1. A MAGYAR NYELVŐR

A tudományosnak, szaktudományosnak számító lapok közül ez a havonként megjelenő folyóirat volt a legszélesebb körben elterjedt, a legbuzgóbban olvasott és a legnagyobb hatású, legalábbis kezdő évtizedében, másféltizedében. Az okok közül, melyekből e vonásai következtek, ötöt érdemes kiemelni. l. A lap egy nagyon is valóságos, a korszak fejleményeiből szülemlő, sürgető szükséglet kielégítésére jött létre, s ezt a szükségletet egy részben maga, egy részben az általa életre hívott küzdelem egyéb részesei jórészt ki is elégítették. 2. A lap hevesen polemikus karakterű volt kezdettől, s polemiája, áttételesen bár, érintkezett a nemzeti sorskérdésnek tekintett vagy érzett politikai kérdésekkel, mindenekelőtt az Ausztriához való viszony s a nemzetiségekkel való kapcsolat, illetőleg ezekkel együtt a nemzeti jelleg, a nemzeti azonosság őrzésének kérdéseivel. 3. Hangneme, előadásmodora csak egy részében volt szorosabban szaktudományos. Nagyobb részében ahhoz állt közel, amit ma tudományos népszerűsítőnek vagy népszerűsítő tudományosnak szoktunk nevezni. 4. Tudományos szemlélete közel esett részint ahhoz a történet- és népszemlélethez, amelyet az egyre szélesedő „úri középosztály” is magáénak érzett, részint ahhoz a pozitivisztikus felfogáshoz, amely a kor tudományosságának egyéb ágaiban is uralkodott, s így a folyóiratnak a valódi korszerűség ismertető jegyeit látszott kölcsönözni. 5. Végül, de nem utolsósorban, az értelmiség nagy hányadát mint aktív közreműködőt vonta be, részeltette, s tüntette ki gyűjtő rovatainak összeállításában.

A lapot 1872-ben indították, az Akadémia segítségével. Arany, Gyulai, Csengery körében fogamzott meg az a gondolat, hogy a rohamos magyarosodás, polgárosodás, városiasodás következtében előállt nyelvi bizonytalanság {II-2-492.} s nyelvi zűrzavar megszüntetésére, orvoslására népszerű tudományos, eligazító folyóiratot kell teremteni. A nyelvi zűrzavar főleg annak következtében állt elő, hogy az adminisztrációtól az iparig, a természettudománytól a törvényhozásig, az üzleti élettől a közlekedésig új fogalmak, kifejezések, meghatározások tömegére volt szükség. S ezek megalkotását nem kis részben olyan embereknek kellett elvégezniük, akik vagy maguk is éppen csak úgy-ahogy nyelvükké tették a magyar nyelvet, esetleg második generációs nyelvváltók voltak, vagy akikből hiányzott a nyelvi iskolázottság, a nyelvi tudatosultság s az öröklött nyelvérzék támasza. Megmutatkozott ez a bizonytalanság és romlás a szóalkotásban is, de igazi veszélyét a mondatszerkesztésben, a beszédkultúrában hozta magával. Arany is ez utóbbi két területet vélte a nyelvművelés központi terepének.

A lap élére egy fiatal, lelkes, jó tollú, nagy ismeretanyagú tanárt, a bácskai származású Szarvas Gábort állították, aki előbb a Buda környékén született, harcias Volf Györgyöt, később a veszprémi eredetű, széles tudású, szelíd Steiner Zsigmondot (a majdani Simonyi Zsigmondot) vette irányítótársul maga mellé. A folyóirat nagy vehemenciával látott munkának, de hamarosan szembekerült nemcsak az Arany–Csengery–Gyulai-féle csoporttal, hanem szinte a teljes, európai látókörű fiatal értelmiséggel is, Arany Lászlótól Bodnár Zsigmondig, Asbóth Jánostól Endrődi Sándorig.

Legfőbb okai abban keresendők e szembekerülésnek, hogy Szarvas és Volf a hibás szóalkotásban látták a nyelvromlás igazi forrását, ennek viszont még a maguk korában is Kazinczy működésében indító s ösztönző eredését. A már begyökerezett, sőt analógiás erejűvé lett szóösszetételeket s szóképzés-fajtákat visszamenőleg is ki akarták gyomlálni, s még Vörösmarty nyelvét is fertőzöttnek nyilvánították. Úgy vélték, az egyes nyelveknek örök, a társadalom mozgásától teljesen független, természettudományi érvényű saját törvényei vannak, s aki ezeket megsérti, a nemzet lelke, birtoka, azonossága ellen követ el bűnt. Kivált – az egyébként nagyszámú– germanizmusok, a német mintájúnak vélt szóalkotások ellen indítottak irtóhadjáratot, eleve kizárva azt, hogy egyrészt a nyelvek közt lehetnek közös törvényszerűségek, másrészt azt, hogy a nyelvek be is fogadhatnak, ki is képezhetnek új, rokon alakítási módokat.

A középszintű, közepes műveltségű ellenzéki hangoltságú értelmiségben tüzes táboruk keletkezett, s nem kis részben járultak hozzá a magas értelmiségieknek, a centralisták utódainak elszigetelődéséhez. Gyulai elsősorban a 19. századi irodalom klasszikus teljesítményeit féltette szóirtó munkásságuktól, Arany pedig a mondatszerkesztés épségére szerette volna a viták hangsúlyát helyezni, a fiatal nemzedék viszont a városi, a polgári, az ipari-kereskedelmi élet jelenének s jövőjének nyelvét óvta, s ellenállt annak, hogy a vidék, a parasztság állítólag minden idegen befolyástól szüzen fejlődött nyelvét tegyék meg kizárólagos normának. Jogos volt e félelem, hisz Szarvas egyik cikkében például egy elborzasztó népszínműnek, egy Piros Pista álnevű szerző művének {II-2-493.} sallangos népieskedését állította példaképnek, mert az „nemcsak szabatos nyelvképzésű”, de „magyaros stílusmintájú” is.

Mégis nagy érdemeket szereztek nyelvtisztító munkájukban is. A művelt közönséget, az értelmiséget lelkes agitációjukkal mintegy kényszerítették, hogy – ha nem is az ún. szűzi népnyelvhez –, de a századközépi irodalom nyelvéhez tartsa magát, mint irányadó normához, s ezzel a köznyelv fejlődését segítették helyes irányba terelni. Még nagyobb érdemeket szereztek azzal, hogy egyrészt a régiség búvárlására, másrészt a népnyelv sajátságainak gyűjtésére ösztönözték olvasóikat, s e gyűjtésekből minden számukban tetemes mennyiséget tettek közzé. (A nyelvemlékek tudós szintű tanulmányozásában maguk is jelentős eredményeket mutathattak föl.) Különösen fontos lett később Simonyi munkássága, aki a harcias vitákban előbb is kevéssé vett részt – inkább csak a hibás nyelvi képzéseket regisztráló Antibarbarusaival –, viszont a modern magyar grammatika megalapozásában – a hazaiak közül Arany és Hunfalvy Pál nyomán haladva – Tüzetes magyar nyelvtanával elévülhetetlen értékű teljesítményt nyújtott.

Munkásságuk, folyóiratuk azért oly fontos a sajtótörténet szemszögéből, részint mert megmutatta, hogy immár a szorosabban vett közélettől távolabbi, s a tágabban vett tudományos területeken is lehet jelentős olvasóközönséggel számolni, részint mert ezt a közönséget szélesítette, szervezte, rendszeres szellemi szükségletekhez szoktatta, ha alacsony színvonalúakhoz is.