{II-2-40.} 5. A SZERKESZTÉS MÓDSZEREI

A híranyag zöme különösebb rostálás és formálás nélkül, ömlesztve került a lapokba. A hírlapok csak elvétve gondoskodtak önállóan információk beszerzéséről, s így olyan műfajok, mint a helyszíni tudósítás, az interjú, a riport vagy a sajtótájékoztatón hallottak közlése teljességgel hiányoztak. A rovatok, a cikkek mindössze három műfajba csoportosíthatók: a hagyományos vezércikk eszmeközlő elmélkedés, valóságos kis traktátus vagy szellemdús, gyakran csak szellemeskedőértekezés volt a világpolitika, illetve a parlamenti politika valamely kérdése felett. Az előző napok híranyagában ismertetett eseményeket helyezték el saját értékrendjüknek megfelelően, vagy a még vitás, nyitott kérdések taglalásakor érveket sorakoztattak fel pártjuk álláspontjának helyessége mellett. A lapok eszmei irányultsága ekkor csak a vezércikkek alapján rekonstruálható, mivel híranyaguk teljesen egyöntetű volt. A vezércikkek többsége a címet és a szerző megjelölését egyaránt nélkülözte. Mindkettőt feleslegesnek tartották, hiszen az olvasó a vezércikkel kezdte lapja áttanulmányozását, figyelemfelhívó megjelölésre nem volt szükség.

A vezércikk mellett a másik eszmeközlő hírlapi műfaj a levél, amelynek két lehetséges változata közül az egyik a politikai levél, a távollévő– vagy éppen csak ezzel a műfajjal élni kívánó– politikusok névvel aláírt állásfoglalásai, cím helyett dátummegjelöléssel vagy a szerkesztő megszólításával. E hírlapi műfaj meghonosítója és utolérhetetlen mestere az emigráns Kossuth volt. Rendkívüli hatásának műfaji alapja, mint arra már egykorúan Gyulai Pál rámutatott, abban rejlett, hogy Kossuth magánlevél formájában írt; egyetlen, megszólított személyhez intézte szavait, az ismert személybe helyezett bizalom őszinte közvetlenségével és szókimondásával mintegy négyszemközt beszélve tárta fel nézeteit. Levelét viszont legtöbbször eleve a nyilvánosságnak szánta, máskor látszólag akarata ellenére került ugyan a nyilvánosságra, de a vallomásszerű, egy hosszú élet erkölcsi-politikai fedezetével hitelesített sorok írójuk személyes gondolatvilágába engedtek bepillantást – sajátos módon tehát eleve erős érzelmi affinitást biztosítva a politikailag és logikailag egyaránt következetes, világos, az érzelmi hatást már mellőző érdemi fejtegetések számára.

A levél másik, talán népszerűbb, könnyedebb műfaja a fürdői levél, báli levél, vidéki sajtóban budapesti levél, Pesten vidéki levél néven ismert, a társasági életről és a politikai helyzetről szóló tudósítás. A gyakran tárcába szorult levél mellett a harmadik műfaji csoportot a híranyag képezi, amelyet a színes hírek esetében némi kommentárral ugyan, de többnyire csak értékelés nélkül tettek közzé, lett légyen szó akár távirati tudósításról vagy egy budapesti malom égéséről. A parlament üléseiről, érdekes bírósági tárgyalásokról, megyei és városi közgyűlésekről az olvasó többnyire szó szerinti közléseket olvashatott, nemritkán az ügyiratok és rendeletek egész sorát.

A rendszerint négy nagy alakú oldalt tartalmazó újság első lapja a vezércikkel {II-2-41.} indult, ezt követte a pártélet vagy a minisztérium legutóbbi történéseinek ismertetése, majd esetlegesen a második vezércikk, illetve a külföldi tudósítások sorakoztak, amelyek egymásba tördelve kígyóztak át hasábokon és oldalakon, egészen a legnagyobb terjedelmet elfoglaló, szó szerinti parlamenti tudósításokig. Utána a belföldi hírek, a „különfélék” következtek, majd a rövid közgazdasági rovat – többnyire csak híranyag a tőzsdéről vagy a terméskilátásokról. Az utolsó oldalt a hirdetések foglalták el. Anyagtorlódás esetén félíves melléklettel bővült a lap, s ez a melléklet az idők során a nagy lapoknál állandósult.

A hírlapi stílus rovatonként változott. A vezércikk még mindig jobban hasonlított szónoklatra, mint írásműre, gondolati felépítése többnyire deduktív maradt. A híranyagnál megfigyelhető az a törekvés, hogy mindent magyar szavakkal fejezzenek ki, a fordítói buzgalom viszont germanizmusok tömegével tette nehezen érthetővé a legegyszerűbb közléseket. A polemikus cikkek hangneme az eszmék megkopásával, az érvek kifogytával egyenes arányban durvult. A parlamentben vitázó politikusok személyeskedéstől ugyancsak nem mentes hangnemét még fékezte politikai ellenfeleik közvetlen jelenléte vagy a házelnök erélye, a hírlapi stílus eldurvulásának, a személyeskedő hangnem eluralkodásának viszont sem a sajtótörvény, sem az újságíró-társadalom nem tudott gátat vetni. Az újságírók tolla alól érvek hiányában egyre gyakrabban kerültek gyalázkodó sorok kinyomtatásra.

Hozzájárult ehhez az ekkor még általános hírlapi névtelenség is, mely a Reformnak és a Magyar Újságnak nyíltan vallott elvei közé tartozott, de a politikusok cikkeit nem számítva, ahol a név már inkább nyomatékot jelentett, a többi lap is legfeljebb jellel látta el cikkeit. Íme egy példa – a sok közül: „A Reform tegnapi száma egy Augias istállója. Tele van piszokkal. –Mondják, hogy Kaas Ivor, kelet-ázsiai utazásában undok fekélyekkel telt el, s ezek között a legundokabb vörös rühöt tegnap kaparta le magáról a Reform szerkesztőségében … Szegény olvasói a Reformnak, kik egy bélpoklos nyomoréknak fekélyein vagytok kényszerülve gyönyörködni!” (Magyar Újság. 1872. június 14.)

A hetvenes évek sajtójának egyik fenegyereke, Tóvölgyi Titusz egy bírálatában száz arany jutalmat tűzött ki arra, „ha Szana [Tamás] úr egyetlen oly munkát mutat föl, melyet saját esze után teremtett”. (Gyors Posta. 1871. szeptember 12.) Ez már több volt a soknál: pártállásra való tekintet nélkül hírlapírói értekezletet hívtak egybe abból a célból, hogy együttes nyilatkozatban tiltakozzanak e hangnem ellen. A nyilatkozattól csak Gyulai Pál ellenvetése nyomán álltak el, aki szerint a világirodalomban példátlan eljárás lenne, ha erkölcsbíróságként ítélnének az írói hangvételről. Így az egyes lapok szerkesztői külön nyilatkozatban ítélték el Tóvölgyi eljárását, aki nem visszakozott, hanem kifejtette, hogy valóban merész hangvételű cikkével Szanát kívánta elriasztani az írói pályától.

A még rendezetlen polgári jogi viszonyok között csak esküdtszék előtt folytatott sajtóperrel lehetett volna a sértettnek erkölcsi elégtételt keresnie, {II-2-42.} s ezért az egyetlen „megoldás” a „lovagias” elintézés maradt. Párbajoznia kellett Jókainak Pulszkyval, mert lapjában helyet adott Csernátony Pulszkyt támadó cikkének; továbbá két másik szerkesztő (Rákosi Jenő és Csávolszky Lajos) egy alkalommal szintén nemcsak tolluk erejét mérte össze, hanem a fegyvereikét is. A Szombati Lapok pedig állandó rovatot tartott fenn „Szabad a vásár” címmel, amelyben a miniszterek és kormányhivatalnokok „gseft”-jeit tárgyalták. (Igazi zuglapok csak német nyelven egzisztáltak, azok is rövidebb ideig – Styx, Neuer Freier Styx.) „Kívülről” jövő vádaskodásoknak csak a „Nyílt tér” rovat adott helyet, olyanféléknek, mint a következő: „Bogyó Lajos úrnak a m. nemzeti színház tagjának Pesten. Folyóév jan. 29-én kelt levelében fölszólít ön engem, hogy sértő szavaimat 8 nap alatt annyival inkább vonjam vissza, miután ellenkező esetben a következést magamnak tulajdonítsam. Én ellenben kijelentem, hogy még ön Kolozsvárt lakó Éltető Bertával ügyét nem hozza tisztába, addig semminemű sértés visszavonására nem érzem magam kötelezve. Beregi Károly.” (Magyar Újság. 1872. február 15.