lehelletével,
Az izgalmat szóval bűvölni le.
Nem, nem! mindenki csak tűrést tanácsol
Annak, kit a búbánat súlya görnyeszt;
De senkiben nincs ám erény s kitartás
Ily jámborul szenvedni, hogyha rá
Van mérve az. Ne adj nekem tanácsot:
Intésedet túlsírja bánatom.

ANTONIO.
Hát nem különb a gyermeknél az ember?

LEONATO.
Kérlek, hagyj engem: én hús, vér vagyok;
De hisz nem is volt még oly bölcs soha,
Ki a fogfájás tűrni tudta volna,
Habár az istenek stiljával írt,
És sorsnak, szenvedésnek fittyeket hányt.

ANTONIO.
Ne végy magadra minden bánatot:
Éreztesd azzal inkább, a ki megsért.

LEONATO.
Igazad van: igen, meg is teszem.
Héro nem vétkezett, azt súgja lelkem:
Hadd hallja ezt a herczeg s Claudio,
S mindaz, ki őt így megbecsteleníté.
Péter Herczeg és Claudio jönnek.

ANTONIO.
Itt jő a herczeg s Claudio sietve.

HERCZEG.
Jó napot, jó napot.

CLAUDIO.
Jó napot mindekettőjöknek.

LEONATO.
Hallják, uram…

HERCZEG.
        Sietünk, Leonato!

LEONATO.
Igen, sietnek! Jó, csak menjenek…
Sietnek úgy-e most? Jól van. No mindegy.

HERCZEG.
Ej, jó öreg, ne veszekedj’ velünk.

ANTONIO.
Ha igazán veszekedni akarna,
Valamelyönk porba heverne itt.

CLAUDIO.
Ki sérti őt?

LEONATO.
        Te sértesz, színlelő.
Ejh, sohse tedd kardodra a kezed’:
Nem félek én tőled.

CLAUDIO.
        Legyen kezem
Elátkozott, ha ily aggot ijeszt meg.
Önkénytelen érintém kardomat.

LEONATO.
Ember, ne űzz tréfát velem, ne csúfolj:
Én nem vagyok se hülye, sem bolond,
Hogy aggság örvén dicsekedjem azzal,
Mit tettem ifjan, vagy miket tehetnék,
Ha vén nem volnék. Tudd meg, Claudio,
Te megsértéd ártatlan leányom’ s engem,
És kényszerítsz, hogy mindent félretéve,
Ősz hajjal és sok év sebhelyivel,
Kihívjalak, mint férfi férfiút.
Rágalmazád ártatlan gyermekem’:
Szivén rágalmad át meg át hatott,
Ott nyugszik őseim közt eltemetve,
Hová botrány még soha nem került, az
Övén kívűl, mint gazságod koholt.

CLAUDIO.
Gazságom?

LEONATO.
        Az, gazságod, mondom, az.

HERCZEG.
Igaztalant beszélsz, öreg.

LEONATO.
        Uram,
Testén bebizonyítom: merje hát!
Hisz vívni tud, folyvást gyakorolja azt,
És élte májusán van, víg erőben.

CLAUDIO.
El! Önnel én semmit sem kezdhetek.

LEONATO.
Leráznál úgy-e? Gyermekem’ megölted:
Ha engem ölsz meg, fattyú, férfit ölsz.

ANTONIO.
Öljön meg mindkettőnket, férfiakat!
De arra nem jut; öljön engem elsőbb:
Győzz meg s taposs el… Hadd feleljen, engedj!
Jer, fattyú, jer velem! fattyú, kövess!
Kivirgácsollak vívó-iskoláddal,
Ki én! úgy légyen a nevem nemes.

LEONATO.
Öcsém…

ANTONIO.
        Ne bánts. Az Isten látja, mint
Szerettem húgomat: most halva fekszik:
Halálra rágalmazták e gazok, kik
Úgy mernek szembe-nézni férfival,
Mint én merek kígyót megfogni nyelvén
Majmok, bitangok, gyávák, poltronok!

LEONATO.
Öcsém, Antonio…

ANTONIO.
        Ne bánts! Tudom jól,
Kik és mit érnek ők mind egy szemerig.
Hóbortos, orczátlan divat-babák,
Hazug, maró, csúfos rágalmazók,
Bohóczok, a kik külsőleg ijesztők,
Elmondanak vagy féltuczat merész szót:
Hogy tönkre tennék ellenségöket,
Azaz, ha mernék. Ennyi az egész.

LEONATO.
Öcsém, Antonio…

ANTONIO.
        Ejh, hagyd el, és ne
Avatkozz’ ebbe: hagyd csak reám.

HERCZEG.
Urak, mi nem szítjuk már a türelmet.
Szivem zokog leányának halálán;
De semmi vád, becsületemre, nem volt,
Csak a való, bebizonyúlt igazság.

LEONATO.
Uram, uram!

HERCZEG.
        Nem hallgatom.

LEONATO.
        Nem-é?
Jer hát, öcsém. Majd meghallgatna még!

ANTONIO.
Meg ám, vagy egyikünk lakolni fog.
        (Leonato és Antonio el.)
Bencze jön.

HERCZEG.
Nézd, nézd, itt jön, a kit keresni indultunk.

CLAUDIO.
No, pajtás, mi újság?

BENCZE.
Jó napot, uram.

HERCZEG.
Hozott Isten, barátom. Épen arra jöttél, hogy majdnem szétválaszsz egy verekedést.

CLAUDIO.
Majd leharapta az orrunkat két fogatlan vén ember.

HERCZEG.
Leonato és öcscse. Mit gondolsz? Ha megverekedtünk volna, úgy-e mégis nagyon fiatalok lettünk volna hozzájok?

BENCZE.
Álnok ügyben nincs meg a valódi bátorság. Én épen önöket keresem.

CLAUDIO.
Mi is régen őgyelgünk, téged keresve: mert nagyon elővett bennünket a komorság, azt szeretnők elűzni. Hegyezd egy kissé az eszed’.

BENCZE.
Itt van a hüvelyembe: kihúzzam?

HERCZEG.
Hát te az eszedet oldaladon hordod?

CLAUDIO.
Azt ugyan még senki sem tette, bár akadtak elegen, ki az eszöket félrecsapták.

HERCZEG.
Becsületemre, ez a fiú halvány. Beteg vagy-é, vagy mérges?

CLAUDIO.
Ej, bátorság, pajtás! Kutyát ölje meg a bánat; te benned van elég erő, hogy megöld a bánatot.

BENCZE.
Uram, én elibe vágok élczeinek, ha ellenem intézi. Kérem, válasszon más tárgyat.

CLAUDIO.
Akkor szerezz más dárdát, mert utolsó dárdád összetört.

HERCZEG.
A napfényre mondom, jobban-jobban elváltozik. Azt hiszem, csakugyan mérges.

CLAUDIO.
Ha az, hiszen tudja, hogy kell nekigyűrkőzni.

BENCZE.
Mondhatok-e már egy szót?

CLAUDIO.
Isten mentesen, még párbajra hí!

BENCZE.
Ön gazember. Nem tréfálok. Jóvá teszem, a mint akarja ön, a mivel akarja ön, a mikor akarja ön. Ön megölt egy kedves hölgyet, és annak halála súlyosan fog önre visszahullni. Tudassa szándékát.

CLAUDIO.
Jó, tehát találkozunk, legalább egy jót vigadok.

HERCZEG.
Mi az? lakoma, lakoma?

CLAUDIO.
Az bizony: meg is köszönöm neki: meghívott borjúfejre és kappanra, a mit ha derekasan föl nem darabolok, mondják a késemet vaskónak. Hát kanpulyka lesz-e?

BENCZE.
Uram, nagyon könnyen ugrál az esze.

HERCZEG.
Tudod-e, hogy a te eszedet Beátrisz tegnap hogy dicsérte? Arról beszéltem, hogy ügyes az eszed. „Az ám,” azt mondja, „ügyes kis ész.” „Nem, nem” mondom én, „nagy ész az.” „Igen,” azt mondja, „nagy otromba ész.” „Dehogy,” mondom én, „igen jó ész.” „Igazán,” mondja ő, „nem bánt senkit.” „Nem úgy,” mondom megint, „valódi okos és bölcs.” „Okos, mint a kos, bölcs, mint a lőcs,” mondja ő. „Több nyelven beszél,” mondom én „Igen,” mondja ő, „nekem hétfőn este megesküdött valamire, a mit kedden reggel már meghazudtolt: tehát két különböző nyelven beszélt.” Így forgatta a személyes erényeidet, majd egy óra hosszat; de végre is egy sohajjal fejezte be, hogy te vagy a legderekabb ember az országban.

CLAUDIO.
Aztán szivéből kisírta magát, s azt mondta, hogy bánja is ő.

HERCZEG.
Bezzeg úgy az; de mindamellett téged, ha halálig nem gyűlölne, halálosan szeretne. Ez öreg úr leánya nekünk mindent elbeszélt.

CLAUDIO.
Mindent, mindent, s még többet is. „Az Úristen meglátta őt, midőn elbújt vala a kertben.”

HERCZEG.
Mikor tűzzük már a bika szarvát az érzelgős Bencze homlokára?

CLAUDIO.
Alá pedig egy feliratot: „Itt lakik a megházasodott Bencze.”

BENCZE.
Ficzkó, szándékomat tudod. Most itt hagylak fecsegő kedvedben. Úgy forgatod az élczeket, mint szájhős a kardját, a mely, hála Isten, senkinek sem árt. – Fölséges uram, köszönöm sok kegyét; el kell válnom kiséretéből. Öcscse, a fattyúvér, megszökött Messinából; önök közösen megöltek egy kedves, ártatlan leányt. A mi pedig ezt a szakálatlan úrfit illeti vele majd találkozunk; addig élje világát.
        (Bencze el.)

HERCZEG.
Komolyan beszél.

CLAUDIO.
A legkomolyabban; és megesküszöm reá, hogy Beátrisz iránti szerelemből.

HERCZEG.
Téged párbajra hítt?

CLAUDIO.
A leghatározottabban.

HERCZEG.
Furcsa biz az ember, mikor az ingét, nadrágát magával viszi, de az eszét elhagyja.

CLAUDIO.
Akkor is óriás a majomhoz képest; de a majom meg tudós az ilyenhez mérve.

HERCZEG.
De türtőztesd magad’; hagyja csak most; zsugorodjál össze, szivem, s légy komoly. Nem azt mondta-e Bencze, hogy az öcsém megszökött?
Galagonya, Bunkós, a Két Őr jönnek, Konráddal és Borachióval.

GALAGONYA.
Jöjjenek, csak jöjjenek: ha az igazság most meg nem tudja szelidíteni az urakat, no hiszen ne is tartsa többet azt a fontot a kezében. Akármilyen elátkozott képmutogatók az urak, majd szemmel tartjuk most.

HERCZEG.
Hogyan, mi ez? az öcsének két embere megkötözve? Az egyik Borachio.

CLAUDIO.
Hallgassa meg a vétköket, fölséged.

HERCZEG.
Biztosok, mi vétket követtek el ezek az urak?

GALAGONYA.
Hát, fölséges uram, hamis vallomást tettek; azon följül nem igazat mondtak; másodszor rágalmazók is; hatodszor és utoljára gyanúba kevertek egy kisasszony; harmadszor valótlan igazságokat koholtak; és végtére mind a ketten hazug gazemberek.

HERCZEG.
Először, azt kérdem, mit csináltak? harmadszor azt kérdem mit a vétkök? hatodszor és utoljára, mit követtek el? és végtére, mi vádat akarsz emelni ellenök?

CLAUDIO.
Helyes kérdések, fölség, épen az ő beosztása szerint. Becsületemre mondom, pompásan felczifrázta ezt a gondolatot.

HERCZEG.
Kit bántottak az urak, hogy így megkötözve hozatnak a vallatásra? Ez a tudós biztos úr olyan körülményes, hogy nem lehet megérteni. Mi a vétkök?

BORACHIO.
Fölséges herczeg, ne hurczoltasson tovább a kihallgatás végett: hallgasson meg, s aztán hadd öljön meg ez a gróf úr. Én megcsaltam a fölségetek saját szemeit. A mit fölséged bölcsessége nem bírt fölfedezni, kiderítették ezek a gügye szájtátók, a kik az éjjel kihallgattak, midőn megvallottam e társamnak, hogyan ösztönzött János gróf, a fölséged öcscse, hogy gyanúba keverjen Héro kisasszonyt; hogyan hoztuk fölségteket a kertbe; hogy láttak ott engem szerelmeskedni Margittal, Héro ruhájában; s hogy becsteleníté meg Hérót a gróf, mikor esküdni akartak. Gazságomat ezek jegyzőkönyvbe vették, s én inkább halálommal pecsételem azt, mintsem valaha ismételjem. A kisasszony meghalt az én és uram hamis vádunk következtében. Röviden tehát, nem kivánok egyebet, mint gazságom büntetését.

HERCZEG.
Nem vas gyanánt fut-e e szó véreden át?

CLAUDIO.
Oh, mérget ittam, a míg elbeszélte.

HERCZEG.
S öcsém lovalt föl erre tégedet?

BORACHIO.
Ő; és az ármányt dúsan megfizette.

HERCZEG.
Rút hitszegésből áll egész valója.
És megszökött e csúf gazság után!

CLAUDIO.
Édes Héróm! most képed úgy tünik föl,
A mint először megszerettelek.

GALAGONYA.
Gyerünk; hozzátok a vádlottakat; azóta a jegyző úr Leonato urat is kellőleg utalványozta a dologról. Aztán, barátaim, el ne felejtsétek tekintetbe venni, ha eljön az ideje és helye, hogy én szamár vagyok.

BUNKÓS.
Épen itt jön Leonato uraság és a jegyző úr.
Leonato, Antonio és a Jegyző jönnek.

LEONATO.
Hol a gazember? hadd nézzek szemébe!
Hogy máskoron, ha ilyenforma embert
Találok, elkerüljem. Melyik az?

BORACHIO.
Ha sértőjét keresi, nézzen én rám.

LEONATO.
Te vagy, bitang, ki egy lehelleteddel
Megölted gyermekem’?

BORACHIO.
        Én, egyedűl én.

LEONATO.
Nem úgy; hazudsz, gazember: ime itt áll
Ez a derék két úr, a harmadik
Már megszökött, kik szintén részesek.
Herczeg, köszönöm a lyányom halálát:
Igtassa ezt nagy tettei sorába,
Fejdelmi tett volt, csak gondolja meg jól.

CLAUDIO.
Hogy kérjem a türelmed’? nem tudom;
De szólanom kell. Válaszsz bosszuállást;
Mérj büntetést, minőt ki tudsz találni
Bűnömre: óh hiszen nem vétkezém,
Csak tévedésből.

HERCZEG.
        Én sem, esküszöm;
S mégis, hogy e jó agg engesztelődjék,
Alávetem magam’ bármily tehernek,
Mit ő reám mér.

LEONATO.
Nem kérhetem, hogy lyányomat föléleszd;
Az lehetetlen; oh, csak arra kérlek,
Győzzétek a város népét meg arról,
Hogy ő ártatlanúl halt; s ha szerelmed,
Bús ihletéssel, még alkotni tud,
Tégy sírkövére egy gyászverset és
Zengd el fölötte azt, zengd el ma éjjel.
És holnap aztán jöjj hozzám megint,
S ha már vőm nem lehetsz, légy hát öcsém.
Testvéröcsémnek is van egy leánya,
Egészen mása elhalt gyermekemnek,
Egyetlen örökös kettőnk után:
Nyújtsd néki nénjének szánt jobbodat:
Így meg fog halni bosszúm.

CLAUDIO.
        Oh nemes sziv,
Kegyességed könnyet fakaszt szemembe!
Ajánlatod’ tárt karral fogadom:
Ezentúl a tied szegény Claudio.

LEONATO.
Holnap tehát várok reád; ma éjre
Búcsút veszek. Ezt a galád gazembert
majd szembe állítom Margittal, a kit,
Úgy gondolom, kibérelt János úr
E cselszövésre.

BORACHIO.
Nem, lelkemre, nem:
Nem tudta, mit tesz, a mikor velem
Beszélgetett; mindenben hű, erényes
Volt mindig ő, mióta ismerem.

GALAGONYA.
Azon feljűl azonban, fölséges uram, a mi még nincs tisztába hozva, ez a vádlott, ez a bűnös itt ni, engem szamárnak mondott: könyörgöm alásan, emlékezzék meg erről a büntetésében. Aztán meg az őrök hallották őket még bizonyos Alakosról is beszélni: azt mondják róla, hogy ez az ember mindig égetteti a haját és annálfogva irtóztató lángoló fejjel ijesztgeti a népet, a mellett meg pénzt kér kölcsön az Isten nevében, de soha sem fizet, s ez által úgy elrontotta az Isten hitelét, hogy arra mai napság már senki sem akar pénzt adni. Kérem alásan, vallassák ki őket erre nézvést is.

LEONATO.
Köszönöm az őrködést, és becsületes fáradságodat.

GALAGONYA.
Uraságod olyan szépen beszél, mint egy háládatos és illendőség-tudó ifjú; dicsértessék az úr neve érette.

LEONATO.
Nesze a fáradságodért. (Pénzt ad neki.))

GALAGONYA.
Kegyesen köszönöm az eklézsia nevében.

LEONATO.
Csak eredj: átveszem tőled a foglyokat, és még egyszer köszönöm.

GALAGONYA.
Itt hagyom tehát ezt a csavargó bűnöst uraságodnak; de könyörgöm alásan, mások szigorú példája végett tessék megjavítani magát. Isten tartsa meg uraságodat; minden jót kivánok: adja vissza az úr teljes egészségét. Alázatosan engedelem adatván az eltávozásra, reménylem, hogy mielőbbi szives viszonttalálkozásunkat az Isten kegyesen meggátolandja. Jöjjenek, szomszéd.
        (Galagonya, Bunkós és az Őrök el.)

LEONATO.
Holnap reggelig, uraim, Isten áldja önöket.

ANTONIO.
Áldja Isten, urak: holnapra elvárjuk.

HERCZEG.
Nem maradunk el.

CLAUDIO.
Az éjjel Hérót fogom siratni.
        (Péter Herczeg és Claudio el.)

LEONATO.
Kisérd be e ficzkókat: majd kikérdjük Margitot, honnan ismerős velök.

II. SZÍN.

Leonato kertje.

Bencze és Margit, szemközt találkozva, jönnek.

BENCZE.
Kérlek, édes Margit, játszál a kezemre egy kissé, hogy beszélhessek Beátriszszal.

MARGIT.
Ír-e aztán egy szonettet a szépségem dicséretére?

BENCZE.
Írok, édes Margit, olyan ragyogó stilusban, hogy élő ember túl nem tesz rajta; mert, igaz lelkemre, megérdemled.

MARGIT.
Hogy túltegyenek rajtam? Köszönöm.

BENCZE.
Eszed olyan gyors, mint az agár szája; mindent elkap.

MARGIT.
Az öné pedig úgy eltompult, mint a vívómester tőre, mely bök, de nem árt.

BENCZE.
Egészen férfias élcz, Margit: nőt ez nem sérthetne. De én leteszem a fegyvert. Kérlek, hozd el Beátriszt.

MARGIT.
Jól van, elhivom; de nem hozom, hiszen van lába.

BENCZE.
Úgy el is jön.        (Margit el.)
(Bencze dúdolva.)
Még Ámor is,
A kis hamis,
Ha rám tekint,
Megszán az is,
tudniilik az éneklésemért; de a szerelemben: Leander a híres úszó, Troilus a kerítők első fölfedezője, és egy egész könyvteli sorozata ezeknek a hajdani szőnyegtaposóknak, kiknek neve még ma is lágyan suhan a sima versek egyenes ösvényén, bizony valamennyiöket sem forgatta úgy összevissza a szerelem, mint szegény fejemet. Hanem versben nem tudom bizonyítani; megpróbáltam, de nem találok más rímet, mint „hölgy,” „tölgy:” ez igen illetlen; „élcz,” „fércz:” ez goromba; „bölcs,” „lőcs:” ez meg túlságosan igaz: mindeniket kényes dolog használni. Nem, én nem születtem verselő csillagzat alatt, és ünnepélyes kifejezésekkel sem tudok beszélni.
Beátrisz jő.
Édes Beátrisz, tehát eljöve, mikor kérettem?

BEÁTRISZ.
El, uram; és eltávozom, mikor parancsolja.

BENCZE.
Óh maradjon csak akkorig.

BEÁTRISZ.
„Akkor” ki van mondva: most hát Isten áldja meg! De mégis addig nem megyek, míg meg nem tudom, a miért jöttem: mi történt ön és Claudio között?

BENCZE.
Csak léha szavak: adjon egy csókot reájok.

BEÁTRISZ.
Léha szó, léha szellő; s léha szellő hamar megárt; tehát csókolatlanul távozom.

BENCZE.
Kiriasztja a szót valódi értelméből, oly hatalmas az élcze. De, nyiltan szólva: Claudio megkapta a kihívásomat, s vagy rövid időn többet hallok tőle, vagy gyávának nyilatkoztatom. Most, kérem, mondja meg, melyik rossz tulajdonomért szeretett először belém.

BEÁTRISZ.
Valamennyiért: mert oly egyetértéssel alkotják azok a rosszaság országát, hogy nem engednek semmi jó tulajdont magok közé vegyűlni. És ön melyik rossz tulajdonomért szenvedte először szerelmét irántam?

BENCZE.
Szenvedtem a szerelmet! jó kifejezés. Szenvedem a szerelmet, igazán, mert akaratom ellen szeretlek.

BEÁTRISZ.
Szive daczára, gondolom. Oh szegény szív! Ha ön daczol vele miattam, én is daczolok vele ön miatt: mert soha sem tudnám szeretni azt, a mit barátom gyűlöl.

BENCZE.
Nagyon okosak vagyunk mi, ön és én, hogy békében összekeljünk.

BEÁTRISZ.
E vallomásból nem látszik: okos ember húsz közt sincs egy, a ki önmagát dicsérje.

BENCZE.
Réges régi mondás már az, Beátrisz, mely még a jó szomszédok idejében támadt. Mai napság, ha az ember föl nem állítja a síremlékét, míg meg nem hal, bizony nem él tovább az emlékezetben, csak míg a harang szól és az özvegy sír.

BEÁTRISZ.
És meddig tart ez, mit gondol?

BENCZE.
Kérdés: talán egy óráig jajgat s egy negyedig kesereg; azért tehát legjobb kisegítő az okos embernek (ha Féreg úr, a lelkiismerete, nem akadályozza), hogy maga legyen a saját erényének trombitája, mint én vagyok a magamé. Ennyit az öndicséretről, a mi, merem állítani, dicséretreméltó. – Mondja, kérem, hogy van a húga?

BEÁTRISZ.
Igen rosszúl.

BENCZE.
Hát ön?

BEÁTRISZ.
Én is igen rosszúl.

BENCZE.
Bízzék Istenben, szeressen engem, és jobbuljon meg. Most én is búcsút veszek, mert itt jön valaki, nagyon sietve.
Ursula jő.

URSULA.
Kisasszony, jöjjön, kérem, a bátyjához. Óriás zavar van otthon: kiderült, hogy Héro kisasszonyt hamisan vádolták, a herczeget és Claudiót roppantul megcsalták; János úr a szerzője mindennek, a ki azóta megszökött. Jöjjön, kérem, azonnal.

BEÁTRISZ.
Jön-e uram ezeket a jó újságokat megtudni?

BENCZE.
Szivedben akarok élni, öledben halni és szemeidben temetkezni; s azonkivül most is, ime, megyek veled a bátyádhoz.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Egy templom belseje.

Péter Herczeg, Claudio és Kisérők jönnek, zenével és fáklyákkal.

CLAUDIO.
Ez a Leonato síremléke?

KISÉRŐK.
Ez, uram.

CLAUDIO.
(egy tekercsről olvassa):
Sírba vitte álnok ármány
Hérót, a kit itt fed a hant;
De a szenvedések árán
Örök hírt nyert, halhatatlant:
A gyalázatban halt élet
A halálban dicsre éled.
        (Fölszegzi a verset a síremlékre.)
Függj itt, kis dal, sírkövén,
S dicsérd, ha nem élek én.
Zenét elő most, ünnepélyes gyászdalt!
Ének.
Éj-királynő, oh bocsánat,
Hogy megöltük szűzedet:
Ime gyászdal, tiszta bánat,
Sírja körűl gyászmenet.
Éjfél, halld sóhajunk’
Gyászosan, gyászosan!
Sírok, rendűljetek,
Holtak, ébredjetek,
Gyászosan, gyászosan!

CLAUDIO.
És most jó éjt, drága hamvak!
Évenkint meglátogatlak.

HERCZEG.
Oltsátok el fáklyátokat. Derűl.
A farkas a zsákmányt végezte. Távol
Kelet sötétjén szürke fény terűl,
S a tiszta nap jő Phoebus kocsijával.
Mind elmehettek: Isten véletek.

CLAUDIO.
Isten megáldja! kiki maga útján.

HERCZEG.
Gyerünk mi is, más ösvényen, előre;
Aztán Leonatóhoz, új esküvőre.

CLAUDIO.
És hymen adjon jobb sorsot reánk,
Mint a miért most gyászszal áldozánk.
        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Szoba Leonato házában.

Leonato, Antonio, Bencze, Margit, Beátrisz, Ursula, a Szerzetes és Héro jönnek.

SZERZETES.
Nem mondtam-é, hogy ártatlan leányod?

LEONATO.
A herczeg s Claudio is az, kik őt,
A mint tudod, tévedve vádolák;
Csak Margit egy kissé hibás, habár
Szándéka ellen tette ő is, a mint
A vallatásokból tisztán kitűnt.

ANTONIO.
No, csakhogy ily szépen ütött ki minden.

BENCZE.
Örülök én is, mert hittel fogadtam,
Hogy érte Claudiót megszámoltatom.

LEONATO.
Most, lányom, és ti nők mindannyian,
Vonúljatok be egy oldal-szobába,
S ha hívatunk, álarczba jöjjetek ki.
        (A nők elmennek.)
A herczeg s Claudio mostanra hozzám
Igérkezének. Légy készen, öcsém:
Te most az én leányom apja lészsz.
S nőül adod gróf Claudiónak őt.

ANTONIO.
Ne félj, szilárd orczával végrehajtom.

BENCZE.
Jó szerzetes, talán fölkérem én is
Szolgálatát.

SZERZETES.
Hogyan, miben, uram?

BENCZE.
Kössön vagy oldjon engem: így vagy úgy.
Uram, Leonato, nincs mit tagadnom,
A húga jó szemmel tekint reám.

LEONATO.
Lányom vezette úgy szemét, tudom.

BENCZE.
Én is szerelmes szemmel nézem őt.

LEONATO.
E nézet én tőlem meg Claudiótól
S a herczegtől ered. S mi szándoka?

BENCZE.
Az ön felelete, uram, talányos;
De hogy mi szándokom? Hát szándokom
Megnyerni önnek a jó szándokát,
S illendő házasságra lépni még ma.
Ehhez kérem, jó szerzetes, segélyét.

LEONATO.
Szivem szerelmedé.

SZERZETES.
        Segélyem is.
Im itt jön a herczeg és Claudio.
Péter Herczeg és Claudio Kisérettel jönnek.

HERCZEG.
Jó reggelt e nemes gyülekezetnek.

LEONATO.
Jó reggelt, herczeg úr; jó reggelt, Claudio:
Már vártunk önt. Tehát el van határ’zva,
Öcsém leányát nőül venni ma?

CLAUDIO.
Szavamnak állok, ha szerecsen is.

LEONATO.
No, hívd elő, öcsém: itt a pap is.
        (Antonio el.)

HERCZEG.
Jó reggelt, Bencze. Ej, no hát, mi baj,
Hogy arczod ily rettentő februári?
Egész fagyos, borús és felleges.

CLAUDIO.
Tán a bikán jár most is az esze.
Ne félj, szarvadra arany gombot teszünk.
S egész Európa majd bámulni fog,
Mint egykor Európa bámulta Zevszt,
Ki szerelemből ölte bika-mezt.

BENCZE.
Zevsz, mint bika, jól bömbölt a hamis:
Ily bika tört apád aklába is,
És lopva ilyen borjút nemze ott,
Mint te, mert bőgését te is tudod.
Antonio visszajő a leálarczozott nőkkel.

CLAUDIO.
(Benczéhez).
Majd számolunk! Most másra számolok.
(Antonióhoz.) Melyik kisasszonyhoz kell szólanom?

ANTONIO.
Im itt van: én örökre átadom.

CLAUDIO.
No úgy enyim. Szép hölgy, hagyd látnom arczod’.

LEONATO.
Azt nem szabad, míg meg nem esküszöl,
Lelkész előtt, hogy őt nőül veszed.

CLAUDIO.
Add hát kezed’, s e szent lelkész előtt
Férjed vagyok s leszek, ha elfogadsz.

HÉRO.
(leveszi álarczát).
Midőn még éltem, másik nőd valék;
Midőn szerettél, másik férjem voltál.

CLAUDIO.
Egy másik Héro?

HÉRO.
        Az, bizonynyal az.
Egy Hérót a szégyen megölt, én élek,
S amily igaz, hogy élek, szűz vagyok.

HERCZEG.
Az első Héro! Héro, a ki meghalt.

HÉRO.
Meghalt, uram, de csak míg szennye élt.

SZERZETES.
Mind e csodálkozást megfejtem én;
Ha a szent szertartást bevégezők,
Majd elbeszélem szép Héro halálát.
Addig barátkozzatok e csodával.
És most jerünk a kápolnába által.

BENCZE.
Lassan, megállj, papom. – Hol van Beátrisz?

BEÁTRISZ.
E névre én értek. (Leveszi álarczát.) Mit akar ön?

BENCZE.
Szeretsz-e?

BEÁTRISZ.
        No, nem túl a józan észen.

BENCZE.
Ejh, akkor a bátyád, a herczeg s Claudio
Csalódtak: azt esküdték, hogy szeretsz.

BEÁTRISZ.
Szeret ön?

BENCZE.
        Eh, nem túl a józan észen.

BEÁTRISZ.
No akkor a húgom, Ursula s Margit
Csalódtak: azt esküdték, hogy szeret.

BENCZE.
Megesküdtek, hogy ön beteg utánam.

BEÁTRISZ.
Megesküdtek, hogy ön félholt utánam.

BENCZE.
Szó sincs ilyesről. – Nos, hát nem szeretsz?

BEÁTRISZ.
Nem én, nem, csak hű viszonzás fejében.

LEONATO.
Ej, húgom, én tudom, hogy szereted.

CLAUDIO.
S én esküszöm, hogy Bencze szereti:
Mert itt az írás, a saját kezével,
Egy sánta vers, saját mokány agyából,
Dicsőítvén Beátriszt.

HÉRO.
        Itt a másik,
Mit húgom írt: zsebéből loptuk el,
Szerelemmel teli Bencze iránt.

BENCZE.
Igazi csuda! Saját kezünk a saját szivünk ellen. – Jer, elveszlek; de a fényes napra mondom, csupa merő szánalomból.

BEÁTRISZ.
No, nem tagadom meg a kérelmét; de a nap fényére mondom, csak a nagy unszolásnak engedek, és egyrészt azért, hogy megmentsem életét, mert azt mondják, hogy egészen eleped ön.

BENCZE.
Csitt! Betapasztom a szádat.
        (Megcsókolja.)

HERCZEG.
Hogy vagy, Bencze? Megházasodott Bence!

BENCZE.
Mondok valamit, herczegem. Egy egész kollegium élczgyártó sem tudna engem most kiszurkálni a jó kedvemből. Azt gondolja, törődöm a szatirával vagy epigrammokkal? Nem én: hiszen ha az embert ötletekkel meg lehetne verni, senki sem találna magán egy ép foltot. Egy szó, mint száz: ha nekem kedvem van házasodni, nem gondolok azzal, milyen kedve telik benne a világnak. Tehát soha se szurkáljatok azért, a mit eddig ellene beszéltem, mert az ember változandó. Többet nem mondok. – Veled pedig, Claudio, azt gondoltam, meg fogok verekedni; de miután olyanformán áll, hogy rokonok leszünk, élj békében, megveretlenül, és szeresd a húgom asszonyt.

CLAUDIO.
Már-már reméltem, hogy elhagyod Beátriszt, és én e miatt kipáholhatlak ez egy életből; de miután páros életre tértél, ismét páratlan ember vagy: csak magad ne hidd páratlannak magadat, mert akkor a húgomasszony kénytelen lesz szorosan szemmel tartani.

BENCZE.
Pszt, maradjunk jó barátok. – Tánczoljunk egyet az esküvő előtt, hogy megkönnyüljön a szivünk és a feleségünk czipője.

LEONATO.
Majd tánczolunk azután.

BENCZE.
Előre is, uram: rajta, kezdd rá, zene! – Herczeg, ne búsúljon; szerezzen feleséget: nincs a világon olyan kedves kormány, mint a papucskormány.
        Egy Hirnök jő.

HIRNÖK.
Fölséges úr, öcscsét, Jánost elfogták
És visszahozták fegyverek között.

BENCZE.
Rá se gondoljon reggelig; majd tanácsolok én derék büntetést neki. – Húzd rá, zenész!
        (Táncz. Mind el.)

Nyitóoldal