3. EGY „REFORMPÁRTI” LAP

A következő években egyedül a klerikális sajtó ismertetendő hírlapi ellenfeleit sorolhatjuk, ha vállalt feladatukból fakadó korlátok között is, a kiegyezéspárti következetes polgári álláspont sajtóbeli képviselőinek sorába. Nem véletlen, hogy amikor 1872 során a Deák-párt belső válsága, vagyis alkalmatlansága a korkérdések európai színvonalú megoldására e párt néhány tagja előtt is nyilvánvalóvá vált, azonnal szövetségesre találtak a liberális katolikusok sajtójában. 1872 közepén a Szabad Egyház címét Szabad Sajtóra változtatta, s e címváltozás bevallottan és hangsúlyozottan programváltozást jelentett: a lap kiadói ezentúl nem tekintették fő feladatuknak az egyház ügyeinek taglalását, hanem „politikai, közgazdasági és irodalmi napilap”-ként céljául tűzték ki „a közjogi alap bolygatásának kizárásával, valódi demokratikus alapokon, a legszabadelvűbb irányban oldani meg a még fennlevő, elintézetlen belreformokat”. (Szabad Sajtó. 1872. augusztus 9.) – A kitűzött zászló körül egyelőre nem volt tábor: a lap gárdájából az egyik tulajdonos-szerkesztő, Csáky Gyula gróf, s a másik tulajdonos, Prileszky Tádé szerepelt ugyan a képviselőházban is, de az ő nevük inkább csak a katolikus mozgalomból volt ismeretes. Velük együtt itt dolgozott tovább a Szabad Egyház munkatársi gárdája: a vezércikkíró-főmunkatárs, a neves antropológus Fischer Lajos, a papi rendből kilépő Bodnár Zsigmond, a későbbi irodalomtörténész, a hangversenyeket és zenei életet állandóan figyelemmel kísérő Bogisich Mihály plébános, a közvéleményt a csángókkal először megismertető László Mihály (Sincerus) s a hatvanas évekbeli Gombostűcímű irodalmi lap szerkesztője, Rózsaági Antal. Utóbbit „Lónyay inog” című, lapjában névtelenül megjelent cikkéért 1872 őszén bocsátották el kereskedelmi minisztériumi fogalmazói állásából. Háromnegyed éves fennállása során a Szabad Sajtó előbb egy, mindkét nagy közjogi pártcsoportosulás tagjaiból alakítandó „reformpárt” megalapításáért küzdött, majd amikor a csoportosulás 1872 szeptemberében Podmaniczky Frigyes elnökletével létrejött, ennek szolgálatába szegődött. „A Szabad Sajtó a jövőben azon férfiak politikájának fog szolgálni, akik a pártok között független állást foglalnak, hogy a közjogi politika terétől a belpolitika terére lépve a közjogi vitát … kiszorítsák a törvényhozás termeiből s tárgyilagos működéssel cseréljék fel, mely egyedül képes hazánkat Európa kultúrnemzeteinek színvonalára emelni.” (Szabad Sajtó. 1872. szeptember 15.) – A „reformpárt” e lapban közölt programja szerint a kiegyezés veszélyeztetése nem indok arra, hogy ne legyenek belreformok, szerintük az utóbbiak összeegyeztethetők a kiegyezés fenntartásával. Ezen az állásponton képeznek elvi egységet, s egyelőre tartózkodnak attól, hogy párttá alakuljanak.

Az a tény, hogy e csoportosulás önálló felirati javaslattal lépett fel a képviselőházban 1872 őszén, amelyet lapjukban publikáltak, már párttá szerveződést sejtet. Javaslatuk jól tükrözi egységüket, s egyben azt is, hogy a kiegyezés és haladás már korábban, elődeik által felismert ellentmondását hogyan próbálták áthidalni: „Társadalmunk még gyengébb, hogysem az emberiség érdekeit e haza földén egymaga sikerrel fedezhetné. Egyedül egy erős magyar állam: tehát egy felvilágosult erős kormány… munkája az, ami…helyet vívhat ki hazánknak a művelődési államok sorában.” (Szabad Sajtó. 1872. szeptember 16.) – Elveikkel és konkrét javaslataikkal így a konzervatívokhoz kerültek egészen közel, nem véletlen, hogy a konzervatív Sennyey Pál képviselőházi beszédeit 1873-tól kezdődően elismeréssel idézgetik és méltatják. Fennállásuk utolsó hónapjaiban már nem is a „reformpárt”, hanem a „tiszta Deák-párti politika” jegyében toborozzák előfizetőiket. Eszmei fejlődésük a reformok óhajtásától az erős állam követeléséig (melyet {II-2-140.} végeredményben az egyénileg más csoportosulásokhoz kötődő Asbóth János is követett) szükségszerűen vonta maga után a sajtó és a közvélemény szerepének alábecsülését. A meglévőre, az államra kívántak támaszkodni, de oly módon, hogy az ugyancsak meglévő közvélemény és a mögötte álló társadalmi érdekek szerepét már negligálták. Mindez pedig az állam és társadalom kölcsönös függése miatt kudarcra ítélt vállalkozásnak bizonyult.

Az eszmei zsákutcából csak azok számára kínálkozott kiút, akik felismerték, hogy ideológiai téren tett engedményekkel és más eszközökkel befolyásolni lehet, sőt meg lehet nyerni a sok kormánypárti számára változtathatatlan adottságként ellenzéki közvéleményt is. Ezen az új, a sajtó számára óriási jövőt sejtető úton indult el támogatói segítségével a fiatal újságírógárda egy másik csoportja.