{II-2-13.} BEVEZETÉS

A 19. század második fele a sajtó történetében annak a nagyarányú átalakulásnak a korszaka, amelynek eredményeként a 20. századi hírlap- és folyóiratírás máig meglévő s részben máig uralkodó formái megszülettek az egész európai típusú művelődés területén, így nálunk is. Ennek a művelődési területnek egyes zónáiban, sőt gyakran egyes országaiban, egyes nemzeti kultúráiban és társadalmi berendezkedéseiben ugyan más-más ütemben ment végbe ez az átalakulás, s más-más részeredményeket is hozott, egészében azonban több és lényegibb volt mind az átalakulás menetében, mind pedig annak eredményeiben a közös, mint az eltérő, mint az elválasztó. Európa kisugárzásának nagy százada, nagy félszázada volt ez e tekintetben is. Az európai sajtó hatása a világnak szinte minden sarkát elérte, ha némely területeket mégoly érintőlegesen, mégoly kezdetlegesen is. Valamelyest viszontáramlást is lehetett ugyan tapasztalni, különösen a századvégen, kivált Amerikából; ez azonban ha el nem hanyagolható is, de még nem is jelentős a sajtó történetében.

Ez az európai kisugárzás éppenséggel nemcsak magát az intézményt s annak formáját illette, hanem szerepét is, mind a tágabban vett civilizációs, mind a szorosabban értett művelődési, mind pedig a történelemformáló eszmei-társadalmi mozgás tekintetében. Az az önmagát mozgatni látszó körforgás, amely oly jellemző volt a 18. század végi s a 19. század eleji Nyugat-Európára és Közép-Európa egy részére, a sajtó megjelenésével, különböző intenzitással bár, de mindenütt megindult. Az iskolázás magával hozta az olvasás képességét és készségét, ez pedig előre mozgatta az iskolázás ügyét; a sajtó terjedése új előállítástechnikai eljárásokat tett szükségessé és általánossá, az új előállítástechnikai és forgalmazási eljárások viszont egyre szélesebb földrajzi és szociális régiókra általánosították a sajtó sugárkörét; a sajtó folyvást újabb eszméket vitt át a társadalomnak mind szélesebb rétegeibe, a társadalomnak viszont mind szélesebb rétegei igényelték, hogy részt vegyenek az eszmék alakításában és közvetítésében, befogadásában és érvényesítésében.

Ennek az önmozgásúnak látszó körnek a közepén valódi centrifugális mozgatóerőként a tőkésedő gazdaság, a technizálódó termelés, a liberális cél-és eszmevilág állott. Amit egyáltalán nemcsak hogy nem cáfol, hanem ellenkezőleg: hathatósan támaszt alá az a tény, hogy e mozgatóerőkkel, e mozgató {II-2-14.} törekvésekkel szemben álló tényezők is igénybe vették, mert kénytelenek voltak védelmük érdekében igénybe venni a sajtó eszközeit. Az 1830-as, sőt az 1848-as forradalmakig azonban szinte egészen világos volt még a sajtót teljes szívvel fejlesztő és az őt kényszerűségből igénybe vevő erők közt a választóvonal. A polgári liberalizmusnak ez még, mint mondani szokták, dinamikus s majdnem egyértelműen fölmenő korszaka. Bármennyire szaporodtak és hevesbedtek is a bírálatok a liberálisnál radikálisabb eszmék részéről a liberális ideákkal szemben, a rendiség lebontására törő törekvések s a rendiség fenntartására irányuló erőfeszítések harcában a polgári liberalizmus szolgáltatta az ütőképes összefogás eszmei centrumát a rendiség erői ellenében. S ütőképességének egyik fő eszköze és biztosítéka éppen a sajtó volt, s az, ami a sajtó fejlődését egyre dinamikusabbá és óhajtottabbá tette, a gondolat- és szólásszabadság elve. Ez a kettő: a sajtó dinamikája s a szólásszabadság elve szinte szinonimává lett ez időben.

Ám bármily virágzó stádiuma volt is a sajtónak a 19. század első fele, második negyede, kivált Angliában és Franciaországban s később Németország egyes részein is – a rákövetkező korszakokból visszanézve – még bizonyos archaikus, kézművesi, kisipari, kisvállalkozói, regionális arculat jellemezte. Az ötvenes évekkel kezdődő újabb iparosodási periódussal következett el a sajtó ama nagyüzemi, nagyvállalkozói, régiók fölötti korszaka, amely, mint mondani szokták, nagyhatalommá s a televízió széles körű elterjedéséig szinte egyeduralkodóvá tette a tömegtájékoztatás és tömegközvélemény-alakítás területén. A korábban említetthez hasonló, önmozgásúnak látszó újabb körkörös fejlődmények jöttek ekkor létre. Egyet emeljünk ki közülük az ipari, a technikai, az előállítási fejlődés területéről. Már F. Koenig gépesített, gőzerővel mozgatott „gyorssajtója” bizonyos forradalmat jelentett az előállítás technikájában az 1810-es években. Az igazi ugrást azonban az a rotációs eljárás hozta, amelyhez 1847-ben Amerikában konstruálták az első gépet, s amely a 60-as, 70-es, 80-as években az egész európai kontinensen általánossá vált. A rotációs előállítás elterjedésének gyorsaságát a távíró és telefon föltalálása és közhasználatúvá válása, a vasúti szállítás sebessége és a postai kézbesítés szervezettsége, a betűismeret szélesbülése s a vagyonosodás növekedése nemcsak siettette, de nélkülözhetetlenné is tette. Ami viszont a papíripart ösztönözte olcsóbb anyagú, nagyobb tömegű, gyorsabb eljárású gyártási folyamatok létrehozására. A századközép szorosabban vett hírlap- és folyóirat-termelése a századvégre tízszeresére, a papírmennyiség fölhasználása pedig tizenötszörösére emelkedett Nyugat-Európában s a szűkebben vett Közép-Európában. Nagy nyereséggel járt immár a sajtó, de nagy tőkét is igényelt, nagy kockázatot is jelentett, s nagy bukásokat is hozhatott magával. Mint a nagyipar területén mindenütt, itt is egyre nagyobb méreteket öltött az üzleti koncentráció.

A mennyiséggel egyenes arányban nőtt a differenciálódás foka, amelyet újabb sajtógrafikai és nyomdatechnikai találmányok segítettek elő. A fejlődéstől, mint mindenütt, e területen is elválaszthatatlan a differenciálódás. {II-2-15.} A differenciálódás magában azonban, mint sehol sem, e területen sem jelentett eleve fejlődést. Ha a századközép előtt, a forradalmak kora előtt, a rotációs eljárás bevezetése előtt a liberalizmus lehetőségeinek bár nem egyértelműen, de túlnyomórészt haladó árnyalatait mutatta föl és fogta egybe a sajtó a rendiség ellenében – az 50-es évektől, különösen pedig a 70-esektől egyre élesebben mutatkoztak meg a liberalizmus társadalmi teljesítőképességének korlátai a sajtóban is; addigi szövetségi viszonya a nála radikálisabb irányzatokkal egyre többször vált immár ellenségesre, s egyre gyakrabban szövetségire a véle addig ellenséges konzervatív törekvésekkel. Annál könnyebben történhetett ez meg, mert az immár két tűz közé került liberalizmus egyre több belső irányzatra bomlott, egyre többféle vegyülést és színeződést mutatott fel.

A liberalizmus ugyan kezdettől meglehetősen nagyfokú heterogeneitást hordozott magában, s ez az irány szétterjedésével területek, társadalmak, kultúrák szerint egyre növekedett. Azoknál a népeknél, amelyeknél, különösen Kelet-Közép-Európában, a polgári nemzetté válást, illetőleg a polgári nemzetállam megteremtését különböző, rendszerint külső s az övékénél nagyobb erők hátráltatták, akadályozták, a nemzeti liberalizmus különböző válfajai lettek uralkodóvá. A nemzeti liberalizmus, persze, az olyan klasszikus polgári liberális fejlődésű országokban, mint Anglia vagy Franciaország, is jelen volt és domináns volt, csakhogy a nemzeti elem benne nem nyert külön cél- és értékhangsúlyt, mert társadalomalakító szerepe természetszerűen, magától értetődően olvadt egybe a szociális, ökonómiai és kulturális cél-és értékfaktorokkal. A kelet-közép-európai országokban viszont a két elem nehéz együttes megvalósíthatása arra ösztönözte a társadalom polgári átalakulásának eszközlőit, hogy az élet minél több, lehetőleg minden területén hangsúlyozzák korrelációjukat. S erre a célra a sajtó látszott éppen a legalkalmasabbnak. Magyarázza ez nemcsak azt, hogy a magyar sajtó első virágkora a forradalom előtti s alatti évekre esik, de azt is, hogy az olvasóközönség nagyságához, felvevőképességéhez (s a lapkiadás forradalom előtti akadályoztatásához) mérten sok lap, mégpedig elsősorban társadalmi-politikai lap, illetőleg társadalmi-politikai velleitású irodalmi vagy egyéb művelődési lap jött létre. De magyarázza azt is, hogy az önkényuralom cenzúrája nemcsak a politikai, de a nemzeti liberális törekvésektől elválaszthatatlan irodalmi-művelődési lapokat is nehezen engedélyezte, bosszúsan tűrte és árgus szemekkel figyelte.

S ebből ered annak a lapáradatnak a ténye és jellege is, amely Bach bukásával, az 1859–61-es eseményekkel, illetve reményekkel függött össze. Minden csoport, nyomda, város, politikus- és publicista jelölt el kívánta mondani nem is annyira a jövőre szóló eszméit és terveit, mint inkább szatíráját a saját nemzeti liberalizmusa vagy nemzeti indulata oldaláról a magát liberálisnak hirdető miniszter rendszerével szemben. Ezek a kérészéletű lapok kevéske mondandójukkal s még kevesebb előfizetőjükkel többnyire a rövidre szabott szabadság végét sem érték meg, s többségük esetében {II-2-16.} Schmerling lovag kormányzatának nem kellett magára vennie betiltásuk ódiumát. Tanúskodott persze ez a lapáradat egy oly jellegzetes vonásáról is a magyar társadalomnak, amely a század végéig megmaradt, bár fokozatosan csökkent: e társadalom eszmei, irányzati, szellemi szervetlenségéről és szervezetlenségéről. Hogy a napilapok száma, százalékosan vetítve a lakosságra, még a századfordulón is jóval nagyobb volt például az angol lapok számánál, az nemcsak a koncentráció kisebb fokát, hanem egyben a szervesség és szervezettség alacsonyabb szintjét is jelezte.

Ami igazán fontos az 1859–61-es nagy sajtóvirágzásból az 1867 utáni korszakra, az az, hogy azok a lapok, amelyek valóban országos tényezőknek számítottak ekkor, s azok maradtak a kiegyezés után is, most alakították ki a, nemzeti liberalizmus hazai feladatairól, lehetőségeiről, jövőjéről elképzeléseiket, s formálták meg eszmei képleteiket, publicisztikus szólamkincsüket, jellemző hanghordozásukat. Az 1861-es országgyűlés föloszlatása idejére azonban nemcsak a meglévő lapok elképzelései, képletei, hangnemei, hanem – némi paradoxonnal azt mondhatnánk – a majdaniaké is készen álltak. Érthető módon. A kiegyezést megalkotó két fél felfogása is, a kiegyezést kikényszerítő társadalmi-gazdasági-hatalmi helyzet is akkorra már lényegében kiformálódott; érzelmi elfogadásához kellett még mindkét oldal számára néhány sokkoló kül- és belpolitikai eseménynek bekövetkeznie.

Ez azonban azt jelentette, hogy a nemzeti liberalizmus célszavában, amely ekkor Magyarországon még szinte minden progresszív törekvést egybe tudott fogni, magába tudott olvasztani, a jelzett szóról már ekkor erősen kezdett a hangsúly a jelző felé tolódni, hogy aztán majd a politizálók jelentős tömegének szemléletében helyet is cseréljen a két szó, sőt a jelző egészen maga alá rendelje, fölszívja, szinte eltüntesse a jelzettet. A kiegyezés törekvése ugyanis két lehetőség köré csoportosította a közéleti vezetőket, a politizáló tömegeket s velük a publicistákat, az újságírást is. Puszta perszonáluniónál sokkal szorosabb, több rétű, bensőbb kapcsolatot jelentett a birodalom másik felével az egyik, puszta perszonáluniót föltételező elképzelést a másik. Fölmerült ugyan Kossuth s még néhány szoros elvbarátja oldaláról egy harmadik is: a perszonálunióról is lemondó dunai konföderációé. Ez azonban nagyon óhajtandó volta ellenére – ha szabad óhajt kifejező szavakat lezárult történeti eseményekkel kapcsolatban használni – nemcsak s nem elsősorban megkésettsége következtében mutatkozott bázis nélküli irrealitásnak, hanem azért, mert a történeti Magyarország határai és egysége érintetlenül hagyásának szándékával koncipiálódott. Kossuthnál ugyan rövid ideig mutatkoztak bizonyos törekvések e koncepcióból való kilépésre, de híveinél még ilyenek sem, s hamarosan maga is óvakodott az alapvető kérdéskör tüzetes tisztázásától.

Nem vádként mondjuk ezt – ha egyáltalán e tekintetben a vád szónak lehetne értelme –, hanem két kemény realitás oly ütközésének rögzítéséül, mely meghatározta az elkövetkezendőket. Az egyik közülük a történeti Magyarország teljes integritásáért síkra szálló, szinte százszázalékosan egységes magyar {II-2-17.} közvélemény. A másik a kettős monarchia két uralkodó nemzetén kívüli többi népének egyre fokozottabb s kiterjedtebb igénnyel fellépő, sebesen kibontakozó nemzeti liberalizmusa. E nemzeti liberalizmusok alapkövetelményéről tárgyalni – az ország történeti integritása szükségének s a magyarság hegemóniájának tudatába fogódottan – az 1861-ben kialakult két tábor egyike sem volt képes és alkalmas. Amidőn 1867 után az ellenzéki balközép hatalomra került, ez integritás és hegemónia jegyében hagyta el a puszta perszonálunió programját s fogadta el a szervesebb kötődés megoldását. A puszta perszonáluniónál maradt vagy azt is elvető bal pedig szükségszerűen maradt nemcsak a választásokon, de már a programjában is kormányképtelen ellenzék. Ha (föltéve, de meg nem engedve) hatalomra jutott volna, rögtön szembe kellett volna néznie e szomszéd, e rivális nemzeti liberalizmusok követelésével, mégpedig a másik uralkodó náció, az osztrák súlya és segítsége nélkül, s erre a szembenézésre, éppen erre végképp nem volt felkészülve. Az maradt tehát ez a bal, ami e struktúrában és gondolkodásmódban egyedül lehetett: hol korrekciós, hol kanalizáló, de valódi alternatívát nem kínáló oppozíció. Hogy ez az integrista-hegemonista gondolkodásmód a magyar államiság folytonosságával együtt a földbirtokosi tulajdonviszonyokon nyugvó s az őket védő osztályszerkezetből nyerte, akár közvetlenül, akár közvetve, a magyar történeti államtudaton át, indítását, annyira köztudott, hogy nem szükséges ezúttal véle külön foglalkozni.

Annál fontosabb hangsúlyozni azt, amire már utaltunk: a nemzeti liberalizmus ez egyre sajátabb hazai válfaja jegyében tevékenykedő politikai sajtó formai, stílusbeli, tárgyköri, műfaji differenciálódásával és emelkedésével nem járt karöltve együtemű és egyenrangú eszmei fejlődés; sőt, néhány kivételtől eltekintve, a kilencvenes évekig bizonyos beszűkülés és megmerevedés volt véle egybekötve. S ami még fontosabb, s ami ennek is alapja: a kettős monarchia többi részéhez való viszony úgy lett a magyar nemzeti liberalizmus kérdéseinek gyűjtőmedencéje, fókuszproblémája, hogy e viszony gyökeres megváltozásának vagy éppen végleges fölbomlásának szorosan vett közép-európai vagy éppen távolabbi általános európai kérdéseit nem gondolták végig; vagy ha végiggondolták (volna), nem vállalták (volna). Csak a kettős monarchia végső éveiben történtek erre jelentős szellemi, társadalmi (s politikai) erőt is maguk mögött tudó kísérletek.

Ezzel a magyar politikai gondolkozásban s az azt részint kifejező, részint alakító sajtóban egy oly ösvény lett elválasztó gerinc a két ellenfél között, amelyet talán leginkább a német Holzweg, az avarba vesző vakösvény fejezhetne ki. A hagyományos jobb- és baloldal, a progresszív és konzervatív, a haladó és haladás ellenes megjelöléseket ez ösvény két oldalán elhelyezkedőkre rendkívül nehéz, problematikus, kétélű dolog egyértelműen alkalmazni. Mert ha a puszta perszonálunió vagy a teljes függetlenség mellett szólók Kossuth konföderációs tervének, vagy éppen e terv liberálisan továbbfejlesztett változatának jegyében, célkitűzésével szóltak volna, könnyű volna őket e hagyományos egynemű kategóriákkal jelölni. Csakhogy még keletkezése s {II-2-18.} előadása idején sem szólt mellette szinte senki, utána pedig még ennél is kevesebben. Így az igazi nemzeti liberalizmus progresszív megvalósítása mellett dolgozó és ellene ható erők egyes kérdésekben a kiegyezés pártiak közül, másokban a kiegyezést ellenzők közül kerültek ki, bármily tiszteletre méltó személyes meggyőződéssel vallották is ez utóbbiak, a 48-asok magukat a progresszív nemzeti liberalizmus elsődleges vagy éppen kizárólagos letéteményeseinek. Ha mindenáron különbséget akarnánk tenni a nemzeti liberalizmus előmozdításának központi kérdései alapján, azt mondhatnánk, az urbanizációt, a kapitalizálódást, az indusztrializációt többször segítették elő a kiegyezés hívei, a nemzeti függetlenség és önállóság kívánalmának ébrentartását viszont a kiegyezés ellenfelei. A két kérdést, persze, csak spekulatíve lehet elválasztani. Amit annyiszor mondottunk, igazolódik itt is: a két tábor ebben a hatalmi-társadalmi-gazdasági struktúrában és gondolkodásmódban nem jelentett s a következő két évtizedben még kevésbé jelenthetett egymással szemben valódi alternatívát.

Mindezt szükséges volt elmondani, hogy a kiegyezésre következő harmadfél évtized sajtóját időben korszakolni, műfajban tagolni, irányzatban karakterizálni tudjuk. E harmadfél évtized magyar sajtója vizsgálatának középponti kérdései az, mikor s mennyire folyt a vita a kiegyezés középpontba állított kérdése körül úgy, hogy általa a korszak eszmei-társadalmi alapkérdéséről, a nemzeti liberalizmus legkülönbözőbb vonatkozású kibontakozásáról is folyt a vita. Ennek a kérdésnek vizsgálata sugallta, hogy az első periódushatárt 1875 körül húzzuk meg, s ezt a periódust az eszmehirdető sajtó szakaszának nevezzük. Mert ekkor mind a kiegyezést ellenző, mind az azt pártoló régi gárda s mindkettőnek maroknyi magas kvalitású ifjú tanítványa a befolyása alatt lévő lapokat elsődlegesen, szinte kizárólagosan eszméi hirdetésére, kifejtésére, alkalmazására igyekezett fölhasználni. A két tábor szellemi vezéralakjai Kossuthtól Keményig, Eötvöstől Irányiig, Toldy Istvántól Trefort Ágostonig, Salamon Ferenctől Asbóth Jánosig gyakran szólaltak meg a lapokban, vagy éppen irányították, sőt szerkesztették is azokat.

A lapok, amelyekben megszólaltak, bár bizonyos pártkötöttséggel is rendelkeztek, de eszmei vállalásuk fontosabb volt. S ez áll azokra a lapokra is, amelyek nem a két nagy táborhoz tartoztak, hanem az épp csak jegecesedni kezdő polgári csoportosulásokhoz (például Riedl Szende, Schvarcz Gyula, a Pulszky testvérek, Klapka, Toldy István lapjai); sőt az első szocialisztikus vagy anarchisztikus megszólalási vagy éppen lapkísérletekre is (Tóvölgyi Titusz, Táncsics). Ugyanakkor, igaz, jelentek meg már ekkor is nemcsak párt-, de eszmei kötöttség nélküli lapok is, s bár számuk gyorsan nőtt, mégsem ezek adták a korszak karakterisztikáját. Annál kevésbé, mivel többnyire rövid életűek és szűk olvasottságúak voltak.

Az 1875-ös fúzió körüli s utáni „reálpolitikai” kompromisszumos pragmatizmus éveiben az eszmei arculat egyre jobban elmosódott, az eszmei kötöttség egyre inkább lazult. A pártkötöttség az úgynevezett vezérlapoknál ugyan megmaradt, bár ez is inkább csak a határozottan politikai vagy éppen {II-2-19.} pártpolitikai iránycikkeknél, illetőleg parlamenti s törvényhatósági tudósításoknál. A lapok többi részében rendkívüli eszmei vegyülékességet lehet találni. Az említett „vezérlapok” továbbra is jelentős anyagi támogatást kaptak a két nagy párttól, ill. egyes pártbeli csoportoktól; a kiadók többsége azonban (sőt a szerkesztőké is) egyre inkább üzleti vállalkozásnak tekintette a lapcsinálás kockázatát és munkáját, s minden ismert és kedvelt nevet, minden tetszésre és érdeklődésre joggal számot tartó cikket szívesen fogadtak, kivált a tárca- s még inkább a még mindig nagy szerepet játszó levelezési rovatban; meg ennek egyre határozottabb arcot öltő testvérsorozataiban, a riportéban, helyesebben szólva, a társaséleti s művelődési tudósításéban. Ezért is nevezzük ezt a 80-as évek kezdetéig tartó szakaszt a kevésbé határozottan ökonómiai töltésű szóval inkább csak üzletiesnek s nem egyértelműen gazdasági szójelentéssel üzletinek. A szerkesztő (s legtöbb munkatársa) egyszerre kívánt még írói és publicistai hírnevet is szerezni, de a szerkesztő (gyakran egyben kiadó is még) jó megélhetési, esetleg jó vagyonszerzési forrást is, bár még nem igazi nagyvállalkozói hasznot és beruházási organizációt is teremteni. Ez az újságírói-írói hírnév a politikában is, az országosban éppúgy, mint a megyeiben, a későbbinél még több esélyt jelentett az emelkedésre.

A 80-as évektől az újságkiadás egyre szélesebb tömegekre számít, elsősorban városi tömegekre. (Egyes vállalkozók, hogy eleget tehessenek a számításba vett városi tömegek ízlésének, igényének, a falusi, a paraszti vidéknek külön lapot adnak ki, többnyire nem nagy sikerrel.) Igazi bulvárlap, párizsi, londoni vagy berlini mércével mérhető Massenblatt még nem születik ugyan meg, de az évtized számos kezdeménye már őket tekinti, ha nem is erkölcsi tekintetben, de intézményi, koncentrációs, organizációs példának. Erkölcsi s eszmei tekintetben gyakran, ha ugyan csak szólamszerűen is, egyenesen elhatárolják magukat a bulvársajtótól, hangoztatván, hogy ideákat és ideálokat képviselnek, a tárgyias és gyors információ szolgálatában állnak, s tartózkodnak az „idegizgató” szenzációktól és a „mételyező” botrányoktól. Valójában persze eszmeiség gyanánt már igen gyakran csak vulgarizált ideológiai szólamokat és közhelyeket ismételgetnek. Ezekhez a lapokhoz már nagyvállalkozói tőke s a kisüzemit meghaladó apparátus szükséges. Jellemző módon ugyanaz a kiadó- vagy kiadó- és nyomdavállalat ugyanazon időben egymással ellenkező pártállású lapokat is bocsátott közre s egymással szemben álló szerkesztőkkel is szerződéses viszonyban állt. A koncentráció, ha még nem is nyugati fokon (s nem is elsősorban a nyugati koncentráló válfajok egyik jellegzetességével, a lapösszevonásokkal) Magyarországon is megindult.

Mégis, ha azt mondanánk, hogy e szakasz újságírásában a liberalizmus eszméi egyértelműen visszaszorultak, devalválódtak, verbalizálódtak, nemcsak e kor történeti tényeit torzítanánk el, de a következő, a kilencvenes évekkel kezdődő szakasz fölvirágzásának forrásait is eltakarnánk. Mert igaz, hogy a nemzeti liberalizmus minden vonatkozási területén, főleg a két tábor úgynevezett vezérlapjaiban – a nemzetiségi kérdés a magyar hegemónia s a történeti területintegritás végig nem gondoltsága következtében – a közép pontban {II-2-20.} a kiegyezés többnyire frázissá üresedett vagy kanalizációs eszközzé állandósult kérdése került, s az is igaz, hogy a lapok egy részében a nemzeti liberalizmusból nacionálliberalizmus vagy szimpla nacionalizmus lett, mégis alapvetően fontos, hogy a nem határozottan nacionálpolitikai iránycikkekben, főleg a gazdasági, a jogi, a szociális, kivált azonban a művelődési kérdéseket tárgyaló cikkekben a kor európai liberalizmusának java szelleméből hatalmas mennyiség volt jelen.

Különösen így állt ez az egyre nagyobb szerepet betöltő, az olvasót is mindinkább lekötő, a folyvást új modorral, műfajjal, matériával gazdagodó tárca-műfaj területén. Olyannyira, hogy nemcsak a politikaian konzervatív, de még – kivált XIII. Leó óta – egyes frissebb egyházias irányultságú lapok sem tudták egészen kizárni a liberális eszméket vagy legalább a liberális szólamokat. Igaz, jórészt a vulgarizálástól éppenséggel nem mentes pozitivista-természettudományos szemlélettel áthatott liberális szellemiség volt ez. Míg azonban egyik oldalt számításba kell vennünk azt, hogy a kiválasztódástan és a nemzeti alaptulajdonság tana erősítette, „modernül” igazolta az integritás- és hegemóniaigény történeti-jogi alapozását (a történelem a Duna-medencében a magyarságot formálta államalkotó néppé) – másik oldalt, s nem kisebb hangsúllyal, számításba kell vennünk, hogy ez a pozitivista-természettudományos szellemiség fejlődési zónánként más-más szerepet töltött be. Míg Angliában a századvégre szinte egyértelműen a gyarmatosító brit kapitalizmus ideológiai alapozását szolgálta, Franciaországban viszont még Zola és társai fegyvere gyanánt is szolgált, Németországban pedig – bármennyi segítséget nyújtott is a szociál- és nacionáldarwinizmus a bismarcki berendezkedésnek – a polgári demokratikus és szocialisztikus mozgalmak is bőven kamatoztatták a rendiség s az agrárhatalom elleni harcukban. Még jelentősebb, még haladóbb volt a szerepe az egyháziasabb, a feudálisabb, az antiintellektuálisabb színezetű Közép-Európában. A 90-es évek és a századelő nagy szociális és radikális reformnemzedékének mindenesetre az egész Monarchiában, kivált azonban Magyarországon kedvenc szerzői voltak a pozitivizmus fő auktorai.

Sokat mond az igazi liberális szellemnek a tárcarovatba való áthelyeződéséről, hogy míg a 60-as, 70-es évek erős gondolati vértezetű jeles újságíró egyéniségei jórészt az iránycikkek területén nőttek fel és mutatták meg képességeiket, a 90-es évekre a tárcarovat lett a publicista tehetségek fő gyülekező helye. A vezércikk műfaja visszaesett és stagnált, a tárcarovat műfajaié föllendült és kivirágzott. Kossuth, Kemény, Eötvös, a centralisták idején a vezércikk volt eszme- és gondolatgazdag, s a tárca számtalanszor kezdetlegesen közhelyes – most a vezér- és iránycikk telt meg üres retorikájú közhelyekkel. Egyetlen módszer- és stílusmozzanat is jól érzékeltetheti ezt a sajátos helycserét: míg a centralisták (s néhány 70-es évekbeli utóduk) kezén az iránycikk alapvetően analitikus és argumentáló jellegű volt, most axiomatikusan kinyilvánítóvá lett, s az analízis szelleme s az argumentáció hajlandósága a tárca műfajaiba költözött át. Jellemző az is, hogy a magyar polgárosodást, {II-2-21.} ha nem radikálisan is, de következetesen szolgáló, igen jelentős példányszámú nagy pesti német lapban, a Pester Lloydban – tán még korábban, mint a magyar nyelvűekben – a tárcára tevődött át a hangsúly. Felelni a kérdésre, a kormánypárti vagy a 48-as sajtóban volt-e jobb, liberálisabb, gazdagabb, haladóbb, magasabb szintű a tárcarovat, nehéz, majdnem lehetetlen. Ha az Egyetértést például a Pesti Naplóval e tekintetben vetjük egybe, legalábbis fele-fele arányban kell döntenünk. S ha a kormánypárthoz pártkötöttséggel már nem tartozó, sőt azt bíráló, de a kiegyezést támogató új sajtóvállalkozásokat tekintjük, például a Pesti Hírlapot, a döntés még nehezebb. A tárcarovat tekintetében egyedül az egyházias sajtónak archaikus, ultramontán fele az, amely alig vesz át valamit is a liberalizmus eszméiből és frazeológiájából, s ásatag dilettantizmusával a rendi szellemnél marad meg a kilencvenes évekig.

A napilapok tárcarovatánál is inkább érvényesülhetett a progresszió alapkérdése, a nemzeti liberalizmus problémaköre a közművelődési, az irodalmi és az élclapok területén. A politikai újságírás legközvetlenebb testvére közülük kétségkívül az utolsó, az élclapok világa. Az eddig elmondottak nélkül nagyon meglepő, sőt érthetetlen volna, hogy a kiegyezéses kormányt támogató vezetőélclap, a Borsszem Jankó hasonlíthatatlanul hatékonyabban és értőbben, műfajszerűbben és színvonalasabban, biztosabb szociológiai érzékkel és jobb kommunikációs taktikával munkált a progresszió érdekében, mint kiegyezésellenes ellenfelei. Csakhogy progressziós eredményességének épp az volt az egyik fő oka és forrása, hogy nem a kiegyezés kérdését állította tevékenységének középpontjába, hanem a liberális és antiliberális társadalmi, művelődési, civilizációs jelenségek ellentéteit, nem kímélve e tekintetben a kiegyezéses kormánypárt embereit sem, nem is szólva az ugyancsak kiegyezéspárti feudális és klerikális ellenzékről. S mivel a jó élc a napi visszásságokra azonnal reagáló, társadalmi jellem- és magatartás-tulajdonságokat karikírozó, intellektuális frisseséget kívánó termék, a kiegyezés ellenfeleinek sokkal nehezebb dolga volt e téren; egyeseknek, mert valódi történeti méltósággal szóltak a nemzeti függetlenségről, másoknak, mert végig nem gondolt, patetizált frázisokat ismételgettek, a napi élet jelenségeitől jóval távolabb eső elvi-politikai síkú nemzeti problémákról. A Borsszem Jankó minden nap aktuális volt, ellenfelei többnyire csak egy-egy választás idején vagy egy-egy politikai botrány esetén. Nagyon jellemző, hogy amidőn az 1880 körüli kompromisszumos-konszolidációs időszakban a liberális és antiliberális jelenségek határai egyre inkább elmosódtak, s a tehetős polgár dzsentri-allűröket kezdett fölvenni, a dzsentri viszont jól belétanult a nacionálliberális szónoklásba, az élclapok virágkora mindkét oldalon lehanyatlott.

A közművelődési sajtó, amely ebben az 1867 utáni korban lesz igazán kiterjedtté és szinte felmérhetetlenül fontos szerepűvé a mentalitás és a kulturálódás tekintetében, eleinte kedvvel politizált; politizálása azonban nem elsősorban a kiegyezés körül forgott, mint inkább a nyugati liberalizmus és civilizáció vívmányainak nemzeti áthasonítása körül. Voltaképp ez a sajtóműfaj {II-2-22.} vitte leginkább tovább, bár igen gyakran vulgáris és verbális szinten, a centralisták ama fő célkitűzését, hogy a nyugati civilizáció és demokrácia bizonyos alapelemeit okvetlenül át kell venni, de egyrészt vélt vagy valóságos árnyoldalaik nélkül, másrészt a hazai viszonyokhoz, a magyar hagyományokhoz és a „népjellemhez” kell őket hasonítani. Tevékenysége így igen kétarcú lett: felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a magasabb műveltség, a kulturáltabb életforma, a tudomány fontossága, egyáltalán: a szellemi és civilizációs jelenségek megbecsültetése és óhajtása tekintetében, de a demokratikus közélet és magatartás tisztelete és vágya tekintetében is. Míg azonban szívesen és színesen ismertette a Monarchia és a Magyar Korona országai népeinek világát, az integrista és hegemonista nemzetkarakterológia terén –tárgyias hangjával, ismeretközlő modorával, műveltségi hitelével – hatása tán még a politikai lapokénál is mélyebb és tartósabb volt.

A kiegyezés után mint a politikai lapok esetében, e laptípuséban is erős hangsúlyt nyert az ismeretnyújtó oktatás mellett az eszmehirdetés, sőt az ítéletre tanítás vágya is. Amint azonban szélesbült az iskolahálózat, amint szaporodtak a szakközlönyök, főleg pedig amint a napilapok egyre gazdagabb tárcarovattal jelentek meg, ez a kevéssé differenciált laptípus sokat vesztett jelentőségéből, és csak egy-kettő bírta, a potenciális olvasók számának növekedése ellenére is, előfizetői mennyiségét a 80-as években is a további szinten tartani. Ezekben az években a napilapok meggazdagodott tárcarovata, a szaporodó szaklapok, az új keletű néplapok, a kisterjedelmű, de fürge, érdekes hírt, egzotikumot, szenzációt bőven találó, ponyvaszerű utcalapok mellett a viszonylag egyhangú és száraz művelődési lapok helyébe mindenekelőtt az úgynevezett családi lapok léptek, a magazinok sokkal többoldalú, bár sokkal szelídebb és szolidabb, de már bőven illusztrált ősei. Ezek elsősorban a közepes műveltségű, hivatalnok, jobbmódú iparos és kereskedő meg vidéki birtokos családokra számítottak. Nyújtottak a család minden tagjának valamit, de mindenekelőtt a család nőtagjai meg az ő irányításuk alatt lévő gyermek- és ifjú olvasókra voltak tekintettel; bár ez utóbbi vonatkozásban, különösen a korszak végén egyre nagyobb konkurrenciát jelentettek nekik a fölvirágzó gyermek- és ifjúsági lapok. A családi lapok alkalmazkodtak inkább föltételezett közönségükhöz, mintsem vezetni óhajtották őket; a tanítás helyébe a szórakoztató, a mulattató, könnyű modorú informálás lépett. Amit a politikai lapoknál az üzleties és üzleti-vállalkozói megjelöléssel különböztettünk meg, az itt szinte egybeolvadt, kétségkívül mindinkább az utóbbi javára.

Kérdés, vajon az irodalmi lapok beletartoznak-e a szorosabban vett sajtótörténet körébe. Ha általában, kivált a sajtó fejlett viszonyai között tesszük föl a kérdést, inkább tagadóan, mint igenlően szoktunk válaszolni, ezúttal mégis tanácsosnak látszik röviden őket is számba venni, s a vázolt művelődési-eszmei rajz keretébe fogni őket. A magyar szépirodalmi sajtónak ilyen apályos korszaka ugyanis rendszeres megjelenése óta nem volt, s ez nem egyszerűen az irodalom e némileg apályos korszakával együtt járó jelenség – {II-2-23.} az irodalom végül is, ha gazdag nem volt is, azért meglehetősen jó termést hozott e szakaszban is –, hanem a sajtó s a közönség ekkori fejlődésfokából érthető következmény. A tisztán irodalmi lapok többnyire az egy-másfél esztendős időtartamot sem érték meg, s egészen jelentéktelen vállalkozások voltak. A napilapok tárcarovatai, a művelődési és családi lapok nagyobb példányszámmal, jobb kiállítással, gyorsabb, rendszeresebb s biztosabb megjelenéssel s nem utolsósorban nagyobb honoráriummal is kecsegtettek és szolgáltak. A kor olvasóközönségének terjedelme s művelődési szintje, a fölsorolt közlési lehetőségek, illetőleg olvasmánylelőhelyek mellett, tisztán szépirodalmi lapokat még nem tudott rentábilisan életben tartani. Azok az irodalommal is hangsúllyal foglalkozó egyéb típusú lapok nyertek a literatúra tekintetében jelentőséget, amelyek inkább általános művelődési, művelődés-, művészet- és irodalomkritikai s rövid, publicisztikus hangnemű elméleti írásokat hoztak, mint tisztán szépirodalmat. Ezek viszont – mindössze egy-kettő– eszmei fajsúlyukkal, céltudatosságukkal, irányultságukkal a kor egész sajtójából kitűntek. Kivált a tekintetben, hogy valóban a liberális demokrata művelődés kérdéseire koncentráltak. S ha Gyulai szükségesnek vélte is liberális Budapesti Szemléje irodalmi részében is védeni a kiegyezést, a felnövő nemzedékek legfontosabb képviselői – jóllehet többségükben kiegyezés-pártiak voltak – György Aladártól Endrődi Sándorig, Reviczkytől Péterfyig abban jórészt egyek voltak, hogy a kormány és 1848-as ellenzéke kiegyezéses vitáját mellékesnek tartották a liberális művelődés- és társadalomkritika fontosságával szemben. Ők inkább a társadalmi renddel és művelődéspolitikával, mint a pártokkal szemben voltak ellenzékiek.

A kiegyezés első harmadfél évtizedének magyar újságírása, főleg a legszélesebben értett művelődési rovataiban és lapjaiban, a politikai-eszmei területek gyengesége, beszűkülése ellenére, föl tudott nevelni – természetesen a külföldi sajtóval együtt – egy olyan nemzedéket, amely a 90-es években, midőn az addigi keretek mind gazdasági, mind társadalmi, mind művelődési tekintetben szűknek bizonyultak, képes volt magát fölszerelni úgy a kellő eszmékkel, hogy a polgári áttöréshez új típusú sajtót bírt teremteni. Részint a régi kilúgozott liberális eszméknek adta vissza eredeti töltésüket, részint radikális, gyakran szocialisztikus beütésű új elemekkel töltötte őket fel. A kiegyezés problémája ugyan továbbra is a középpontban maradt, de most immár nemcsak osztoznia, de igen gyakran háttérbe is kellett szorulnia e középponti helyen a liberális társadalomformálás problémáival szemben. Jellemző mindenesetre, s a kontinuitás bizonyítéka, hogy ez új sajtóban, ez új korszakban, ez új küzdelemben nemcsak megmaradt, de még nőtt is a tárca s az általános művelődési rész szerepe.

Mindaz, amit eddig elmondtunk, voltaképp magában foglalja s magyarázza kötetünk szerkezetét, időrendi, irányzati s műfaji tagolását. S ezen belül egyrészt azt, mért került a kiegyezés kérdése a politikai sajtó középpontjába, másrészt azt, mért helyezkedik el mind az egyházias, mind az egyéb jobboldali (például antiszemita) sajtó, mind pedig az induló szocialisztikus-munkásmozgalmi {II-2-24.} újságírás az e központi magot körülvevő szélterületeken. De magyarázza azt is, hogy a vidéki sajtó kérdése miért került a fővárosi elé, külön rövid fejezetként a sajtóviszonyok általános kérdéseinek tárgyalása után, mintegy folytatva is azt. Az ugyanis a magyar sajtóviszonyokra s persze a magyar társadalmi-politikai-művelődési viszonyokra is rendkívül jellemző e korban, hogy egy-egy vidéki város időlegesen, hosszabb-rövidebb távra erős vonzású és sugárzású regionális központtá emelkedik. Hullámmozgás ez többnyire, amely nem utolsósorban attól függött, a főváros vonzása és kisugárzása mennyire engedett meg, vagy akadályozott, vagy éppen segített elő egy-egy vidéki gócban saját arculatú föllendülést. Az erős központtal rendelkező agrár-iparosodó országokra jellemző jelenség ez, mely többnyire az iparosodás méreteinek jellegétől és fokától függ; az Elbától keletre fekvő német területek s a Párizstól délre fekvő franciák rokon, bár egymással némileg ellentétes folyamatokat mutatnak föl. Jellemző módon az agrár-indusztriális-merkantil központoknak különösen erős szerep jutott e tekintetben (Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen; kisebb, bár hagyományoktól is támogatott példa viszont Győr, Pécs, Kassa, illetőleg a náluk mindkét tekintetben erősebb Kolozsvár). A kiegyezéses korszak végére – különösen az Alföld széli városokat illetően – a vidéki sajtó elég életképesnek mutatkozott, országos mércével mérve is, fejlődése a háború következményeivel azonban megszakadt, illetve egészen más viszonyok közt folytatódott. A vidéki sajtónak a fővárosiéhoz hasonló– óhajtandó– földolgozására ez idő szerint azonban még sem idő, sem kutatói keret nem állott rendelkezésünkre.

Az elmondottakból következik az is, hogy helyesebb a politikai lapok tárgyalása után a hozzájuk közelebb eső élclapok bemutatását helyezni, s csak őket követően beilleszteni a náluk nagyobb pártfüggetlenséget mutató, a politikai lapoktól tárgyban is távolabb álló közművelődési sajtóáttekintését. S míg az élclapok esetében, éppen erősebb politikai vagy éppen pártfüggőségük következtében tanácsos volt a politikai sajtó fölosztása mintájára –változtatva persze a változtatandókat – elvégezni bemutatásukat, a művelődési lapok esetében ez az eljárás csak az anyagon való uniformizáló erőszak árán lett volna keresztülvihető. Hasonlóképpen nem volt ok és mód az irodalmi lapok ily fajta osztású tárgyalására sem. Ezek rövid bemutatása a közművelődési lapok mögé került, hiszen jellegben és funkcióban nem váltak tőlük el élesen; sőt éppen a jelentősebbek az előbbiekkel erős rokonságot is mutattak.

* * *

E korszak sajtójának egy-egy képviselője, egy-egy megtestesítője – szerkesztő, újságíró vagy lap – részesült már eddig is tüzetes földolgozásban. Az ilyen földolgozások azonban rendszerint ritkák, esetlegesek, sporadikusak, s ami ezúttal fontosabb, nem elsősorban sajtótörténetiek, hanem valamely más szempontnak alávetettek voltak. (Talán mondhatjuk ezt, hiszen legtöbbet {II-2-25.} belőlük e sorok írója készítette.) Széles körű, összefoglaló, rendszerező földolgozásra ezúttal kerül első ízben sor – ha csak a jegyzetszerű vázlatos áttekintéseket vagy a történeti-irodalomtörténeti szintézisek rövid ily vonatkozású fejezeteit nem tekintjük ennek. Ez a feldolgozás, érthető módon, hosszas, tüzetes, részletes kutatómunkát igényelt. És mint első ilyen vállalkozás, amelynek egyrészt meglehetősen szűk határidő, másrészt még szűkebb kutatógárda állt rendelkezésére – egy sor, a sajtótörténetben alapvető, alig elengedhető kérdéskör részletes kidolgozását most még nem vehette programba, csak vázlatosan érinthette. A politika-, a társadalom-, az eszmetörténeti vonatkozás került így előtérbe az oly szociologikusan fölfogott művelődéstörténetiekkel szemben, mint a közönség- és olvasástörténet, az ízlés- és közvetítéstörténet, az előállítás- és forgalmazástörténet, a publicisztikai műfaj- és stílustörténet. Szükségszerűen (és sajnálatosan) háttérben maradt egyelőre a nagy szerzői, szerkesztői, kiadói személyiségek rajza éppúgy, mint a kül- és belföldi komparatisztikus vagy a szervezéstörténeti elem is. S ha a vidéki sajtónak csak egy részét s azt is csak röviden mutathattuk be, az akkori ország idegen nyelvű, főleg német sajtójának – amely utóbbi rendszerint szorosabban függeszkedett a magyar nyelvűhöz, mint az egyéb nemzetiségi nyelvű sajtó– földolgozásáról is le kellett mondanunk. A sajtógrafikai kérdések tüzetes taglalását éppúgy nem tudtuk ezúttal vállalni, mint az elrendezés mesterségének általános vizuális problémáijét sem. S nem mehettünk bele a nagy üzleti rivalitások és párharcok, rendőrségi beavatkozások és üzleti koncentrációk, hirdetésalakulások és manipulált kampányok fölötte érdekes kérdéseibe sem. Ezeket a szinte egészen föltáratlan kérdésköröket s a hozzájuk hasonlókat – óhajtjuk és reméljük ezt – a munka újabb kiadása újabb évek újabb nehéz kutatásai nyomán már magában foglalhatja. Most sürgetett az a tény és tudat, hogy történelmünk ez oly fontos szakaszának ez oly jelentős területe ne maradjon továbbra is szinte egészen fehér folt.