A tavaszi szokások két nagyobb ciklusra oszthatók: az egyik a nagyheti–húsvéti ünnepkör, a másik a májusi–pünkösdi ünnepkör.
Hazánkban virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás, míg nyugati szomszédaink más vasárnapokon, böjtidőben, leginkább feketevasárnap gyakorolták a szokást. Néhány palóc faluban még az 1950-es években élt a szokás. A kiszehajtás lényege, hogy egy női ruhába öltöztetett szalmabábút körülhordtak, majd elpusztították, vízbe dobták, vagy elégették.* Szomszédaink ezt a bábut egyaránt tekinthették a halál vagy a tél megszemélyesítésének. Hazánkban szintén mágikus rítusnak tartották a kiszehajtást, a hozzá fűződő ének azonban inkább tréfás jellegű, s arra utal, hogy vége a böjtnek, kiviszik a böjti ételeket, és behozzák újra a zsíros ételeket, a sonkát:
|
Kodály Zoltán és Manga János egy sor szép rítuséneket jegyzett fel a szokással kapcsolatban. A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kisze hajtása után következett a villőzés. A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás közvetetten a tél kivitelére, tavasz behozatalára is utalt.
Húsvét két legnépszerűbb szokása az öntözés és a tojásfestés. Mindkét szokást falu és város a mai napig gyakorolja, népszerűségük egyelőre nem látszik csökkenni.* A különbség az, hogy míg régen a kútból húzott vízzel öntötték le a leányokat, ma már falun is szagos vízzel locsolnak. (A locsolás helyett néhány észak- és nyugat-magyarországi faluban húsvétkor vesszőzést találunk.) A locsolás és a vesszőzés egyaránt a jelképes termékenyítést és a rituális megtisztítást célozza.
A húsvéti locsolás régiségéről tanúskodik a középkori vízbevetélő hétfő, vízbehányó kedd kifejezés. Hasonlóképpen régi szokás a tojásfestés és a tojásokkal kapcsolatos játék. Az utóbbira utal a „dies concussionis ovorum” név (1380), mely a húsvétot követő fehérvasárnapra következő hétfő neve. A tojás szinte egész Európában és Ázsiában a termékenység jelképe. Hazánk területén népvándorlás kori és avar sírokban gyakran találtak sírmellékletként tojást, sőt díszített tojáshéjat is.
A húsvéti tojásfestés az asszonyok, lányok dolga. Legegyszerűbb módja, hogy a tojás felületét levéllel burkolják be, s úgy teszik a festékbe; utána a csipkézett levél helye világos színű marad. Régebben házi festékanyagokat használtak: hagymalevél, zöld dióhéj főzetét, vadkörte- vagy vadalmafa héját, gubacsot stb. Egy Egyházaskozáron élő moldvai asszony mesélte: „Szoktunk úgy almahijuval festeni. Ott vót az a savanyó alma, akkor annak a haját lehámoztuk, s megfőztük, s akkor a tojást betettük, s olyan szép sárga vót, hogy borzasztó. Írni is szoktunk viaszval. Szoktunk ugye, szépen megírtuk, aztán betettük a pirosítóba.”
A tojások „írásának” legismertebb módja az, hogy viaszt olvasztanak meg, s a folyékony viasszal a tojás héjára a kívánt mintákat írják. Ha a viasz megaludt, a tojást a festékbe teszik. A színes tojásról a viaszt letörlik, s a helye sárgásfehér marad. Ezt esetleg másfajta színnel színezik.
Karcolással készülnek a vakart vagy kotort tojások; a díszítőmotívumokat éles szerszámmal kotorják a tojásra. Még nagyobb ügyességet kíván a patkolt tojások készítése.
Patkolt húsvéti lúdtojás
Húsvéti tojások
A tojásra írt mintáknak helyi elnevezése is lehet. A geometrikusnak vagy stilizáltnak ható motívumot a készítők és a használók azonnal felismerik; a Somogy megyei húsvéti tojások egyes motívumait pl. kákán pillésnek, tökmagosnak, békalábasnak, dobkötelesnek nevezik.
Húsvéti szokás volt Erdélyben a kakaslövés is, az 1950-es években Apáca községben, Apáczai Csere János szülőfalujában még gyakorolták a fiúgyermekek. A kakaslövéshez régies íjat és nyílvesszőt használtak. Régen élő kakasra lövöldöztek, újabban már csak festett táblára. A célba lövést tréfás rigmus kíséri, először pörbe fogják a kakast, majd elmondják a kakas búcsúztatóját. Ha a nyíl pontosan a kakas szívébe fúródik, véget ér a játék. A szokást kakasvacsora fejezi be.
A húsvéti ünnepekhez fűződő szokások másik csoportja egyházi rítusból vált népszokássá. Már a XII. században a nagyszombati szertartáshoz tartozott hazánkban a tűzszentelés. A tűznek, víznek a mai napig is szerepe van a nagyheti néphitben és népszokásban; a katolikus falvakban szokásban volt az ételszentelés is. A gyermekek szokásaihoz tartozott a lármás nagyheti Pilátus-verés. Régi szokás a húsvéti határkerülés is, melyhez Zalaegerszegen a török harcokkal kapcsolatos történeti eredetmondát fűztek.
A húsvétra következő fehérvasárnapon volt szokásos a komatálküldés * Ezt a komatálat ma már inkább csak az ország egyes részein, Dunántúlon, főleg Somogy és Zala megyében és a palócoknál ismerik. A komatál- vagy mátkatálküldést főként fiatal lányok gyakorolták, de előfordult az is, hogy leány fiúnak küldte, vagy fiúk egymásnak küldték. A komatálat küldők egymást testvérré fogadták, sírig tartó barátságot kötöttek, s ezután magázták és komának; a lányok pedig mátkának nevezték egymást.
A komatál tartalma tájanként változott, de nem hiányzott belőle a húsvéti tojás, kalács, kis üveg ital. Az ajándékot kapó kivett a tálból egy húsvéti tojást, s helyette két másikat rakott a tálba cserébe; más helyeken az egész tálat elvette, s helyébe egy másik tálat küldött. A komatál átadása énekelt, mondott köszöntő kíséretében történt. Kéthelyen például ilyeneket mondtak:
|
Szentmihályhegyen:
|
Göcsejben ilyeneket mondtak:
|
Baranya megyében a komatálat vivő a kiszemelt háznál ezt mondta:
|
A tojáscserével egybekötött mátkázás a moldvai csángóknál is a húsvétra következő vasárnapon történt; a leányok ezután halálig barátnők maradtak. Az ország más vidékein a komázás más tavaszi ünnepre is eshetett, fehérvasárnaptól Szent Iván-napig terjedő időben. Réső Ensel Sándor 1867-ben az egri leánykák pünkösdi mátkatál-küldözgetéséről számol be; Gyöngyösön a századfordulón pünkösdkor a legények kedvesüknek küldtek mátkatálat. Néhány Baranya megyei községben nem komatálat, hanem szépen feldíszített „komafát” cserélgettek a leánykák.
Húsvét és pünkösd között, vasárnap volt régen a lányok, legények játszója. Ezt Földesen (Hajdú-Bihar m.) így mesélték el: „Húsvéttól pünkösdig, akármilyen idő volt, hogyha hó esett is, a parasztlegények gatyára vetkőztek. Ráncos gatya volt, három szélből volt a gatyánk. Lányok, fiatalemberek, külön-külön csoportban, énekelve, danolva mentek ki a faluból, ki a falu alá a gyepre. Itt aztán mikor mit kezdtek el játszani, vagy labdáztak, vagy fogócskást játszottak, vagy szembekötősdit. Az idősebb legények, már a házasulandó legények, külön csapatban tekéztek. Ez volt a játszó.”
A húsvéttól pünkösdig tartó legény- és leányjátékokat hazánk más részein is ismerték. Zala megyei községekben húsvéthétfőtől pünkösdhétfőig litánia után „liláztak”. A litániáról kijövő nagylányok felvonultak az utcára, összefogódzkodtak, és énekes játékokat játszottak. Ezek közül nem hiányozhatott a „Bújj, bújj, zöld ág…” kezdetű játék, melyben két leány összefogódzva kezét magasra emeli, a sor kígyóvonalban átbújik a leánykarok által alkotott híd alatt, majd újrarendeződik. A hagyományos játékfüzérhez tartozott a „Fehér liliomszál…” játék is:
|
A játszó eltűnésével a „Bújj, bújj, zöld ág…” és más játékok alkalomhoz nem kötött énekes gyermekjátékok lettek.
A tavaszi énekek elsősorban a szerelemről szóltak. A moldvai származású Gyurka Mihályné énekelte:
|
Hazánkban igen jelentős ünnep volt; olyan szerepet töltött be a magyar néphitben, mint május 1. nyugati szomszédainknál. Ez volt a tavaszi gonoszjáró nap, mikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhattak. Ilyenkor tüskés ágakat, nyírfaágakat tűztek a kerítésbe, ajtóra, hogy a gonoszt távol tartsák. A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan Szent György napja mint olyan időpont, amikor a boszorkányoknak különösen nagy a hatalmuk. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat; e nap hajnalán mentek a néphit szerint harmatot szedni. Lepedővel szedték fel a mezőről a harmatot, majd kifacsarták a lepedőt, s az így nyert nedvet megitatták a tehenekkel. Másutt a harmattal együtt a búza hasznát lopták el a boszorkányok másoktól. Közben azonban azt mondogatták: „szedem, szedem, felét szedem”, ezzel jelezve, hogy csak a haszon felére pályáznak, nehogy a hatás nagyon is feltűnő legyen, s kiderüljön a gonoszság.
A Jászságban mesélték 1957-ben a következő babonás történetet: „Ezt az én nagymamám mesélte, hogy egy fiatal házaspár volt, két szegény, egy nénikénél kaptak egy kis kamrafélét. Hát a nénémasszony akkor sütött kenyeret. Megbeszélték, hogy összetartanak a sütésnél. Megdagasztja a lisztet a fiatalasszony, az öreg nénike is külön edényben. Egyformán volt; az öreg nénike is ugyanannyit vett, mint a fiatalasszony. Gyönyörű szép nagy kenyere lett, a fiatalnak meg egy kis kenyere. Nézi az ura: – Kérdezd meg a nénémasszonyt, hogy csinálja? A férj előveszi az öregasszonyt. – Kedves néném, mondja meg, hogy mit csinált maga! – Hogy mit csinálok? Kutyafékomadta! Látod: liszt, liszt; liszt ez. – Nem úgy van. Egy szakajtó lisztből csak egy kenyér van. Akkor meg az öregasszony azt mondja:– Gyere el, éjjel tizenkét órakor a szentháromságnak a keresztútjára megyünk. Majd én rajzolok egy kört, te abba beleállasz. Éjjel tizenkét órakor majd bármi jön, tüzes bika, ördögök nagy szarvval, vadállatok, oroszlán, te át ne lépd a kört, te csak maradj benne. – Odaérnek a keresztútra, rajzol a néni egy kört. Jöttek mindenféle emberek, állatok, hemperegtek. Felnézett, elborzadt, de baja nem esett. – No most már látom, kiálltad a próbát, most már félig-meddig az én elvemen vagy. Most már éjjel tizenkét órakor elmegyünk, hozzál egy lepedőt (ők maguk szőtték meg). Kimentek a határba. Akkor fogták, húzták a lepedőt, mentek a búzavetésbe. Az abroszt húzták s végigmentek a harmatos búzavetésen: Szedem, szedem, felit szedem. (Ha azt mondja: mindet szedem, akkor elveri a búzavetést.) Ezzel elvitte a fél termést. Mikor már teli volt harmattal az abroszuk, hazamentek, magukkal hazavitték. Kicsavarták azt a vizet, összegyűjtötték egy edénybe. Mikor sütöttek, egy kis kanállal tettek a lisztbe, attól lett olyan nagy kenyér. Elvették a gazda fele termését, és megszaporították saját kenyerüket. Ezért lett a kicsi tésztából nagy kenyér. Mikor sütött, a fiatalasszony is úgy csinálta, ő is bűbájos volt.”
György napja volt a magyarságnál az állatok első kihajtásának legfontosabb időpontja is (bár más időpontok is ismertek voltak, pl. zöldcsütörtök, nagypéntek). Ilyenkor mágikus praktikákkal igyekeztek védeni a legelőre tartó jószágokat. A Zala mentén első kihajtáskor az istállóküszöb mellé belülről láncot, kívülről tojást tettek, ezen kellett a jószágnak átlépnie, s azt tartották, hogy olyan erősek lesznek, mint a lánc, olyan gömbölyűek, mint a tojás.
Már a XV. században is május első napján a házakat zöld lombokkal díszítették fel. Temesvári Pelbárt prédikációjában utal arra, hogy ezzel a szokással két apostol: Fülöp és Jakab vértanúságára emlékeznek, de hozzáteszi azt is : „Inkább azonban abban kell keresnünk a magyarázatot, hogy ma van május elseje, és ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat…” A májusi zöld ágat, a májusfát a székelyek jakabfának, jakabágnak, hajnalfának is hívták, másutt májfának nevezik.
A májusfaállítás hazánk egész területén ismert. Szokás volt a lutheránusoknál a templomban is májusfát állítani. Tessedik Sámuel 1774-ben ezt a szokást bélyegzi meg. A májusfát elsősorban a legények állítják a lányoknak. Régen a fát főként lopták a legények, s ezért a hatóságok igen sokszor tiltották a szokást. A hatósági rendelet azonban mit sem ért, hiszen e fával adta tudtára a legény a falunak, hogy melyik lánynak udvarol. A májusfa a Jászságban nyárfa vagy jegenye, krepp-papírral díszítik, általában szalagok, üveg bor s más ajándékok is kerülnek rá. Palóc területen a legény csak a fát állította fel, s a leány és édesanyja díszítették. Sok helyütt pünkösdkor vagy május végén „kitáncolták” a fát, vagyis a fa kidöntése táncmulatság keretében, muzsikaszó mellett történt. Ma a falu a kedvelt tanítónak vagy tanácselnöknek is állít májusfát.
A szokás új formája a májusi virág küldése, melyet Gyöngyöspatán volt alkalmam megfigyelni. A legények szépen feldíszített cserepes virágot küldenek annak a lánynak, akinek udvarolnak, s a virág az ablakba kerül: tehát éppúgy hírül adja a legény komoly szándékát, mint a májusfa.
Májusi felvonulást első ízben 1890-ben rendeztek Budapesten a magyar munkások, erről a néprajz tudományos folyóirata, az Ethnographia I. évfolyamában részletesen beszámolt.
A két világháború között a Salgótarján környéki bányászok titokban rendezték majálisukat május elsején, a közeli erdőkben, s ennek emlékére a mai napig is kirándulásokat, találkozókat rendeznek.
A pünkösdi király-választás szintén a történetileg jól dokumentált szokások közé tartozik. Már a XVI. században pünkösdi királyságnak nevezték az értéktelen, múló hatalmat, s feltehetjük, hogy maga a szokás jóval régebben is ismert volt hazánkban. A XVI–XIX. századi adatok legtöbbször a verseny keretében választott pünkösdi királyról szólnak. A XVI. századi észak-magyarországi zsinati határozatok többször is megtiltják, hogy régi szokás szerint királyt válasszanak, táncoljanak pünkösd napján. E tilalmakból kiderül, hogy magyaroknál és szlovákoknál egyformán népszerű volt a szokás.
Bél Mátyás 1736-ban, mikor Csallóközt ismerteti, számol be arról, hogy a magyarok pünkösd napján a Szent Örzsébet nevezetű faluba zarándokolnak, s itt ősi szokás szerint királyt választanak. E falu nevének említése azért érdekes, mert Szent Erzsébet neve ma is gyakran előfordul a pünkösdölő énekekben. – Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye nyolcadik fejezetében írja le a lóverseny keretében lezajló pünkösdi király-választást; amikor ennek eredményét nem fogadják el a nézők, a vetélkedők vad bikát hajszolnak. Székely gyermekek bothúzással, másutt lúdnyakszakítással és más ügyességi versenyek keretében választottak maguk közül pünkösdi királyt.
Századunkban a versennyel választott pünkösdi király eltűnt, Nyugat-Dunántúlon azonban néhány évtizede még zöld lombokba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor. Sopronhorpácson törökbasajárásnak nevezték a szokást, és történeti mondát is fűztek hozzá.
A XVIII. század végétől ismert egy másik szokásforma is. A falu legényei és lányai közül kiválasztott pár (király és királyné) virágokkal feldíszítve járta körül a falut; másutt a gyermekek közül választották a pünkösdi párt.
Napjainkban is élő szokás még Dunántúlon a kislányok pünkösdi királyné-járása.* A kis királynő feje fölé társnői selyemkendőből vont „sátrat” tartanak. A lányok házról házra járnak köszönteni, közben rózsaszirmokat hintenek szét. A királynő néma szereplő, s nem szabad mosolyognia, ha a háziak nevettetik. A rítus mágikus célja a kender növekedésének előmozdítása. A leánykák magasra emelik a királynőt, s közben azt mondják: „Ekkora legyen a kender!” – A köszöntésért ajándékot kapnak.
A különböző szokásformák történeti kapcsolata nem világos. A lóversennyel vagy másfajta ügyességi versennyel összekötött s a szomszédos népeknél – morváknál, szlovákoknál – is jól ismert királyválasztás bizonyára a pogány magyarság valamely régi tavaszi ünnepe helyére lépett, hiszen például a mongolok a mai napig is tartanak tavasszal hasonló ifjúsági lóversenyeket, sportversenyeket. A dunántúli, zöld lombokkal beburkolt pünkösdi alakoskodó megjelenése esővarázsló rítus lehetett; a Dunántúlon pünkösd volt a kúttisztítás napja is.
Érdekes a pünkösdi szokásoknál énekelt rítusének is, melyben többször említik Szent Erzsébet nevét. A kapcsolódás nyilván a pünkösdi rózsa említése nyomán történt. A fiatalon idegenbe került Erzsébet legendájában fontos szerepet játszik a rózsacsoda: mikor a szegényeknek titokban alamizsnát vitt, s ezért kérdőre vonták, kötényében a kenyér rózsává változott. Ez a feltehetőleg valaha összefüggőbb éneksorozat ma több motívumot tartalmaz: utal egy titokzatos lényre, amely rózsafán termett, a pünkösdi lóversenyre, s természetesen nem hiányoznak a jókívánságok és az adománykérő formulák sem:
|
A rítusének kezdő sora után a pünkösdölés részvevőit „mimimamásoknak” is nevezték.
