Shakespeare

LEAR KIRÁLY.

(Fordította: Vörösmarty Mihály)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. JELENET.
II. JELENET
III. JELENET.
IV. JELENET.
V. JELENET.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. JELENET.
II. JELENET.
III. JELENET.
IV. JELENET.

HARMADIK FELVONÁS.

I. JELENET.
II. JELENET.
III. JELENET.
IV. JELENET.
V. JELENET.
VI. JELENET.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. JELENET
II. JELENET
III. JELENET.
IV. JELENET.
V. JELENET.
VI. JELENET.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. JELENET.
II. JELENET.
III. JELENET.

BEVEZETÉS

Lear király két negyedrét kiadásban jelent meg, mielőtt az 1623-ki folio-kiadásba kerűlt. Származási idejét 1603. és 1606. közé lehet tenni. 1603-ból van ugyanis Harsnet könyve: Discovery of Popish impostors, (Pápista csalók leleplezése), mely többek közt leírja, hogyan zsákmányolták ki a jezsuiták a babonás asszonyok hiszékenységét, midőn egy Puckham nevű katholikus házában három nőcselédet és két szolgát kigyógyítottak az ördöngösségből. Mikor az ügy a törvényszék elé kerűlt, nyilvánosságra jöttek mind amaz ördögi nevek és az ördöngösséggel járó különféle részletek, melyeket Shakspere Edgar hóbortos beszédjeiben felhasznál. Ezeket csak Harsnet könyvéből ismerhette, következőleg a drámát csak 1603. után írhatta. De 1606. előtt már készen kellett lennie, mert a londoni könyvkereskedők lajstromába való beiktatásánál világosan meg van említve, hogy Lear király-t 1606. karácsonyán előadták Whitehallban a királyi udvar előtt. Születési évéül legnagyobb valószínűséggel az 1604-ik évet lehet venni, mert a következő évben, 1605-ben már egy más Lear-dráma jelent meg, s nehogy ez tévedésbe vezesse a közönséget, mely összezavarhatta volna Shaksperenek a színpadon már előadott Learjével, megjelentek 1608-ban a negyedrét kiadások, Shakspere nevének világos megemlítésével és a tartalom megjelölésével.

A Lear királyról és leányairól szóló mondát a költő Holinshed krónikájából vette, mely így szól: „Leir, Bladud fia, a világ 3105-dik esztendejében foglalta el a brit trónt, ugyanakkor, midőn Joas volt Juda királya. Leir nemes érzésű férfiú volt, ki alatt az ország és népe felvirágzott. Ő építette Cairleir városát, mely most Leicesternek neveztetik, a Dore folyó mellett. A mint a könyvekben meg van írva, nem volt más utódja, mint három leánya, névszerint Gonorilla, Regan és Cordilla, kiket gyöngéden szeretett, kivált Cordillát, a legifjabbat.”

„Midőn ezen Leir élemedett lett és a kortól elgyöngűlt, meggyőződést akart szerezni leányainak szeretetéről s azt tenni utódjává a trónon, ki legjobban megnyeri tetszését. Azért először Gonorillát, a legidősebbet kérdezte, mennyire szereti őt. Gonorilla az isteneket hívta bizonyságúl, hogy jobban szereti őt saját életénél, mely pedig joggal a legdrágább előtte. E felelettel atyja nagyon meg volt elégedve s ugyanezt a kérdést intézte második leányához, ki ünnepélyesen megesküdött, hogy jobban szereti őt, mint a nyelv kifejezni képes, jobban, mint a világ minden más teremtményét. Erre maga elé hivatta legifjabb leányát, Cordillát, s ez a következő választ adá: Jól ismerem a nagy atyai szeretetet és gondviselést, melyet irántam mindig tanúsítottál, azért nem beszélek máskép, mint szívem érez és lelkiismeretem oktat. Légy meggyőződve, hogy mindig szerettelek, s a meddig életem tart, szeretni foglak, mint édes atyámat, és ha szeretetemet mélyebben meg akarod mérni, tudd meg: annyit érsz, a mennyivel bírsz, és eddig terjed szeretetem s nem tovább.”

„E felelettel az atya épen nem volt megelégedve, s férjhez adta két idősebb leányát, az egyiket Henninushoz, Cornwallis herczegéhez, a másikat Maglanushoz, Albania herczegéhez, s úgy rendelé, hogy halála után országa osztassék fel köztük, felét azonban rögtön megkapják. De harmadik leánya, Cordilla számára, semmit sem rendelt. Történt azonban, hogy Galliának, a mostani Francziaországnak egyik fejedelme, névszerint Aganippus, meghallá a nevezett Cordilla szépségét és női erényeit s hitvesűl kíváná őt. Követséget küldött atyjához és megkérte kezét. Válaszúl azt nyeré, hogy megkaphatja a leányt, de hozományra nem számíthat, mert már minden át van írva testvéreire. Daczára annak, hogy Cordilla nem nyert hozományt, Aganippus mégis nőül vette őt, egyesegyedül szépsége és szeretetreméltó tulajdonságai kedvéért. Ez Aganippus egyike volt a tizenkét királynak, kik akkoriban, mint a brit történetben írva van, Gallia fölött uralkodtak. De hogy visszatérjünk Leirre: midőn már igen magas kort ért, a két herczegnek, kik idősb leányait nőül vették, hosszúnak kezdett feltűnni az idő, míg trónra juthatnak; azért fegyvert ragadtak ellene és megfoszták uralkodásától, kikötve számára az élethosszig való eltartást. Életjáradékot tűztek ki számára, azaz meghatározott összeget szabtak ki háztartására, de idő folytán ezt is megrövidítették, úgy Maglanus, mint Henninus. De Leir legnagyobb fájdalma az volt, hogy látnia kellett leányainak szívtelenségét, kiknek a legcsekélyebb is, a mivel bírt, már sok volt, úgy hogy egyiktől a másikhoz kellett mennie és oly nyomorba jutott, hogy csak egy szolgát akartak neki engedni. Végűl két legidősb leánya, a hajdani szép és kedves szavak daczára, oly szeretetlenűl, vagy mondhatni, természetellenesen viselte magát, hogy szükségtől hajtva elbújdosott az országból és Galliába hajózott, hogy vigaszt keressen legifjabb leányánál, Cordillánál, kit azelőtt gyűlölt.”

„Lady Cordilla hallva megérkezését és inséges helyzetét, először titkon egy összeg pénzt küldött neki, hogy fölszerelhesse és állásához való személyzettel vehesse körűl magát. Így fölszerelve követte meghívását udvarához, s itt oly szíves, tiszteletteljes és gyöngéd fogadtatásra talált, úgy veje, Aganippus, mint leánya, Cordilla részéről, hogy nagy szívbeli vigasztalására szolgált, mert nem kisebb tiszteletet mutattak iránta, mintha ő maga lett volna az egész ország királya. És midőn elmondá másik két leányának viseletét, Aganippus hatalmas hadsereget és nagy hajóhadat szerelt föl, hogy visszahelyezze őt trónjára. Elhatározták, hogy Cordilla vele menjen, mert megigérte, hogy rá hagyja országát, mint jogszerű örökösére, tekintet nélkül arra, mit engedett át előbb másik két leányának és férjeiknek. S midőn a sereg és hajóhad elkészűlt, Leir leányával és vejével tengerre szállt, s midőn Britanniába érkeztek, győzelmes csatát vívtak ellenségeikkel, s Maglanus és Henninus elestek. Ezután Leirt visszahelyezték trónjára, melyen még két évig uralkodott s azután meghalt, mindössze negyven éven át uralkodván. Holttestét Leicesterben temették el, a Dore medre alatti sírboltban, közel a városhoz.”

A krónika azután még Cordelia sorsával is foglalkozik. Lear halála után ő lép a trónra s több éven át boldogan uralkodik; de aztán föllázadnak ellene unokaöcscsei, az albaniai Morgan és a cornwallisi Conidagus; legyőzik, börtönbe vetik s oly szorosan tartják, hogy kétségbeesésében megöli magát.

Gloster grófnak és két fiának történetét, mely párhúzamosan halad Lear és leányainak történetével, s oly művészileg van bele szőve, hogy nem mint egyszerű epizódot, hanem mint a dráma cselekvényének kiegészítő részét kell tekintenünk, Shakspere Sidney Fülöp Arcadiá-jából vette. Itt egy paphlagoniai király szerepel, ki épen úgy, mint Gloster, hitelt ad törvénytelen fia, Plexistus, áskálódásainak a törvényes fiú, Leonatus ellen, s ez kénytelen futás által menteni meg életét. Plexistus ekkor letaszítja atyját a trónról, megvakítja és nyomorba dönti. A boldogtalan apát Leonatus veszi oltalmába, vezetője lesz bújdosásában s megmenti életét, midőn egy magas szikláról le akar ugrani. Eddig tart a hasonlóság. A mi ezután történik, annak semmi köze sincs Edgar és Edmund történetéhez. A korcs Plexistus meg akarja gyilkolni testvérét, de ez ellenáll s szövetségesekre talál; a pontusi király is hadat küld segítségére, a nép fellázad Plexistus ellen és elűzi. A vak király Leonatus fejére helyezi a koronát s abban a pillanatban meghal.

Shakspere életében Lear király az akkori közönség legkedveltebb darabjai közé tartozott, a mit a több negyedrét kiadáson kívül az is bizonyít, hogy ugyan-e tárgyról s ugyan-e czím alatt egy más dráma is jelent meg, kevéssel a valódi Lear után, s ennek népszerűségét akarta a maga számára kizsákmányolni. Alig van a költőnek darabja, mely oly gazdag volna összeütközésekben, mint ez. Mintha megbomlott volna a világ egész rendje, szétszakadnak mind ama kötelékek, melyek az embereket egymáshoz fűzik, a családi, állami, társadalmi életben egyaránt; minden téren ellentétben és harczban állnak egymással az emberek; a kiket a természet és az emberi törvény egymás szeretetére és tiszteletére utal, föltámadnak egymás ellen, az emberi állat lerúgja magáról a békókat, melyeket vallás, állam, polgárosodás, műveltség, emberiesség reá raktak, hogy megférjen hozzá hasonlóival. Az atya eltaszítja gyermekét, a leányok elűzik apjokat és életére törnek, a testvér áskálódik testvére ellen, az atya fia ellen támad, a fiú atyja életére tör, a hitves férje élte ellen leselkedik s életében másnak igéri kezét, a nővérek egymás hatalmára és életére törnek, az uralkodó elűzi hűbéresét, a szolga ura ellen támad és megöli, a pártok harczon kelnek egymás ellen s a külföld fegyverrel avatkozik az ország belső ügyeibe, míg végre az elszabadúlt emberi szenvedélyek zűrzavaros tombolásába beleszól a halál felségszava és csendet parancsol mindenkinek, gonoszaknak és jóknak, hibásoknak és ártatlanoknak egyaránt. Az emberi szenvedélyek e zordon tragédiájának valóban nem lehet más megoldása, mint a melyet, régi forrásaitól s a többi feldolgozásoktól eltérőleg, a költő adott neki; és Shakspere úgynevezett javítói, kik a színházi közönség idegeinek kíméléséből Lear király befejezésének borzalmasságát is enyhíteni óhajtották, (például életben hagyva Cordeliát és a trónra emelve Edgarral, kivel az egész drámán végig szerelmi idyllt sző, s életben hagyva Leart és Kenttel együtt kényelmes kolostori magányban engedve befejeznie életét) nemcsak beavatkozást követtek el a költő felségi jogaiba, hanem bántó disharmoniával fejezték be a szenvedélyek hatalmas hangversenyét. A szavak, melyekkel Kent a szörnyű éjjeli zivatart jellemzi, alkalmazhatók a fellázadt emberi indulatok viharára is, melynek dörgése az egész drámán végig hangzik.

Még a setétség kóbor népe is
Elrémül a zord ég tekintetén
S odvába rejtezik. Mióta férfi lettem,
Tűz áradást, mint ez, ily szörnyű kitörését
A menydörgésnek, s ily vad förgeteg
Dörömbölését, nincs emlékzetem, hogy
Hallottam volna; ember alkata
Nem bír meg ennyi kínt és rémülést.

Lear ábrázolása minden nemzet tragikus szinészeinek legnemesebb becsvágya volt, s a legnagyobb tragikusok, kik Shakspere halhatatlan alakjainak adtak életet, Othello, Macbeth, Hamlett társaságából soha sem hagyták ki Lear király-t. A magyar színpadon már e század második tizedében, 1812-ben, előfordúl; a nemzeti színházban eleinte a fordító neve nélkül adták, később Vajda Péter és Egressy Gábor fordításában. Vörösmarty, ki Julius Caesart már 1839-ben lefordította, a forradalom után, nyéki magányában fogott Lear király-hoz, mely azonban csak halála után, 1856-ban jelent meg, az újabb nemzeti könyvtár kiadóinak költségén. Vörösmarty fordításában foglal helyet Lear király a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában is, s ugyanezt a fordítást használja a nemzeti színház 1870 óta.

Lear és Oedipus! Ez a két nagy képviselője a gyermekeitől megbántott atya haragjának és fájdalmának, az ó- és az újkorban. Mindkettő ellen hálátlanúl feltámadnak gyermekeik, mindkettőt elűzik, nyomorba döntik, mindkettőnek ajkán átokká válnak az áldás szavai. Sophokles és Skakspere, az ó- és az újkor két legnagyobb drámai költője örökítette meg az atyai fájdalom alakjait. De nagy különbség van a kettő között, s e különbség nem csupán a két költő különbsége, hanem a két külön világnézeté, melynek mindegyik kifejezést ad. Oedipusban az ókor pogány világnézete, az elkerülhetetlen végzetben való hit, Learban az újkor keresztény világnézete, az emberi szabad akaratban való hit van kifejezve. Oedipus eszköz az istenek kezében, Lear saját sorsának kovácsa; azért Oedipus átkaiban, melyeket hálátlan fiaira mond, az isteni harag hajthatatlansága és fensége nyilvánúl, s ő maga, eszének épségét megőrizve, teljesített földi hivatásának öntudatával és nyugalmával indúl önként alvilági útjára; Lear átkaiban, melyeket hitszegő leányai ellen szór, a fellázadt harag kitöréseiből kihangzik az egyéni fájdalom hangja és az elkövetett hiba öntudatának vádja; esze nem tud ellenállni ennyi csapásnak és megbomlik, s kétségbeesetten, a legnagyobb fájdalom súlya alatt hal meg. Oedipus megátkozza hálátlan fiait s megjósolja vesztöket, de jó és szeretett gyermekének, Antigonénak halálát nem látja. Ez a fájdalom, a legnagyobb valamennyi közt, Lear számára van fentartva, ki sértett hiúságból eleinte eltaszította kedvelt gyermekét, az egyetlen jót leányai közt, s akkor veszti el, midőn megismerte értékét. Végperczét nem a befejezett szörnyű hivatás öntudata teszi istenileg nyugodttá, mint Oedipusét; hanem az elkövetett egyéni hiba és igazságtalanság önvádja teszi kétségbeejtővé.

Megmenthetném! s örökre oda van.
Cordelia, Cordelia, várj egy kevest. Hah!
Mit mondasz? Mindig nyájas volt szava,
Szelíd és halk – nőben dicső dolog…
…S az én szegény kis
Bolondomat megfojtották. Nincs, oh nincs
Már benne élet. Mért kéne élnie
Patkánynak, ebnek, lónak, ha neked
Lélekzeted nincs. Ó nem fogsz te többé
Eljönni, nem, soha, soha, soha!
Gomboljatok ki kérlek – köszönöm
Látjátok ezt? Nézzétek őt. Nézzétek ajkait,
Ide nézzetek, ide nézzetek.

Így hal meg kétségbeesetten, a vigasz legkisebb sugara nélkül, utolsó perczig üldöztetve öntudatától. A halál valóban megváltás, az egyetlen megoldás reá nézve, az egyetlen kivezető út a szörnyű helyzetből, melyet elkényeztetett akarata teremtett számára. Mily más szavakkal vesz búcsút az élettől Oedipus, kinek végperczét semmi elkövetett hibának emléke sem keseríti meg, mert a mi rosszat tett, nem saját elhatározásából tette, hanem az istenek tették általa.

Menjünk hát, sürget már az istenek jele,
Menjünk halasztás nélkül sírhelyem felé.
Jertek, leányim; én leszek vezéretek
Ez útamon, miként eddig ti voltatok.
Jertek, ne fogjátok kezem; hadd leljem én
Magam fel a szent sírt, hol végzetem szerint
Nyugodni fognak hamvaim e föld alatt…
Megyek, megyek már és bevégzett éltemet
Hades honába rejtem. Kedves idegen!
Szálljon reád, hazádra s népeid fölé
Az ég áldása, és a boldogság ölén
Gondoljatok reám, ki többé nem leszek.

Így indúl végső útjára Oedipus. Mint az istenek kiválasztott eszköze, még halálában is eltér a közönséges emberektől; nem hal meg, nem rothad el teste, nem hamvasztják el földi maradványait; élve száll alá az alvilágba és Theseuson kívül senki sem tudja a helyet, hol elhagyta e földet. Mint egész életében, úgy halálában is valami természetfölötti van, s épen azért búcsúszavai magasztosak ugyan és fölemelik a lelket, de Lear fájdalmának zavaros kitörései, zilált szavai, kétségbeesett halála jobban meghatnak, inkább szívünkhöz szólnak, mert emberiebbek, mert általunk, emberek által jobban megérthetők, mert benne, hibájában úgy, mint szenvedésében, az emberi természetet, minmagunkat látjuk s együtt érzünk vele.

Learban az elkényeztetett emberi akarat tragédiáját látjuk. Az akaratét, mely akkor is megőrzi erejét és igényeit, midőn értelme, ítélete meggyöngűlt s nem tarthatja fenn vele az egyensúlyt. Ez vezeti az igazságtalanságra, melyet Cordelia ellen elkövet s ez bírja azon oktalan tettre, melylyel országát, hatalmát oda adja másik két leányának. A hosszú uralkodás, a fejedelmi mindenhatóság, az udvari tömjén és hízelgés, a föltétlen engedelmesség, melyet egész életén át tapasztalt, – ezek voltak, melyek akaratát elkényeztették, s az aggkortól meggyöngűlt elméje mindezt önmagának, saját személyének és nem a hatalomnak tulajdonította, s elhitette vele, hogy ugyanazon hódolat és tisztelet fogja körülvenni személyét akkor is, ha nem lesz vele összekötve a hatalom varázsa. És midőn mindebben csalódnia kellett, midőn látta, hogy nemcsak leányai fordúlnak ellene, hanem még a szolgák is, elméje nem bírja el a hirtelen fordulatot és megbomlik. Az akadályok, melyeket akarata talál mindenfelé, nem ezt törik meg, hanem gyöngébb részét, az értelmet, s őrültségében még mindig a mindenható király hangján beszél, kinek akarata nem ismer korlátot. De a szenvedések megtisztítják lelkét a salaktól, s a szeszélyes, lobbanékony, zsarnoki Learnél, ki a hízelgést mintegy adó gyanánt rója ki leányaira, sokkal magasabban áll az őrültségéből magához tért, ellenségeinek fogságába esett Lear, a ki megismerte és megbánta hibáját, melyet hatalmának mámorában elkövetett. Egyik legszebb része az a drámának, midőn a vele együtt fogságba esett Cordelia előtt lefesti a boldogságot, mely börtönükben vár reájok, hol menten a világ minden hiú fényétől együtt és egymásnak fognak élni.

…Menjünk a fogságba: ott
Fogunk mi, mint kalitban a madár
Dalolni ketten. Áldásom ha kéred,
Letérdelek s kérem bocsánatod!
Így élünk majd, dallunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatkozik
A kóczos nép az udvar hírein,
És közbeszólunk, hogy ki nyer, ki veszt,
Ki van benn vagy künn, és oly rejteményes
Arczot veszünk fel, mintha kémei volnánk
Az isteneknek. Börtönünkben így
Kivárjuk a viszálkodó nagyok
Fondor világát, mely árad s apad
A hold szerint…
Ily áldozatra, oh Cordeliám,
Még isteneink is tömjént gyújtanak.

ELSŐ FELVONÁS.

I. JELENET.

Udvari terem Lear király palotájában.

Kent, Gloster, Edmund jönnek.

KENT.
Úgy hittem, a király inkább kedveli Alban herczeget, mint Cornwallt.

GLOSTER.
Nekünk is mindig úgy tetszett; de most az ország felosztásánál ki nem vehető, melyik fejedelmet becsüli inkább; mert az egyenlőség úgy ki van mérve, hogy maga a szigor sem tehet választást osztályrészeik közt.

KENT.
Nem a te fiad ez Mylord?

GLOSTER.
Nevelése, Sir, rovásomra történt. Annyiszor pirúltam elismerni, hogy most már elég orczátlan vagyok azt tenni.

KENT.
Nem foghatlak meg.

GLOSTER.
De igen ezen ficzkó anyja, mert domborúvá lőn, és valóban, Sir, előbb volt fia bölcsője, mint férje ágya számára. Orontod a hibát?

KENT.
Miután az eredmény ily derék, nem kivánhatom nem történtnek a hibát.

GLOSTER.
Egyébiránt, Sir, nekem törvényes fiam is van, néhány évvel idősebb ennél; de mind a mellett nem kedvesb előttem, ámbár ez a gazkölyök egy kissé mohón jött a világba, mielőtt hítták volna. De anyja szép volt, s anyja fiát végre is el kelle fogadnom. Ismered ezen nemes urat Edmund?

EDMUND.
Nem, Mylord.

GLOSTER.
Kent Lord. Úgy tekintsd ezentúl, mint tisztelt barátomat.

EDMUND.
Szolgálatjára nagyságodnak.

KENT.
Kell hogy szeresselek, s rajta leszek, hogy jobban megismerjük egymást.

EDMUND.
S én, Sir, törekedni fogok hogy azt megérdemeljem.

GLOSTER.
Künn volt vagy kilencz évig, s ismét mennie kell. – A király jön!        (Harsonaszó.)
Lear, Cornwall, Alban, Goneril, Regan, Cordelia, s kiséret jönnek.

LEAR.
Gloster! menj, hídd elő Frankhon s Burgund urait.

GLOSTER.
Tüstént, felség!

LEAR.
Azalatt kimondjuk rejtett szándokunkat.
Adjátok a térképet. Tudnotok kell,
Hogy országunkat három részre osztók
S erős feltétünk minden gondot és bajt
Lerázni aggkorunkról, általadván
Ifjabb erőknek, míg magunk tehertől
Menten mászunk a sír felé. Fiunk
Cornwall és nem kevésbbé szeretett
Fiunk Alban, ez órában szilárd
Akaratunk leányaink jegydíjait
Külön kiszabni, hogy jövő viszálynak
Már most elejét vegyük. Két fejdelem,
Burgund- és Frankhon nagy vetélkedők
Legifjabbik lányom szerelmeért,
Rég udvarolnak házunknál, s nekik most
Választ kell adnunk. Szóljatok leányim,
Minthogy mi most le akarunk mondani
Uralkodás-, s az ország gondjai-
S jövedelmiről. Mondjuk hát: melyitek
Szeret leginkább, hogy legfőbb kegyünket
Érdem szerint adhassuk. Goneril,
Első szülöttünk, szólj először.

GONERIL.
        Én, Sir,
Jobban szeretlek, mint kimondható,
Drágább vagy előttem, mint szemem világa,
Tér és szabadság s minden a mi ritka,
Dús és becses. Szeretlek nem kevésbbé
Egy épség, kellem, szépség és becsűlet-
Áldotta életnél: mint valaha
Gyermek szeretve s imádva volt apa,
Szeretettel, melyhez a szó képtelen,
A lélekzet szegény. Szeretlek úgy,
Hogy annak módja és határa nincs.

CORDELIA.
Cordelia mit tegyen? Hallgat s szeret.

LEAR.
E két vonal közt mind e tartománynak,
Ez árnyas erdők-, dús mezők-, tanóros
Legelők- és teljes folyamoknak
Urává teszlek: Alban és a te
Utódaidnak légyen öröke.
Mit mond most második leányunk,
A drága Regan, Cornwall nője? Szólj!

REGAN.
Nénémmel én egy érczből szerkezett
Méltónak tartom hozzá magamat.
És úgy találom igaz szivem szerint,
Hogy ő saját érzelmimet nevezte meg,
Csakhogy nem egészen: minden más örömnek,
Mit az érzékek legdúsabb tára nyújt,
Én ellenéül vallom magamat,
S csupán boldognak felségedhezi
Szeretetemben.

CORDELIA.
(félre).
Szegény Cordelia!
És mégsem az, mert szívem gazdagabb,
Mint nyelvem: abban biztos vagyok.

LEAR.
Szép országunknak e bő harmada
Neked s utódidnak jut örökűl,
Térségre, bájra, becsre Goneril
Részénél nem csekélyebb. S most örömünk
Legvégső-, nem legalsója, kinek
Ifjú szerelmeért Burgund teje,
Frankhon borai vetélyben küzdenek,
Mit szólsz te, hogy szerezz egy harmadot,
Dúsabbat mint testvéridé? beszélj.

CORDELIA.
Semmit, Mylord.

LEAR.
        Semmit?

CORDELIA.
        Semmit.

LEAR.
Még egyszer szólj, a semmiből misem lesz.

CORDELIA.
Boldogtalan én! ki számhoz nem birom
Emelni szívemet. Szeretem fölségedet
Tisztem szerint, sem többé, sem kevesbbé.

LEAR.
Hogyhogy Cordelia? jobbítsd szavaidat,
Ne hogy szerencsédet megrontsa.

CORDELIA.
        Jó uram!
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem, gondom s tartozásomat.
Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek.

LEAR.
        De hát
Szived szerint szólsz?

CORDELIA.
        Úgy én jó uram.

LEAR.
Oly ifju s oly szivetlen.

CORDELIA.
        Ifju s oly
Őszinte csak Mylord.

LEAR.
        Legyen tehát!
Őszinteséged vedd jegypénzedűl,
Mert esküszöm a nap szent sugárzatára,
Hecate rejtelmeire és az éjre,
A világok minden működésire,
Mik által élünk s lenni megszününk:
Az atyai gondot ím megtagadm,
A vérrokonság minden jogait.
Légy mind örökre szűmtől idegen.
A durva scytha, vagy ki gyermekét
Emészti föl, étvágyát csillapítni,
Csak úgy legyen velem rokon, csak úgy
Segítve, szánva, mint te – volt leányom!

KENT.
Oh jó uram –

LEAR.
        Békével Kent, ne jőj
A sárkány és haragja közé. Leginkább
Szerettem őt, s szelid dajkálatára
Reméltem bízni végső napjaim.
        Cordeliához.
El innen! menj szemem elől. Úgy legyen
Nyugalmam a sír, mint most leveszem
Az atyai gondot róla. – Jőjenek
A Frank s Burgund. Ki mozdul? Ím e harmadot
Cornwall s Alban! vessétek két leányom
Jegybirtokához. Házasítsa ki
Emezt a dölyf, mit nyiltságnak nevez.
Most kettőtöknek adjuk a hatalmat,
Előnyt és minden hasznot, a mi a
Felséghez tartozik. Magunk havonként,
Fentartva száz legényt, kiket ti fogtok
Ellátni, nálatok veszünk lakást
Felváltva, kellő sorban. E felett
Megtartjuk a király név- és czímeket.
Jövedelmek, uralkodás s a végrehajtó
Hatalom, legyen tietek kedves fiaim!
Minek jeléül ím e koronán
Osztozzatok.

KENT.
Fejdelmi Lear,
Kit mint királyom’ tisztelék, szerettem
Atyám gyanánt, s mint mestert úgy követtem,
S imámba zártam mint nagy pártfogómat –

LEAR.
Feszűlt a húr, szaladj a nyíl elől.

KENT.
Csak jőjön bízvást, hogy szivem körébe
Fúrjon hegyével. Kent legyen goromba,
Ha Lear őrjöng. Vén ember, mit cselekszel?
Hiszed, hogy a kötelesség szólni nem mer,
Midőn a hatalmat a hizelkedésnek
Bókolni látja? Hol dőre lett a fölség,
Ott a becsület nyiltsággal tartozik.
Vond vissza végzésed’, hozd helyre tüstént
Legjobb belátásod szerint ez undok
Elhirtelenkedést. Éltem’ reá!
Hogy ifjabb lányod nem szeret kevesbbé,
S nem is mind léha szív, kinek halk szózatát
A puszta pandal vissza nem veri.

LEAR.
Ne többet, életedre!

KENT.
        Éltem’ eddig is csak
Zálognak tartám ellenségeid
Számára, s most midőn saját
Megmentésed forog fenn, föl merem
Áldozni érted.

LEAR.
        El szemeim elől.

KENT.
Láss jobban Lear, engedd, hogy én legyek
Szemed világa.

LEAR.
        Apollóra mondom.

KENT.
        Apollóra hát király,
Hiába hívod istenségidet.

LEAR.
Ó pártütő jobbágy. (Kardjára teszi kezét.)

ALBAN és CORDELIA.
Bocsáss meg drága felség!

KENT.
Tedd, öld meg az orvost, s a rossz nyavalyának
Juttasd a díjt. – Határzatod
Vedd vissza, vagy míg a szó torkomon
Kiférhet, azt mondom: rosszúl tevél.

LEAR.
Hallgass meg hitszegő!
Hűbérenczem ki vagy, hallgass meg engem.
Minthogy te minket esküt szegni késztél
(Mit eddig tenni nem merénk) s kihívó
Gőggel hatalmunk s végzésünk között
Utunkat álltad, (mit sem helyzetünk,
Sem vérünk el nem tűrhete) hogy hatalmunk
Csorbát ne szenvedjen, meg kell lakolnod:
Im öt napot hagyunk hogy magadat
Ellásd világi baj s szükségek ellen,
Hatodikat rá, hogy gyűlölt hátadat
Országunknak fordítsd, a tizedik
Napon, ha számüzött fejed itt találják,
A percz halálod. El innen! Jupiterre,
Ez visszavonhatatlan.

KENT.
Isten veled király! Míg így cselekszel,
Künn a szabadság, itt a számüzés.        (Cordeliához.)
Az istenek ójanak meg drága szűz,
Ki jogosan érzesz s oly bölcsen beszélsz.
        (Goneril és Reganhoz.)
S ti a mint szóltok, úgy cselekedjetek,
Hogy jó eredményt szűljön a kegyes szó.
S így óh fejedelmek, Kent bucsút veszen,
S öreg lábakkal új országba megy.

Gloster, Burgund és Francziaország fejedelmeivel.

GLOSTER.
Im nagyságos király:
Burgund és Frankhon fejedelmei.

LEAR.
Először is tehozzád fordulunk.
Burgund fejdelme, a ki e királylyal
Kérője voltál lányunknak. Mi volna
A legkevesb, mit jegyben kérsz vele,
Különben felhagyván a mátkasággal?

BURGUND.
Magas királyi felség! többet én
Ajánlatodnál nem követelek,
Sem fenséged kevesbet adni nem fog.

LEAR.
Nemes Burgund, mi úgy tartottuk őt,
Míg előttünk kedves volt. Most ára csökkent:
Itt áll, Sir. És ha bármi a kevésből,
Mi benne értéknek mutatkozik,
Vagy mind az bár megtoldva haragunkkal
És semmi mással, képes kedvedet
Megnyerni: ím itt áll, tiéd.

BURGUND.
Így nem tudok felelni.

LEAR.
        Sir.
A milyen gyarló és barátlan, új
Leányunk a gyülöletben, kinek
Jegypénze átkunk, s tőlünk idegen
Szent eskü által, így mint van, veszed
Vagy itt hagyod?

BURGUND.
        Felséges úr, bocsáss meg,
Ily feltét mellett nem választhatok.

LEAR.
Úgy hagyd őt Sir. Mert a hatalomra,
Mely megteremtett, minden vagyonát
Elődbe adtam… Nagy király,
Nem akarnék vonzalmadtól annyira
Eltérni, hogy téged, hol gyűlölök,
Ott párosítsalak. Kérlek tehát,
Fordítsd szerelmed méltóbb tárgy felé,
Mint e nyomorék, mit elfogadni csaknem
A természet pirúl.

FRANK.
        Ez rendkivűli,
Hogy az, ki legkedvesb volt csak imént,
Dicséretednek tárgya, balzsama
Agg napjaidnak, legdrágább s becsesb,
Egy percz alatt oly szörnyet vétkezett,
Mi kedvezésid annyi jeleit
Lefosztja róla. Vétsége, úgy hiszem,
Oly nagy lehet s természet-ellenes, hogy
Vagy ő a szörny, vagy korábban hirdetett
Hajlandóságod jön gyanú alá.
Mit róla hinnem oly hit kellene,
Melyet csoda nélkűl az ész soha
Belém nem olthat.

CORDELIA.
Mégis, kérem fölségedet, (mivel
Nyelvem nem elég beszédes és sima
Czél nélkül szólni, mert én a mi jót
Szándékozom, szó nélkül megteszem)
Tudassa fölséged, hogy nem sötét
Bűnfolt, gyilkosság, vagy hivalkodás,
Tisztátlan élet vagy tán becstelenség
Az, a mi jóakarata- és kegyétől
Megfoszta engem, és csupán hiánya
Annak, mi által gazdagabb vagyok,
Mert telhetetlen nyelvem és szemem nincs,
Minek én örűlök, bár nem bírva azt,
Kiesém kegyeidből.

LEAR.
        Jobb leende nem
Születned, mint nekem jobban nem tetszened.

FRANK.
Csak ennyi hát? természet lassusága,
Mely a történetet nem mondja el,
Midőn azt tenni kész. Burgund ura
Mit szólasz a hölgyhöz? A szerelem
Csak úgy szerelem, ha nem zavarjuk össze
Tekintetekkel, melyek a valódi
Ponton kivűl esnek. Kivánod? ő
Magában is jegykincs.

BURGUND.
        Felséges úr!
Add át a részt, mit önként megigértél,
És én tüstént kezet nyújtok neki,
Mint Burgund asszonyának.

LEAR.
Semmit, megesküvém s szilárd vagyok.

BURGUND.
Sajnállak, hogy ki elvesztéd atyádat,
Most férjet vesztesz.

CORDELIA.
        Békesség vele!
Burgund szerelme kincseket vadász.
Én nője nem leszek.

FRANK.
        Gyönyörű Cordelia,
Ki szegényűl legdúsabb vagy, elhagyottan
Legfeltünőbb, s utáltan legszerettebb!
Téged s erényid elfoglallak itt,
Szabadon fölvennem, mit eldobának.
Ó istenek! istenek! mily különös,
Hogy a hidegség, mely téged lenéz,
Szerelmem lángzó tiszteletre gyújtja.
Jegydíjtalan lányod, király, kit a sors
Hozzám vetett, királyném lesz, királyné
Népem s a szép Frankhon felett, vizes
Burgund valamennyi herczege képtelen
Megvenni tőlem e dicsértelen,
De drága hölgyet. Szép Cordelia!
Végy búcsút tőlök, ámbár nem szerettek.
A vesztett itt-ért jobb másholt nyerendesz.

LEAR.
Vidd őt, király, legyen tied, nekünk
Nem lányunk és ne is jőjön soha
Többé szemünk elé. – Most menj tova
Kegyünktől elszakadtan, nem szeretve
S áldatlanúl. – Nemes Burgund jerünk.

(Harsonaszó. Lear, Burgund, Cornwall, Alban, Gloster s a kiséret távoznak.)

FRANK.
Bucsúzz nővéreidtől.

CORDELIA.
Atyámnak drága gyöngyei, nedvesült
Szemmel hagy el Cordelia. Jól tudom,
Mik vagytok; s mint testvér, igaz nevén
Hibátokat nevezni nem fogom.
Atyámmal bánjatok jól. Megdicsért
Jó szívetekre bizom. Ó ha még kegyében
Volnék, jobb helyre vágynám tenni őt.
Isten veletek.

GONERIL.
        Ne oktass tiszteinkre.

REGAN.
Urad kedvében járj, ki a szerencse
Koldúskenyeréhez juttatott. Daczoltál:
Ezen hibádért most méltán lakolsz.

CORDELIA.
Mit a csel rejt, kifejti az idő.
A képmutató kudarczot vall utóbb.
Szerencse veletek.

FRANK.
        Jer szép Cordeliám.
        (Cordelia s franczia király elmennek.)

GONERIL.
Sok mondani valóm van testvér, mi kettőnket legközelebbről érdekel. Úgy gondolom, atyánk az éjtszaka távozik.

REGAN.
Bizonyosan, és pedig veled, a jövő hónapban hozzánk jő.

GONERIL.
Láthatod, agg kora tele változékonysággal; e felől nem csekély tapasztalást vehettünk épen most. Nővérünket mindig legjobban szerette, s mily nyomorú ok miatt taszította most el magától. Ez mégis igen feltűnő.

REGAN.
Korának gyöngesége. Egyébiránt ő magát is örökké csak fölületesen ismerte.

GONERIL.
Legjobb, legépebb életkora is csupa meggondolatlanság volt. Mindig készen lehetünk rá, hogy éreztetni fogja velünk, nem csak egy rég megrögzött életszokás gyarlóságait, hanem ezen fölül mind azon korlátlan szeszélyeket, mik a gyenge s mogorva vénséggel együtt járnak.

REGAN.
Megérjük, hogy több ily váratlan kitörései lesznek, mint most Kent száműzése volt.

GONERIL.
Továbbá a bucsúvétel bókja közte s a franczia király között! Kérlek, tartsunk össze, ha atyánk ily szeszélyekben mutatja ki tekintélyét; ez utóbbi lemondása is csak szégyenünkre válik.

REGAN.
Majd beszéljünk róla.

GONERIL.
Kell tennünk valamit, még pedig hevenyében.        (Elmennek.)

II. JELENET

Csarnok Gloster gróf palotájában.

Edmund jő, kezében levél van.

EDMUND.
Természet, istenem vagy: hódolok
Törvényednek. Mért kéne a szokás
Bilincseit hurczolnom, s magamat
A nemzeteknek furcsasága által
Kifosztani hagynom, mert tíz, tizenöt
Hóval bátyám után vagyok? miért
Fattyú? miért korcs? ha szintúgy megütöm
A mértéket, szintoly hős lelkü vagyok,
S arczom, mint bármi tisztes hölgy fiáé?
Mért bélyegeznek korcsnak, fattyunak?
Miért volnánk mi korcsok? fattyu és korcs!
Kik a természet fürge meglopása
Közben hatalmasb alkatot, szilajb
Erőt nyerénk, mint egy egész sereg
Fajankó, kik pállott, fáradt, megunt
Ágyban fél álom s éberség között
Foganzanak. Jól van hát, földedet
Törvényes Edgar, bírnom kell. Atyánknak
A fattyú Edmund szintoly kedvese,
Mint a törvényes. Törvényes! finom szó!
Jól van: törvényesem! ha e levél
Kézhez jut, a csel jól sikerűl, a fattyú
Edmund lesz úr a törvényes felett.
Növök, gyarapszom: a fattyúk javára
Csináljatok most pártot, istenek.
        Gloster jő.

GLOSTER.
Száműzve Kent, haraggal vált a frank,
S ez éjjel elmegy a király. Hatalma
Átírva s kegytartásra összevonva,
S megtéve minden, mintha a bögöly
Kergette volna. Edmund mit csinálsz?
Mi hír?

EDMUND.
Nagysád engedelmével, semmi.

GLOSTER.
Miért akarod hát oly mohón eltenni azt a levelet?

EDMUND.
Én semmi újságot nem tudok Mylord.

GLOSTER.
Miféle írást olvasál imént?

EDMUND.
Semmit, Mylord.

GLOSTER.
Mire való hát az az iszonyú sietség, hogy azt zsebedbe dugd? A semmit érőnek nem szükség magát elrejtenie. Ha semmi, úgy nem kell hozzá pápaszem.

EDMUND.
Bocsáss meg, Sir, levél bátyámtól, melyet még nem olvastam el egészen, a mi keveset kivehettem, nem arra való, hogy nagyságod bele nézzen.

GLOSTER.
Add ide a levelet, Sir.

EDMUND.
Megbántlak, akár megtartom, akár átadom. Tartalma, mint részint felfoghattam, feddésre méltó.

GLOSTER.
Hadd lám! hadd lám!

EDMUND.
Bátyám igazolására azt kell hinnem, hogy ezt csak erényem kisértése s kipuhatolása végett írta.

GLOSTER.
(olvas).
„Az agg kornak ezen tisztelete s rendőrködése felettünk, keserűvé teszi a világot legjobb éveinkben; visszatartja javainkat, míg vénségünk azt többé nem éldelheti. Igen silány és dőre rabságot kezdek találni az elévűlt zsarnokság nyomásában, mely uralkodik, nem mert hatalma van, hanem mert eltűretik. Jer hozzám, hogy ez iránt bővebben szólhassunk. Ha apánk addig alunnék, míg én fölkelteném, fele jövedelmével te bírnál mind örökre s maradnál kedvencze Edgar bátyádnak.” Üm! árulás. „Alunnék, míg én fölkelteném” – „fele jövedelmét te bírnád.” Fiam Edgar! Volt keze ezt írni? Szíve és esze kigondolni? Mikor kaptad ezt? ki hozta hozzád?

EDMUND.
Nem hozták, Mylord, épen ez a fogás benne. Az ablakon vetették szobámba, úgy találtam.

GLOSTER.
Gondolod, hogy ez bátyád keze írása?

EDMUND.
Ha tartalma jó volna, megeskünném, hogy az övé, de arra nézve szeretem hinni, hogy nem az.

GLOSTER.
Övé.

EDMUND.
Kétségtelen, de reménylem, szíve nem foglaltatik benne.

GLOSTER.
Nem példázgatott előtted ezelőtt soha e tárgyban?

EDMUND.
Soha, Mylord. De gyakran hallám őt állítani, miszerint igazságos, teljeskorúak lévén a fiúk, hanyatlók az atyák, hogy az atyák a fiúk gyámsága alatt legyenek, s a fiúk kezeljék a jövedelmeket.

GLOSTER.
Ó semmire kellő gazember, ugyan az, a mi a levélben van. Irtózatos gazember, természetlen, kárhozatos gazember, több mint baromi. Menj fiú, keresd fel. Tüstént elfogatom. Utálatos gazember! Hol van most?

EDMUND.
Nem tudom, Mylord. Ha méltóztatnál felfüggeszteni haragodat bátyám ellen, míg jobb bizonyítmányt szerezhetsz szándéka felől, tán biztosabb úton jársz, holott ha erőszakosan lépsz föl ellene, szándéka iránt tévedésben lévén, az igen nagy csorbát üt becsületeden s engedelmes szívét összezúzza. Életemet merném lekötni érette, hogy ezt csak nagyságod iránti vonzalmam kitudása végett írta s nem valami veszélyes czélzatból.

GLOSTER.
Azt hiszed?

EDMUND.
Ha nagyságod jónak találja, elhelyezem, hol kihallgathat bennünket, midőn e felett értekezünk, és saját hallomása után meggyőződést szerezhet magának, és pedig minden további halogatás nélkül még ma estve.

GLOSTER.
Nem lehet oly szörnyeteg.

EDMUND.
Bizonyosan nem.

GLOSTER.
Atyja iránt, ki őt oly gyengéden, oly bensőleg szereti. Menny és föld! Keresd fel őt Edmund, kutasd ki őt, kérlek, intézd a dolgot legjobb belátásod szerint. Kivetkezném mindenemből, hogy bizonyost tudjak.

EDMUND.
Tüstént fölkeresem őt, Sir. Ügyekezni fogok a dolgot lehető legjobban elintézni, s majd hírt adok felőle.

GLOSTER.
Ezek az utóbbi nap- s holdfogyatkozások nem jót jelentenek nekünk: ámbár a temészet ezt így is, úgy is magyarázhatja, de a természetet végre is igazolják a bekövetkező események: a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás s a viszony felbomlik apa s fiú között. Ez az én gazfiam is e jóslat alá esik; itt a fiú az apa ellen van. A király kivetkezik természeti hajlamából, s az apa feltámad gyermeke ellen. Megettük kenyerünknek javát. Fondorság, csel, árulás, romboló zavargás kisérnek nyakra-főre sírunkba. Keresd fel ezt a gazfiút, Edmund; nem vallod kárát. Legyen rá gondod. S a nemes és hűséges Kent számkivetve! Vétke becsületesség. Különös, nagyon különös. (El.)

EDMUND.
Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra, és a csillagokra, mintha gazemberek kényszerűségből volnánk, bolondok az ég akaratjából, semmirekellők, tolvajok, országárulók a sphaerák hatalmánál fogva, részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött engedelmességből a planetai befolyások iránt, szóval a mi rosszban leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék. Csodálatos kibuvási mód a kurafinak, bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani. Atyám a sárkányjegy alatt közösködött anyámmal, s születésem a nagy medve alá esik, azért vagyok én durva és korhely. Eh! én biz az lettem volna, a mi vagyok, hamindjárt a legszűziesebb csillag pislogott volna az ég boltozatán, mikor engem fattyúvá nemzettek. Edgar!
Edgar belép.
És ő itt terem, mint a végfordulat a régi komédiában. Szerepem most „egy semmirekellő melancholiája” sóhajjal, mint Tamásé Bedlamben. Ó ezek a sötétedések jelentik e viszályokat. Fa-sol-la-mi.

EDGAR.
Hogy vagyunk Edmund öcsém? miféle komoly dolgokról elmélkedel?

EDMUND.
Azon jóslatról gondolkozom bátya, melyet a napokban olvastam, melynek ezen napsötétedés után kellene bekövetkezni.

EDGAR.
Foglalkozol te ilyekkel?

EDMUND.
Bizonyossá teszlek, hogy a mely események fel vannak jegyezve szerencsétlenségünkre, mind beteljesednek, úgymint természetlenség szülő s gyermekek közt, halál, éhség, régi barátságok felbomlása, meghasonlás a státusban, fenyegetés, áltkozódások a király s nemesség ellen, alaptalan gyanúskodás, jóbarátok számkivetése, a seregek kicsapongásai, házasok elválása s mit én tudom.

EDGAR.
Mióta tartozol a csillagászati sectához?

EDMUND.
Hagyjuk el. Mikor láttad atyámat legutóbb?

EDGAR.
Hát, a múlt éjjel.

EDMUND.
Beszéltél vele?

EDGAR.
Vagy két egész órát.

EDMUND.
Jól váltatok meg? Nem vettél észre neheztelést szavában vagy maga-viseletében?

EDGAR.
Egy szikrát sem.

EDMUND.
Gondolkozzál, mivel bánthattad meg, s kérlek, kerűld tekintetét, míg egy kevés idő boszúsága hevét lecsillapítandja, mi most annyira dühösködik benne, hogy alig érné be személyed megtámadásával.

EDGAR.
Bizonyosan valami semmirekellő rágalmazott.

EDMUND.
Attól tartok én. Kérlek, viseld magad csendesen, míg haragja hullámai egy kissé lelohadnak, s mint mondom, vonúlj el velem szállásomra, honnan alkalom szerint majd elhozlak, hogy magad halljad őt beszélni. Menj, kérlek. Itt kulcsom. ha kimégy, fegyverrel járj.

EDGAR.
Fegyverrel, öcsém?

EDMUND.
Bátyám, én javadat akarom: fegyverrel járj. Ne legyek becsületes ember, ha valami rosszat nem forralnak ellened. Elmondtam neked, a mit láttam és hallottam, de csak csínján, távolsem oly ijesztőleg, mint valóban van. Kérlek, távozzál.

EDGAR.
Hallok felőled nem sokára?

EDMUND.
Szolgálatodra leszek ez ügyben.
        (Edgar megy.)
Hiszékeny apa és nemes testvér, kinek
Lelkéhez úgy nem fér mást bántani,
Hogy ilyesről még csak sejtelme sincs!
S így dőre jámborságát cseleim
Könnyen megnyergelik. Most a dologra!
Kell lenni birtokomnak, és ha nem
Születés, úgy ész után. Mind jó nekem,
Akármint jő, ha én élvezhetem.

III. JELENET.

Szoba az Alban herczeg palotájában.

Goneril és Udvarnok jönnek.

GONERIL.
Igaz, hogy atyám megütötte komornokomat azért, hogy bolondját megszidta?

UDVARNOK.
Igen asszonyom.

GONERIL.
Későn, korán bánt. Óra nem mulik,
Melyben ki nem tör egy s más durvaságra,
Mi végre mindnyájunkat összeveszt. Tovább
Nem tűrhetem. Legényei korhelykednek,
S maga ránk támad minden léhaságért.
Ha a vadászatról visszatér, tagadj el,
Mondd, hogy beteg vagyok. Nem árt, ha felhagysz
Előbbi készségeddel; a hibáért
Én számolok.

UDVARNOK.
Épen most jön, asszonyom.

GONERIL.
Légy, mint csak birsz, nehézkes és hanyag,
S legényid is; szeretném szóba hozni.
Ha nem tetszik neki, menjen el hugomhoz,
Ki ebben, jól tudom, egyet ért velem
S magán kifogni nem hágy. A bohó agg!
Folyvást szeretné éreztetni súlyát,
Melyet már elvetett. Lelkemre mondom!
Az agg ember gyermekké lesz megint,
Kit majd szigorral, majd hizelgve kell,
Ha csínt tesz, rendbe hozni. Ne feledd,
A mit mondottam.

UDVARNOK.
        Értem, asszonyom.

GONERIL.
Vitézivel hidegebben bánjatok,
Történjék bármi, mind egy. Mondd meg ezt
Legényeidnek. Alkalomra várok
És ebből várom azt, mert szólanom kell.
Tüstént irok testvéremnek, hogy ő is
Ez úton járjon. Láss az ebéd után.

IV. JELENET.

Csarnok ugyanott.

Kent álöltözetben jő.

KENT.
Ha kölcsönzött hang képes lesz beszédem
Elváltoztatni, úgy teljes sikert
Küzdhet ki czélzatom, miért
Ez alakot fölvettem. Most, számüzött Kent,
Ha ott, hol elitéltek, még tehetsz
Szolgálatot (s bár úgy lehessen), szeretett
Urad nem fog henyén találni.
Harsonaszó. Lear, Lovagok, Kiséret jönnek.

LEAR.
Perczig se kelljen várnom az ebédre.
Eredj, sürgesd (egy a kiséretből el). Mi baj? ki vagy?

KENT.
Ember.

LEAR.
Mi a hitvallásod? mi dolgod velem?

KENT.
Hitvallásom: nem lenni kevesb, mint látszom; híven szolgálni azt, ki bizalmába fogad; szeretni, a ki becsületes; társalogni avval, a ki bölcs és keveset beszél; irtózni a törvényszéktől; víni, ha ki nem kerülhetem, s halat nem enni.

LEAR.
Mi vagy?

KENT.
Jó szívű ficzkó s oly szegény, mint a király.

LEAR.
Ha oly szegény vagy jobbágyúl, mint ő királynak, elég szegény vagy. Mit akarsz?

KENT.
Szolgálni.

LEAR.
Kinek?

KENT.
Neked.

LEAR.
Ismersz engem, ficzkó?

KENT.
Nem, Sir, de van valami magad-tartásában, mit uramnak szeretnék nevezni.

LEAR.
Mi az?

KENT.
Méltóság.

LEAR.
Miféle szolgálatra vagy alkalmatos?

KENT.
Tudok becsületes titkot tartani, lovagolni, futni, furcsa regéket elbeszélés közben megrövidíteni, egyszerű követségben őszintén eljárni: alkalmas vagyok mindenre, mire közönséges emberek képesek, de fő érdemem az ügyekezet.

LEAR.
Milyen idős vagy?

KENT.
Nem oly ifjú, hogy nőt énekeért megszeressek, sem oly öreg, hogy semmiért bele bolondúljak: negyvennyolcz év van hátamon.

LEAR.
Kövess. Szolgám vagy. Ha ebéd után nem tetszel kevesbbé, nem fogunk többé megválni. Ebédet, hejh! ebédet. Hol az én legénykém? hol bolondom? Menjetek, híjátok ide bolondomat.
Udvarnok jő.
Te, te kölyök, hol van leányom?

UDVARNOK.
Bocsánat, Sir. (El.)

LEAR.
Mit mond ez a ficzkó? Híjátok vissza a tökfejűt. Hol van bolondom, hejh! mintha alunnék a világ. – Nos? hol az a pimasz?

LOVAG.
Azt mondja Mylord, hogy leányod beteg.

LEAR.
Miért nem jő ide a rabszolga, ha hívatom?

LOVAG.
Biz az, Sir, kereken kimondta, hogy nem akar.

LEAR.
Nem akar?

LOVAG.
Nem tudom Mylord, mint van, de úgy veszem észre, mintha fölségedet kevesebb tiszteletteljes szeretettel környeznék, mint hozzá szokva volt. A nyájasságnak igen nagy fogyatkozását tapasztalom mind a közönséges alattvalóknál, mind magánál a fejedelemnél és leányodnál.

LEAR.
Hah! hogy mondád?

LOVAG.
Bocsánat, uram, ha tévedésben vagyok, mert a kötelesség nem enged hallgatnom, midőn Nagyságodat megsértve gondolom.

LEAR.
Saját tapasztalatomra emlékeztetsz. Igazi kiszámolt hanyagságot vettem észre most legutóbb, mit én inkább féltékeny furcsaságomnak kívántam tulajdonítani, mint szántszándékos udvariatlanságnak. Majd végére járok. De hol a bolond? nem láttam vagy két nap óta.

LOVAG.
Mióta legifjabb asszonyunk Frankhonba ment, a bolond egészen elemészti magát bújában.

LEAR.
Ne többet erről, magam is észrevettem. Eredj, hídd leányomat, szólni akarok vele. – Eredj, hídd bolondomat.
Udvarnok jő.
Te vagy, Sir? jer ide. Mi vagyok én, Sir?

UDVARNOK.
Mylady atyja? .

LEAR.
Mylady atyja? Mylord gazembere! te fattyú csont, te rabszolga, te bitang!

UDVARNOK.
Bocsánat Mylord, én nem vagyok az.

LEAR.
Még te farkasszemet nézsz velem, te semmirekellő? (Üti.)

UDVARNOK.
Nem tűröm, hogy üssenek, Mylord.

KENT.
Azt sem, hogy földhöz csapjanak? (Gáncsot vet neki.)

LEAR.
Köszönöm, czimbora, szolgám vagy. Szeretlek.

KENT.
Jőj, Sir, kelj fel s el innen. Majd megtanítlak én különbséget tenni. Maradj, ha egész kamaszhosszaságodban még egyszer meg akarod mérni a földet. De menj, tisztúlj. Van eszed? így ni. (Kilöki.)

LEAR.
Köszönöm, te barátságos kópé, itt a foglaló szolgálatra. (Pénzt ad Kentnek.)
Bolond jő.
Én is felfogadlak. – Itt a tarajom.
(Sipkáját Kentnek adja.)

LEAR.
Nos csínos kis gyerkőczém, hol vagy?

BOLOND.
Pajtás! legjobb, ha elveszed csörgő sipkámat.

KENT.
Miért, bolond?

BOLOND.
Miért? olyannak fogod pártját, ki kiesett a kegyelemből. Hja! ha nem tudsz úgy mosolyogni, a hogy a szél fú, tüstént náthát kapsz. Itt van, fogd sipkámat. Mert ez a czimbora száműzte két leányát, s a harmadikat akaratja ellen megáldotta; ha követed őt, szükségkép viselned kell sipkámat. Hogy vagy komám? szeretném, ha két csörgő sipkám volna és két leányom.

LEAR.
Minek, fiam?

BOLOND.
Ha minden vagyonomat nekik adtam volna, sipkámat magamnak tartanám. Itt az enyém, kérd a másikat leányaidtól.

LEAR.
Vigyázz, ficzkó, korbácsot kapsz.

BOLOND.
Az igazság kutya, melynek ólban a helye, azt ki kell korbácsolni; míg a Lady, a szuka, a tűz mellett szabadon bűzölöghet.

LEAR.
Keserű galacs nekem.

BOLOND.
Ficzkó! én egy mondásra tanítlak.

LEAR.
Tedd.

BOLOND.
Figyelj hát komám.
Gazdagabb légy a látszatnál.
Szólj kevesbet, mint mondhatnál.
Kölcsön többet végy, mint adtál.
Ha örökké gyalogolnál,
Nem volnál jobb a lovadnál.
Higyj kevesbet, mint tanultál.
Koczkán többet húzz, mint raktál.
Hagyd rimádat s a tivornyát,
Őrizd honn a kapufélfát:
S többet nyersz e gazdaságon,
Mint Bertók a csíkvásáron.

LEAR.
Hisz bolond, ez semmi.

BOLOND.
Igen, mert hasonló a fizetetlen ügyvéd lélekzetéhez; mitsem adsz nekem érte. Semmi hasznát sem veszed a semminek, komám?

LEAR.
Hogy vehetném, fiú, hisz a semmiből mitsem lehet csinálni.

BOLOND.
(Kenthez).
Kérlek, mondd neki: épen annyira megy országának jövedelme is. Bolondnak nem hiszi.

LEAR.
Keserű bolond.

BOLOND.
Tudod, fiam, mi a különbség az édes bolond és a keserű bolond között?

LEAR.
Nem, fiú, taníts meg.

BOLOND.
Az urat, ki rá vett, hogy
Add át országodat,
Jer, állítsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.

LEAR.
Te bolondnak hiszesz engem, fiú?

BOLOND.
Minden egyéb czímeidet elajándékoztad, az veled született.

KENT.
Ez nem egészen bolond, Mylord.

BOLOND.
Bizony nem. Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem; ha egyedárúm volna, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, épen azok nem hagynák egy magamnak a bolondságot, ők is kaparítnának el belőle. Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.

LEAR.
Miféle koronák lehetnek azok?

BOLOND.
Nos hát! ha középen ketté vágom a tojást, s a székét kieszem, két tojáshéjkorona marad belőle. Midőn te koronádat ketté szelted, mind a két darabját oda adtad, hátadon vitted át szamaradat a sáron. Igen kevés ész volt tar pilisedben, midőn arany koronádat elajándékoztad. Ha magam feje szerint beszélek, korbácsoltasd meg, ki azt legelőször igaznak találja.
Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre.
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.

LEAR.
Mióta vagy oly tele dallal, ficzkó?

BOLOND.
Mióta leányaidat anyáiddá tetted, komám: mert midőn a vesszőt kezökbe adád s bugyogódat letoltad:
Szilaj gyönyörtől sírtak ők,
Én dallék a bánat miatt:
Hogy ily király a bohók között
Bujóskát játszogat.
Kérlek, komám fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson, úgy szeretném megtanulni a hazudást.

LEAR.
Ha hazudsz, ficzkó, még korbácsot kapsz.

BOLOND.
Bámulok, mily nagy rokonszenv van közted s a leányaid között. Azok meg akarnak korbácsoltatni az igazmondásért; te meg akarsz korbácsoltatni a hazudásért, s néha megkorbácsolnak, ha békén vagyok. Inkább akármi más lennék, mint bolond, s még sem szeretnék te lenni, komám. Te eszedet mind két végén megnyested, s középen mitsem hagytál. Itt is jön egy afféle nyesedék.
Goneril jő.

LEAR.
Nos, nos lányom? mit keres e párta fejeden? Úgy látszik, egy idő óta igen komor vagy.

BOLOND.
Pompás czimbora voltál komám, míg komorságával nem kelle törődnöd: most zerus vagy szám nélkül. Én különb ember vagyok náladnál; én legalább bolond vagyok, te semmi vagy. De bocsánat, már megfogom nyelvemet, mert arczod úgy parancsolja, (Gonerilhez) bár mit sem szól:
Mum, mum,
Ha sem bakancsom, sem sarum,
Mezítláb járok a falun.

GONERIL.
Nem e bolond csupán, kinek minden szabad,
Többen garázda népeid közől
Kötődnek, dúlakodnak, s új meg új
Rendetlenséget tesznek tűrhetetlen
Tivornyáikkal. Azt hivém, ha ezt
Meghallod, Sir, elégtételt adandsz,
S réműlve látom, a mint az imént
Szóltál s tevél, hogy pártolod magad
Ez életmódot s elnézésed által
Még unszolod. Ha így tészsz, a hiba
Meg fog rovatni és a büntetés
Ki nem marad, mely a köz csend javára
Történve bár, tán bántalmadra is lesz
Hatása által. Ezt ha kénytelenség
Ildomnak nem nevezné, még utóbb
Gyalázatunkra válnék.

BOLOND.
Mert tudod komám:
Ökörszem a kakukfiút
Mind addig eteti,
Míg végre az szegény fejét
Bekapja s megeszi.
S így a gyertya elaluván, sötétben maradtunk.

GONERIL.
Óhajtanám, Sir, hogy józan eszeddel élnél, melylyel áldva vagy, s vetkeznéd le ezen szeszélyeket, melyek végre egészen kiforgatnak magadból.

BOLOND.
Nem érzi meg a szamár, mikor ló húzza a szekeret?
Hejh, babám, beh szeretlek!

LEAR.
Ismer engem itt valaki? Hisz ez nem Lear! Így jár Lear, így beszél? vagy emlékezete gyengűl; vagy látása? Aluszom-e vagy ébren vagyok? Hah! bizisten ez nem így van. Hol, a ki meg mondja, mi vagyok?

BOLOND.
Lear árnya.

LEAR.
Szeretném tudni; mert a fölségnek, tudomásomnak, eszemnek tanúsága szerint azon álhitben kellene lennem, hogy leányaim vannak.

BOLOND.
Kik engedelmes apává fognak tenni.

LEAR.
Neved, szép úri hölgy?

GONERIL.
        Hagyd abba, Sir,
E bámulás is mind azon szabásu
Egyéb tréfáiddal. Szándékomat
Kérlek ne értsed félre.
A milyen tisztes agg vagy, épen oly
Okosnak kéne lenned.
Száz embered van, apród s lovagok,
Oly rendetlen nép, korhely, vakmerő,
Hogy udvarunk megfertőztetve rút
Erkölcseikkel, aljas fogadónak
Mutatkozik. Korhelység, fajtalanság
Bordélyhoz és csapszékhez teszik azt
Hasonlóbbá, mint úri palotához.
Orvoslatért kiált maga a szemérem.
Engedj azért óhajtásomnak, a ki
Különben, a mit kér, elvenni kész:
Kiséretednek számát tedd alábbra,
S szolgálatodra kik még megmaradnak,
Legyenek korodhoz illő férfiak,
Kik ismerik magokat és tégedet.

LEAR.
Ördög s pokol! Nyergeljetek lovat!
Híjátok össze kísérőimet!
Nem háborgatlak, elfajult teremtmény,
Van még egy más leányom.

GONERIL.
Cselédeimet vered s magánál jobbakat
Szolgáivá tesz csőcselék hadad.
Alban jő.

LEAR.
Jaj annak, a kit késő bánat ér.
Ó itt vagy Sir? (Albanhoz) Te akartad ezt uram?
Lovat nekem!
Hálátlanság! te márványszívü ördög,
Utálatosb, ha gyermekben lakol,
A tenger szörnyinél.

ALBAN.
Kérlek, Sir, légy türelmes.

LEAR.
        Átkozott
Sárkány! hazudsz. Kiséretem
Szemen szedett nép, ritka jellemű,
Kik értik tiszteik minden részleteit,
S kik legvigyázóbb gonddal őrizik
Nevök becsűletét. Csekély hiba!
Mi rútnak látszottál Cordeliában!
Mely mint a kínpad természetes arczomat
Elforgatá, minden szeretetet
Kiölt szűmből s beléje mérget öntött.
Ó Lear, Lear, Lear! (fejét vervén) verd e kaput,
Mely dőreséged előtt utat nyitott,
Midőn eszed kiment. Jerünk, jerünk,
Fiaim.

ALBAN.
Mylord, én bűntelen vagyok.
Azt sem tudom, mi izgatott fel így?

LEAR.
Lehet, Mylord! – Természet hallj meg engem,
Te drága istenség, hallgass reám!
Tartsd vissza szándokod, ha kész valál
Gyümölcsözővé tenni e teremtményt;
Tedd magtalanná méhét mindörökre,
Hervaszd el benne a tenyészetet,
Hogy hitvány testéből gyermek soha
Ne származzék, mely díszt adjon neki.
S ha akarnád, hogy szüljön valaha,
Haragból alkosd gyermekét, hogy éljen
Természet csúfjaként gyötrelmeűl.
Hogy ránczokat ásson ifju homlokába,
Hulló könyűi arczain csatornát
Égessenek; szülője gondjait,
Jótéteményét gúny és megvetéssel
Térítse meg, hogy lássa, mennyivel
Élesben fáj, mint a kigyó foga,
Hálátalannak tudni gyermekét. –
El innen, el!

ALBAN.
Teremtő istenek!
Honnan van ez?

GONERIL.
        Ne fáraszd eszedet,
Okát kitudni. Hagyd inkább szeszélyét
Czéljához jutni; melyet kábasága
Tüzött magának.
Lear visszajő.

LEAR.
Mit? ötven kísérőim egy csapásra
Két hét alatt.

ALBAN.
        Mi baj, Mylord!

LEAR.
Megmondom. Átok és halál!
Szégyenlenem kell, hogy van annyi lelked,
Így megrendítni férfiságomat,
Hogy e meleg s erőszakkal kitört
Könyűkre méltó lettél. Dögvész reád!
Az apaátok gyógyúlatlan sebei
Nyilaljanak által minden ereden.
Ti balga vén szemek! csak sírjatok még
Ez ok miatt, kivájlak és ledoblak
Azon vizestül, melyet öntötök,
A földet nedvesítni. Ennyire
Jutottunk hajh! de jól van, még maradt
Leányom, a ki – bizton mondhatom,
Szeret s megengesztel. Ha megtudandja
Felőled ezt, körmeivel nyúzza meg
Farkaspofádat. És megéred azt,
Hogy a tisztet, melyet te már örökre
Letettnek hittél, újra fölveszem.
Megéred, biztosítlak.
(Lear, Kent, s kiséret elmennek.)

GONERIL.
Hallod ezt, Mylord?

ALBAN.
Bár mint szeretlek, Goneril,
Oly részrehajló lenni nem tudok –

GONERIL.
Kérlek, nyugodj meg. Hejh! Oszvald te itt?        (A Bolondhoz.)
Gaz inkább mint bolond, eredj uradhoz.

BOLOND.
A rókatőrbe hágva,
Atyának ily leánya,
Jutnának még ma fára,
Ha csörgő sipkám ára
Kötéllel jegyben járna.
S most a bolond megy utjára. (El.)

GONERIL.
A gondolat nem volt rossz: száz lovag.
Bát és okosság, hogy száz lovagot
Fegyverben tartson. Igen, hogy minden álom,
Panasz vagy suttogásra, minden ábránd,
Rossz kedv miatt erejökkel támogassa
Eszelősködését s életünk csupán
Kegyétől függjön. Hejh, Oszvald, ha mondom.

ALBAN.
Ez túlzó félelem.

GONERIL.
        Jobb mint a túlbizás.
Inkább hárítni a bajt, mely ijeszt,
Mint félni, hogy majd elhárítanak.
Én ismerem szivét; megirám öcsémnek,
Miket beszélt. Ha most a száz lovaggal
Az felfogadja őt, miután neki
Veszélyességét megmutattam – Oszvald!
Kész a levél öcsémhez?

OSZVALD.
Igen, asszonyom.

GONERIL.
Ülj lóra és végy társakat magadhoz.
Tudósítsd őt ez aggodalmam felől,
Adj hozzá a mit tudsz magad, hogy annál
Inkább meggyőződhessék.        (Udvarnok el.)
        Nem, Mylord,
E lágy szelídség s bánásmódod, ámbár
Nem kárhoztatlak érte, de megbocsáss:
Inkább ér vád ildomhiány miatt, mint
Dicséret ártatlan jóságodért.

ALBAN.
Nem mondhatom, mi messze hat szemed; de
Jobbad keresve gyakran jót veszítünk.

GONERIL.
Sőt –

ALBAN.
        Jó jó! multával a napot.

V. JELENET.

Udvar ugyanott.

Lear, Kent s a Bolond jönnek.

LEAR.
Menj előre Glosterbe ezen levelekkel. A tudott dolgokról ne mondj leányomnak többet, mint a mit e levél után kérdezni fog. Ha rendkívül hamar nem jársz, még előtted ott leszek.

KENT.
Nem alszom uram, míg leveledet kézbe nem adom.        (Elmegy.)

BOLOND.
Ha valakinek veleje a sarkában volna, nem lehetne félni, hogy feltörik?

LEAR.
Igen fiú.

BOLOND.
Úgy légy vigan kérlek, mert eszed soha sem fog papucsban járni.

LEAR.
Ha ha ha!

BOLOND.
Meglásd, másik leányod nyájas lesz hozzád; mert ámbár az úgy hasonlít ehhez, mint vaczkor a körtéhez, de én mondom a mit mondok.

LEAR.
Hát mit mondasz, fiam?

BOLOND.
Ízről ízre oly hasonló lesz a másikhoz, mint a vaczkor a vaczkorhoz. Nem mondhatnád meg, miért van az ember orra az arcz közepén?

LEAR.
Nem.

BOLOND.
Hát hogy orra mindenik oldalán legyen egy szem, hogy a mit meg nem szagolhat, bele pisloghasson.

LEAR.
Méltatlanúl bántam vele.

BOLOND.
Tudod, mit csinál az osztriga tekenőjében?

LEAR.
Nem.

BOLOND.
Én sem, de tudod-e mért van a csigának háza?

LEAR.
Miért?

BOLOND.
Hát hogy fejét bele dughassa, nem pedig, hogy leányainak elajándékozza, s szarvai tok nélkül maradjanak.

LEAR.
Levetkezem természetemet. – Oly szerető atya! – Készen vannak lovaim?

BOLOND.
Szamaraid már elmentek érttök. Az ok, miért a hét csillag nem több mint hét, igen csinos egy ok.

LEAR.
Mert nem nyolcz.

BOLOND.
Igazán úgy van. Belőleg igen jó bolond válnék.

LEAR.
Ha visszavenném ismét – erőszakkal. – Hálátlan szörnyeteg!

BOLOND.
Ha bolondom volnál, komám, megvernélek, miért vénültél meg idő előtt.

LEAR.
Hogy érted azt?

BOLOND.
Nem kell vala megvénülnöd, mielőtt fejed lágya benőtt.

LEAR.
Irgalmas ég! ne hagyj megtébolyodnom.
Eszméletem ne vedd el: nem szeretnék
Megtébolyodni.
Egy Nemes jő.
Nos, készen a lovak?

NEMES.
Igen Mylord.

LEAR.
Jer, fiú.

BOLOND.
Ki még leány s nevetni tud,
Midőn én távozom,
Nem lesz soká leány, hacsak
Meg nem fogyatkozom.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. JELENET.

Udvar, gróf Gloster kastélya előtt.

Edmund és Curan találkoznak.

EDMUND.
Légy üdvöz, Curan.

CURAN.
Légy üdvöz, Sir. Atyádnál voltam, s tudtára adtam, hogy Cornwall fejedelem s Regan fejedelemnő ma éjtszaka ide szállanak hozzá.

EDMUND.
Hogy lehet az?

CURAN.
Valóban nem tudom. Bizonyosan tudod a bolygó híreket, értem a suttogásokat, melyeket még csak fülhegygyel hallhatni.

EDMUND.
Nem, én mitsem tudok. Kérlek, mik azok?

CURAN.
Nem hallottad, hogy Cornwall s Alban fejedelmek között legközelebb harczra kerűl a dolog?

EDMUND.
Szót sem.

CURAN.
Meghallod nem sokára. Élj boldogúl! (El.)

EDMUND.
Estére itt a herczeg? jó! a legjobb!
Ez összevág tervemmel. Itt apám
Őrséget rendelt bátyámat befogni.
Egy kényes dolgot kell még végzenem.
Szerencse! gyorsaság! működjetek.
Egy szóra! bátyám, jőj le, bátya, mondom.
Edgar jő.
Apám leset rád. E helyet kerüld.
Már rejteked tudják. Az éj segít.
Nem mondál semmit Cornwall herczeg ellen?
Útban van, itt lesz rögtön, még ez éjjel.
És Regan is. Nem szóltál a viszályról
Alban s Cornwall között! Eszmélj reá!

EDGAR.
Egy szót sem, mondhatom.

EDMUND.
Apámat hallom jönni. Megbocsáss,
Cselből kardot kell húznom. Húzz te is,
Tégy mintha védenéd magad! – Mehetsz. –
Add meg magad. – Előzd meg őt. – Világot!
Fuss bátya. – Fáklyát hejh! – élj boldogúl.
(Edgar elmegy.)
Egy pár csep vér tanúságot teend – (karját megsebzi)
Hogy bátran szembe szálltam. Korhelyek –
Elégszer láttam – tréfából rosszabbúl
Bánnak magokkal. – Hejh apám apám!
Megállj! – segítség!
(Gloster és Szolgák fáklyával jönnek.)

GLOSTER.
Hol van a semmirekellő?

EDMUND.
Itt álla éles karddal a sötétben.
Rémes varázszsal a holdat esdekelvén,
Főmesterét, hogy kedvezzen neki.

GLOSTER.
De hol van?

EDMUND.
Nézd uram, én vérzem.

GLOSTER.
Edmund, szólj, hol a gazfiú?

EDMUND.
Ezen szökött meg. Mert hogy semmi módon –

GLOSTER.
Utána! nyomozzátok. – Mit semmi módon?

EDMUND.
Rá vinni nem bírt Nagysádat megölnöm,
S midőn mondám, miként az istenek
Haragjok minden villámával az
Apagyilkost sújtják, és hogy mennyiféle
És mily szoros láncz köt fiút s apát,
Szóval megértvén mily megborzadással
Hárítám el vérbántó szándokát,
Neki bőszült és védetlen testemet
Kivont karddal támadva, karomba szúrt.
De hogy látá, miként lelket veszek,
Ügyemben bízva bátran szembeszállok,
Vagy megriadván a mint zajt ütöttem,
Nagy gyorsan elment.

GLOSTER.
        Menjen bár hova,
Megkapja büntetését. – A fejdelem,
Az én derék uram, főm s pártfogóm
Itt lesz ma éjjel még, annak nevében
Kihirdetem, hogy a ki kézbe adja
A gyáva gyilkost, hálánkat nyerendi,
S halált, ki elrejtendi őt.

EDMUND.
        Midőn
Szándékát rosszalám s ő makacsúl
Annál maradt, boszúsan megfenyegettem,
Hogy felfödendem. Azt felelte rá:
Te semmiházi fattyu, azt hiszed,
Ha szembe állunk, s bármi bízalom
Helyeztetnék becsed- s erényeidben,
Képes hitelt szerezni szavaidnak?
Bizonynyal nem. Mit én eltagadok
(S azt megteszem habár saját kezem
Irását hoznád is fel), mind reád
Hárítom vissza, mint árulkodást,
Rágalmat, átkozott cselt. Tökfejűvé
Kén’ tenned a világot, hogy ne sejtsék,
Miként a hasznok, melyeket halálom
Hozand neked, nagy és hatalmas ösztön,
Hogy életemre törj.

GLOSTER.
        Rögzött konok gazember!
Levelét tagadja! Hisz nem is mutattam.
(Künn harsonaszó.)

EDMUND.
A herczeg harsonái. – Nem tudom, miért jön?

GLOSTER.
A réveket bezárom. Meg nem szabadúl
A semmirekellő. Képét szerte küldöm –
A herczeg azt megadja – hogy mindenütt
Megismerjék s kieszközlöm, te hű
Fiam s vérem, hogy minden birtokom
Végzés szerént rád szálljon örökűl.
Cornwall, Regan jönnek.

CORNWALL.
Hogy vagy nemes barátom? még alig hogy
Megérkezém, már is rendkívüli
Hírt hallok itt.

REGAN.
        S ha az való,
Minden bosszú csekély a bántalom
Megtorlására. Mint vagy jó uram?

GLOSTER.
Ó herczegnő, agg szívem megszakadt.

REGAN.
Hogyan? tehát apánk keresztfia,
Kinek apánk adott nevet, Edgar fiad
Tört volna életedre?

GLOSTER.
Ó asszonyom, szégyenlem mondani.

REGAN.
Nem czimborált a korhely lovagokkal
Apám szolgálatában?

GLOSTER.
Nem tudom, asszonyom.
Ez szörnyű, szörnyüség.

EDMUND.
De igen, asszonyom,
Velök tartott.

REGAN.
        Így nem csodálhatom
Rossz indulatját; ők unszolhaták, hogy
Ez agg embert megölje s javain
Zsákmány gyanánt ők dúlakodjanak.
Ez este kaptam néném levelét,
Melyben felőlök értesítve int,
S ma hozzám jönnek szállni: nem leszek honn.

CORNWALL.
De én sem Regan, arról biztosítlak.
Apádnak, Edmund, hallom, hű fiúi
Szolgálatot tevél.

EDMUND.
        Sir, azzal tartozom.

CORNWALL.
Nyomozzák őt?

EDMUND.
        Igen, kegyelmes úr!

CORNWALL.
Ha kézre jő, nem lesz többé soha
Mit félni tőle. Szabd ki büntetését,
S én végrehajtom azt. Mi téged illet, Edmund,
Kit engedelmesség s erény
Ajánlanak, miénk vagy; ily szilárd
Hüségü lelkek kellenek nekünk.
Számot tartunk rá.

EDMUND.
        Hű szolgád leszek, Sir,
Minél elébb bár.

GLOSTER.
Hálám Nagysádnak értte.

CORNWALL.
Még nem tudod, hozzád miért jövénk –

REGAN.
Ily rémborús éjjel s időn kivűl.
Nagy dolgunk van, nemes Gloster, miben
Tanácsodat szeretnők hallani.
Apám, úgy szinte néném is tudósít,
Hogy meghasonlás van köztök, s mi ezt
Legjobbnak gondoljuk házon kivűl
Intézni el. Külön követjeik
Válaszra várnak. Nyugtasd meg magad
Öreg barátunk, és fordítsd figyelmed
Ügyünkre, mely gyors eljárást kiván.

GLOSTER.
Szolgálatodra állok asszonyom,
Örömest fogadjuk el nagyságtokat.
(Elmennek.)

II. JELENET.

Gloster kastélya előtt.

Kent és az Udvarnok különfelől jönnek.

UDVARNOK.
Jó reggelt barátom. A házhoz tartozol?

KENT.
Ühüm!

UDVARNOK.
Hova köthetjük be lovainkat?

KENT.
A pocsolyába.

UDVARNOK.
Mondd meg, kérlek, ha szeretsz.

KENT.
De nem szeretlek ám.

UDVARNOK.
Úgy hát semmi közöm hozzád.

KENT.
Volnánk csak a lipsbury gulyáknál, majd megtenném, hogy gondolj velem.

UDVARNOK.
Miért bánol így velem? Én nem ismerlek.

KENT.
Ismerlek én, ficzkó.

UDVARNOK.
Hát mit gondolsz, ki vagyok én?

KENT.
Gazember, semmirekellő, tányérnyaló, aljas, hetvenkedő, silány, kóczipór, három öltözékű, száz fontos, piszkos harisnyájú gaz kölyök; nyúllal bélelt, pofperből élődő gaz kölyök; fajtalan tükörmászó, kotnyeles, felpiperézett bitang, te három szilvafás rabszolga, te ki hajhász akarnál lenni, hogy másoknak jó szolgálatot tégy, s nem vagy egyéb, mint keverék gaz lator koldús, gyáva és kerítőből, fia és örököse egy korcs szukának, kit én egész a sivalkodásig döngetlek most mindjárt, ha csak egy betűt is eltagadsz ezen czímeidből.

UDVARNOK.
Ejnye micsoda rettenetes kamasz vagy te, hogy így rám támadsz, holott sem én, sem te nem ismerjük egymást?

KENT.
Micsoda arczátlan gazember vagy te? Még tagadod, hogy ismersz? Hisz alig két napja, hogy sarkadra hágtam s megvertelek a király előtt. Húzz kardot, bitang, mert habár éjszaka van is, de a hold süt, holdvilágmártást csinálok belőled. Húzz kardot te rimától szakadt, semmirevaló borbélyinas, húzz kardot.        (Kardot húz.)

UDVARNOK.
Félre! semmi dolgom veled.

KENT.
Húzz kardot, czenk; te leveleket hoztál a király ellen; a báb hiúságnak pártjára szegődtél apja királyi méltósága ellen. Húzz kardot útonálló, vagy rostélyossá verem csánkjaidat. Húzz kardot semmirevaló, ki a síkra!

UDVARNOK.
Segítség! hejh! gyilkos! segítség!

KENT.
Védd magad rabszolga. Megállj, bitang, megállj, te piperés rabszolga, védd magad. (Üti.)

UDVARNOK.
Segítség! hejh! gyilkos! gyilkos!
Edmund, Cornwall, Regan, Gloster, Szolgák jönnek.

EDMUND.
Nos? mi dolog ez? váljatok el.

KENT.
Ide veled, nyáladék, ha tetszik. Jer hadd tanogassalak meg. Előre úrfi!

GLOSTER.
Kard, fegyver! mi dolog ez?

CORNWALL.
Békével hejh! ha kedves éltetek.
Halál fia, ki megmozdúl, mi baj?

REGAN.
Nénénknek s a királynak hírnökei.

CORNWALL.
Mi viszály van köztetek?

UDVARNOK.
Alig vehetek lélekzetet.

KENT.
Nem csoda, mert nagyon megerőltetted vitézségedet. Te gyáva semmirekellő! a természet lemond rólad. Téged szabó csinált.

CORNWALL.
Te furcsa ficzkó vagy. Szabó hogyan csinálhat embert?

KENT.
A szabó, Sir! kőfaragó, képíró nem csinálhatták volna rosszabbúl, hacsak két óráig dolgoztak volna is rajta.

CORNWALL.
Most szólj, miből eredt vitátok?

UDVARNOK.
Ez a vén gyilkos, Sir, kinek deres szakáláért kíméltem életét –

KENT.
Te rimától szakadt Y, te haszontalan betű. Mylord, ha megengeded, tapaszszá morzsolom ezt a faragatlan kölyket, s az árnyékszék falát meszelem be vele. Ősz szakálomat kíméled, te barázdabillegető?

CORNWALL.
Békével ficzkó, bőszült gaz kölyök.
Nem tudsz becsűletet?

KENT.
Sir, én tudok,
De a harag kiváltságos.

CORNWALL.
Miért haragszol hát?

KENT.
Hogy ily rabszolga is kardot visel,
Kiben becsűletérzés nincs. Az ilyen
Mosolygó latrok gyakran mint a patkány
Berágják a legszentebb kötelet,
Mely bensőbb, hogysem oldható legyen.
Ők hízelegnek minden szenvedélynek,
A mely uraik vérében pártot üt,
A tűzre olajt, a hűlő vonzalomra
Tesznek havat. Mondván igent-nemet,
Akként forgatván csüllő orrokat, mint
Szél és szeszély uroknál változik.
Dögvész szakadjon szélhüdött pofádra.
Mosolygod szómat, mintha dőre volnék?
Lúd! kapjalak csak Sarum mezején,
Gágogva hajtlak vissza Camelotba.

CORNWALL.
Megőrültél vén czimbora?

GLOSTER.
Szóljatok! Min vesztetek össze?

KENT.
A nap s az éj nem oly
Megférhetetlen, mint én e czudarral.

CORNWALL.
Miért czudar? mit vétett ő neked?

KENT.
Nem nézhetek rá.

CORNWALL.
Tán rám se, nőmre, és amarra se?

KENT.
Uram, szokásom nem himezni a szót:
Jobb arczokat is láttam már életemben,
Mint milyeket bármelyik váll fölött
E perczben látok.

CORNWALL.
        Ez is olyan kamasz,
Ki egyszer nyiltságáért megdicsérve,
Nyers durvaságot színl s természetén
Erőszakot tesz. Nem hizelg, nem ő,
Becsűletes nyílt lélek, ő valót szól;
Tetszik, nem tetszik, ő nyílt. Ismerek
Eféle gazokat, kik nyíltság alatt
Több álnokságot s rossz czélt rejtenek,
Mint húsz ügyetlen csúszómászó, a ki
Még túltesz tartozásán.

KENT.
        Sir, igaz
Lelkem szerint őszintén és valóban,
Ha nagy tekintélyed megengedi,
Melynek hatása mint sugárfüzér,
Mely Phoebus homlokán rezg –

CORNWALL.
Mit jelent ez?

KENT.
Hát csak szójárásomat változtatom, mely neked annyira nem tetszik. Én tudom Sir, hízelgő nem vagyok. Ki őszinte szavakkal rászedett, őszinte gazember volt, mi részemről lenni nem akarok, habár idegenségedet annyira legyőzhetném is, hogy arra megkisértenél.

CORNWALL.
Mivel bántád meg őt?

UDVARNOK.
        Épen semmivel.
Tetszett urának, a királynak, engem
Balértésből megütni a minap,
Midőn ez rossz kedvének hízelegve
Ott terme és hátulról leütött.
Földön levén már, ingerelt, kicsúfolt,
Oly férfiasnak láttatá magát,
Hogy a király tetszését megnyeré,
Üldözvén azt, ki önként meghajolt.
Rám, e borzasztó hőstett hevenyében
Kardot huzott.

KENT.
E gyávák és gazoknak
Ajax bolondja sem lehet.

CORNWALL.
Hahó!
Kalodát elő. Hejh! Makacs vén gazlator,
Te tisztes kérkedő! majd megtanítlak.

KENT.
Hagyd el, Sir, vén vagyok már én tanulni,
Én a királyt szolgálom, a kinek
Dolgában jöttem hozzád követűl;
Ez nem nagy tisztelet, s vad bántalom
Személye iránt, s fönsége ellen is,
Kalodába zárni küldöttét.

CORNWALL.
        Becsűletem
S éltemre mondom, délig benne üljön.

REGAN.
Délig? nem, estig, éjjel is, Mylord.

KENT.
Ej! asszonyom, volnék apád ebe,
Nem kéne így bánnod velem.

REGAN.
De te gazembere vagy, s azért így akarok.

CORNWALL.
Ez olyan szőrű czimbora, mint kiket
Nénéd leírt. Elő a kalodát.

GLOSTER.
Szabadjon kérnem, fenség, hogy ne tedd azt.
Hibája nagy; de őt azért ura,
A jó király, megfeddi. E fenyítés,
Mit rá szabál, oly aljas, hogy csupán
A megvetett, legalsóbb csőcseléket
Szoktuk lopásért s póri csínekért
Büntetni. Rossz néven veheti
Ezt a király, követében oly kevéssé
Levén becsűlve, hogy az lezáratik.

CORNWALL.
Hagyjátok rám.

REGAN.
        Nővérem még rosszabbúl
Veendi, hogy lovagját megrohanták
S csúffá tevék, midőn a rábizott
Ügyekben eljárt. Zárjátok le lábait.
(Kent kalodába záratik.)
Jerünk kedves Lord.
(Cornwall, Regan mennek.)

GLOSTER.
Szánlak, barátom; a herczeg akarta ezt,
Kinek határzata, tudja minden ember,
Avatkozást nem tűr, sem akadályt.
De még megkérem őt.

KENT.
        Kérlek, ne tedd.
Megtört az út és virrasztás; fele
Időt elalszom, más felét elfütyörészem.
Vakot vet a sors néha jóknak is.
Most jó reggelt, uram!

GLOSTER.
Rosszalni fogják. A herczeg hibázott. (El.)

KENT.
Szegény király!
Közelgess alvilágnak őrtüze,
Hogy enyhe súgáridnál e levelkét
Megolvashassam. Most csak a nyomor
Lát még csodát. Ez Cordeliától
Jött, úgy hiszem, ki aljas helyzetemről.
Úgy adta jó szerencsém, értesült,
S időt találand e zavar között
A veszteségre írt szerezni. Fáradt,
Nehéz, kivirrasztott szemek, legyen meg
Jutalmatok: e gyalázatos tanyát
Nem látni. Most jó éjszakát szerencse!
Fordúlj meg egyszer még, s mosolygj reám.
(Elalszik.)

III. JELENET.

Vidék a fenyéren.

Edgar jő.

EDGAR.
Hallám száműzetésem hirdetését,
S szerencse szolgálván egy faodu
Rejtett el a hajtók elől. Csak egy
Rév sem szabad. Nincs hely, hol rendkivűli
Vigyázat és őrség lesben nem áll,
Hogy elfoghassanak. Míg van reményem
Menekűlni, fentartom magam. S azért
Szándékom a legaljasabb s szegényebb
Alakba búni, melyben valaha
Embert az ínség és megvettetés
Barmok közé alázott. Arczomat
Bepiszkolám, egy durva ágyterítő
Ágyékomon, csomókban fürteim.
Így szállok szembe széllel és az ég
Minden dühével, nyíltan, csupaszon.
Példányt e tartomány ad a bolondház
Koldúsaiban, kik zsibbadt s elgyötört
Csupasz karukba tüskét, rozmarinszárt,
Szálkát, szeget tűzdelnek s rémletes
Alakban rossz faluk, juhásztanyák,
Majorok s malmok körűl fúlt hangokon,
Majd koldusátkaikkal, majd imákkal
Könyört csikarnak. Jámbor Turlygood!
Szegény Tamás! Ez mégis valami –
Edgar most semmi.        (El.)

IV. JELENET.

Gloster kastélya előtt.

LEAR.
Hazunnan elmenének s követem
Nem küldték vissza. Mégis különös.

NEMES.
Mint hallám, egy nappal előbb még nem vala
Szándékok eltávozni.

KENT.
Üdv neked.
Tisztelt uram.

LEAR.
Mi ez? Te ezt a szégyent
Időtöltésböl űzöd.

KENT.
Nem, Mylord.

BOLOND.
Haha! nézzétek, milyen goromba harisnyakötője van. Lovaknak a fejét kötik meg, ebek s medvéknek a nyakát, majmoknak ágyékát: embernek a lábán, ha az ember lábaival csintalankodott, fa botost kell viselnie.

LEAR.
Ki az, ki annyira félre ismert,
Hogy ide zárt?

KENT.
Mindketten: az úr s a hölgy:
Fiad s leányod.

LEAR.
Nem.

KENT.
Igen.

LEAR.
Nem, mondom.

KENT.
Igen, mondom.

LEAR.
Nem, nem, azt nem akarhatták tenni.

KENT.
Igen, tették.

LEAR.
Jupiterre esküszöm, nem.

KENT.
Junóra esküszöm, igen.

LEAR.
Nem volt szabad azt tenniök, nem tehették,
Nem akarhaták. Ez több, mint gyilkolás,
A tiszteletet ily durván sérteni.
Mondd el szerényen s kurtán, mit tevél,
Vagy mint tevék ők, hogy tőlünk jövén
Ily szégyent kell tűrnöd?

KENT.
        Midőn, Mylord,
Házokban általadtam leveled,
Alig hogy térdeimről fölkelék,
Hol tartozás szerint hódolék nekik,
Egy illatos követ jön nagy sietve
Tikkadtan, párolgón és Goneril
Üdvözletét lihegve levelét
Átadta, melyet – bár elsőbb jövék –
Legott elolvasának, s arra házok
Népét felhajtván, rögtön lóra keltek.
Mondák kövessem őket és a választ
Várjam be ott. Ferdén néztek reám,
Találkozván itt a másik követtel,
Kinek, mint észrevőm, üdvözlete
Megmérgezé az enyémet. (A ki nem más,
Mint a pimasz, ki múltkor oly merészen
Fenséged ellen támadt.) Férfiúl
Inkább, mint bölcsen, kardot húztam ekkor,
Ő gyáva orditással felveré
A házat. S lányod és fiad hibámat
Méltónak tartá ily csúfságra, melyet
Most szenvedek itt.

BOLOND.
A tél még nem múlt el, habár a vadludak erre szállanak is:
Apának, a ki rongyban jár,
Mind vak lesz a fia.
Apának, a ki erszényt tár,
Nyájas honn a tanya:
Szerencse, a bolygó rima,
Szegényhez bé nem nyit soha.
De mind a mellett annyi bánatpénzt kaphatsz leányidtól, hogy könybe lábbad a szemed, míg azt megolvasod.

LEAR.
O mint dagad fel e görcs szívemig.
Le sorvadás, le lázadó bú!
Alant az elemed. Hol e leány?

KENT.
Ott benn a gróffal.

LEAR.
        Ne kövessetek.
Maradjatok itt.        (El.)

NEMES.
Nem tettél más hibát,
Mint melyet elbeszéltél?

KENT.
Semmi mást. S mért jön a király ily kevés néppel?

BOLOND.
Ha e kérdésért zártak volna kalodába, megérdemlenéd.

KENT.
Miért, bolond?

BOLOND.
A hangyához küldelek iskolába, ott megtanulhatod, hogy télen nincs munka. Mind azok kik orrok után járnak, szemöktől vezettetnek, kivéve a világtalanokat; s nincs orr húsz között, mely meg ne érezné azt, kinek rossz szaga van. Ne fogózkodjál meg, midőn a nagy kerék völgynek rohan, mert kivetvén nyakadat szegi, de ha fölfelé megy, hagyd magadat felvonatni általa. Ha valami bölcs ember jobb tanácsot ád, add vissza az enyémet. Óhajtanám, hogy csak gazemberek követnék; mivel bolondtól származik:
Ki pénzért szolgál és veled
Csak színre egyesűl,
Elhagy, midőn zápor közelg,
A vészben egyedűl.
Én várok, a bolond marad,
Míg a bölcs fut tova.
Futó bolonddá lesz a gaz,
Gazzá bolond soha.

KENT.
Hol tanultad ezt, bolond?

BOLOND.
Nem a kalodában, bolond.

Lear Glosterrel jönnek.

LEAR.
Nem akarnak látni! fáradt betegek;
Erős utok volt éjjel. Puszta mentség!
Elpártolás, lázadság jelei.
Szerezz jobb választ.

GLOSTER.
        Jó uram, ismered
A herczegnek heves természetét,
Milyen szilárd és rendithetlen ő
Határzatában.

LEAR.
Bosszú, halál, dögvész és pusztulás!
Heves természet! Gloster, hallod-e?
Cornwall herczeggel és nejével akarok
Beszélni.

GLOSTER.
Kegyelmes úr, így vannak értesítve.

LEAR.
Így értesítve! ember! hallod-e?
Cornwall herczeggel a király, az édes-
Atya leányával kíván szólani
És szófogadást vár. Errül is értesűltek?
Vérem! lehelletem! Heves!
Heves herczeg! Mondd meg tehát az izzó
Herczegnek – még se, most ne. Meglehet,
Nem jól van, a betegség hanyagol
Minden szolgálatot, mire az egészség
Kötelezve van. Mi nem vagyunk mi többé,
Mikor a természet elnyomatva lévén,
A testtel a lelket tűrni kényszeríti.
De felhagyok. Tán hirtelenkedém,
Midőn a kedve-csökkent beteget
Ép embernek veszem. Halál és kárhozat!
Mért ül ez itt. Ez meggyőz a felől,
Hogy a herczeg s leányom távozása
Csak ál fogás volt. – Adjátok ki szolgám!
Menj, mondd meg a herczegnek és nejének,
Hogy szólni akarok velök, most, e perczben.
Mondd jőjenek ki és hallgassanak meg,
Vagy ajtajok előtt üttetek dobot,
Míg azt kiáltja: fúljatok álmotokba.

GLOSTER.
Ó, bár jó véget érjen dolgotok.        (El.)

LEAR.
Ó jaj nekem! szűm, lázadó szivem!
Le! csillapúlj.

BOLOND.
Kiálts rá komám, mint az egyszeri szakácsné az angolnákra, melyeket elevenen a pástétomba dugott: tarajokra koppantott egy főzőkanál nyelével s azt kiáltotta: le veletek! Ugyanennek testvére volt, ki lova iránti nyájasságból a szénát irósvajjal kente meg.

Cornwall, Regan, Gloster, Szolgák jönnek.

LEAR.
Jó reggelt.

CORNWALL.
Üdvözlöm nagyságodat.

REGAN.
Örűlök, hogy látom fenségedet.

LEAR.
Hiszem, Regan, azt hinni van okom.
Ha nem örűlnél, válópert kezdenék
Anyád sírjával, mert hűtlent födöz.
(Kent kiszabadíttatik.)
O hát szabad vagy. – Erről majd egyébkor.
Kedves Regan, nővéred mitsem ér.
Ó Regan, ő ide (szívére mutat) vágta kányaként
A szívtelenség éles körmeit.
Nem mondhatom neked, te nem hiszed,
Mily romlott lélek ő, ó Regan.

REGAN.
Kérlek, Sir, légy türelmes. Én reménylem,
Hogy érdemét kevésbbé méltatod,
Mint ő felejti tisztét.

LEAR.
Mit beszélsz!

REGAN.
Nem gondolom, hogy a mi kötelesség,
Nővérem elmulasztaná. Ha tán, Sir,
Kíséreted lakomáit megszorítá,
Oly ok miatt s üdvös czélból tehette,
Hogy felmenthetni minden gáncs alól.

LEAR.
Átkom reá!

REGAN.
Ó Sir, te már öreg vagy,
Természeted határa szélein jár.
Neked már jó tanács kell, mely vezet,
Szabályoz s képesb helyzetedről
Itélni, mint magad. Miért könyörgök,
Térj vissza testvéremhez, mondd neki,
Hogy megbántottad őt.

LEAR.
        Bocsánatát
Kérjem? Figyelj csak, mint fog illeni
A házi rendhez? Drága lányom, én már
Öreg vagyok; megvallom: csak teher
        (Letérdepel.)
A vénkor. Íme térdimen könyörgök,
Juttass nekem ágyat, tápot és ruhát.

REGAN.
Ne többet, jó Sir. Ez csúf tréfaság.
Térj vissza testvéremhez.

LEAR.
        Nem, soha.
Kíséretemnek elküldé felét;
Sötéten néze rám, kigyóilag
Vert meg nyelvével szűm legbelsejében.
Az ég minden haragja sújtsa meg
Hálátalan fejét. Dögpára, szállj rá,
S verd bénasággal ifjú csontjait.

CORNWALL.
Huj! huj! huj!

LEAR.
Te gyors villám, szórd gúnyos szemei
Közé vakító lángodat. Mocsár-
Lehelte pára, melyet a hatalmas
Nap szítt fel, fertőztesd meg bájait,
Hogy büszkesége megtörjék.

REGAN.
        Egek!
Ha felindulsz, majd rám is ezt kivánod.

LEAR.
Regan! terád nem száll átkom soha.
Gyengéd természeted nem ád okot
Felindulásra. Az ő tekintete
Vad; de a tiéd vigasztal és nem éget.
Az nincs meg benned, hogy te kedvemet szegd,
Kíséretem fogyaszd, s jogrészemet
Sértő szavakkal korlátozni merd,
S elvégre ajtót zárj, mikor jövök.
Jobban tudod te a természet parancsát,
A gyermek tisztét, a szokás s az illem
Szabályait, s a hála tartozását;
Te nem felejtéd fél országodat,
Mit jegydíjúl adék.

REGAN.
        Jó Sir, beszéljünk
Most a dologról

CORNWALL.
        Harsonázni hallok.

Udvarnok jő.

REGAN.
Jól ismerem, nővéremé. Valósúl,
A mit megírt, hogy nem sokára itt lesz.
Megjött-e asszonyod?

LEAR.
        E rablélek az,
Kinek olcsó büszkesége ingatag
Kegyében áll annak, ki most közelg.
El innen gazkölyök!

CORNWALL.
Mit szólsz uram!

LEAR.
Ki tette kalodába emberem’?
Reménylem, Regan, tudtodon kivül
Történt. Ki jő itt? Ó egek! Ha kedves
Előttetek az agg ember és szelíd
Kormányotok kíméletet vár, ha vének
Vagytok ti is, vegyétek át ügyem,
Közelgjetek s fogjátok pártomat.        (Gonerilhez.)
Nem szégyelsz e szakállra nézni? Ó
Regan, te még illetheted kezét?

GONERIL.
Miért ne? Sir, mivel bántottalak meg?
Nem mindig bántalom, mit méltatlankodás
Annak hisz s balgatagság úgy nevez.

LEAR.
Feszült bordák nem dőltök össze még?
Hogy jött kalodába emberem?

CORNWALL.
        Magam
Zárám le őt, bár féktelenkedése
Kevesb megtisztelésre érdemes.

LEAR.
Te tetted azt, te?

REGAN.
        Hagyjuk azt, atyám.
Gyarló vagy s annak is kell látszanod.
Ha míg havad lejár, most visszatérve
Nénémhez addig ott tartózkodol,
Fél kísérettel aztán szállj be hozzám,
Most ház-kivűl, s ellátva nem vagyok,
Hogy illendően elfogadjalak.

LEAR.
Megtérni hozzá? s ötven emberem
Elcsapva? Nem, inkább ellene esküszöm
Minden fedélnek, harczot állok a lég
Haragja ellen, farkast és bagolyt
Választok czimborákúl. Ó nyomor!
Csipésed éles! visszatérni hozzá!
Ejh! a ki elvivé jegydíjtalan
Legifjabb lányomat, a hő vérü frank,
Inkább rá hagynám venni magamat,
Trónjához térdepelve szolgaként
Koldulni nyugbért, hitvány éltemet
Tengetni rajta. Visszatérni hozzá?
Mondjátok: rab s terhhordó ló gyanánt.
        (Az udvarnokra tekintve.)

GONERIL.
A mint tetszik, Sir.

LEAR.
Ne tébolyíts meg kérlek, ó leány,
Nem akarlak háborgatni; gyermekem,
Élj boldogúl. Mi nem találkozunk,
Nem látjuk egymást többé. És te mégis
Testem, leányom, vérem vagy, vagy inkább
Betegség testemben, mit kénytelen
Vagyok magaménak mondanom. Fekély vagy,
Duzzadt kelés, mirígyes daganat
Romlott véremben. Nem szidlak tovább,
Nem hívom a szégyent, jőjön, mikor
Akar. Nem kényszerítem sújtani
A villámhordót, rólad nem regélek
A fenn birói széket ülő Jupiternek.
Okúlj, ha birsz, javulj kényed szerint.
Én várhatok. Én megmaradhatok
Regannál és a száz lovag.

REGAN.
Nem épen így, Sir. Most nem vártalak,
S ellátva nem vagyok mint kellene
Téged fogadnom. Hajts néném szavára.
Kik előtt ész, szenvedély mindegy, azoknak
Elég ha gondolják, hogy agg vagy, és így –
Ő tudja mit tesz.

LEAR.
Jól beszélsz-e így?

REGAN.
Hiszem, hogy jól. Hogyan? félszáz lovag?
Nem jól van így? Mi végre volna többed?
Vagy bárcsak ennyi is, midőn teher
S veszély a nagy szám ellen szólanak.
Egy házban annyi nép két úr alatt
Hogy élne békeségben? ez nehéz,
Csaknem lehetlen.

GONERIL.
        Nem szolgálhat-e
Neked, Mylord háznépe, vagy enyém?

REGAN.
S mért nem Mylord? ha vétnek ellened,
Mi megfenyítjük őket. Most ha hozzám
Jősz, (mert veszélyt látok) csak huszonöt
Jőjön veled, többnek nem adhatok
Tanyát, sem rólok nem gondoskodom.

LEAR.
Én mindent nektek adtam.

REGAN.
        Épen idején.

LEAR.
Gazdáim- s gyámaimmá tettelek,
De fentartám, hogy folyvást ennyi ember
Járjon velem. Hogyan? csak huszonöt
Lovaggal menjek? Így mondád-e, Regan?

REGAN.
Ismétlem Mylord, hozzám ne többel.

LEAR.
És e gonosz faj még nem is nagyon rút,
Ha még gonoszb van, mint ők, nem levén
Legundokabbak, némi becsben állnak.
        (Gonerilhez.)
Veled megyek; mert a te ötvened
Kétszerte huszonöt. Vonzalomban is
Két annyi vagy, mint ő.

GONERIL.
        Halljad, Mylord.
Mi szükség hogy kisérjen huszonöt,
Vagy tíz vagy öt bár, olyan házba, hol
Parancsaidra kétszer annyi vár?

REGAN.
Mi szükség egy?

LEAR.
Ne szóljatok szükségről. A legaljasb
Koldús is, bár teng, bír fölöslegest.
Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van, nem adsz, az emberélet
Az állatéval egy értékü lesz.
Te úri hölgy vagy. És ha melegen
Öltözni már dísz volna, díszruhádra,
Melyet viselsz, és mely alig fedez,
A természetnek nincs szüksége. A mi
Valódi szükség – ó egek, türelmet!
Türelemre van szükségem. Istenek!
Szegény agg embert láttok engem itt,
Megrakva búval, korral, tönkre téve
Mind a kettőben. Most, ha ti voltatok,
Kik e leányok szívét atyjok ellen
Felizgatátok, oly csufúl velem
Ne játszszatok, hogy ezt eltűritek.
Tanítsatok nemes haragra, és ne
Hagyjátok női szerrel, vízcsepekkel
Bemocskoltatni férfiarczomat.
Természetből kivetkezett banyák,
Oly bosszút állok mind kettőtökön,
Hogy a világ – oly dolgokat teszek,
– Miket még nem tudom? de a miken
Megrémül a föld. Azt vélitek,
Hogy sírok? én nem sírok, bár elég
Okom van sírni. Száz ezer darabra
Törjék előbb e szív, mint én sirok.
Bolond! megőrülök.
(Lear, Gloster, Kent s a Bolond elmennek.)

CORNWALL.
Jerünk be, vész közelg.

REGAN.
        E ház kicsiny,
Az öreg és népe itt nem férnek el.

GONERIL.
Saját hibája; nyugalmát enmaga
Dulá fel, most ízlelje balgaságát.

REGAN.
Én őt magát örömmel fogadom,
Kiséretéből senkit.

GONERIL.
        Szinte én is.
Hol van Lord Gloster?

CORNWALL.
Az agg után ment (Gloster jő) im, már itt van.

GLOSTER.
        A király
Fel van bőszülve.

CORNWALL.
        Most hová megyen?

GLOSTER.
Lovat parancsolt. Nem tudom hová megy.

CORNWALL.
Legjobb ha menni hagyjuk, ő maga
Vezérli önmagát.

GONERIL.
Mylord, ne tartsd őt vissza semmikép.

GLOSTER.
Ah itt az éj, a szél vadul forog,
Mértföldnyire is alig van egy bokor.

REGAN.
Ó Sir! makacsnak legjobb mester a baj,
Melyet magának szerzett.
Akaratos ember önkárán okúljon
Kaput kell zárni; mert kiséretében
Elszánt szolgái vannak. A mire
Ők feltüzelhetik, könnyenhivő
Levén, attól ildom óvakodni.

CORNWALL.
Mylord, ez zordon éj lesz, zárj kaput.
Regánom jól beszélt. Jerünk a vész elől.

HARMADIK FELVONÁS.

I. JELENET.

Fenyér. Égi háború mennydörgéssel és villámlással.

Kent s egy Nemes találkoznak.

KENT.
Ki van még itt a rossz időn kivűl?

NEMES.
Egy oly kedélyü ember, mint ez éj,
Egészen nyugtalan.

KENT.
Ismerlek. Hol a király?

NEMES.
        Csatában
A bősz elemmel; idézi a vihart,
A földet a tengerbe sújtani,
Vagy örvényző hullámmal a világot
Borítni el, hogy változzék meg arcza,
Vagy véget érjen. Tépi fehér haját,
Kit vak dühében fölkap s kerget a szél,
Hogy semmivé tegye. Emberi
Csekély világában gúnyt űzni küzd,
A zápor és a szél visszás harczait.
Ily éjszakán, hol meghúzná magát
A kölykes medve is, s az éh-sanyarta
Farkas s oroszlán féltik bőrüket,
Födetlen fejjel száguld s mindenét
A pusztulásnak engedi.

KENT.
        De ki van vele?

NEMES.
Csak a bolond, s tréfáival törekszik
Eljátszani szívgyötrő bántalmait.

KENT.
Ismerlek, Sir, s bizom hogy nem csalódom.
Egy drága ügygyel bízlak meg. Viszály
Van Alban s Cornwall herczegek közt,
Melyet ravaszságok még födve tart.
Ezeknek (és kinek nem, kit magasra
Visz s trónra ültet büszke csillaga?)
Szolgáik vannak, látszólag hivek,
Kik által Frankhon kémkedik, s kitudja
Beldolgainkat. Mit láthattak ők
A herczegek vitáiban, vagy a
Kemény bánásban, mellyel mind a kettő
A jó királyt illette, vagy talán
Mélyebbre is hatottak, a minek
Ezek külszíne csak, de bizonyos,
Hogy Frankhonból útban van egy sereg
E tépett hon felé; mely renyheségünk
Árán okúlva, legjobb réveinkben
Titkon megfészkelé magát,
S oly ponton áll, hogy zászlaját kitűzzel.
És most, ha szavamra mersz építeni
És elsietsz Doverbe, ott találod,
Ki hálás lesz ezért, ha híven
Elmondod, mily természet elleni
És őrületbe hajtó bánat az,
Mi a királyt panaszra kényszeríti.
Én régi és jó vérből származom, s irántad
Bizalmam lévén s némi tudomásom,
E tisztet rád ruházom.

NEMES.
        Majd utóbb
Még szóljunk róla.

KENT.
        Nem úgy. Hogy megmutassam,
Miként nagyobb vagyok, mint látszatom,
Ez erszényt nyisd meg s vedd mi benne van.
Ha meglátod Cordeliát (miről
Biztos lehetsz), mutasd meg e gyürűt,
Megmondja majd, ki a te társad, a kit
Most még nem ismersz. – Csúf egy zivatar!
Megyek keresni a királyt.

NEMES.
        Adj kezet.
Nincs még mit mondanod?

KENT.
        Kevés; de legfőbb,
Mit most végezni kell. Ha a királyt
Fölleltük (erre te, én amarra menvén),
Ki először rá talál, kiáltsa meg
A másiknak.

II. JELENET.

Más része a fenyérnek. A zivatar még tart.

Lear s a Bolond jönnek.

LEAR.
Fúj, szél, szakad meg, fúj, dühöng. Vihar,
És zápor omoljatok le, míg a tornyot
S a szélvitorlát elsülyesztitek.
Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek,
Kengyelfutói a tölgyhasgató
Mennykőnek, hamvaszszátok el
Ez ősz fejet. Világot rengető
Villám, döngesd laposra e kemény
Kerek világot. Rombold el a
Természet műhelyét s egyszerre fojts meg
Minden csirát, miből a háladatlan
Ember keletkezik.

BOLOND.
Ó komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, s kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörűl sem a bölcs embereken, sem a bolondon.

LEAR.
Bőgj a hogy bírsz, hullj zápor, tűz, okádj!
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim.
Titeket én nem vádollak, elemek,
Kegyetlenséggel. Én nektek soha
Nem adtam országot, nem hítalak
Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni.
Teljék be hát borzasztó kedvetek.
Itt állok rabszolgátokúl szegény,
Kór, gyenge, megvetett öreg.
És még is szolgalelkü udvaroncznak
Kell hogy nevezzelek, kik elfajúlt
Két lányaimmal frígyesűlve ádáz
Hadat viseltek egy fej ellen, a mely
Agg és fehér, mint ez. – Ó ez gyalázat!

BOLOND.
A kinek háza van, hova fejét dugja, annak jó fejrevalója van.
Ha a fej még lakházat nem csinált
S a gatyapőcz már lakzit üt,
Tetves lesz mind a kettő. Így szokott
A koldús nőszni mindenütt.
Ember, ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat, ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait.
Mert még eddig nem volt szép asszony, ki ne fintorgatta volna száját, mikor tűkörbe nézett.

Kent jő.

LEAR.
Nem, a türelemben példát mutatok.
Nem szólok semmit.

KENT.
        Ki van itt?

BOLOND.
Biz itt a kegyelem és gatyapőcz, azaz egy bölcs és egy bolond.

KENT.
Ah Sir, te vagy. Kik az éjet kedvelik,
Nem kedvelnének ilyen éjszakát.
Még a setétség kóbor népe is
Elrémül a zord ég tekintetén
S odvába rejtezik. Mióta férfi lettem,
Tűzáradást mint ez, ily szörnyü kitörését
A mennydörgésnek, s ily vad förgeteg
Dörömbölését, nincs emlékezetem, hogy
Hallottam volna; ember alkata
Nem bír meg ennyi kínt és rémülést.

LEAR.
A nagy istenek, kik ily réműletes
Dörömbölést tesznek fejünk fölött,
Hadd leljék most fel ellenségöket.
Reszkess nyomorú, kit még utól nem ért
A törvény keze eltitkolt bűnödért;
Véres kezű, s te hitszegő, s te, ki
Erényt színlesz s vérfertezetben élsz;
Szakadj izekre gaz képmutató,
Ki nyájas kép alatt más életére
Törtél. Nyilatkozzál elzárkozott bűn!
S feltárva rejlő tartalmad, kiálts,
Hogy irgalomra bird ez iszonyú
Törvényszolgákat. Én oly ember vagyok,
Ki ellen mások többet vétkezének,
Mint mások ellen én.

KENT.
        Ah hajadon
Fővel, kegyelmes jó uram. Itt közel
Egy pajta, mely tán némi enyhet ád
A zivatar ellen. Kérlek, itt pihenj meg,
Míg én a zordon házhoz (zordonabbhoz,
Mint a szirt, melyen épült, hol imént,
Midőn utánad kérdezkedtem, megtagadták
A bemenetelt,) most újra visszatérek,
S fösvény irgalmukat kialkuszom.

LEAR.
Elmém bódulni kezd. Jerünk, fiam.
Hogy vagy fiam? fázol? én magam is
Fázom. Hol hát a szalma, kis suhanczom?
Hatalmas mester a szükség, becset
Ad a silány dolgoknak is. Jere
Szegény bolond fiú, még egy darab
Maradt szivemből s téged szán az is.

BOLOND.
Kinek csak egy kis esze van,
Ejh hajh, mi annak zápor s szél;
Elégli sorsát, mert eső,
Az napról napra esdegél.

LEAR.
Igazad van jó fiacskám, jer, vezess
Most a pajtába.         (Lear, Kent el.)

BOLOND.
Ez ám csak a derék egy éj kéjenczeket meghűteni. Jóslatot mondok, mielőtt elmennék.
Míg pap sok jót mond, s tesz keveset,
A szaladhoz serfőző önt vizet;
Ha majd szabónak úrfi gyáma lesz,
S máglyán nem hithagyó, kurafi vesz,
Ha bíró minden ügyben jól itél,
S lovag, nemes adósság nélkül él,
Ha nyelven többé pletyka nem repes,
S a zsebmetsző tolongást nem keres,
Ha pénzén uzsorás földet mivel,
S kerítő, kurva templomot emel:
Akkor lesz Albion
Zavarral teljes hon,
És oly idő jön, a ki még megéri,
Hogy fő divat lesz lábbal mendegélni.
E jóslatot Merlin fogja tenni; mert én kora előtt élek.

III. JELENET.

Szoba Gloster kastélyában.

Gloster, Edmund jönnek.

GLOSTER.
Ejh ejh! Edmund, nekem nem tetszik ez a természet elleni eljárás. Midőn engedelmöket kértem, hogy rajta könyörülhessek, elvették tőlem saját házam használatát, s örökös kegyvesztés büntetése alatt eltiltottak róla szólani, értte könyörögni, vagy őt akármi úton gyámolítani.

EDMUND.
Rendkívül kegyetlen, természet elleni.

GLOSTER.
Hagyd el! ne szólj semmit. Meghasonlás van a herczegek közt s még valami, mi ennél is rosszabb. Ez éjjel levelet kaptam. – Veszedelmes róla szólani. – A levelet szobámban elzártam. Ezen bántalmak, melyeket a király szenvedett, súlyosan meg lesznek torolva. A hadsereg egy része már kiszállt. Nekünk a királyhoz kell szítanunk. Én most fölkeresem, s titokban segítségére leszek. Te menj s tartsd beszéddel a herczeget, hogy szánakozásomat észre ne vegye. Ha kérdezősködik felőlem, mondd, hogy rosszúl vagyok s lefeküdtem. Ha meghalok is, aminthogy ezért nem kevesebb vár rám, a királyon, régi jó uramon, segítenem kell. Rendkívüli dolgok vannak készülőben. Kérlek légy vigyázatos.        (El.)

EDMUND.
Bocsánat! e szép buzgalom s levélről
A herczeget tüstént kell értesítnem.
S ez nagy szolgálat, s a mit veszt apám,
Mi nem kevesb, mint minden javai,
Nekem jutand. Az ifjuság fölül-
Fordúl, midőn bukásnak indul az öreg.

IV. JELENET.

Más része a fenyérnek, melyen kunyhó van.

Lear, Kent, Bolond jönnek.

KENT.
Helyen vagyunk Mylord. Eredj be jó uram.
A puszta éjnek zsarnoksága zordabb,
Mint ember elviselheti.

LEAR.
        Hagyj magamra.

KENT.
Ó jó uram, kérlek, menj be ide.

LEAR.
Ne repeszd meg szívem.

KENT.
        Inkább a magamét.
Jerünk be, jó uram.

LEAR.
        Te oly nagynak veszed,
Hogy bőrig áztat e vad zivatar.
Ez nálad úgy lehet. De hol nagyobb
Betegség fészkel, ott a kisebb alig
Érezhető. Futnál, ha medve jő;
De ha előtted a tenger dühöng,
Inkább a medve torkának rohansz.
Hol ment a lélek, kényes ott a test.
A förgeteg lelkemben elveszen
Érzékeimtől minden érzetet,
Kivéve azt, mely itt szúr. – Ó gyermeki
Hálátlanság! nem olyan-e, mintha e száj
Megmarná a kezet, hogy tápod ad neki.
De meg fognak lakolni. Nem sirok
Többé. Ily éjszakán kizárni engem!
Zápor szakadj, eltűröm. Ilyen éjjel
Mint ez, kizárni! Ó Regan, Goneril!
Jó agg apátok, a ki nagyszivűleg
Odadta mindenét. Ez úton őrülés van,
Ne többet erről, ezt kerülni kell.

KENT.
Eredj be jó uram.

LEAR.
        Menj, kérlek, magad
Keress magadnak enyhet. Engem a vész
Nem hágy eszmélnem oly dologra, mely
Még inkább fájna. Még is bemegyek.
        (A Bolondhoz.)
Jer, menj elűl, fiú. – Te házatlan szegénység!
Csak menj be, menj, én még imádkozom.
S aztán elalszom. (Bolond bemegy) Ó ti mezetlenek,
Szegény nyomorfiak, bár merre vagytok
Az irgalmatlan vész dühében élve,
Mi védi meg födetlen fejetek
S a kiaszott testet szellős rongyotokban
Ily évszak ellen, mint ez? Ó kevés
Gondom volt eddig erre. Fényüzés!
Vedd ezt a gyógyszert; tedd ki magadat,
S tűrd a mit tűrnek a nyomor fiai,
Hogy köztök elszórd a fölösleget,
S mutasd meg, hogy van égben még igazság.

EDGAR.
(benn). Egy öl meg fél! egy öl meg fél!
        Szegény Tamás!
        (A Bolond kiszalad a gunyhóból.)

BOLOND.
Ne jőj be komám, lélek van oda benn,
Segitség! segitség!

KENT.
Add kezed. Ki van ott?

BOLOND.
Lélek! lélek! Azt mondja, neve: szegény Tamás.

KENT.
Ki vagy, ki itt a szalmában morogsz? Jőj
Elő!        (Edgar tébolyodottnak öltözve jő.)

EDGAR.
Félre! Engem a gonosz lélek űz.
A tüskés galagonyán keresztülfú a szél.
Huh! eredj hideg ágyadba, s melegedjél.

LEAR.
Két lányaidnak adtad mindened,
S most erre jutottál?

EDGAR.
Ki ád valamit a szegény Tamásnak, kit a gonosz lélek keresztülhurczolt tüzön-lángon, zátonyon és örvényen, posványon és morotván, ki vánkosa alá kést tett, széke lábára hurkot kötött, ki levesébe patkánymérget vetett, s benne fölébresztette a büszkeséget, hogy egy pejlovon vágtatva menjen át négy hüvelyk szélességű bürükön, és saját árnyékát mint árulót kergesse? Őrizd meg öt érzékeidet. Tom fázik. Ó do di do di di. Őrizkedjél a forgószéltől, gonosz csillagok ragályától s a döghaláltól. Mutassatok irgalmat a szegény Tamás iránt, kit a gonosz lélek megszállt. Most megfoghatnám ott – ott – és ott – meg amott. (A zivatar még tart.)

LEAR.
Hogyan? Leányai vitték ennyire?
Mindent nekik adtál, nincs megmentve semmi?

BOLOND.
Nem, megtartott egy foszlányt, különben mindnyájunknak pirúlnunk kellene.

LEAR.
Hát minden vész, mely a híg levegőben
Végzetszerűleg függ a bűn felett,
Leányaidra csapjon!

KENT.
        Nincsenek
Leányai, Sir.

LEAR.
        Halál rád áruló!
Nem alázhatá meg a természetet
Ily mélyen más, mint szűtlen lányai.
Mióta lett divat, hogy a lemondott
Apák így elgyötörjék testöket?
Ó éleselmű büntetés! e test
Nemzette a pelikán leányokat.

EDGAR.
Pillicock a Pillicock halmon ült.
Hajhó! hahó! hajhó!

BOLOND.
Ez a hideg éj mind bolondokká és őrültekké tesz bennünket.

EDGAR.
Őrizkedjél a gonosz lélektől. Engedelmeskedjél szüleidnek; tartsd meg szavadat: ne esküdjél; ne vétkezzél más ember hitvesével. Ne add át édes szívedet a büszke pompázásnak. Tamás fázik.

LEAR.
Mi voltál?

EDGAR.
Inas, szívben és lélekben büszke, ki hajamat fodorítám, keztyűt viseltem kalapomon, szolgáltam úrnőm szíve kéjeinek, s vele a sötétség munkáját űztem. Annyi esküt mondtam, a hány szót, s megszegtem azokat az ég nyájas színe előtt. Kéjgondolatokon aludtam el, s azokat végrehajtani virradtam föl. Mélységesen szerettem a bort, minden áron a koczkát, s az asszonyok szerelmében túltettem a törökön. Szívem álnok, fülem könnyen hivő s kezeimen vér volt. Disznó a renyheségben, farkas a torkosságban, kutya a veszettségben, oroszlán a ragadozásban. Nehogy a czipő nyikorgása, a selyem suhogása a némberekhez csábítsa szegény szívedet. Ódd lábaidat a bordélytól, kezedet a zsebektől, s tolladat a váltókönyvektől, s daczolj a gonosz lélekkel. A csipkebokorra hidegen csap a szél. Azt mondja: szum-szum. Nincs semmi kardal? Dolphin fiam. Dolphin fiam, légy veszteg; hadd szaladjon. (Folyvást zivatar van.)

LEAR.
Neked is jobb volna sírodban lenned, mint födetlen testeddel kiállanod az egek haragjának. Nem több az ember, mint ez? Nézd meg őt jól: te nem tartozol a bogárnak selyemért, az állatnak bundáért, a juhnak gyapjúért, s illatszerért a macskának. Hah három közőlünk álzott. Te maga a lény vagy. A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény, meztelen villás állat, mint te vagy. Félre ezekkel a toldalékokkal. Jertek, gomboljatok ki. (Vetkezni kezd.)

BOLOND.
Kérlek komám, maradj veszteg; ez teljességgel nem úszni való idő. Most egy kis tűz a pusztában, hasonló volna az agg bujának szívéhez: benne egy parányi szikra, s teste többi része hideg. Nézd itt egy bolygó tűz jön.

EDGAR.
Az a gonosz lélek Flibbertigibbet. Alkonyodáskor jön s bolyong egész az első kakasszóig. Ettől származik a hályog és a farkashomály. Ő kancsalítja meg a szemeket, cserepesíti a szájat, ő üszögösíti meg a búzát, s rontja meg a föld szegény teremtményeit.
Háromszor szent Vida
Gyalog bejárta a pusztát.
Kilencz csikajával
Ott találta a vasorrú banyát.
S monda neki: add meg magad,
Hűséged esküvel fogadd,
És hordd el magad boszorkány, takarodjál.

KENT.
Hogy vagy kegyelmes úr?

LEAR.
Ki ez?

KENT.
Ki jő itt? Mit keressz?

GLOSTER.
Kik vagytok itt?
Hogy hínak?

EDGAR.
Szegény Tamás, a ki úszó és varangyos békával él, ebi hallal, gyíkkal és gőtével. Ki szívének dühében, midőn a gonosz lélek megszállja, tehénganajt eszik saláta helyett, elnyeli a vén patkányokat s az árokbeli kutyát; leiszsza a poshadt vizeknek zöld köpönyegét, kit faluról falura korbácsoltak, kalodáztak, megbotoztak, megbüntettek és bezártak, kinek három kabátja volt hátára, hat ünge testére, paripája lovagolni s hordozni való fegyvere.
De patkány és egérke
S ily kisded állatkák
Voltak Tamásnak étke
Hét hosszú éven át.
Óvakodjatok üldözőmtől. – Békével! Smolkin, hagyj békét, gonosz lélek.

GLOSTER.
Hogy-hogy? Nagysádnak nincs jobb társasága?

EDGAR.
A sötétség fejedelme nemesember. Neve Modo és Mahu.

GLOSTER.
Husunk és vérünk úgy elaljasúlt,
Hogy nemzőjét gyűlöli.

EDGAR.
Szegény Tamás fázik.

GLOSTER.
Kövess uram, hűségem ki nem állja
Lányod kemény parancsit teljesítnem.
Bár meghagyák bezárnom a kaput,
Hogy itt a zsarnok éjben künn rekedj,
De én merészlém téged fölkeresni,
S elviszlek, hol tüzet s étket találsz.

LEAR.
Előbb hagyj szóljak e bölcscsel. Miből lesz
A mennydörgés?

KENT.
        Ó jó uram, fogadd el
Ajánlatát, eredj a házba be.

LEAR.
Egy szóm van még Thebának bölcs fiával.
Mi a tudományod?

EDGAR.
Hogy kell a gonosz lelket megelőzni s a férgeket kiölni.

LEAR.
Még egy szót kérek, csak magunk között.

KENT.
Sürgesd őt menni még egyszer, Mylord!
Esze ingadozni kezd.

GLOSTER.
        S te azt csodálod?
Leányai életére törnek. Ah
A jó Kent! Ő megmondá hogy így lesz.
Szegény száműzött ember. – Gondolod,
Hogy a király megőrül? Mondhatom,
Hogy én is csaknem őrjöngök. Fiam volt,
Kitagadtam őt, mert életemre tört,
Csak hogy későn, nagyon későn. Barátom,
Szerettem őt, mint gyermekét apa
Soha jobban nem szerette – s igazat
Szólván búm megzavarta eszemet.
Minő éj ez! – Kérem fölségedet.

LEAR.
Bocsánat! – kérem társaságodat
Nemes bölcsész!

EDGAR.
Tom fázik.

GLOSTER.
Kunyhódba ficzkó, menj, és melegedjél.

LEAR.
Menjünk be mind.

KENT.
Merre az út, Mylord.

LEAR.
Vele. Én bölcsemmel maradok.

KENT.
Kedvezz neki, jó uram, hadd hozza e
Fiút magával.

GLOSTER.
Hát hadd jőjön el.

KENT.
Jer, ficzkó, jőj velünk te is.

LEAR.
        Jer jó Athenéim!

GLOSTER.
Halkan! ne szóljon senki.

EDGAR.
Rowland vitéz hogy a sötét toronyhoz ért,
Szavajárása lévén így beszélt:
Hujhá! pihá! britt vért orontok itt.
(Elmennek.)

V. JELENET.

Szoba Gloster kastélyában.

Cornwall és Edmund jönnek.

CORNWALL. .
Boszúmat állom, mielőtt e házat elhagynám.

EDMUND.
Mit fognak rólam ítélni, hogy a természetet alá vetettem a jobbágyi hűségnek, borzadok rá gondolni.

CORNWALL.
Most értem már, hogy bátyád nem épen elveteműltségből tört élete ellen, hanem inkább kárhozatos rosszaságában talált okot, mely őt erre indította.

EDMUND.
Mily konokúl bánik velem a szerencse, hogy nem lehetek igazságos megbánás nélkül. Ez a levél, melyről szólt, s melyből világos, hogy ő is a franczia párthoz tartozik. Ó egek! vajha ez árulás ne léteznék, vagy ne nekem kellene azt felfödöznöm.

CORNWALL.
Jer velem a herczegnéhez.

EDMUND.
Ha ezen irat tartalma való, nagy munka vár rád.

CORNWALL.
Való vagy hamis, téged Gloster urává tett. Kutasd ki, hol van atyád, hogy azonnal elfogathassuk.

EDMUND.
(félre).Ha a királyt gyámolítani ment s ott kaphatom, ez még inkább fogja nevelni a gyanút ellene. – Én állhatatosan megmaradok hű szolgálatomban, bár mi fájdalmas is az összeütközés közötte s vérem között.

CORNWALL.
Én bízom benned, s szeretetemben jobb apára fogsz találni.        (Elmennek.)

VI. JELENET.

Szoba egy majorházban, mely a kastélylyal van kapcsolatban.

Gloster, Lear, Kent, a Bolond és Edgar jönnek.

GLOSTER.
Itt jobb lesz, mint a szabad ég alatt. Vegyétek jó néven. Kiegészítem kényelmeteket, a mint csak tőlem telhetik. Tüstént itt leszek.

KENT.
Eszének minden hatalma a tűrtelenségnek adott helyet. – Az istenek fizessék meg jóságodat.
        (Gloster el.)

EDGAR.
Frateretto szólít s azt beszéli, hogy Nero horgász a sötétség pocsolyájában. Imádkozzál jámbor s őrizkedjél a gonosz lélektől.

BOLOND.
Kérlek komám, mondd meg: a tébolyodott nemesember-e vagy paraszt?

LEAR.
Király! király!

BOLOND.
Nem; paraszt, kinek nemesember fia van, mert mind bolond paraszt az, ki fiát maga előtt megnemesedni hagyja.

LEAR.
Hogy sisteregve százezer tüzes nyárs
Csapjon beléjök!

EDGAR.
A gonosz lélek hátamba harap.

BOLOND.
Mind bolond, ki a farkas szelídségében, lova lábaiban, legény szerelmében, s a rima esküjében bízik.

LEAR.
Bevádlom őket: meg kell lennie.
        (Edgarhoz.)
Igen tanult törvénybiró!        (A Bolondhoz.)
S te bölcs úr, itt fogsz ülni. – Most ti rókák! –

EDGAR.
Nézd, nézd, hol áll s szemét meresztgeti. –
Hát drága hölgy a vallatás alatt is
Kaczélkodol?
Jer Böske, jer által a kis patakon.

BOLOND.
Csónakja repedt
S nem fejtheti meg,
Mért kell tova tőled epednie honn?

EDGAR.
A gonosz lélek csalogány képében kisérti szegény Tamást. A morkoláb két szárított heringet kiáltoz hasamban. Ne morogj fekete angyal, nincs tápom számodra.

KENT.
Miként vagy, Sir? hová nézsz oly merőn?
Kérlek, pihenj meg itt e vánkoson.

LEAR.
Lássunk előbb a vallatáshoz. A
Tanúk hadd jőjenek. Foglalj helyet,
Igazságnak palástos embere!
S te a méltányban társa, ülj e padra.
A törvényszékhez tartoztok ti is,
Foglaljatok helyet.        (Kenthez.)

EDGAR.
Járjunk el a dologban annak rendi szerint.
Ébren vagy-e, alszol-e fürge juhász?
Tilosba kalandoz a juh.
Szácskádnak egy hangja elég s juhodért
Szűdet soh sem érheti bú.
Brr! a macska iromba.

LEAR.
Először. Ez Goneril. Im eskümet teszem ezen tisztes gyülekezet előtt, megtapodta a szegény királyban atyját.

BOLOND.
Lépj elő, asszonyság, neved Goneril?

LEAR.
Nem tagadhatja.

BOLOND.
Bocsánat, nagyságos asszonyom, azt gondoltam, hogy karszék.

LEAR.
Itt egy másik, kinek kancsal szeme
Mutatja szíve indulatjait.
Fogjátok meg. Hejh! fegyvert ide!
Tűz! tűz! meg vannak vesztegetve mind.
Hamis biró, mért hagytad szökni őt?

EDGAR.
Ódd meg öt érzékeidet.

KENT.
Ó irgalom! – Sir, hol van most türelmed,
Mellyel dicsekvél, hogy megőrized?

EDGAR.
Könnyűim pártját fogják annyira,
Hogy álkodásom még zavarba jő.

LEAR.
A kis kutyák, a bodri, cziczka kedves, nézzétek csak,
Mind rám ugatnak.

EDGAR.
Tamás utánok dobja fejét. Csiba te, rossz kutyák!
Legyen a szád fehér vagy fekete
S midőn marakszol, tajtékkal tele:
Harapós korcs, melák, avagy agár.
Kopó, öleb, avagy vérvizsla bár,
Rövid vagy bojtos fark, mind annyitok
Nyüszögni és üvöltni fog,
Ha így hozzátok sújtom fejemet,
Megugrotok mint az eszeveszett.
Hajhó, hajrá, utczu! Jer velem a búcsúra, a vásárra és a sokadalomba. – Szegény Tamásnak üres a táskája.

LEAR.
Azután bonczoljátok fel Regant; nézzétek meg, mi forog szíve körűl. A természetben van-e az ok, mely szíveiket ily keménynyé teszi? – Téged, Sir, befogadlak száz lovagjaim közé, csupán ruhád szabása nem tetszik. Azt mondod talán, hogy ez perzsa öltözet; de még is meg kell igazíttatnod.

KENT.
Most, jó uram, pihenj le egy kicsit.

LEAR.
Ne zajogjatok, ne zajogjatok. Bocsássátok le a függönyöket. Úgy, úgy, úgy. Holnap reggel fogok estelizni. Úgy, úgy, úgy!

BOLOND.
S én délben alunni megyek.
Gloster jő.

GLOSTER.
Barátom, jer; mondd csak, hol a király?

KENT.
Itt van, de ne zavard; meg van háborodva.

GLOSTER.
Kérlek, barátom, fogd fel karjaidba,
Halálát tervezik, mint észrevettem.
Itt a gyaloghintó: tedd őt oda,
S eredj Doverbe, ott majd pártfogást lelsz
S szives fogadtatást.Vidd uradat.
Ha csak fél órát késel: élete
Bizonyos veszélynek van kitéve, s a
Tiéd s mindé, kik védni készek őt.
Vedd fel s kövess: én majd gyorskalaúzt
Adok, hogy biztosan mehessetek.

KENT.
Az elnyomott természet aluszik.
Talán az alvás írt adhatna még
Feldúlt eszére, mely sulyos beteg lesz,
Ha most nem nyughatik. – Vegyük fel
Urunkat, jer. Te hátra nem maradhatsz.

GLOSTER.
Jerünk jerünk.
(Kent, Gloster s a Bolond eléviszik a királyt.)

EDGAR.
Ha főbbjeink is szenvednek velünk,
Kis bajnak látszik, mit mi szenvedünk.
Legtöbbet tűr, ki tűr s szenved maga,
Kit a szabad, vig élet elhagya.
De a lélek megbir bármily sokat,
Ha búban lel osztályos társakat.
Mi könnyen hordom most e kíntehert,
Mely engem sújt; de egy királyt levert:
Ő gyermek-, én atyátlan. Most Tamás
Várd a mozgalmak végét és vigyázz.
Ha jobbra fordul a balvélemény,
Mely szégyent ejte rajtad s lesz remény,
Igazoltan visszanyerni jogodat,
Úgy vedd fel ismét régi arczodat.
S akármi történjék ez éjszaka,
Csak bizton menjen a király tova.
Hallga! Hallga!        (El.)
Cornwall, Regan, Goneril, Edmund, Szolgák jönnek.

CORNWALL.
Menj sietve férjedhez, a herczeghez, s mutasd neki e levelet. – A franczia hadsereg már partra szállt. – Keressétek fel a semmirekellő Glostert.

REGAN.
Tüstént föl kell akasztani.

GONERIL.
Ki kell vájni szemét.

CORNWALL.
Engedjétek őt az én haragomnak. Edmund, menj el húgunk társaságában. A boszú, melyet áruló apádon venni kényszerítve vagyunk, nem arra való, hogy lásd. Sürgesd a herczeget, hova most menendesz, hogy minél előbb készen álljon. Nekünk is azt kell tennünk. Gyors futárokat fogunk tartani, kik az értekezést közöttünk fen tartsák. Élj boldogúl, drága húgom. (Edmundhoz). Élj boldogúl Gloster gróf. (Udvarnok jó.) Nos nos? hol a király?

UDVARNOK.
Lord Gloster vitte el.
Lovagjai, mintegy harminczhatan,
Itt a kapunál találkozván vele,
Együtt menének el Dover felé,
Hol mint dicsekszenek, jól fegyverelt
Barátaik vannak.

CORNWALL.
        Szerezz lovat
Úrnőd számára.

GONERIL.
        Édes lord s öcsém!
Élj boldogúl.        (Goneril, Edmund el.)

CORNWALL.
Járj boldogúl.
Keressétek Glostert, az árulót,
Hozzátok őt kötözve mint a tolvajt.
(Néhányan a Szolgák közűl el.)
Bár életét, míg el nem itéltetik,
Nem támadhatjuk meg: még is hatalmunk
Szolgáljon egyszer a haragnak, a mit
Gáncsolnak bár, gátolni nem lehet.
Hol az áruló?        (Szolgák visszajönnek Glosterrel.)

REGAN.
Hálátlan róka, itt vagy?

CORNWALL.
Meg kell kötözni száraz karjait.

GLOSTER.
Mi akar Nagyságod? Jó barátaim,
Vendégim vagytok, gondoljátok ezt meg;
Ne bánjatok velem méltatlanúl.

CORNWALL.
Kössétek meg ha mondom.
        (Szolgák kötözik.)

REGAN.
        Jól erősen.
Fertelmes áruló te!

GLOSTER.
Embertelen nő! én az nem vagyok.

CORNWALL.
Kössétek e székhez, várj csak gazzsivány.
        (Regan szakállát tépi.)

GLOSTER.
Az istenekre! ez már nemtelenség:
Szakállam tépni.

REGAN.
        Ősz, s ily áruló?

GLOSTER.
Te semmirekellő nő, a mit kitépsz
Államról, minden szál föléledend
S vádat tesz ellened. Gazdád vagyok,
Nem kéne vendégszerető arczomon
Rabló kezekkel dúlnod. Mit akarsz?

CORNWALL.
Szólj, Sir, Frankhonból milyen levelet
Kapál legújabban?

REGAN.
        Szólj egyszerűn,
Mi tudjuk a valót.

CORNWALL.
S mily frígyben állsz
Az árulókkal, kik most legutóbb
Kiszálltak országunkban?

REGAN.
        Szólj, kinek kezébe
Adád a hóbortos királyt?

GLOSTER.
        Levél
Jött hozzám, mely sejtelmeket közöl,
De pártatlan s nem ellenség kezéből.

CORNWALL.
Fogás.

REGAN.
        Hazudság.

CORNWALL.
        A királyt hova
Küldötted?

GLOSTER.
Doverbe.

REGAN.
        És miért
Doverbe? Nem kötöttük életedre –

CORNWALL.
Miért Doverbe? erre szólj előbb.

GLOSTER.
Bitóhoz kötve tűrnöm kell a kínzást.

REGAN.
Miért Doverbe?

GLOSTER.
        Mert nem akarám
Meglátni, mint vájják ki szegény öreg
Szemét kegyetlen körmeid; sem azt,
Mint bőszült nénéd vadkan-agyarát
Fölkent testébe vágja. Ily viharral,
Mely e vak éjben érte tar fejét,
Fellázadandott még a tenger is,
S kioltott volna minden csillagot.
De ő, szegény öreg szíve, még segített
Az égnek záporozni. Kapúd előtt
Ha farkas ordít ilyen zord időben,
Így kéne szólnod: jó őr, nyiss kapút.
A vadság megtört e köz rémületben.
De meglátom még, a szárnyas boszú
Mint éri utól az ilyen gyermeket.

CORNWALL.
Azt nem látod meg. Tartsátok fiúk
A széket. Lábamat szemeidre szegzem.
A széket! hadd rúgjam ki a szemét.
(Glostert letartják székében, míg Cornwall kiüti szemét és lábát ráteszi.)

GLOSTER.
Ki hosszu életet vár, jőjön és
Segítsen. Ó vadság! ó istenek!

REGAN.
Ezt majd amaz gunyolná: még amazt is.

CORNWALL.
Ha látsz-e most boszút?

SZOLGA.
        Megállj, Mylord,
Gyermekkoromtól hű szolgád vagyok. Jobb
Szolgálatot még nem tettem soha,
Mint most, midőn azt mondom: hogy megállj.

REGAN.
Mi ez, te czenk?

SZOLGA.
Ha szakállt viselnél, most e tettedért
Megrángatnám. Mi akarsz vele?

CORNWALL.
Gaz inas!
        (Kardot húz s rá rohan.)

SZOLGA.
No hát, jer, s vedd el, a mit a harag nyújt.
(Kardot húz, vínak, Cornwall sebet kap.)

REGAN.
Adj kardot! (Egy más szolgához) Ó a fellázadt paraszt!
        (Kiragad egy kardot, s hátulról megszúrja.)

SZOLGA.
Oda vagyok. Még van egy szemed, Mylord,
Láthatd még némi bűnhödést. – Ó!        (Meghal.)

CORNWALL.
Nehogy többet lásson, meg kell előzni. Pusztúlj, silány kocsonya. (Kinyomja Gloster szemét s a földre veti) Hol van most világod?

GLOSTER.
Minden sötét s örömtelen. Hol Edmund
Fiam? Edmund! szíts fel minden szikra lángot
A természetben, megtorolni e
Borzasztó tettet.

REGAN.
        Kotródj hitszegő gaz!
Azt hivod, a ki gyűlöl. Pártütésed
Ő födte fel nekünk, ki sokkal is jobb,
Hogysem megszánjon.

GLOSTER.
        Ó én kába! Edgar
Méltatlan szenved; megbocsássatok
Jó istenek, s neki adjatok szerencsét.

REGAN.
Vessétek őt ki a kapun: szagolja
Dover felé az útat. Nos Mylord?
Miként vagy?

CORNWALL.
Sebbe estem. Jer velem,
El a szemetlen gazzal. – E dögöt
Vessétek a szemétre. Regan, én nagyon
Kezdek vérezni. Rosszkor jött e seb.
Jer nyújtsd karod.
(Cornwall, Regan által vezettetve elmegy, Szolgák feloldják Glostert s elvezetik.)

1. SZOLGA.
        Ha ez ember is jó véget ér,
Nem félek elkövetni bármi bűnt.

2. SZOLGA.
        Ha e nő
Sokáig él s természetes halált ér,
Szörnyekké lesznek mind az asszonyok.

1. SZOLGA.
Kisérjük a grófot s adjuk a
Bedlamot mellé: mint kóbor bolond
Minden dologra kész.

2. SZOLGA.
        Eredj utána.
Vérző szemére én majd szöszt hozok
S tojás fehérit. – Az ég legyen vele.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. JELENET

Fenyér.

Edgar jő.

EDGAR.
Jobb így: megvetve lennünk s tudni azt,
Mint megvetetten hallanunk hizelgést.
Ki a szerencse elhányt rongyaként
Legrosszabb állapotját érte el;
Az még remélhet, s nincs mit félnie.
Siralmas változás csak boldogot sújt,
Inség kaczagja azt. Légy üdvözölve
Te testetlen lég, melyet ölelek,
Kit porba fúttál, a boldogtalan
Szélvészeidtől többé nem remeg.
        (Glostert egy Aggastyán vezeti.)
Ki jön? ah apámat hozzák betegen.
Világ, világ, világ, ha nem gyülölnénk
Ily rendkívüli változásidért,
Kor alatt az élet nem görbedne meg.

AGGASTYÁN.
Jó Mylord, én a te bérlőd voltam, bérlője voltam már atyádnak is, összesen mint egy nyolczvan évig.

GLOSTER.
Menj, jó barátom, menj, siess el.
Vigasztalásod rajtam nem segít,
Neked meg árthat.

AGGASTYÁN.
Ah uram, hiszen nem láthatd útadat.

GLOSTER.
Nekem nincs útam, és azért szemekre
Nincs szükségem: botlottam, míg szemem volt.
Gyakran láttuk, hogy a középszer biztosít,
S fogyatkozásaink kényelmünkre vannak.
Ó drága Edgarom, ki apád dühének
Vagy martaléka, ó csak azt megérném,
Tapintásommal megláthatni téged:
Azt mondanám, hogy ismét van szemem.

AGGASTYÁN.
Hejh ki van itt?

EDGAR.
Ó istenek! ne mondja senki, hogy
Legrosszabbúl van. Én most gonoszabbúl
Vagyok, mint bármikor.

AGGASTYÁN.
        Szegény bolond Tamás.

EDGAR.
S jöhet gonoszb is még. Nem leggonoszb,
Míg azt mondhatjuk: ez volt leggonoszb.

AGGASTYÁN.
Hova mégy fiú?

GLOSTER.
        Koldús?

AGGASTYÁN.
Bolond és koldús egyszersmind.

GLOSTER.
Még kell eszének lenni, mert különben
Nem koldulhatna. A múlt éjviharban
Láték egy ily legényt; azt gondolám,
Az emberek csak férgek, s en fiam
Jutott eszembe, ámbár még vele
Eszem meg nem barátkozott. Sokat
Hallám régebben: Hogy mik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink: mulatkozásból
Öldösnek el bennünket.

EDGAR.
(félre).        Hogy tehessem?
Rossz mesterség a búnak bohócza lenni,
Gyötörve mást s magunkat. – Jó napot
Uram.

GLOSTER.
Ez a meztelen fiú?

AGGASTYÁN.
        Igen, Mylord.

GLOSTER.
Úgy kérlek, távozzál, S ha volna kedved
Dover felé egy két mértföldnyire
Utánunk jönnöd, kérlek, tedd meg azt
A régi vonzalomból – s hozz ez árva fejnek
Egy kis gunyát: most már majd ez vezet.

AGGASTYÁN.
Ah Sir! hisz ez bolond.

GLOSTER.
Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot.
Tedd mit mondtam, vagy inkább a mi tetszik,
Csak távozz.

AGGASTYÁN.
Elhozom legjobb ruhámat,
Akármi történjék.         (El.)

GLOSTER.
        Mezítlen ember, hejh!

EDGAR.
Szegény Tamás fázik. – Nem titkolhatom tovább.

GLOSTER.
Jer ide, czimbora!

EDGAR.
És még is kell. Az isten tartsa meg
Édes szemeidet: vérzenek.

GLOSTER.
Tudod az utat Dover felé?

EDGAR.
Tudok hágcsót és horhost, kocsiutat és ösvényt. Szegény Tamást kizavarták ép eszéből. Ég őrizze meg a jó embereket a gonosz lélektől. Szegény Tamást öt rossz szellem szállotta meg egyszerre: a bujaságé: Obidicut; Hobbididance a némaság fejedelme, Mahu a tolvajságé, Modo a gyilkosságé, s Flibbertigibbet az arczfintorgatásé és mekegésé, mely azóta a belsőkbe s komornákba költözött. És így isten áldjon, uram.

GLOSTER.
Fogadd itt ez erszényt. Ime kit az ég
Minden csapása sújtott, némileg
Romlásom által a boldogabb te lettél.
Csak mindig ilyen osztályt, istenek!
Hogy a dúsgazdagok és kéjtől zabáltak,
Kik rendelésid megvetik, s a kik
Nem akarnak látni mert nem érzenek,
Hadd érezzék rögtön hatalmadat.
S így bőkezűleg szétmegy a fölösleg,
S jut és marad mindenkinek. – Ismered
Dovert?

EDGAR.
Igen, uram.

GLOSTER.
        Egy szirt van ott,
Melynek magas tetője rémesen
Függ a szomszéd mélység fölött.
Vigy engem annak legszélére, s a mi
Rajtam becses van, azt én nyomorod
Enyhítésére nyújtom. Onnan aztán
Kalaúzra nincs szükségem.

EDGAR.
        Add kezed,
Szegény Tamás vezetni fog.        (Elmennek.)

II. JELENET

Alban herczeg palotája előtti tér.

Goneril s Edmund jönnek, mindjárt utánok Udvarnok.

GONERIL.
Légy üdvöz itt, Mylord. – Csodálkozom, hogy
Kegyes férjünkkel nem találkozánk.
Nos hol van urad?

UDVARNOK.
Ott ben van asszonyom; de
Úgy ember még nem változott soha.
Beszéltem a seregről, mely kiszállott,
S mosolygott rajta. Jelentém, hogy te jösz,
S azt mondta: annál rosszabb, és a mint
A pártütő Glosterről értesítém,
S fia hű szolgálatáról, ostobának
Hítt s azt mondá, hogy ez fonák beszéd.
Szeretni látszott, a mi visszatetszős,
S min örűlni kelle, bántalmára volt.

GONERIL.
Úgy hát ne menj el. – Gyáva lelke nem
Mer vállalkozni. Bántalmat nem érez,
Csak hogy ne kelljen értte felelnie.
Vágyunk, miről út közt szólánk, sikerűlhet.
Menj vissza Edmund bátyámhoz, siettesd:
Hogy gyűjtse össze s hozza el hadát,
Én itthon fegyvert váltok s a guzsalyt
Férjemre bízom. E hű szolga lesz
Köztünk a hírnök. És ha magadért
Szerencsélkedni mernél, nem sokára
Megtudhatnád úrnőd kivánatát.
        (Emlékjelet ád neki.)
Viseld ezt és ne szólj. Hajtsd meg fejed,
Ha szólni bírna e csók, egedig
Emelné lelkedet. Értsd meg, s üdv veled.

EDMUND.
Halálban is tiéd.        (Edmund el.)

GONERIL.
A kedves drága Gloster!
Ó mily különbség férfi s férfi közt.
A nő vonzalma téged illet; ágyam
E balga ember csak bitolja.

UDVARNOK.
        Úrnőm!
A herczeg jő.        (Elmegy.)

GONERIL.
        Egy füttyentésre én is
Csak méltó volnék.

ALBAN.
        Ó Goneril,
Te nem vagy méltó a szemétre, melyet
Szemedbe hord a szél. Én rettegem
Kedélyedet. Természet, mely saját
Kútfőjét megtagadja, nem maradhat
Korláti közt meg. A mely ág magát
Letépi s önként megszakad tövétől,
Idő előtt elhervad s a halálnak
Lesz áldozatja.

GONERIL.
Ne többet. Ez nagyon
Idétlen tárgy.

ALBAN.
Silány a jóság s bölcseség silánynak,
Magának tetszelg a piszok. Mit tettetek?
Nem lányok, tigrisek! hogy lehetett
Atyát, ily tisztes őszt, kit tisztelettel
Nyalt volna még a súnyó medve is,
Embertelen vadsággal, elfajultan
Így őrületbe hoznotok?
Hogy tűrheté jó bátyám, férfi és
Uralkodó, ki annyi javával élt?
Ha isteneknek látható keze
Nem sújt le rögtön megtorolni e rút
Bántalmukat, még eljön az idő,
Hogy az emberiség a tenger szörnyeként
Egymást emészti fel.

GONERIL.
Lágy szívü férfi! a kinek
Arczod van, hogy megüssék, és fejed
Hogy szégyen érje, a kinek
Agyában nincs szem, megválasztani
A bántalomtól a becsűletet;
Ki nem tudod, hogy dőre szánja csak
Az oly gonosztevőt, ki bűnhödik,
Előbb, mint vétkeznék. Mért hallgat a dob?
Csendes honukban frank zászló lobog,
Győződ sisakán ijesztve reng a toll, s te
Erkölcs bolondja, veszteg ülve így nyögsz:
Miért teszi azt!

ALBAN.
        Sátán, nézd meg magad!
Ördögben a rútság, mely sajátja,
Nem oly borzasztó, mint nőben.

GONERIL.
        Hiú bolond!

ALBAN.
Szégyen reád te váltott szörnyeteg,
Ne torzítsd arczodat. Ha illenék,
Hogy indulatomnak engedjen kezem,
Leszedném csontjaidról húsodat,
De ördög vagy bár, véd a nő alak.

GONERIL.
Ó milyen férfias vagy!
Hírnök jő.

ALBAN.
        Nos mi újság?

HÍRNÖK.
Ah jó uram, Cornwall megholt, ledöfve
Szolgája által, hogy kiszúrni készült
Gloster másik szemét.

ALBAN.
        Gloster szemét?

HÍRNÖK.
Egy szolga, kit ő nevelt fel, szánalomból
Ellenszegült e tettnek, és urára
Kardot huzott, ki erre feldühödvén
Megtámadá s az halva maradott.
Előbb azonban ő kapott sebet,
Melyben most meghalt.

ALBAN.
        Ez mutatja, hogy
Fenn vagytok még ti bírák, a kik aljas
Bűneinkért gyorsan állotok boszút.
De ó szegény jó Gloster! elveszíté
Másik szemét is?

HÍRNÖK.
        Mind kettőt, Mylord.
E levél gyors választ vár, asszonyom;
Nővéredtől van.

GONERIL.
(félre) Félig szeretem.
De özvegy lévén, s Glosterem vele,
Légváram gyűlölt életemre dőlhet.
Máskép az újság nem rossz. Elolvasom.
S választ irok.         (Elmegy.)

ALBAN.
        Hol volt akkor fia,
Midőn szemeit kivájták?

HÍRNÖK.
        A Myladyt
Kisérte ide.

ALBAN.
De nincs itt.

HÍRNÖK.
        Nincs jó Mylord.
Már visszautjában találtam őt.

ALBAN.
Tud ő a szörnyű tettről?

HÍRNÖK.
        Ó igen, Mylord.
Ő adta fel, s azért ment el hazunnan,
Hogy büntetése annál szabadabban
Hajtassék végre.

ALBAN.
Én élek, Gloster, a király iránti
Részvéted meghálálni, és szemed
Világát megboszúlni. Jer barátom,
S beszéld el a mit még tudsz.        (El.)

III. JELENET.

Franczia tábor Dover mellett.

Kent és Nemes jönnek.

KENT.
Nem tudod okát, miért ment vissza oly hirtelen a franczia király?

NEMES.
Még némi rendezetlen maradott,
S azóta hogy eljött, újra fölmerűlvén,
Honát veszély- és rémületbe hozza.
Személyes visszatérte okvetetlen
Szükségessé lett.

KENT.
        Kit hagyott vezérül?

NEMES.
Le Fer urat, Frankhon tábornagyát.

KENT.
Leveledre nem adta a királyné jelét a fájdalomnak?

NEMES.
Igen, Sir, átvevén elolvasá
Jelenlétemben, s gyengéd arczain
Egy-egy nehéz köny pergett el koronként.
Királynőnek látszott a bú felett,
Mely pártütőleg rajta zsarnokúl
Királylyá lenni tört.

KENT.
        Ó bizonyos,
Az őt felinditá.

NEMES.
        De nem haragra.
A bánat és türelem küzdöttenek,
Melyik fejezze őt ki leghivebben.
Láttál esőt egyszerre és verőfényt?
Mosolya s könyűi a szép zivatarhoz
Voltak hasonlók. A boldog mosoly,
Mely érett ajkán játszott, tudni sem
Látszék, szemében mily vendégi vannak,
Mik mintha gyémánt cseppent volna le,
Úgy gyöngyözének el. És végre a bú
Kapóssá lenne drága kincs gyanánt,
Ha minden arczhoz oly jól illenék.

KENT.
S nem szóla semmit?

NEMES.
        Vagy két ízben atyját
Sohajtá, mintha szívét nyomta volna,
És felkiálta: ó nővéreim,
Nők szennyei, nővérim, Kent! atyám!
Nővérim! őt az éjbe, és viharba…
Ne higyjen senki irgalomban. Aztán
Kitörlé a szentelt vizet, mivel
Panaszát meghinté, és elrohant
Osztozni a bánattal egyedűl.

KENT.
A csillagoktól függ lelkűletünk,
Különben egy szülőknek gyermeki
Egymástól így nem üthetnének el.
Azóta nem szólál vele?

NEMES.
        Nem.

KENT.
        Előbb
Volt ez, mint a király elútazott?

NEMES.
Nem, azután.

KENT.
Jól van Sir, a szegény, boldogtalan Lear
A városban van. Jobb óráiban
Felfogni látszatik, mit akarunk,
De semmiképen rá nem vehető, hogy
Lányához menjen.

NEMES.
        Miért jó uram?

KENT.
A szégyen tiltja őt: hogy szivtelen volt
E lányától áldását megtagadni,
Hogy messze földön minden vak esetnek
Kitette őt, és drága jogait
Az ebszivű lányoknak adta át.
E dolgok lelkét úgy megmérgezék,
Hogy égő szégyen tartóztatja vissza
Cordeliától.

NEMES.
A szegény király!

KENT.
Nem tudsz-e hírt Cornwall s Alban felől?

NEMES.
Hadseregök már megindult.

KENT.
        Jól vagyon, Sir.
Most majd urunkhoz viszlek s nála hagylak,
Hogy rá gondot viselj. Még nagy okom van
Egy ideig titkolózni. És ha majd
Valódi képemben kiállhatok,
Hogy ismeretségedbe juttatál,
Nem bánod meg. Most kérlek, jer velem.
(Elmennek.)

IV. JELENET.

Ugyanott sátor.

Cordelia, Orvos, katonák jönnek.

CORNWALL.
Ah ő az. Épen most ment erre el,
Őrülten, mint a feldúlt tengerek,
Fennhangon énekelvén s koszorúja
Vadfüstikék, tikhúr, bogáncs, bürök,
Kakukvirág, konkoly s minden, mi gyom
Az éltető gabnák között terem.
Egy század menjen értte, kutassa ki
Holdanként a magasb vetéseket,
És hozza őt előnkbe. A tudomány
Mit képes tenni, elrabolt eszét
Hogy visszaadja? Ki rajta segítni bír,
Minden más kincsem légyen az övé.

ORVOS.
Van eszköz, asszonyom. Legelső
Természetes dajkánk, a nyúgalom,
Mit nélkülöz. De vannak füveink,
Hatók azt visszahozni. S erejök
Képes bezárni a bánat szemét.

CORDELIA.
Ti szent csodák, s minden fel nem fedett
Erői a földnek, sarjadjatok fel
Könyűimen, hogy enyhet és segélyt
Nyújthassatok szegény jó betegemnek.
Keressétek, míg féktelen dühe
Fel nem dúlandja éltét, mely magát
Vezetni nem képes.
Hírnök jő.

HÍRNÖK.
        Asszonyom!
Újságot hoztam. A britt hadsereg
Útban van erre.

CORDELIA.
        Azt előbb tudók már,
S mert vártuk, el vagyunk készülve rá.
Ó kedves jó atyám, ez a te ügyed,
Miért most sikra szállok. A hatalmas
Frankhon megszánta búmat s szüntelen
Esdő könyűimet. Nem felfuvalkodás,
Mi harczra inditott, de vonzalom,
Hő vonzalom s szegény atyám joga.
Ó vajha már láthatnám s hallanám őt.        (Elmennek.)

V. JELENET.

Szoba Gloster kastélyában.

Regan, Udvarnok jönnek.

REGAN.
Csakugyan kiindult már bátyám hada?

UDVARNOK.
Igen, asszonyom.

REGAN.
Személyesen velök van ő is ott?

UDVARNOK.
Nagy bajjal birhaták rá.
Nővéred a valódi katona.

REGAN.
Edmund úr nem beszélt honn az uraddal?

UDVARNOK.
Nem, asszonyom.

REGAN.
        Mit foglalhat magában
Nénémnek e hozzá írt levele?

UDVARNOK.
Azt nem tudom, asszonyom.

REGAN.
        Úgy hiszem,
Nagy balgaság volt Glostert, vak levén már,
Életben hagyni. Hová csak érkezik,
Minden szivet fellázit ellenünk.
Edmund talán, megszánva nyomorát,
Vak életének véget vetnie
S egy úttal ellenségünk erejét
Kémlelni indult.

UDVARNOK.
Okvetetlen
Utána kell sietnem e levéllel.

REGAN.
Hadunk holnap megyen, maradj velünk:
Az út nem biztos.

UDVARNOK.
        Nem lehet, asszonyom.
Úrnőm lelkemre kötte ez ügyet.

REGAN.
Miért ir Edmundnak? üzenetét
Nem mondanád meg szóval? Nincs-e tán
Mit én tudom, mi? Én kegyembe veszlek.
Hagyd e levelet feltörnöm.

UDVARNOK.
        Asszonyom,
Jobban szeretném –

REGAN.
        Úrnőd, jól tudom,
Nem szereti férjét. Ez már bizonyos,
S végső ittlétekor sokat-jelentő
S igen csodálatos szemeket vetett
Nemes Edmundra. S én tudom,
Hogy megbizottja vagy.

UDVARNOK.
        Én, asszonyom?

REGAN.
Jól érts meg. Én tudom jól, hogy te az vagy.
Azért tanácslom, ródd meg ezt magadnak:
Uram meghalt. Edmund s én egyezénk,
S illőbb is ő hozzám, mint asszonyodhoz.
Ebből itélhetsz. Add ezt át neki,
Kérlek, ha feltalálod. És ha úrnőd
Ezt tőlem megtudandja, mondd neki,
Kérlek, hogy tartsa ildomhoz magát.
Élj boldogúl. Ha a vak árulónak
Hirét történnék hallanod, jelentsd, hogy
Jutalmat kap, ki őt agyon veri.

UDVARNOK.
Bár én találnék rá, majd megmutatnám,
Mily párthoz tartozom.

REGAN.
        Élj boldogúl.

VI. JELENET.

Vidék Dover mellett.

Gloster és Edgar paraszt öltözetben jönnek.

GLOSTER.
Mikor leszünk már a hegy tetején?

EDGAR.
Most hágunk fel. Nézd mily erőnkre van.

GLOSTER.
Úgy tetszik, ez sík föld.

EDGAR.
        Borzasztó meredek.
Halkan! hogy zúg a tenger, hallod-e?

GLOSTER.
Valóban nem.

EDGAR.
        Úgy hát érzékidet
Mind meggyengíté a szemfájdalom.

GLOSTER.
Biz az lehet. De úgy tetszik nekem,
Hangod megváltozott, s jobban beszélsz
És jobbat, mint előbb.

EDGAR.
Csalódol; én miben sem változám,
Csak öltözetemben.

GLOSTER.
        Még is mintha jobb
Beszédü volnál most.

EDGAR.
        Csak jer fölebb, Sir.
Helyen vagyunk, megállj. – Mily borzalom
S szédítő ily mélységbe nézni le.
Közép tájon varjú és csóka repdes,
S kisebbnek látszik csaknem egy bogárnál.
A fél uton függ – mi szörnyü kereset! –
Egy a ki lórmot szed s alig nagyobb
Saját fejénél. A partszéleken
Járó halászok egérnél nem nagyobbak.
Ott egy magas hajó áll horgonyon,
Ladikjává fajulva, és ladikja
Kis átalaggá, mely alig hogy látható
A szemnek. A zúgó csörgeteg,
Mely a teménytelen rest kavicson
Dühöngve küzd, nem hallik ily magosra.
Nem nézhetek tovább, nehogy fejem
Megszédülvén, s elkáprázván szemem,
Hanyat-homlok lebukjam.

GLOSTER.
        Végy oda,
Hol állsz.

EDGAR.
Add a kezed. No most
Egy lépés kell s a szikla- élen állsz.
A hold alatti minden kincsekért
Nem ugranám le.

GLOSTER.
        Bocsásd el kezemet.
Barátom, íme itt van még egy erszény,
És benne ékszer, méltó elfogadni
Szegény embernek. Tündér- s istenek
Áldjátok meg azt kezedben! Menj tovább most,
Bucsúzz s hagyd hallanom, hogy távozol.

EDGAR.
Élj boldogúl hát, jó uram.

GLOSTER.
        Szivemből
Kivánom azt neked.

EDGAR.
Ha tréfát űzök csüggedt szellemével,
Azért teszem, hogy meggyógyítsam őt.

GLOSTER.
Nagy istenek! lemondok a világról
És színetek előtt békével teszem le
Nehéz gyötrelmemet. Ha még tovább
Birhatnám, s perbe nem szállnék örök
Végzéstekkel, természetem leégett
És útált része elhamvadna úgy is.
Ha Edgar még él, áldjátok meg őt.
Fiú, élj boldogúl.        (Ugrik s hosszában elesik.)

EDGAR.
        Te mégy? élj boldogúl. –
És még is félnem kell: a képzelet
Életkincsét el nem rabolja-e,
Midőn az élet önmagát kitárja,
Hogy ellopassék. Ott ha volna most,
Hol képzeli hogy van, nem képzelne többet. –
Uram, barátom, szólj! hejh hallod-e? –
Talán meg is halt. – Nem, nem, éledez.
Ki vagy uram?

GLOSTER.
        Hagyj meghalni; félre tőlem.

EDGAR.
Habár ökörnyál lettél volna, toll,
Vagy lég, lebukván oly sok ölnyire,
Elzúztál volna, mint a tojás. De te
Lihegsz, van súlyod, nem vérzel, beszélsz,
S ép vagy. Tíz árbocz egymás tetején
Nem volna oly magas, mint a mennyiről
Egyenest leestél. Életed csoda.
Szólj még egyszer.

GLOSTER.
        De hát leestem-e?

EDGAR.
Csak e meszesnek rémséges fokáról.
Nézz bár föl: az éles torku pacsirta is
Elvész oly fenn a szem elől, s nem hallható.
Nézz föl felé.

GLOSTER.
Hajh! nincs szemem. – A nyomor
Meg van hát fosztva a jótéteménytől,
Halállal véget vetni önmagának?
Az még is némi vigaszt adott, míg az
Inség kikerülte a zsarnok boszuját,
És büszke végzését kijátszhatá.

EDGAR.
Nyújtsd a karod! Fel, így! most talpon állsz.
Hogy érzed lábaid?

GLOSTER.
        Nagyon, nagyon jól.

EDGAR.
Csodálatos! Mi volt a szirttetőn,
Mi tőled távozott?

GLOSTER.
        Egy nyomorúlt
Koldús.

EDGAR.
Hogy itt lenn álltam, szemei
Olynak látszottak, mint két teli hold:
Ezer orra volt, s hoporcsos szarvai,
Mik a háborgó tengerként mozogtak.
Az rossz szellem volt. És azért szerencsés
Apó, hihetd: a legfőbb istenek
Tartottak meg, kik abban helyzenek
Dicsőséget, mi embernek lehetlen.

GLOSTER.
Elismerem, s ezentul készen állok
Inséget tűrni, míg azt nem kiáltja:
Elég, elég! halj meg. Miről beszélsz,
Embernek véltem. „A gonosz, a gonosz!”
Kiálta gyakran. Ő vitt a magasra.

EDGAR.
Nyugodt s türelmes légy.
Lear jő, virágokkal ábrándszerűleg ékesítve.
Ép elme urát így nem czifrázza fel.

LEAR.
Nem, senki sem bánthat, hogy pénzt csináltam:
Király vagyok.

EDGAR.
        Ó szívrepesztő látomány!

LEAR.
Ebben a természet fölűl áll a mesterségen. Itt foglalód. Ez a ficzkó úgy kezeli íját mint egy kerti váz. Tégy fel nekem egy rőfös nyilat. Ni! ni! egér. Csendesen. Ez a kis darab pörkölt sajt megteszi. Itt van hadi keztyűm: szerencsélkedem vele egy óriás ellen. Hozzátok bárdomat. Jól repülsz madár. Rajta, rajta! Mi a jelszó?

EDGAR.
Édes majoranna.

LEAR.
        Mehetsz.

GLOSTER.
        E hangot ismerem.

LEAR.
Hah Goneril! fehér szakállal. Ők hízelegtek nekem, mint az eb. Azt mondták: fehér szálak vannak szakállamban, míg fekete sem volt. Mindenre mit szólék, igent és nemet mondtak. ,Nem és igen’ egyszersmind nem jövendőlt jót. Midőn az esőben, a szélben dideregtem, a mennydörgés nem akart megszűnni parancsomra, ott találtam őket, ott éreztem őket. Hagyjátok el: ők nem urai szavoknak. Azt mondták: minden vagyok. Hazudság. Én nem vagyok lázment.

GLOSTER.
E hangjárásra jól emlékezem.
Nem a király ez?

LEAR.
        Ízről ízre király.
Ha szemet meresztek, nézd, mint reszket a nép.
Im most kegyelmet adok az embereknek.
Mi volt a vétked? Házasságtörés.
Nem kell meghalnod. Házasságtörésért?
Nem, nem! Hisz az ökörszem is úgy él, s az aranyos
Kis légy szemlátomást bujálkodik.
Hadd menjen a párzás. A fattyu Gloster
Jobb volt atyjához, mint törvényes ágyban
Nemzett leányaim. Csak rajta bujaság!
Katonákra van szükségem. Nézzetek
Ama mosolygó hölgyre. Arcza azt
Látszik mutatni: keble csupa hó.
Erényt fitogtat, s elfordúl ha csak
Nevezni hallja a kéjt. – S a görény
S a sárló kancza nem rohan neki
Mohóbban, mint ő. Centaurok alul,
Bár asszonyok különben. Csak övig
Birják az istenek, mi azon alúl van,
Az mind az ördögé. Ott a pokol,
Ott a sötétség, ott a kéngödör,
Mely forr és ég, ott bűz van és enyészet.
Huj, huj! Pihá!
        Adj egy nehezék pézsmát, jó gyógyszerárus, hadd édesítsem meg képzelődésimet. – Itt a pénzed.

GLOSTER.
Ó hagyj kezet csókolnom.

LEAR.
        Hagyd előbb
Letörlenem a halandóság szagát.

GLOSTER.
Ó természetnek roncsolt műve. A nagy
Világ is így kopik majd semmivé.
Ismersz-e engem?

LEAR.
Jól emlékezem szemeidre. Reám kacsingatsz?
        Nem, vak Cupido, kövess el a mit csak bírsz, én nem fogok szeretni. Olvasd ezt a kihívást, nézd meg csak ezen vonásokat.

GLOSTER.
Minden betűje, egy nap volna bár,
Nem láthatom.

EDGAR.
        A hírnek nem hivém ezt:
Hogy így van, szívem megszakad belé.

LEAR.
Olvasd!

GLOSTER.
        Hogyan? ez üres szemekkel?

LEAR.
Óhó! Hát úgy vagyunk? Nincs szem a fejedben, sem pénz az erszényedben? szemed súlyos, erszényed üres állapotban van? s még is látod, hogy foly a világ?

GLOSTER.
Érezve látom azt.

LEAR.
Hogyan? megtébolyodtál? Hogy láthatja ember, mint foly a világ, szem nélkül? Nézz füleiddel; lásd, mint korholja ama bíró az együgyű tolvajt. Köztünk maradjon. Cseréljük el a helyet s pár nem pár – melyik a bíró, melyik a tolvaj. Láttál-e koldúst, kit a gazda kutyája megugatott?

GLOSTER.
Igen, uram.

LEAR.
S hogy a szegény pára elfutott a kutya elől? Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van.
Gaz hajdu, vond el véres jobbodat!
Miért vesszőzöd a ringyót? saját
Hátadra verj. Leghőbb vágyad vele
Azt tenni, a miért most megvered.
Uzsorás csenészt akasztat. Rongyokon
Keresztül látszik a kis vétek is,
Prémes bekes s palást mindent befed.
Borítsd aranynyal a bűnt és a törvény
Lándzsája rajta kártétlen törik meg;
Göngyöld rongyokba, s a törpe szalmaszál
Keresztülszúrja. Senki sem bünös,
Ha mondom, senki. Én segítem őket.
Vedd ezt, barátom, a kinek hatalmad
Van a vádló száját bezárni. Tégy fel
Szemüveget s mint rögzött politikus,
Láttassál látni, mit nem látsz. No csak no!
Csizmámat húzzátok le. Jobban!
Még jobban! Így.

EDGAR.
Ó mennyi mélység s mennyi képtelenség!
Az őrületben ész!

LEAR.
Ha sorsomon kivánsz könyezni, vedd
Szemeimet. Jól tudom, ki vagy. Neved
Gloster. Legyen türelmed; sírva jöttünk
Ide. Jól tudod, hogy a mint legelőször
Léget szagoltunk, síránk és üvölténk.
Én prédikálok most neked, figyelj rám.

GLOSTER.
Ó fájdalomnak napja!

LEAR.
Születésünkkor sirunk, hogy a bolondok
E roppant színpadára feljövünk.
Jól áll ez a kalap? Pompás hadi csel
Lehetne egy csapat lovat daróczczal
Patkolni. Én próbát teszek vele,
S ha én e vőket egyszer megcserkelem,
Ó akkor öld, öld, öld, öld, öld.
Egy Nemes jő kisérettel.

NEMES.
Ó itt van; tartsátok fel őt. Uram,
Kedves leányod –

LEAR.
        Nincs mentség? Hogyan?
Elfogva? én valóban a szerencse
Természetes bolondja vagyok. Jól bánjatok
Velem, váltságom meglesz. Hozzatok sebészt;
Agyban vagyok megsértve.

NEMES.
        Mindened lesz.

LEAR.
Nincsen segéd? minden magamra száll?
Ez képes az embert sóvá tenni, hogy
Szemét használja kerti kannaként,
Az ősz porát elverni?

NEMES.
        Jó uram.

LEAR.
Bátran halok meg, mint egy vőlegény. Mit?
Vigan leszek. Jertek. Király vagyok.
Tudjátok ezt urak?

NEMES.
        Királyi férfi vagy,
S mi engedelmes szolgáid vagyunk.

LEAR.
Még él, ha el akarjátok fogni, futtában kell elfognotok. Utczú! Hajrá!
(Elszalad, a kiséret utána.)

NEMES.
Siralmas látvány még szegényben is,
Hát még királyban! – Még van egy leányod,
Ki megváltandja a természetet
A közátoktól, mit két lányod hozott rá.

EDGAR.
Légy üdvöz, Sir.

NEMES.
        Siess, Sir. Mit akarsz?

EDGAR.
Mi hírt tudsz a közelebbi ütközetről?

NEMES.
Meglesz bizonynyal; közhír, s tudja azt
Minden, ki képes szót megérteni.

EDGAR.
Bocsánatoddal! milyen messze áll
A másik had?

NEMES.
Közel, s gyors haladásban.
S a főhad minden órán várható.

EDGAR.
Köszönet uram, csak ezt akartam.

NEMES.
        Ámbár
Magán ügyért jött által a királyné,
Hadserge már megindult. (Elmegy.)

GLOSTER.
        Örök jó istenek
Vegyétek éltem, hogy rossz szellemem
Ne kísértsen meghalni, mielőtt
Tetszéstek volna.

EDGAR.
        Jól imádkozál, apó.

GLOSTER.
Nos hát, uram, ki vagy te?

EDGAR.
        Én nagyon
Szegény ember, bénává téve a sors
Csapási által, a ki múlt s jelen
Keservek iskolájában tanúltam
Irgalmas lenni. Nyújts kezet: tanyára
Vezetlek innen.

GLOSTER.
Fogadd szives hálámat. Az egek
Legjobb áldása szálljon értte rád
Ezer meg ezerszer.
Udvarnok jő.

UDVARNOK.
        Hó ez jó szerencse!
A díj enyém. – Szemetlen rossz fejed
Azért fogant, hogy sorsomat javítsa.
Boldogtalan vén áruló, hamar
Vess számot lelkeddel: már künn van a kard,
Mely semmivé tesz.

GLOSTER.
        Jőj s minél erősben
Sújtson baráti jobbod.        (Edgar ellent áll.)

UDVARNOK.
        Vakmerő pór!
Hogy mersz te egy kikiáltott árulónak
Pártjára kelni? Félre, nehogy rád
Ragadjon balsorsának dögmirígye.
Bocsásd el karját.

EDGAR.
Nem bocsájtom biz én, uram, hacsak különb ember nem mondja.

UDVARNOK.
Bocsásd el, rabszolga, vagy meghalsz.

EDGAR.
Jó uram, eredt dógodra, hagyj békét a szegény népnek. Ha kiáttássó hattam vóna magamat az életbű kikergettetnyi, már ezelőtt tizennégy nappa megeshetett vóna. Közel ne gyűj az öreghő. Megájj mondom, mert különben egtoróbállom: tökfejed keményebb-e vagy ez a furkósbot? Má csak kimondom igazán.

UDVARNOK.
Félre kóczi pór.

EDGAR.
Maj megkopogtatom a fogaidat, Sir. Jer, egy csöppet sem fillek fúrfangjaidtú.
(Harczolnak s Edgar leüti az udvarnokot.)

UDVARNOK.
Megöltél, szolga. Vedd zsivány ez erszényt.
Ha érkezel, temesd el testemet,
S a mely leveleket nálam találsz, add
A glosteri grófnak, Edmundnak: keresd őt
A britt seregnél. Rosszkor jött halál – oh!
        (Meghal.)

EDGAR.
Ismerlek jól: egy szolgalelkű gaz!
Úrnője vétkeinek oly hű eszköze,
Hogy jobbat nem kivánhat a gonoszság.

GLOSTER.
Meghalt?

EDGAR.
        Ülj le apó, és pihenj meg.
Hadd lám zsebét. Az iratok, miket
Említe, jó szolgálatot tehetnek.
Meghalt. Csak kár hogy nem más ölte meg.
Hadd lássuk. Megbocsáss gyengéd viasz,
Ne vádolj illem. Hogy ellenünk
Titkához férjünk, feltépnők szivét,
Hát még e papirost.
        (Olvas) „Megemlékezzél kölcsönös fogadásainkra. Sok alkalmad akadhat őt eltenni az útból. Ha akaratod nem hiányzik, idő és hely talán sikeresen ajánlkozni fognak. Mit sem nyertünk, ha mint győző térhet vissza. Akkor én rab vagyok, s ágya börtönöm. Ments meg annak útálatos melegétől, s foglald el helyét fáradságodért. Nőd (bár így mondhatnám) s engedelmes szolgálód Goneril.”
Ó nőkedély határtalan világa!
Összeesküvés erényes férje ellen!
S cserébe érte bátyám. A homlokba
Leáslak itt, gyilkos bujálkodóknak
Istentelen követje. S annak idején
Ez átkos iratot benyújtom a halál-
Környezte herczegnek. Rá nézve jó, hogy
Halálod s a rád bízott terveket
Elmondhatom neki.         (Edgar kiviszi a holttestet.)

GLOSTER.
A király megőrült. S még idegzetem
Olyan szilárd, hogy én fenn járhatok
Roppant keservem éber érzetével.
Mért nem vagyok bódult? úgy bánatomtól
Külön válnának gondolatjaim,
S a fájdalom hiú ábrándozásban
Elvesztené eszméletét.
        Edgar visszajő.

EDGAR.
        Nyújtsd karodat.
Úgy tetszik, dobszót hallok. Jer, apó,
Egy jó baráthoz viszlek.        (Gloster, Edgar el.)
Sátor a franczia táborban. Lear egy ágyon alszik. Az orvos, egy Nemes s egyebek ápolják. Cordelia és Kent jönnek.

CORNWALL.
Ah jó Kent, mit tegyek, hogy a míg élek,
Jóságod megszolgáljam? Ahhoz éltem
Rövid lesz és minden mérték csekély.

KENT.
Elismerés a legszebb díj. – A mit
Elmondék, az mind egyszerű valóság,
Nem több és nem kevesb.

CORDELIA.
        Végy más ruhát.
Ez öltözet rossz órák emléke.
Ó vesd le, kérlek.

KENT.
        Megbocsáss, magas hölgy!
Ha fölfedem magam, tervemnek ártok.
Kegyelmül kérem, hogy még most ne ismerj,
Míg én s az idő nem javaljuk.

CORDELIA.
        Hát legyen
Úgy, jó Mylord. Miként van a király?

ORVOS.
Még alszik, asszonyom.

CORDELIA.
        Jó istenek,
Javítsátok kidúlt természetének
Roppant törésit s hangoljátok újra
Zavartan rezgő érzeményit e
Gyermekké lett apának.

ORVOS.
        Most ha tetszik
Felségednek, felköltjük a királyt.
Már régen alszik.

CORDELIA.
        Tanod legyen vezér,
S tedd mit legjobbnak látsz. Felöltözött?

NEMES.
Igen, asszonyom, mély álma közben új
Ruhát adánk rá.

ORVOS.
Légy itt jelen, kegyelmes asszonyom,
Midőn fölkeltjük; nem kételkedem,
Hogy enyhültebb lesz.

CORDELIA.
        Jól van.

ORVOS.
        Közelebb
Méltóztassál. – Hangosban a zenével!

CORDELIA.
Hajh! drága jó atyám. Tégy ajkaimra írt
Ó gyógyulás! és hozzon enyhet e csók
A durva bántalomra, mit nővérim
Tisztes korodra szórtak.

KENT.
Ó drága jó királynő.

CORDELIA.
Atyjok ne lettél volna bár, fehér
Fürteidnek irgalomra kelle bírni őket.
Oly arcz-e ez, melyet kitenni kelle
A küzdő szélnek, hogy zord kitörésü
Mennydörgések közt szembeszálljon a
Czikázó villám gyors csapásival,
Virraszszon (ó szegény feje)
Ily hűs sisakban. Ellenség kutyáját,
Ha megmart volna bár, ily éjszakán
Tüzem mellé bocsátnám. És szegény
Atyám, te kénytelen valál a disznók
S nyomorú bitangokkal megosztani
A silány penészes almot. Hajh, csoda,
Hogy eszeddel egyszersmind az élet is
Véget nem ért. Ébred. Szólítsd meg őt.

ORVOS.
Szólj asszonyom te; az legüdvösebb lesz.

CORDELIA.
Uram király, mint vagy? hogy érezi
Magát felséged?

LEAR.
        Méltatlankodás
Engem kivennetek a sírból. Te egy
Megboldogúltnak lelke vagy. De engem
Tüzes kerékhez köttek, hogy könyűim
Úgy áthevülnek, mint az olvadott ércz.

CORDELIA.
Ismersz-e engem?

LEAR.
        Szellem vagy, tudom.
Mikor haltál meg? Ó rég, igen rég.

CORDELIA.
Ó még nagyon, nagyon távol van.

ORVOS.
Aligha ébren van, még hagyjuk egy kevessé.

LEAR.
Hol voltam, hol vagyok, szép napvilág?
Szörnyen megcsaltak. Mást ha így találnék,
Meghalnék szánalomból. Nem tudok
Mit szólni. Nem mernék reá fogadni,
Hogy ezek az én kezeim. Hadd lássuk: e tű
Szurását érzem. Szeretnék meggyőződni
Állapotom felől.

CORDELIA.
        Ó nézz reám, Sir.
S tedd rám kezed, hogy áldjon meg. Nem így,
Ne térdepelj.

LEAR.
        Kérlek, ne űzzetek
Tréfát velem. Valóban én bohókás
Gyarló öreg vagyok, már nyolczvan éves,
Sőt több is annál, s nyiltan szólva, félek,
Hogy nem vagyok valódi eszemen.
Úgy tetszik, ismerlek, sőt ismerem
Ez embert is. S még is kétes vagyok.
E helyről nincs fogalmam, s bár hogyan
Erőlködöm, e ruháról nem tudok
Megemlékezni. Ki ne nevessetek,
Mert életemre mondom, azt hiszem,
Hogy ez úri hölgy lányom Cordelia.

CORDELIA.
Ó az vagyok, az vagyok.

LEAR.
        Könyűd nem nedves-e?
Valóban az. Kérlek, ne sirj.
Ha van számomra mérged, megiszom.
Tudom, te nem szeretsz. Testvéreid,
A mint emlékszem, megbántottak engem,
Neked lehet, nekik nem volt okuk.

CORDELIA.
Ó semmi, semmi ok nincs.

LEAR.
        Frankhonban vagyok?

KENT.
Saját országodban, Sir.

LEAR.
        Ne csaljatok meg.

ORVOS.
Vigasztalódjál, drága hölgy, a düh
Rohamra, mint látod, gyógyítva van.
De még veszélyes az elveszett időt
Előtte fejtegetni. Vidd be őt most,
S ne bántsuk, míg jobban lecsillapúl.

CORDELIA.
Méltóztatik fenséged?

LEAR.
        Ó legyen
Türelmetek velem. Kérlek, felejts
S bocsáss meg: én agg és bohó vagyok.
        (Lear, Cordelia, Orvos, kisérők elmennek.)

NEMES.
Valósul a hir, hogy Cornwallt megölték?

KENT.
        Kétségtelen.

NEMES.
Ki vezérli most hadát helyette?

KENT.
Mint híre jár, Gloster fattyú fia.

NEMES.
Mondják, Edgar, a számüzött fiú
Kent gróffal Némethonba ment.

KENT.
        A hír
Bizonytalan. Most már ideje lesz
Körülnéznünk. Az ország serege
Gyorsan közelg.

NEMES.
        Az elhatározás
Gyaníthatón sok vérbe fog kerűlni.
Élj boldogúl.        (El.)

KENT.
Most czélom és pályám itt véget ér,
Jót, rosszat, mit rá e harcz sorsa mér.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. JELENET.

A britt hadak tábora Dover mellett.

Edmund, Regan, Tisztek, Katonák s egyebek jönnek zászlókkal dobszó mellett.

EDMUND.
Menj, tudd meg a herczegtől, megmaradt-e
Utóbbi szándékánál, s valami
Nem jött-e közbe a mi terveit
Másítaná; mert változékony ő
S folyvást tünődik. Menj, hozd meg nekem
Szilárd akaratát.

REGAN.
        Néném emberét
Aligha baj nem érte.

EDMUND.
Az meglehet, asszonyom!

REGAN.
Most, édes lord, tudod,
Mi jó szándékom van veled, s azért
Nyiltan beszélj, de aztán szólj valót: nem
Szereted nénémet?

EDMUND.
        Tisztes vonzalommal.

REGAN.
De nem törél-e bátyám tilosába?

EDMUND.
Ebben csalódol.

REGAN.
        És még is gyanúm van,
Hogy frígyesűlve s legbensőbb viszonynyal
Vagy kötve hozzá, és övé egészen.

EDMUND.
Becsűletemre, nem! asszonyom.

REGAN.
        Soha
Sem szenvedhettem őt, ne légy vele,
Kérlek, bizalmas.

EDMUND.
        Ó ne félts.
Őt, s férje a herczeg.
Alban, Goneril s Katonák jönnek.

GONERIL .
(félre).
Inkább csatát veszítsek, semhogy
Edmund s én őmiatta elveszítsük egymást.

ALBAN.
Kedves nővér, légy üdvöz. Híre van, Sir,
Hogy a király többekkel, a kiket
Felkontatott kormányunk szigora,
Lányához ment. Hol nem lehettem
Becsületes, ott hős nem voltam soha.
Ez ügy bennünket annyiban érdekel,
Hogy Frankhon országunkba tört, de nem,
Hogy a királyt segíti, s másokat,
Kiket, félek, méltó és súlyos ok készt
Ellenszegűlni.

EDMUND.
Nagylelkűn beszélsz, Sir.

REGAN.
Mi jő ki ebből?

GONERIL.
        Öszvesűlt erővel
Keressétek föl ellenségteket,
E házi és külön bajt nem lehet
Most szóba hozni.

ALBAN.
        Végezzünk tehát
A had fejeivel, mittevők legyünk.

EDMUND.
Követni foglak sátorodba tüstént.

REGAN.
Velünk jősz, néne?

GONERIL.
        Nem.

REGAN.
        Kérlek, jere:
Az illedék kivánja.

GONERIL.
(félre).
Ohó! tudom
A rejtevényt.
Midőn kimennek, Edgar jő álruhában.

EDGAR.
        Ha ily szegénynyel valaha
Beszélt nagyságod, hallgasson meg egy szót.

ALBAN.
Figyelmezek, beszélj.
(Edmund, Goneril, Regan, tisztek, katonák, kisérők elmennek.)

EDGAR.
        Előbb, mint ütközetre
Mennél, tekintsd meg ezt a levelet.
Ha győzsz, adass jelt harsonával annak,
Ki ezt hozá. Nyomorúnak látszom is bár,
Állíthatok ki bajnokot, ki azt
Kivíja, a mi vád ott írva van.
Ha balsors érne, úgy is vége lesz
Világi dolgaidnak, s megszünik
Minden fondorkodás. Most jó szerencsét.

ALBAN.
Várj, míg a levelet elolvasom.

EDGAR.
        Szoros
Tilalmam van. Ha majd ideje lesz,
Hivass fel a bajhírnök által, én
Itt termek ismét.

ALBAN.
Járj boldogúl hát; én ez iratot
Elolvasom.
Edmund jő.

EDMUND.
Szemünk előtt az ellenség: hadaid
Vond össze. Itt van seregök s hadi
Erejök jegyzéke a legpontosabb
Kémlet szerint. És most már rajtad a sor
Sietni.

ALBAN.
Majd kövessük az időt.        (El.)

EDMUND.
Szerelmet eskvém mind a két nővérnek.
Úgy gyűlölik egymást mint kigyót a mart.
Melyik legyen nőm? egy vagy mind a kettő,
Vagy egy sem? Nem lesz boldog egyik is,
Ha mind kettő megél. Az özvegyet
Elvenni, annyi mint elkeserítni
S őrültté tenni nénjét, Gonerilt;
S bajos lesz boldogúlnom terveimmel,
Míg férje él. Tekintélyét azonban
Használom e csatában, mely megesvén,
Találjon módot ő, ki örömest
Szabadúlna férjétől, miként lehet
Minél előbb eltenni láb alól.
Az irgalom, mint Alban a király és
Cordeliához szándékszik mutatni, –
Hatalmunkban lévén a harcz után –
Megérni nem fogják bocsánatát.
Itt gyors cselekvést kíván helyzetem,
Okoskodással meg nem védhetem.        (Elmegy.)

II. JELENET.

Tér a két tábor között. Zaj hallik.

Dobszóval és zászlóval Lear, Cordelia s hadaik általmennek a színen. Edgar és Gloster jönnek.

EDGAR.
Jer apó, pihenj meg itt e fa alatt,
S imádkozzál, hogy győzzön a jog.
Ha visszatérhetek, tán hozhatok neked
Egy kis vigasztalást.

GLOSTER.
Istenek áldjanak meg.
Hadi zaj. Visszavonulás. Edgar jő.

EDGAR.
El innen, öreg! menjünk, add kezedet!
Lear vesztett: ő és lánya fogva vannak.
Add a kezed, jerünk.

GLOSTER.
        Ne tovább uram,
Rothadni itt is jó hely van.

EDGAR.
        Hogyan?
Megint rossz gondolat bánt? Embereknek
Kell tűrni a jövést, mint elmenést:
A fő dolog hogy elszántak legyünk.

GLOSTER.
Az is való.        (Elmennek.)

III. JELENET.

A britt tábor Dover mellett.

Edmund jő diadalmasan dobszóval és zászlókkal; Lear, Cordelia mint foglyok; Tisztek, Katonák stb.

EDMUND.
Vigyétek; a tisztekből egy menjen velök.
S jó őrizetben tartsa, míg azok
Magas tetszését megtudandjuk, a kik
Itéletétől függnek.

CORDELIA.
        Nem vagyunk
Az elsők, a kik legjobb akarat
Mellett a legrosszabbat értük e.
Én még daczolnék a balsors daczával:
Értted, megtört király, levert vagyok;
Megnézzük e lányok- s nővéreket?

LEAR.
Nem, nem, nem; menjünk a fogságba: ott
Fogunk mi mint kalitban a madár
Dalolni ketten. Áldásom ha kéred,
Letérdelek s kérem bocsánatod!
Így élünk majd, dallunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatkozik
A kóczos nép az udvar hírein,
És közbeszólunk, hogy ki nyer, ki veszt,
Ki van benn vagy künn, és oly rejteményes
Arczot veszünk fel, mintha kémei volnánk
Az isteneknek. Börtönünkben így
Kivárjuk a viszálkodó nagyok
Fondor világát, mely árad s apad
A hold szerint.

EDMUND.
        Vigyétek őket el.

LEAR.
Ily áldozatra, ó Cordeliám,
Még isteneink is tömjént gyújtanak.
Hát birlak ismét? A ki el akar
Választani minket, hozzon üszköt égből
S úgy pörköljön ki rókákként. Töröld meg
Szemeidet. A süly rágjon le rólok
Minden húst és bőrt. Éhen veszszenek
Előbb, mint minket megrikassanak. Jer.
(Lear, Cordelia őrizet alatt elmennek.)

EDMUND.
Kapitány jer, s hallgass rám. Vedd ez irást.        (Irást ád neki.)
Menj, kísérd őket a börtönbe. Én
Egy fokkal már fölebb emeltelek,
Ha úgy teszesz, mint itt vagy útasítva,
Magas szerencse vár rád. S megjegyezd:
A mily idő jár, olyan az ember is,
A lágyszivűség a kardhoz nem illik.
Nagy bízományod nem tűr közbeszólást;
Vagy mondd, hogy megteszed, vagy más uton
Kisérts szerencsét.

KAPITÁNY.
        Megteszem, Mylord.

EDMUND.
Láss hozzá, s értesíts, ha végezéd.
Jól érts meg, tüstént! S járj el benne úgy,
Mint itt leírtam.

KAPITÁNY.
        Én nem húzhatok
Kordélyt, sem pörkölt zab nem kenyerem.
Ha férfi képes, én is megteszem.        (Tiszt kimegy.)
Harsonaszó. Alban, Goneril, Regan, Tisztek, Kiséret jönnek.

ALBAN.
Uram, te eznap hősleg harczolál,
S szerencse járt veled: mind foglyaiddá
Lőnek, kik e nap harczában nekünk
Ellent állottak. Most add őket át,
Hogy aszerint bánhassunk el velök,
Mint érdemök s bátunk is egyaránt
Kivánni fogja.

EDMUND.
        Azt vélém, uram,
Hogy jó lesz a tehetlen agg királyt
Őrség alatt fogságba küldeni.
Kora és inkább még czíme nagy varázst rejt
Pártjára vonni a köznép szivét,
S bérlett dsidáik’ visszatűzni ránk,
Kik most vezetjük őket. A királynét
Hasonló okból elküldém vele.
De holnap, vagy tán később, készen állnak,
Hol törvényszéket tartasz megjelenni.
Most vér, veríték van rajtunk: barát
Barátját veszté, s a legjobb csatára
Átkot mond első hévben, a ki súlyát
Érezte. A király s Cordelia
Ügye alkalmasb időt kíván.

ALBAN.
Bocsánatoddal, Sir, én e csatában
Jobbágynak, nem testvérnek tartalak.

REGAN.
Azaz miként mi feljogosítjuk őt.
Úgy vélem: illőbb volna előbb megkérdened
Tetszésünket, mint ily fennyen beszélj.
Ő sergeink’ vezette, képviselt
Személyünkben és méltóságainkban.
Hatalmazottunk lévén, merheti
Magát testvérednek nevezni.

GONERIL.
Ne oly hévvel, őt jobban emeli
Saját erénye, mint fölléptetésed.

REGAN.
És még is legméltóbban jelenik meg
Jogainkban, felruházva általunk.

GONERIL.
Az is csak úgy, ha nőül venne tán.

REGAN.
A gúnyolódók gyakran jósok is.

GONERIL.
Hahó hahó! a szem, mely azt neked,
Beszélte, kancsalít.

REGAN.
        Nem jól vagyok,
Különben, Lady, teljes szűm szerint
Felelnék meg neked. Fogadd, vezér,
Hadunkat, foglyainkat, s örökünket,
S rendelkezz rólok s rólam. A vár tiéd.
A világ legyen tanúm, hogy férjem- és urammá
Emellek.

GONERIL.
Azt hiszed, hogy birhatod?

ALBAN.
Nem tetszésedtől függ azt helybe hagyni.

EDMUND.
Sem a tiedtől, lord.

ALBAN.
        Félvér ficzkó! igen.

REGAN.
Üttess dobot s hirdesd ki czímemet
Tied gyanánt.        (Edmundhoz.)

ALBAN.
Megállj! egy szóra. Edmund!
Fogolylyá teszlek országárulásért,
S ez arany kigyót veled.        (Gonerilre mutat.)
        Mi illeti
Igényed szép hugom, betiltom azt
Nőm érdekében, a ki kéz alatt
E lorddal esküdött meg, s én ura
Ellenzem a kihirdetést. Ha kedved
Van házasodni, vess reám szemet:
Mylady már eligérkezett.

GONERIL.
        Ez közbejáték.

ALBAN.
Fegyverkezett vagy Gloster: harsonáztass.
Ha senki sem jő rád bizonyítani
A sok világos undok hitszegést,
Itt zálogom.        (Keztyűt dob.)
        Ki fogom mutatni szíveden,
Előbb mint étket izlelnék, hogy az vagy,
A minek most itt hirdettelek.

REGAN.
Rosszúl vagyok.

GONERIL.
        Ha nem volnál rosszúl,
Nem biznám többé méregben soha.

EDMUND.
Itt ellenzálogom.        (Keztyűt vet.)
        Ki árulónak
Mond, bárki a világon, gaz, hazug.
A harsona zengjen. A ki jönni mer,
Az ellen, ellened, vagy bárki ellen
Megállom a harczot becsűletem-
S hűségemért.

ALBAN.
        Hírnök, hejh ide!

EDMUND.
Hírnök, hírnök!

ALBAN.
        Most saját erődben
Bizzál csupán, mert hadad, miként
Nevemben volt fogadva, úgy nevemben
El van bocsátva.

REGAN.
        Ó bajom növekszik.

ALBAN.
Nem jól van. El, vigyétek sátoromba.
        (Regant elvezetik.)
Bajhírnök jőj – zendítsd a harsonát.
Kiáltsd ki ezt.

TISZT.
        Fúdd harsonás.        (Harsonaszó.)

HÍRNÖK .
(olvas).
Ha valaki a seregben, kinek tisztsége vagy rangja van, be akarja bizonyítani Edmund, állítólag glosteri gróf ellen, hogy az több rendbeli hitszegést követett el, jelenjék meg a harmadik harsonaszóra. Ő kész magát védeni.

EDMUND.
Fúdd.         (Első harsonaszó.)

HÍRNÖK.
Még egyszer.         (Második harsonaszó.)

HÍRNÖK.
Még egyszer.         (Harmadik harsonaszó.)
(Harsona felel kün.)
Edgar jő, előtte harsonás.

ALBAN.
Kérdezd meg szándokát, mért jelenik meg
A harsonaszóra?

HÍRNÖK.
        Mondd, ki vagy?
Mi neved? Mi rangod? és mért válaszolsz
E felhivásra?

EDGAR.
        Tudd: nevem elveszett,
A rágalom fenéje és foga
Marták le rólam azt. De nemes vagyok, mint
Ellenfelem, kivel megvíni jöttem.

ALBAN.
Ki hát az ellenfél?

EDGAR.
Ki felel itt Edmund glosteri gróf nevében?

EDMUND.
Maga. Mi mondani valód van neki?

EDGAR.
Ránts kardot, hogy ha tán nemes szivet
Sért meg szavam,
Elégtételt szolgáltasson karod.
Ím itt az enyém. Nézd meg: e kiváltság
Becsűlet, eskü, s rang után jutott rám.
S kimondom itt, bár ifjú és erős
S hatalmas vagy, daczára győzödelmes
Kardod-, szerencséd- és bátor szivednek,
Hogy áruló vagy, hűtlen isteneid,
Bátyád s apád iránt, s fondorkodó
Ezen magas herczegnek élte ellen.
S fejed tetejétől a silány porig,
Melyet lábad tapod,
Varangyosbéka mérgü áruló vagy.
Ha ezt tagadni mernéd, e kar, e kard
És szellememnek legjobb ereje
Szivedre sujtják e szót: hogy hazudsz!

EDMUND.
Jogom szerint neved kén’ kérdenem.
De minthogy külsőd szép és daliás,
S beszéded is neveltséget mutat,
Mit bátran s könnyen elhalasztanom
Lehetne a lovagtörvény szerint –
Én megvetem, s fejedhez visszavágom
Az árulást, s szivedre halmozom fel
A pokol-hazudta szót, mely elsuhant
Mellettem és alig hogy sérthetett,
Melynek most kardom tüstént útat ád,
Hol mind örökre kell fekünnie.
Zendűljön harsonátok.
(Zaj. Vínak. Edmund elesik.)

ALBAN.
Ó mentsétek meg.

GONERIL.
Gloster! ez csel, ármány.
Harczjog szerint nem tartozál kiállni
Az ismeretlen ellenségnek. Te nem vagy
Legyőzve, nem; megcsalva és kijátszva.

ALBAN.
Te fogd be szádat asszony, vagy ezen
Papirral fojtom azt be. Ide nézz.
Te rosszabb, mint az szóval mondható:
Olvasd itt bűnödet. Ne tépd el, asszony,
Úgy látom, ismered.
        (A levelet Edmundnak adja.)

GONERIL.
        Ha ismerem!
Enyém a jog, ki bírálhat meg engem?

ALBAN.
Ó szörny! ismeréd ezt az íratot?

GONERIL.
Ne kérdd ha ismerem-e?        (Elmegy.)

ALBAN.
Magán kivül van, menjetek nyomába,
Vigyázzatok rá.        (Egy Tiszthez, a ki elmegy.)

EDMUND.
Mivel vádoltok, tettem többet annál,
Ó sokkal többet: az idő majd fényre hozza,
De vége, s úgy nekem is. Most szólj ki vagy te,
Kinek e szerencse szolgált ellenem?
Ha nemes vagy, úgy megbocsátok.

EDGAR.
Legyünk egymáshoz irgalommal. Nem vagyok
Silányabb vérü, mint te vagy. Ha jobb,
Úgy többet is vétettél ellenem.
Edgar vagyok s apádnak gyermeke,
Az ég igazságos, mert kéjeinkből
Csinál bennünket ostorozni eszközt:
A bűnös és setét hely, hol fogantál,
Szemeibe került.

EDMUND.
        Jól szólottál: való,
Megfordult a kerék, s én itt vagyok.

ALBAN.
Járásod már fenségest mutatott:
Jer, hadd öleljelek meg: a szomor
Repeszsze szívemet, ha valaha
Apád’ s téged gyülöltelek.

EDGAR.
        Tudom,
Nemes herczeg.

ALBAN.
        Hol rejtezél? Hogyan
Tudád meg apád bal esetét?

EDGAR.
Ápolván őt, Mylord. Halld röviden
Történetét, s ha el lesz mondva, vajha
Szakadjon meg szűm. – A véritéletet
Hogy elkerűljem, mely sarkamba volt,
Az édes élet – oh hogy minden órán
Inkább viseljük a haláli kínt,
Mint meghaljunk egyszerre – én bolondnak
Tevém magam, rongyokba burkolóztam,
S oly képet ölték, hogy még a kutyák is
Felzendültek rám. Így találkozánk
Én és atyám, vérző gyűrűivel,
Melyekből elveszett a drága kő.
Kalaúza lettem, őt vezetve és
Koldúlva értte megmentettem a
Kétségbeeséstől. És ó balgaság!
Fel nem födém magam, csak most alig
Fél óra előtt, midőn fegyverkezetten
Nem biztos még, de bizván a sikerben,
Áldását kértem, elmondván neki
Kezdettől végig bujdoklásomat.
De fáradt szíve – az összeütközést
Megbírni gyenge – két vég szenvedély,
Öröm s bú közt mosolygva megszakadt.

EDMUND.
Ezen beszéded meghatott, s talán még
Jót szülhetend; de szólj, mert szemeidből
Látom, hogy még több mondanod való van.

ALBAN.
Ha még van, a mi ennél sajnosabb,
Úgy el ne mondd, mert ezt hallván, egész
Lényem bomlásnak indult.

EDGAR.
        Úgy látszik talán
Annak, ki búval nem barátkozék,
Hogy ez legfőbb, de még más is van, a mi
A soknál több s érintkezik
A végletekkel.
Hogy hangosan sirék, egy férfi jött,
Ki látva engem ínséges koromban,
Kerűlte útált társaságomat.
De megtudván, ki az ki oly sokat tűrt,
Nyakamra fűzte izmos karjait,
S feljajdult, mintha a menny boltozatját
Akarta volna megrepeszteni.
Aztán atyámhoz fordult, s Lear s maga
Felől a legsiralmasb esetet
Beszélte el, milyet csak valaha
Fül hallhatott. Mi közt a fájdalom
Erőt vőn rajta s életidegei
Ernyedni kezdtek. S már a harsona
Másodszor zengvén, őt eszméltelen
Hagyám el ott.

ALBAN.
        De ki volt az?

EDGAR.
        Kent, uram,
A számüzött Kent, a ki álruhában
Kisérte a rá felbőszült királyt,
Szolgálatot tőn, mely a rabhoz is
Alig hogy illenék.
Egy Nemes jő sietve véres késsel.

NEMES.
        Segítség, ó segítség!

EDGAR.
Mikép segítsünk?

ALBAN.
        Ember! mit jelent
E véres kés?

NEMES.
        Meleg, még párolog,
Épen szivéből jött.

ALBAN.
        Ember! kinek? szólj!

NEMES.
Nődnek, ki testvérét megmérgezé,
És azt be is vallá.

EDMUND.
        Mind kettejökkel
Jegyben valék, és most egy pillanatban
Kelünk mind hárman össze.

ALBAN.
        Élve, halva
Hozzátok őket. Az ég itélete
Megreszkettet; de szánalmat nem indít.
Kent jő.

EDGAR.
Itt jő Kent, Sir.

ALBAN.
        Ó ő az. Az idő
Nem enged bókolnunk, mint megkivánná
Az udvariság.

KENT.
        Örök jó éjet mondani
Jövék király uramnak; nincsen itt?

ALBAN.
Nagy dolgokat felejténk. Mondd meg, Edmund,
Hol a király s hol van Cordelia?
Kent, látod ezt?
Goneril s Regan testét hozzák.

KENT.
        Ah hogy történhetett ez?

EDMUND.
Edmund még is szeretve volt. Egyik
Érttem megmérgezé a másikat,
Aztán megölte önmagát.

ALBAN.
        Valóban.
Födjétek el arczaikat.

EDMUND.
        Halállal küzködöm.
Természetem daczára némi jót
Kivánok tenni. Tüstént küldjetek
De gyorsan – a kastélyba; mert parancsom
Lear és Cordelia életére szól.
Ó küldjetek, míg nem késő.

ALBAN.
        Szaladjatok,
Ó szaladjatok.

EDGAR.
        Kihez Mylord? ki van
Szolgálaton? küldj jelt, hogy elhalasztod.

EDMUND.
Jól mondod. Vedd át kardomat,
És add a kapitánynak.        (Edgar megy.)

ALBAN.
Siess a hogy csak birsz.

EDMUND.
        Megbízva volt
Nődtől és tőlem, hogy Cordeliát
Felkösse börtönében, s fogja rá,
Hogy csüggedésből ölte meg magát.

ALBAN.
Óják meg az egek. – Addig vigyétek ezt.
        (Edmundot kiviszik.)
Lear jő, ölében a megholt Cordelia, Edgar, Tiszt s egyebek.

LEAR.
Üvöltsetek, ó üvöltsetek. Ti mind
Kő emberek vagytok. Ha nyelv- és szemetek
Enyéim volnának, oly zivatart
Indítanék velök, hogy meghasadna
A mennynek boltozatja. Ó oda van
Örökre. Én tudom, ki holt meg, és ki él. Ő
Holt, mint a föld. – Egy tűkröt adjatok; ha
Lapját lélekzetétől köd borítja,
Ó úgy még él.

KENT.
        Ez az ígért vég tehát?

EDGAR.
Vagy a végitélet képe.

ALBAN.
        Meghalt, oda van.

LEAR.
Mozdúl a toll, még él! ha úgy van, e csere
Megvált minden bút, melyet valaha
Éreztem életemben.

KENT. .
(térdepelve)
Jó uram!

LEAR.
Kelj innen, kérlek.

ALBAN.
        Ez Kent, hű barátod.

LEAR.
Pusztúlás érjen, gyilkos árulók ti!
Megmenthetém! s örökre oda van.
Cordelia, Cordelia várj egy kevest. Hah!
Mit mondasz? Mindig nyájas volt szava,
Szelíd és halk – nőben dicső dolog.
Megöltem a szolgát, ki felkötött.

TISZT.
Uraim, valóban azt tevé.

LEAR.
Hát nem tevém-e ficzkó?
Volt oly idő, hogy éles pallosomtól
Megszöktek volna mind. Most agg vagyok,
S e szenvedések megtörtek. Ki vagy te?
Szemem nem legjobb. Megmondom legitt.

KENT.
Ha szerencse kettővel dicsekhetik,
Kiket szeretett s gyülölt, az egyikét
Itt láthatod.

LEAR.
        Mily tompák e szemek!
Nem Kent vagy-e te?

KENT.
Az, szolgád Kent. De hol van
Cajus cseléded?

LEAR.
        Az, mondhatom neked,
Derék fiú, nem vár ha ütni kell.
Meghalt és rothad.

KENT.
        Nem, nem, jó uram:
Az én vagyok.

LEAR.
        Mindjárt meglátom.

KENT.
        Az,
Ki a legelső megbomlás után
Kisérte gyászos léptedet.

LEAR.
        Hozott
A jó szerencse.

KENT.
        Nem egyet is
Közőlünk. Itt örömtelen, sötét,
Halálos minden. Öregebb lányaid
Magok kárhoztaták el magokat,
S kétségbesetten haltak el.

LEAR.
        Úgy hiszem.

ALBAN.
Nem tudja, mit beszél. Hiú dolog
Magunkat ismertetnünk.

EDMUND.
        Mind hiába.
Tiszt jő.

TISZT.
Edmund meghalt, Mylord.

ALBAN.
Az most itt csekélység.
Most halljátok meg szándokom nemes
Urak s barátim: a mi enyhet hozhatunk
Ily nagy csapásra, megkisértjük. A mi
Magunkat illet, élte fogytaig
Az agg fölség kezébe adjuk át
Teljes hatalmunk! – Minden jogotokba
        (Edgar és Kenthez.)
Ezennel visszahelyzünk titeket,
Oly ráadással, mit hűségetek
Bőven megérdemelt. Izlelni fogják
Erényök díjait minden jó barátink,
És bűnök kelyhét ellenségeink.
Nézzétek, ó nézzétek.

LEAR.
        S az én szegény kis
Bolondomat megfojtották. Nincs, ó nincs
Már benne élet. Mért kéne élnie
Patkánynak, ebnek, lónak, ha neked
Lélekzeted nincs? Ó nem fogsz te többé
Eljönni, nem, soha, soha, soha!
Gomboljatok ki, kérlek – köszönöm.
Látjátok ezt? Nézzétek őt. Nézzétek ajkait,
Ide nézzetek, ide nézzetek.         (Meghal.)

EDGAR.
Szédűl Mylord, Mylord!

KENT.
        Szakadj meg szív,
Kérlek, szakadj meg.

EDGAR.
        Nézz fel ránk, uram!

KENT.
Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen. Nem barátja,
Ki e konok világnak kínpadán
Tovább is nyújtóztatja.

EDGAR.
        Ó valóban
Már vége van.

KENT.
        Csoda hogy eddig kibírta;
Már úgy is csak bitorlá életét.

ALBAN.
Vigyétek el. – Jelenleg fő ügyünk
Az általános fájdalom. Ti ketten
        (Kent és Edgarhoz.)
Lelkem baráti, kormányozzatok,
S tartsátok fenn a sebzett államot.

KENT.
Reám nagy út vár, melyet tenni kell:
A mester hí, nem mondhatok nemet.

ALBAN.
Nehéz idő sujt: itt engedni kell,
És mondanunk: mi fáj, nem, a mi illik.
A legkorosb legtöbbet szenvedett.
Ifjabbak, a kik itt vagyunk, nem érünk
Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.

Nyitóoldal