{II-1-121.} 2. A RADICAL LAP

A Radical Lap, amelyről itt szó esik, június 1-én indult meg Pesten. Időben tehát megelőzte őt április 10-től az ugyancsak radikális, pesti Die Opposition, amelyre alább, a más nyelvű lapok közt még visszatérünk. Május 2-től pedig a kolozsvári Ellenőr, amely – erdélyi viszonylatban – szintén radikálisnak minősült, bár inkább csak Ferenczy József konzervatív liberális ízlése fedezte fel benne utóbb a „leggorombább forradalmi kifakadások” gyűlhelyét. Mindenesetre a márciusi nemzedékhez tartozó kolozsvári fiataloknak lett szónoka, akik igyekeztek is a Marcziuséhoz hasonló, határozott hangot megütni. Megindítója és első szerkesztője, Kőváry László (1819–1907) kolozsvári jogi tanulmányok után, már mint marosvásárhelyi táblai kancellista, a Teleki-tékában olvasgatva szerezte érdeklődését az erdélyi múlt iránt, amely azután utóbb élete végéig foglalkoztatta. Az erdélyi lapokban 1839 óta jelentek meg népismereti, földrajzi, történelmi tárgyú írásai. Most azután, hogy Szemere 1848 júniusában a szerveződő statisztikai hivatalhoz titkárrá nevezte ki, a szerkesztést ténylegesen július 23-tól november 14-ig társszerkesztőként Dózsa Dániel (1821–1889) végezte. A lap kiadója Tiltsch János kolozsvári patrícius polgár, könyvkereskedő volt, aki szeptember végéig a kolozsvári református kollégium nyomdáját bérelve az előállításáról is gondoskodni tudott. Ennek is szerepe volt abban, hogy utóbb az osztrák hatóságok várfogságra ítélték. A lap megjelenésének Urban alezredes csapatainak Kolozsvárra való bevonulása vetett véget. Az osztrákok valamennyi kolozsvári lap utolsó számának szedését lefoglalták.

A Radical Lap két szerkesztője közül Mérei Mórral már találkoztunk a Marczius munkatársai közt. A kiadó szerepét is betöltő Rosty (Rosti) Zsigmond (1811–1875) Fejér megyei birtokos nemesi család fia volt, aki egy ideig megyei karrierrel is próbálkozott, de azután inkább az újságírást választotta. Főleg történeti témákról jelentek meg cikkei a Hasznos Mulatságok, a Jelenkor és a Társalkodó hasábjain. Most viszont nemsokára honvédnek jelentkezett és mint tüzér főhadnagy vett részt a komáromi kapitulációban. Az új lap május végén kelt előfizetési felhívásában külön hangsúlyozta, hogy „magánjogi tekintetben a communizmusnak ellent mondunk, tiszteljük a tulajdont, mint az emberi társaság talpkövét”. Rövid, másfél hónapos fennállása alatt, július 16-ig, naponta mindössze 255 példányt küldött szét belőle a pesti posta. Ívrét alakban jelent meg, Landerer és Heckenast betűivel. A lap mindjárt az elején elég kritikus hangot ütött meg a radikális konkurrenciával szemben: a Marcziust gyermekesnek, a Reformot pedig – ugyancsak indokolatlanul – szélsőségesnek nevezte. Az utóbbi június 4-én azzal reagált, hogy a Radical szerkesztői nem is tudják, mi a radikalizmus, hanem csak frázisokat mondogatnak. Az érintettek június 7-én újabb kritikával riposztoltak: kifogásolták, hogy vitapartnerük a radikalizmust a köztársasági eszmével azonosítja. Válaszul a Reform június 11-én leszögezte: „Az a kérdés, monarchiánk legyen-e, vagy republikánk, úgy hisszük, még nálunk nem is létezik”, részint ugyanis {II-1-122.} „megszoktuk a monarchiát”, részint pedig „meg vagyunk győződve annak szükségességéről”.

A Radical Lap munkatársai közül külön figyelmet érdemel az ifjú Mészáros Károly (1821–1890), egy szegény nemes család korán árván maradt fia, aki, mint emlékszünk, a konzervatív Gyűlde oldaláról indult, de miután 1848 májusában Mosonból Pestre érkezve látta, hogy a márciusi ifjak az ilyen kínos előzményeket szó nélkül megbocsátják, sietve a szélső radikális oldalhoz csapódott, sőt ott hangadó szerephez jutott. E társadalmi-politikai jelenséggel már találkoztunk mások esetében is. Utóbb, 1849 tavaszán, Mészáros a Perczel-hadtest „historiográfusa”, haditudósítója lett. Alig fél évvel a bukás után viszont, mindjárt az önkényuralom első időszakában mint törvényszéki ülnök bukkant fel Ung megyében, újabb tanújelét adva átigazodási készségének. Érdekes és figyelmet érdemlő viszont, hogy egyike volt azoknak, akik a legtöbb radikális cikkírónál több érdeklődéssel figyelték az új, polgári társadalom és a munkásság problémáit, s a francia példából szerinte levonható tanulságokat. A június 11-i számban „Munkásszabadság” cím alatt azt fejtegette, hogy „e század, mely az igazság és jognak nevében kezdte meg emberiségünk szebb hódítmányait, az egyenlőség és szabadság érdekében nem kötheti meg a munkának szabadságát”. Így aztán ki is adta a jelszót a gazdasági liberalizmus nevében: „Le tehát a czéhekkel, rögtön, mindenfelé”. A június 14-i számban „A dolgozó néposztály” cím alatt a nemzeti eszme fejlődését próbálta nyomon követni, megállapítva, hogy „a szabadelvűség közvetlen lépcső a szocializmushoz”, és Franciaország példája nyomán nemzeti munkaházak felállítását, a munkabérek emelését és a cselédügy igazságos rendezését követelte, „gátul a proletarismus ellen”. A lap június 16-i számának vezércikke e kérdésekre, így az egyenlőség értelmezésére bővebben is visszatért. „Noha programunkban kimondottuk – írta –, hogy ellene vagyunk a communismusnak, s csak a socialismust pártoljuk, mégis akadtak többen, kik az utóbbi nevétől is megijedtek, azért szükségesnek látjuk e fontos két kérdések iránt világosan nyilatkozni. Mi a communismus? Proudhon, a rendszeres communisták legújabbika, megfelel erre ezen alapelv felállításával, hogy a tulajdon lopás, …azaz minden vagyonnak a földön egy arányban kell felosztva lennie és ezt nevezik egyenlőségnek.” A lap ettől siet elhatárolni magát: „Mi az egyenlőséget csak törvényes értelemben vesszük, …csak törvény előtti egyenlőséget követelünk, minél fogva helyeseljük, sőt magunkévá tesszük Dumas Sándor mondását, ki kérdeztetvén, mi a communismus? azt felelte: lopás!”

„Miután tehát – olvassuk tovább – a communismus nem egyéb, mint néhány ingyen élősdi imádsága, felőle annál kevesebbet szólunk ez alkalommal, miután ezt a magyar ész kellő megvetéssel fogadván, mellette nyíltan ki sem mert még fellépni.”

„A soczialismus alatt nem értünk egyebet, mint szabad összeszövetkezletet bizonyos czélokra, mely által a szövetkezetek szükségei könnyebben és olcsóbban pótolhatók.” Amiből – tegyük hozzá – nyilvánvaló, hogy e szövetkezésnek {II-1-123.} nincs köze sem a munkához való jog új gondolatához, sem pedig a „nemzeti műhelyek” amúgy is sikertelen kísérletéhez. „A status – olvassuk továbbb – arra rendesen kötelezett nem lehet, hogy mindenkinek munkát szerezzen, hanem kötelessége megszüntetni minden oly intézkedést, mely a munkához jutást gátolja”, tehát azt az állapotot is, midőn „a legénynek ugyanazon városban egy mestertől a másikhoz menni nem volt szabad”.