{I-731.} A KÉTFÉLE VILÁG ÉS A KONZERVATÍVOK

A Világ pontosan egyidős volt a Pesti Hírlappal. Első száma ugyanazon a fordulót jelző, szombati napon, 1841. január 2-án látott napvilágot. S ezután is ugyanakkor jelent meg kétszer hetenként. Pályafutása, 1844. június 28-ig, ugyancsak egybeesett a Pesti Hírlapéval Kossuth szerkesztői működésének időszakában. Azzal a nagy különbséggel, hogy szakirodalmunk általában végig a konzervatívok lapjaként tartotta számon. Pedig bizonyos párhuzam, egy ideig, még politikai szempontból is fennállt a két lap között. Az első négy hónap alatt ugyanis a Világ, Vajda Péter szerkesztésében, ugyancsak haladó, liberális felfogást képviselt, vagyis 1841 elején nem is egy, hanem egyszerre két szabadelvű politikai hírlap indult meg Magyarországon, ha nem is teljesen azonos színezettel. Régebbi szerzőink erről alig, vagy egyáltalán nem vettek tudomást. Legfeljebb csak úgy, mint Ferenczy József, aki futólag annyit mondott, hogy a Világ „kezdetben szabadelvű közlöny volt”, de „általában mérsékeltebb irányt követett, mint a Pesti Hírlap itt-ott a kormányt is megdicsérte”. Jellemző megfogalmazása annak a hagyományos, hazai felfogásnak, amely a szabadelvű haladás mértékének a nemesi ellenzékiséget tekintette. A valóságban, mint újabb kutatásunk kimutatta, a Világ, Vajda Péter kezében, „minden egyéb volt, csak nem mérsékelt”. Szerkesztője pedig a liberalizmusnak már nem is nemesi, hanem plebejus árnyalatát képviselte. Lukácsy Sándor szerint a Világ korai működése „a fiatal magyar újságírás történetének egyik legfényesebb fejezete”, ennek elhallgatása pedig régebbi sajtótörténeti irodalmunk egyik nagy mulasztása volt. Úgy, hogy a formailag persze azonosként folytatódó lap történetén belül két, egymással ellenkező előjelű Világról kell beszélnünk.

A lap tulajdonosa Borsos Márton (?1797 – 1876) ügyvéd volt, aki tollforgatással is megpróbálkozott. Közzétett egy gyorsírási könyvet (1833), majd néhány gyenge elbeszélést a Rajzolatok hasábjain. 1836-tól kezdve egy gazdasági jellegű lapot adott ki Ismertető címen, és a viszonyok kedvezőbbre fordulása után, 1840 végén, ennek politikai mellékleteként kezdte beharangozni a Világot. Ettől eltérően azonban 1841 elején a politikai orgánum jelent meg főlapként, s az Ismertető ennek lett szerény melléklete. A lapot, a Pesti Hírlaphoz hasonlóan, ugyancsak a Landerer-nyomda állította elő. Előfizetni egy félévre 4 forintért lehetett rá a „Hatvani utczán a Fekete Elefántnál”. A lapon mint „szerkesztő tulajdonos” Borsos, mint „szerkesztőtárs” Vajda Péter szerepelt. Kettőjük kapcsolatáról nem sokat tudunk. Valószínűnek látszik, hogy Borsos, ha érzett is hajlamot a felvilágosító, {I-732.} ismeretterjesztő tevékenységre, politikailag színtelen, vagy inkább szín nélküli volt, hiszen vállalkozása érdekében, mint utóbb kiderült, egymástól igen eltérő tendenciákhoz tudott igazodni. A politikai lap körüli tényleges munkát mindenesetre a társszerkesztőnek engedte át. Ez kiderül Vajda saját nyilatkozatából is a Világ 1841. február 27-i számában: „Nem csak szerkesztém, hanem úgy szólva egyedül állítám ezt elő, magam olvasván el minden hírlapot, bel- és külföldit, leveleket és tudósításokat s legfölebb egy tized rész esett át másra belőle. Annál csekélyebb részt vettem az Ismertető szerkesztésében. E viszony köztünk általában jövőre is megmarad”. Ami azt jelenti, hogy minden olyan írást, amely más név vagy külön jel nélkül látott a lapban napvilágot, Vajda tollából származónak kell tekintenünk. A Világ politikai irányát és hangvételét is elsősorban ő szabta meg, ha ebben némileg fékezte is Borsos aggályoskodása. „Mi igen óhajtunk világosak lenni, de ha nem lehet” – válaszolta Vajda a Hírnök bírálatára, majd hozzátette: „én bizonyosan pártlappá tettem volna a Világot”, de hogy többféle vélemény is szóhoz jusson, „az irányt a tulajdonos kiadóval megosztjuk” (1841. 17.). Amire a következő számban Borsos is reagált, kifejtve, hogy az ő felfogása sem ellenkezik Vajdáéval. Szükséges azonban, hogy audiatur et altera pars. (1841. 18.) Vajda álláspontja tehát annál is radikálisabb volt, amit a Világban kifejezésre juttathatott. Pedig az adott viszonyok közt az sem volt kevés.

Vajda Pétert (1808 – 1846) új irodalomtörténetünk nem ok nélkül tartja számon úgy, mint aki „irodalmunk demokratikus tájékozódásának egyik első képviselője, Petőfi plebejus törekvéseinek egyik legfőbb előkészítője” volt. Veszprém megyei evangélikus jobbágyszülők fiaként végig a nép szemszögéből, plebejus tudattal nézte a jelent és a jövőt. Mint barátja, az ugyancsak jobbágyfiú Erdélyi János írta róla: „Vajdát, mint szegény születésű, jogtalan ifjút nyomta valami a haza levegőjéből”, s a fennálló rend „fájdalmas érzéseket” váltott ki belőle. A soproni líceumban, majd Győrben tanult, nevelőként, tanítványával megfordult Itáliában, Pesten orvostanhallgató lett, de miután szerepet vitt a pesti diákok megmozdulásában, 1831 nyarán, egyik tanárával konfliktusba jutva, az egyetemet ott kellett hagynia. Ezután írói, újságírói pályára lépett. 1833-ban a Hasznos Mulatságok segédszerkesztője lett. Bejárta Angliát, Hollandiát, Németországot, ahol Lipcsében 1834. január 1. és március 22. közt Garasos Tár címen képes ismeretterjesztő lapot adott ki. Hazatérve igen sokoldalú irodalmi tevékenységet fejtett ki. Írt lapokba cikkeket, tankönyveket, fordított, ismeretterjesztő munkákat tett közzé igen különböző, de főleg természettudományi témákról: növénytant, állattant. Írt regényeket, azután novellákat, amelyek keleti, egzotikus tájakon játszódó történetekbe burkolva próbálták a társadalmi egyenlőség eszméjét képviselni; ezután költői prózát és kissé nehézkes költeményeket, amelyek közt azonban olyat is találunk, amely a magyar nemes életfelfogásának és osztályönzésének szatíráját nyújtja hexameterekben, s az ősök rozsdás kardját emlegetve már-már a későbbi Petőfire emlékeztet. De mint publicista volt a legjelentékenyebb, hiszen tulajdonképpen a szépirodalomban is a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem fegyverét kereste. Publicisztikai működésre az első jelentős alkalmat akkor kapta, midőn 1837 júniusában az Athenaeum segédszerkesztője {I-733.} lett. Ugyanabban az évben nyerte el egyébként a Magyar Tudós Társaság levelező tagságát is. Nem kis része volt abban, hogy az Athenaeum, a maga korlátozott lehetőségei közt, a reformpolitikának igyekezett hangot adni. Vajda megnyilatkozásai ebből az időből félreérthetetlenül bírálták a feudális társadalmat, kijelentve, hogy „a munka győz a penészes kiváltságokon”, szabad mozgást követelve „a termesztőnek, a kézmívesnek, a kereskedő s tudósnak”, és leszögezve: „más földét senki sem mivelheti úgy, mint a magáét”. A haza, a nemzet nála már az egész népet magába foglalja. S nála olvasható az a jelszó is, amely a késő utókor számára már ismerős, de akkor még annál szokatlanabb: „a cél már kitűzve áll” – legyen „a föld azé, aki míveli.” (1840.) E sorba illenek a Világ politikai cikkei is, amelyekre alább még visszatérünk. S e sorba illik az is, ami Vajda korán végződő életéből még hátra volt, miután a Világtól meg kellett válnia. Mint tudjuk: 1843 őszén a szarvasi evangélikus gimnáziumban kezdett tanítani. Felvilágosító, a műveltség általánossá tételére irányuló igyekezetét most itt próbálta hasznosítani. Vasárnaponként tartott „erkölcsi beszédeiért” feljelentették, s vizsgálat közben, 1846 elején meghalt. Petőfi meleg hangú versben búcsúzott tőle.

Az első számot A Világ új évi szózata nyitotta meg. E programcikk szerint a lap a kornak lesz „hű műszere”, amelynek feladata magába venni „minden haladási elemet”. A lap címe: a „világ” persze kétfélét jelent. A cikk most mindkét jelentését hangsúlyozza: a nagyvilágot, amelyben Magyarország is elhelyezkedik, és a világosságot, a felvilágosító munka célját. A lap tehát ennek megfelelően egyrészt „a leggondosabb figyelemmel” óhajt lenni „az egész világ állására”, másrészt „világot akar terjeszteni szeretett hazánk ügyeire”. A szerkesztő megígéri, érthető taktikai gesztusként is, hogy „szilárd kormányunk bölcs rendeléseit kiemelendi”, de utóbb inkább csak ígéretének második felét váltotta be, azt, hogy „a nemzet vágyainak, öröme s aggodalmainak hű szónoka, a népnek pedig legmelegebb keblű barátja leend”. A nép érdekeinek szem előtt tartásában hangsúlyozottan „örök éberséget” fogad, és csak akkor óhajt majd megpihenni, „midőn kedvelteinek” az áldás olajágát bemutathatja”, vagyis ha a nagy átalakulás, amely elé érthetően a nem-nemesek oldaláról tekint, már végbement. Természetesen a felvilágosodással előkészített reform útján, hiszen a forradalomét, legalábbis ekkor, még nem tartja követendőnek. „Előbb a jót kell az emberekkel megismertetni hogy az áttérés hozzá ne járjon veszedelemmel” úgy, mint egykor a franciák esetében, midőn „a legmiveltebb világrész vérmezővé vált”. A Világot átlapozva egyébként kiderül, hogy Vajda mit emelt ki a kormány érdemeként: elsősorban éppen azt, hogy lehetővé tette a magyar politikai sajtó megindulását, s olyan különböző irányzatok szóhoz jutását, mint amiket – jobbról balra – a Hírnök, a Jelenkor, valamint a Pesti Hírlap és persze a Világ képviseli. A kormány azért „bölcs”, mivel „szárnyai alatt illy szép fejlődést élvezhet nemzetünk”. (1841. 19.)

A lap beosztása, ekkor még kéthasábosan, a szokásostól nem sokban különbözött. A belföld híreit: a kinevezéseket, megyei és más tudósításokat a külföldi rovat követte. Ezek mellett már az első számban felbukkant két rovat. Az egyik, amely a továbbiak során is elég állandó maradt, Őr cím alatt, színházi, irodalmi, tudományos eseményekről tájékoztatott és lapszemlét közölt. A másik, a rövidebb {I-734.} és kevésbé rendszeres, az Értekező, rendszerint elvi kérdéssel, ezúttal mindjárt az adómentesség elemzésével foglalkozott, kifejtve, hogy közcélra mindenkinek adóznia kell. A legérdekesebb azonban az, hogy a belföldi hírek élén, ismét a Pesti Hírlaphoz hasonlóan, a vezércikk is feltűnik. Vajda rendszerint ebben fejtegette liberális programját, Kossuthhoz hasonlóan, de tőle némileg eltérő szellemben. A legelső szám vezércikke Hazánk képe 1840 végén cím alatt körvonalazta a belpolitikai helyzetet. Elismeréssel írt az országgyűlés „korszerű rendeletei” -ről. Helyeselte, hogy a megyegyűlések is közérdekű, fontos témákat vitatnak meg. Mint „nevezetes tüneményt”, amely már jelezni látszik, „hogy a parasztok sorsának javulása nem hiú ábránd”, kiemelte Bezerédy István példáját, aki Tolna megyei birtokán, Kokasdon, jobbágyaival az új törvény lehetőségeit felhasználva örökváltsági szerződést kötött, és így előre lépett azon az úton, „mellyet meg kell futni, mielőtt mondhatnók, hogy e számos nép a tág országban nemzetet tesz és hazával bír”.

A következő számokban a belföldi rovat élén, Hazai tájképek összefoglaló cím alatt, egy ideig csak kisebb-nagyobb elmefuttatásokkal találkozunk, de hamarosan ezek is megint valódi vezércikké állnak össze, saját, külön címet is viselve. Vajdát ezekben is elsősorban a feudalizmus béklyóiból való kiszabadulás kérdése foglalkoztatta. „Azon jók közt – írta a január 9. számban, – mellyeket korunk emberséges szelleme magával hoz, az első közé tartozik az emberi ész és kezek föloldozása. Hajdan azt vélték az emberek, a kinszerítés dolgoztat legtöbbet, ma teljes igazság gyanánt áll, hogy a szabad ember termeszt legtöbbet. Hajdan az egész föld kényuraságnak volt alája vetve s akkor a kényurak alig bírtak annyi kényelemmel, mint ma egy közönséges polgár.” S ezután következik, szemléltető példaként, a „szabad”, vagyis polgári országok, mint Anglia vagy Hollandia, meg a „szolga” országok, mint Törökország összevetése; az előbbiek népesek, gazdagok az utóbbiak rongyosak és nyomorultak. Pár hét múlva, február 6-án Vajda a közgazdaság, az ipar kérdéseit fejtegette hasonló szempontból. A Pesti Hírlap által felkarolt, iparegyesületi törekvéseket a maga részéről is támogatta, viszont az erőltetett iparfejlesztéssel szemben, Kossuth ekkori gazdasági liberalizmusához hasonlóan, szintén aggályait fejezte ki. „Uraim, igen szép az, midőn mondjuk: kereskedjünk, űzzünk műipart és halmozzunk gyárokat gyárokra.” Csakhogy a mi „fő tőkénket” nem a pénz, hanem a föld teszi, ezt kellene tehát mindenekelőtt „czélszerű földruházás által tízannyiszor kamatozóvá” tennünk. Ez így még lehetne birtokos nemesi program is. Csakhogy Vajdánál ebből, mindjárt utána, más is következik: „hazánk igen szép része, a nemtelenek birtoka, annyira terhelt, hogy lehetetlen jól kamatoznia, lehetetlen gyarapodnia. Mihez kell tehát az országnak fognia? A tapasztalás és józanság elve szerint a terheket minél közösebbekké tenni, hogy egyeseket el ne nyomjanak”. Vajda is gyakran szól kifejezetten a nemesi olvasókhoz. Rendszerint ilyenkor használja, rábeszélő érvei élén, Kossuthhoz hasonlóan, az „uraim” megszólítást, – máskor esetleg csak annyit mond, hogy „honfiak” vagy „édes barátaim”, sőt egy alkalommal, jellemző módon, így kezdi mondatát: „Mi atyafiak.” De ha a nemességet próbálja érvekkel rábeszélni, nála akkor is plebejus ízzel, közvetlenebbül hangzik fel a jobbágypanasz, mint a {I-735.} Pesti Hírlap hasábjain. „Uraim – írja a február 10-i számban –, nálunk az első szükségekrül kevéssé van gondoskodva; millió társaink hét számra nem ízlelnek marhahúslevest, a kenyeret nem búzából véled sütöttnek, hanem azon fekete földbül, mellynél szebb búzát Egyiptom alig terem. Ruhájok minő? Rongy és piszok. Költőink vetélkednek a nyomor leírásában s az véli a valót legjobban eltalálni, ki legsiralmasabb színeket tudta összehordani! Uraim, e népnek nem színház kell, hanem boldogítóbb rendszer.” Vajda is örömmel regisztrálta a reformmozgalom különböző más eredményeit, de mindig a fő kérdést igyekezett előtérben tartani. „Vannak casinók és könyvolvasó társaságok – írta február 13-án, van czukortisztító intézet Pesten, gőzmalom és állóhíd társulat, van tudós társaság, nemzeti színház öszveg, gazdasági egyesület stb. Ez mind örvendetes tünemény, tanúja az ébredésnek. Csak, uraim, a javát nem kell elfelejteni, az alapot nálunk, a föld népét … Biztosítsatok neki hasznot, oktassátok őt, hogy haszonnal munkálkodjék”. Az ilyenféle gondolatok azután február 27-től kezdve öltenek ismét összefüggő formát, külön vezércikkekben, amelyek közül az első, a Világ 17. számában, a „nyelvünk ügye” témájával foglalkozik. Fiatalkori írásaiban Vajda messzemenő megértést mutatott a hazai más népek nyelve iránt. Most, 1841-ben, bizonyos fokig ő is hatása alá került annak, hogy a nemzetiségi ellentétek kiéleződtek. A „heveskedést” ugyan, a nemesi ellenzéktől eltérően, továbbra is kétes értékű módszernek tartotta, de azért a Világ hasábjain bekapcsolódott a „magyarosodás elleni izgatások” és főleg a szlovák mozgalom körüli, hírlapi vitába, és a magyar oktatási nyelv kiterjesztésével szerette volna a magyarosítást és vele a „nemzetegység” ügyét előmozdítani.

A Világ belföldi rovatának levelezői, munkatársai sorában szerepelt Gyurmán Adolf, Derekegyházáról Lauka Gusztáv, Szarvasról Simon István. Bloch Móric a „magyar-zsidó tanítóképzőről”, Novák Sándor az újabb orvosi irodalomról írt cikket, s Kuthy Lajos itt felelt Vahot Imrének, aki a Hírnökkel való kapcsolatai miatt támadta meg.

A külföldi híranyagnak a Világban valamivel szerényebb hely jutott, mint a Pesti Hírlap hasábjain, viszont Vajda azt, amit e rovatba illeszthetett, ha lehet: még inkább saját politikai álláspontjának megfelelően szűrte és formálta át. Külföldi példákkal is a hazai haladást próbálja ösztönözni, a jamaicai rabszolgák felszabadításától az adómentességet felszámoló, würtembergi reformokig. A Pesti Hírlapnál is határozottabban kiemeli „a kőszén, a gőz, a vas” fontosságát Európában, „a béke mezején”. „Kőszén által fejlett ki Angolhon bámulatos gyárvilága … Bár legyen, ki hazánk kőszén bányái s telepeirül minél előbb értekezzék” és a „kőszén által minél több iparélet fejlődjék ki köztünk”. Külön hangsúlyozta, hogy a háborúknál vagy éppen a parlamenti csatározásoknál mennyivel fontosabbnak tartja a „béke áldásait”. A „kertekké varázsolt, termékeny mezőségek, a mesterművekkel eláradó városok, a vizeket és utakat elfoglaló kereskedés, a szaporodó s vidám nép” : mindez a béke áldásai közé tartozik. Viszont a háború átkaként: „…égbe kiáltanak … az elpusztított mezőségek, fölégetett, leágyúzott városok, bűzhödő embertestek, roncsolt bénák és csonkák s az ezer alakban elkövetett erőszak.” Utóbb leszögezte, hogy „Európa üdve az általános lefegyverzés volna”.

{I-736.} Mennyivel többet érne például, ha az évi fél milliárd frankra rúgó, francia katonai kiadásokat békés célokra fordítanák. „Ész, téged a franciák igen magas trónra emeltek; úgy látszik, most annál inkább csapnak le.” Feltűnő, hogy Franciaországgal a Világ másutt is elég sokat, de általában elég kritikus hangnemben foglalkozott. Mindjárt a 3. számban kezdte közölni Remellay Gusztáv városi alügyész, utóbb 48-as ezredes hadbíró német kútfők nyomán írott, folytatásos cikkét Franciaország belkormányzása kérdéseiről. Vajda pedig a franciaországi gyári gyermekmunkát ítélte el egy parlamenti vita ismertetésével kapcsolatban, hozzátéve persze, hogy „nálunk is idő előtt munkára kényszerítik” a gyermekeket. A bíráló és tartózkodó hang persze szólhatott a forradalmi erőszak honának, vagy talán még inkább a veszélyes szélsőségekének, ahol a „katona kényuraság” oly mértékben uralomra juthatott, hiszen Vajda elítélte a véres napóleoni háborúkat. De főként alighanem mégis abból származott, hogy Vajda úgy látta: a júliusi forradalom alapjában véve nem tudott kellő eredményt elérni. Kevésnek, elégtelennek tartotta nemcsak azt, amit a kormány nyújtott a népnek, hanem azt is, amit a republikánus ellenzék követelt. Vajda nézőpontjára némileg rávilágít a Világ külföldi rovatának megjegyzése Quinet-ről, demokratikus szellemű, új röpiratával (Avertissement au pays) kapcsolatban: „A legfurcsább a dologban, hogy maga legkevésbbé sem demokrata, s úgy tesz Lyonban, mint a többi gazdagok, kik a közműves osztályt úgy nyomják, amint lehet.” Egy későbbi, április 24-én közzétett vezércikkéből (Elv és irány II.) még világosabban kitűnik, hogy Vajda miért volt elégedetlen a francia politikai pártokkal általában. Mit ér ugyanis szerinte a „kamarák szabadsága”, ha a képviselők erődrendszer kiépítését szavazzák meg, Párizs körül, a népmozgalmak ellen? Mit ér a népképviseleti rendszer ott, ahol „a nép egy huszada ha bír képviselőt?” Ez így nem igazi szabadság, és a szűkkeblűségben alapjában véve egymástól nem lényegesen különböző pártok csatái sem a lényeg körül folynak, s éppen ezért nem is oly fontosak. Vajda tehát a francia politikai élet elemzése során felismert valamit abból, amit ma a formális demokrácia elégtelenségének neveznénk, és ezért lett elégedetlen a politizálás hagyományos módszereivel és krajcáros huzavonáival, sőt ezért kezdte bizonyos fokig magát a kormányforma kérdését is mellékesnek tartani, ami már valamiféle saint-simonista állásponthoz közelítette őt, de persze a magántulajdon korlátozásának követelése nélkül, hiszen a feudális Magyarországon ekkor még a polgári tulajdon kimondása volt soron.

Legutolsó cikkei egyikében Vajda Péter széles perspektívájú körképet adott Európáról és a nagyvilágról. (Millyen a kilátás? 1841. 34.) A budai hegyről tekint körül, onnan követi végig a haladás és maradiság erőinek nemzetközi frontvonalát mindenfelé. Ilyesmit a Pesti Hírlapban ekkor nem találunk. Örömmel figyeli meg a „képviselet szép kifejlődését” a skandináv országokban és Amerikában, és a reformért vívott harcokat Angliában. Itália és Spanyolország helyzetét viszont kedvezőtlennek találja. A „hódítási elvnek harcias tűzzel áldozó” cári birodalommal szemben a védelmet a Habsburg-monarchián túlmenően a német progresszióban, illetve abban pillantja meg, „ha alkotmányos hajónkat a haladás irányában vezetjük gyorsan és éretten elő, ha az alkotmányos szabadság elvét erősítjük meg rajta”, amihez gőzgépül lehet használni a „férfias sajtót” is.

{I-737.} Vajda plebejus színezetű liberalizmusa, a francia nagypolgárokétól eltérően, ténylegesen egyenlő jogokat követelt mindenkinek. Elméletét ki is fejtette Szabadelvűség című vezércikkében, amely március 6-án, a Világ 19. számában látott napvilágot. A földtekén – írta „sokfelé Indiát látunk”. Amerre nézünk: „…mindenfelé hatalmasak és hatalomtalanok, előjogosak és jogtalanok.” És „ezen körülmény hozza magával a szabadelvűséget”. Vajda értelmezésében tehát a liberalizmus a jogtalanok fegyvere. „Szabad ember nem igen követel magának szabadelvűséget; bírja azt, amire szüksége van; de kíván az, ki szenvedőleg áll a jogok mezején”. Amiből persze nála is a minden irányú szabad mozgás óhaja következik, és annak reménye, hogy „lesz idő”, midőn „minden munka szabad, minden csere szabad lesz”, és midőn egyúttal „nemzet nemzettel mint testvér közeledik”. (Egyedárúság és szabad verseny. 1841. 21.) De hogy mindez nála plebejus bírálattal és igénnyel párosult, az mindjárt a következő szám filozófiai fejtegetéseiből is kitűnik: „Itt van egy osztály, ennek föladása vért izzadva dolgozni, ott van egy másik osztály, annak csak testi éldelet osztályrésze.” (Emberi rendeltetés. 1841. 22.) Két számmal utóbb ugyanez a motívum bukkan fel újra: miféle rendszer az, amely a jogtalanságban tartottakat arra ítéli, hogy „ne álljon előttük nyitva semmi magasra vezető pálya, fizessenek azon úton, mellyet csináltak, adjanak katonát és tartsák azt, fizessék a törvényhozót, a bírót, és mind azt, mi leginkább nemes által használtatik”. (Nemes és nemtelen. 1841. 24.)

Vajda eszméi igen lényeges elemeikben a felvilágosodás progresszív hagyományait vitték tovább. Az igazságos társadalmat a józan ész, a meggyőzés segítségével, főként felvilágosítás, nevelés útján akarta megvalósítani. Érthető, hogy a nevelés és egyben az iskolák ügyének elsőrendű fontosságot tulajdonított, és sokat foglalkozott azzal, hogy miként lehet a tudásban, a műveltségben valóban a nép legszélesebb rétegeit is részesíteni. Vallási motívumnak nála már nincs nyoma. Sajnálattal állapítja meg, hogy Magyarországon „a templomra nagy gond fordíttatik”, az iskolára viszont „majd semmi, vagy igen kevés”. A természettudomány oktatásának persze megfelelő helyet akar biztosítani. „Tiszta, józan elveket, uraim, és haladásunk minden bilincse azonnal lehull, pusztulnak balítéleteink és azon rút rémalakok, mellyek boszorkánykint ültek agyunkban, eltűnnek az értelem világa előtt.” (Hasznos és haszontalan munka. 1841. 30.) De közben nem hallgat el a reform gyakorlati követelése, így a valódi közteherviselés óhaja sem: „Utáljuk meg valahára azon nemzeti gőgöt, melly a nemesi szabadságot abba helyhezé, hogy ő ingyen éldelje a haza javait, s egy nagy néposztály viselje az ő terheit. . . . Viseljük egyformán a haza terheit, mint hazafiak, mint polgárok.” (Elv és irány I. 1841. 32.)

Mindezek után aligha meglepő, hogy a konzervatív sajtó mind erősebben kezdte támadni Vajda lapját. A Hasznos Mulatságok 1841. február 24-i számában Rábaközy Jenő aláírással külön cikk jelent meg ellene Egy kis világot a Világ politikai lapra cím alatt. Kinek szól e lap? – kérdezi. Ha művelt embereknek, akkor silány. Ha viszont az egyszerű, földműves népnek, akkor veszélyes. Félő, hogy „a közbátorságot és avval összekötött közboldogságot Világ uram fogja felzavarni”, mert mondanivalója „egy közönséges ember kezébe minime [= a legkevésbé sem] való; mert igen vakmerően állít mindent”, és ez „igen ártalmas a köznépre, mert nehéz {I-738.} akkor a köznép agyából a rosszat kiirtani, midőn az illy büszke s megbízott [= elbizakodott] politikai lap már erősen béöntötte kemény agyukba hizelgő és büszke szavaival”. Valamivel utóbb, április 29-én Aristocratia és egyenlőség cím alatt egy F. jelű szerző a Századunk hasábjain támadta meg Vajdának Chinai fal című vezércikkét, amelyben a hazai társadalmi válaszfalakról és azok szükségtelen voltáról esett szó. „E kívánat nem újság” – írta F. úr. – „Evvel bujtogatta a francia propaganda is a csendes polgárokat egymás ellen, ezen örv alatt nyújtá ki karját Père Enfantin szen simonizmusával más vagyonára, sőt hitvesére is, illy vért alatt hősködik most Owen Angolhonban socialismusával s más vagyona ellen.” Majd pedig a konzervatív-klerikális Nemzeti Újság hasábjain egy komáromi levelező olvasta a Világ fejére az „elfogult keblűség s pártos részrehajlás” vádját.

Mindez, ismételjük, nem volt meglepő. Az sem, hogy a bécsi posta-főhivatal egyebek között, a Pesti Hírlaphoz hasonlóan, a Világot sem vette fel az örökös tartományokban terjeszthető újságok jegyzékére. Ez természet szerint kijárt a haladásért küzdő orgánumoknak. Annál feltűnőbb viszont két olyan jelenség, amely annyiban egymással is összefügg, hogy mindkettő a lap társadalmi bázisával függött össze. Az egyik ilyen feltűnő jelenség az volt, hogy Széchenyi, aki a Pesti Hírlapot vezércikkeinek „revolutionarius” izgatása miatt azonnal, élesen megtámadta, nem tette ugyanezt a Világgal, holott annak vezércikkei éppen a köznép társadalmi követeléseinek nem egyszer élesebben, plebejus szempontból adtak hangot. Magyarázatul nyilván nem volna elég azt mondanunk, hogy Kossuth sokkal hatékonyabb publicista volt, akinek magával sodró stílusához képest Vajda egyébként igen racionális egyben őszinte átérzéssel írt fejtegetései rendszerint nehézkesebbek voltak, botladoztak, néha meg egy kissé papír-ízűnek bizonyultak, méghozzá egy szerényebb lap hasábjain. A lényeget nem pusztán egyéni különösségekben kell keresnünk. Ettől még Széchenyi a Világot is megtámadhatta volna, ha nem is hatásfoka, de tartalma miatt, ha valóban ezt a tartalmat tartotta volna legveszélyesebbnek. A lényeget alighanem abban kell felfedeznünk, hogy Kossuth a nemességhez beszélt, azt képviselte, és, korszerűsített kiadásban, új Wesselényiként, annak hagyományos ellenzéki politikáját, amely az országban, pontosabban: a megyékben tényleges, valóban mozgósítható politikai erőt képviselt, és amelynek, Széchenyi szerint, konfliktushoz kellett vezetnie. Széchenyi elsősorban ezt tartotta „revolutionarius” veszélynek, bár persze visszarettent attól a társadalmi forradalmi kitöréstől is, amelyet egy ilyen konfliktus szabadjára engedhetett. A Világ mögött viszont nem állt ilyen ellenzéki politikai erő. Vajda a nemesi olvasók szívének megnyerésében a Pesti Hírlappal semmi formában nem versenyezhetett. Legjobb esetben csak azt várhatta, hogy plebejus ízű cikkeivel nem idegeníti el magától túlságosan a haladóbbakat. A széles paraszti tömegekhez, az adott társadalmi viszonyok között, egy ilyen lap szava nem igen tudott elérni. A Világ közönsége tehát elsősorban az értelmiség, az egyszerűbb polgárság, a már betű iránt is érdeklődő kézművesek soraiból került ki. Tehát olyan nem-nemesi rétegekből, amelyek bizonyos műveltséggel és öntudattal már rendelkeztek, újságot is kézve vettek, de amelyek a hatalmon kívül álltak, szervezetlenek voltak és még számbeli súlyuknál is erőtlenebbek. A herendi olvasó egyletben, amely a Világra előfizetett, kézművesek, zsidók is helyet foglaltak.

{I-739.} A Szarvason alakult olvasó társaság pedig, egy bihari tudósító szerint „az utolsó szegény földmívessel is örömmel közli” a Világ példányait. A lényegen azonban ez éppúgy nem változtatott, mint az sem, hogy Vajda, egy kissé Táncsics előfutáraként, nem-nemes helyi levelezők sorait is szívesen közölte.

A Világ mögött nem állt semmiféle érdemleges politikai erő. Ezért következhetett be a másik feltűnő jelenség, az, hogy míg a Pesti Hírlapnak, Kossuth zászlaja alatt, maga mögött a nemesi ellenzék táborával, semmiféle nyílt támadás komolyan meg nem árthatott, addig a Világot, mint a haladás orgánumát, jóformán az első rohamnak, pár hónap múlva, már sikerült elhallgattatnia. Hogy ez pontosan miként történt, arról nem tudunk, csak arról, hogy Vajda neve utoljára 1841 május 1-én, a 35. számon szerepelt, majd váratlanul, minden külön bejelentés vagy búcsú nélkül eltűnt a lapról. Utóbb is már csak a Pesti Hírlap hasábjain bukkant fel olykor, a természettudományi társaság ügyéről, meg az Iparegyesületről írt cikkek alatt.

Ezzel lezárult a Világ első, mindössze négy hónapos, progresszív szakasza, amelyet az utókor oly sietve elfelejtett. Pedig rövidsége ellenére is külön figyelmet érdemel, hiszen a hazai progresszió szélesedését jelezte a nemesi reformellenzéktől balra is. És most már, némi átmenettel, kezdetét vette a Világ további, hosszabb, konzervatív időszaka, az, amelyet régebbi szakirodalmunk is hajlandó volt tudomásul venni. A 36. számtól kezdve már csak Borsos, mint szerkesztő tulajdonos neve szerepelt a lapon, aki a fordulatot, érdekből vagy a hatalom szavára, maga hajtotta végre úgy, hogy a Világ formailag továbbra is fennmaradt. Sőt, pár hónapig, persze színtelenebbé fakulva, bizonyos fokig még a reformirányzatnak is hangot adott. A Hazai képek cikkeit, amelyek egyébként az 54. számban „nem jelenhettek meg”, egyideig, ha igaz, Gyurmán Adolf írta. Eleinte folytatódott a népnevelés ügyének fejtegetése. A hírlapi névtelenségről Klestinszky László, a hazai szellemi életről Pap Ignác írt cikkeket. A teljes fordulat 1841. augusztus 18-án következett be, midőn Borsos Márton, immár mint „kiadó tulajdonos”, a 66. számban nyilatkozatot tett közzé, bejelentve, hogy a szerkesztést Jablanczy Ignácra ruházta át. Ezután pedig mindjárt az új szerkesztő vette át a szót, nem hagyva többé kétséget afelől, hogy a Világ ezentúl mit fog képviselni. A fő célpont most már a Pesti Hírlap, amelynek szerkesztője – olvassuk – helyesen mondta volt, hogy „nincs időszaki lapunk, melly hű tükre legyen a nemzet életének”, hiszen továbbra sincs, mivel a Pesti Hírlap mindössze „pártvágyak és pártremények tárháza” lett, és felkelti a nemzetiségi gyűlölséget is. Márpedig nincs szükség ily „őrjöngő, lázas indulat” -ra. „E hírlap, mellynek szerkesztési kormányát ma nyilvánosan átveszem”, olyan „erők középpontja leend”, amelyek képesek „megfelelni mindennek, mi nem az alkotmány, törvény és törvényesség álláspontjából indul”.

Az egri születésű Jablanczy (Jablanszky, Jabloniczky) Ignác (1808 – 1861) ifjan papi pályára készült, de azután a Zichy családnál lett nevelő, és mint ilyen jutott el külföldre is. Így szokta meg a főnemesek szolgálatát. Utóbb 1839-ben Pestre kerülve rövidesen gróf Dessewffy Aurél titkára lett, és nyilvánvalóan így került egyidőre a Világ élére is, ahonnan egyébként nem sokkal patrónusa halála után, 1842. május 31-én ő is távozott. Kalandos évek, keleti utazás után a konzervatívoknak ez az{I-740.} egykor elég goromba szóvivője századosként a szabadságharc szolgálatában vállalt küldetéseket, amelyekért az annak idején annyit védett Habsburg-hatalom nevében 8 évet kapott. Most, 1841. augusztus 25-én, újabb szerkesztői nyilatkozatban, a Dessewffy-féle „fontolva haladó” konzervatív irányzat híveként jelentette be, hogy a Világ „egy önálló véleménynek orgánja” lesz; ez a vélemény szintén „a nemzeti lobogót viseli, de fehér csíkján béke, törvény és megfontolt haladás vannak írva”. Hozzátette, hogy egyelőre még az „előbbi szellemben” írt tudósításokat is közölni fogják, de a lap ezentúl tartózkodni fog „minden érzelgő jajveszékelésektől” és attól, hogy az „örök gyalázás és korholás” hangnemét üsse meg.

A titkár előkészítette és tovább is rendbentartotta a kellékeket. Most már színpadra léphetett politikai irányítóként a főszereplő: gróf Dessewffy Aurél. Hiszen ő volt az, akinek sikerült a lapot a maga céljaira megszereznie. Vele már többször találkoztunk előzőleg is. Emlékszünk: az 1839 – 40-i országgyűlés alkalmával az akkoriban kialakult főrendi „reform” konzervatív irányzat vezéreként ő tanácsolta a kormányzatnak az erőszak politika elejtését és az új, kompromisszumos irányzat bevezetését. Ő dolgozta ki a főnemesi vezetésű, konzervatív politika új, mozgékonyabb, a változó feltételekhez igazodó, korszerűsített változatát, amely a kikerülhetetlenül szükséges reformokat elfogadja, de oly kivitelben akarja megvalósítani, hogy az saját érdekeinek megfeleljen. Dessewffy még csak harmincas évei elején járt, és Kossuthnál is hat évvel fiatalabb volt. Vékony termetű, mozgékony alkat, akit túlfeszült idegrendszere és már kikezdett fizikuma sem tartott vissza attól, hogy a társadalom és politika dolgait élénken figyelje és gyorsan reagáljon rájuk. A Magyar Tudós Társaságnak 1835 óta levelező, a Kisfaludy Társaságnak pedig alapító tagja volt. Tehetségén kívül családi és társadalmi feltételei is alkalmassá tették erre a szerepre. Szüleitől mindkét oldalon – anyja gróf Sztáray-lány volt – a felvilágosult rendi hagyományokat vehette át s egyben a magyar nemzeti nyelvért való buzgólkodást. Vagyis a főnemességnek ahhoz a rétegéhez tartozott, amelyet a középnemesség sem tekinthetett „idegennek” és túl távolinak. A kormányzat, amely kezdte benne, nem egészen indokolatlanul, a jövendő egyik, számára legalkalmasabb politikai vezetőjét felfedezni, az országgyűlés végén külföldi tanulmányútra küldte, a büntető törvénykönyv megalkotására kiküldött bizottság egyik tagjaként. Dessewffy Párizsban Thiers-rel találkozott, és Heinét is meglátogatta, de a legnagyobb hatást Anglia tette rá. Ez volt ugyanis az ő szemében – mint 1840 nyarán írta egyik londoni levelében – az a „csodálatos ország”, amely úgy korszerűsödik, a reformokat úgy valósítja meg, hogy közben „lényegében véve arisztokratikus és monarchikus” marad. Ilyen feltétellel Magyarországon is hajlandó volt tehát vállalni bizonyos, ha nem is messzemenő reformokat, de természetesen a kormánnyal szövetségben, egyazon fronton, elsősorban főnemesi érdekből, de részint azért is, mivel külpolitikai, nemzetközi távlatból nézve a Habsburg-monarchia és Magyarország helyzetét úgy látta, hogy a fennálló európai hatalmi helyzetben lehetetlen Magyarországon bármi fontosabbat a kormány ellenében harc útján megvalósítani.

Külföldi útjáról hazatérve először állítólag egy német nyelvű hírlap irányítására kapott Heckenasttól ajánlatot. Egyideig foglalkozott is e gondolattal, szerkesztőnek {I-741.} a két nyelven író s vele és családjával, mint láttuk, előzőleg is kapcsolatban álló Hírnök irányítóját, Orosz Józsefet szemelte ki, bár annak emberi magatartásában konzervatív buzgalma ellenére sem bízott eléggé. A Pesti Hírlap növekvő sikere nyomán azonban hamar nyilvánvalóvá vált előtte, hogy az általa képviselt politikai irányzatnak is saját, magyar nyelvű politikai orgánumban kell a harcot az új ellenféllel szemben felvennie. E célra sikerült, mint láttuk, a Világot megszereznie. Ennek hasábjain kezdte 1841 szeptemberétől közzétenni iránymutatónak szánt, a Pesti Hírlappal szüntelenül vitában álló, elvi politikai cikkeit, XYZ jel alatt, amelyről azonban mindenki pontosan tudta, hogy kit takar. E vezércikkek a Világ Közügyre átkeresztelt belföldi rovatának élén, mind saját cím alatt láttak napvilágot. A többi rovat közül megmaradt az Őr, polémiákkal, kisebb értekezésekkel, azután a külföldi híranyag. A hirdetések Hírlő cím alatt voltak a lap végén olvashatók.

Dessewffy mindössze pár hónapig fejthette csak ki e működést. Korai halála, 1842 elején, harmincnégy éves korában, megakadályozta, hogy a továbbiakban esetleg hatalomra jutva, mint maga is várta: a kancellári székben tegyen tanúságot vezetői kvalitásairól. Mindaz ugyanis, amivel utóbb folytatói, gróf Apponyi György és társai az adminisztrátori rendszer élén próbálkoztak, alapjában véve az ő elképzeléseinek volt gyengébb kivitelű, meglehetősen sikerületlen alkalmazása. Nem csoda, hogy Wesselényi még évekkel halála után is mint „e hon legveszedelmesebbé válandó emberét” emlegette. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Dessewffy az új konzervatívok ügyét egyénileg a kor egyik kiemelkedő politikai tehetségeként képviselte, és hogy mind politikai hírlapíróként, mint debatterként, Pest megye gyűlésein, Kossuth legjelentősebb, mondhatni egyetlen igazán komoly ellenfelének bizonyult. Szalay László utóbb, a Pesti Hírlap 1845. február 2-i számában a fontos ellenfélnek kijáró elismeréssel idézte fel emlékét. Szerinte Dessewffy cikkei rendkívüli képességekről tettek tanúságot. Elveit, amelyekről azt remélte, „hogy azokat egy nap maga fogja a kormányrúdnál a majdan szükségesnek látszó módosításokkal alkalmazhatni”, sokan támadták ugyan, de teljesen akkoriban nem tudták megcáfolni, mivel ez – a centralista Szalay szerint – „csak az alkotmányos központosítás elveivel lehetséges”. A legemlékezetesebb szavakkal azonban maga Kossuth búcsúztatta ellenfelét, mindjárt halálakor, a Pesti Hírlap hasábjain: „Mennyi ész, mennyi akarat, mennyi tettvágy, milly lángoló érzelem, mennyi remények, s mi fényes jövendő voltak e névhez csatolva! …És nekem gróf Dessewffy Aurél politicai ellenfelem volt: de éppen mivel az volt, mély tiszteletem, mellyel értelmi felsőbbségének hódolok, nem elfogultságból eredett.”

Dessewffy cikkei nem mérkőzhettek Kossuth stílusának egyéni megelevenítő erejével. Világos, egyszerű fogalmazásukkal és célratörő okfejtésükkel azonban előnyösen különböztek az egykorú publicisztika szokásos termékeitől. A konzervatív és kormánypárti tábor hívei, érezve népszerűtlenségüket a nemesi közvélemény ellenzéki, liberális rétegeiben, rendszerint két, egymással ellentétes hibába estek. Hol óvatoskodva leplezni próbálták, amit akartak, és nem mertek vele nyíltan kilépni, hol viszont, az ellenkező végletbe esve, emócióktól fűtve, gorombán próbálták ellenfeleiket letorkolni. Dessewffy egyebek közt éppen azzal lett táborának legjelentősebb publicistája, hogy nyíltan, élesen, mondhatni merészen, de ugyanakkor inkább {I-742.} a racionális meggyőzés eszközeivel fejtette ki, amit akart, nem törődve azzal, hogy esetleg népszerűtlen. Ami mögött nem nehéz határozott egyéni, és egyben osztály-öntudatát felfedeznünk. Mivel jó vitakészséggel rendelkezett, könnyen észrevette és ki is használta ellenfeleinek esetleges gyenge pontjait.

Fő céltáblája persze a Pesti Hírlap volt, amelynek fent körvonalazott programját szinte minden fő témakörben sorra megtámadta. Mindjárt első vezércikkében a megyék kérdését vette elő. (1841. 73.) Nem sokkal utána már a szabad földét. (1841. 75.) Vegyük azonban itt előre azt a már idézett, négyrészes cikksorozatát, amellyel a Széchenyi – Kossuth-vitában foglalt állást. (1841. 76–79.) A Kelet Népe közzétételét mint említettük, Széchenyi részéről taktikailag helytelennek tartotta, vádjai hangszerelését pedig túlzottnak. De azért lényegében véve mégis inkább Széchenyi mellett foglalt állást. Szerinte nem pusztán rémkép az, amit Széchenyi a Hírlapban lát, ha színei túl sötétek is. Minden lapnak van ugyanis bevallott célja, de „az írott sorok közt láthatatlan betűkben áll más valami”. A Pesti Hírlap „hízeleg a szenvedélyeknek”, az ifjúságnak, és az amúgyis nehezen kezelhető megyék mohóságát fokozza, hogy hatáskörükön az állami egység rovására túllépjenek. Ez az, ami Dessewffy szerint Széchenyi számításából is kimaradt. Annál veszélyesebbnek tartja, hogy Kossuth a megyére építi elképzeléseit, és még a reform országos ügyét is ötvenkétfelé szabdalja. Kossuth összefűző elemei: a közvéleményt irányító, központi hírlap, a megyék élén a központi: Pest, s bennük néhány központi ember, nem pótolhatják az egységes államhatalmat. Ennek híján pedig vajon mi biztosítja a törvények végrehajtását? „Ezen ABC-jéről a statustudománynak Kossuth Lajos terjedékeny lapjában még soha egy sort nem olvastam.” Ha Bécs a birodalmat, az ellenzék pedig a megyét, akkor Dessewffy a kettő között a magyar állam vezetését akarta erősíteni, de persze úgy, hogy ezt az államvezetést, összhangban a birodalommal, az ő párthívei kapják kezükbe. Az államhatalom viszonylagos gyengeségét a nemesi megyékkel szemben, tudjuk, a centralisták is észrevették és hibáztatták. Ők azonban ezt a hiányosságot egészen mással: a parlamenti kormány bevezetésével akarták orvosolni, amit viszont Dessewffy utasított el magától, mint valami távoli utópiát. A nemesi ellenzék megyekultuszával és hagyományos bizalmatlanságával szemben, minden központi kormányzat nélkül megbénul maga az állam is. „Igenis kormányember vagyok – írta –, … a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.”

A Pesti Hírlap javaslatai ellen foglalt állást Dessewffy a szabad föld, az örökváltság kérdésében is. S midőn Kossuth 1841 őszén, mint említettük, másodszor is fellépett az örökváltság ügyében, Dessewffy a Világ 75. számában sietve, s tőle szinte szokatlan, érzékeny felháborodással reagált: „Ismét Pesti Hírlap és ismét szabad föld és ismét kényszerített megváltás, mi lesz ebből, a birtoknak örökös fenyegetéséből?” – „Megállj, le a sarukkal, a hely, melyhez közelítesz, szent.” Mármint a tulajdon szentsége az, amelyhez Kossuth, szerinte „bűnös lábakkal” közelít. Dessewffy egyébként a fontolva haladás híveként, nem vetette el mereven az örökváltság lehetőségét, sőt késznek mutatkozott egy olyan megoldást elfogadni, amely hasznos a népnek, „de a birtokosok kára nélkül is kivihető”. Mert ahhoz természetesen {I-743.} ragaszkodott, hogy az örökváltság csak „teljes és valóságos kárpótlás” ellenében képzelhető. E kiindulás után azonban szépen sorra vette az addig felmerült terveket, s hibáikat tűhegyre szedve kimutatta, hogy „sűrű homály fekszik rajtok” és hogy kivihetetlenek. Amiből ténylegesen végül is arra jutott, hogy az örökváltság ily módokon megvalósíthatatlan, és hogy éppen ezért nagyon veszedelmes, ha a Pesti Hírlap e téren hiábavaló reményeket kelt s egyben szenvedélyeket. Kossuth előremutató igyekezete így torzul Dessewffy bírálatában valamiféle olyan irreális, meggondolatlan hevületté, amelyet „a megfontolás fagyos vizével” kell „óránként öntözgetni”. S még a korrekt formákra rendszerint ügyelő Dessewffy is hajlandó a fogalmak olyan félremagyarázására, mint hogy a „szabad föld” olyan földet jelent, amelynek birtokosa nem adózik.

S a vita folytatódott az ősz folyamán, hol ilyen, hol olyan téma körül. Kifogásolta Dessewffy, hogy a Pesti Hírlap becsmérlő hangon ír neki nem tetsző külföldi udvarokról, így Franciaországban Lajos Fülöp rendszeréről, holott az az európai békét segít fenntartani. (Külpolitika és hazafiság, 1841. 81.) Valamivel utóbb pedig gróf Zay Károlynak a szlovák mozgalom ellen protestáns uniót javasló röpiratát támadta meg, hamar felismerve, hogy ez a szerencsétlen elképzelés könnyű támadási alkalmat nyújt támogatója: a Pesti Hírlap ellen is. Hibáztatta Zayt, hogy „sikert remél, midőn a szlávokat éppen abban, mi a nemes kebelnél legszentebb, öszleges individualitásukban nyersen megtámadja, midőn tőlük világosan s félre nem magyarázható szavakban parancsolólag igényli a protestantismus nevében azt, mit a magyar törvényhozás tőlük haza s közalkotmány nevében soha sem követelt: nemzetiségük feláldozását!” És „vak buzgalmában” nem veszi észre, hogy „homlokegyenest ön szándéka ellen rugaszkodik”. (1841. 90.) Közvetlenül a Pesti Hírlap és Kossuth ellen irányult, amit Dessewffy az Időszaki sajtó hivatása címen a Világ 92. számában kifejtett: „Az időszaki sajtótól minduntalan új meg új terveket s javaslatokat igényleni oly gondolat, mely már magában is annak hivatása körüli fonák fogalmakon épül.” Európa alkotmányos országaiban más a sajtó funkciója. Ezért „figyelmeztetés, gondolatébresztés, eszmék tisztába hozása, fonák elvek czáfolata, ezek sokkal inkább feladásai a már csak lapjainak szűke miatt is némi felszínességre kárhoztatott időszaki sajtónak, mint azon szakadatlan tervezés, melyben p. o. a Pesti Hírlap bővelkedik.”

A Világ, névtelenül, már 1841. december 15-én reagált Kossuthnak arra a vezércikkére, amely a Pesti Hírlap 96. számában Birtokaristocratia cím alatt a köznemességnek igényelt vezető szerepet az átalakulásban, és elvetette azt a „gyűlöletes doctrinát”, hogy a nagybirtoknak kellene túlnyomó befolyással bírnia. Dessewffy azonban szükségesnek látta, hogy egy hét múlva személyesen fűzzön „kiegészítő észrevételek” -et a cikkhez. (1841. 102.) Nem szándéka – írta – az arisztokráciát dicsőíteni. Csak a magyar nyelv és a haza ügyeinek ismerete, „a nemzet minden érdekivel összeforrás” biztosíthatja „ezen osztály részére azon befolyást, mellyet helyzeténél fogva igényelhet”. A „középrendű nemességnek” pedig ő is barátja. Ez népes, ügyes, a neki átadott hatáskört jól betölti, sőt egyre erősebb, öntudatosabb a liberális eszméket pártoló ifjabb nemzedék jóvoltából. „De ha fonákul kezdi űzni hatalmát, akkor megzavarodik az egyensúly, s ha a birtokosakat ostromállapotba {I-744.} kezdi tenni, akkor ezek … visszaveszik kezeikbe elvi és engedményi kérdésekre nézve a vezérséget.” A hang itt szinte fenyegető, és a szemmérték kissé furcsa is: mintha a politikai erőviszonyok a kiváltságos osztályon belül egyszerűen a főnemesek elhatározásától függnének. S ezen nem sokat változtat, hogy utána viszont Dessewffy a Pesti Hírlap fenyegető hangnemét kifogásolja, meg azt, hogy azt hiszi: csak ő képviseli a közvéleményt. „Látni kellett volna – tette hozzá –, hogy Magyarországon jelenleg még csak a mivelt osztályok egyesítése által valósíthatni a haladás eszméit és így nem kellett volna ezeknek egyikére jóformán ráriasztani.”

Az új esztendő első számában, amely immár három hasábos alakban látott napvilágot, Dessewffy Visszapillantás 1841-re cím alatt az elmúlt év mérlegét próbálta felállítani. Mindenekelőtt persze a kormány érdemeit emelte ki: európai békepolitikáját, valamint, Magyarország viszonylatában, a törvényességet, az alkotmány tiszteletben tartását. Külön, bővebben kitért azután a sajtó kérdésére is. „A nemzeti közélet egyik fő ágát képezte, múlt évben az időszaki sajtó.” Név nélkül, de félreérthetetlenül utalt Kossuthra: „Egy helybeli bajtársunknak jutott az a szerencse: e részben minden mások előtt szélesebb, az országban eddig ismeretlen téren működhetni.” Működése nagy figyelmet keltett, „élvezte azon sikert, melly a szabadabban mozgó időszaki sajtót … fellépése első időszakában mindenütt kíséri”. Felvetette a kor kérdéseit, de „sokban aggodalmat támasztott működése s az ingerlő modor, mellyben azt gyakorolta”. Ezt az aggodalmat fejezte ki Széchenyi. Érdekes, hogy Dessewffy szerint e vita valamiféle egyensúlyi helyzetet, munkamegosztást hozott létre a két lap között: „Azóta egymásnak ellenőrködik a két újságlap, a Pesti Hírlap nagyobb vigyázattal, mint azelőtt, de változatlan elvekkel a haladás, párt orgánjának vallván magát, a Világ gondosan felfödözve minden túlságot, gáncsolva minden balfogást, kárhoztatva minden jogsértést, mellyek törvényes állapotunkon sebet ejthetnének.”

Dessewffy publicisztikai működése az új év elején lényegében véve véget ért. Cikkei, összegyűjtve, rövidesen külön könyvben is megjelentek. A Világ 1842. február 12-i száma azonban már nekrológját közölte. Helyét más, részint korábban is közreműködő, részint újabb munkatársaknak kellett betölteniök. A Világ pályafutásának második, konzervatív szakaszán belül az első, jelentősebb, de rövidebb alszakasz ezzel véget ért, és megkezdődött a második, hosszabb, színtelenebb alszakasz.

A korábbi cikkírók közül a szerkesztőről, Jablanczyról tudjuk, hogy Politikai osztályzatok cím alatt hat részből álló cikksorozatot tett közzé a Világ 91 – 104. számaiban, 1841 decemberében. Az első cikkeket ugyan névtelenül, de az utolsót már aláírásával tette közzé. Egyebek közt előadta, hogy Magyarországon „a nemes és pórtömeg, azaz a nemzet- testnek legnagyobb része” alapjában véve konzervatívi hogy hazafinak nemcsak az ellenzék s a Pesti Hírlap köre tekinthető, valamint hogy a divatos „szabadelvűség” nem más, mint „korlát-nem-szenvedés” és követelőzés. A szerkesztő láthatólag nemcsak színvonalban, hanem a konzervatív politikai hajlékonyságban is elmaradt patrónusa mögött. Közben a Világ 101. száma, 1841. december 18-án, programot tett közzé a „szerkesztőség” nevében. Eszerint a lap először is mérsékletre int, „a népvágyató eszmék rohama ellenében” (a „népvágyató” kifejezést Jablanczy szerette használni), viszont „barátságosan” nyílik meg „a jószándékú {I-745.} haladás elvének” ; hiszen második célja éppen „a haladási eszméknek” átgondolása és terjesztése, míg a harmadik a „legszigorúbb ellenőrködés”, hogy az országot megóvják „a mystificatiók káros befolyásától, melly a kisebb rész nagy lármájának túlbecsülésében rejlik”.

1842 elején, már a 3. számtól kezdve, új konzervatív főnemes tekintély tűnt fel a Világ hasábjain. Gróf Sztáray Albert – egyébként Dessewffy rokona anyai ágon – már 1841-ben vitát provokált Kossuthtal, a Századunkban azt javasolva, hogy a megyei háziadót ezentúl a nemesség, de csak a nemesség fizesse, hiszen saját beligazgatásáról van szó, viszont soraiból kinek-kinek hozzájárulása arányában nyomjon többet vagy kevesebbet szava, ami persze a nagybirtokosok befolyását biztosította volna. Most, a Világ munkatársaként, Nagymihályi levelek című cikksorozatában fejtette ki nézeteit. Részint újra erről írt, hangsúlyozva, hogy az adómentesség megszüntetése a birtokosnak is érdeke, viszont a „proletárius” nemességgel szemben neki túlsúllyal kell bírnia. Mindezt a Pesti Hírlappal és a „demagóg” állásponttal vitázva adta elő. (1842. 3.) Ezután az örökváltsággal foglalkozott, amelyről szerinte nem biztos, hogy a parasztok mind akarják; egyúttal pedig Kossuthot azzal vádolta, hogy a földesúri kárpótlás ellen izgatja a parasztokat. (1842. 5, 6.) Utóbb, 1842. február 26-án a vámszövetségről írt vezércikket, ismét Kossuthtal vitázva. Ebben azt állította, hogy a német vámszövetséghez csatlakozás nem fenyegetné nemzetiségünket, viszont ha Magyarország különválna Ausztriától, akkor a „szláv birodalom” politikáját kényszerülne követni. Közben, február elején, gróf Forgách István már nyílt gorombaságokat engedett meg magának „adóviszonyaink” tárgyalása során, olyanokat írva, hogy a „radikálisok” vezetői „vagyonuk csekély voltánál fogva a fennállónak feldöntésétől várják jelen helyzetök javulását”. (1842. 12.) Voltak persze más, szerényebb társadalmi rangú munkatársak is. Helyi levelezők Mosonból vagy Máramarosból konzervatív szempontból bírálták, cáfolták a Pesti Hírlap ellenzéki szellemű tudósításait. Szepesváry Károly az Őr rovatban Ludvigh Jánosnak a Pesti Hírlap 89. számában a tized ellen közzétett fejtegetéseit kritizálta. Az örök állhatatlan és féldilettáns Fogarasi János pedig most itt keresett alkalmat arra, hogy Trefortnak Bankügy című munkáját támadni tudja. A Világ polémiája általában nemcsak kiszélesült, és sorra szinte minden rovatot elöntött, hanem színvonala is gyengébbé, s hangneme, főleg, nyersebbé változott, amióta Jablanczy, Dessewffy megbetegedésével, a lap élén egyedül maradt. Borsos, kiadó-tulajdonosi minőségében, úgy látszik hamar meghökkent e jelenségek kedvezőtlen visszhangja, a növekvő népszerűtlenség miatt, vagy pedig esetleg megint valami presszió alá került. Mindenesetre úgy döntött, hogy a lap szerkesztésében és irányításában megpróbál valami változást eszközölni.

A változás első jeleként az 1842. február 19-i számban A. jelzéssel, de aláíratlanul, egy Nyilatkozat látott napvilágot. Ennek szerzője, első személyben, hangsúlyozottan Dessewffy Aurél követőjeként, mindenkit arra kért, hogy addig is, amíg politikai elveit bővebben kifejtheti, tegyék félre az ellenségeskedést. „Bármilyenek legyenek is politikai nézeteink, egymást ellenségeknek ne tekintsük.” Hiszen „minden alkotmányos úton haladni kívánó hazafinak törekvése azonegy”, a vita csak az eszközök kiválasztásáról folyik, ha persze vannak is közös ellenfelek. E viszonylag {I-746.} konciliánsabb hangnemet, mint már tudjuk, a szerkesztésbe, illetve pontosabban: a politikai irányításba akkor bekapcsolódó Andrásy József ütötte meg. Az ő neve rejlett ugyanis az A. jel mögött. Andrásy (1806 – 1852), néhány régebbi szerzőnk feltételezésétől eltérően, nem az ismert grófi család, hanem egy hasonló nevű köznemesi familia sarja volt. Azon kívül, hogy királyi tanácsos lett és egyidőben, ha igaz, Esztergom megye követe volt, életéről igen keveset tudunk. Politikai irányító, mondjuk így: főmunkatársi szerepe egyébként nem azt jelentette még, hogy a tényleges szerkesztési munkát is ő vette át. Erre a szerepre Borsos Szenvey Józsefet kérte fel, aki korábban, mint emlékszünk, a Jelenkor segédszerkesztője volt, és aki a Világban, úgy látszik, már Dessewffy idején is közreműködött. Tőle nyilvánvalóan várható volt, hogy ugyancsak mérsékeltebb árnyalatot fog képviselni. Pontosabban: Borsos az ő nevét terjesztette fel a helytartótanács elé, amelynek engedélye nélkül hivatalos szerkesztő-változás nem történhetett. Az ügy lebonyolítása nem ment azonnal. Jablanczy írásai azonban már ettől kezdve eltűntek a lapból, ha az előző évben megjelenteket utólag, összegyűjtve, ki is adatta (Adatok átalakulási első mozgalmaink történetéhez, 1842). Csak egy alkalommal bukkant újra fel, közvetlenül máj. 31-i hivatalos távozása után, június 4-én, a Világ 45. számában. Ekkor előadta, hogy ő ugyan Dessewffy halála óta ténylegesen már nem vett részt a szerkesztésben, de mivel az közben is az ő neve alatt és az ő „jogával” folytatódott, szükségesnek tartja beleszólni a Kossuthtal kialakult polémiába. E szám végén most már Borsos is bejelentette, hogy Jablanczy a szerkesztésből kilépett. A lap hátoldalán a 49. számtól kezdve szerepelt végre Szenvey József „szerkesztő” neve.

Politikai nézeteit Andrásy, mint ígérte, nem sokkal első nyilatkozata után, Haladás című két részes vezércikkében fejtette ki (1842. 16, 18.), továbbra is csak A. jel mögött. Helyes és szükséges haladnunk – olvassuk itt –, de persze néhány szempont figyelembe vételével. Ilyen az, hogy „hazánk jelen állapotjára és szellemi s anyagi erejére” kell közben tekintettel lennünk; azután az, hogy „fennálló törvényeink tiszteletben tartásával” kell eljárnunk, hiszen a veszélyt az „önkény vagy szabadosság” jelentheti. S a sor még folytatódik: a cél nem szentesíti az eszközöket, ez utóbbiak tehát „erkölcsileg jók legyenek”, továbbá „a haladási eszmék elfogadására a nemzet készíttessék elő” és végül: „a tulajdonnak sérthetetlen fenntartásával” kell haladnunk. A hangnem kétségtelenül változott. De maga a haladási készség, e sok körülszabdalás után, bizony mind soványabbnak ígérkezett.

Valóban: az egymást követő számokat átlapozva azt találjuk, hogy a lényeg s egyben a Pesti Hírlap elleni hadakozás tovább folytatódott. Egy névtelen cikkíró egyetért a Pesti Hírlappal abban, hogy „nemzetiség semmi áron fel nem áldozható”, de úgy látja, hogy a német vámszövetséghez való csatlakozás nem is fenyeget ilyen veszéllyel, sőt a cári birodalommal szemben „nemzeti függetlenségünk fenntartására is védelmet nyújthat. (1842. 20.) Pár nap múlva az Őr rovat a Pesti Hírlap örökváltságcikkeit támadja meg. Kifogásolja, hogy a Pesti Hírlap szerint neki „pártja” van, de a Világnak „urai” vannak. „Mi eddig mindig azt hittük, hogy a Pesti Hírlap pártjának van ura, mert magunkról mindig tudtuk, hogy sem uraink, sem pártunk nincsenek, hanem olvasóink, dolgozótársaink, s irányuk pártolóji” vannak. (1842. 22.) Lónyay Gábor, aki a Hírlap március 3-i számának Értekező rovatában az örökváltságot {I-747.} illetően Sztáray Nagymihályi leveleivel szállt vitába, úgy jellemezte a Világ modorát: ha „törvény előtti egyenlőségről van szó, birtokegyenlőséget, birtokosztást, communismust” kiabálnak, „midőn a birtok fölszabadításáról, kötelező megváltásról van szó, a tulajdon sérthetetlenségéről beszélnek”. A Világ persze a válasszal nem maradt adós. Tiltakozott ugyan az ellen, hogy őket a Hírlap „csupa negatio embereinek” nevezte, sőt ünnepélyesen kijelentette, hogy ők készek „az alkotmányos politika jóvoltában részesíteni” az abból még kizártakat, – de persze „vagyon, értelmesség, és erkölcsiség javalta kezességek mellett”, s az örökváltságról is hajlandók beszélni teljes kárpótlás ellenében, de igenis helytelenítik azok működését, „kik agitatiojok által gyanút ébresztettek” és „a kérdést a gyakorlati vitatás mezejéről a képzelet régióiba vitték által”. (1842. 23.) Igaz, hogy időnként más jellegű nevek is felbukkantak a Világ hasábjain: Haraszthy Samu most itt ismertette Bentham egyik könyvének magyar fordítását (1842. 19.), Kunoss Endre pedig a népnevelésről cikkezett. (1842. 50.) De Sztáray is folytatta a Hírlappal polémiáit a „statusgazdaság” és a háziadó kérdéseiről (1842. 27, 31, 32.), egy gr. S. A.–1. betűjelet szerző, valószínűleg gróf Szécsen Antal, utóbb a konzervatív pártprogram megfogalmazója szerint pedig a „megfontolt haladásnak érdeme”, hogy a „radicalis felekezet újítási terveinek árját félbeszakaszták”. (1842. 28.) Maga Andrásy József is vezércikkek hosszú során át vitatkozott a Hírlappal a háziadó ügyében. Szembetűnő volt gróf Dessewffy Emil (Aurél fivére) előtérbe nyomulása is a Világ hasábjain. A lap több folytatáson át ismertette Dessewffy egykori cikkei: az Alföldi Levelek új kiadását. Midőn pedig Fogarasi János most ebbe is belekötött a bankok ügyében, amelyhez szerinte más nem érthetett, Dessewffy az Őr rovatban erélyes mozdulattal söpörte félre az okvetetlenkedőt. (1842. 38.) Utóbb meg a Pesti Hírlapot vádolta azzal, hogy a dolgokat oly eltorzítva és oly „veszélyes következtetések” kíséretében adja elő, amelyek már az „igazságtalan pártoskodás bélyegét viselik”. (1842. 45.) Dessewffy a megyékben is a nagybirtok és nem a polgári haladás szemszögéből igyekezett Kossuthtal szemben hibákat is felfedezni!

A Világ 1842 utolsó napján, mérlegre vetve a Pesti Hírlap két esztendejét, azt állította, hogy Kossuthék sem tudtak keresztülvinni abból a sok mindenből, aminek nekivágtak: „A szatmári 12 pont megbukott azon megyékben, hol keletkezett .. . a Hírlap örökváltsági és banktervei tökéletesen el vannak felejtve.” Kossuth tervein valami „sajátszerű átok fekszik, mert amihez hozzányúlt, majdnem minden roszszabb állapotban van, mint azelőtt”. Az 1843 – 44-i országgyűlés, a nemesi liberális reformellenzék átmeneti válsága idején a konzervatívok valóban gyakran úgy látták, hogy a nagy átalakulás ügye alapjában véve elakadt. A jövő azonban mégsem őket igazolta. A Világ egyébként, mint említettük, 1844 június végén megszűnt, pontosabban: funkcióját, a konzervatív politika szolgálatában, a gróf Dessewffy Emil irányítása alatt ekkor megindult Budapesti Híradónak adta át.

A Világ, amíg fennállt, a konzervatív erőknek nem egyetlen lapja volt, bár a legjelentősebb valamennyi közt, főleg amíg Dessewffy Aurél állt az élén. Mellette tovább is megjelent, hetenként kétszer, Pozsonyban, Orosz Józsefnek az előző időszakban indult Hírnöke. E lap formája, beosztása lényegében véve nem igen változott. Helyi krónikáját egyideig Büky László pozsonyi ügyvéd vezette. Kis Futár {I-748.} címen volt egy tárcaszerű rovata is. Az új, nagyobb mozgási lehetőséggel élve, amelyet egyébként a kormány érdemeként örömmel üdvözölt, a lap részletesebben kezdte ismertetni a törvényhatósági mozgalmakat a megyegyűléseket, olykor a külföldi híranyag rovására is. Kormánypártiságát különösen e tudósítások bíráló hangneme mutatta világosan. Orosz ugyanis abban is korábbi vonalát folytatta, hogy úgy tett, mintha nem tartoznék egyik táborba sem, és időnként lapjának „minden párton kívüli állását” hangoztatta. E manőverrel összefért, hogy időnként megcsipkedte nemcsak a Jelenkort, hanem – persze inkább jobbról, mint balról – a Világot is, amiért Dessewffy Aurél egy-két alkalommal annyira bosszankodott, hogy közbe akart lépni a pozsonyi cenzúránál is. E látszat-pártatlansághoz tartozott azután az is, hogy Orosz a Pesti Hírlap elleni támadásokat inkább a többi konzervatív lapnak engedte át, s ő maga időnként úgy tett, mintha a Hírlap reformirányát alapjában véve jogosnak tartaná. Annyit ezzel többé-kevésbé elért, hogy könnyebben akadtak olyan munkatársai, akik egyébként nem szívesen exponálták magukat a konzervatív politika védelmében. Magvassy Károly pedagógiai író a Pesti Hírlapban, de Orosz lapjában is közölt cikkeket. Bárándy János a Hírnök melléklapjában: a Századunkban tett közzé statisztikai tárgyú írásokat. Ami persze Oroszt nem gátolta abban, hogy helyt adjon igen exponáltan konzervatív szerzőknek: gróf Sztáray Albertnek, sőt a szélsőségesen retrográd Ponori Thewrewk Józsefnek is, akinek bizarr és sikerületlen útirajzait hosszú időn át folytatásokban közölte. Kunoss Endre viszont, Vajda Péter barátja, aki 1841-ben a Világ és a Pesti Hírlap munkatársa volt, 1843-ban a Hírnök országgyűlési tudósítója és egyben segédszerkesztője lett. Az új diéta tanácskozásairól ugyanis Orosz, a pozsonyi helyszín előnyeit kihasználva, igyekezett mind bővebb beszámolókat közölni, e célra fél ívvel megtoldva lapjának terjedelmét, Kunoss barátja, Gasparich Kilit ferences barát, akit utóbb, 1853-ban forradalmi tevékenység címén kivégeztek, ugyancsak írt róla a Hírnökbe. Sillye Gábor, aki 49 után, mint volt hajdúkerületi főkapitány, hét évig ült osztrák börtönökben, egyideig szintén a Hírnök szerkesztőségi munkatársa volt Pozsonyban, ahová 1843-ban fiatal követi írnokként került. Schultz (Birányi) Ákos, aki először a Pesti Hírlapnál dolgozott, 1844-ben került át segédszerkesztőnek a Hírnökhöz, 1848-ban, mint tudjuk, a forradalmi ifjak közé tartozott. Mindez azonban Orosz lapjának hanyatlását nem tarthatta fel. 1844 nyarán, mint alább még említeni fogjuk, egy darabig arról volt szó, hogy a Hírnök Pestre települ át, és Kossuth veszi kézbe, miután a Pesti Hírlaptól távoznia kellett. Erre nem került sor. S az országgyűlés után Pozsonynak inkább már hátrányai voltak érezhetők az új irodalmi és politikai központtal: Pest-Budával szemben. 1845-re a Hírnök terjedelme ismét szerényebbre csökkent. Orosz ezután is tudott elvétve figyelmet érdemlő cikkeket közölni, így a melléklapban liberális történetírásunk úttörője, Horváth Mihály 18. századi tárgyú írásait. A nagyobb feltűnést azonban, nem pozitív értelemben, inkább azok a támadások keltették, amelyeket Petőfi versei ellen tett közzé egykori barátja és iskolatársa, Szeberényi Lajos. Ezzel az akkorddal le is zárhatjuk a Hírnök utolsó, hanyatló szakaszának történetét, amely 1845 nyarán végleg befejeződött.

A Hírnöktől is jobbfelé megint egy másik konzervatív árnyalatú orgánummal: a {I-749.} Nemzeti Újsággal találkozunk. Ebben, új cím alatt, tulajdonképpen Kultsár István özvegyének négy évtized óta fennálló régi lapja: a Hazai és Külföldi Tudósítások folytatódott. Szerkesztését, még a címváltozás előtt, 1839 őszén vette át Nagy Pál nyugalmazott nagyváradi akadémiai tanár, aki azután a szokott beosztásban megjelenő és egyébként színtelennek indult lapot a Pesti Hírlappal klerikális-konzervatív oldalról vitába szálló politikai orgánummá fejlesztette. Melléklapja, a Hasznos Mulatságok hasábjain 1841. november 1-től kezdve „Kis tükör” címen új sorozatot nyitott, amely egyik munkatársa: Nagy Ferdinánd vezetése alatt mindjárt az elején a Kelet Népe körüli vitával foglalkozott, ekkor még az „okos haladást, mérsékletet” tűzte maga elé, de hamarosan oly éles, goromba modorban támadta a Pesti Hírlapot, hogy az visszatetszést keltett saját olvasói körében is. A két lap ellentétére sajátos fényt vetett 1841 novemberében egy incidens: Kossuth szolgája az esti sötétben elverte Hindy Jánost, a Nemzeti Újság Hírlap-ellenességéről ismert segédszerkesztőjét, mivel benne vélte azt az „éjmadarat” felfedezni, aki a környéket becsmérlő feliratokkal éktelenítette; az eset, persze igen különböző megvilágításban, a sajtóban is nyilvánosságot kapott. A legnagyobb felháborodást a Kis tükör azzal idézte elő, hogy Kölcsey emlékét támadta meg: a Himnusz költőjét méltatlannak nevezte arra, hogy szobrot állítsanak neki. Ezt az otrombaságot oly széles körű felzúdulás követte, hogy Nagy Pálnak távoznia kellett a szerkesztői posztról. Helyét 1842. június 8-án Kovacsóczy Mihály foglalta el, akivel már találkoztunk a hazai sajtó reformkor előtti időszakában. Kovacsóczy, az idők jeleként, ugyancsak szükségesnek látta a „haladást” emlegetni, ha „izgatás nélkül” is, de azt nyíltan, előre megírta, hogy a „vallás, trón s alkotmány” lesz lapjának „védlelke s vezércsillaga”. Igaz: a lapnak korszerűbb formát adott, a vezércikket a melléklapból kiemelve a főlap élére tette át Korunk ügyei cím alatt, és Ikervárosi hírnök címen olyan rovatot nyitott, amely a Hírlap Fővárosi Újdonságait próbálta utánozni. Ilyen vonatkozásban a Nemzeti Újság színvonalának emelkedését Kossuth is elismerte a Pesti Hírlap 1843. március 12-i számában. A lényegen: a politikai szembenálláson azonban ez mitsem változtatott. Sőt az ellentét rövidesen, ha lehet, még élesebbé vált, elsősorban a Nemzeti Újság egyik munkatársa, Déry (Mráz) Mihály, a Rókus kórház lelkésze (utóbb cenzor) miatt, aki például a Lapvizsga című rovatba Kossuth egyik cikkének a horvátországi portakivetést, tehát alapjában véve jelentéktelen részletkérdést illető állítását „tudatlanságból eredő sült hazugságnak” nevezte. Kossuth erre a Hírlap 1843. március 19-i számában, Pakróczos modor cím alatt, érthető felindultsággal válaszolt, megtámadva, mint szerkesztőt, Kovacsóczyt is. A lap szembetűnően klerikális, ultramontán jellege, s az a tény, hogy állandóan az egyház érdekeit védelmezte, és hogy mind olvasóinak, mind munkatársainak nagy része az egyháziak sorából rekrutálódott, azután sem változott, hogy irányítását 1844. június 12-én gróf Mailáth János ragadta kezébe, akinek Kovacsóczyt társszerzőként alája rendelték. Mailáth mint műfordító és többé-kevésbé dilettáns történeti dolgozatok szerzője bizonyos irodalmi névvel rendelkezett, ha különösebb, önálló tehetséggel nem is. Aulikus volta és a titkos rendőrséggel való bizalmas kapcsolatai miatt azonban mindettől függetlenül népszerűtlenség és gyanakvás övezte. Hogy Kovacsóczy, aki rövidesen (1846) tüdőbajban meghalt, a lap éléről nem önként távozott, {I-750.} az világosan kitűnik abból a Magyarkák című külföldön, Lipcsében közzétett röpiratból, amelyet föltehetően ő maga írt, vagy esetleg Császár Ferenc, és amely éles támadást intézett nemcsak Kulcsárné, hanem a mögötte álló hazai klérus ellen is. Annyi kétségtelen, hogy a Nemzeti Újságnak, amely eddig egyházi részről anyagi segítséget csak időnként kapott, 1844-ben a püspöki kar határozatilag már rendszeres évi támogatást ígért.

IRODALOM

Csengery Antal: Desewffy Aurél. = Magyar szónokok és státusférfiak. Pest 1851. 229– 283; és: Összegyűjtött munkái II. Bp. 1884. 69–142. – Pulszky Ferenc: Gr. Desewffy Aurél és társai. = BpSz 1874. 4. köt. 21–56. – Réz Mihály: Gr. Desewffy Aurél. = BpSz 1905. 124. köt. 177–188, 355–388. – Kolos István: Gr. Mailáth János. 1786–1855. Bp. 1938. 205 l. – Dezsényi Béla: Nemzeti Újság 1840–1848. Nyolc év egy konzervatív hírlap életéből. = Regnum 1940/41. 313–356. – Uő: Kovacsóczy Mihály és az első magyar napilap terve. = It 1941. 105–110. – Lukácsy Sándor: Vajda Péter, a Világ szerkesztője. = ItK 1971. 278–291. – Fenyő István: Az agrárszövetkezeti gondolat első jelentkezése Magyarországon. = MTud 1966. 510–512. – Zsoldos Jenő: Marx-cikk a pozsonyi Hírnökben. = MKsz 1967. 367–370.