| A VÁRADI KÁPTALAN CHARTULARIUMA. | TARTALOM | AZ ALAPITÓ. |
A kereszténység a Duna mentén s a Tiszántul Szent-István alatt. – Uj erkölcsök s a visszahatás. – A Maros-Csanádi Püspökség magányosan áll e tájakon – Vata és Kórógyi. – Helyi nyomozásuk – Tévesen magyarázott oklevelek.
Hazánkban a kereszténység elterjedése a fejedelmi házból indult ki, ezért annak legelső intézményeit, mint egyházak, monostorok, püspökségek a fejedelmi ház székhelyének közelében, a Duna felső vidékein látjuk feltünedezni.
A tíz püspökségből, melyekre Szent-István az országot felosztá, a XI-ik század első tizedében alig állt tényleg azoknak fele; a keleti részeken, az ugynevezett Tiszántul pedig még egy sem. S az ősz apostol-király már sirja szélén álla, midőn végre itt is feltünik egy püspökség, csak egy: a csanádi.
E püspökség alapitása után a fáradt s udvari cselszövények által annyira zaklatott királynak már nincs ideje oly nagyobb szabásu alkotásra, mint a váradi püspökség létesítése. Hogy pedig a csanádi püspökség előtt a Maros és Körös folyók tájain más püspöki szék nem álla, misem igazolja inkább, mint azon darab föld egyházi sorsa, mely a Fejér-Körös balparti völgyén vonul végig, s mely történeti emlékeinkben előbb a »sumbun«-i, majd a pankotai főesperesség neve alatt szerepel, mint – az egri egyházmegye tartozéka.
E földön a honfoglaláskor Velek vezér telepedett meg, mintegy beékelve magát az alakuló magyar birodalom két ellenségének, {23.} Mén-Marót és Ohtomnak országai közé;* midőn pedig ott Velek utódai közt a kereszténység lábra kap, ama félvölgy nem a szomszéd Várad vagy Csanádhoz csatlakozik, hanem az oly távoli, még a Tiszán is tul eső Egerhez, jeléül annak, hogy akkoron még csak itt talált rokon elemeket.
Ha a kereszténység semmi egyéb áldozatot nem követel is, mint épen az ősi hit, az ősi szokások, erkölcsök megtagadását, még akkor is hatalmas ellenzékre talál, kivált azoknál, kik az ős hit szolgálatában álltanak, s kiknek tekintélye, sőt ezer érdeke avval együvé forrt. De az új hit egy sereg idegen jövevénynyel is jelentkezett, kikre a királyi udvarnál nyert befolyásuk, s a nemzet fiai elől elhódított méltóságok és birtokok miatt féltékeny szemekkel tekintének irányadó nemzetségeink. Ezekhez járult az uj vallás egyházainak fizetendő tized, mely a büszke nemzet vállait szokatlan terhekkel fenyegeté.
És ha Szent-István apostoli törekvései fegyveres ellenállásra találtak még trónja közelében, a dunai tájakon is, annál inkább megtörtént ez távolabb, a tiszántuli részeken, a Gyula, Tomaj-Aba,* Csanád és hiveik hazájában, hol még Koppány nemzetségének is találunk nyomaira.*
{24.} Ezekben keresendő oka annak, hogy a Tiszántul Szent-István korában az egy csanádin kivül több püspökséggel nem találkozunk; ha lett volna több, azokról is épen ugy lennének alapos tudósításaink, mint a csanádiról.
Amint pedig a nagy király szemei lezárultak, még kedvezőtlenebb kilátások nyiltanak a kereszténységre az egész országban s kivált Biharmegyében és vidékén.
Mennyire gyenge gyökeret vert az uj hit, behozatala után még egy félszázad multával is, ellenben mily erős vala még az ősvallás ekkoron: mutatják az ország szívében történt kelenföldi és székesfejérvári események, sőt magának a trónra meghítt Endrének habozása is. S kik valának a visszaható, keresztényellenes mozgalom főintézői? Vata és Kórógyi, mondják krónikáink.*
Az ős vallás e két utolsó hősének közelebbi megvilágításával még adós történetirodalmunk a rájok vonatkozó gyér s bizonytalan adatok miatt. Mindemellett nem térhetünk ki azon feladat elől, hogy legalább lakhelyök iránt tájékozzuk magunkat.
Életök benyulik még Szent-István korába; kétségkivül az ős vallás pusztulása feletti gyász és kesergések közt nőttek fel, ezek viszhangozának férfi keblökben is, s ezeknek hatása alatt vonták ki kardjaikat. Előkelőségök nem szenved kétséget, s ennélfogva amint szózatuk viszhangra talált a hazában mindenütt, ugy birtokaik is nemcsak egy megyére szoritkozhattak; de ellenzéki gondolkozásuk oda utall, hogy lakhelyöket, s nevezetesen elégületlenségök tüzhelyét a királyi hatalom központjától mennél távolabb keressük. És {25.} ilyen, mindkettejök nevével összeforrt helyekre csakugyan találunk is történeti forrásainkban.Egyik legrégibb, még a tatárjárás előtti történeti forrásunk említi Gyulát, a Vata fiát s azt is megjelöli, hogy e Vata-fi kórógyi birtokos vala.* Kóród és Kórógy helynevek gyakoriak hazánkban, de hogy a Vaták emlitett Kórógy birtoka a Tiszántul, s nevezetesen Biharban keresendő: mutatja az imént idézett oklevél, melynek cselekménye bihari területen mozog. És Biharmegyében csakugyan létezett egykor a mai Berettyó-Szent-Márton mellett Kórógy falu,* s hajdani határának egy része ma is »Kádár temetője« nevet visel. – Ezenfelül egy 1251-iki oklevél említi, hogy a volt krasznamegyei Szilágy-Somlyó hajdani neve Vata-Somlyója s a Vaták ős birtoka, és hogy annak határainál szintén állt Kórógy falu.*
Minde történeti nyomokhoz ha hozzá vesszük a krónikás amaz adatát, hogy Gejza vezér épen a Tisztántulról, s a váradi püspök kiséretében küldi Vatát »a gonoszt« Salamon királyhoz követül*: feljogosítva lehetünk arra, hogy Vata szülőhelyét, a legenda szerént Belus városát ne Trencsénymegyében, hanem a Tiszántul keressük.* Annyi bizonyos, mint fentebb láttuk, hogy Vataféle birtokok {26.} voltak a Tiszántul, ennélfogva Vata és Kórógyi, ki vérszerént is közel állhattak egymáshoz, midőn az ősi hithez való ragaszkodásuk miatt igyekeztek mennél távolabb lenni a királyi udvartól: tiszántuli birtokaikra hívő társaik, szövetségeseik körébe veheték magukat, ott pedig bizonyosan nem engedték meg, hogy a gyülölt uj hit a bálványozott ős vallás rovására gyökeret verjen.
Ilyen, a kereszténységre még a XI-ik század közepén is kedvezőtlen viszonyok között feltételezni is alig lehet, hogy a keresztény hit a jelzett korban nagyobb elterjedésnek örvendhetett volna a Tisza vidékén. Bizhatunk-e tehát a krónikás előadásában, midőn egy helyen, már Salamon király idejében váradi püspökről, mint követről, majd meg annak leányáról beszél; kevéssel alább pedig azt állítja, hogy magát Váradot is Szent-László alapítá.* Egyik vagy másik állításának tévesnek kell lennie, s kétségkivül az első a téves, melyet más, határozott történeti adat nemcsak hogy nem támogat, hanem még amely homlokegyenest ellenkezik történeti forrásaink számos helyével, s ezeke közt az e tekintetben leghitelesebb tanunak, a váradi káptalan Chartulariumának vallomásával, sőt egész szellemével. {27.} A fentebb vázolt tisza-vidéki vallási állapotokkal merőben ellenkezni látszik egy oklevél, melyet, mint állítólag 1021-ben, tehát Szent-István korában keltet, először Keresztury J. közölt, nem mulasztván el abból messzeható következtetéseket vonni.*
Ez oklevél eredetije a Gr. Vay-család levéltárában őriztetik s e család egyik mélyen tisztelt tagjának, gr. Vay Ábrahámnak kegyességéből megfordult az én kezemen is. Az oklevél papiron kelt s ez egy szóval annyira lehetetlenné van téve annak Szent-István korabelisége, hogy bátran napirendre térhetnénk felette; ismeretes dolog ugyanis, hogy nálunk a legrégibb papiron kelt oklevél az egri káptalannak egy 1319-ben kelt kiadványa. De Kereszturynak a váradi püspökségről írt s idézett munkája annyira el van terjedve s oly hitelnek örvend, hogy az oklevelet közelebről be kell mutatnom.
Hogy lehettek-e nálunk már Szent-István uralkodásának közepén annyira kifejlett egyházi állapotok, hogy – mint a kérdéses oklevél mondja – az erdélyi püspöknek már Tasnádon helynöke is vala? annyira szervezett biráskodási ügymenet, hogy az erdélyi püspök bizonyos perben halasztást enged s e halasztást irásban tudatják? és egyáltalán az oklevél irálya, szólamai, megállapodott vezetéknevei belé illenek-e Szent-István korába? mindezt mellőzve, csak az oklevélben emlitett György erdélyi püspökre és Miklós erdélyi kanonok s tasnádi vicariusra akarom a figyelmet fordítani.
Összes történeti emlékeink szerént György az erdély püspökök közt csak a XV-ik században, nevezetesen 1419–1423. évben fordult elő első izben.* Ez egy, de ami azon oklevél korát még biztosabban meghatározza, az maga Miklós mester, tasnádi helynök, ki épen igy, mincen czimével szóról-szóra emlittetik – 1421-ben.* És ha még némi kétely maradna fenn, megemlítem, hogy az elhalasztó levélnek eleje, az idéző parancs ugyanolyan papiron és irással s ugyanazon személyekhez intézve, szintén megvan az idézett családi levéltárban, s e levelen már betükkel kiirva olvasható az 1421. évszám.
A kérdéses oklevél keltét tehát csak tévedésből helyezék 1021. évre, s a tévedés onnat eredett, hogy csakugyan MXXI. évszám {28.} olvasható benne, melyből a százas számjegyek vagy a tollban maradtak vagy szándékosan hagyattak ki, mint napjainkban is használnak a keltezés évszámainál röviditéseket, a XV-ik században pedig épen a százas számokat volt szokás kihagyni, amint ezt tapasztalják mindazok, kik ama század okleveleivel foglalkoznak.
És igy mindazon vallásügyi és családtani feltevések, melyeket iróink ez oklevélre építettek, s általok már Szent-István korában a tiszántuli részeket is egyházilag szervezve tüntették fel: öszszedőlnek.*
| A VÁRADI KÁPTALAN CHARTULARIUMA. | TARTALOM | AZ ALAPITÓ. |