1. A KLÉRUS SAJTÓJA

A konzervatívok nem indítottak a kiegyezéssel külön orgánumot, hiszen a politikai életben és a parlamentben a Deák-párthoz kapcsolódtak. Speciális, főként a katolikus egyházhoz fűződő érdekeiket továbbra is az új helyzethez alkalmazkodni igyekvő régi lapjaikban, a Pesti Hírnökben és az Idők Tanújában fejtették ki.

A Pesti Hírnök 1867 óta a kiegyezéshez igazodva próbálta ókonzervatív programját érvényre juttatni. A formájában is „47-es”, ódon külsejű újság esti lappá alakult, s a szerkesztést Török Jánostól névlegesen fia, Török Sándor vette át, a nyomdai munkákat pedig Kertész József vállalata végezte. Törekvéseiket jól kifejezte a fejlécben található kettőskereszt és jelmondat; („Si deus pro nobis, qui contra nos”) (Ha isten velünk, ki ellenünk). Mindkettő a Széchenyi család címeréből is származtatható, s előfizetési felhívásuk szerint „szent feladatul tekintjük eddigi vezércsillagunk, gróf SZÉCHENYI ISTVÁN csalhatatlan nemzeti politikáját rendületlen hűséggel követni”. (Pesti Hírnök. 1867. december 27.) – A sokat, több hitfelekezetet és pártot próbált Török János, az abszolutizmus kori sajtó veteránja, a sajtóberkeken kívül is mint a konzervatív Széchenyi-kultusz apostola fejtett ki már a kortársak előtt is nevetségesbe hajló buzgóságot. Az „őszinte, következetes, tős gyökeres magyar” lap „tüzetes feladatának tekinti az ősi hagyományok kegyeletes őrzése mellett a conservatív elvek, az öröklött polgári s egyházi szabadság és a nemzeti genius szempontjából mérlegelni minden új formának lényegét és értékét, melybe az átalakító ösztön ősi kipróbált intézvényeinket öltöztetni netán törekszik”. (Pesti Hírnök. 1867. február 19.) – Elutasították a már fennálló választójogi törvényt, harcoltak a polgári házasság és a zsidó emancipáció ellen. Rendkívüli figyelemmel kísérték a honvédegyletek és demokratakörök szervezését. „Minden ellenzék vagy bűn vagy betegség, melyet nem támogatni, hanem büntetni vagy gyógyítani a haza iránt tartozó kötelesség” – írta Török Sándor, a szerkesztő. (Pesti Hírnök. 1867. december 17.)

Municipalista hagyományait követve a lap szorgalmasan ismertette az újjáalakuló megyék elképzeléseit a törvényhatóságok szervezésére vonatkozóan, pártolta a virilizmus ekkor felbukkanó elképzelésének a később megvalósultnál is jóval retrográdabb formáit. Felelevenítették még a kötelező megyei követutasítás gondolatát is, mivel szerintük különben megszakad a {II-2-151.} képviselő és a választó közötti kapcsolat – a közvéleményt ugyanis „a jobbára zsidó és szabadkőműves eszközöknek vak eszközül szolgáló sajtó” nem fejezi ki kellőképpen. (Pesti Hírnök. 1868. október 1.) – Minderről rengeteget cikkeztek, s a törvényhatóságok rendezéséről több konkrét javaslatot is ismertettek.

Reakciós nézeteiket nacionalista demagógiával párosították. Elutasították a nemzetiségi törvényt: „Az csak a végre szolgálna, hogy magának a magyar nemzet fejlődhetésének s olvasztó erejének szabjon korlátokat. Ebbe csak egy bolond nemzet egyezhetnék bele.” (Pesti Hírnök. 1868. április 22.) – Nem ismerték el, hogy jogosan létezhetne „nemzetiségi kérdés”. Ugyanakkor hisztérikus érzékenységgel figyelték a nemzetiségi mozgalmakat, szidalmazták az ekkor egyezkedő horvátokat stb. A szerb nemzeti színház anyagi támogatásának emlékezetes képviselőházi vitájához kapcsolódva leszögezték: „Magyarországon első kell hogy maradjon a magyar nemzet, s mindaz, ami e nemzet fejlődését előmozdíthatja; ezen elvet megdönteni még azoknak sem szabad, kik az egyenjogúság szellemében a béke olajágát tartják kezükben.” (Pesti Hírnök. 1868. november 23.) – Hogy a konzervatívokkal szemben a szélbal vallja magáénak a „nemzeti eszmét”, „éppoly természetellenes, mint a communismus” (Pesti Hírnök. 1868. február 5.)

E nacionalista alapokon agresszív külpolitikai vezércikk foglalta le csaknem minden számban az első hasábokat. Rendszerint a bécsi sajtó kritikáján keresztül fejtették ki, hogy a birodalom súlypontja Magyarországra helyeződött, s az aktív keleti politikát a magyar „történelmi jogigényekre” kell alapozni. A többi lap még évek múltán is felemlítette, amikor 1867-ben vezércikkben szólították fel Andrássy miniszterelnököt, hogy ne engedje meg a törököknek, hogy a szerbek kezére adják a belgrádi várat, mivel ahhoz a magyaroknak is „virtuális jussuk” van. Elesen elutasították a porosz szövetség gondolatát, amelyet dinasztia-, birodalom- és magyarellenesnek neveztek. Csak a franciabarát külpolitikát tartották elfogadhatónak. Szimpátiájuk alapjait nyíltan feltárták: „a magyar-osztrák(!)monarchia csak addig marad fenn, míg abban a katholikus elem irányt képes adni a külpolitikában is” (Pesti Hírnök. 1868. június 10.).

A lap a „magyar katholikus szellemben” vélte megtalálni az „államiság legbiztosabb fenntartó súlypontját”, hiszen „akinek vallása nincs, annak hazája sem lehet” (Pesti Hírnök. 1868. július 7.). Finanszírozóik érdekeinek és olvasóik érdeklődésének megfelelően rengeteg főpapi üdvözlést, kinevezés-méltatást, nekrológot közöltek. Sokat foglalkoztak – jólértesültségüket fitogtatva – a katolikus autonómia-törekvésekkel is, de a politikai katolicizmust elutasították. A speciális felekezeti érdekek védelmét a magát inkább kormánypártinak tartó másik klerikális politikai orgánum vállalta magára.

Az Idők Tanúja nem akart az ellenzékiség pózában tetszelegni. „Nyugton lehet minden papkebel. A mi politikánkat az ország főpapja megáldotta… vegyék bátran kezükbe az Idők Tanúját, nem éri baj őket” (Idők Tanúja. 1867. április 10.). Valóban, a szerkesztőt két ízben is levélben köszöntötte X. {II-2-152.} Pius pápa, s a lap írógárdája is az egyháziak köréből került ki. Ők voltak olvasói is, az ellenzéki sajtó szerint a lap előfizetését és támogatását főpásztoraik tették kötelezővé. A továbbra is kisebb formátumú, de öt hasábba tördelt, délután megjelenő lapot Lonkay Antal szerkesztette és a Wodianer, utóbb az Emich nyomda sajtója alól került ki.

„A katholikusok sorakozása, a kath. autonómia s a világi katholikusoknak az egyház érdekeibe való bevonása; ezeket hirdette és hirdeti lapunk, szép harmóniában egyeztetvén a katholikus hűséget az alkotmányos hazafiúi hűséggel” (Idők Tanúja. 1867. február 17.). A kialakult helyzetet, a kultuszminiszter felügyeleti és ellenjegyzési jogát elfogadva és Eötvös személyében megnyugodva minden erőfeszítésüket az autonómia megvalósítására fordították, mert ettől remélték, hogy az államvallás előnyeit az állami beavatkozás hátránya nélkül biztosíthatják a klérus számára.