Kimutatása Aranyosszék népességének nem és vallás szerint. | TARTALOM | II. Kerelő-Szent-Pál és környéke. |
Az ős Székelyföld gyarmatai. Aranyosszék és lakói. Vidrádszeg, Cserged, Szent-Margita, Kerelő elüldözött régi magyar lakói. Katholikus és protestáns vallás; az mint nemzetiségirtó, ez mint védő.
Székelyföldet kutató útazásunk már átvezetett annak négy székén. Azonban, hogy a bizonynyal már is érdeket ébresztett és becsülésünket kinyert székely néppel: a hunoknak – némi szilajságuk mellett is – szeretetre méltó s jóra való ivadékaival teljesen megismerkedhessünk, meg kell még tekintenünk azon ujabb keletű gyarmatokat is, melyek az ős Székelyföld zöméből kiválva, onnan elszármaztak; de a melyeket a rokon-eredet testvéri köteléke, az ős erényeknek s nemzeti szebb tulajdonaiknak megőrzése csatol az anyahonhoz.
E munka folytán többször volt alkalmam kimutatni a székely faj szaporaságát s gyarmatositásra való képességét; mellőzve itt azon első gyarmatot, melyet a székelyeknek szent Istvánnal kötött szerződménye s a keresztyénség elfogadásának emlékére kitelepitettek Zalán törzs-földjére: vagy is, a székelyeknek Arad törzsét, mely valószinüleg Arad környékét népesité* ; mellőzve azt, hogy Erdély vármegyei magyar nemességének nagy része székely eredetű; mellőzve azt, hogy a Székelyföld túlnépessége, politikai okokkal párosulva, a szomszédos Dunafejedelemségeknek népességét 100 ezerrel szaporitá; – mellőzve ezen elszakadt s részben elveszett, vagy beolvadt gyarmatokat: itt csak azon tömörebb és tömegesebben kitelepült székely gyarmatokkal foglalkozom, melyek éppen azért, mert nagyobb tömegben települtek ki, be nem olvadtak más elemekbe; nem csak, hanem annyi századokon át fentarták székely származásuknak emlékét; megőrizvén nemzeti jellegüket, sajátságaikat, szokásaikat; szóval: egyéni jellemüket.
Ily gyarmatot pedig kettőt találunk honunkban. Ezek egyike, – mely egészen a XVI. századig székely ispáni hatóság alatt állott, s mint ilyen, a Székelyföldhez volt keblezve – a Barczaság, hol 30–40,000-re menő székely eredetű csángó, és lutheránus hitű magyar lakik. Másikra Aranyosszék, mely bár egészen el van különitve a Székelyföld zömétől, s bár – mint fennebb látók, – ujabbkori (XIII. századi) kitelepités, azért mégis egészen korunkig megtartá nemcsak egyéni jellemét, hanem politikailag és törvényhozásilag is mindig a Székelyföldhez tartozott, elannyira, hogy az, mint a Székelyföld „ötödik széke” annak kiegészitő részét alkotta mindig, és alkotja jelenleg is.
Az elsőt, vagyis a Barczaságot, eszélytelen politikai okok, mondhatónok: vétkes közönyösség, vagy jobban mondva: egyes fejedelmeknek meggondolatlan szűkkeblüsége elszakitá a Székelyföldtől; de én, ki elidegenitett örökségünk jelzésének indokából annyi szétomlott emlékkincsünknek egybegyüjtésére indulék ki, legalább e leirásban vissza fogom kapcsolni azt a Székelyföldhez; összefüzendő legalább szellemi kötelékkel a gyarmatot az anyahonnal.
Azonban, ezt megelőzőleg, előnyt adok e téren is a minden körülmények közt hű maradt gyarmatnak, s előbb is a Székelyföld ötödik székét, a kicsin, de oly sok tekintetben érdekes és vonzó Aranyosszéket fogom tárgyalni.
Aranyosszék lakói: hősök ivadékai; – oly hősök utódai, kik a mongolok vad hatalmával álltak szembe; örökösei azon székelyeknek, kik Ázsia gátat tört néphullámzatának mindent elboritó árjában, Turuczkó várának sziklaormán lobogtaták a győzelem zászlaját; s a haza eltiportatásának sötét éjelében a dicsőségnek egy fényes csillagát ragyogtaták. A föld, melyet most utódai laknak, az eldődök fényes fegyvertényeinek jutalmául adatott; s ott, az Aranyos gyönyörü tere fölött emelkedik a világnak legnagyszerübb emlékköve, ott nyúlik fel a fellegek közé a dicső napok, a győzelmek emlékét feledékenység ellen védő 3552 láb magas sziklagúla, és ez nem más, mint a harczterül szolgált havas, mely ekkor nyerte Székelykő nevezetét.
Történetnyomozóink közül többen vannak, kik azt állitják, hogy Aranyosszéknek már ős időktől fogva (a székelyek letelepülésekor) voltak székely, vagy jobban mondva: hun eredetű lakói, maradványai a gepidák által Czigla mezején (állitólag: „Csegez mező” Aranyosszéken) szétvert azon 22,000 hunnak, kik, odább huzódva Erdély keleti havasai közé, a székely népet alkották; de, miként vélik, nem mentek mind el, hanem többen az Aranyos-menti hegyek, nevezetesen a Székelykő rejtett völgyületeibe meghuzódva, fentarták magokat a magyarok bejöttéig; s azon provinczialisták, kikről V. István collationalisa emlékezik, nem mások lennének, mint az ide huzódott hun utódok* , kiknek számát a IV. Béla által kitelepitett kézdü székelyek szaporiták stb.
Én ezen bonyolult kérdésnek érdemleges tárgyalásába itten nem bocsátkozva, csak azt constatálom, hogy IV. Béla, a hazát másodszor alapitott ezen bölcs királyunk, politikai előrelátásának igen nagy tanujelét adta, midőn az ország szivébe, oda az oly nagy hadi fontossággal biró, s annyi emlék által szentesitett „Keresztes mezőre”, az életerős és hősies székelyeknek egy raját telepité le.
Utódai: V. István, IV. László és az Árpádház utolsó királya, III. Endre is felfogták ezen nagy fontosságu ténynek horderejét, s az uj székely telepet előjogaikban nem csak hogy megerősitették; hanem azokat szélesbitették is, mi által kétségtelenül másokat is akartak oda édesgetni. Hanem az őket követett vegyes-házból való királyaink elmulaszták ezen nagy jövőre hivatott gyarmatot ujabb kitelepitések által gyarapitani, s főleg elmulaszták a Maros völgyének Marosszék nyugati szélétől Aranyosszékig nyuló, alig 4 1/2 mfd hosszuságú, vonalát székelyekkel beültetni; mi által a belszékelyföld a távolibb Aranyosszékkel közvetlen egybefüggésbe hozatván, ezen életerős és hősies nép-elem az ország (Erdély) közepén áthuzódott volna; mit ha megtesznek akkor, a Maros völgyének egykor tisztán magyar népessége nem mutatna oly keveréket, mint most; s e telep hősiessége sok oly csapást elháritott volna a multban, mi az ország e legszebb részét annyiszor tette pusztává és kietlenné.
Én ezen egybekötést foganatositom legalább a szellemi téren, s Marosszékről Aranyosszékre vezető útamban a Maros völgyének közben eső részét is vizsgálódásom tárgyává teszem; mivel az földrajzilag is összefügg; de teszem azt, e vidék érdekessége mellett azért is, hogy a nyomaimon meginduló útas folytonos egymásutánt találjon; hogy ne légyen ezen közbeeső vidéken kalauz nélkül hagyatva. Hinni akarom, hogy ezen terjeszkedésem és foglalásom ellen kifogást senki sem teend; legkevésbé pedig azon három vármegye (Küküllő, A.-Fehér és Torda), melyeknek területe itt érintkezik.
A Maros terén (bal oldalán) levonuló országút Nyárádtőnél hagyja el Marosszék területét s lép át Küküllő vármegye határára. E ponton ágazik el a csergedi völgyen, a Kis-Küküllő völgyére, onnan pedig Medgyesre menő országút. Itt lenne kiindulási pontja az annyi érdek által követelt nyárád-menti országútnak is.
Küküllő vármegyének ez oldalról eső falui mind félre esnek az országúttól: ilyen Vidrádszeg, mely a Nyárádnak a Marosba szakadásánál fekszik* , hol Báthori Istvánnak, Mátyás király hires vajdájának, egykori fényes kastélyát* hiába keressük; ilyen alább a Maros jobb partján fekvő Kerelő, s az egy szép hegyoldalban fekvő Szent-Margita; ilyen a medgyesi útvonal mellett elhelyezkedett Nagy-Cserged és az egy hegyorom bemélyedésében mint fészekben elterülő Kis-Cserged.
E falukat, kevés kivétellel, – mi leginkább a birtokosságra szoritkozik – ma oláhok lakják; pedig nem ugy volt az hajdan, mert hogy a két Cserged lakói még 1620-ban református magyarok voltak, s hogy ott virágzó református egyházközség volt, azt Bod Péter bizonyitja* .
Kerelőre vonatkozólag még messzebb felható adataink vannak; 1263-ban a kolozsmonostori abbásság birtoka* a XIV. század elején Kerelev és Kerelov néven fordul elő, még pedig ugy, mint önálló egyházközsége a katholikusoknak* , már pedig az erdélyi vármegyéken és Székelyföldön a katholikus népség egyszersmind magyar is volt, sőt a hagyomány azt is mondja, hogy Kerelő lakói székelyek voltak, kiket a szentpáli vár urai azért telepitettek oda, hogy banderiumban szolgálva, a várőrizetet képezzék vész idején. Később azonban a szabad fegyveres népet jobbágyságra szoritották, de mint jobbágyok is magyarok maradtak* . Magyar volt protestánssá lett lakossága még a 17-ik század közepén, sőt a 18. század negyedik tizedében is, mire vonatkozólag a buzás-besenyői ref. egyházközség jegyzőkönyvében ezt találjuk bejegyezve: „Kerelő 1649-ben elválván Sz.-Páltól (Kerelő Sz.-Pál), református anyaecclesiává lesz. Besenyő ekkor filiája Kerelőnek. Kerelő papjai ezek voltak: 1649-ben Somodi Ferencz, 1651-ben Naményi Mihály, 1653-ban Vásárhelyi Bálint, 1657-ben Küküllővári Dániel. Ekkor Kerelő Besenyő filiájává lesz, s mint ilyen 1738-ban emlittetik; ekkor a magyarság egészen kipusztul. Hagyomány szerint Medgyesszékre, Nagy-Kapusra telepedtek, hol a lutheránus hitre tértek át;” néhányan Besenyőre is telepedtek, hol még Kerelőre vissza fogunk térni.
Egy egész falu népének ily kiveszését, a népességnek ily teljes elvándorlását alig tudjuk ma értelmezni, főleg akkor, midőn azt nem az ellenség dúló harczai, hanem saját magunknak vétkes türelmetlensége idézte elő.
Minden korszaknak megvan a maga irányeszméje, a maga törekvése. Volt Magyarországon s főleg Erdélyben egy oly gyászos korszak, midőn Apafi halála után Erdély visszament az osztrák házból való uralkodók alá, mikor Erdélynek a nemzeti fejedelmek alatt oly világra kihatólag fentartott vallásszabadsága gyökerében meg volt támadva, midőn a lelkiismeret biztonsága és a hit szentsége fel volt forgatva.
A felülről protegált uralkodó vallás a többiek elnyomásával mindinkább túlsúlyra vergődött; papjai katonai erő által támogatva, rendre foglalták el a protestánsoknak nem csak templomait, hanem magánbirtokait is* ; az erőszakos téritésnek üdvtelen szenvedélye átharapódzott a papokról a világiakra is, s azok közül sokan vallási rajongásból is, de leginkább azért, mert téritésük jutalmaz, czím és kitüntetés volt: alatt valóik, jobbágyaik áttéritését nemcsak szépmóddal, hanem üldözéssel és erőszakkal is átvitték. Mivel pedig a protestánsok éppen oly szeretettel és hősies önfeláldozással ragaszkodtak őseik hitéhez, mint a mily buzgón és következetesen folytatták a téritést és üldözést a másik részről: az elnyomottak, a lelkök legszentebb kincsében, meggyőződésükben, megtámadottak készek voltak inkább kivándorolni, elhagyni szülőföldjüket, telephelyeiket, mintsem meggyőződésüket feláldozzák. Mivel pedig a protestánsok mind magyar ajkuak voltak, ennek azon gyászos következése lett, hogy egész virágzó magyar és székely faluk semmisültek meg ily kiköltözések által.
Ekként történt ez* Csergeddel* , ekként Kerelővel is, mert Kerelő a Hallerek által birt szentpáli uradalomhoz tartozván, a buzgó katholikus földesurak, s főként gr. Haller Gáborné, szül. Károlyi Kata, ki szenvedélyes hittéritőként lépett fel* , a kerelői jobbágyokat is áttérésre akarta szoritani; de azok hitökhöz oly rendületlenűl ragaszkodtak, hogy inkább kivándoroltak, hogysem azt megtagadják. A kivándoroltak helyébe aztán szolgálatra készebb, igát könnyebben hordó oláhokat telepitettek, s igy alakultak át az egykor tisztán magyar lakókkal birt Kerelő, Sz.-Margita és két Cserged oláh községekké.
Sőt kivándorlás nélkül is a katholicismus elősegitette az eloláhosodást, mert e vallás idegen nyelvű ceremoniájában semmi olyan nem találtatik, mi a nemzetiség és nyelv kifejlését és szeretetét támogatná; e mellett a görög-egyesült vallást ők maguk is ugyanazonosnak állitván a katholikussal, az arra áttérők nem cseréltek vallást, csak templomot; ezen templom-csere – mi egy volt a nemzetiség feladásával – pedig azért is gyakori volt, mert anyagi haszonnal járt: a mennyiben az oláh ajku egyesült-görög papnak csak harmad rész kepét kellett fizetni; a hivek előtt pedig igen egyenlő volt, ha latinul vagy oláhul hallotta-e az istenitiszteletet, miután egyiket sem értette; sőt az oláhot még inkább, mint a latint. Hozzájárult végre az is, hogy a katholikusoknál a népnevelés minden időben el volt hanyagolva, s ha volt is itt-ott egy-egy falusi iskola, ott katekismust s templomi ministrálást igen, de semmi olyat – mint történelem, földrajz – nem tanitottak, mi a nemzeti érzetet fölébresztette volna.
De hagyjuk ezen szomoru eredményeket szült erőszakosságok fájdalmas jellemzését: a történész részrehajlatlanul feljegyzé azt okulásul a jelen és jövő számára; mi pedig folytassuk útunkat a mindinkább érdekesebbé és szebbé váló Maros völgyén.
Kimutatása Aranyosszék népességének nem és vallás szerint. | TARTALOM | II. Kerelő-Szent-Pál és környéke. |