2. AZ ÉLCLAPNAK ÁLCÁZOTT POLITIKAI HETILAP

A Lúdas Matyi formailag hasonlított a kortársi élclapokra, de szerkezetében csak távoli rokonságot tartott velük. Mészáros tulajdonképpen minél gátlástalanabbul politizáló lapot akart szerkeszteni, s erre az élclap megnevezés volt számára a megfelelő fedezék. 1860–1861 óta nem változtak sem politikai, sem élclapszerkesztői elvei.

A kizárólagos és személyeskedően szűk körű ellenzéki politizálás az élclapi figurák megteremtését fölöslegessé tette: a Lúdas Matyiban kísérletként sem jelent meg közülük egy sem. Annál több rovata volt: a „Politikai diskurzus”, a „Lúdas Matyi az országgyűlés kakasülőjén”, a rövid élcek számára a „Tigriskörmök” (ti. a szélsőbaloldali képviselők – gyülekező helyük, a Tigris- szálló után – szerették Tigriseknek nevezni magukat) s az antiszemita élcek rovataként a „Kóser adomák”. Szerkesztőségi rovata a „Lúdas Matyi gyorspostája” címet viselte. Feladata merőben különbözött a többi élclap hasonló rovatáétól: Mészáros itt végezte a közvetlen propagandamunkát a szélsőbal párt és saját személye mellett, itt indította gyűjtési akcióit, jelentette be például Kossuth leveleinek terjesztését, és itt számolt be sikereiről.

A Borsszem Jankó mintájára a Lúdas Matyi is indított portrésorozatot „Pecsovics celebritások albuma” címen. Választások idején külön rovatot létesített a megyék és a nagyobb városok baloldáli kortesei, választói segítésére: az „Arany trombita” a kortesdalokat közölte, s máig megőrizte politikai történelmünk értékes és jellemző dokumentumait. (Ezeket egyébként külön sokszorosítva is szétküldte.)

A Lúdas Matyi politizálásának alapját a kiegyezés és a polgárosodás teljes elutasítása képezte, antiszemitizmus, sovinizmus és kálvinista szempontból {II-2-188.} vívott felekezeti harc jellemezte, erőszakos és durva hangon, legtöbbször a tiszántúliból mesterségesen csinált tájszólásban. Kezdettől fogva sok, nagyrészt igen gyenge verset közölt. Mindvégig a legszűkebben vett belpolitikai és pártpolitikai érdekű lap maradt, szereplői, színterei jelentős részben a vidékhez kötötték. Ez azonban nem népies demokratizmust jelentett, hanem jelmezt és díszletet.

A kiegyezést kizárólag Deák Ferenc egyéni gonosztetteként vagy egy lojális kisebbség diktatúrájaként ábrázolta. Deákot nemcsak politikusként, emberileg is állandóan támadta. Páratlan durvasága volt például 1870 februárjában, Deák súlyos betegsége idején az Egy beteges vén emberhez című vers közlése, melyben Deákot kárörvendve szólította fel, hogy készüljön a halálra. A kiegyezés szópufogtató, tartalmatlan támadására jellemzőek voltak Liszkay Ferenc (Karakán Marci) dagályos szavai: „Hej, uram! ha én rám bíznák az ország dolgát majd megmutatnám én, hogy honnan ered a dög, be sok vágó marhát ki bírnák hasítani abból a közösügyes csordából! ki éri, de hát lássa kigyelmed, sose bízzák azt az olyan emberre, aki tudná a sorját valaminek…”

Egyfelől a választási küzdelmekben a korteseket nyíltan durvaságra és erőszakos cselekedetekre szólította fel, másrészt Kossuth Lajost hol Krisztushoz hasonlította, hol Szentlélekként ábrázolta. Kossuthtal kapcsolatos írásaiban is épp annyira szélsőségesen ízléstelen volt, mint Deák támadásában. Politikai és társadalmi eszméinek zavarosságára és hangnemére jellemző egyik írásának, az „Alkotmányos »Hiszek egy«”-nek néhány részlete:

„Hiszek egy emberben mint Isten remekében, a nép szabadítójában, Kossuth Lajosban.
Hiszek az ő nemes szívében, igazság szeretetében és szeplőtlen honszerelmében.
Hiszem, hogy haza jő ítélni eleveneket és nem holtakat, honárulókat és gazokat.
…
Hiszek Deák teremtményének, a közösügyi elaborátumnak, ezen csoda-szülöttnek gutaütés általi halálában.
…
Hiszem, hogy közel az idő, melyben írmagról sem találunk egy fináncot széles e hazában.
Hiszek a zsidók emancipációjában, majd ha fagy, hó lesz nagy.
…
Hiszek a csaszlaui filiszterek és cseh beamterek megugrásában, vagy akarják vagy sem.
Végre hiszek a muszka – burkus és az osztrák – francia háborúban –melyben úgy elpáholnak bennünket, mint a kétfenekű dobot. Ámen.” (1867. 146.)

Politikai és történelmi tájékozatlanságának vagy ellenzékiségtől fűtött tudatos ferdítésének számtalan példája közül a legtömörebb egyik karikatúrája {II-2-189.} volt, melyből az derül ki, hogy Magyarország egészen a kiegyezésig önálló volt, s 1867-ben veszett el ezeréves állami önállósága. Visszacsengett erre a megyerendezéssel kapcsolatos álláspontja. Azért szervezte át a kormány a régi vármegyéket, állította, mert azok még ezer évet kibíró, valódi demokratikus intézmények voltak.

A nemzetiségekkel mindvégig, majdnem következetesen toleránsabb volt összes laptársánál. Ennek hátterében nem demokratizmusa állt, hanem a nemzetiségi választók megnyerésének szándéka a szélsőbaloldal számára. A nemzetiségeket ezért ábrázolta baloldali érzelmű magyar polgároknak, akik közt a „pánszlávisták” csak „konkoly a tiszta búzában”. Nem vett tudomást sem önállósági törekvéseikről, sem jogos követeléseikről, hanem az orosz propaganda eredményének könyvelt el minden, a magyar állam szempontjából veszélyesnek látszó mozgalmat. Igaz, máskor még ezt is tagadta, mondván: „szegény jobboldali mamelukok önmagukat ijesztgetik a muszka mumussal, hogy a kétfejű sas alá menekülhessenek.” Végül is a nemzetiségi kérdés sem jelentett többet a Lúdas Matyinak, mint pártpolitikai husángot.

Az igen gyér számú külföldi vonatkozásúírásából egyre jobban kiütközött a lap nagyon szűk ismeret- és tájékozódási köre. Ebben szerepet játszhatott, hogy esetleg nyelvismeret híján tájékozatlanok voltak munkatársai a külföldi sajtó híranyagában. A Lúdas Matyi a hazai lapokból szedte össze a politikai érdekű anyagot – ezt többször meg is említette –, de hosszú késéssel, már-már időszerűségüket vesztve kommentálta az eseményeket. 1871-ben a párizsi kommünre három ízben is reagált ugyan, de a forradalom iránti általános lelkesedésen túl másról nem ejtett szót. Nem a tényleges eseményekre figyelt, hanem irigyelte Párizst, ahol forradalom lehet.