{I-789.} KOSSUTH ÉS A HETILAP

Az ellenfeleknek ezzel a valóságos hadiflottájával szemben, amely széles fronton akarta útját állani, Kossuthnak végül is egyetlen házilag ágyúnaszáddá átalakított, kis teherhajót sikerült szereznie, ha az Iparegyesület szerény Hetilapját egyáltalán lehet bárminő haditengerészeti hasonlattal jelölni. Igaz viszont, hogy ezzel oly váratlan, gyors manővereket hajtott végre, s időnként úgy tűz alá vette a vele szemben álló egységeket, hogy szinte ma is csodálkozunk: miként tudott akár saját lövéseinek hátralökő nyomása alatt is a víz színén maradni.

A Hetilap tervei még 1842 végére visszanyúltak, midőn Kossuth mint iparegyesületi aligazgató foglalta írásba, hogy a kézműveseknek szükségük van egy ilyen ismeretterjesztő orgánumra, az ipari, szakmai újítások figyelemmel kísérése érdekében. A következő évben az ügy már az államtanács elé került. 1844. július 10-én meg is született a határozat, hogy a lapot engedélyezik, ha szorosan témaköréhez tartja magát és az Iparegyesület megbízható szerkesztőt talál. Igaz, Sedlnitzky 1844. december 18-án azt jelentette, hogy Kossuth mint aligazgató, Gyurmán Adolffal, Fényes Elekkel és Vörösmarty Mihállyal összefogva készíti a lap terveit. Az Iparegyesület azonban, miután szerkesztőnek Vállas Antalt jelölte, megkapta az engedélyt, persze továbbra is azzal, hogy lapja csak amolyan gazdasági, szakmai ismeretterjesztő orgánum lehet. A Hetilap első száma 1845. április 1-én látott napvilágot, Kossuth bevezető szavaival, amelyek ismét azt hangsúlyozták, bár kissé szélesebb körvonalakat húzva, hogy a lap az egzakt tudományokat kívánja terjeszteni, egyben tájékoztatni szeretné a közvéleményt a nemzetgazdaságtan kérdéseiről, megvilágítani a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a közlekedés és a vámügy kérdéseit. Eleinte kis negyedrét, tehát a politikai lapokénál kisebb formátumban kéthasábosan jelent meg, nevétől eltérően nem egyszer, hanem kétszer hetenként, kedden és pénteken. Előfizetési ára egy fél évre 3, postán 4 forint volt. A szerkesztőség irodájaként e címet adta meg: Al-Dunasor és Halpiacz, Fridrik-ház 56. Tartalma, legalábbis az első időkben, lényegében véve valóban megfelelt a megszabott célkitűzéseknek. Szakmai ismeretterjesztő cikkek követték benne egymást a vastárgyak acélozásáról, német forrás nyomán, egy „gőz serfőző-készület”-ről, rajzok kíséretében, a cukorrépa és dohány termesztéséről, a burgonyalisztről, a vasutakról, gőzhajózásról, vasgyárakról, valamint kisebb híradások a villámhárítókról, a posztók fekete színéről, Valero gyáráról. Közölt „iparstatisztikai” leírást Eperjesről, Rozsnyó vidékéről, Dunaföldvárról, Brassóról, persze a helyi üzemek ismertetésével, de kiterjedt figyelme a világ nevezetesebb {I-790.} borvidékeire, az angol pamutiparra, Ausztria kereskedelmére, vagy éppen a csehországi ipariskolákra is. Egy-egy szám végén, külön rovatban, „Egyesületi mozgalmak” cím alatt, Csanády jegyző számolt be az Iparegyesület újabb dolgairól. A lap mindössze néhányszáz előfizetővel indult. A cenzúra biztosra vette, hogy ettől a gazdasági szaklaptól sikerül minden politikát távoltartania.

Eleinte, 1845 első időszakában, látszólag Kossuth saját cikkei sem igen léptek ki e témakörből, bár a hazai ipar pártolásáról írva nyilvánvalóan a Védegylet ügyét támogatták. Ebben az évben mindössze hat cikkéről tudunk, igaz viszont, hogy ezek közül az egyik 4, a másik 3 folytatásban látott napvilágot. Kossuth, bár őt is „procatornak nevelte a deákos iskola”, közönségének egycsapásra magyarított műszavakkal magyarázta el a Jacquard-gép működését. A brüsszeli gyáros, De Poorter új szövőszék-találmányáról pedig, amelyet Magyarországnak is szeretett volna megszerezni, több folytatáson át, szinte izgalommal írt. (1845. 16 –18.) Minden új üzem, jobb gép, finomabb áru az ő szemszögéből egy új, és az emberi tudás által boldogabbá tett világ előhírnöke Werbőczi honában. Legújabb iparmozgalmainkról írt cikkében egyenként sorolja fel, dicséri meg, sőt ajánlja a vevők figyelmébe a vállalatokat és áruikat. Lelkesülten jelenti, hogy Valero selyemgyárának hány új csévézője van, és hogy a Teleki-házban már hány üzem működik: „több kézműveseken kívül még Wagner és Goeth selyemgyára, Engländer Herman selyemgyára, Walter József pamutkelmegyára, Weintraub czérnázó és csinozó (appreteur) gyára”, – és örömmel felkiált: „egész kis Manchester en miniature!” (1845. 8, 11 – 13.) Kossuth mellett többször szerepeltek különböző nemzetgazdasági témákkal a lap más munkatársai is, így Gorove István, Nendtwich Károly, Pulszky Ferenc és talán a legsűrűbben, fantáziát mozgató külkereskedelmi reményeket keltve, ifj. Szabó Pál, a Kereskedelmi Társaság szélhámosnak bizonyult igazgatója.

1845 végén Kossuth megpróbálta a lapot határozottabban saját kezébe venni és egyben alkalmasabbá tenni a politikai jellegű funkcióra. Ez volt az az időszak, midőn a centralista Pesti Hírlapot is sikerült, mint láttuk, az ellenzéki egység érdekének alárendelnie, és a horvát ügyben írt Válaszának leközlésére is rábírnia. Vállas, arra hivatkozva, hogy „a practicus életnek az ipar mezején igen nagymértékben feltűnő surlódásait megutálta”, lemondott a Hetilap szerkesztőségéről. Erre az Iparegyesület a lapot szerkesztőként Warga Istvánra bízta, de úgy, hogy egyúttal nyíltan Kossuth felügyelete alá helyezte. Erről tanúskodik az az 1845. december 8-án, Kossuth által fogalmazott Hivatalos jelentés a Hetilap 1846-ik évi folytatására, amely azonban végül is nem láthatott napvilágot. A Hetilapnak – olvassuk ebben – olyan törekvést kell képviselnie, amely az Iparegyesületet „s vele rokon egyesületi mozgalmakat minden cselekvésben keresztül lengi”. Az Iparegyesület az „irányzó befolyást” egy „állandó bizottmányon” át fogja gyakorolni, amelynek elnökletét rá, Kossuthra bízta. Kossuth ezután már saját nevében ígéri, hogy „azon honszeretetet” fogja képviselni, „melyben én túlságot nem ismerek, mellyben azonban a phanatismusig vitt emelkedettség is csak mérséklet”. Arra kell törekedniök, hogy „a statusgazdászat, műipar és kereskedésre nézve a Hetilap elvei és indítványai a nemzet többsége által elfogadtassanak és {I-791.} életbe léptessenek”. A Hetilapnak sem szabad tehát arról lemondania, hogy „a nemzeti meggyőződés alakulását eszközölve a törvényhozást előkészítse”. Ez ugyanis „az időszaki sajtó legnemesebb hivatása”. Ennek megfelelően „járnak el hivatásukban a politicai lapok is, – amelly nem ekkint jár el, az nem egyéb, mint ütő nélküli üres harang”. Ha a politikai lapok megtehetik, hogy „gyakran átszáguldoznak” a Hetilap témáinak terére, „remélnünk lehet az ügyelő hatalmak loyalitásától, hogy a Hetilapnak átszáguldozás nélkül a politica terére, mellyet programmja kizár, legalább saját mezejét szabad leend erélyesen művelnie”. A lap feladatkörének e nem csekély kibővítése után – hiszen ebbe most már beletartoznék a közvélemény formálása és a törvényhozás előkészítése is – következnek a gyakorlati jellegű bejelentések: a Hetilap 1846 elejétől kezdve változott alakban és terjedelemben, nagy negyedrét formában, és kétszer hetenként, ha kell, másfél-két íven fog megjelenni. Előfizetési ára is ennek megfelelően kissé magasabb lesz, félévre 4, postán 5 forint. Előfizetni Kossuth saját szállásán, a Trattner –Károlyi házban lehet, ahol egy iparegyesületi hivatalnok veszi át meghatározott időben a pénzeket, valamint a Hetilap új szerkesztőségi hivatalában, a Seminarium utcában, a Ráth-féle sarokház második emeletén.

Ezt a Jelentést Czech János cenzor persze nem engedte át. Hivatalának elnökéhez intézett felterjesztésében kifejtette, hogy a Kossuth által körvonalazott változtatások túllépnék a „műipari encyclopeadicus tartalmú” Hetilap eredeti témakörét, és a lapot politikai orgánummá fejlesztenék. Válaszul azt az előírást kapta, hogy szigorúan vigyázzon. Mindezzel azonban még nem akadályozhatta meg, hogy Kossuth a lapra ezentúl irányító befolyást ne gyakoroljon. A jövő évre szóló előfizetési felhívás valóban az új elvi program elhagyásával, szerényebb formában, Warga István neve alatt látott napvilágot a Hetilap 1845. december 23-i és 30-i számában. De már azt is bejelentette, hogy az Ipartestület a lap felügyeletét egy bizottság feladatává tette, Kossuth elnöklete alatt, aki egyben a közgazdasági cikkek rovatának vezetését is elvállalta.

Valóban: Kossuth 1846 elejétől kezdve hosszú sorban jelentette meg cikkeit a Hetilap hasábjain, amely ettől kezdve lett, az egykori Pesti Hírlap szerény utódaként, igazában az ő orgánuma. Gyakran saját neve alatt írt, néha egy számban két cikket is, olykor, nevének könnyen felismerhető, angol tükörfordításával, Ramway álnév alatt, de időnként névtelenül is. Jelenleg 36 cikkről tudjuk biztosan, hogy ő írta. Összes művei kritikai kiadójának kell még majd pontosan megállapítania, ha ezekhez az évekhez ér, hogy az ő tollából mi származik. A fő meghatározó jegyeket nem is annyira a cikkek témái nyújtják, amelyek leginkább a Védegylet eredményei, az iparfejlesztés, a vámrendszer, a fiumei vasút, valamint az úrbér és az adó kérdései körül mozogtak, hanem különösen lendületes, sajátos fogalmazásuk és főleg visszatérő stílusfordulataik. Mondanunk sem kell: Kossuth hamarosan vitába keveredett s ettől kezdve szüntelen, éles harcban állt a „nyomorúságos” és „nevetséges”, konzervatív Budapest Híradóval, amely viszont szinte állandó rovatot nyitott a Hetilap állításainak cáfolására. Állandósult Kossuth küzdelme a cenzúrával is, amely cikkeit nemegyszer megnyirbálta vagy éppen visszadobta, de néha most is, minden elővigyázat ellenére, tehetetlennek bizonyult azzal a szívóssággal {I-792.} szemben, amellyel Kossuth képviselte a maga törekvéseit. Cikkeit rövidesen fent is mind izgatottabban figyelték – és Metternich számára lefordították németre is. Mint egykor, a Pesti Hírlap indulásakor, Széchenyi most, Kossuthnak mindjárt második új vezércikke után, 1846. január 6-án is naplójában örökítette meg haragos megdöbbenését: „Kossuth folytatja Hetilapjában régi garázdálkodását; ő a gonosz magvető”.

Azzal, hogy a Védegylet ekkor már elkerülhetetlenül a hanyatlás időszakához érkezett, Kossuth is tisztában volt. De azt viszont határozott öntudattal írhatta, mindjárt első új vezércikkében (Tájékozódás. 1846. 1.), hogy „nincs erő s hatalom, melly a mozgalmaink által felköltött érzelmeket megsemmisítse”. Utóbb kifejti, hogy „a magyar nemzet akar lenni a XIX. század kellékeinek értelmében”, s ennek egyik alapfeltétele az „önálló nemzeti kereskedés és műipar”. (Selyemkelme-gyártás. 1846. 2.) Majd pedig a Magyar Gazda hasábjain a „szem elől tévesztett mezőgazdaság” nevében felszólaló Korizmics Lászlónak válaszolja, hogy az ipar nem a földmíveléstől vonja el a pénzt és a munkaerőt. (Földművelési érdekek. 1846. 2.) Ekkoriban vívta leghevesebb küzdelmét a Vukovár – Fiume-i vasútért, amelynek műszaki nehézségeit a Budapesti Híradó névtelen cikkei, nagyrészt gróf Dessewffy Emil tollából, nem győzték eléggé hangsúlyozni, kétségbe vonva a terv realitásait. Kossuth mindent megtett annak érdekében, hogy a trieszti vonalat megelőzve létrehozza a magyar kivezető utat a tenger felé: „Tengerhez, magyar!” – kiált fel fiumei útjáról visszatérve. „Tengerhez, magyar, homokod porából s fekete sarad ragadalmából.” (1846. 8.) Folytatta harcát és agitációját a védvám érdekében is. (Védvám vagy szabadkereskedelem. 1846. 5.) S midőn ellenfelei a szabadkereskedelem felé forduló angol Peel példájára hivatkoztak, itt felelt e jellemző szavakkal: „Én a szabadság embere vagyok. A szabadságé mindenütt és mindenben. E szó: szabadság földi bálványom … E religiomat a statusgazdászat számvető mezején sem tagadom meg”. De Angliának nem kell a szabadversenytől félnie, míg a magyar ipar csak most kezd kifejlődni. „Hagyjátok a gyermeket férfiúvá növelnünk, aztán nyissátok fel viadalra a sorompókat.” (Peel s visszhangjai. 1846. 20.) Kossuth a vámkérdésben folytatott vita során különböző – részben névtelen – cikkeiben azt fejtegette, hogy a Habsburg-birodalom szempontjából valóban a belső vámunió, a vámegység lenne és lett volna már régóta kívánatos. Most azonban ebbe Magyarország hazai iparának fejletlensége miatt nem mehet bele. Kossuth alternatívát állít fel: védvámrendszer vagy teljes szabadkereskedelem, – amelyet persze Ausztria semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni. S elveti a harmadik megoldást, a szabadkereskedelemnek álcázott vámuniót, amelyet Dessewffyék javasoltak, mivel az nem más, mint a „törvényes önállású nemzet érdekeinek háttérbe szorítása”. S midőn a centralisták 1846 tavaszán a Pesti Hírlapban újabb középutat javasoltak: védvám helyett, amelyet Ausztria és Magyarország viszonya nem tesz lehetővé, a belső vámvonal eltörlését, vagyis vámszövetséget, de bizonyos feltételek kikötésével, például a külső vámtételeket illetően, akkor Kossuth ezzel szemben is megjegyezte, hogy ez tán nagy áldozattal járna, „hátratételben meg nem nyugoszunk”. S utána ismét visszatért arra, hogy a belső vámvonalat gyakorlatilag sem lehet már eltörölni, hiszen az {I-793.} védi Ausztria dohánymonopóliumát, s így vagy Ausztriának kellene e jövedelemforrásról lemondania, ami „álomnak is vadul szögletes”, vagy Magyarországnak is bevezetnie a dohánymonopóliumot, amire azonban nem hajlandó.

1846 folyamán azonban olyan események következtek be, amelyek más, még égetőbb, vagy mondjuk így: a legégetőbb kérdésekben is sürgőssé tették az ellenzéki reform ügyét. Februárban robbant ki Galíciában, a lengyel nemesek rövidéletű Habsburg-ellenes mozgalmát követően, az ukrán parasztfelkelés, amelynek nyomán a bécsi kormány vette kézbe az ottani úrbéri viszonyok rendezését. Ez Magyarországon is fokozta a nemesség aggodalmát, hogy a kormány a parasztság elégedetlenségét ellene s egyben az alkotmány megdöntésére használja fel. Kossuth azonnal napirendre tűzte ezt a mind sürgetőbbnek tűnő, központi kérdést, és a rendelkezésre álló eszközöket, így a Hetilapot felhasználva nekilátott, hogy kijelölje azokat a teendőket, amelyeket az 1847-ben esedékes, új országgyűlésnek kell majd elvégeznie, ha el nem késik vele. Késő! – ez mindjárt Kossuth első idevágó, fontos cikkének címe és utóbb visszatérő, fő motívuma is. Pontosabban: ez lett volna címe, ha a cenzúra ki nem húzza a Hetilap március 26-i számából. Egyes részeit azonban Kossuth mégis napvilágra hozta május 26-án Ne ámítsunk, majd június 25-én Akarat és siker című, névtelen cikkeiben. Hogy félresöpri itt a „ködnek bölcseit”, akik még most is azt suttogják a nemzet fülébe: „csak lassan! csak halkan! ne rohanjatok!” Mintha volna nemzet széles e világon, „mellynek kevesebb joggal lehetne szemére vetni, hogy rohanva halad!” Mintha nem éppen a „késő” szó sötétlene történelmi katasztrófái mögött, és mintha nem késett volna el máris minden intézkedés! A „toldozó-foldozó”úrbéri törvény talán 1790-ben lett volna jó, 1836-ban már elkésett. Az önkéntes örökváltság, pedig, amely 1836-ban még „béke angyalaként fogadtatott volna hegyeken s völgyeken”, 1840-ben már „hidegen hagyá a nép és nemzetnek minden osztályát”. De ez áll a közteherviselés ügyére is. 1843-ban elég lett volna a háziadó elvállalása, mint egyetlen lehetséges mód a kérdés „fokonkénti csendes megoldására”. 1847-ben azonban ez már nem lesz elég, mert azóta „Európa egén jelek tűntek fel, miket nem szabad ignorálnunk” Most már a teljes közteherviselést kell egyszerre kimondani, „minden más kísérlet nyomorult, keserítő foltozás” volna.

Kossuth második ily fontos programcikkének Úrbéri viszonyok címmel a Hetilap 1846. április 3-i számában kellett volna megjelennie. A cenzor azonban útjába állt. Kossuth viszont mégis sokat felhasznált belőle valamivel utóbb, egy másik cikkében, amelynek a Teendők legfőbbike cím alatt a Hetilap július 28-i számában végül mégis sikerült napvilágot látnia. Ebben ismét visszatért az úrbéri viszonyokra, – ezek felszámolása ugyanis a „köznemzeti, vagy első szükség” s így a legfőbb teendő. Az úrbériség írja Kossuth – mind a paraszt, mind a földesúr és az állam szempontjából a lehető legkárosabb, valósággal a „nemzeti test betegsége” már. És ha a nemzeti többség képtelen is még felismerni, hogy a kérdés a galiciai események óta abba a stádiumba érkezett, midőn „a kellemetlen bár, de gyökeres gyógyítást halasztgatni annyi, mint bizonyos halál” – Kossuth nem riad vissza a határozott követeléstől: „az úrbéri viszonyoknak bizonyos határidő alatt, tetszik vagy nem tetszik itt-ott egyes embernek (legyen földesúr avagy jobbágy), meg kell szűnnie az egész or{I-794.} szágban mindenütt.” Kossuth félretolja a habozókat, az óvatoskodó taktika híveit, hiszen a „systematicus játékosok” [értsd: Széchenyi] terveit most már elfújja a „história fergetege”. Általános és kötelező örökváltságot akar – tehát jóval többet, mint az országgyűlési többség 1847 végén, a forradalom előtt, mégpedig úgy, hogy a kárpótlás összegét részben az állam vállalná magára, és csak részben fizetné a jobbágy, de úgy, hogy amíg a ráeső összeg törlesztése tart, mérsékelnék adóját. Mindehhez persze elkerülhetetlen a közteherviselés kimondása is.

Az ellenzék vezetőit azonban egyelőre nem sikerült a főbb kérdésekben egységes program elfogadására bírni. Az 1846 nyári és őszi értekezletek komolyabb eredmény nélkül, sőt némileg csüggedt hangulatban fejeződtek be, a Kereskedelmi Társaság kudarca és a Védegylet lankadása miatt, az utóbbinak igazgatói posztjáról Kossuth is távozott. Ezt a pillanatot próbálták felhasználni a konzervatívok arra, hogy előretörjenek. 1846. november 12-én országos párttá alakultak, központi választmányt szerveztek és kiadták a mások közt Dessewffy Emil közreműködésével készült, első programjukat, amely persze azonnal nagy nyilvánosságot kapott a Budapesti Híradó hasábjain. Ebben kijelentették, hogy a monarchiával való közös kapcsolat és a kormány által kezdeményezett reformok hívei, s egyben kisajátítottak egy sor ellenzéki javaslatot, a büntetőjogtól a városokig, bár persze éppen a legdöntőbb kérdésekben nem. Ezután még kevésbé lehetett habozni. Most már a gróf Batthyány Lajos elnöklete alatt összeült ellenzékiek is kimondták, hogy Országos pártot alakítanak és a tavasszal megtartandó értekezleten közös programot készítenek. 1846. december 5-én a Hetilap szerkesztője litografált felszólítással fordult a különböző ellenzéki vezetőkhöz, kérve a lap terjesztését azzal, hogy ez, mint ellenzéki orgánum, csak előfizetőiből élhet, míg a kormánypárti lapok támogatásban részesülnek. A Hetilap előfizetőinek száma ekkoriban 579 volt. Kossuth pedig egymás után két, igen nagy visszhangot keltő cikkben vette újra elő programját a legfőbb teendőkről – tehát éppen azokról, amelyekről a konzervatív program oly mélyen hallgatott, s ezek sorában is mindenekelőtt a közteherviselésről, mint amely nélkül az örökváltság sem vihető keresztül. Az egyik, Adó címen, a Hetilap 1846. december 15-i, a másik pedig Adózzunk címen, december 25-i számában látott napvilágot. Kossuth ezekben ismét kijelentette, hogy a közadózás többé nem halasztható. „Menjünk, különben menettetünk”. A makacs feudálisokat egyszerűen le kell szavazni. „Nincs haszontalanabb, nincs kopottabb politica, mint azt hinni, hogy ezen nemét az embereknek meg lehet azáltal nyerni, … ha kímélgetésből nem ragaszkodunk az egész igazsághoz.” Majd szemléletes szavakkal tette hozzá: „Kell lenni pártnak, melly az ájult akaratú Viertel-Massregelek embereinek meg ne hajoljon semmi áron, melly az egész igazságot akarja, szilárdul, megtörhetetlenül. Legyünk mi e párt. Vessünk vállat vállhoz e zászló körül. Ne mystificáljuk magunkat oly sokassággal, mellynek egynegyede nem egészen akarja, mit mi akarunk, más negyede nem úgy akarja, mint mi akarjuk. Legyen bár kis sereg, de határozott … Legyünk, mint a sas szárnya, mely a sas testétől el nem válik, hanem küllebb fekszik. Tudja meg a sas teste, hogy nélkülünk, a szárny nélkül, nem tud röpülni. De érezze a hollók serege, hogy így együtt sas vagyunk.” Soha lendítőbb erejű cikkek még nem keresték szerényebb formában a napvilágot, a feudális Magyarországon, {I-795.} mint most, midőn Kossuth kiáltotta a tétovázó, vonakodó nemesség fülébe, hogy cselekedjék, azonnal, határozottan – valódi politikai orgánum híján az iparegyesületi Hetilap segítségével, amelynek címlapján ott díszelgett a megszorítás, hogy ez pusztán „encyclopedicus tartalmú folyóirat, különös tekintettel a közgazdászatra, műiparra és kereskedésre”. A két cikk közül az első, meglepő módon átcsúszott az ellenőrzésen. A második viszont, még meglepőbb módon, a cenzúra kifejezett tilalma ellenére látott napvilágot. A felzúdulást követő vizsgálat során kitűnt, hogy Beke Kálmán cenzor valóban az egész cikket eltiltotta, a szerkesztőség viszont azzal védekezett, hogy a kefelevonatot éppen karácsonykor kapta vissza, és a benne látható törlések meg az ünnepi sietség miatt tévesen engedélyezettnek hitte. A helytartótanács a szerkesztőt először elmozdításra, a nyomdát pedig pénzbüntetésre ítélte, de utóbb, kérelmek nyomán, mindettől eltekintett. A továbbiak során viszont a cenzúra még árgusabb szemmel figyelt, még haragosabban dobta vissza a Hetilapba szánt politikai jellegű cikkeket.

Kossuthnak azonban, aki persze ezentúl sem hagyott fel a cenzúra elleni küzdelemmel, olykor mégis sikerült, esetleg neve feltüntetése nélkül, egy-egy szöveget, kényszerű kihagyások és módosítások után, második vagy harmadik változatban a közönség elé juttatnia. Midőn a Jelenkor 1847 újévi száma, mint említettük, Széchenyi és hívei szellemében foglalt állást a mérsékelt, fokozatos reform mellett, és kívánta mind Bécstől, mind az ellenzéktől, hogy vegyék figyelembe egymás méltányos igényeit, Kossuth maró gúnnyal állapította meg az ugyancsak fokozatos haladást emlegető, konzervatív programpontokról, hogy általánosságoknál maradó kifejezéseik az ürességtől konganak és nincs bennük más, „csak amolyan holdsugár meleg, mellynél egy vizes patkány sem melegszik meg”. És frázisaikat félrelökve ellenfeleinek szögezte a döntő kérdést: „Hol itt a reform? Talán várjunk, míg a nép hatezer év alatt megváltja önmagát? Mi történjék ezzel a néppel itt? a népnek eme millióival? Viseljen tovább is minden terhet maga? Járjon robotra és adjon dézsmát, kilenczedet? és maradjon misera plebs contribuens? ez a fő kérdés. És e kérdésre kell felelnetek.” Ezt a cikket persze, amely a Programm címet viselte, Beke cenzor mint politikai jellegűt, sietve kihúzta a Hetilap 1847. január 26-i számából. Változott formában azonban a február 19-i számban mégis megjelent, Adjunk a szavaknak valódi értelmet cím alatt. Ez utóbbi változatban Kossuth megint felhívta a nemességet arra, hogy „a józan statuspolitika végperczét” megragadva el kell fogadnia a közteherviselést, és ki kell szabadítani a népet úrbéri kötelékeiből. Hiszen „az úrbéri viszonyok a nemesség s jobbágyság között az örökös súrlódásnak, örökös ingerültségnek oly magkövét képezik”, hogy ezek mellett az érdekegyesítés lehetetlen, márpedig „ezen érdekegyesülés képezi hazánk jövendő, biztos létének alapfeltételét”.

Amit Kossuth a Hetilap segítségével 1846 tavasza óta a teendőkről a nyilvánosság előtt összefoglalt, az az egykori Pesti Hírlap viszonylag biztos síneken futó, sokfelé tekintő programadásától több vonatkozásban különbözött. Nemcsak abban, hogy Kossuthnak most szinte minden ilyen politikai érdemű cikkért külön meg kellett a cenzúrával vívnia. Nem is csak abban, hogy az új program a cikkek szétszórtsága ellenére is egységesebb, mivel éppen a döntő kérdésekre összpontosul. Az igazán {I-796.} jelentős különbség az volt, hogy Kossuth saját fejlődésében is továbbjutva már hiábavaló időrablásként elveti a fokozatos szoktatás és féllépések taktikáját, nem centiméterenként próbálja maga után húzni a vonakodó nemességet, szinte észrevétlenül, hanem a döntő pillanat közeledését érezve az „egész igazságot” követeli, a valódi elhatározást, amíg még lehet. S bár radikális, forradalmi megoldásnak még e program sem nevezhető, és bár Kossuth, sokszor éppen ellenzéki társai miatt, bizonyos fokig most is taktikai formulákkal tompította követeléseit, az kétségtelen, hogy itt kezdett igazán túlemelkedni a habozó nemesi reformpolitikán és tett egy újabb, jelentős lépést előre a nép felé. Ezért pillantotta meg benne Táncsics Mihály is azt, akitől a nemesi ellenzék politikusai közül a legtöbbet várhatja a parasztság érdekében. Táncsics, tudjuk, túlment azon a kármentesítéssel egybekötött jobbágyfelszabadítási és korlátozott képviseleti programon, amelyet Kossuth képviselt. De mégis hozzá vitte el a rövidesen eltiltott Népkönyv kéziratát, és tőle várta, ajánló soraiban, hogy országgyűlési követként majd módja lesz” „a zaklatott népet pártfogolni”. Kossuth volt az, aki kapcsolatba hozta őt – bár minden eredmény nélkül – az ellenzék más vezetőivel, és aki segítette őt abban, hogy 1846 őszén, elfogatása előtt, gr. Batthyány Kázmér horvátországi birtokán próbáljon menedéket találni. Mint ismeretes, Táncsics perében visszamenőleg vádpontként szerepelt a sajtószabadságról írt korábbi könyve is, és ő e küzdelem áldozataként ült börtönében egészen 1848. március 15-ig. A Népkönyvet azonban már 1847-ben már többé-kevésbé nyíltan árusították az Ellenzéki Körben. Fennmaradt egy levél szövege, amelyet Kossuth, ha igaz, a Hetilapban szeretett volna leközölni, és amelyben „egy népfi és többen” üdvözlik őt, hogy – a Hetilap tanúsága szerint – kiváltságos létére is ki merte mondani, hogy a kiváltságok fenntartása igazságtalan. Kutatóink szerint ezt talán maga Kossuth fogalmazta így.

Kossuth 1846 végén írt adó-cikkeinek hatása alatt, felindultságában fogalmazta meg még élesebben, egyenesen az ő politikai szerepe elleni támadásként Széchenyi annak a munkának második részét, amely Politikai Programtöredékek címen 1847 február végén látott napvilágot. Az elején ismét inkább a Habsburg-monarchia és Magyarország, az ellenzék és a kormány viszonyának korábban is többször érintett témájával foglalkozott, de még közelebb a kormányhoz, és még távolabb az ellenzéktől. Azelőtt – írta – a bécsi kormány beolvasztó szándéka akadályozta fejlődésünket, most viszont inkább az, hogy az ellenzék nem képes tudomásul venni egybeházasított voltunkat, sőt „naprul napra türelmetlenebb és indulatosb kórjeleket árul el”. Ha elvben, végső cél tekintetében nincs is „össze nem egyeztethető elágazás” közte és Kossuthék között – valami eltérés itt is van tehát – „modoruk semmi jót, de csak átkot hozhat a hazára”. Ha ugyanis az ellenzék „mindent gáncsol, sőt mindent lepiszkol, mi a kormány részéről jő”, és ha többségre jut, „kapustul törve a házba”, a kormány ellenében próbálja kierőszakolni, amit akar, akkor a dinasztia, amely „pénzt és fegyvert tart kezében”, az európai hatalmak támogatását felhasználva minden erejével azon lesz, hogy „a sarkaiból kibiccent statusművet bármilly áron és bármilly módon ismét rendesebb szerkezetbe szorítsa”. A továbbiakban azonban a hangsúly kezd áttolódni Kossuth belső társadalmi programjára. Szerinte Kossuth „a meg nem szűnő izgatásnak, fenyegetéseknek, minden alku kirekesztésének {I-797.} a kormánnyali legmerészebb újjhúzásnak, szóval a már csak hajszálon függő revolutionak sokak által egekbe emelt, sőt bajtársai által istenített hőse”. „Izgasson minden nemzetiséget a magyar nemzetiség ellen bőszülésig fel; vessen égő kanóczot a szántóvető lakára, miszerint erővel kivívja magának az ön-formulázta és ő-értelmezte egész igazságot; ostorozza a közbirodalom érdekeit legnagyobb ellentétre, s töltse meg mérgével a viszontorlás poharát csordultig!” A valóságban persze Széchenyi sem hitte, hogy Kossuth szándékosan élezi ki az ellentéteket. A hazát akarván boldogítani – írta –, nem is sejti, „mily garaboncziás diák-féle viharos időket idéz magyar egünkre fel”, de mégis ő a „főkolomposa egy kitörendő revolutionak”.

Kossuthot, joggal, szíven ütötte e rendkívül éles támadás. Felindulásában tollat ragadott, hogy visszautasítsa, amit Széchenyi „epés szenvedelmétől elragadtatva” ellene írt. Mi más ez, mint „olygarchikus dölyffel s keserű epével saturált, betyáros gorombaság”, meg „szánakozásra méltó rémlátás és revolutió szaglálás?” Cikkét azonban a cenzúra – egyébként Széchenyi kívánsága ellenére – nem engedte megjelenni. Így azután a Hetilap a támadásra csak röviden reflektálhatott. Széchenyi olyasmit állít – írta –, amit nálunk nagyítóval sem lehet felfedezni, és amit „igazságszerető ember embertársára ráfogni óvakodik”. Az ellenzék oldaláról Gyurmán Adolf és Záborszky Alajos próbált Széchenyinek visszavágni. Az elhangzott válaszok közül az egyiket egy fiktív szombathelyi nemes: Szentimrey Izidor neve alatt, maga Kossuth írta, Széchenyihez intézett Nyílt levélként, amelyet a Jelenkor szerkesztőségéhez juttatott el. Ebben arra kérte Széchenyit, lépjen le az agitáció e „veszélyes teréről”, hiszen Vas megyében 1843-ban sem a szegény nemesek által nem is olvasott Pesti Hírlap cikkei, hanem a Kelet Népét felhasználó reakciós izgatás miatt bukott el a háziadó ügye; és most sem a Hetilap szerény sorai okoznák, ha a közteherviselés ügye zátonyra futna, hanem Széchenyinek a kolomposok által kihasznált, megalapozatlan vádjai. Széchenyi, első haragját legyőzve, maga járt közben a cenzúránál, a levél a Jelenkor 1847. április 15-i számában megjelenhetett, és innen már átvehette a Hetilap április 20-i száma is. Igazi válaszát azonban Kossuth a cenzúra megkerülésével, külföldön kiadott írásai egyikében tette közzé, amelyekre alább még visszatérünk.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy Kossuth a legjobb igyekezettel sem tudott mindent a Hetilap segítségével a közönség elé hozni. Nemcsak azért, mivel egyik vagy másik alkalommal a cenzúra valamelyik cikkét visszadobta, hanem azért is, mivel a lap csak úgy maradhatott fenn, ha közben nagyrészt mégis a saját szűkebb szakmai feladataival foglalkozik. A számokat zömmel ezekkel kapcsolatos cikkeknek kellett megtölteniök. S míg köröskörül folyt a közvetlen, éles politikai küzdelem, Boross Mihály a biztosító intézetekről, Fest Vilmos Tudós Társasági levelező tag a lánchídak műszaki problémáiról, matematikai képletekkel, angol forrás nyomán, a fiatal Lónyay Menyhért az ipartanodákról, Tanárky Gedeon Nagykőrös iparáról, Weisz Ferdinánd a céhekről, Galambos Ferenc, Molnár János és Szűcs Ábrahám pedig a Tisza-szabályozásról írták a maguk cikkeit. Így is adódtak konfliktusok. A Hetilap 1847. július 13-i 160. számában Warga István bejelentette, hogy visszalép a szerkesztéstől, amelyet „rám nézve súlyos körülmények” más kézbe adtak, és {I-798.} hozzátette, hogy eddigi munkáját is „tömérdek akadék s legyőzhetetlen nehézségek” kísérték. A július 27-i 164. számban jelent meg azután közlemény arról, hogy az Iparegyesület igazgató választmánya a szerkesztést és egyben a választmányi aligazgatóságot Fényes Elekre bízta. Fényes, mint tudjuk, nemcsak a reformkor jeles statisztikusa volt, hanem ezidőben Kossuth egyik bizalmas híve is. Az Ellenzéki Körnek, amelyben 1847 elején a korábban szétvált Pesti Kör és Nemzeti Kör végre ismét egyesült, ő lett alelnöke. Korábban, 1844-ben, a Magyar Gazda hasábjain, a törvény előtti egyenlőség és a közteherviselés mellett foglalt állást, majd egy külföldön, Lipcsében közzétett röpiratban Ignaz Wildner osztrák szerzővel szemben az osztrák vámrendszert tette felelőssé Magyarország elmaradottságáért. (Magyarország hátramaradása ügyében felelet, 1844.)

Nyilvánvaló, hogy Kossuthnak 1847-ben az ellenzéki pártszervezés, a Batthyány aláírásával szétfutó körlevelek fogalmazása, az ellenzéki nyilatkozat létrehozása, hosszú megbeszélések, majd az országgyűlés előkészületei, így a Pest megyei követutasítási viták, illetve, végül, a választási küzdelem közben kevesebb ideje maradt arra, hogy a Hetilapba annyi cikket írjon, oly részletekkel, mint korábban. Amit viszont szívesen tett volna közzé a lap hasábjain, de az adott viszonyok közt, főleg a cenzúra miatt, nem tudott, abból sokmindent külföldön megjelent, magyar nyelvű kiadványokban adatott ki. Ezek az írások tehát Kossuth egykorú publicisztikájának azt a részét képezik, amely ugyan szintén a zajló hírlapi vitákhoz kapcsolódott, de amely már nem fért be a rendelkezésére álló orgánum szűk lehetőségei közé.

Az egyik ilyen kiadvány Magyar szózatok címen, 1847-ben Hamburgban látott napvilágot. Ez egyrészt Kossuthnak a Védegylet 1846. augusztus 20-i közgyűlésén, búcsúbeszédként előadott, nagy Értekezését tartalmazta, amely részben a Hetilapban, a vámkérdésről közzétett cikkeinek érveit foglalta össze és fejlesztette tovább. Másrészt pedig, Bábolnai Mihály álnév alatt, ugyancsak Kossuth válaszát azokra a reflexiókra, amelyeket a Budapesti Híradó fűzött Teendőink legfőbbikéről, vagyis az úrbéri kérdésről írt és már fent idézett cikkéhez a Hetilap 1846. július 28-i számában. E válasz, mely félreismerhetetlenül Kossuth jellemző stílusjegyeit viseli magán, A magyar conservatív párt és a nemzetiség címet viselte. A Budapesti Híradóugyanis egyebek között azzal érvelt, hogy a nemességet azért is kímélni kell, mivel a szélesebb néprétegek nagy része nem magyar. Kossuth szerint viszont a konzervatívok e „hirtelen fellobbant szerelme” nemzetiségük iránt nem több puszta ürügynél, amellyel az időnyerésre számító és „létezését palástolni nem bíró reactio fedezi szándékait”. A nemzetiségi tömegek ellenérzésének fő oka éppen a fennálló feudális rendszer: ebben „önkényuralmat látnak, mellyet egy kiváltságos osztály milliók rovására bitorol”. Viszont „a közös szabadság és közös polgáriasodás szükségének érzete a legkülönb fajú népeket is eggyé olvasztotta”. Ugyanitt így határozta meg a reformellenzék és a haladást újabban annyit emlegető konzervatívok viszonyát: a magyar kiváltságos osztály érezni kezdi, „hogy a régi alapok ingadoznak lába alatt, hogy feudális czafrangjainak csillámával isolálva maradt …, hogy tehát transzigálni kell, mégpedig az aristocratia saját érdekében. És eddig a szabadelvű és conservatív párt közös téren állanak. A meghasonlás ott kezdődik, hogy a szabadelvűek {I-799.} transigálni akarnak a néppel, csakhogy az alkotmány, nemzetiség és a hazának törvényeinkben biztosított, független álladalmi léte fennmaradjon; a conservatívok pedig a népről mit sem akarnak az austriai kormánnyal, ha bár az alkotmányt, nemzetiséget és a haza törvényes függetlenségét adnák is oda”. De nincs többé emberi hatalom, mely az „alkotmányon kívül álló milliók” törekvéseinek útját állaná a feudalizmus védelmében. „Ha önként nem megyünk, tehát akaratunk ellenére is menettetni fogunk.”

A másik, gyűjteményes kiadvány, az Ellenőr című „politikai zsebkönyv”, amelyet „a Pesti Ellenzéki Kör megbízásából” Bajza József szerkesztett, 1847 vége felé Lipcsében látott napvilágot. Ebben tette közzé javaslatait a Sajtótörvényről Irínyi József, utóbb a 48-as ifjak egyik vezéralakja is. „Az önkény mezején nincs semmi oly megrögzött romlottsággal teljes, mint a censúra” – írta ebben. „A censura mellett az író lelke, szellemi bizonyos örök szorongásban van, mely eltörpíti a szellemet, megrontja a lelket s önkéntelenül megszűnik szabadon gondolkozni.” Irínyi egyébként nem korlátlan sajtószabadságot akart, hanem „torló rendszert”, az előzetes cenzúra helyett és 25 szakaszos törvényjavaslatában elég szigorú rendelkezéseket javasolt a megengedett korlátok áthágói ellen. Kossuth ebben a kötetben is két hosszabb írással szerepel. Az egyik saját nevén, a másik Deregnyei álnéven jelent meg. Eredetileg a kötet számára készült egy Örökváltság című fogalmazványa is, amely azonban iratai közt befejezetlenül maradt ránk. Saját neve alatt Adó című, hatalmas cikkét tette közzé, amely egyrészt Széchenyi Politikai programmtöredékeire válaszolt, de másrészt részletes kifejtését adta közteherviselési programjának s egyben főbb reformelveinek is. Nem tehet róla – írta –, ha Széchenyi „két nyomorúságos hírlapi czikk” miatt „epelázba esett s lázas paroxismusában” könyvet írt ellene. A könyvet el sem olvasta. „Ő excellentiája nagyon beteg, s én nagyon sajnálom, de nem olvasom töredékeit.” Egyébként is nyilván ötféle elem van bennük: 1. magasztalása önmagának, 2. „zagyva szóhalmaz” mindenről, csak a tárgyról nem, 3. „bizodalomszavazás a kormánynak, mellynek maga is tagja, tehát egy részben önmagának”, 4. „kefélés”, az ellenzék szidalmazása és végül 5. „gúny, gyanúsítás, mocsok, piszkolódás és denuntiatio énellenem”. Lényegesebb, és egyben Kossuth egyik legjellemzőbb egykorú állásfoglalása volt az a rész, amely a forradalom vádját utasította vissza, és amely egyszerre, együtt mutatta be azt, amiben Kossuth, a nemesség fia saját osztályát képviselte; de azt is, amivel már túlemelkedett, túlmutatott a nemesi reformpolitikán. Mérlegre veti a nemesség múltját és jövőbeli lehetőségeit. S bár sorai kétségtelenül azt célozzák, hogy a nemességet megnyerjék a reformnak, ugyanakkor saját, őszinte véleményét is kifejezi, midőn a nemesség történelmi érdemének tulajdonítják, hogy Magyarország fennmaradt, és amikor kiemeli: bár bűn volt a nemességnek előjogok mögé zárkóznia, mégis neki köszönhető, hogy Magyarország „az abszolutismust, a korlátlan monarchiát el nem fogadta soha”. Hangsúlyozza Kossuth, hogy javaslatai nem a nemesség megdöntésére és nem forradalomra irányulnak. „Én borzadnék játszani a nemzet jövendőjével, mert megtanultam a históriából, hogy a forradalmak napjára gyakran a szolgaság hosszú éjjele következik.” De az csak nem rémítgetés, ha a nemességet a teendőkre figyelmezteti? „A politicai bölcsesség nem abban áll, hogy a kénytelenségnek engedjünk, {I-800.} hanem abban, hogy a kénytelenséget megelőzzük.” Kossuth itt újra felvázolja a nemzeti érdekegyesítésnek a Pesti Hírlapból már ismert programját: a nemesség, az eljövendő nemzetben, „a néppel szabadságban összeforrva olyan, mint testvérek között a hű elsőszülött, a család vezére”. Mit ígér e jövő? „A nemesség ezen tehetős befolyást saját magának úgy, mint az országnak összes javára fentarthatja … de csak egy föltétel alatt; s a föltétel az: hogy idejekorán le tudjon azon szabadalmakról mondani, mellyek a népszabadság érdekeivel … kiegyenlíthetetlen ellentétben állanak”.

Kossuth fejlődésének újabb szakaszára jellemző viszont az, ahogy a közteherviselésért vívott korábbi küzdelmét értékeli. Most már hibának tartja, hogy a Pesti Hírlapban nem állt ki mindjárt a teljes követeléssel: „minden adó legyen közös”. Hibának, hogy Széchenyi és a „liberális színezetű olygarchia” által hagyta magát az óvatos fellépések taktikájába disputálni”. Hiszen a feudálisok a keveset is éppúgy elvetették! Ilyesmi „lábujjhegyen tipegő, akarom is, nem is teoreticusok sohasem fognak suttyomban becsempészni a Corpus Jurisba. Az idők elmúltak, midőn a Delilák álom közt nyírták meg a Sámsonokat.”

De mi történjék, ha a kiváltságosak még a most következő országgyűlésen is útjába állanak a közteherviselésnek? Hiszen „privilegizált osztályoknak természetökben van, hogy soha sem hiszik a privilegiumok elvénhedését”. Kossuth világosan látja ezt a veszedelmet, de ez nem csüggeszti, hanem ellenkezőleg: a küzdelem fokozására, kiszélesítésére ösztönzi őt, arra, hogy új fegyvereket keresve szétnézzen „a törvényes eszközök sorában nyomatékosabbak után, mint a mellyek ekkorig használtattak”. És meg is találja ezt az új eszközt: „Ott van a kérelmi jog, az egyedüli melly az alkotmányos országban a néppel is közös.”

„Az aristocráciának meg kellene emlékeznie, hogy ha idején korán nem leszen igazságos a nép iránt, s ezzel okos önmaga iránt, a kérelmi jog gyakorlata el következendik okvetlenül s ha egyszer elkövetkezett, akkor az igazság tartozás leend s nem engedély többé”.

Itt tűnik ki félreérthetetlenül, hogy Kossuth nem áll meg a habozó nemesi reformpolitika határainál, hanem kinyújtja kezét egy olyan politikai eszköz felé, amely „a néppel is közös”. Nemcsak kérleli, belátásra inti tehát a nemességet, hanem fegyvere élét is megmutatja a feudalizmus makacs védelmezőinek és elébük idézi azt a félelmetes erejű mozgalmat, amely a haladó nemesek és a nem-nemes milliók, a nép közös, tömeges petícióinak áradatából kelne életre.

Ugyanitt, e külföldön kiadott kötetben adta meg Kossuth válaszát a konzervatívok pártalakulására és programjára is, abban a cikkben, amelyet Deregnyei álnéven, Ellenzék és Pecsovics. A magyar politicai pártok értelmezése címen, 1847 tavaszán írt. Maró gúnnyal vonja kétségbe még nevük jogosultságát is. Mit konzerválnak ők? Talán az alkotmányt s a megyét, amelyet sarkaiból készülnek kiforgatni? „Mit conserválnának egyebet, mint a zsíros kormányhivatalokat”. Vagy talán fontolva haladók? De hiszen az egészséges ember sebesen is haladhat. Nyilván mást tekint haladásnak az arisztokrácia, és mást „a nép fia, kit századokon át halmozott arányban nyom minden teher, a nyomorult proletárius, ki az életet csak a keserves munka, a holnapi lét bizonytalansága, s az éhség oldaláról ismeri”. Kossuth fő célja {I-801.} azonban az, hogy kimutassa: a konzervatív párt nem nemzeti párt, és programja nem több, mint Bécs parancsait teljesíteni. Ezért fejti ki, hogy amíg Ausztriával kapcsolatban vagyunk, addig állandóan szükség van ellenzékre, amelynek eszméje „a positiv reform eszméjével” azonos. Történelmünkben ott van „sárga és fekete fonálkint mindenütt a tisztán pronunciált irány: Magyarországot mind szellemileg, mind anyagilag Austria s az ausztriai kormány által absorbeálni; érdekeinket Austria érdekeinek alárendelni, s hazánk önálló egyéniségét elsorvasztva a kormányhatalmat … mind inkább austriai cabinetben összpontosítani”. Mi e veszedelemmel szemben az ellenzék hivatása? Az, hogy a feudális rendszert félredobva közös erővel szálljon síkra a nemzeti önállóságért. „Minden párt, melly az ellenzékkel elvben, irányban ellenkezik, nem egyéb, mint destructiv párt, azaz országrontó-párt, azaz: Pecsovics”. E harcban a semlegesség sem képzelhető. Az egyik párt tehát a törvényben biztosított függetlenséghez ragaszkodik s „országunk érdekeit az austriai zagyva birodalom érdekeinek alárendeltetni nem engedi”, – a másik viszont az országot idegen befolyásnak, idegen érdeknek rendeli alá. „Válasszon a nemzet a két párt között!”

Ilyen szövegek az adott viszonyok közt nyilvánvalóan nemcsak a Hetilapban, hanem egy szabályos politikai hírlapban sem igen láthattak volna itthon napvilágot. Kossuth publicisztikájáról azonban teljes és világos képet csak ezek figyelembe vételével kaphatunk. Annyival is inkább, mivel Kossuth időnként kísérletet tett arra is, hogy e külföldön közzétett szövegek bizonyos elemeit utóbb valamilyen formában a Hetilapban is felhasználja. Így abban a három folytatásos, névtelen cikkben, amelyet 1848. január 7 – 14. közt tett közzé a Hetilap hasábjain, e címen: Megtartassék-e a vámsorompó Magyarország és Austria közt? Ebben ismét hangsúlyozta, hogy a hazai ipar védelemre szorul, mert különben az osztrák árucikkek elözönlik az országot. A vámszabályzat elveit, az ő fogalmazásában, a „méltányosság szerény kísérletének” nevezi. Utána a végén viszont a védegyleti búcsú-értekezés záró szólama bukkan újra fel, amelyet a Magyar Szózatokban már közölt: „És aki állítaná, hogy még ennyinek sikeréhez sem lehet reményünk, az egyszersmind azt is kimondaná, hogy Austria érdekei hazánk érdekeivel összeegyeztethetetlen ellentétben állanak. Jól meggondolja, hogy mit cselekszik, ki a magyar nemzetet ezen hitre kényszerítené, mert Istenemre mondom, ollyasmire kényszerítené, mit neki az austriai birodalom meg nem köszönne.”

Közben már lezajlottak az országgyűlés választási előjátékai, sőt megindultak tanácskozásai is. Gróf Dessewffy Emil a Budapesti Híradó 1847. október 1-i számában külön vezércikkben szólította fel a „mérsékelt” hazafiakat, hogy „legyenek talpon”, és ne hagyják magukat az ellenzék mézesszavú szónokaitól félrevezetni. Az utalás – a szerző saját bevallása szerint is – Kossuthra vonatkozott, akit azonban Pest megyében mégis megválasztottak követté. A Budapesti Híradó egyébként a diéta idejére november 9-től kezdve mindenestül Pozsonyba tette át székhelyét, ott szerkesztették, ott is nyomták, hiszen Landerernek volt üzeme Pozsonyban is. A lap, amely így, címét meghazudtolva budapestiből átmenetileg pozsonyivá változott, külön nappali és külön éjszakai személyzetet foglalkoztatott, két műszakban, hogy a sokszor késő estig elhúzódó tárgyalásokról késedelem nélkül hírt tudjon {I-802.} adni. Így aztán a leggyorsabb országgyűlési hírszolgálattal e kormánypárti, konzervatív lap rendelkezett, amely most megint megelőzte a többit abban is, hogy 1848. január 1-től kezdve, elsőnek Magyarországon, napilappá alakult át. Iránya persze ettől függetlenül változatlan maradt, bár Dessewffy már előzőleg bejelentette, hogy elfoglaltsága miatt a vezérlettől visszavonul. Nem azért – tette hozzá nagy optimizmussal –, mintha ügyének állása miatt kellene csüggednie, hiszen „azon conservativ politica, melly mellett küzdék és küzdendek ezentúl is, … sokkal jobban és erősebben áll ma, mint azelőtt három évvel”. (1847. 692.) Érdekes, hogy az országgyűlési hírközlés versenyében a konzervatív lapok vezettek. A Pesti Hírlap megtartotta pesti székhelyét. A Nemzeti Újság szerkesztője viszont a november 2-i számban azzal büszkélkedett, hogy minden más lapnál bővebb diétai híranyagot készül az olvasók elé bocsátani, „maga e lapok szerkesztője fogja azt Pozsonyból kezelni, habár lapjaink Pesten fognak is megjelenni, a fönnálló postarendszert tekintve a Pozsonyban megjelenő lapok sem fogják azt – kivéve Pozsony vidékét – gyorsabban adhatni.” A szerkesztő, Illucz Oláh János, utóbb, 1848 végén is azt emlegette, hogy „nem csekély anyagi és szellemi áldozattal”, valamint Gyurits Antal gyorsíró buzgó segítségével igyekezett arra, hogy „a Nemzeti Újság országgyűlési tudósításai olyanok legyenek, milyenek még azelőtt a magyar journalisticában nem voltak”. S annyi kétségtelen, hogy a lap bő és viszonylag elfogulatlan beszámolókat közölt. A Jelenkor viszont, amely Helmeczy gyenge irányítása alatt mindinkább lemaradt a többiek mögött, és egyebek közt még ekkor is csak hetenként kétszer látott napvilágot, úgy látszik, egyáltalán nem is tartott országgyűlési tudósítót. Legalábbis a Hetilap 1848. február 29-i száma némi kárörömmel hívta fel a figyelmet arra, hogy a Jelenkor a Nemzeti Újság tudósításait „nemcsak szórul szóra átveszi, hanem még ki sem szedeti, de egyszerűen a Nemzeti Újság költségén kiszedett betűkkel nyomatja le”. A Jelenkor hiába védekezett utólag azzal, hogy e módszert munkájuk megkönnyítése érdekében a nyomda szedői eszelték ki így, meg azzal, hogy Mészáros Károly, Sillye Gábor és Posch Ágoston személyében – állítólag – nekik is voltak már előzőleg külön tudósítóik.

A sajtó beszámolóit végigolvasva regisztrálni tudjuk a tárgyalások során 1847 novemberétől 1848 március elejéig kialakult eredményeket. Az országgyűlés elfogadta a részleges közteherviselést, de nem a teljeset. Megközelített – bár még el nem fogadott – egy elvi határozatot, amely az örökváltságot állami kérdéssé és kötelezővé tette ott, ahol a jobbágyok akarják, és a „tökéletes” kárpótlást megfizetik, részben földben is, de visszariadt az azonnali, általános örökváltságtól, s attól, hogy a kárpótlás kifizetését a jobbágyok helyett az állam vállalja magára. Ehhez még hozzátehetjük, hogy elfogadta az ősiség gyökeres módosítását – ha nem is teljes eltörlését – és belement a városi kérdés részletes tárgyalásába. Az ellenzék vezetői tehát remélhették ugyan, hogy az első, valamivel komolyabb reformokat hozó, de nem azt, hogy az utolsó rendi országgyűlés harcait vívják. Aggodalommal tapasztalhatták a megtorpanás, a kompromisszumra hajlás jeleit saját soraikban, azon küzdelem során is, amelyet Kossuth vívott a nemzeti önállóságért a bécsi kormányrendszer ellen. Mint tudjuk, az ellenzéki erők szétszakadását Kossuth is csak a „legnagyobb erőfeszítéssel tudta megakadályozni. Ebből a helyzetből emelte ki az {I-803.} ellenzéket az európai forradalom, amely megváltoztatta az erőviszonyokat, és a politikai sajtó terén is döntő változásokat hozott.

IRODALOM

Viszota Gyula: Kossuth Lajosnak egy eltiltott vezércikke 1846-ból. = BpSz 1910. 144. köt. 58–66. – Uő: Kossuth Lajos és a Hetilap. = Katolikus Szemle 1928. 269–279. – Dezsényi Béla: Két régi újság pöre egy utánnyomás körül. = MKsz 1940. 278–282.