1. A KÖZPONTI ORGÁNUM: A MAGYAR ÚJSÁG

1867 áprilisában jelent meg Heckenast Gusztáv kiadásában és Böszörményi László szerkesztésében az első élesen kiegyezésellenes, parlamenti ellenfelei szóhasználatával „szélbali” napilap, amely „szorosan véve nem pártközlöny”, csak annyiban tekinthető szerkesztője szerint pártlapnak, amennyiben a parlamentben a szélsőbaloldalon helyet foglalók képviselik elveiket a legszigorúbban. E kicsiny képviselőcsoport padsoraiban ült a szerkesztő is, Böszörményi László ügyvéd, hosszú évek óta Kossuth politikai elképzeléseinek egyik leghívebb hazai hirdetője, irányzatának táborán belül és kívül legtekintélyesebb vezetője. Lapját kezdettől fogva – Kossuth intencióinak megfelelően – a kiegyezésellenes közvélemény mozgósításának szolgálatába állította. Eszközül szolgált Kossuth nyílt leveleinek közzététele éppúgy, mint a laptársaival folytatott páratlanul heves hírlapi polémia, utóbb pedig az eszmei harc folytatása mellett a közvélemény tevékeny szervezése is.

Kossuth már ismertetett nyílt levelei közül az első, a Deák Ferenchez intézett, 1867. május 26-án jelent meg a lapban. Kossuthot rövidesen egyhangúlag képviselőjének kiáltotta ki a jászladányi és a váci választókerület. A Turinból hozzájuk intézett lemondó levelek augusztus 17-én és (a Kossuthot neve napján köszöntő 25-i szám után) 28-án jelentek meg. A lapot ekkor lefoglalták. A kormányhatalom számára mindinkább kényelmetlennek bizonyuló Magyar Újságot már ezt megelőzően is perbe hívták: Madarász Józsefnek a honvédekhez intézett felszólítása miatt – a sajtótörvény rendelkezéseinek megsértésével – a kiadót akarták bíróság elé állítani, feltehetőleg azért, mert a szerkesztő is, a cikk írója is képviselő volt. Maga elé idézte a vizsgálóbíró Joachim Ágoston bajai iparost is, egy állítólag „társadalomellenes izgatást” tartalmazó beküldött leveléért. Most elhalasztották e pereket, a kormány tanácskozott a Deák-párttal, s a pártklub tagjai Madarász perbefogásához nem járultak hozzá, csak Böszörményiéhez. Döntésük valószínűvé tette Böszörményi mentelmi jogának felfüggesztését. Joggal írta az erőszakos elkobzás után a Magyar Újság: „…a magyar kormány jól tudta, hogy Kossuth szellemi művének hatását szellemi fegyverekkel elnyomni nem lehet… tehát valódi fegyvereket alkalmazott azon hatás elnyomására, melyet Kossuth válaszának elterjedése az ország népei között, sőt külföldön is előidézett volna.” (Magyar Újság 1867. szeptember 8.) (A leveleket a Times is ismertette és kommentálta.) Büszkén közölték a megyék és városok Kossuthhoz intézett {II-2-113.} hűségnyilatkozatait, sőt a szerkesztőnek is kijutó elismeréseket. A vád alatt levő Böszörményit díszpolgárává választotta Cegléd városa, s az ítélet után a kétezer forintnyi pénzbüntetés duplája gyűlt össze szinte krajcáronként néhány hét alatt.

Szeptemberben indult a lap nagy sajtóvitája a Pesti Naplóval, Kemény ott megjelenő cikkeivel. A Napló nyomán újra leközölték Kossuth Keményhez intézett sorait, de a harmadik, külpolitikai fejtegetéseket tartalmazó, Naplóhoz intézett Kossuth-levél közlését már csak a Magyar Újság merte vállalni. Előbb „Kossuth és a Deák-párt”, majd – Szilágyi Virgil emigrációból küldött cikkeiből – „A Pesti Naplónak és pártjának” címmel indult hosszú polemikus cikksorozat. Kossuth továbbra is felhatalmazta a Magyar Újságot leveleinek közzétételére, s így itt jelentek meg novembertől a törvényhatóságokhoz intézett válaszlevelei, a pénzviszonyokat bíráló sorai, vagy utóbb a képviselőház elnökéhez intézett lemondó nyilatkozata (melynek felolvasását a ház megtagadta) és a pécsi választókhoz intézett levele, amelynek közlése miatt (1868. május) újra zár alá vették a lapot. Mindezeket mintegy lezárta az 1869. január 1-én megjelent Kossuth-levél, az „Együttes nyílt válasz sokaknak”, amelyben a levélíró megindokolja, hogy miért tanúsít a továbbiakban óvatosságot leveleinek publikálásakor. „A magyar kormány körökben azon önbizalom helyét, mely csak egy egészséges államszervezetből fejlődhet ki, a félelem betegségének gyanakvása foglalta el, mely az óvakodás húrját nagyon is túlfeszíti”, s ezért írásait elkobzás, leveleinek közlőit folyvást per fenyegeti (Magyar Újság. 1869. január 1.)

Amíg az első oldalon Kossuth és a többi emigráns – utóbbiak gyakran a névtelenség mögé húzódva – közölhette írásait, addig „A nép szava” rovat számtalan, egyszerű ember tollából fakadó levelet tett közzé, hogy a közvélemény minden rétegét és árnyalatát bemutathassa. „Egy erőteljes közvélemény kifejtésére kell törekednünk” – írta Böszörményi már az első számok egyikében. Rendes körülmények között ehhez elégséges a sajtó és a helyhatósági közgyűlések tevékenysége. „Most ez nem elég. Gyorsítani kell egy tiszta s határozott közvélemény megalakulását. Lendületet kell adnunk népgyűlések tartásának” (Magyar Újság. 1867. április 19.) – Már-már lázítással vádolta őket ezért Pompéry lapja, a Magyarország. A vele folytatott polémiában ismételten leszögezték: „követeljük a nyilvánosság minden módjának használatát, s ennélfogva a népgyűléseket is!” (Magyar Újság. 1867. április 27.)

A balközéppel folytatott vitában pedig éppen abban jelölték meg a kettejüket elválasztó különbséget, hogy míg Jókaiék szerint a „korszellem” teljesíti majd követeléseiket, ők viszont lemondanak a passzív ellenállásról, s a visszaszerzés politikáját folytatják, követelik jogaikat, nemcsak megértik, hanem teljesítik is a korszellem szavát. Valóban, a „forradalmi demagógia” és a „nemzetiségi [a nemzeti] kérdés feladása” vádjával mit sem törődve fejtegették a közjogi változtatást előfeltételező demokratikus irányú továbblépés szükségességét. A „Társadalmunk és az 1848-diki törvények szelleme” {II-2-114.} c. sorozat a társadalomszerkezet viszonylagos elmaradottságát elemezte. Irányi Dánielnek az emigrációból küldött elvi írásai egy „magyar democrata párt alakulásának szükségét” indokolták, összefüggésben a nemzetiségi kérdéssel, amely kérdés „Magyarország Achilles-sarka”, s amelyet csak a demokrácia oldhat meg. Irányi követelte az évenkénti országgyűlést, a nem-nemesek és nemesek közti még meglévő különbségek eltörlését, a kibővített, titkos szavazáson alapuló választójogot. Különös figyelmet szentelt a parlament működésének. „Levelek egy képviselőhöz” címmel a törvényhozás aktuális kérdéseivel kapcsolatban foglalt állást, próbálta irányítani legalább a szélsőbali képviselőcsoportot.

A végleg Amerikában megtelepedett Újházy László pedig általa „Sír-Mezőnek” nevezett s az őt nemsokára valóban holtában befogadó birtokáról küldte a hazai hírekről reflexióit. Korábban – Böszörményi és saját intencióinak megfelelően – névtelenül („a szabad sajtó legfőbb erejét… különösen az írói névtelenség képezi” – Magyar Újság. 1867. november 19.), Böszörményi perbe fogása után nevével ellátva jelentette meg cikkeit a hatvanas években emigrált Szilágyi Virgil, a lap berlini tudósítója. A hazai – névtelen cikksorozatok közül színvonalukkal kiemelkedtek az 1868 elején megjelent „Philosophiai levelek”, amelyek kíméletlen élességgel tárták fel a kiegyezéshez vezető ideológiai megalkuvás folyamatát. Írója – talán Vajda János rámutatott arra, hogy a „gyengék vagyunk”, „egyedül meg nem állhatunk” félelme vitt a kiegyezéshez, s ebben a gondolatkörben marad a balközép is. „Ez a tulajdonképpeni forrás, s ezt kell bedugnunk mindenek előtt”. (Magyar Újság. 1868. február 14.)

Hiszen még a kis nemzetek is kétségbeesve kutatják múltjukat, hogy „nevet, jogot találjanak, múltat hazudjanak maguknak!” „A magyar nemzet modern szóvivői pedig, szégyen és arcpirulás nélkül s a többség helyeslő tapsai közt mondják ki parlamentükben a nemzet élhetetlenségét.” S csak e politika veszélyességét kellett a cikkírónak bizonyítania – hiszen népszerűtlenségét olvasói számára felesleges volt taglalnia. „A kormányzat éppen úgy tudja, mint ahogy meg vagyunk győződve mi, miszerint a nemzet független közvéleményében immár többsége nincs.” (Magyar Újság. 1868. augusztus 28.) – E deklaratív kijelentés azonban – egy-két törvényhatóságtól eltekintve –csak a Magyar Újságban kifejeződésre jutó közvéleményre hivatkozhatott. „Legfőbb szükségnek tartom ez idő szerint – ismerte fel Kossuth egy publikálás után elkobzásra ítélt levelében –, hogy a fennforgó nagy politikai kérdések iránt a nemzet véleménye félreérthetetlenül nyilatkozhassék” (Magyar Újság. 1867. augusztus 28.) – vagyis azt a taktikát javasolta, hogy a legszélesebb közvéleményt mozgósítva gyakoroljanak nyomást a kormányra.