SZÁZ SZÉP KÉP - Bortnyik Sándor: Zöld szamár

Az új Ádám (1924)

A MŰ SZÜLETÉSE

A bécsi emigrációban Bortnyik szükségszerűen próbál belefeledkezni a konstruktív formavilág kísérleteibe. S az is szükségszerű volt, hogy a tegnapi forradalmár, rádöbbenve a konstruktív kísérletezés szellemi öncsalására, hiába próbálta légüres térben azt folytatni, amit a Tanácsköztársaság hónapjaiban abbahagyott.

S nem talált igazán magára akkor sem, amikor egy viszonylag megállapodottabb korszak révébe ért, Az új Ádám, Az új Éva, a Zöld szamár és a Forbát-portré különös, fagyott-ironikus világába. Ezt a szakaszt a formai örömök hívei úgy tartják számon, mint Bortnyik utolsó, "modern" periódusát, mivel a nyugat-európai művészet egy ismert áramlatához, Carra és Chirico metafizikus-szürrealista festészetéhez került közel. A mindenben "szocializmust" látók viszont úgy vélik, végre Bortnyik "megtért", mert végképp figuratív lett, s iróniájával "a burzsoá világ" bírálatát adja. Csakhogy Bortnyik szatírája jóval aktívabb, jóval keserűbb és szenvedélyesebb, mint az objektivista olasz mestereké, ez nyilvánvaló. És érvekkel azt sem lehet bizonyítani, hogy ezzel a szatírával, gramofonlábon forgó, konfekcionált új Ádámjával, titokzatosan üres sorozat-Évájával csak a burzsoá világot célozná meg a művész. Ilyen megkülönböztetés nincs a képen: Bortnyik véleménye akkor a világról szólt. De a keserű irónia magának is fájt, és szenvedett tőle. A Zöld szamár már-már cinikus, banalitásellenes vigyorába ezért kerül váratlanul a megdöbbentően érzelmes szerelmespár, s a kérlelhetetlen szatirikus titkolt harmóniavágyát árulja el finoman a Forbát-kép szublimált lírája is.

Forrás: Rózsa Gyula: Nyitott galéria (Cikkek, tanulmányok)
Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 252-253. oldal

1924 elején a rideg architektúrák világából ismét az ember felé fordul. Mesterséges terében megjelenik az emberalak. Kiváló lírai portrét fest Forbát építészről és feleségéről, melyet Hevesy az "új ember és az új rend vágyának festői megtestesülése"-ként értékelt. Mindenképpen azt jelenti, hogy Bortnyik nem tudja az embert mint a mondanivaló hordozóját tartósan nélkülözni! Igaz, "klasszikus műveit" nem a forradalmi lelkesedés, hanem többnyire a szatíra hatja át. Indokolja ezt a lanyhuló forradalmi hullám, a művész helyzete, és nem utolsósorban alapvető szellemi alkata, a szatirikusan közvetve hatni akaró szándék... Formális rokonait a Bauhaus schlemmeri színpadterv-figuráin túlmenően az olasz metafizikusok között találjuk meg, de tartalmi téren mást és többet akar adni náluk. Nemcsak az öncélú konstruktivizmus felett mond ítéletet, a grimasz az egész, a forradalomtól elforduló, immár a kispolgári jólét felé kacsingató társadalomnak is szól. E korai szatirikus művek közül kiemelkedik A zöld szamár című festménye. A zöldes holdfényben, a végtelenbe vezető perspektíva közepén andalgó pár, telihold - minden romantikus kellék együtt van -, de jobboldalt, egy dór oszlopfőn mint talapzaton ott áll és csodálkozik rájuk a hengerekből összerótt "zöld szamár". Közvetlen folytatásában, Az új Ádámban és Az új Évában még egyértelműbb a művész mondanivalója. A modern kor divatmajmoló tucat- és "verkli"-embereit veszi célba. Az Éva erős rálátásban ábrázolt metafizikus terét három sötétbarna oszloppal zárja; ez előtt lebeg a Térkonstrukció vízszintes síkja, elöl a leesztergált, gyalult formákból összeállított Éva, mögötte egy próbababa. Az előtérben két, ugyancsak leesztergált bábu küzd az Éva kezében tartott díjért: a zöld almáért... Jól fésült, mosolygó, "kurblira"-járó Ádámja mögött egy gőzgép piros vonalas rajza a "gépember" egyéniség nélküliségét hangsúlyozza.

Forrás: Borbély László: Bortnyik (A művészet kiskönyvtára 60.), Corvina Kiadó, Bp., 1971, 14. oldal

... a Tanácsköztársaság bukása után csendben átlépte a határt. Bécsben csatlakozott az ottani magyar emigránsokhoz, közelebbről Kassákhoz. Ezt a kapcsolatot azonban csakhamar meglazítja, majd elszakítja az érlelődő művész belátása, aki hisz abban, hogy képkonstrukciói a kapitalista társadalom kritikájának hordozói. Kassák tagadta a tartalom, különösen a célzatosság szükségét, s ezért útjaik szétváltak. Bortnyik Weimarba ment, de nem lépett a Bauhaus tagjai sorába, hanem azokkal párhuzamosan és sok tekintetben rokon tendenciával végezte művészi kísérleteit. Weimarba pedig már megalapozott művészi renomé kísérte, mert előzőleg a berlini Sturm helyiségében Herwarth Walden híres avantgardista író-esztéta kiállítást rendezett Bécsben készült húsz darab festményéből, melyet egy svéd gyűjtő egy csomóban, nagy összegért megvásárolt. Itt és ekkor még bízott az elvont formákban, de a mindennapi gyakorlat rácáfolt: munkáspublikuma - akinek tulajdonképpen szánta műveit - nem fogadta el művészetét, mert formái nem közvetítették mondanivalóját. Természetes, hogy az a minimumra redukált világ - egymást metsző geometrikus idomok - nem tolmácsolta a kívánt forradalmi indulatot. A művész megértette, hogy helytálló eszméi helytelen - attól idegen - mezben jelentkeztek, s ezen változtatni kell. Ezután megfestette a Zöld szamár című kompozícióját, s ez döntő fordulatot jelent művészetében: felszínre került alapvető szellemi alkatának jellege, szatirikus vénája. A zöld szamár, hengerekből rótt kis szobor, piedesztálon áll. Előtte a síkokkal bontott térben keményen modellált szerelmespár andalog, felettük jókora holdtányér lebeg. Mi ez? Tiszta térformákból épített világ, s mégis valami nevettető és viszolyogtató egyben. A formáknak itt is ellentmond a téma, de a konfliktusból maró gúny csendül: kicsúfolja a holdvilágfaló, spísz érzelgősséget. A Zöld szamárnak sikere volt, csakúgy, mint számos metszetének, melyek eljutottak Európa nagyvárosaiba. Kassán volt még egy kiállítása 1924-ben, és hazatért 1925-ben. Ekkor a kis avantgarde színházat, melyet Palasovszky Ödönnel közösen alapítottak, a Zöld szamárról nevezték el, hogy szatirikus jellege ezzel kétségtelenné váljék.

Forrás: Oelmacher Anna: A szocialista képzőművészet nyomában, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1975, 252. oldal