{II-2-423.} V. A NÉPIES ÉLCLAP: A MÁTYÁS DIÁK

A Mátyás Diák 1888 végén az évtized jellegzetes lapprogramjával indult meg: a hazai olvasóközönség köréből kiszorítani kívánt egy népszerű osztrák élclapot, a Kikerikit. A legszűkebb értelemben felfogott politikai élclap volt; párthoz nem kötődött, ellenzéki volt, és népies hangvétellel igyekezett politizálni. Az államformával és a mindenkori kormányokkal szembenállt, de az uralkodó iránt lojális volt. Olvasói a vidéki kispolgárság köréből kerültek ki, ezeknek érzelmes, tételesen moralizáló, magyaros szelleműírásokat nyújtott hetente. Felületes és kezdetleges élcformákat használt, a napi politikán túltekintőérdeklődése sokáig nem volt.

1888. november 8-án jelent meg a Mátyás Diák első mutatványszáma, de program meghirdetése nélkül. Kiadótulajdonosa 1890. szeptember 30-ig dr. Árkövy József (1851–1922) volt – a később Európa-szerte ismert fogorvos professzor, a budapesti Stomatológiai Klinika megalapítója –, szerkesztője pedig 1890. október 15-ig László Elek (1853–1893). A rengeteget publikáló újságíró maga is orvostanhallgatóként kezdte pályafutását, miután azt abbahagyta, belmunkatársként járta végig minden pártárnyalat legfontosabb lapját.

A Mátyás Diák eltért a többi politikai élclaptól újság formájával, olcsóságával és azzal, hogy hét közben, csütörtökön jelent meg. Tipográfiai fejlécén mindössze egy primitíven rajzolt kis figura volt látható.

1890. október 1-től a lap kiadó-tulajdonosa Wodianer Fülöp lett, két hét múlva pedig új szerkesztője a Murai Károly néven újságokban író, novellaíró, a kilencvenes évek második felében sikeres színműíró Kovács László (1857–1933). Wodianer és Murai idejétől kezdve kétségtelenül fellendült a lap: a kezdeti 4 oldalról 12 oldalra növekedett, illusztrációinak száma szintén gyarapodott. Már 1890-ben népszerűségének gyors növekedéséről tudósítottak más élclapok is. Az üzletileg jól vezetett lap humoreszkjeit és adomáit összegyűjtve évről évre könyv formájában is kiadták.

A Mátyás Diákban teljes írói névtelenség uralkodott, így munkatársairól csak egy, a millenniumi kiállításra kiadott propagandafüzetéből tudunk. Állandó munkatársai a 25 – 35 éves, a nyolcvanas években vidékről a fővárosba került újságírói, költői korosztályból kerültek ki. Többen közülük gyermekírókként lettek sikeresek. A két segédszerkesztő Szentirmai Géza és Gara József volt, a vezérversek jelentős részét Luby Gyula írta, s állandó {II-2-424.} munkatárs volt Komor Gyula és Szini Péter is. Az említett füzetben közölt névsor nagyrészt dicsekvésül szolgált az alkalmilag megjelenő közismert írókkal (Mikszáth, Sebők Zsigmond, Gárdonyi, Tolnai, Tábori Róbert, Gabányi Árpád). A politikai vezérversek alkalmi szerzőiül Ábrányi Emilt, a függetlenségi párti költő-publicista Inczédi Lászlót, Pósa Lajost és Rudnyánszky Gyulát nevezte meg. Rajzolója évekig csak Homicskó Atanáz volt – akinek a legrosszabb karikatúrái jelentek meg itt –, de a kilencvenes években Lakos Alfréd és Linek Lajos szecessziós rajzai e téren is színvonal-emelkedést hoztak.

A millenniumot már úgy élte meg a Mátyás Diák, mint idősebb élclaptársainak népszerű versenytársa – ám ebben valóságos színvonalemelkedésével megegyező szerepet játszott a többiek süllyedése is.

A többi politikai élclapnál formailag ugyan korszerűbb volt a Mátyás Diák, tartalmilag és szerkezetileg azonban az ő nyomdokaikat követte. Hozzájuk hasonló állandó alakokkal telt meg, ám a figuraalkotásnak már csak árnya merült fel nála. Többnyire egymástól független viccek és adomák szerepeltek a nevek alatt, holott a névadás még típust kívánt érzékeltetni. Az alakok többsége vidéki volt (Papanek Dani, Csömöge Jancsi, Sódar Kata, Hári János, Johann Fassberger), illetve városi kispolgár (Hörcsök Máté postás, Ludvércz Ábris „értéktávolítnok”), s Murai idején ezekhez társult még egy „inventáriumos mameluk” (Nagygyomori Haspók Lenci), egy színész (Csepű Demeter) és egy vidéki kritikus (Bogaras Antal). A szerkesztői postán kívül – mely rövid üzeneteket közölt – egyéb rovata nem volt.

A Mátyás Diák politizálásának egyetlen alapja volt: hazafiasnak lenni. Ez többnyire abban nyilvánult meg, hogy a csakis hasonlatként használt külföldi, idegen példánál mindig megjegyezte, hogy értékesebb, jobb, nemesebb a hazai, a magyar. A napi politikai – szinte kizárólag belpolitikai – eseményekre reagált, sem a társadalom, sem bármilyen kulturális terület nem érdekelte. Sőt, politikai téren is csak a személyekkel, személyek kifigurázásával vagy dicsőítésével foglalkozott.

Politikai vezérversei többnyire szélsőséges hangvételűek és lelkesítő-lelkendező tónusúak voltak. Viccek közül a szóvicc kezdetleges formáit használta, s ezek nem javultak az évek során. Az első számban például azt közölte, hogy nem várhatjuk a honvédelmi minisztertől, Fehérvárytól, hogy egy igazi, Mátyás-féle fekete sereget hozzon létre – s nyolc év múlva is csak ilyen vicceknél tartott: „Azt mondják, hogy a millennium alkalmából teljes amnesztia lesz. Nemigen valószínű, mert hisz a mai kormány csak amolyan – félkegyelmű.”(1896. 16. 5.) Anyagának túlnyomó többségét adomák tették ki, s ha ezek egyáltalán akartak valamit mondani, az mindig az általános és homályos morál, a „szív” szembeállítása volt a materiális korral, a „gyomorral”.

A Mátyás Deák megerősödése, népszerűsége annak bizonyítéka, hogy a nyolcvanas évek végére már országszerte megjelent egy olyan bár gyengén, de már képzett szélesebb olvasóréteg, mely igényelt és fenn is tudott tartani {II-2-425.} a maga számára készülő élclapot. Ugyanakkor azt is mutatja a Mátyás Deák, hogy még ez a réteg is mennyire szűkkörűen csak a politika iránt érdeklődött – nem utolsósorban a szűk horizontú napisajtó hatásának eredményeként. Igaz, e szűk körű politizálás legkisebb tágítására sem tett kísérletet a Mátyás Deák.

A Mátyás Deákot követve már csak egyetlen lap próbálkozott azzal a 19. századi politikai élclapformával, amelyet a Bolond Miska (1860) és a Handabanda (1863) nyomán a Borsszem Jankó kísérletezett ki és tett népszerűvé. A Mátyás Deák ennek legutolsó, még életképes változata volt. A „klerikális és antiszemita” Herkó Páter (1893–1898) már csak egy időszakos politikai konjunktúrát, a Néppárt szervezkedését és politikai aspirációit igyekezett meglovagolni.