{II-2-194.} 1. KATOLIKUS ELLENZÉKI POLITIZÁLÁS

A Mátyás Deák megjelenésének első negyedévében még megnyerő keretet biztosított egyoldalú és merev nézeteinek kulturált, művelt hangnemével, tájékozottságával. Már ekkor is kizárólag a katolikus érdekeket védte, de e szemszögből a tanügytől a sajtóig és a tudományos irodalomig minden érdekelte.

Ekkor már névleg sem volt Deák-párti, hanem a pápai tekintély elsőségét valló, a Vatikán politikai céljait szolgáló ultramontán, egykorú magyarosított gúnynévvel „hegymögi”. Még az arisztokráciát is támadta, ha nem katolikus és nem konzervatív elemeiről volt szó. A választási harcok idején, 1872 tavaszán teljesen beszűkült témaköre a katolikus érdekű politizálásra, hangja pedig a kocsmák hangneméig züllött. Minden támadásának végső érve az volt, hogy a nép nevű szamarat a zsidók lovagolják, kezükben a liberalizmus bunkósbotjával.

A tényleges belpolitikáról igen kevés szó esett a lapban. Széchenyivel ugyanazt tette, mint a balpártok Kossuthtal: eszméire hivatkozott, de tanait meghamisította és igyekezett kisajátítani. A pártok közül a legtöbb támadást a Deák-párt ellen intézte, főként személyeskedés formájában. Eötvöst halála után is átkozta tanügyi reformjai miatt, Deákot durván támadta a polgári házasság és a felsőház reformja ügyében végzett munkálkodásáért, örömujjongással fogadta Lónyay Menyhért miniszterelnök bukását; Andrássy Gyulát a protestáns németekkel való tárgyalásai miatt, az egész pártot pedig liberalizmusa-szabadkőművessége miatt ócsárolta szünet nélkül. A balközéppárt és vezetői, főként Tisza Kálmán és Jókai szintén támadásának állandó céltáblái voltak – antiliberális és vallásfelekezeti szempontok alapján. A 48-as pártról nem vett tudomást, csak egyes vezetőit támadta.

A Mátyás Deák ultramontán szemléletéből következett, hogy számára a nemzeti-nemzetiségi kérdés távolról sem volt olyan fontos, mint a többi élclapnak. A katolikus politikai célok elérésével minden más politikai probléma automatikus megoldódásában hitt.

Szintén eltérve a kortársi élclapoktól, a Mátyás Deák nagy teret engedett a külföldi és külpolitikai eseményeknek – természetesen mindig a pápaság és a katolicizmus oldaláról nézve ezeket. Az újraéledő francia katolicizmust és Franciaországot példaképül állította Magyarország elé, mert „Ős hite ad, nem a kard-vas / Neki dicsőséget”. A protestáns Poroszországot viszont, Vilmos császárt és Bismarckot szüntelenül támadta, s eközben a német militarizmus veszélyeit is felmutatta. Többször óvta Magyarországot a német étvágytól, Vilmost pedig úgy festette le, hogy „lelkében jámbor és istenfélő, mert hisz ő találta fel azt a »Gottes Furcht«-féle szép preussisch Miatyánkot, melyre az Amen: Krupp ágyú!” (1873. 9.)