{II-2-180.} 3. A POLGÁROSÍTÁSI PROGRAMTÓL AZ ELLENZÉKISÉGIG

1865 tavaszától a Bolond Miska az Üstökössel vállvetve próbálgatta a lazuló abszolutizmusban a szabadság mértékét. Félénk merészségüknek jó dokumentuma a Kakas Márton és Bolond Miska közötti párbeszéd:

„K.M. No hát Miska most mit csinálunk; az ember nem tudja, hogy meddig mehet.

B.M. Tudod Márton, legjobb lesz azt próbálgatni. Te a múlt héten kiadtad Schmerling úr képét és nem lett érte semmi baj; én már most megpróbálom a reichsratot x-szel írni, így: reixrát Ha ez is kijön, akkor már csakugyan nagy a szabadság. A következő héten aztán ismét rád kerül a sor, akkor neked kell valamit tovább próbálni; und szó vajter.

K.M. Hiszen jól van Miska, hanem én attól tartok, hogy úgy járunk mi ezzel a próbálgatással, mint az egyszeri gyerek, aki azt próbálta, hogy meddig mehet be a tóba…itt se mély,…itt se mély, …még itt se…s egyszerre csak beleesett a paragr…akartam mondani valami kátyú közé.” (1865. 111.)

Nem estek azonban kátyúba, hanem kisvártatva már „rendszerváltozásról” beszélhetett a Bolond Miska, sőt alig három hét múlva a lap műmellékletként kiadhatta az elmúlt években kicenzúrázott karikatúráit is.

Jogilag bármennyire hiányzott is még a kiegyezési törvény, a lapok szabad hangneme ettől kezdve bizonyította, hogy a bécsi udvar kiegyezési szándéka is már eldöntött tény. A beidegződött félelem azonban még sokáig megtartotta a nemzeti egység látszatát. A Bolond Miska is Deák-, sőt kormánypártinak látszott a kiegyezés megkötésekor. Folytatta korábbi politikáját, továbbra is jelentős teret szentelt az ország, a nemzet jó hírének megvédésére. Főleg az osztrák és a német sajtóban megjelenő rosszindulatú cikkekre reagált szüntelenül, és védte a kormány tagjait a szélsőbaloldallal és a külföld támadásaival szemben. Óvta a kiegyezés művét, melyet 1848 valóra váltásaként értékelt.

Úgy látszott, hogy a polgárosodás vállalásának alapjáról foglal állást a különböző kérdésekben. A demokráciát ugyan az egyenlőség értelmében használta, sőt csak a cím- és rangkórság bírálatára szűkítette, de e vonatkozásban honi demokráciánkról megállapította, hogy „játékot űzünk – azt hiszem. – Éppen úgy, mint a mágnás kisasszonyok, mikor jelmezes bálban kertész- vagy parasztleánynak öltöznek”. Demokráciafelfogása nem haladt túl a magyar köznemesi demokratizmus illúzióján. Ezért látta azt a veszélyt, hogy „amit az az annyiszor gúnyolt »táblabírófaj« önszántából eltörült, azt, ti. a kasztokat, az igazi nép fiai fogják felállítani”.

Táblabírói gőggel ugyan, de történetileg helytállóan ítélte meg az arisztokráciát, mondván: „A főrendi tábla mármost csakugyan a múzeumban ülésez. Hazánkban most ez az egyedüli dolog, ami a maga helyén van.”

Ellenzékiségből folytatott külpolitikai érdeklődése 1865 végétől szinte teljesen megszűnt, nagyrészt belpolitikai kérdésekkel foglalkozott. A kiegyezés továbbfejlesztéséről naiv optimizmussal beszélt, hozzáfűzve: „…tanulják {II-2-181.} meg végre sógoraink [ti. a Lajtán túliak], hogy nem kell nekünk maga a menyország sem, ha úgy parancsolják ránk, míg a magunk akaratából meg fogunk elégedni a purgatóriummal is.” (1867. 11.)

Balközéppárti ellenzékivé fordulása hirtelen következett be az 1867. november 3-i számban. Ekkoriban hosszabb időre a szerkesztői üzenetek is teljesen elmaradtak, amiből arra következtethetünk, hogy nem a közönség, a külső munkatársak kényszerítették a lapra az irányváltozást, hanem éppen ellenükre történt, s valószínűleg a szerkesztőtől indult ki. Hiszen Tóth Kálmán a balközéppárt képviselője volt, méghozzá elég jelentős helyen, amelyet tőle később, jellemző módon, a párt egyik vezéralakja vett át.

A Bolond Miska 1867. évi utolsó számában visszatekintést közölt az évre. Ebben a kiegyezés mellett már a hivatalok protekciós betöltését és a zsidó emancipációt emelte ki, s hozzátoldotta: „szedje ki belőle ki-ki, ami neki legjobban tetszik, s ha véletlenül semmi sem tetszenék, azért sem haragszunk – nekünk sem tetszik”. Politizálása ettől kezdve az érzelmekre hatásból, a Kossuth – Krisztus azonosításból és közjogi szócséplésből állt. Több valóságos problémát megszólaltatott, megközelítési módja, hangja miatt azonban már hitelét vesztette. Egyszerre varrt minden felelősséget a fél éve működő kormány nyakába például olyan társadalmi jelenségekért is, melyeknek mélyebb, múltbeli okait nemrég még maga igyekezett megértetni. Gyors egymásutánban majdnem minden élő kérdésben közölte korábbi írásainak és karikatúráinak ellentétpárját. Eddig távol tartotta magát a személyeskedő támadásoktól, most hirtelen abba csapott át; mindössze három személyt kímélt: Deákot, Keményt és Eötvöst.

A polgárosodás kérdéseivel 1867 után csak nagyon ritkán találkozhatunk a lapban. A női emancipáció csupán helyzetkomikumok forrása volt, a pedagógusokkal szembeni nagy igények és nyomorúságos helyzetük szembeállítása, a rendőrségi megkülönböztetett bánásmód a kis és a nagy tolvajokkal s a hivatali ranglétra ellentmondásai kerültek olykor szóba. A munkásságról egyetlen ízben, áttételes formában esett szó a hűtlenségi per kapcsán, a parasztságról, a népről az egész lap nem vett tudomást, még utalás erejéig sem.

1868 után teljes unalomba fulladt a lap. A Borsszem Jankó joggal emlegette „kábító” unalmasságát. Kimondottan szűken napi érdekű eseményekkel foglalkozott, és legtöbbször a nemzeti érzületre hivatkozva, gyermeteg hangon háborgott.

A világpolitikai jelentőségű eseményekben dúslakodó 1870. év hozta meg a lap átmeneti megélénkülését. Fejlécének változása mellett megnövekedett karikatúráinak száma, rövidültek írásai. Korábbi figurái eltűntek, vagy csak nagy ritkán szólaltak meg, s még az álnevek is nagyrészt megszűntek.

Tiszavirág életű elevenségét most már fokozódó elszürkülés követte. Egyre nagyobb tért foglaltak el hasábjain a versek, melyekből a csattanó és az irónia egyaránt hiányzott; többségük lírai formában szomorkodott parlamenti {II-2-182.} és pártéletünkön vagy a „magyar tempón”, mely hagyja elfutni maga elől az időt.

Miután 1873. december 7-én a vérmes Bartók Lajos átvette a lap szerkesztését, nemcsak formailag, tipográfiailag újította meg, hanem új lendületet is adott neki. Programként közölte, hogy „mentül több a politikai képtelenség, annál több képet adunk mi. Az igazat megmondjuk úgy, hogy betörjék érte a fejünket”. Ez a fenegyerekeskedő hevesség együtt járt a szélsőbaloldali 48-as párt felé való fordulással. A lapban megjelenő írások rövidebbek, tömörebbek, de maróbbak, minden és mindenki iránt rosszindulatúbbak lettek. Kedvelt módszerré vált az ellentétes nézetek didaktikus egymás mellé állítása. Meggyőződésénél fontosabb volt számára, hogy azért, amit mond, betörjék a fejét. A szüntelen ellenzékiség, ellentmondás vágya teljesen kiismerhetetlenné és zavarossá tette a lap irányvonalát. A mindent elborító szenvedélyesség a szellemesség, az élcek lehetőségét kiiktatta. Tény, hogy a Bolond Miska figyelme ekkor sokkal nagyobb térre terjedt ki, mint Tóth Kálmán szerkesztése idején, csakhogy számos téma a magánéletbeli pletykák színvonalán került elő.

A csapdosás közepette megjelent néhány érdekes, a korábbinál találóbb politikai írás is a Bolond Miskában. A politikai krak című versében Bartók felhívta a figyelmet arra, hogy vége az addigi jó világnak, amikor a kormánypárt és az ellenzéki balközéppárt egymás segítségével, egymást támogatva megélt:

„Ha közös alaprul volt szó:
Ontátok a szót, (az olcsó!)
Nagy heccel folyt a torna.
Azért tényleg szent a béke…” (1873. 185.)

Egyébként Kossuth személye lett ítélkezéseinek kristályosító központja, s minden pártot azzal vádolt, hogy kisajátítja Kossuthot – ám maga is ezt tette.

Bartók végül is nem talált hangjára, indulata visszhangtalan maradt. A lap utolsó évében, 1875-ben – Jankó kitűnővé fejlődött karikatúrái mellett –megszűnt a lendülete. Második félévi előfizetési felhívása – röviden: „Fucs vagy fizecs!” – után bekövetkezett a „fucs”.