{I-11.} BEVEZETÉS

A magyar sajtó története a magyar társadalomtudomány új vállalkozása.

A sajtó minden közösség történetének alakítója és egyúttal tükrözője. A sajtó története része a nemzet politikai és eseménytörténetének, része egy-egy nemzet irodalomtörténetének, tágabban: művelődéstörténetének, de egyúttal több is annál: külön minőség. Maga a sajtó ugyanis sajátos intézményrendszer, sajátos működésű közvélemény-alakító és tükröző szerkezet. Egyre szélesebb, egyre nagyobb számú embert befolyásoló eszközrendszer – tömegkommunikációs médium –, amelynek nem szűnik hatása, amely átalakul, fejlődik, és a mában is egyre nagyobb szerepet játszik.

A sajtó egyúttal érzékeny műszere a társadalmi tudat mindenkori állapotának, tanúja és formálója a politikai közgondolkodásnak, közvetítője az ideológiáknak, továbbadója a művelődési anyagnak. Ezért is tartotta fontosnak az utóbbi évtizedekben oly sok ország, hogy – kisebb-nagyobb terjedelemben – megírja, közreadja sajtója történetét.

A magyar irodalom története már megjelent, a Magyarország története megjelenő és A magyarországi művészetek története, meg A magyarországi zenetörténet tervezett kötetei mellé sorakozik most A magyar sajtó története, részéül egyúttal egy jövőbeni Magyar művelődéstörténetnek is.

Munkánk, a magyar sajtó története nem előzmények nélkül való. Nem szólva itt és most a sajtótörténeti bibliográfiákról, nem említve a nagyszámú és magas színvonalú korszakfeldolgozást, részletmonográfiát, egy-egy sajtóorgánum feldolgozását, hadd említsük csak azt a két munkát, amely a teljes magyar sajtótörténet feldolgozását tűzte ki céljául: Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története 1780–1867-ig (Budapest, 1887.) és Dezsényi Béla – Nemes György: A magyar sajtó 250 éve (Budapest, 1954.).

Munkánk közvetlen előzményei közé tartozik a korán elhunyt Dersi Tamás munkássága is, aki A magyar sajtó története egyik szervezője, a gondolat ébrentartója és mozgatója volt, és aki jó néhány programtanulmánnyal, valamint részmonográfiával járult hozzá a munkához.

E mű szerzői, munkatársai, szerkesztői támaszkodtak elődeik munkásságára, felhasználták munkájukból mindazt, amit sajátjukba beilleszthettek. Ugyanakkor – közvetett vagy közvetlen vitában – szembe is szálltak velük, nézeteiket, olykor adataikat korrigálták is.

A magyar sajtó története – hasonlóan a magyar társadalomtudományoknak {I-12.} az utóbbi évtizedekben megjelent vállalkozásaihoz – kollektív munka, többek műve („team-work”). Történészek, irodalomtörténészek és a sajtó történetével foglalkozók munkaközössége készítette el – az anyaggyűjtésben, részfeldolgozásban, az egyes fejezetek megírásában, a kötetek szerkesztésében közel félszázan vettek részt. Ez a kollektív jelleg segített a hatalmas mennyiségű anyag feltárásában, a kérdések megoldásában, a fehér foltok felderítésében, de egyben problémát is jelentett. Elsősorban azért – és erre itt, bevezetőben kell felhívnunk a figyelmet –, mert a történészek és az irodalomtörténészek szempontjai nem mindig egyeznek; egyes folyamatok (például a reformkor) kezdetét, csúcspontját a történetírás máshol látja, mint az irodalomtörténet. Bizonyos belső egyenetlenségek, ellentmondások innen is származnak kötetünkben – a szerkesztők törekedtek az álláspontok közelítésére, de a két nézet teljes azonosságát nem tudták mindig elérni.

A fentiekből is következik: „első kísérletet” tart kezében az olvasó. Mert bármennyi előzményre is támaszkodhattunk, ilyen terjedelemben, ilyen átfogó módon és – tegyük hozzá– marxista igénnyel most először kíséreljük meg a magyar sajtó történetének bemutatását. Mentse ez kísérletünk hiányait, és buzdítsa az utánunk jövőket a mi fogyatékosságaink kijavításával még nagyobb teljesítményre.

Munkánk elkészítéséhez jelentős anyagi és erkölcsi segítséget nyújtott megrendelőként a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Ezúton is köszönetet mondunk érte.

Néhány kiegészítő megjegyzés kívánkozik még A magyar sajtó története I. kötetéhez. Ezt a kötetet aránylag kevesen írták. Nagy részét – nagy összefüggő fejezeteit – Kókay György, Fenyő István, valamint Kosáry Domokos. Néhány kisebb fejezet szerzője T. Erdélyi Ilona, egyé pedig Ugrin Aranka. A fentebb említett ellentmondások, módszertani különbségek egyes részek között így is megmutatkoznak – a három nagy részt egy-egy sajtótörténész, irodalomtörténész, történész írta –, értékelésük, módszerük olykor különbözik.

Sajtónk első másfél százada történetének feldolgozásánál az arányok kialakítását több tényező is befolyásolta. Az egyes lapok sajtó- és eszmetörténeti jelentőségén kívül figyelemmel kellett lennünk arra is, hogy az újságok és a folyóiratok száma, ahogy a jelenhez közelítünk, egyre nő, ezért az időben felénk haladva, erősebben kell válogatnunk. Azaz míg kezdetben még – körülbelül a 18. század végéig – lehetőségünk nyílt csaknem minden lapot bemutatni, a 19. században már válogatnunk kellett, és csak a jelentős és tipikus hírlapok és folyóiratok feldolgozására vállalkozhattunk. Ezt a szelekciót a következő kötetekben természetesen még nagyobb mértékben kell és fogjuk alkalmazni.

El kellett tekintenünk a 19. század folyamán egyre nagyobb számban megjelenő szaklapok tárgyalásától is. Noha formai szempontok e laptípust is a sajtótörténet keretei közé utalják, tartalmi okok miatt mégis inkább a tudománytörténet tarthat igényt feldolgozásukra. Bár periodikák, publicisztikai szempontból mégis alapvetően különböznek a politikai hírlapoktól csakúgy, mint a szintén általános érdeklődésre igényt tartó irodalmi, kulturális és társadalmi folyóiratoktól, amelyek mindig{I-13.} a társadalom szélesebb rétegeihez, és nem csak valamely szakma művelőihez szóltak.

Az I. kötet belső szerkezeti és terjedelmi arányainak kialakításánál a legnagyobb gondot ez a kérdés okozta: mennyire legyen részletekbe menő az irodalmi lapok tárgyalása? A 19. század első évtizedeiben a kedvezőtlen politikai viszonyok miatt, hírlapirodalmunk fejlődése egy időre megakadt, és átmenetileg a politikai sajtó szerepét is a folyóiratoknak kellett betölteniök. Ez indokolja I. kötetünkben e korszak folyóiratainak alaposabb elemzését, a nagyobb terjedelmet; hiszen ezekben az évtizedekben gyakorlatilag ezek az orgánumok jelentették a magyar sajtót. Különösen bő teret kapott azoknak a lapoknak a bemutatása, amelyek – mint például a Tudományos Gyűjtemény – több évtizeden keresztül fennálltak és jelentős kulturális súllyal rendelkeztek, vagy pedig azoké – mint például az Athenaeum és az úgynevezett „divatlapok”–, amelyek fontos ideológiai és irodalomtörténeti szerepet játszottak. A reformkor második szakaszában, amikor a politikai sajtó kibontakozott, ismét méltó terjedelemben foglalkozunk hírlapirodalmunkkal, amely ekkor már kiemelkedő szerepet töltött be az 1848-as polgári forradalom előkészítésében.

A történészi és az irodalomtörténészi megközelítés különbségére még egy vonatkozásban fel kell hívnunk a figyelmet. Köszönettel tartozunk kötetünk két lektorának, az irodalomtörténész Pándi Pálnak és a történész Vörös Antalnak alapos, részletes munkájukért, fontos javaslataikért. A munka folyamán a szerzők figyelembe vették ezeket a javaslatokat, és alakítottak munkájukon.

Maradt azonban néhány olyan véleményeltérés lektor és szerző között, amelyekben nem sikerült megegyezésre jutniok, és ezért ezekre itt kötelességünk utalni.

Pándi Pál javaslatainak egy része az, amelyekkel kapcsolatban az egyik szerző között és közte vita van. Ebben is tükröződik a történész és irodalomtörténész megközelítésének kötöttsége. Pándi Pál lektori véleménye két ponton érinti a kötet alapelgondolását; véleménye két fontos elvi-szakmai kérdésben tér el a reformkori fejezet szerzőjének álláspontjától. Az egyik a reformkor kezdetének, a másik pedig végének az időhatárával kapcsolatos. A reformkor kezdetét az irodalomtörténet-írás általában korábbra helyezi, 1820 körülre, és Fenyő Istvánnak az irodalmi folyóiratokkal foglalkozó fejezetei rá is mutatnak a reformkorra jellemző eszmék korai jelentkezésére. A történetírás álláspontja azonban az, hogy míg a régi, feudális típusú rendi ellenzékiség valóban már korábban is jelentkezett, a feudalizmustól elforduló, liberális reformot óhajtó ellenzéki politikai mozgalom csak 1830 körül kezdett kibontakozni. Reformkorról tehát csak ettől kezdve beszélhetünk. Ezt a nézetet elfogadva, a sajtótörténet reformkori fejezete is az 1830 körüli időponttal kezdődik.

A másik polémia Pándi Pál és a kötet szerzői között éppen a reformkor végével, lényegében az egész I. kötet felső időhatárával kapcsolatos. Pándi Pál véleményét így összegzi: „Problematikusnak érzem a kötetzárást. Kossuth és a konzervatív erők oldalán a sajtótörténet feljön 1848-ig. Nem valószínű, hogy a sajtótörténeti szintézisben külön kötet jutna 1848–19 sajtójának. Ha pedig nem, akkor nem volna-e helyesebb ehhez a kötethez csatolni a forradalom és szabadságharc {I-14.} sajtójának ismertetését, ideértve azoknak a hadilapoknak a bemutatását, amelyekről igen hasznos könyvet írt Kemény G. Gábor. (Társadalom és nemzetiség a szabadságharc hadi lapjaiban. Bp. 1957.) A magyar irodalomtörténet megfelelő kötete is 1848–49 irodalmának ismertetésével zárul, s nem hiszem, hogy indokolt lenne az a megoldás, amely a forradalom és szabadságharc sajtóját hozzápréseli a század második felének sajtótörténetéhez.”

Az I. kötet szerkesztési elvei kezdettől fogva azon a koncepción alapultak, hogy 1848-cal új korszak kezdődik, tehát új kötetbe, A magyar sajtó története II. kötetébe kerül át. Történetírásunk lényegében véve ma már abban is egyetért, hogy a korszakhatárt a feudális rendszer megdöntésénél, az 1848 tavaszi polgári forradalomnál kell meghúznunk, és hogy ami ezután következett, az már az új Magyarország történetének első fejezetét képezi. Ezt a periodizálást találjuk Budapest történetének nemrég megjelent IV. kötetében, valamint a tízkötetes Magyarország története készülő megfelelő részében is.

A kötet és A magyar sajtó története szerkesztői a két ellentétes álláspont közül az utóbbi mellett foglaltak állást; alapos, tudományos vitának kell a kötetek alapján mérlegelnie, hogy a történeti folyamat eme sajátos része, a magyar sajtó története feldolgozásában melyik álláspont bizonyult helyesnek.

Szabolcsi Miklós