{II-1-11.} Bevezetés

Midőn a magyar sajtótörténet második kötetét átnyújtjuk az olvasónak, illőnek tartjuk tájékoztatásul felidézni azokat az elképzeléseket, amelyeket a szerkesztő bizottság annak idején, az egész vállalkozás tervének kidolgozásakor elfogadott, és azóta is követni próbált. A szerkesztő bizottság ugyanis úgy foglalt állást, hogy a sajtótörténetnek kezdettől fogva végig lehetőleg egységes alapelvek szerint kell felépülnie, még akkor is, ha a szempontoknak és módszereknek a fejlődés egymást követő korszakaiban természet szerint sokban módosulniok kell. Kívánatosnak tartottuk, hogy minden perióduson belül lehetőleg ugyanazt a struktúrát alkalmazzuk. Oly módon, hogy először a sajtó új feltételeinek, műfaji és szervezeti fejlődésének, a vele kapcsolatos igények alakulásának elemzését adjuk az adott időszak társadalmán belül. Ezután, második helyen, de a legbővebben elsősorban a politikai irányzatok szerint csoportosítva tárgyaljuk a fejlődés során egyre gyarapodó anyagot, úgy, hogy a lapok visszaadják az egykori politika spektrumát, amint az bennük tükröződött, és hogy az előre mutató, új tendenciák kapják a fő figyelmet, bár természetesen reális erőviszonyaikat, küzdelmeik valódi súlyát jelezve a kor egészén belül. Ez az alapelv, mint kiderült, a XVIII. század kezdeti időszakában is sikerrel volt alkalmazható. Sőt, a felvilágosodás különböző politikai tendenciái már nagyon jól kifejeződtek a sajtóban is. A továbbiak során, a XIX. század folyamán pedig, tehát a jelen kötetben is, ez a rendező alapelv természetesen még magától értetődőbben alkalmazhatónak mutatkozott. Mivel azonban a sajtónak volt egy másik, ugyancsak bővülő, de a politikai irányzatokhoz nem közvetlenül kapcsolódó, bár közvetett módon azoktól szintén nem teljesen független szektora is, az irodalmi, szakmai, ismeretterjesztő stb. lapoké, egy harmadik szakaszban ezeket kellett sorra jellemezni minden perióduson belül.

Mindebből máris következett, hogy – a kezdő időponttól eltekintve – a sajtótörténetben is lehetőleg Magyarország történetének azt az általános periodizációját kell követnünk, amelyet – beható szakmai viták eredményeként – alapul vettek az újabb nagy összefoglaló művek is. Ez a periodizáció olyan nagyobb politikai fordulókra épül, amelyek nemzetközi viszonylatban is revelálják a gazdasági-társadalmi folyamatban végbement változásokat. Ezért zártuk le az I. kötet anyagát a hazai feudalizmus hosszú időszakának végén, és kezdjük el most a II. kötetét az 1848. márciusi forradalommal, a {II-1-12.} polgári-nemzeti átalakulás és vele az új, polgári sajtószabadság megszületésével. Ez a kötet a század végéig, a kilencvenes évekig halad, midőn új feszültségek kezdtek felhalmozódni mind Magyarország, mind Európa és a nagyvilág történetében. A III. kötet ezután az I. világháború végéig és a forradalmakig bezárólag tárgyalja majd a magyar sajtó történetét, míg a IV. kötet 1945-ig, a felszabadulásig viszi a témát tovább.

Erre azért is szükséges itt kitérnünk, mivel az I. kötet recenzensei, sőt már lektorai közt is akadt, aki az eredmények elismerése mellett éppen a periodizálás és az egyes korszakok alapjellegének meghatározása tekintetében állt az általunk alkalmazott megoldással szemben némileg értetlenül és talán egy kissé tájékozatlanul. S ezek álláspontja akkor is figyelmet érdemel, ha mások, többen, nem ezt képviselték. E kisebségi vélemény felrótta, hogy miért álltunk meg az I. kötetben 1848 tavaszán, és miért nem haladtunk tovább egészen a szabadságharc bukásáig 1849-ben, úgy, ahogy azt például az irodalomtörténeti kézikönyv tette másfél évtizeddel ezelőtt, valamint, hogy miért kezdtük a reformkort 1830 után, és miért nem már az 1820-as évek közepétől, úgy, ahogy az régebben szokás volt. Hadd nyújtsunk erre most ez alkalommal is külön magyarázatot, nemcsak azért, mert magyarázni is jobb későn, mint soha, hanem főleg és elsősorban azért, mert itt alapjában véve olyan elvi-szakmai kérdésekről van szó, amelyeket következetesen végiggondolnunk sohasem árt.

Az I. kötet főszerkesztői előszava, amely előzékenységből külön szükségesnek tartotta idézni az egyik lektornak (Pándi Pál) a fenti kérdéseket feltevő véleményét, a nézetkülönbséget a két tudományág eltérő megközelítési módjára vezette vissza. Tehát például arra, hogy a reformkor kezdetét a „történetírás máshol látja, mint az irodalomtörténet.” Eszerint utóbb kell majd mérlegre vetni: „a történeti folyamat eme sajátos része: a sajtótörténet feldolgozásában melyik álláspont bizonyult helyesnek.” Vitás elvi-szakmai kérdéseket azonban mindenképpen jobb – egymás véleményének kölcsönös megbecsülése és a további félreértések elkerülése érdekében is – lehetőség szerint mielőbb és minél alaposabban tisztázni. Azt természetesen mindenki elismeri, hogy a szóban forgó két tudományágnak vannak saját, sui generis, eltérő problémái és módszerei. Csakhogy itt most a vita alapvetően nem ezek viszonyáról folyik. Ilyen eltérés ezekből nem is következik, annyival is kevésbé, mivel a múltnak végső fokon csak egyetlen objektív valósága volt. Vitatni itt a szerkesztő bizottságnak azt az említett munkahipotézisét lehet, hogy a sajtótörténet anyagát minden periódusban a leghelyesebb elsősorban a politikai tendenciák szerint csoportosítani, rendezni és jellemezni. Mi természetesen továbbra is azon a véleményen vagyunk, hogy ez a munkahipotézis helyesnek bizonyult. Készséggel elismerjük viszont, hogy itt azért felvethetők esetleg más elképzelések, más rendező elvek is. Ezen – ismételjük – valóban tovább vitázhatunk. Ha azonban ezt az alapelvet egyszer már elfogadtuk, ebből kikerülhetetlenül következik, hogy periodizálásunknak is a politikai történetét kell követnie. S itt érünk egy másik, valódi vitához, amely azonban {II-1-13.} magán a történettudományon belül zajlott le az újabb és a régibb – szerintünk téves és elavult – felfogás között, arról, hogy ezt a politikai történetet hol, miként kell értelmeznünk és tagolnunk. Amiből most már az is kiderül, hogy az említett nézetkülönbségek nem annyira a történészek és irodalomtörténészek tudományági módszertani eltéréséből, mint inkább – sokkal inkább – abból adódtak, hogy néhány irodalomtörténészünk tulajdonképpen magáról a magyar történelem e szakaszáról próbál még ma is egy olyan, régebbi felfogást képviselni, sőt számonkérni, amely egykor valóban elég általános volt, sőt az ötvenes évek elején új lendületet kapott, de amelyen újabb történettudományunk már jó ideje túljutott.

Kezdjük azzal, hogy a „reformkor” történetírásunk, és azon belül is politikai történetírásunk szakkifejezése, terminus technicusa. Azt a nagyjából 1830–1848 közti időszakot jelöljük vele, amelyben a korábbi rendi, vagyis feudális ellenzékiség helyett az új, a nemzeti önrendelkezés és a társadalmi haladás, a polgári átalakulás ügyeiért együtt küzdő, liberális nemesi reformmozgalom kezdett kibontakozni. Ilyesmiről 1830 előtt nem beszélhetünk. Lehettek, voltak, akik – mint Széchenyi vagy Kölcsey – e határvonalon egyénileg már korábban túljutottak. Lehettek, voltak olyan irodalmi törekvések is, amelyek valami formában szintén az újat készítették elő a régin belül. De – amint azt már a magyar sajtótörténet I. kötetének megfelelő helyén kifejtettük – politikai mozgalom mindebből csak 1830 nemzetközi válsága után tudott kibontakozni. Ezzel indult a reformkor története. A reformkori politikai sajtóé pedig, közelebbről, azzal, hogy 1832-ben Széchenyi megindította a Jelenkort, Kossuth pedig, nem sokkal azután, az Országgyűlési Tudósításokat.

Erősen nemesi ihletésű, múlt századi történetírásunk persze valóban szívesen fedezte fel korábban az újnak kezdetét. Horváth Mihály 1823-tól, a megyei, nemesi politikai élénkülés és ellenállás idejétől számította annak a „huszonöt évnek” a történetét, amely a „függetlenségi harcot” megelőzte. Még általánosabb és tartósabb hagyomány lett a reformkort 1825-től, tehát attól kezdve számítani, hogy a magyar rendi országgyűlés hosszabb szünet után ismét összeülhetett. Ez azonban csak a régi típusú nemesi politika, a rendi ellenzék történetében nyitott egy újabb szakaszt, de reformpolitikát, a fent meghatározott értelemben, még korántsem hozott. Arról volt itt szó, hogy a magyar rendiségnek, amelyet a Habsburg-udvar 1811. devalvációs konfliktusa után kiszorított a politikából, most sikerült visszaszereznie korábbi pozícióját. Ezt két momentum segítette elő. Egyrészt az, hogy a nemzetközi politika négyhatalmi rendszerének megingása után a Habsburg-hatalom nem érezte magát elég erősnek az abszolutista kormányzás változatlan formában való folytatására. Másrészt viszont az is, hogy Metternich a felbukkanó európai liberalizmussal szemben már saját szövetségesét látta meg a magyar rendiségben, amely még nem újat képviselt, hanem éppen ellenkezőleg az „ősi alkotmányt” és kiváltságainak rendszerét igyekezett a korábbinál is bevehetetlenebbül „körülbástyázni”. E régi, rendi politikát és az 1830 utáni {II-1-14.} reformpolitikát csak akkor lehet egybemosni, ha valaki e két különböző jelenség közös elemét, tehát azt tartja lényegesnek, hogy mindkettő egyazon kiváltságos osztályon, a nemesség rétegein belül találta meg a „nemzet” nevében fellépő híveit, ugyanakkor pedig mellékesnek tekinti azt a – számunkra igen lényeges – különbséget, amely a rendi és a polgári nemzet, a feudális és a liberális törekvések, a régihez ragaszkodás és a reformigyekezet között a valóságban oly világosan megmutatkozott. Jellemző, hogy az ötvenes évek elejének dogmatizmusa, amely szívesen manipulált régi, nacionalista jelszavakkal, egyebek közt ezt a nemesi hagyományt, a kétféle „nemzeti” összemosását, a reformkor e hátrafelé való meghosszabbítását is újból felkarolta. Ma már viszont történészeink, ha sok kérdésben nem is, abban lényegében véve zömmel egyetértenek, hogy a magyar reformkor 1830 körül vette kezdetét.

Az, hogy sajtótörténetünk új, polgári periódusát az 1848. márciusi forradalomtól kell számítanunk, talán, ha lehet, még nyilvánvalóbb. Ez volt történetünknek az a nagy, nemzetközi viszonylatban is jelentős fordulója, amely lezárta a feudális rend hosszú hazai korszakát. S ami szűkebb témánkat illeti: ekkor született meg a polgári sajtószabadság, amely minden korábbi gyakorlattól lényegbevágóan különbözött. A szabadságharc bukása 1849-ben az új Magyarországnak kétségkívül igen súlyos megrázkódtatást hozott. De a régit mégsem állította vissza. A polgári átalakulást és annak társadalmi, gazdasági stb. kihatásait mégsem tehette semmivé. Az ország nem zuhant vissza a feudalizmusba, hanem minden keserves megpróbáltatás és kedvezőtlen feltétel között is megőrizte a polgári forradalom bizonyos, nem lebecsülendő eredményeit. Még a vesztett szabadságharc nemzeti erőfeszítései sem váltak egyszerűen semmivé, a bukás ellenére sem, hiszen végső fokon 1867 kompromisszuma sem volt ezek nélkül elképzelhető. Az új korszak küszöbét Magyarország saját erejéből és akaratából, nem pedig legyőzve, mások parancsára lépte át. Ezek az elvi-szakmai meggondolások alighanem súlyosabban esnek a latba, mint az olyan esetleges gyakorlati könnyebbségek, hogy például egy sor egykori egyéni szereplő irodalmi, publicisztikai pályafutását talán töretlenebbül, kevesebb megszakítással tudjuk felvázolni, ha az I. kötetben 1849-ig megyünk tovább. Mindezért inkább 1848 tavaszát tekintjük korszaknyitó, nagy történelmi fordulónak. S ebben eltérünk azoktól, akik az új periódust 1849 nyarán, a szabadságharc bukásával óhajtják kezdeni, mintha 1848 tavaszát, Petőfi forradalmi szerepét, a magyar radikális sajtó megszületését még a hazai feudalizmus záró jelenségei közé kellene sorolnunk, és mintha a polgári haladás időszakát Magyarországon Haynau véres uralma nyitotta volna meg.

A jelen kötetet ezért indítjuk éppen e nagy fordulattal, a forradalommal, mint az európai mozgalom egyik fontos láncszemével. Az első nagyobb fejezet, a polgári korszak élén, a forradalom és szabadságharc, 1848/49 sajtóját tárgyalja, minden eddigi összefoglalónál jóval részletesebben, azzal a külön figyelemmel, amelyet e téma sajtótörténetünkben megérdemel. Felépítésében {II-1-15.} lényegében véve ez is azokat az alapelveket követi, amelyekről fent beszéltünk. Először a sajtó új társadalmi és politikai feltételeit tárgyalja, ahogy a forradalomból megszületett, a sajtószabadság ügyét, kivívását és közvetlen előzményeit, jellegét, korlátait és pozitívumait és az ezekkel kapcsolatos egykorú vitákat. Ezután következik a sajtó politikai spektruma, irányzatok szerint. Itt, a konzervatívok nagy csatavesztésén kívül, különösen az szembetűnő, hogy a vezető szerephez jutott liberalizmuson túl, amely mindaddig a feudalizmus elleni harc fő erejét és programját képviselte a sajtóban, rohamosan szóhoz jutottak az új, radikális irányzatok, többféle változatban és árnyalatban. Külön figyelmet érdemel, hogy a nemzeti önállóság, a Habsburg-monarchiához való viszony kérdése mellett, amelynek megítélésében tért el egymástól a legfeltűnőbben a liberális kormányzat, a kormányon belüli ellenzék és végül a radikalizmus sajtója, mennyiben játszottak bele e politikai spektrumba olyan, a nemzeti-közjogi radikalizmuson túlmutató törekvések is, amelyek a társadalmi kérdések radikálisabb megoldására, 1848 törvényeinek demokratikus továbbfejlesztésére irányultak, mint például a Munkások Újsága esetében. E kiszélesült politikai spektrumot 1848 végén kellett lezárnunk, éppúgy, mint utána a harmadik szakaszt, az irodalmi és szakmai lapokét, hiszen az utóbbiak 1849 elején a főváros elvesztése, a hadihelyzet alakulása folytán elhallgattak, és ugyanakkor a politikai sajtó köre is hirtelen összeszűkült. S mire utóbb ismét bővülni, éledni kezdett, már közeledett a vég. Ez tette szükségessé itt azt a szerkezeti megoldást, hogy a fejezet záró részei ismét a politikai spektrumra térnek vissza, annak további sorsára, visszaesésére, majd új felemelkedési kísérleteire 1849-ben, míg végül a honvédseregek visszavonulásával a magyar sajtó is egyre szűkebb térre szorul, majd elhallgat, és csak Komárom várában él tovább egy ideig egy szerény hadi lap. Közben a császári ármádia árnyékában már felbukkant néhány, a győztes ellenséget kiszolgálni kész tollforgató Szilágyi Ferenctől Nagy Ignácig, aki 1849 tavaszán a fővárost visszavívó magyar hadak elől Soroksáron húzta meg magát, majd nem sokkal az aradi kivégzések után kért és kapott az önkényuralomtól lapengedélyt. Ez azonban már a következő szakasz szomorú történetéhez tartozik.

Az önkényuralom időszakát a szabadságharc bukásától a kiegyezésig kötetünk két külön, valamivel rövidebb fejezete tárgyalja egymás után. Az első a vereséget közvetlenül követő évtized keserves sajtóviszonyait ismerteti 1860-ig. A második pedig az 1859–1861 közti újabb, ha nem is oly mélyreható nemzetközi válság hazai kihatásaitól kezdve viszi tovább a történet fonalát egészen 1867-ig. A két szakasz egymástól sokban különbözik, de bizonyos fő, meghatározó tényezők mégis egyaránt, ha nem is egészen egyformán, és nem is egészen egyenes vonalban, mindkettőre végig hatottak.

Az első ilyen tényező – legközvetlenebbül – a bukást követő önkényuralom volt, a neoabszolutista rendszer és vele a nemzeti elnyomás. Ez eleinte, jó pár éven át, teljes kíméletlenséggel, majd utóbb, a felengedés némi jelei után, hullámvonalban, ismét keményebben, a végén pedig fellazultan, de {II-1-16.} mégis kezdettől végig érvényesült és a politikai vélemény nyilvánításának a sajtóban is erősen vagy még erősebben útjában állt. A visszaesés – érthető módon – az első időszakban volt a legnagyobb. Nemcsak mennyiségileg, hanem – főleg – minőségileg is. A bosszú, a halál, a börtön, a menekülés és bujdosás szétzúzta, zömmel elhallgattatta azt a jeles, fiatal újságírói gárdát, amelyet a szó hatalmával Magyarországon a forradalom ajándékozott meg. A progresszív nemzeti – liberális és radikális – politikai sajtónak a hatalom véget vetett, és a másféle, ami élethez juthatott, nemcsak politikai, hanem eszmei, sőt stiláris és szerkesztéstechnikai szempontból is jóval gyengébb színvonalat képviselt a korábbinál. Az első évtizedben az elnyomás még a szűkre szabdalt politikai spektrumon belül is akadályozta a különböző irányzatok komolyabb differenciálódását. Az önkényuralom szolgálatában álló, illetve a vele – az adott lehetőségek korlátai közt – szemben álló sajtó két csoportja közül az utóbbi is csak két nagyobb irányzatra oszlott. Ezek közül a kormányzat még az 1847-re visszatekintő, konzervatív, monarchiahű ellenzéket is nehezen, illetve olyenkor egyáltalán nem tűrte el, ha a feudális eredetű történeti jogokra túl sokat hivatkozott. A másik ilyen irányzat, az 1848-at részben vállaló, részben revideáló nemesi rezisztenciáé, amely ekkoriban a Pesti Naplóban találta meg orgánumát, előbb-utóbb csatlakozásra bírta azokat a plebejus-honorácior eredetű és szemléletű újságírókat is, akik önálló erő és saját orgánum híján eleinte éppen a hazai konzervatív-feudális erőkkel szemben a „polgáribb” Bach-rendszertől szerettek volna – hiába – támogatást remélni. Ugyancsak az első évtized képéhez tartozik, hogy ismét fontosabb szerephez jutottak a politikát közvetlenül nem, illetve csak kerülő úton érintő ismeretterjesztő irodalmi, szakmai lapok és élclapok, bár meg kell jegyeznünk, hogy az önkényuralmi kormányzat ilyenek ellen is nemegyszer alkalmazott rendszabályokat.

A második fő meghatározó tényező az volt, hogy a liberalizmus Európa-szerte elfordult a forradalomtól, és azzal és a radikális törekvésekkel szemben hajlamos lett korábbi ellenfeleivel: a konzervatív irányzatokkal összefogni. A legjellemzőbb példát az 1848. februári forradalomban még részt vállaló, de a párizsi munkások mozgalmaitól megrettent, leverésüket támogató és a bonapartizmussal összefogó francia burzsoázia nyújtotta erre. De mutatis mutandis ilyenféle útra lépett és elfordult a forradalomtól a magyar köznemesség is, amelyet főként 1848/49 nemzetiségi paraszti megmozdulásai miatt ért valami hasonló sokkhatás. Így történt ez annak ellenére, hogy a fent említett első tényező, a nemzeti elnyomás, bizonyos fokig motiválta, fékezte ezt az elfordulást, prolongálta a haladó törekvéseket. Az 1859–1861 közti nemzetközi válság, ez az újabb forduló, az olasz nemzeti egység létrejötte nyomán Magyarországon is újra bontakozott a nemzeti mozgalom. E viszonylagos felemelkedést azonban ismét hullámvölgy követte. A magyar nemességet, bármilyen különböző csoportokra, rétegekre oszlott, alapvetően, zömmel mégis összefogta nemzeti és társadalmi hegemóniájának védelme a régi országon belül, ha többé-kevésbé meg is osztották az eltérő elképzelések {II-1-17.} arról, hogy a hegemóniát milyen formák között, a Habsburg-monarchiával szemben, vagy vele kompromisszumra jutva, a nemzeti önállóság milyen mértékével összekapcsolva lehet biztosítani. Az 1860–1867 közti szakaszt tárgyaló fejezetünkben a sajtó fejlődése már könnyebben volt a politikai irányzatok szerint tárgyalható, mivel a spektrum némileg kiszélesült, és valamivel nagyobb mozgástérrel rendelkezett. De a forradalomtól való eltávolodás jegyeit az önkényuralom és a konzervatív (1847-es, aulikus, klerikális stb.) irányzatok lapjain túlmenően, amelyek eleve a progresszió-ellenességet képviselték, lehetetlen fel nem fedeznünk a náluk jóval pozitívabb irányzatokat megszólaltató régi liberális nemesek és volt centralisták (Deák, Csengery) meg a balközép típusú, közjogilag határozottabban ellenzékinek mutatkozó nemesi politikusok lapjain is. Az ezeken túlmenő, baloldali, radikális próbálkozások, amelyek 1867 körül egy időre szóhoz jutottak, erőtlennek és tiszavirág életűnek bizonyultak. Az alternatíva, főleg ha nemzetközi viszonylatban nézzük a dolgot, többé-kevésbé már az ötvenes évek óta inkább csak az volt, hogy a forradalomtól ki milyen irányban hátrál vissza, ha már hátrálni fog. A polgárias törekvések felé, európai szempontból korszerűbb, fejlettebb szellemiségű elképzeléseket követve, vagy pedig a nemesi, feudális múlt eredményei, hagyományai felé. Az elsőre, a viszonylag jobb, modernebb megoldásra főként a centralista irányzat folytatói nyújtották a példát a sajtó terén, a másodikra főleg a nemesi balközép jellegű ellenzék szószólói, akik sok vonatkozásban alapjában véve régiesebb, retrográdabb felfogást képviseltek, mint Deák hívei.

A harmadik, legmélyebben ható tényezőt végül a polgári átalakulás következményeiben, a kapitalizmus nekilendülésében kell megpillantanunk, amely a nehéz politikai viszonyok között is mindinkább utat tört magának, új igényeket, feltételeket teremtett, és végül is lehetetlenné tette a megállást. Innen érthető, hogy bizonyos lassú, fokozatos előrelépés, minden akadály ellenére, már e periódusban, közelebbről főleg a hatvanas években is elkezdődött a sajtó terén. Ennek első jeleit a szaksajtó bővülésében, a specializálódás továbbhaladásában, abban tudjuk felfedezni, hogy sorra megindultak a különböző külön szakmai: műszaki, gazdasági, természettudományi, történelmi, nyelvtudományi stb. orgánumok. De ezen túlmenően szó volt itt valamivel többről is. Az európai szintű publicisztika bizonyos módszerei és elemei részben már 1848 előtt felbukkantak a hazai sajtóban, a forradalom alatt pedig áradásként, szinte robbanásszerűen terjedtek el, főleg francia minták nyomán. De e folyamat eredményei részint még sokban egyénekre, kisebb csoportokra, részint pedig inkább csak bizonyos főbb műfajokra, megoldásokra korlátozódtak anélkül, hogy a lapok egész felépítését, szerkezetét, működését e rövid idő alatt át tudták volna alakítani. A korszerű vézércikkel, hogy e jellemző példát idézzük, nemigen tartott lépést a lap többi része. A mélyreható korszerűsítésnek ezután kellett még sorra jönnie, e nehéz periódus sok akadályától korlátozottan, abban az ütemben, ahogy a visszaesés után a lassú fejlődés elindulhatott. Ennek kezdő jeleit tudjuk már valamennyire {II-1-18.} ekkor is megfigyelni, azokban a változásokban, amelyek a sajtó és a társas élet viszonyában, a sajtó műfaji szétágazódásában, a lapok anyagának belső differenciálódásában, újságírói „stábjuk” megszerveződésében vagy éppen a technikai korszerűsödés terén kezdtek végbemenni. Ez a folyamat készítette elő, hogy a kiegyezés után lényegében véve európai szintű polgári sajtó, és ezen belül politikai sajtó tudjon – főként a fővárosban – megszületni.

Az 1867–1890 közti újabb, nagy periódust, amelynek sajtótörténetét kötetünk második felének szerzői ismét több fejezetre bontva adják elő, külön, bővebb bevezető előzi meg a maga helyén. Ebben találja meg az olvasó, folytatólag, a fejlődés fő vonalairól, jellemzőiről, általános problémáiról azt a tájékoztatást, amely megkönnyítheti sajtótörténetünk akkori részleteinek áttekintő, egységes képbe foglalását. Befejezésül azonban talán a kiegyezés kérdéséről kell még itt néhány szót mondanunk.

Az újabb kutatások egyre kevésbé valószínűsítették, hogy Magyarországnak, mintha nemzetközileg elszigelten, valaminő vákuumban élne, valóban lehetősége lett volna arra, hogy szabadon válasszon a függetlenség és a kiegyezés alternatívái közt. E választást alapvetően és elsősorban a nemzetközi helyzet korlátozta. A Kossuth vezette emigráció törekvéseit az hiúsította meg, hogy az olasz és német egység konzervatív úton jött létre, és hogy a nagyhatalmak, Angliával az élükön, a Habsburg-monarchia fenntartása mellett foglaltak állást. A politikai vezetést kézben tartó magyar nemesség választását pedig saját belső feltételei is korlátozták ezenfelül. Ez a nemesség, amely egykor a liberális mozgalmat, majd 1848 forradalmát és szabadságharcát vezette, azóta, mint láttuk, mindinkább elfordult a forradalomtól és a nemzeti önrendelkezésen túl fő céljának saját társadalmi és nemzeti hegemóniája biztosítását tekintette a régi ország egészén belül. A nézetek inkább csak abban tértek el egymástól, hogy e cél miként valósítható meg jobban: Ausztriával vagy nélküle. Az egyik irányzat, a „hatvanhetes”, a dualizmus segítségével akart e célok eléréséhez magának megfelelő hatalmi pozíciót biztosítani. S mivel aggódva nézett a cárizmus, sőt, újabb adataink szerint, részben már a bismarcki német hatalom felé is, hajlamos volt a monarchiát népek börtöne helyett, szemben külső, hódító erőkkel, immár inkább valami védőpajzsfélének tekinteni. A másik „negyvennyolcas” irányzat viszont szerette volna megszakítani a kapcsolatot Ausztriával, amelyben a különböző „történeti” nemzetek (magyarok, csehek) fejlődésének veszélyesen ósdi szerkezetű akadályozóját látta, mindenekelőtt a magyar függetlenség gátját, de egyben, 1848/49-re emlékezve, esetleges szövetségesét, felhasználóját is a Magyarországon élő más nemzetiségeknek, nemzeteknek. Hiszen azért is akart szabad kezet magának, hogy a régi Magyrországon megszilárdítsa lényegében véve ugyanazt a nemzeti hegemóniát, amelyet a másik irányzat más úton óhajtott biztosítani. Mindkét variánson belül voltak viszonylag jobb, haladóbb kísérletek is. A kiegyezés hívei közül Deák vagy Eötvös megpróbált valaminő liberális nemzetiségi politikát kezdeményezni. Ez azonban utóbb, az egyre {II-1-19.} erősödő nacionalizmus, majd sovinizmus következtében, még az 1868-i nemzetiségi törvény szűk keretei között sem válhatott a gyakorlatban valóra. A másik oldalon a függetlenségi mozgalom 1848 emlékéből is érthetően, szélesebb kispolgári, sőt paraszti rétegek együttérzésére is számíthatott, de az itt főleg eleinte jelentkező demokratikus próbálkozások hamar háttérbe szorultak, elfojtódtak, nem tudtak hangadóvá válni. A függetlenség párthívei Kossuth követőinek tartották magukat, de ők sem követték példaképüknek azt az útmutatását, amellyel, még a dualizmus előtt, a függetlenségi politika szükségszerű velejárójának a szomszéd népekkel való szövetséget, konföderációt, az országon belül pedig nemzetiségi jogok megadását tekintette – javaslatát a magyar politikai közvélemény túl soknak, túl nagy áldozatnak, a nemzetiségeké pedig túl kevésnek tartotta. Mocsáry Lajos, aki mint a ritka kivételek egyike, a század végén egyedül emelt szót mások nemzeti jogai és az 1868-i nemzetiségi törvény végrehajtása érdekében, saját függetlenségi pártjával került ellentétbe, amely nem vette tudomásul, hogy nemcsak a Habsburg-monarchia, hanem azon belül Magyarország is soknemzetiségű ország. Vagyis a viszonylag haladó irányú kísérletek e variánson belül sem tudtak érvényesülni. Elméletben és részletekben lehettek, voltak természetesen különbségek a két változat között. A kiegyezés hívei akkoriban a nemzetközi politikában, ellenfelei pedig potenciálisan a szélesebb hazai közvéleményben találtak erősebb bázist maguknak. Alapjában véve azonban gyakorlatilag mindkét irányzat ugyanazt a realitást: a magyar politikai vezető osztályok célkitűzéseit képviselte. Az egykori sajtóban előtérben mozgó, de még utóbb is tovább élő vitájuk sajátos jellemzője, hogy az adott politikai rendszernek csak egyik részéről folyt, Ausztria és Magyarország közjogi viszonyáról, a nemzeti önállóság elérendő, vagy elérhető mértékéről. De nem folyt e rendszer más, nem kevésbé fontos, olyan részeiről, mint például az agrárkérdés, a parasztság állapota vagy más hazai nemzetiségek, nemzetek helyzete volt. E kérdésekben úgy látszik, lényegében véve egyetértett a politikai vezető osztályok mindkét fő irányzata. A volt nemességnek ezt a tendenciáját, láttuk, nem a kiegyezés hozta létre. A forradalomtól való meghátrálás mellett belejátszott ebbe az is, hogy a kelet-közép-európai nemzeteknél, éppen fejlődési hiányosságaik következtében, a nemzeti momentum általában és nagyobb távlatban is erősebbnek bizonyult a liberalizmusnál, ahol szembekerült vele. A kiegyezés megszilárdította a magyar vezető osztályok pozícióit. Hiszen minden tehertételt beszámítva is, amely a monarchiai kapcsolattal és a teljes függetlenség kizárásával összefüggött, Magyarország – az egész régi ország – mondhatni Mohács óta ily értékű nemzeti önállósággal tartósan nem rendelkezett. A magyar vezetők a korábbinál sokkal szabadabb keretet kaptak tehát kezükbe. Hogy aztán milyen társadalmi vagy nemzetiségi politikát követtek ezen belül, azt sokkal inkább saját feltételeik szabták meg, mint 1867 közjogi rendszere.

A történetírásban 1945 előtt inkább a kiegyezés-párti, utána inkább a függetlenség-párti felfogás került előtérbe. Annyival is inkább, mivel az {II-1-20.} ötvenes évek dogmatizmusa nem egyforma mértékkel mérte a dualizmus kori magyar politikai két fő változatát. Erélyesen bírálta azt, amelyet egykor 1867 hívei képviseltek. De korántsem számolt fel minden illúziót, amely a másik oldal, az úgynevezett függetlenségi pártok megítélésében jelentkezett. Ez a történetfelfogás ugyanis hajlamos volt minden vonatkozásban a nemzeti progresszió zászlóvivőiként feltüntetni azokat, akik a függetlenség híveinek voltak minősíthetők. Amiben ismét szerepe volt régi nacionalista motívumok manipulatív felhasználásának is. Jellemző példa volt erre, egyebek között, az az elmélet, hogy Magyarország 1867 után „félgyarmata” volt Ausztriának. Ezt a feltevést egyik hirdetője utóbb, 1958-ban, visszakozva, azzal próbálta magyarázni, hogy a marxista történetírás az igazságot eleinte inkább csak „Magyarország Ausztriának alárendelt helyzetéről” akarta kimondani, és kevésbé a magyar uralkodó osztályok elnyomó szerepéről. Ez – tette hozzá – „a kutatómunka hiánya mellett azon törekvésnek volt tulajdonítható, hogy elsősorban a haladó hagyományokhoz kapcsolódjanak”. De valószínű-e, hogy 1950 körül speciális kutatómunkára lett volna szükség annak felismeréséhez, hogy a régi Magyarországon társadalmi és nemzetiségi elnyomással találkozhatunk? És miért lett volna az a hagyomány haladó, amely ezt nem óhajtotta tudomásul venni? De nyilvánvalóan az Ausztriától való függés dolgában sem az „igazságot” mutatták be pontosan, hiszen akkor ezt az egész félgyarmati elképzelést nem kellett volna azóta alaptalanként és helytelenként végleg elejteni. Találóbb volt a szerzőnek az a megjegyzése, hogy ez az elmélet „jelentős propagatív erővel bírt”, hogy nacionalista hagyományokból merített, „és bizonyos fokig fenn is tartotta és táplálta azokat”.

Az újabb gazdaságtörténeti kutatások egyébként nem támasztották alá azt a nézetet, hogy a monarchiával való közösség ebben az időszakban Magyarországra nézve előnytelen lett volna, és hogy az ország fejlődését, különösen az iparét, inkább fékezte volna. Magyarország mint fejletlenebb partner a kapitalista kooperáció értelmében tényleg függő helyzetben volt a monarchia nyugati felétől. Ezt azonban nem a kiegyezés idézte elő, hanem Magyarország régi elmaradottsága, a Nyugat-Európával kialakult, hagyományos, egyenlőtlen gazdasági munkamegosztás, amely Kelet-Közép-Európa történetét már évszázadok óta jellemezte. Ezt Magyarország akkor sem kerülhette el, ha független és nyugaton más partnerekkel rendelkezik. Gazdasága gyorsabban növekedett, mint ugyanakkor a független Oroszországé vagy az ugyancsak független balkáni államoké. A fejlettebb Ausztria (és Csehország) a XIX. század derekáig valóban gazdasági alárendeltségben tartotta Magyarországot. De ettől kezdve, főleg 1867 után, az osztrák ipari forradalom inkább pozitív irányban hatott Magyarország gazdasági életére, amelyben akkor a rendszeres kapitalista fejlődés megteremtése volt a legsürgősebb feladat. A szomszédos vidékekkel való kapcsolat, a monarchia széles piacának mobilitása elősegítette e feltételek megteremtését, így a mezőgazdaság bizonyos korszerűsítését vagy a nagy befektetéseket igénylő közlekedési infrastruktúra megalkotását, valamint a mindehhez nélkülözhetetlenül szükséges {II-1-21.} külföldi tőke behozatalát. E kapcsolat, igaz, hozzájárult az elmaradott társadalmi struktúra konzerválásához is. A század végétől kezdve azonban fellendült az iparosítás, amely ezután nagyrészt már belső erőforrásokból táplálkozott. A különbség pedig Ausztria és Magyarország között lassan csökkenni kezdett.

A kiegyezés mint a Habsburg-monarchia egy válságperiódusának záró aktusa az egykorú erőviszonyoknak megfelelő, tehát reális kompromisszum volt. Ezért tudott bizonyos egyensúlyi helyzetet létrehozni. A dualizmus azokra a belső tényezőkre épített, amelyek akkor a legerősebbnek tűntek: az oszták–német burzsoáziára és a magyar nemességre. Szerkezetének fő belső ellentmondása, amely éppen e két faktor hegemóniájából adódott, számunkra kezdettől szembetűnő. Ténylegesen azonban mégis csak attól kezdve éleződött ki, midőn mind a belső, mind pedig a nemzetközi erőviszonyok megváltoztak. Az új periódus kezdetét – mint említettük – 1890 körül kell keresnünk.

Ha mindezt sikerül ilyen vagy olyan, hosszú életű emóciók utóhatásától mentesítve, objektív, szakmai pontossággal mérlegre vetnünk, akkor könnyebb lesz a magyar sajtó egykorú fejlődését is a maga reális történeti feltételei közt megértenünk. Fellendülését, szétágazódását, üzleti vállalkozásszövevénnyé szerveződését a szerény kiinduláshoz képest jelentős kapitalista gazdasági nekilendülés időszakában. Véget nem érő közjogi vitáit, amelyekben sokszor a haladás igen lényeges és sokrétű problémáinak rovására is a nemzeti momentum sajátos változatai érvényesültek, és amelyek egyoldalúságai nagyrészt a vezető osztályoknak a társadalmi és nemzeti hegemóniához való ragaszkodásából magyarázhatók, a soknemzetiségű ország amúgy is kevéssé biztató problémái közt. És végül, mindennek ellenére azt a nem feledhető, nem mellőzhető tényt is látni fogjuk, hogy e folyamatnak mégiscsak egy liberális állam volt színtere, és hogy e liberalizmus a sajtóban is, különösen a szemléletmód, művelődés, ismeretterjesztés terén, de még politikai vonatkozásban is, igen erős és hatásos áramlatként érvényesült.

Mindent összevéve azt kell mondanunk, hogy a kötetünkben tárgyalt bő négy évtized s főleg a legutolsó időszak fejlődésének eredményeként a magyar sajtó arányok, műfajok, szervezettség, módszerek, differenciáltság stb. dolgában végül lényegében véve megfelelt annak a színvonalnak, amelyen a fejlettebb, ha nem is a legfejlettebb és jelentős publicisztikával bíró európai országoké működött.