X. A csíki Bálványos vár.

Alvég szurdoka. Csata-emlékek. Vártetej. Csíki Bálványos vár maradványai. Kilátás. Sejtelem a székelyföldi várromokról. Néhány szó a tusnádi szoros geognosiájáról.

A tusnádi fürdő egyik érdekesebb kirándulási pontjául kinálkozik a közelében lévő csíki Bálványos vár.

A fürdőtől Csík felé menve, az országut az Ördöglik teteje és Szöktetőkut teteje nevü, sziklaszálakkal ékes csúcsok alatt vonul el, azután az Alvégszurdokát megkerülve, egy magaslatra emelkedik, melyet Alvégszurdoka tetejnek hivnak. E sziklafok annyira előszökell az Olt völgyébe, hogy az összeszoritott folyamnak alig maradt ott mederhely.

E magaslaton foglalt helyet 1849-ben jul. 5-én Gál Sándor hős székelyeivel, itt e hegyfokon helyezé el megmaradt három ágyuját, s az előre nyomulni törekvő oroszokat és az utánuk kullogó osztrák hadserget megállitá, feltartóztatá, sőt többször vissza is nyomta, mind addig győzelmesen tartván e hadállást, mig a nyergesi szorost szintén hősileg védő Tuzsont az oroszok megkerülve, Csíkba be nem törtek. Mikor már minden veszve s Gál hadállása hátulról is fenyegetve volt, még egyszer megszalasztá az ellent, azután pedig a Mitácson át járatlan havasi utakon elvonult Erdővidékre.

Ez volt utolsó csatája a székelyeknek, utóljátéka a szabadság vészteljes küzdelmeinek, egy kétségbeesett végső győzelem, mely már nem mentheté meg a haza igaz ügyét, legfelebb a küzdelem nélküli önmegadás vádja ellen fedezé az addig mindig győzött háromszéki székely hadsereget.

Ott látszanak még most is azon mellvédek, melyek mellől a hazának végső ágyui, az elbukott szabadság bús requieménél viszhangoztaták e szoros bérczeit. Ott lebeg a táj felett e dicső napoknak emléke, hol a babér nem a csatatért megtartónak, hanem az elhuzódónak jutott, mert ezen csatában történt az a komikus eset, hogy egy osztrák tiszt H–r elvágatván a hadseregtől, az erdők rengetegében keresett menedéket, itt bujkálva rátalált a Mitácson elvonult Gálnak elhagyott ágyuira (melyeket a rosz uton vinni nem tudott), s mint élelmes ember, azokat kirendelt ökrökkel elvonatva, diadalpompával vitte Szent-Györgyre, mint Gáltól győzelemmel nyert hadi zsákmányt, miért azonnal előléptetést, érdemjelt, s a hangzatos „Ritter von Bükszád” czimet nyerte, sőt még ráadásul egy akkortájt nagyon jól jövedelmező Bezirkvorsteheri állomást. De hagyjuk e sötét napok gyászlovagjait, s haladjunk tovább.

Az emlékszentesitett hegytetőről tovább haladva, csakhamar feltünik (ugyancsak a balparton) egy vereses sziklaszálakkal díszes hegycsúcs, mely a szorosnak végső magas hegybástyáját képezi, s melyet az Alvégszurdokától Várvápája nevü keskeny völgyület különit el. Ez a Vártetej, melynek fellegek közé felnyúló ormán vannak az ugynevezett Csíki bálványos várnak csudás romjai. Azonban ez oldalról a hegy annyira meredek, hogy megmászása képtelenség s csak is északi oldalát megkerülve juthatni annak tetejére; azért mi tovább haladtunk az uton, melynek egy magasabb pontjáról gyönyörü kép tárult fel. A szorosnak két vég hegyóriása, a Vártetej és Csereános és az ebből kiszökellő Báál pataka nevü bérczél között feltünt Al-Csíknak gyönyörü tere, azur szinü havasaival; de mi lépteinket nem a felénk nevető, nem a kék homályba merengő vidék felé intézők, hanem a várhegy északi oldalánál letörtető Bene vize völgyébe tértünk be, azon merész elhatározással, hogy a legalább is 4000 láb magas havas tetejét megmászva, egy titokteljes kornak mesés romjait felkeressük.

A szük és hirtelen emelkedő völgyecskében szekérut van, melyen tönköt szállitanak, de oly ut, minőnek a mennybe vezető utat irják; roppant kőszirtek, legurult szikladarabok boritják azt, s bámulni lehet, hogy miként tud a szegény marha azokon áthatolni. Különben az egész vidék roppant kőhalmaz, félelmes sziklazűr, hol semmi sem terem, egy-egy csenevész (betegesen tengődő) fenyőfa kivételével, s bár az emberi szorgalom semmi hasznát sem tudja venni, azért mégis adót kell a szegény népnek érte fizetni; ezen túladóztatásnak aztán az a gyászos következménye is van, hogy a legszebb erdőségeket, melyek mint erdők a közlekedés bajos volta miatt használhatlanok, hogy valamit jövedelmező legelőt nyerjenek, kiorotják (irtják). Az orotás pedig ugy történik, hogy meggyujtják a gyönyörü őserdőket; a szél tovakapja a lángot, több száz, néha ezer hold erdőséget hamvasztva el. Midőn az ily meggondolatlan önkárositásért korholtam székely atyámfiait, feleletül azt nyerém, hogy: ördög vigye az erdejét, hisz átok az rajtunk, mivel haszonvehetése nélkül adóznunk kelletvén, koldusbotra jutunk miatta. A rosz adórendszer oka e szerint a Székelyföldön, de főleg Csíkban hihetlen mérvben folytatott erdőirtásnak, mely maholnap fátlanná teszi a havasok hazáját. Nagyon is eljött azért az ideje annak, hogy az állam részint igazságosabb adókulcs felvétele, részint czélszerü erdőszeti tövények által ezen vad gazdálkodásnak utját állja. De ideje ezen nemzetgazdászati felszólalásunk kötelességszerü megtétele után utunkat folytatni, azonban az utat el kell hagynunk, azaz hogy illetőleg az e tájt megszünő ut hágy el minket, nem hagyva más közlekedési vonalt, mint a Bene vizének szikladarabokkal telt medrét, melyen nem kis erőfeszitéssel mászkáltunk mindaddig, mig a vár régi utjába – mely szikla oldalba vésve kanyargólag emelkedik – bele nem kaptunk. Ezen haladva emelkedtünk azután mind fennebb az ős fenyvesek hűs árnyában, mig nem a hegy tetőlapjához való közeledtünkkel rábukkantunk a várfalaknak roppant maradványaira*Ezen vár előttem senki által még csak felemlitve sem volt, mert Kővári csakis a fennebb és az előszóban megjelöltem módon sajátitá azt el.)

E vár mind fekvésileg, mind kiterjedésileg, valamint épitészetileg is legjelentékenyebb volt ős váraink között; mert a várfalak, melyek a hegynek egész fennlapját kör idomban körülölelik, 2000 lépés kerülettel birnak. E fal pedig roppantságával méltán bámulatra ragadja a szemlélőt, a mennyiben az nagy trachytdarabokból két öl szélességben volt forró mészszel oly szilárdan alkotva, hogy ezred év rombolásaival is daczolva, épebb helyein még most is 4–6 láb magasságban fennáll, hol elpástosodott (gyep-lepte) vonalán százados fenyőfák nőttek fel.

Ily imposans, ily megrenditően nagyszerü rommaradványokat honunkban sehol sem láttam, oly nagy mérvüek azok, hogy csak Tiryns és Mycene cyclopsi maradványaival lehet egybehasonlitanunk. Csuda-e azért, ha ezen valójában óriási művet olyan óriások által épitteti a nép, kik egyik lábukat ide, másik lábukat pedig a szorostúli Csereánosra helyezve, hajoltak le az Oltból vizet meritni; még pedig oly nagy edénynyel, hogy az Olt vizének folyása fennakadt.*Valjon ezen regében nincsen-e vonatkozás a tusnádi szoros geologiai képződésére, melyről alább fogok szólni.)

E vár Bálványhegyi várnak is hivatik, mivel hagyomány szerint ott bálványoknak áldoztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát.*A vár közelében Halomoldal, Nagy-Halom stb. jön elő. Valjon nem a Halom-nem vára volt-e ez? E nemből még 1462-ben Kászonban éltek Kállay szerint. (Hist. ért. 2. szakasz 5. lap.)) Mindenesetre bár melyik nép épitette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tudta; azért látjuk Bodoknál, sőt Sz.-Györgynél is az Őrkőtől kezdve egy hosszu sorát a váraknak (bodoki, Kincsás, oltszemi Mikóvár, Vápa vára, Sólyomkő vára), melyek nemcsak hogy láttani egybeköttetésben voltak egymással, hanem a tárgyalásunk alatti csíki Bálványos vár által egybeköttetésben álltak Csikszék azon várlánczolatával, mely, miként e munka II. kötetében felfejtetett, a Hargita alján egész Szent-Domokosig sorakozott.

Ezen fővársorozatnak még más mellék ágazatai voltak, mint a Bálványos, Torja vára, túl Perkő, Csomortány és Almás vára, alább Kovászna, Szacsva, Kis-Borosnyó, Lisznyó és Bikkfalva határán található várak (ezekről a maga helyén), melyek az egész bel Székelyföldet behálózták. E várhálózat középpontját a csíki vár képezte, mint legmagasabban fekvő, legjelentékenyebb, legmesszebb látszó fővár (mint az udvarhelyszékieknek a hargitai vár), s a sólyomkői és Vápa vára ennek csak előerődeit képezte. E munka első kötetének III. szakaszában felállitám azon elméletet, hogy a székelyföldi ős várakat a székelyek épiték azon korszakban, mely Attila birodalmának egybeomlása és Árpád honfoglalása között lefolyt. Ott elősoroltam azon érveket, melyekkel azt támogathatónak hittem; itt ismételni nem akarván, oda utalom olvasómat.

Azonban ugy az ott elmondottaknak, valamint az itt felhozottaknak egyszerü sejtelmeknél más követelései nincsenek; nem tudván azt történelmi adatokkal és okmányokkal támogatni, feltevésem csalhatlanságát nem is erősitem. Ezt pedig azért emlitem fel, mert midőn Acknert és a többi szász irókat itt-ott megrovom a miatt, hogy az erdélyi részek minden várát németek vagy rómaiak által épittetik, nem akarnék viszont alkalmat szolgáltatni arra, miszerint engem azzal torolhassanak meg, hogy én mindent székelyek által épittetek. A miket én e kérdést érdeklőleg elmondottam, az csak egyszerü tapogatódzás azon történelmi sötétségben, mely ezen ős vármaradványokra nehézkedik, s melyben iránytűt a székelyek 1400 éves itt laktának ma már vita alá nem jöhető elmélete nyujthat némileg.

A csíki Bálványos várnak nagy kiterjedésü beltere sürü fenyves erdővel van benőve; ezeknek árnyas lugasai alatt berkenye, mogyorófa s nagy málnatelepek képeznek sok helytt áthatolhatatlan sürü tömkeleget. A beltér közepe táján egy bővizü forrás is buzog, honnan közeledtünkre nagy csapat mogyoróstyuk (császár madár) reppent fel, sőt egy ott ácsorgó medvét is felriasztottunk kényelmes magányából. Ő medvesége az alkalmatlankodásért neheztelni látszott ránk, mert mormogva törtetett át a sürüségen, s mi csak a viz iszapjába benyomódott talpacskáinak méregettük meg az ő nagyságára következtető perifériáját.

A tető be lévén fával nőve, ezek elzárták az innen élvezni reménylett kilátást; egyes tisztásokról azonban még is itt-ott szép tájrészletecskéket láthatánk. Igy déli ponkjáról szép letekintés nyilt a tusnádi fürdőre és az Olt átkigyózta szorosra, délkeleti karajáról a Büdös és Sz.-Anna tó hegyeire. De mindezeket túlszárnyalta az északnyugati oldalnak tisztásáról feltáruló kilátása. E ponton nagy tömeg trachyt-szikla van felhalmozva, festői rendetlenségben összevissza hányva, mintha az Olymp ellen fellázadt titánok gyüjtötték volna össze. E sziklatömeg tetejére felmászva, átpillanthattunk az alatti fenyőknek meghunyászkodó sudarain, s elbámulhatánk azon nagyszerü, elragadó panorámai képen, mely kifejté előttünk bűvös képleteit.

Keletre gyönyörü hegykaraj vonult el a Bükkös, Csomág, Kigyóskút csúcsokkal, legvégén a Nagy-Harammal vagy is azon már Alcsíknál emlitett félgömb alaku gyönyörü hegycsúcscsal, melynek teteje egyenesen elmetszve és tölcsérszerüleg van behorpadva: oly alak ez, mi tisztán mutatja, mikép egy kialudt vulkánnal van dolgunk. Lábánál másik hasonidomu ponk van, a Kis-Harám, melynek alján Lázárfalva tünik fel. Odább a Nyergesen átpillantó kászoni havasok.

Alant Alcsik szép terének madártávlati képe, azon – ragyogó tornyaik körül csoportosult falukkal behintett, s folyamok fényszalagától átczikázott – gyönyörü róna, melyet a nap helyenkint tündöklően világitott meg, mig másutt, – talán hogy a fény fokozva legyen – felhők árnyaltak. A szép térnek széleit meg a havasokról letolakodott fenyvesek szegélyezik, talán azért, hogy ezek sötét keretében a határok aranysárga és élénken zöldellő koczkái még szemet gyönyörködtetőbb szinpompában és szinváltozatban tünjenek fel.

Mig az alcsíki tér mellett a Mitács és Ménaság köri havasok vetélkedőleg tömbösültek, addig a térzáró zsőgődi szoros felett az ős Hargitának eget támogatni látszó roppant csúcsai tüntek fel violaszin pompában, mig a szomszédos szent-domokosi sziklaormok ezüstként ragyogtak; mind oly kedves alakok, melyek egytől egyig régi ismerőseink, s melyeken a viszontlátás örömével legeltetjük szemeinket.

Midőn pedig a szép havasoktól környezett rónaságon végigpillantottam, lehetlen volt el nem gondolnom, hogy mily szép lehetett az a teremtésnek vagy földképződésnek ama rendeletlen korszakában, midőn egész Csík egy óriási tó volt; mert mindenki*Az, ki a földtanról némi elemi fogalmakkal bir, minél magam sem sokkal többet tudok. ) át fogja látni, hogy annak ugy kellett lenni, mivel az Olt a Tusnád-szorosköri hegységek által feldugatva, sehol sem tudott lefolyni; tó keletkezett tehát, melynek partjait azon térköritő havasok képezék, mig az emlitett tölcséres hegyek, a Nagy-Haram, Csomág és torjai Büdös vulkáni rakétákat eregettek fel versenyezve a háborgó vizelemmel, mely nagy tömegének nyomásával addig nyalakodott most itt, majd amott, mig ezredévek türelmével utat nem vésett magának a tusnádi szorosnál. Az ekként alakitott sziklacsatornát hovatovább mélyitve, előállott a tusnádi szoros, melyen lefolyván a fenakadt viztömeg, az áradmányi rétegek képezte dús talajon Csík szép tere maradt hátra. A ki ezen netalán kétkedne, vizsgálja meg a szorosmenti hegyeket, s azonnal meg fog győződni a viz munkálatának csalhatlan nyomairól.

Benne levén már a földképződés és tájalakulás elméletének kutatásában, felemlitem azon körülményt is, miszerint a tusnádi szoros mindkét oldali hegysége, valamint a Sz.-Anna tó és Büdösköri hegytömb is egészen a trachyt-kőzethez tartozik, végzömét képezvén délfelől azon roppant trachyt-lánczolatnak, mely a Kelemen havasból kiindulva, a Hargita és Mitács lánczolatán át egész idáig leágazik. Ellenben a határszélen elnyuló Kárpátok részint a homokkő, részint a mészkő-kőzetekhez tartozván, ha magasabbak is, de nem oly előkelő származásuak mint emezek, melyek az első ős képződés nemes ivadékai. De legyen ennyi elég e komoly tudományos tárgyról, mert még végre valaki a kontár-tudákosság vádjával illethetne; szálljunk le azért e magas talapról s siessünk vissza Bükszádra, honnan néhány érdekes kirándulást kell tennünk.