I. Döntések, kiszámítható következmények ellenére

A német vezérkar primátusa

II. Vilmos német császár átírta Carl von Clausewitz legtöbbet idézett, örök érvényű definícióját: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” A filozófus tábornok biztos volt benne, hogy szűklátókörű katonai vezetők, tudatlan drillmesterek nemcsak, hogy nem értik meg tételét, hanem rosszul is magyarázzák. Többször is megismételte tehát, és más fordulatokkal félreérthetetlenné tette, hogy a háború nem önálló jelenség, hanem mindig a politika eszköze, a politikai érintkezés továbbfolytatása, hogy a háború a politikai feladathoz csak az akarat érvényesítője. Még analógiákat is használt, hogy megerősítse a fölé- és alárendelt rész közötti viszonyt: az összefüggés olyan, mint a gondolat és a beszéd, mint a kitűzött cél és a végrehajtás kapcsolata.

„…Hiszen, mint mondottuk: a politikai érdek a cél, a háború pedig
eszköz ennek szolgálatában. Cél nélküli eszköz alkalmazásának
nem volna értelme…”^[1]

II. Vilmos megfordította az összefüggést:

A német társadalmat reprezentáló parlament és kormány, illetve a katonai vezetés közötti viszony császári újrafogalmazása tükrözte a német újraegyesítés sikerét, és az európai hatalmi szerep növelésének igényét. A katonák az 1864-es dániai, az 1866-os csehországi és az 1870/71-es franciaországi diadalokkal birodalmat teremtettek. Korábban a vezérkari főnökök a nekik alárendelt testülettel mindössze az uralkodó és a hadügyminiszter tanácsadói lehettek. Az egyesítési háborúk sikere után a porosz király, majd német császár rendeletben hatalmazta fel a vezérkar főnökét, Helmuth von Moltkét, hogy közvetlenül is adhat hadműveleti parancsokat. Az állami döntéshozatal működésén belül a politika egyre kevésbé szólhatott bele a hadi események tervezésébe. Clausewitz figyelmeztetett, hogy a nemzetközi körülmények elemzését, a célok kitűzését és a hadi lépések előkészítését nem lehet a kormányokkal szemben kizárólag a katonákra bízni. A hibákat a politikának kell kiigazítania. A Moltke nyugdíjazása utáni német külpolitika nem kötelezte el magát egyértelműen a német katonai fölény fokozása mellett, és a belpolitika sem szolgálta eléggé a meggyőző hatalmi eszköz erősítését. Az új vezérkari főnök, Alfred von Schlieffen tábornok és testülete az angol tengeri fölény, a francia revanstörekvések és a francia katonai és pénzügyi segítséget élvező Oroszország fenyegetésével szemben egy megsemmisítő katonai erőt akart állítani a kompromisszumokat kereső, a nemzetközi jog lehetőségeit kihasználó diplomácia helyett. A haderő stratégiai érdekeit szolgálta az iskolai nevelés, a vasútépítés, a német távíró világhálózat, a birodalmi postahivatal, a bankok forgalma, az iparnak adott állami megrendelések zöme. Az uralkodó támogatta a vezérkar törekvését, hogy növelje befolyását a parlamenttel és a kancellárral szemben. Azonosult Schlieffen nagyhatalmi célokat szolgáló elképzeléseivel, és Németország egzisztenciáját biztosító alapelvvé emelte a katonai primátust. A hadsereg állammá vált az államban. Különösen érezhető volt befolyása a Berlin és London közötti közeledési kísérletkor. Megfosztotta országát egy jó kompromisszumtól, amelyhez a világpiacok Amerikával szembeni, közös védelme kínált lehetőséget. A legotrombább tévedést Schliffen akkor követte el, amikor haditervében felrúgta Belgium semlegességét. Nem értett a politika, a gazdaság kérdéseihez, még a hadtörténelem nagy egyéniségeinek vezetési művészetével sem foglalkozott behatóan, így csak puszta stratégiai szempontokat vett figyelembe. Tévedett, amikor a nemzetközi viszonyok megítélésekor kizárólag Németország fenyegetettségéből indult ki, ráadásul szakmai ismeretei és lehatárolt pozíciója miatt csak a szárazföldi haderő alkalmazására koncentrált. Elemzéseit, számításait egy mozgósítási, felvonulási és az első, Belgiumban bevetett csapatok működésére kiadott elképzelésben rögzítette. Ez az ún. „Schlieffen-terv”, a megsemmisítő csapás terve, a leigázott Belgiumból kiinduló, káprázatos méretű, sarló suhintására hasonlító hadjáratot ígért: a nyugatról megkerült francia hadsereget a határmenti erődrendszerhez szorítani, és délről megsemmisíteni. A vezérkarból senki sem merészelt Clausewitzre hivatkozni, aki előre jelezte a magasabb egységek hadműveleti mozgásaiból adódó, kikerülhetetlen surlódásokat, az óhatatlan erővesztést, a távolságokkal arányos ellátási nehézségeket. Schlieffen még azt sem vette figyelembe, hogy a megszállt Belgiumban a lakosság rombolhatja a hidakat és az alagutakat, a fejlett francia vasutak gyors és váratlan ellenséges manővereket tesznek lehetővé, és a francia hadvezetés jelentős tartalékokkal várhatja meg, míg a támadók kifulladnak. A tábornagy nem vizsgálta a politikai és gazdasági károkat, még azt sem mondta ki, hogy Németországnak egyáltalán vannak-e győzelmi esélyei. A téves helyzetmegítéléshez társult illúziók elvakították munkatársait, szembefordították őket a realitásokhoz ragaszkodó politikusokkal. Schliffen testülete mérlegelés nélkül hitt a győzelem illúziójában. Groener tábornok:

„…Valamennyien arra törekedtünk a vezérkarban, hogy egész munkát végezzünk. Olyant – hogy ha rajtunk múlik –, hogy a következő 100 évben Németország lakossága békében élhessen. A birodalmi kancellár és emberei, úgy tűnik, hogy a háború meghatározását filozófiai értelemben közelítik meg, és nem haboznának hamis békét kötni.

A kelleténél korábban. Ilyen aztán nincs. Nemcsak a franciákat készítjük ki, hanem a kancellár urat is és külügyi apparátusát is… Akkor még nem okultam a háborúból…”^[3] (A kiemelés eredetiben/a szerző.)

A vezérkar néhány munkatársán kívül II. Vilmos tudott a részmunkákat összefoglaló stratégiai elképzelésről. Sem a kancellár, sem a hadügyminiszter nem kapott időben elégséges információt a felvonulási parancsról, így nem is vitatkozhatott irreális elemeivel. Ludwig Beck vezérezredes, „Studien” c. tanulmánykötetében felhívta a figyelmet a megsemmisítő csapás teóriájának katasztrófát okozó hiányosságaira, amelyet a politika segítségével el lehetett volna kerülni. Schlieffen nem vette figyelembe Clausewitz jelzései mellett a modern tömeghadseregek és a nemzetállamok lakossága közötti, a korábbi szokásoknál erősebb kapcsolatot sem. Ez megváltoztatta a döntő csaták – gyors győzelem teóriákkal összefüggő gyakorlatot. Beck szerint Németország, mint szárazföldi hatalom, csak szárazföldi hadműveletekkel érhette el céljait. Központi fekvése miatt számára a legnagyobb veszélyt a kétfrontos háború okozhatta. Nem vonulhatott fel egyszerre Franciaország és Oroszország ellen, de az egymás utáni, külön offenzívák sem kínáltak esélyt. Hivatkozott az előd, az idősebb Helmuth von Moltke 1871 után röviddel elhangzott szavaira:

„…Ne reméljük, hogy egy nyugati irányú, gyors és szerencsés hadjárat után megszabadulhatunk ellenfelünktől, és azután egy másik ellen fordulhatunk. Éppen most éltük meg, hogy milyen nehéz Franciaországgal a legteljesebb győzelem után is befejezni a harcot…” ^[4]

Beck szerint a kétfrontos háborút a külpolitika el tudta volna hárítani. Európában egyetlen ágyúlövést sem lehetet leadni anélkül, hogy a kontinens valamennyi állama ne foglalt volna állást azonnal. Világháborút pedig a 16. század óta – idézte Richelieu szavait – csak az kezdeményezhetett, aki uralta a tengereket. A tengeri háborúk a hajóutak birtokáért és biztonságáért robbantak ki, így a modern tengeri összecsapások elsősorban gazdasági természetűek. Schlieffen túlságosan is szárazföldhöz kötötte elképzeléseit, még Angliát is, mint szárazföldi katonai erőt vette figyelembe. Holott a kétfrontos haditerv helyett háromfrontosra lett volna szüksége. Nagy-Britannia Németországhoz képest messze hatékonyabb hadiflottával rendelkezett, így a háború helyetti más megoldásokat a politikusokra kellett volna bízni. A kontinentális harc hátránya nyilvánvaló: az utánpótlás hiánya felőröli az ellenállóképességet. A politikai konzekvencia: Németország nem vállalhat hosszú, szárazföldi, kétfrontos küzdelmet. Schlieffen ugyanakkor csak néhány hetes, kétfrontos háborúhoz készített egyetlen, alternatíva nélküli, és csak mozgósításra és a nyugati felvonulásra használható tervet, amelyből hiányzott a második front megnyitásához szükséges célkitűzés. Mindezt titokban, anélkül, hogy valaha is konzultált volna államférfiakkal, akik képességeikkel bővíthették volna a politika kínálta mozgásteret. Beck kimondta az ítéletet: a világháború gazdasági és társadalmi összefüggések tömegét veti fel. A német vezérkar sem kerülhette ki a kényszerből született gondok megoldását. Shlieffen alternatíva nélküli elképzelése azonban már a harcok kezdetén fellépő surlódásokat is kikerülte. Nem vette figyelembe más államok érdekeit, a határokat, a nemzetközi szerződéseket, még a saját kancellária és haditengerészet véleményét sem. A győzelem után senki sem kérdezhetett vissza a sérelemre.^[5] Jogos Beck ítélete még akkor is, ha Schlieffen, közvetve, maga is utalt a kétfrontos harc nehézségeire.

„A döntő csata teóriája azóta játszik nagy szerepet, amióta Franciaország fenyegeti Németországot. A teória körülbelül úgy hangzik: minden erővel Franciaországba vonulunk, döntő csatát vívunk, amelyben természetesen mi győzünk, és a csata után este, legkésőbb másnap reggel a győztesek bevagoníroznak, és Kelet felé robognak, hogy a Visztula, a Nyemen vagy a Narew mellett új, döntő csata kezdődjön.

Ma nem így zajlanak le a háborúk. A csata után következik – és ez minden elemi iskolai könyvben olvasható – az üldözés, és az üldözés mostantól igen hosszú időt vesz igénybe…” ^[6]

A német katonai elemzők között ritkán fordult elő az a nézet, hogy elhúzódó, álló harcba fulladó háború várható. A jelenségre nem készültek fel a vezérkar fiatal, tehetséges és előrelátó tagjai sem, akiket megszédítettek a gyors győzelemről szóló illúziók, a hazát reprezentáló, maradi vezetésbe vetett vakbuzgó hit. Holott az idősebb Moltke többször és nyomatékosan felhívta a figyelmet a modern gyorstüzelő fegyverek pusztító hatása és a tömegek bevetésére összpontosító, támadó fellépés közötti, kibékíthetetlen ellentmondásra. Kimondta: a támadással szemben a védelem lett a harcászat fő eleme. 1890. május 14-én elmondott parlamenti búcsúbeszédében összevetette Európa növekvő gazdasági teljesítőképességét, a tömeghadseregek mozgékonyságát, magasabb tűzerejét, a haditechnika újdonságait, és sötét képet festett a jövő háborújáról. Elutasította a gyors lefolyású hadjáratokról szőtt kalandor elképzeléseket, és figyelmeztette a politika irányítóit súlyos felelősségükre. Moltke:

„…Ha a háború, amely tíz esztendeje Damoklesz kardjaként lebeg fejünk felett, ha ez a háború kitör, akkor nem lehet sem az időtartamát, sem a végét előre látni. Európa legnagyobb hatalmait, amelyek soha nem látott módon fegyverkezve vállalják ellenünk a harcot, nem lehet olyannyira térdre kényszeríteni egy vagy két hadjárattal, hogy elfogadjanak bármilyen, kemény feltételeket tartalmazó békét.

Újra és újra talpra állnak. Lehet, hogy csak esztendő múltán, de folytatják a harcot. Hosszú háború lesz. Talán hétéves, talán harmincéves. Jaj annak, aki először veti az égő kanócot a lőporos hordóba, és lángba borítja Európát…” ^[7]

Az üzenet egyértelmű volt. A megsemmisítő, döntő csatákra felkészített seregek helyett a háborút a nagyobb teljesítőképességű hátországok, a harcosokat és utánpótlást jobban biztosító államok nyerhetik meg. A bosszú pedig kíméletlenül fog büntetni. A vereségért a politikát terheli a felelősség, még akkor is, ha a katonák bűne nyilvánvalóbb. Igaza lett. A német vezérkar a háború előtt engedelmes, alattvalóként viselkedő politikát teremtett. A háború után pedig felmentette önmagát minden felelősség alól a „tőrdöfés” legendájával. A német közvéleményben rögzült a hazáért egyedül, elárultan is küzdő német katona hősi mítosza.

Ha a német társadalmat reprezentáló parlament és kormány, illetve a vezérkar viszonyára az egészségtelen jelző a kifejező, akkor Németország és a dualista állam közötti szövetségre a katasztrofális szó a találó. Az uralkodók egyetértettek abban, hogy a háborút közösen kell megvívniuk. Ferenc József és Vilmos szerződését azonban a politikai nézetazonosság alapozta meg, és a német vezérkar is diplomáciai értéken kezelte. Franciaország pl. milliárdokat ruházott be Oroszország stratégiai felkészítésébe, a haderő hadrafoghatósága ugyanakkor Ausztria–Magyarország belügye maradt. A berlini külügyi tárca nem foglalkozhatott a haditervvel, amit később a bölcsesség kinyilvánításaként kellett elfogadnia. Így nem jelezhette időben a szolgálati kötelesség helyett az uralkodás funkcióira koncentráló vezérkarnak, hogy a szövetségesekkel vívott háború politikai, gazdasági és katonai problémák összetett kombinációja, továbbá, hogy a közös harc elvének kimondása mellett az előkészítést is, és a végrehajtást is egyeztetni kell. Az osztrák–magyar hadvezetés sem ismerhetett meg többet a jövendő hadműveleti feladatokról, mint a berlini külügyi tárca. Schlieffen biztonsági okok miatt különben is elutasította, hogy szövetségesét tájékoztassa a részletekről. Megtehette. Ferenc József feltételek nélkül vállalta a Németországgal közös harcot. Cramon tábornok, a bécsi német katonai megbízott:

„… Senki más nem kötelezte el úgy magát oly erős akarattal, feltételek nélkül, a háború mellett, mint Ő. Hogy szívében Németország barátja, az mellékes…” ^[8]

Schlieffen a kétfrontos háború modelljének kialakításakor szigorúan szétválasztotta a saját országa és a szövetséges Monarchia katonai feladatait. Ez azt jelentette, hogy Németország keleti határainak védelmét a nyugati megsemmisítő csapásnak rendelte alá. Haditerve rögzítette, hogy a Franciaország ellen bevetett 62 hadosztály – egyenkint 17 000 fő – mellett Kelet-Poroszországban mindössze 10 hadosztály, hadrendi száma szerint a 8. hadsereg sorakozik fel. Feladata csak a Mazuri-tavak, illetve a tavak közötti átjárókba épített erődök vonalainak védelme. A 8. hadsereg vezetésének mindenképpen óvnia kell az állományt, ezért orosz túlerővel szemben fel kell adnia a területet, vissza kell vonulnia Sziléziába, az Odera mögé. Az osztrák–magyar hadműveletek folytatását kizárólag a Monarchia belügyének kell tekinteni. Utóbbinak azonban a német célok érdekében mindaddig le kellett kötnie Oroszország erőit, amíg a Nyugatról, a 27. napon kivívott győzelem után, legalább 30 hadosztály át nem csoportosul – 10 napi út be- és kirakodással – Kelet-Poroszországba, és a 8. hadsereggel együtt támadásba nem lendül. Schlieffen kimondta: csak a Visztulától északra mért német csapás biztosítja a győzelmet a Visztulától délre működő osztrák–magyar erőknek. Nem számolt a szövetséges katasztrófájával. Szerinte az orosz vasúti kapacitások és a távol-keleti harcok miatt az ellenség csak akkor bontakozhat szét valamennyi határközeli hadosztályával, amikor a nyugatról átcsoportosított német erők megérkeztek célállomásaikra.^[9] A vezértábornagy a végeredményt biztosra vette, azzal együtt, hogy katonailag nem tartotta értékelhető erőnek az osztrák–magyar hadsereget. Véleménye meghatározta munkatársai álláspontját.

„…A vezérkar és a hadsereg kritikus hangadói nyíltan becsmérelték a szövetségest, az osztrák „hullát”, látva a soknemzetiségű állam belső nehézségeit, és a széthúzó erők törekvéseit. Mások kemény szavakkal illették az osztrák politikai vezetést és a katonai felkészülésért felelős személyeket … A k. u. k. hadseregben kevésbé volt érezhető a nemzetiségi probléma, mint a politikában. Az uralkodói hatalom képezte az egyetlen ellensúlyt…” ^[10]

Az ellensúly, a nagyon öreg Ferenc József, Schlieffen vezérkari főnöksége idején még nem szakadt el teljesen a külvilágtól, még megértette a nemzetközi folyamatokat. Zavarokat csak esetleges halála okozhatott a szövetségesi együttműködésben. A háború kezdetén azonban Cramon tábornok, a német hadsereg bécsi összekötője szembesülhetett az ellensúly megteremtőjével:

„…Bécsben mindenfelé beszédtéma, hogyan kísért az öreg úr, körbe-körbe a schönbrunni kastélyban, minden időhöz kötött kapcsolat nélkül, mint egy múltban élő emlék. Már csak nevében uralkodó…” ^[11]

Schlieffen utóda, az ifjabb Helmuth von Moltke és a Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorff 1909-ben, 1911-ben, 1913-ban és 1914 májusában elemezték a katonapolitikai feltételeket, és a hadműveleti feladatokat. Utóbbi 1909-ben elfogadta, hogy Németország először Franciaországot győzi le, majd átcsoportosít keletre, és az osztrák–magyar erőkkel közösen veszi fel a harcot Oroszországgal. Addig csak egy német hadsereg védi Kelet-Poroszországot. Az első egyeztetés előtt a cári birodalom Japántól vereséget szenvedett, és nem számított katonai tényezőnek. Mindketten egyetértettek abban, hogy az ellenfelek stratégiai védelemmel kezdik meg a hadműveleteket, és hosszú háborúra kell számítani. Moltke 1909-ben:

„…Ha Oroszország nem is lesz offenzív, Franciaországnak kezdettől fogva akkor is defenzív módon kell harcolnia, el kell időben húznia a háborút, hogy segítséget szerezhessen kívülről, vagy kimerítse Németország tartalékait. Nem karddal akar győzni, hanem pénzeszsákkal…” ^[12]

1911-ben Conrad már új katonapolitikai helyzetről beszélt. Az oroszországi francia befektetések volumene és a hadi reformok méretei meglepő változásokat jeleztek. Stratégiai felvonulást biztosító vasutak épültek nyugat felé, amelyek várható kapacitása túlszárnyalta a szövetséges vonalak teljesítőképességét. Új hadkiegészítési és mozgósítási rendszer született, amely rövid idő alatt nagy kötelékeket tudott hadrendbe állítani és összpontosítani a fontos térségek vasúti csomópontjain. Látványosan nőttek az orosz lőszer- és fegyvergyárak termelési eredményei. Egymás után futottak be az orosz kikötőkbe a modern francia ütegeket szállító hajók. Minden hír megerősítette, hogy a cári hadsereg offenzív módon lép fel a frontokon, a számítottnál gyorsabban. Conrad aggályosnak tartotta, hogy a nagy határmenti csatákban az osztrák–magyar hadsereg túl erős ellenféllel kerül szembe. Moltke ekkor már a nyugati hadszíntéren várható, nehéz feladatokra összpontosított, ezért a keleti átcsoportosítást csak az előző függvényében kezelte. Elismerte, hogy mindkét fronton számítani kell az offenzív harcban előre nem látható, bizonytalan tényezőkre, fordulatokra.

„…A belső vonalon indított (kétfrontos/a szerző) hadműveletek a fegyverek tűzhatásának növekedése és az elhúzódó harcok miatt veszítettek hatékonyságukból. Megnőttek a nehézségek.

Ma már kevésbé lehet gyors sikerekre számítani, mint korábban…” ^[13]

A német vezérkar 13 hadosztályra növelte keleti, 8. hadserege állományát. Egy évvel később azonban 4 hadosztályt ismét elvont nyugatra a porosz határtól. Vállalta, hogy kockáztat, hogy az osztrák–magyar hadsereg sikertelenül száll szembe Oroszországgal. „Ausztria sorsa a Szajnánál dől el, nem a Bugnál” –, mondta már Schlieffen is. A Monarchia csak akkor számíthatott nagyobb német segítségre, ha Franciaország vereséget szenvedett. Conrad 1913. februárban megkapta Moltke emlékiratát, miszerint Németországnak éppúgy szüksége van minden erőre Franciaországgal szemben, mint Ausztria–Magyarországnak Oroszországgal szemben. Közölte: legszívesebben kivonná összes katonáját Kelet-Poroszországból, ha nem gátolná ebben szövetségese nehéz katonai helyzete. Conradnak tudomásul kell vennie, hogy a stratégiai döntést csak a Szajnánál lehet kicsikarni. Természetesen érvényesek a korábbi egyezségek – folytatta –, hogy „ha nyugaton a döntés javunkra dől el”, legkésőbb a 42. napon átvezényelt hadosztályaink harcba lépnek a keleti hadszíntéren. Ígéretek tehát és „ha”!^[14]

Különös koalíció formálódott és készült a háborúra Európa szívében. A két egymásra utalt nagyhatalom közül az egyik kizárta a másikat a hadászati belső vonal nyújtotta előnyökből, elszigetelte őt, vele önmagát is, és a kölcsönös bizalmatlanság légkörében kellett számítania a másik támogatására. A két vezérkari főnök nem egyezett meg az orosz hadszíntéren elérhető háborús célokról, mindössze az akaratot mondta ki a nyugati győzelmek utáni átcsoportosításról. Nem készítettek közös hadműveleti tervet, kísérletet sem tettek a közös keleti főparancsnokság létrehozására, nem elemezték a koalíció működésének esetleges zavarait, és a zavarok elhárításának módjait, nem ajánlottak közös ellenintézkedéseket. Moltke csak azt ígérte meg, hogy a német hadosztályok a 42. naptól a Visztulától északra, 4 hadsereg kötelékében lépnek harcba. Eltitkolta ugyanakkor, hogy a német haderő felvonulási terve nem számol az orosz túlerőnek kiszolgáltatott szövetséges sorsával, a 8. hadsereg nem kapott parancsot, hogy a 42. napig tartó csatákban mérlegelje a szövetségesek segítségkérését. Az orosz haderő számaiból sem vonta le a következtetést, hogy a magukra hagyott harcostársak katasztrofális veresége a központi hatalmak koalícióját is fenyegetheti. Ha pedig levonta, akkor az osztrák–magyar áldozathozatal egyetlen célt szolgálhatott: növelni a keleten bevetett 8. német hadsereg esélyeit, megtartani állományát, hogy sikerrel záruljon az átcsoportosítás utáni német offenzíva. Moltke helyzetét könnyítette, hogy Conrad elfogadta kérését, és két osztrák–magyar hadsereggel északkeleti irányú támadásra vállalkozott a későbbi bizonytalan segítség reményében. A német vezérkari iskolán tanították az idősebb és tehetségesebb Moltkénak a katonai együttműködésről gyűjtött tapasztalatait, miszerint a koalíciók közös harca csak addig biztosítható, ameddig az egyik fél sem kényszeríti a másikat teljes önfeláldozásra.^[15]

A kétfrontos háború stratégiai építménye, mint két oldalról, két különböző vállalkozó és csapata által megkezdett, nem egyeztetett tervek és ütem szerinti munka eredménye, össze kellett, hogy omoljon. A szövetségesek a nagy, közös cél érdekében, egymástól teljesen elszigetelve készültek a hadműveletekre úgy, hogy számítani lehetett a túlnyomó fölénnyel szembe küldött, gyengébb szövetséges katasztrófájára. „…Jaj annak – figyelmeztetett az idősebb Moltke –, aki először borítja lángba Európát, aki először veti az égő kanócot a hordóba…” Ferenc József és Tisza István nem vette figyelembe a katonai realitásokat. Vállalták a kockázattal járó katasztrófát. Ráadásul a merénylet után, az azonnali válasz helyett, egy hónapig halogatták a döntést. A huzavona megfosztotta a mozgósításra és felvonulásra kitűnően felkészített német hadsereget a meglepetés stratégiai előnyeitől. Ugyanakkor a hosszú gondolkodási idő, majd az elkésett hadüzenet az európai közvéleményben egyértelműen a Monarchia vezetésére hárította a felelősséget. Ausztria–Magyarország nem kapta meg a meglepetés előnyétől megfosztott Németország segítségét sem a mozgósítástól számított 42. nap előtt, sem a 42. nap után. 1914. augusztus – szeptemberben megsemmisült a keleti fronton bevetett, első, milliós létszámú hadsereg, október – novemberben a második, decemberben a harmadik. A felelősség Conrádot is terhelte, aki rossz döntéseivel előkészítette a katasztrófát. A Szerbia elleni offenzívával késleltette a galíciai felvonulást, rosszul szervezte a találkozó harcok előtti meneteket, nem vette figyelembe az új orosz taktika, a hevenyészett fedezékekben elhelyezett, és géppuskákkal megerősített kis csoportok sűrű támadó tömegekkel szembeni előnyeit. Ráadásul két hadseregével a karlsbadi megegyezés szerint északkelet felé támadott, Galíciát pedig nem teljesen harcképes csapatokra bízta, majd a rákövetkező csatákban nem az állományt akarta megtartani, hanem a területet. 1914. augusztus 28-án, amikor mind az északkeleti irányba vezényelt, mind a Galíciát védő seregek véres vereséget szenvedtek, és maradékuk nyugat felé menekült,^[16] a német hadvezetés egy hadsereget, 9 gyalogos, 1 lovas hadosztályt akart a keleti hadszíntérre vezényelni. A friss erők fordulatot hozhattak volna a hadműveletekben. A 8. hadsereg éppen a tannenbergi csata győzelmes befejezése előtt állt. Ludendorff telefonbeszélgetését Max Hoffmann ezredes, hadműveleti tiszt is hallgatta, és lejegyezte:

„…Tappen ezredes (az OHL, az Oberste Heeresleitung, a főparancsnokság hadműveleti osztályvezetője/a szerző) közölte, hogy a nyugati frontról három hadtest és egy lovashadosztály indul a 8. hadsereg támogatására, és kérdezte, hogy hova irányítsák a szállítmányt.

Ludendorff tábornok megadta az adatokat, de hozzáfűzte, hogy neki nem szükségesek feltétlenül a csapatok. Ha nyugaton bármiféle nehézség adódik, a hadtestek ott maradhatnak. Tappen ezredes közölte, hogy nyugaton nélkülözhetők az erők… 30-án megismétlődött ugyanez a jelenet. Tappen ezredes közölte, hogy csak két hadtest és egy lovas-hadosztály indul útba. Ludendorff tábornok hangsúlyozta, hogy a hadtestek a folyamatban lévő csatához már későn érkeznek…” ^[17]

Az osztrák–magyar csapatok támogatása szóba sem került.

A háború egész ideje alatt a Németország és a Monarchia közötti szövetségben döntő szerepet játszott, hogy az osztrák–magyar haderő sohasem heverte ki az első 42 napban elszenvedett katasztrófa következményeit. A veszteségek, különösen a fiatal, aktív, hivatásos tiszti és tiszthelyettesi állomány szinte teljes pusztulása megfosztotta a Habsburg-házat a dinasztikus egységet habozás nélkül támogató tömegbázistól. A hadi események és az erővesztés erősítették a német vezérkarral szembeni függő viszonyt, miközben a német haderő a dualista állam megmentőjeként szerepelt, és néhány éven keresztül még halasztani tudta a dunai birodalom katonai összeomlását.

A Monarchia hadereje az utolsó erőpróba előtt

IV. Károly gimnáziumi vizsgái után egyéves katonai kiképzésen esett át. Fegyverhasználatot tanult, továbbá harcászati-, hadszervezeti-, távíró- és vasúti szállítási alapismereteket. 1905-ben dragonyos hadnagyként kezdte meg katonai karrierjét. Kilenc év szolgálat után zászlóaljparancsnoki beosztást és őrnagyi rangot kapott. Ferenc Ferdinánd halálával ezredessé lépett elő, és egy év múlva már altábornagyként dolgozott a tescheni főhadiszálláson. Határozott részfeladat nélkül nem alkalmazkodhatott a törzs napi, feszített munkatempójához, a központi irányító apparátus bonyolult működését pedig nem láthatta át. Egyetlen megbízást teljesített: időről-időre a Schönbrunnba utazott, és térképeken mutatta meg Ferenc Józsefnek a frontvonalak helyét. Ugyanakkor elégséges információt gyűjtött a hadműveleti mozgásokról és a szövetségesek katonapolitikai döntéseiről.^[18] Sem a sikertelen offenzívák, sem az állásháború, sem a politikai irányítást birtokló német vezérkar háttéralkui nem növelték Németországgal szembeni bizalmát. Tescheni törzstiszti környezete hozzá hasonló módon ítélkezett a háború kezdetén elszenvedett vereségekről, Vilmos császár szószegő kijelentéséről, amelyet a bolgár cárnak tett szófiai látogatásakor. A Monarchiára rendkívül sérelmes volt az az ígéret, hogy a háború utáni, balkáni rendezéskor Bulgária szabadon dönthet minden általa megszállt terület sorsáról. Ellenérzést váltott ki a német vezérkar Lengyelország állami újjáteremtéséről és a német befolyásról szóló határozata, továbbá az az elképzelés, hogy az olasz szövetséget Dél-Tirol átengedésével kellene megvásárolni. Az is megütközést keltett, hogy a központi hatalmak Spanyolországban rekedt hajóiról a német vezérkar cserealkuja döntött. A tiszti környezet és a trónörökös közötti azonos, németellenes hangulatot különösen felerősítette a Hindenburg tábornagy 50. katonai évfordulóján kirobbant botrány. Az ünnepi beszédet Ludendorff mondta, aki sunyi módon, az 1914-ben tömegesen elpusztult osztrák és magyar katonák sírjai közelében, csak a német fegyverek 1866-os königgrätzi diadaláról, és a vereséget szenvedett császári, királyi hadsereg katonai alkalmatlanságáról szónokolt. A Hindenburgot méltató laudációt a német sajtó idézte.^[19]

A berlini osztrák–magyar nagykövet 1916. április 8-i jelentéséből:

„…Egy normális ember számára valóban nehezen érthető, különösen azok után, hogy csaknem két éve harcolunk a legszorosabb fegyverbarátságban, hogy egy német generális arra használja elöljárója méltatását, hogy újra és újra kiemelje a porosz hadsereg nagyszerűségét az alárendelt szerepű Ausztriával szembeni hadjáratban.

Közben egyetlen szót sem ejt az osztrák-magyar katonák német felszólításra vállalt önfeláldozásáról… Ez nem az a pillanat volt, hogy egy bőbeszédű generálnak sebeket kelljen feltépni … A külügyben úgy nyilatkoztak, hogy tehetetlenek a mindenható katonai vezetéssel szemben, és nem tiltakozhatnak a tapintatlanság ellen…” ^[20]

Ellentét alakult ki a szövetségesek között 1916-ban az Oroszországgal és Szerbiával szembeni győzelmek után a következő katonai célok tervezésekor is. Egyetlen azonos helyzetmegítélés született csak: Oroszország rövidesen különbékére kényszerül. Conrad az antant hadseregek leggyengébb tagját, Olaszországot akarta kikapcsolni egy, az Isonzótól és az Alpokból indított hadművelettel a háborúból. A német vezérkar azonban a Verdun melletti erődrendszer megsemmisítéséhez összpontosította erőit. Conrad a szövetségesek támogatása nélkül csak egy, az Alpok déli peremhegyeit védő, páncélerődök elleni offenzívát tervezett, és lemondott az Isonzó elleni csapásról. Az áttöréssel kedvezni akart a trónörökösnek is. A legütőképesebb, hegyi harcokra kiképzett hadtest élére állította, hogy győzelmével ismertté tegye az ifjút a hadseregben. Stratégiai hibák miatt az offenzíva kudarcot vallott. Az április 15-i rohamot el kellett halasztani a minden évben hagyományosan megérkező havazás miatt. Május 15-én Conrad a trónörökös hadteste mögé összpontosította a nehéztüzérség zömét, biztosította áttörését, a peremhegyek és páncélerődök előtti felföld birtokba vételét, Arsiero és Asiago városok elfoglalását. A többi hadtest nem kapott elégséges tűztámogatást. Az offenzíva az erődök előtt kifulladt, akárcsak a Verdun elleni német támadás. Károlyból nem lett híres hadvezér. A Conrádhoz közelálló elemző szerint:

„…A főherceg semmit sem értett a stratégiához. De ő volt a trónörökös.

Az asiagói olasz offenzívát sem azért kezdték meg, hogy a császári ház majdani örökösét népszerűvé tegyék, hanem amikor az Asiago elleni támadás megkezdődött, élére állították egy csoportnak, amelynek hősies magatartására számítani lehetett, úgy, hogy a trónörökös neve jól helyeződjék el…” ^[21]

A dél-tiroli és a Verdun melletti kudarcot betetőzte az oroszok lucki áttörése. Alexej Bruszilov tábornok elsöpörte két osztrák–magyar hadsereg ellenállását, megsemmisítette élő erőik 53 illetve 57 %-át, és kijutott a mélységbe. Conradnak azonnal csökkentenie kellett dél-tiroli hadosztályainak a számát, hogy megmentse az orosz fronton bevetett maradék állományt. A német segítségért cserébe el kellett fogadnia az orosz front feletti, egységes főparancsnokság felállítását. A keleti hadszíntéren harcoló osztrák–magyar haderő a német vezérkar alárendeltségébe került. Ferenc József 1916 szeptemberében szentesítette a megállapodást. Az AOK a függetlenségét Itáliában őrizhette meg.^[22] Károly egy hadsereg, majd egy hadseregcsoport parancsnoka lett, a valódi irányítással megbízott Hans von Seect vezérkari főnökkel az oldalán. A trónörökösnek tudomásul kellett vennie a szövetségesek katonai fölényét, saját fegyveres ereje szegényes teljesítőképességét. Felettesei és vezérkari főnöke tudása, munkabírása, rendelkezési joga sugallta személyes kiszolgáltatottságát. Védeni akarta saját és állama szuverenitását a német katonai túlhatalommal szemben.^[23]

IV. Károly trónralépése és a kormányzási felelősség átvétele után röviddel kinevezte magát az osztrák–magyar haderő főparancsnokává is. Demonstratív döntés volt. Érzékeltette, hogy az új uralkodó szakítani akar a korábbi főparancsnok, Frigyes főherceg szerepével, aki csak összekötő kapocs volt Ferenc József, a politikusok és a haderő között. Az öreg, csapatok vezetésében megőszült tábornok nem szólt bele a döntésekbe, a vezérkari főnök stratégiai és hadműveleti elhatározásaiba. A felelősség is Conrádot terhelte. Károly a koronával járó beosztásban legfőbb katonai méltóságként viselkedett. Függetlensége biztosításához megszüntette a németekkel megfelelő kapcsolatú, tescheni főhadiszállást, és Badenbe helyezte át. Leváltotta Conrádot, aki a trónralépéséig őt a főhercegnek kijáró, kötelező tiszteletadáson kívül, csak beosztott parancsnokként, okításra szoruló ifjúként kezelte, és aki túl erős érvek alapján döntő hadvezérnek bizonyult. Menesztésében azonban erősebben hatottak a politikai okok. A központi hatalmak 1916. decemberi, Károly indítványára tett békenyilatkozatát minden antant állam hevesen visszautasította. A kormányok a háborút kirobbantó és az európai szenvedéseket meghosszabbító körök mentését, a bűnök elhallgatását olvasták ki a nyilatkozatból. Hasonló sorsra jutott Károly 1917 tavaszán, a szövetségesének címzett emlékirata is, amelyben száraz adatokkal bizonyította: a dunai birodalom katonai és gazdasági ereje a végéhez közelít. Követelte, hogy Németország korlátozza hadicéljait, hogy gyors békét lehessen kötni. A német vezérkar határozottan visszautasította Károly kísérletét, a katonai sikerekre, Oroszország felbomlására hivatkozott, és kényszerítette szövetségesét a háború folytatására. Az uralkodó környezete is azt az álláspontot hangoztatta, hogy Németországot a legrosszabb, az ellenségtől diktált béke sem teheti úgy tönkre, mint Ausztria–Magyarországot egy saját akaratból elért különbéke. Még a semleges Amerika elnöke is el akarta kerülni, hogy bármiféle erkölcsi támogatást adjon a háborút kirobbantó bűnösöknek, az antant államok kormányfői pedig megismételték álláspontjukat. Conrad és törzse vezető beosztású tábornokai a bűnösök közé tartoztak. Az uralkodó nem akart maga körül egyetlen embert sem megtartani, akit az ellenfelek egy újabb kísérletnél a háborús felelősségre hivatkozva ürügyként használhatnának. Új munkatársakra volt szüksége, akik korábban nem szolgáltak döntéshez előírt beosztásban, és akik engedelmesek voltak eléggé ahhoz, hogy habozás nélkül támogassák akár a megegyezéses különbéke előkészítését, akár a háború folytatását. A lehető legrosszabb döntés volt. Fiatal, tapasztalatlan emberként olyan irányító szerepet vállalt, amihez sem elegendő politikai, sem katonai tudással nem rendelkezett, sem elégséges önismerettel, feladathoz felnövő teljesítőképességgel. Rátermett uralkodói egyéniségek is belebuktak volna hasonló erőfeszítésbe, hogy egyszerre kormányozzák súlyos háborúval küszködő államukat, megteremtsék valamilyen megegyezéses, a Habsburg-házat elismerő béke feltételeit, egyúttal sürgősen átalakítsák a háborúban csődöt mondott birodalmi szerkezetet, megfelelve valamennyi nagy népcsoport érdekeinek, és közben sikeres hadműveletekkel erőt mutassanak a békés szándékot katonai gyengeségként magyarázó ellenségnek. Károlynak a durva külföldi elutasítások után szembe kellett néznie a realitásokkal. Ez katonai téren megkövetelte, hogy elemezze a frontokon elszenvedett vereségek okait, számba vegye a valós veszteségeket és az utánpótlás lehetőségeit, felmérje a hátországi termelő kapacitásokat. Anglia, Oroszország, Franciaország és Itália nem volt hajlandó a támadókkal békéről beszélni, csak feltétel nélküli kapitulációról. A háborúból egyelőre nem lehetett kilépni. Csak a német szövetségestől lehetett katonai sikert, és a sikerrel megegyezéses békét remélni.^[24]

A katonai vezetésben bekövetkezett radikális fordulatról az osztrák–magyar haderő vezénylő tábornokai óvatos kritikával emlékeztek meg. A délszláv Szvetozar Boroević tábornagy hadseregcsoport-parancsnok 1918-ban írta a legfőbb hadúrról és környezetéről:

„…Őfelsége sajnos egyre inkább autokratává alakul át … Mivel hiányosak az ismeretei, és egyetlen tapasztalatokkal rendelkező személy sem áll mellette, a környezete pedig mindenre igent és áment mond, így nagyon szomorú jövő vár reánk…” ^[25]

Boroević vezérkari főnöke, Anton Pitreich vezérőrnagy a Badenbe helyezett főhadiszállás okozta, folyamatos vezetési válságról így nyilatkozott:

„…A főparancsnokság a kormányváltás után fokozatosan vált működésképtelenné, amelyet néhány tehetséges ember a legnagyobb jó akarattal sem tudott feltartóztatni. Egyre nehezebben sikerült úrrá lenni a legfelsőbb méltóság okozta dilettantizmuson. A súlyos következményekkel járó helyzeten nem lehetett változtatni, mert a dinasztikus vezetésű haderő függelmi hagyományai, amelyek korábban a sikert segítették elő, egyetlen személy akaratát szolgálták. A születési jog felhatalmazása alapján … az új uralkodó nagyképű tudatlansággal foglalta el a főparancsnoki pozíciót, és egyre inkább meghatározta a folyamatokat…” ^[26]

Károly a legsúlyosabb kritikát a német tábornoki kartól legjobban tisztelt osztrák–magyar hadvezértől, a caporettói áttörés egyik sikeres végrehajtójától, Alfred Krauss gyalogsági tábornoktól kapta:

„…A császár nagy igyekezettel és külsőleges szorgalommal végezte kötelességét. Kora reggeltől késő estig audenciákat adott, fogadta az érkezőket, és a vonatozás kitöltötte az idejét. Mindig készen kellett állnom, hogy az udvari szerelvényről berendelnek, majd valamilyen közbeeső megállónál kitesznek. Ez a látványos tevékenység a lázas munka jellegét mutatta. Osztrák specialitás volt, mind az uralkodók, mind az elöljárók sajátos irányítási művészete, amely nem tűr meg semmilyen fontos gondolatot, s ha mégis előfordulna, belefullad a semmit sem érő aktákba. … Károly császár nagyra értékelte saját hadvezéri és politikai képességeit. Már hadtestparancsnoksága idején megerősítették a hízelgők a tévedésben. Szerencsétlenségünkre sem hadvezér, sem politikus nem volt. Csak egy jóakaratú, a magas hivatali beosztástól lelkes fiatal herceg, akitől a természet minden hozzáértést megtagadott, és a nevelés is csak a legszükségesebbet pótolta…” ^[27]

Az új vezérkari főnök, Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes Károly beosztottja volt a keleti fronton, és a Románia elleni hadjáratban nyújtott teljesítményével megszerezte a későbbi uralkodó szimpátiáját és elismerését. A rendíthetetlenül nyugodt és jó humorú erdélyi szász súlyos helyzetekben is képes volt kedvező megoldásokkal előnyére fordítani a hadi szerencsét, jó érzékkel tudta csillapítani és közös nevezőre hozni a vitázókat. A Károlynak tetsző tulajdonságai közé tartozott még őszintesége és a felsőbb akarattal szembeni engedékenysége, sőt az is, hogy hiányzott belőle Conrad céltudatossága, erős érvelési képessége. Arz elsősorban engedelmes katona volt, nem felelős stratéga. Inkább reprezentált uralkodója mellett, mint egy szárnysegéd, és tűrte, hogy a „katonai iroda vezetője” lebecsülő címmel illessék. Állandó kíséretével megakadályozta, hogy a pillanatnyi hatásoktól könnyen befolyásolható Károly végzetes és visszavonhatatlan döntéseket hozzon. Az uralkodóra fordított idő nem akadályozta Arz tábornokot beosztása ellátásában, mert a hadműveleti osztály vezetője, Johann Waldstätten tábornok, egykor Károly dél-tiroli hadtestének vezérkari főnöke helyettesítette. Felhatalmazása volt arra, hogy a jelentős erőket igénybevevő hadműveletek, események előtt eligazítsa a hadseregek parancsnokait, megbeszéléseket folytasson, egyeztessen, ellenőrizze a végrehajtást. Waldstätten ötlete volt, hogy osztrák–magyar vezérkari tisztek utazzanak Ludendorff törzsébe, gyűjtsenek tapasztalatokat az 1918. márciusi német áttörés előkészítéséről és levezetéséről, hogy a Monarchia a szövetséges példáját követve szervezze meg saját tavaszi offenzíváját. A tapasztalatokat beépítette hadműveleti terveibe, így az ő ötlete volt a legnehezebb, a Grappa – front elleni túlerő összevonása, és egy áttörési kísérlet szervezése. Az egykori, dél-tiroli hadtest vezérkari főnök hamis simulékonysággal emelkedett a haderő hadműveleti főnöke beosztásba, élvezte Károly korlátlan bizalmát, elhitette uralkodójával, hogy elegendő és magas színvonalú tapasztalatot vett át von Seect tábornoktól, így döntései megalapozott katonai tudás alapján születnek. Majd közreműködött a döntések előkészítésében, amelyekkel, mint uralkodói parancsnokkal szemben Arz tábornok csak végső esetekben mondhatta ki határozott ellenvéleményét.^[28]

Az osztrák–magyar katonai vezetés nem tartott önvizsgálatot az összeomlás után. Magasrangú tábornokok, vezérkari tisztek dolgoztak a háborút követően a bécsi Kriegsarchiv, a Hadi Levéltár állományában, rendezték, illetve égették az 1914–1918 közötti, óriási iratmennyiséget. Közreműködtek az uralkodó és munkatársai elleni, a politikai felelősséget vizsgáló parlamenti bizottság tájékoztatásában, majd összefoglalókat készítettek a háborúról szóló, hétkötetes mű, az „Österreich-Ungarns letzter Krieg” egyes fejezeteihez. Viszonylag pontosan ábrázolták a csatákat, a hadjáratokat, esetenkint ezred szintig lemenő részletességgel, de tudatosan kerültek bármilyen kritikát, elmarasztalást. Amennyiben mégis valaki problémákat tárt fel, tanulmánya elsüllyedt a kéziratok gyűjtőjében. Az állami felkérésre dolgozó tisztek, tábornokok feladtak, elfelejtettek minden korábbi ellentétet, intrikát, személyes bosszút, haragot, és egykori feletteseikkel, harcostársaikkal szembeni lojalitással írtak az eseményekről. Boroević és mások figyelmeztették őket: a derék, öreg hadsereg becsületéről van szó. A felső vezetés rémisztő hibái és a csapatok önfeláldozása közötti ellentmondást mindenütt a hősök kultuszával oldották fel, amelyet később sikerrel alkalmaztak a felelősöket kereső, gyászoló lakosság megtévesztésére is. Így alig olvasni Conrad, Arz, József főherceg, Boroević, Krauss és mások vezetési művészetéről vagy művészete hiányairól, a döbbenetes és értelmetlen áldozatok okairól, okozóiról.^[29]

Jól jelzi a felelősségtől való irtózást pl. a „hivatalos” és a valóságos emberveszteség közötti eltérés.

A mozgósított katonák és a veszteségek pontos száma máig is vitatott. 1917 őszén készült egy titkos beszámoló, amelyet hadsereg- és hadtestparancsnoki összevonásokon ismertettek, és amelynek kevés helyen maradt nyoma. Az Osztrák–Magyar Monarchia 51 millió lakosából 1917 őszéig 11,5 M főt rendeltek sorozásra. Az utolsó népszámlálási statisztika, 1910-ben, a 18 és 50 év közötti katonaköteles férfi lakosságot 10,9 M főben állapította meg. A növekmény, illetve az 50. életévnél idősebb tartalékosok behívása adta a különbözetet. A haderőbe beosztottak 7,4 M főt, felmentettek 1,3 M-t, alkalmatlannak nyilvánítottak 2,4 M főt, és 400 000 férfit hadiüzemekbe irányítottak. A 7,4 M katonából 1917 őszéig a teljes veszteség elérte a 7,3 M főt. Ebből a pótolható, tehát felgyógyult és újra bevetett harcosok száma elérte a 4,1-4,2 M-t. A nem pótolható, illetve a véres veszteség 3,1-3,3 M katonát jelentett, elesetteket, eltűnteket, hadifoglyokat és nyomorékokat. A haderőt a legsúlyosabb csapás 1914 augusztus–december között érte. Három mozgósítás – augusztus, október, december – után hárommilliós hadsereg semmisült meg, és több tízezer hivatásos tiszt, tiszthelyettes veszett el. A következő harcokban, de az állásháborúk során havi átlagban 5 %, más számítások szerint havi 140 000 katona, offenzívák idején havonta 225 000 katona esett ki a sorból. A tartalékosok behívásával a Monarchia stabilizálni tudta állományát. A haderő létszáma a háború kezdetén 1,3 M frontharcos és 800 000 hátországi katona volt, 1915 májusában 1,54/2 M fő, egy évvel később már mintegy 3 M katona küzdött a különböző hadszíntereken. A hátországban maradtak száma 2 M alatt maradt. 1917 októberéig az állományok alig változtak. A hivatásos tisztek száma az első évi veszteségek után megmaradt 5000 főről fokozatosan 12 000 főre növekedett. Így az osztrák–magyar hadsereg a caporettói áttörés előtt ismét elérte, vagy csaknem elérte létszámaiban az eredeti harcképességét. 1918-ra azonban a várható fogyaték miatt legkevesebb 1 M katona kellett a harcoló alakulatokhoz, 100 000 fő a rohamzászlóaljakhoz és 30 000 fő az újrendszerű tüzércsapatokhoz. Az igényt már nem lehetett kielégíteni. Az 1900-as korosztály 200 000 fője mellé az újragyógyultak egyre kisebb százaléka csatlakozott. A feltöltéshez el lehetett vonni még a hadtápsávból 200 000 katonát. Feladatukat 100 000 nőnek kellett átvennie.^[30]

A Monarchia vezetésének megoldhatatlan gondot okozott a gazdaság fokozatos romlása. 1914-ben a vezérkar rövid hadjáratokra készült, és elegendőnek tartotta a megtermelt tartalékokat. Az 1910 és 1913 közötti hozamok megerősítették optimizmusukat. A mezőgazdaság éves átlagban 10 millió t kenyérgabonát (búza, rozs) termelt, amelyből 15 % vetőmagként megmaradt. Az őrlés utáni 7 millió t lisztből ki lehetett elégíteni mind a lakossági, mind a katonai igényeket. Az árpa, zab, kukorica éves átlagmennyisége meghaladta a 11 millió t-át, és ebből a mennyiségből takarmányozni lehetett az igavonó állatokat, és ellátni a csapatoknál bevetett lovakat. A háború előtti statisztikák szerint a Monarchia 17,3 millió szarvasmarhával, 4,2 millió lóval, 14 millió sertéssel rendelkezett. A vezérkar a lakosság (önellátó és nem önellátó) átlagos fogyasztását 300 g lisztben és az igavonó lovaknál 3 kg abrakban számította, így zavartalannak tűnt a katonák napi élelmezése. A fejadag: 700 g kenyér vagy 500 g liszt, 400 g hús, 100 g főzelékféle, 20 g zsiradék, 2 db (40 g) kávékonzerv, 10 db cigaretta, tiszteknek 5 szivar, tartalék porció pedig 1 db (200 g) húskonzerv, 400 g kétszersült, 2 kávékonzerv és a dohány. Lovaknak naponta 5 kg zab és 5 kg szálas takarmány. A vezérkar felkészült a galíciai harcok okozta élelmiszerszállítások zökkenőire is. Románia készletei szinte korlátlan utánpótlást biztosítottak.^[31]

Az elhúzódó háború mintegy 4 millió férfit és 1 millió lovat vont el tartósan a mezőgazdasági termelésből. A haderő pedig a növekvő létszámokkal arányosan egyre több élelmiszert követelt. Az aratások évről-évre kevesebb termést adtak. A tengeri blokád csaknem hézagmentesen működött. Románia szállításai nélkül a Monarchia hadereje működésképtelenné válhatott. Először a lakosság szenvedte meg a korlátozásokat. Bécsben és az ipari körzetekben állandósult az éhezés. Békében a fejadag 375 g kenyeret tett ki, és más élelmiszerből is választék állt rendelkezésre. Háborúban a kenyér a legfontosabb táplálékká lépett elő. A nehéz fizikai munkát végzők naponta 260 g lisztet kaphattak, sokszor csak kukoricalisztet. Kenyérsütéskor a krumpli aránya meghaladta a 30 %-ot is. A nem önellátók napi járandósága, a szállításoktól függően, időnkint 265 g gabonára, azaz 200 g kenyérre süllyedt. Krumpliból a háború előtt naponta átlag 493 g fogyott. 1916-ban és 1917-ben 156, illetve 118 g. A húsellátás katasztrofálissá vált. 1917 tavaszán a hús és a zsír Bécsből eltűnt, majd napi 17 g jutott. Az élelmezési válság kezdetét jelezte a batyuzás. A városi lakosok falura utaztak, hogy ékszerért, selyemruháért, luxus- és használati tárgyakért krumplit, lisztet, vajat, tojást cseréljenek. A vállalatok, üzemek saját feketéző szervezeteket alakítottak ki, megrendeléseket vettek fel, fusiztak a falusiaknál. Ügyes kereskedők elrejtették készleteiket. Egyes tartományok saját határzárakat állítottak fel határzáró fegyveresekkel, kutyákkal, hogy megakadályozzák a saját készletek elszivárgását. Általánossá vált az izoláció. A kormányok hadosztályokat vetettek be rekvirálásokra. Katonák jelentek meg a kedvező adottságú területeken, ahol korábban érett be a termés. Horvátországból, Szerbiából, Csongrád, Szatmár, Hajdú, Bihar, Temes, Szatmár vármegyékből már júniustól Bécsbe lehetett szállítani a frissen learatott gabonát. A két ország kormánya takarékosságra szólította föl a haderőt, hogy legalább a veszteségekkel pontosítsa az élelmezési létszámot, és valamivel kevesebbet követeljen a hátországtól. Az AOK kategorikusan elutasította a kérést. Az osztrák kormány válaszul bevezette a „kapacitás” elvet, azaz minden tartományi főnök maga állapította meg a körzete portáinak minimális állatigényeit, és az állatok etetéséhez szükséges minimális szemestermény mennyiségét. Csak a „kapacitáson” felüli részt kellett beszolgáltatni. A tartományi főnökök a lehető legmagasabb szinten húzták meg a „kapacitások” határait. A magyar kormány ugyanakkor támogatta pl. az állateladásokat a hadsereg számára, de a legmagasabb áron, miközben ügyelt arra, hogy az alacsony, átlagos marhák helyett megmaradjanak a minőségi állatfajták.^[32]

A haderő ellátását 1916 nyaráig nem fenyegette súlyos ellátási válság, annak ellenére, hogy mintegy 4 millió katonát, másfél millió hadifoglyot és 900 000 lovat kellett élelmeznie. A fejadagokat azonban csökkenteni kellett az utánpótlási nehézségek miatt. Frontokon átlagban napi 400-420 g kenyér, 350-370 g hús, 100 g főzelékféle, 10 g zsiradék járt, hátországban 340-400 g kenyér, 180 g hús – heti két-három hústalan nappal –, a hústalan napokon 140 g gersli, 280 g savanyúkáposzta vagy fél kg krumpli. A hadifoglyok hasonló mennyiségű kukoricalisztből készült kenyeret, gerslit, krumplit, kukoricadarát és hetenként egyszer halat, egyszer pácolt húst kaptak. A lovaknak a fronton 2,5-3 kg szemes termény, 3 kg szálas takarmány járt, a hátországban jobbára csak a legelő. A hátországi utánpótlás nehézségeit az AOK a megszállt területek készleteiből hárította el. 1916 nyarán Románia hadat üzent a Monarchiának, és veresége után befagyott a Duna. 1917. márciusig egyetlen uszály sem mozdulhatott a jég miatt. A több, mint 7 hónapos kiesés drámai fordulatot idézett elő. A takarmányfélék hiányai miatt a haderőben hihetetlen méretű lópusztulás kezdődött. Hivatalos jelentések szerint 198 000 állat múlt ki. Megbénult a tüzérség, a szállítás. A megszálló hadseregek fedezni tudták a hiányaikat az elfoglalt Lengyelország, Románia, Szerbia, Montenegró, Oroszország részein szerzett hadizsákmányból, annak ellenére, hogy osztozniuk kellett a javakon Németországgal. A 8 és 40 hónapos hódoltság alatt a haderő 200 000 t lisztet, 50 000 t főzelékfélét, 800 000 szarvasmarhát, többszázezer lovat és 200 000 t abrakot gyűjtött be. Az itáliai haderő mégis éhezett. Pitreich tábornok, hadseregcsoport vezérkari főnök szerint:

„…Ami a hadsereget jellemezte: a keleten bevetésre kész erők ellátás szempontjából a legjobb helyzetben voltak. A rekvirálásból éltek, és ez tehermentesítette őket. A mi csapatainknak nem jelentett előnyt a képződött fölösleg. … Kenyérből még biztosítani tudtuk a harcoló alakulatoknál a csaknem 500 g-ot. Más kötelékek, különösen a menetekben, kevesebbet kaptak, gyakran azonban semmit, mert a napi lisztmennyiség nem érkezett meg, és a hadtápsávban felállított elosztó helyek csak a legszükségesebb készlettel voltak feltöltve. Előfordult, hogy lövészárkokban szolgáló hadosztályok napokon keresztül emberenkint legfeljebb 125 g kenyeret oszthattak szét. Kukoricalisztből, és nem a legjobb minőségből. … Vágómarha utánpótlásunk állandóan gyenge volt, és csak a harmadát fedezte az amúgyis 200 g-ra leszállított fejadagnak. Ezért a harcoló csapatoknál naponta legalább 160 g húst főzettünk meg, míg a hadtápsávban álló, néha nehéz fizikai munkát végző katonákat megrövidítettük, sőt néha nem is adtunk nekik semmit.

… Főzelékfélét osztottunk. Kukoricadarát, kukoricalisztet, szárított zöldségkeverékkel – Dörrgemüse –, amit a katonai szóhasználat „szögesdrótnak” vagy „Károly csapatkáposztának” nevezett. …” ^[33]

A haderő legsúlyosabb gondját a lóhiány okozta. A háború első három éve alatt elpusztult a Monarchia állatállományának csaknem a fele. 1917 őszén alig 2,5 millió lóval kellett fenntartani a csapatok mozgásképességét, biztosítani a mezőgazdasági termelést. Az 1917. évi aratás is katasztrofális eredménnyel zárult. Mind kenyérgabonából, mind szemesterményből 6-6 millió t, az éves békeátlagoknak valamivel több, mint a fele termett. A vetőmag és az őrlési veszteség levonása után az állam mindössze 4 millió tonna liszt felett rendelkezett. A deficit 3 millió tonnát tett ki. A szűkös készletekből kellett fedezni a lakosság és a haderő élelmezését. Egyetlen megoldás maradt. A hódoltság alatti területekről elhajtani a lovakat és elvonni a lakosok számára hagyott, kevés tartalékon felüli javakat. Kimondható: az AOK csak a megszállt országok kifosztásával tudta 1917 októberében teljesíteni szövetségesi kötelességét, illetve elhalasztani az ellátási katasztrófát.^[34]

Az AOK az élelmezési gondokat rendkívüli intézkedésekkel igyekezett áthidalni. Elsősorban Románia, Szerbia terményeit juttatta uszályokkal a birodalom belsejébe. Az elfoglalt területeken birtokokat adott a hadosztályoknak, ahol kivezényelt tisztek és katonák felügyelete alatt kényszermunkások művelték a földeket, működtették a marha-, a sertés-, és a birkatelepeket, káposztasavanyítókat, tejüzemeket, a füstölőket. A termékek szállításához irányvonatokat utalt ki, és a szerelvényeknek biztosíttatta a szabad pályát. Az élelmezés egyhangúságát pedig úgy javíttatta, hogy a védelmi vonalak sávjaihoz csatlakozó, mélységi zónákban veteményeskerteket telepíttetett. A hadtestek állandó körzeteket szálltak meg, csak a hadosztályok cserélődtek. A pihenő részlegek dolgoztak a földeken, és szállították a friss zöldséget a konyhákhoz. Németország is segített pótolni a hirtelen fellépő liszthiányokat. A haderőnek átadott több tízezer t gabonáért cserébe Magyarország nagy mennyiségű élőállatot juttatott el a szövetségesekhez.^[35]

Az ellátási nehézségeket jelentősen enyhítette volna a nagyobb húsfogyasztás. Az állatállományon belül csak a lóveszteség volt katasztrofális. Szarvasmarha, sertés, kecske, birka volt bőven. A természetes szaporulat ellensúlyozta a beszolgáltatást. Károly azonban megerősítette a tartományok vezetőinek adott jogot az ún. „kapacitásra”. A haderő hiába követelt több húst. Arz vezérkari főnök:

„Az osztrák kormány azt az álláspontot képviselte, hogy az egyes tartományokat csak az ún. „kapacitás”, ahogy a szakkifejezés hangzott, után lehet bevonni a szállításokba, és ehhez azokra az adatokra támaszkodott, amiket a tartományok politikai főnökeitől kapott…

A hadsereg főparancsnoksága a legnagyobb nyomatékkal igyekszik értésükre adni, hogy a csapatok az alultápláltság miatt elvesztik harc képességüket … Mindhiába. A szállítások nem emelkedtek.

Kétségtelen, hogy az az ellenállás, amely a haderő húsellátásával szemben Ausztriában kialakult, lényegesen hozzájárult a katonák teljesítőképességének és ellenálló erejének megrendítéséhez.

Alig hihető, hogy a tartományok, amelyeknek fiai nem ismerik a hazafias teljesítőképesség határait, azonnal érzéketlenné válnak, amint körzet állatállományáról esik szó…” ^[36]

1917 végéig a Monarchia hadiiparának teljesítőképessége nem csökkent számottevően a háború kezdetéhez képest, annak ellenére, hogy munkaerőhiány és a rosszul táplált fizikai dolgozók gyengesége negatívan befolyásolta a növekvő igények kielégítését. 1914-ben a szénbányászat 55 millió tonnát adott az iparnak, három évvel később a blokáddal okozott importkiesés miatt csak 2 %-kal kevesebbet. Vasércből 2,1 millió t helyett 3 millió t hagyta el a kohókat. Zökkenőmentesen működött a fegyvergyártás. Havonta átlag 100 000 puska, 3000 géppuska, 300 ágyú, 1,5 millió lőszer került le a szalagokról. A lőszergyártásban azonban a hiányzó színesfémeket vassal kellett pótolni. A haderő működését elsősorban a lokomotívok túlzott igénybevétele miatti károk korlátozták. A Monarchia 1914-ben 12 000, 1916-ban 16 000 mozdonnyal rendelkezett. Ebből átlagosan 9000 futott a vonalakon, télen azonban csak 6000-7000. A hadszínterek közötti távolságok, az óriási vasúthálózat és a sürgős igények növelték a javítási szükségletet. Gördülőanyagot nem lehetett zsákmányolni. Németországtól sikerült 600 mozdonyt kölcsönözni, és részben pótolni a szerelés miatt kiesett gépeket. A textil- és bőripar teljesítőképessége az igények alatt maradt. Anyaghiány miatt a haderőt nem sikerült ellátni a szükséges téli holmival – köpenyek, prémes bekecsek, gyapjú alsók –, de elegendő számú takaróval, csizmával, bakanccsal sem.^[37]

A caporettói áttörés következményei

1917-ben a központi hatalmak a keleti hadszíntéren értek el sikereket. Megszállták Romániát, Galíciában szétverték Bruszilov hadseregeit, Riga térségében visszautasították az orosz rohamokat. A pétervári forradalom radikalizálódott. A cári haderő összeomlott. Az új vezetésnek békére volt szüksége, hogy kiépítse hatalmi struktúráját. Németország stratégiai céllá emelte a kétfrontos háború végével ajánlkozó lehetőséget: növelni a megszállt területek nagyságát, és kimeríteni valamennyi erőforrását a nyugati hadszíntér harcaihoz. A Balkánon Bulgária fenntartotta az erőegyensúlyt. Franciaországban az eldöntetlen anyagcsaták után csak erővel lehetett biztosítani a megegyezéses békét. Ehhez stabilizálni kellett az Isonzó melletti frontot, legalább annyira, hogy a védelmi vonalak minimális létszámmal is tarthatóak legyenek. Az itáliai olasz offenzíváknak azért is véget kellett vetni, mert a szövetségesek között felbukkantak és megerősödtek a béketörekvések. Csak egy német győzelem biztosíthatta a reményt, hogy a központi hatalmak kitartanak az OHL stratégiai céljai mellett. Károly és II. Vilmos megegyezett egy, az Isonzó – front tehermentesítését célzó, közös csapásban. Ludendorff azonban a nyugati hadszíntéren várható, súlyos harcok miatt időben fel akarta készíteni csapatait, ezért csak egy 8 hadosztályból álló hadsereget adott segítségül az offenzívához. A kiegészítő, Dél-Tirolból induló, Conrádtól javasolt, ún. „harapófogó” hadműveletet elhúzódó küzdelemnek ítélte, ezért elhárította a részvételt. Utóbbi döntésével Károly is egyetértett. Az osztrák–magyar vezénylő tábornokok teljes joggal bíztak a sikerben, hiszen a német hadosztályok remekül fel voltak szerelve harci gázokkal, közelharc-eszközökkel, tüzérséggel, repülőkkel, a német katonai vezetésről pedig tudták, hogy a legapróbb részletekig kidolgozza a helyzethez alkalmazkodó haditervet. Károly és az AOK el akarta utasítani, hogy német vezérkar irányítsa a csapást. Végül Otto von Below porosz gyalogsági tábornok vezette a csapatokat.^[38]

1917 októberében az olasz hadvezetés Flitsch és Tolmein között nem számított támadásra a szinte járhatatlan terep és a felvonulási utak csaknem teljes hiánya miatt. Az áttörésre kijelölt, német és osztrák–magyar kötelékekből álló, 14. hadsereg hónapokon keresztül gyakorolta a támadó, magashegyi harcot a Karawankentől északra. A vezérkari tisztek elsőrangú szervezéssel, a roham előtti néhány hétben előrevonták a 60 km hosszú, rossz minőségű, meredek emelkedőkkel tarkított utakon a tüzérséget, és megoldották a lőszerszállítást. Közvetlenül a roham előtt az első osztrák–magyar védőövbe zárkóztatták fel a támadó erőket. Az első lépcsőben 5, a második és harmadik lépcsőben 3-3 hadosztály készült a négyórás tüzérségi előkészítést követő rohamra. A lövegsűrűség meghaladta a 100/km-t, a közvetlen célokat lövő aknavetők száma a 30-50/km-t, a gránátok mennyisége csövenkint 1000 db-ot tett ki, a gáz és brizáns töltetek aránya megfelelt a feladatnak. Az ellenséges árokrendszer minden 15 m-es szakaszát ötpercenkint érte egy közepes vagy nehéz gránát. A gáztámadás kezdetekor ideális időjárás uralkodott. A rohamozók a hibátlanul működő tűzhenger fala mögött – zászlóaljankint 200 m-es sávban, elől a rohamosztagok, mögöttük 2 század az első, 2 század a második ütemben, 5-5 hullámban – nyomultak előre. Az első olasz állás áttörése után a mélységi harcra felkészített parancsnokok és tüzérfőnökök jól irányították alárendeltjeiket. A Tagliamento eléréséig nem kellett módosítani a haditerv egyetlen pontját sem. Az üldözés sikerét azonban korlátozták a szétrombolt vasútvonalak és a folyók feletti átkelők, a hadihíd készletek, a gyalogságot szállító gépjárművek, a lovasság és a kerékpáros zászlóaljak hiányai. Az offenzív erők november 11-én kiértek a Piavéhez. Az olaszok 400 000 katonát, több, mint 100 000 puskát, 3000 löveget, 3000 géppuskát, 1700 aknavetőt vesztettek. Angol és francia erősítések nélkül kilátástalannak tűnt az ellenállásuk.^[39]

Egy olasz katonai különbizottság elemezte a caporettói kudarcot. A tábornokokból és vezérkari tisztekből álló testület megállapította, hogy az Isonzó mellett harcoló hadseregek a megelőző, 11 offenzíva során csak a támadó harchoz szoktak. Mereven ragaszkodtak az egyszer már elfoglalt vonalakhoz, akkor is, ha elégtelenek voltak az ellenálláshoz. Elől vonták össze erőik zömét, és nem készültek fel rugalmas védelemre. Az elemzők szerint a parancsnokok helyesen ismerték fel, hogy a hegyi harcban a kiemelkedő pontok birtokától függ a magaslati állások megtartása. Ugyanakkor lebecsülték a támadó tüzérség csapásmérő képességét, nagy erőkkel szállták meg az uralgó magaslatokat, ahelyett, hogy oldalról is védték volna a rajtuk kiépített erősségeket. Így a német és osztrák–magyar lövegek viszonylag gyorsan kilőhették őket, ezzel megroppantották az alacsonyabban futó védővonalak ellenállóképességét. Megállapították azt is, hogy az olasz hadvezetés nem látta el a katonákat biztonságos gázálarcokkal, a német gáztámadás emiatt rendkívüli pusztítást végzett a kiemelkedő pontok alatti, szélmentes hegyoldalakon és a völgyekben harcolók között. A testület óriási felelőtlenségnek minősítette, hogy a parancsnokok a 11 offenzíva sémájához ragaszkodva szorosan a megerősített helyek mögé vonták a tartalékok zömét, ezzel kiszolgáltatták a pihent csapatokat a tűzcsapásnak és a mozgó tűzhengernek. Nem jelöltek ki ellenlökésre erős csoportokat, sem a mozgásukhoz irányokat, járható utakat. Hiba volt az is, hogy az olasz tüzérség közvetlenül az első állás területén építette ki lövegállásait. Hiányoztak a védelem tűzrendszerébe illeszkedő váltóállások, amelyekből nemcsak a kiemelkedő pontokhoz vezető hegyoldalakat lehetett volna tűz alatt tartani, hanem valamennyi hegyoldalt és gerincet. Az olasz védelem csak frontális ellenállásra volt alkalmas, oldalazó tűzre nem, pedig a frontális védelemhez elegendő aknavető állt rendelkezésre, a lövegeket más célokra kellett volna bevetni. Súlyos tévedésnek bizonyult, hogy a gránátokat az első vonalak mögött, a lövegek közvetlen közelében halmozták fel, nem szétszórtan, nem mélyre ásott depókban. Katasztrofális következménnyel járt az „impedimenta” – kiszolgáló alakulatok, segélyhelyek, tábori kórházak, sütödék, vágóhidak, raktárak, szekéroszlopok, marhacsordák – előrevonása. A több tízezernyi, fegyvertelen katona az áttörés hírére pánik szerűen elözönlötte a Vicenza és Velence közötti, szűk terület kevés számú útját, az áradástól megduzzadt folyók hídjait. Nemcsak akadályozták a stratégiai tartalékok előrevonását, hanem fejvesztett menekülésükkel bomlasztották az intakt csapatok harcképességét is. ^[40]

Az olasz hadvezetés már október 28-án helyesen mérte fel a kibontakozó katasztrófát. Az alpesi fronton, a Brenta völgyétől a Dolomitokon át az Isonzó felső szakaszáig, több, mint 200 km-es védelmi vonalban, tucatnyi hadosztály harcolt. Az elemzés kimondta: ha az áttörő német és osztrák– magyar csapatok elérik a Piavét, és átkelnek rajta, akkor elvághatják a jól szervezett, harcképes hegyi hadosztályok visszavonulási útjait, és a csapatok menthetetlenekké válnak. A Piave-védelem a síkságon menekülő százezrek számára is létfontosságú volt. A hadvezetés ezért stratégiai defenzív-védelmi rendszert rendelt el a Brenta és a Piave között magasodó tömbön, a Grappán (1775 m), illetve a Piave mögött a Grappához csatlakozó, alacsony Montello (500 m) – háton. Az olasz vezérkar már 1916-tól műszaki munkákat végeztetett a térségben. A félig kész védelmi létesítmények megerődítése 1917 elején gyorsult fel. A költségvetés külön 50 millió lírát bocsátott a hadvezetés rendelkezésére. Luigi Cadorna tábornok, vezérkari főnök október 28-án, egy nappal a Monte Maggiore eleste és az alpesi front összeomlása után egy műszaki hadosztályt vezényelt a Grappára és a Montello – hátra, hogy november első napjaira fejezze be az erődítési munkákat, továbbá a rendelkezésre bocsátott osztagokkal hozzon létre a fő állások mögött 3 km-es mélységben egy további, hevenyészett védelmi övet.^[41] Az új, defenzív stratégia sikeréhez pedig az árkokba, hegyi állásokba parancsolta az Alpokból visszavont 4. olasz hadsereg maradékát. A szövetséges hadvezetés az elveszett katonák pótlásául egy 110 000 fős angol és egy 120 000 fős francia hadsereget vetett át néhány nap alatt a nyugati hadszíntérről 1000 löveggel, 100 angol és francia repülőgéppel és pilótával. Növelte ágyú- és lőszerszállítmányait, hadfelszerelést, autókat, élelmiszert küldött. Az olasz vezérkar pedig három hadosztályt irányított sürgősen a veszélyeztetett övezetbe és gyakorlatilag a több tízezer fős teljes tábori csendőrséget is, hogy a belőlük kialakított kordonnal fogja föl, akár a legbrutálisabb eszközök használatával, a menekülők százezreit. November 10-e után, amikor a német és az osztrák–magyar erők megérkeztek a Grappához, illetve a Piavéhez, már csaknem 400 000 olasz, francia, angol katona várta az átkelési kísérleteket. Az olasz vezérkar „fékező” csatákra szánta el magát. Átvette a kezdeményezést. A Grappa északi kiszögellése, a Monte Pertica (1552 m) hétszer cserélt gazdát.^[42]

Conrad – leváltása után az alpesi front parancsnoka – október végén személyesen igyekezett meggyőzni az uralkodót, hogy a front rövidülése miatt – a bevetett erők a Karni-Alpok és Isonzo felső szakasza, illetve a tenger között a korábbi 380 km szélesség helyett csak 140 km szélességben mozogtak előre – irányítson át sürgősen néhány felesleges, egymásba torlódó hadosztályt a Hétközség-felföldre, hogy a megzavarodott olasz erők vonalát áttörhesse Asiagótól délre, és csapást mérhessen a felsorakozó olasz tartalékokra. Állította, hogy a Piavén lehetetlen menetből átkelni, egy Asiago felőli azonnali és erős csapást pedig lehetetlen felfogni. Károly azonban tétovázott. Az AOK vezénylő tábornokai azonnal érveket kerestek a habozás igazolásához. Conrad csak tíz nappal később, november 9-én támadhatott igen korlátozott – 6 hadosztály – erőkkel, támogatás nélkül, akkor, amikor az Adige és a Brenta között már 12 olasz hadosztály várta a csapást. Szervezett védelembe ütközött, akárcsak másnap a Piavéhez kiérkezett osztrák–magyar és német erők. Conrad ekkor kelet felé, a Monte Meletta és a Grappa ellen akart támadni, hogy támogassa az északról dél felé, a Brenta és a Piave között előnyomuló, az alpesi olasz frontról menekülőket üldöző csoportosítást. Ismét visszautasítás volt a válasz, mert az uralkodó és az AOK elégnek tartotta a Dolomitokban győztes csapatokat a Grappa elfoglalásához. Az üldöző hadtest parancsnoka, Alfred Krauss tábornok, a völgyekben vívott harcok szakértője, hibás felderítői adatokra támaszkodva mélyen alábecsülte a Grappa jelentőségét. Az erőddé átalakított masszívum ellen mindössze egy lövészezreddel támadott, a Brenta és a Piave völgyében pedig egy-egy hadosztállyal akart áttörni dél felé. Alakulatai elvéreztek. Conrad csak november végén kapott erősítéseket és engedélyt a szárnyról végrehajtandó offenzívához. A francia–angol–olasz kötelékek jól harcoltak, együtt-működésük kifogástalan volt, a tél korán érkezett, az offenzívát támogató lövegek is és a lőszerutánpótló szekerek is elakadtak. Conrádnak mégis sikerült elsőrangúan megszerveznie két szárnyról indított rohamát. Elfoglalta a Monte Melettát (1827 m), kijutott a Brenta fölé tornyosuló hegyekhez, a Col del Rosso (1276 m), a Monte Sisemol (1244 m) és a Val Bella (1312 m) vonalához. Csapatai december 20-ig a Grappa lejtőin harcoltak. Be kellett látnia azonban, hogy „…a szándék, hogy a Grappa-masszívumot birtokba lehet venni, kilátástalan…”^[43]

A győztesek hatalmas mennyiségű élelmet zsákmányoltak. A katonák úgy vélték, hogy vérükkel megszolgálták a szerzett javakat. Elfoglalták a raktárakat, jól laktak a bőséggel talált ennivalóból, telepakolták a vonuló trénjeiket, a rabolt lovakat rabolt kocsik elé fogták és megrakták kenyérrel, rizzsel, száraztésztával, füstölt hússal, feltöltötték a mozgókonyhák raktereit, megtömték hátizsákjaikat és zsebeiket, elhajtották az állatokat. A maradékot elpusztították, nehogy a hadtápos tisztek óriási nyereségre tegyenek szert a hadiszállítókkal kötött üzletekben. A parancsnokok szigorú büntetésekkel fékezték a pusztítást, megtorolták a kilengéseket és sikeresen megvédtek néhány nagyobb ellátó központot. A hódítással 100 000 t lisztet, 20 000 t zöldséget, 200 000 t abrakot és 400 000 szarvasmarhát szereztek, amellyel február elejéig tudták táplálni csapataikat, illetve addig lemondhattak a hátországi utánpótlásról. Kozma Miklós huszárszázados:

„…Miért és mitől féljen az éhezéstől lövöldözéstől és gáztól megvadult ember, aki látja, hogy lehet fegyelmezetlen, hiszen semmi baja nem történik, legfeljebb tisztjei kapnak ki érte, kik viszont nem rendelkeznek a fegyelem eszközeivel. – A szó legszorosabb értelmében veendő, hogy olasz pincékben a kiütött oldalú boroshordók közt, a kifolyt embermagas borban megfulladt katonákat is találtak, pedig ez a bor hetekig elég lett volna egy hadseregnek. A konzervgyárak konzervjei tízezer számra pusztultak el, mert szuronyt döftek beléjük, csak azért, hogy megnézzék: kompót van-e bennük, vagy nyers főzelék? A németek mindent elvisznek, olyat is, amihez mi nem nyúlunk – de mindent értékesítenek, és ha már rekvirálnak, azt nemcsak kíméletlenül, de céltudatosan is csinálják. A német legénység parancsot kapott, hogy hetenként legalább egyszer küldjön haza élelmiszer-csomagot. Nálunk a postai szállítást eltiltották. A zsákmány javát a németek vitték el, mert mi ügyetlenek voltunk…” ^[44]

II. A Piave-front katonai jellemzői és az áttörés lehetőségei

Az olasz hadszíntér katonaföldrajzi jellemzői

Az osztrák–magyar csapatok a caporettói áttörés után mintegy 200 km-rel megrövidítették az Isonzótól nyugatra húzódó olasz frontot. Az itáliai hadszíntér 1918. január 1-jén a svájci határtól 226 km-es szakaszon alpesi hegyek között vezetett a Piave melletti Pederobbáig, majd 54 km-en keresztül a folyó partját követte a tengerig. A hadszíntér nyugati, a svájci határ és a Hétközség-felföld közötti, a Conrad hadseregcsoport 10. hadserege által védett 170 km-es részét a katonai szaknyelv „gleccserfrontnak” nevezte, bár az Adige folyótól a Hétközség-felföldet átszelő, és sávhatárként szolgáló Astico folyóig terjedő szakaszon nem tornyosultak óriáshegyek. Az Astico és a Piave közötti alpesi vonulatokat a Conrad hadseregcsoport 11. hadserege szállta meg. A Pederobbától a torkolatig húzódó 54 km-es folyóparton Boroević tábornagy hadseregcsoportja – északon, a Montello-háttal szemben a 6., az Arcade nevű helységtől a torkolatig az Isonzo – hadsereg sorakozott föl. A „Piave-front” az Astico folyótól, mint sávhatártól a 11., a 6. és az Isonzó – hadsereg által birtokolt területet jelezte. Ebből 56 km alpesi hegyek között, 54 km folyó mögött húzódott. A hadszíntér nyugati részét, a svájci határ és az Adige közötti térséget a Déli–Mészkő–Alpok, a Dolomitok gerincei, a gerincekből kiemelkedő, lekerekített vagy piramis alakú óriáshegyei töltik ki. A puszta kövek többnyire szegényes vegetációnak adnak helyet, mégis néhol 1400 m-ig megkapaszkodtak a lombos, 2000 m-ig a tűlevelű erdők, és 2500 m-ig a lankás felületeket beborították a hegyi legelők. A tektonikus törésvonalakkal elválasztott hegységeket óriási törmeléklejtők, tágas, hosszanti völgyek, meredek oldalú, keresztirányú szakadékok, szurdokok tagolják 2000 m-en felüli, magukban zárt platókra, amelyeken 2500-3800 m magas hátak, gazdagon csipkézett gerincek, égbeszökő, magányos kőtornyok ülnek. Az észak–déli, északkelet–délnyugati irányú „U” vagy „V” alakú törésvonalak, mint az Adige- és a Sugana-völgy, illetve a Belluno-medence egymástól jól megkülönböztethető részekre osztják az alpesi hadszíntérnek helyet adó térséget. A hosszanti völgyektől nyugatra, a háborúban „gleccserfrontnak” nevezett régióban sarkvidéki hegyekre emlékeztető, óriási magaslatok uralkodnak, ahol az extrém földrajzi és időjárási viszonyok között a katonáknak elsősorban a túlélésért kellett megküzdeniük, és csak másodsorban az ellenséggel. Az Ortler (3902 m), a Presanella (3556 m), az Adamello (3554 m) és a Judikarien (3462 m) csoportok gerincein, tágas jégmezőin a szembenállók már a háború kezdetén birtokba vették a kedvező, uralgó pozíciókat, és a háború végéig kitartottak ott. Az esztendő néhány későnyári hetében folytatott korlátozott és sikertelen hadműveleteik után hónapokig az elemekkel, a megszűnni nem akaró, orkánerejű hóviharokkal, a 15-20 m-es hóval, a lavinákkal, a mínusz 30-40 fokos hideggel, a tűzifahiánnyal, az éhséggel kellett viaskodniuk. A háborúban mindkét oldalon 30 000-30 000 katona esett áldozatul csak a hó- és a kőlavináknak (az összes veszteség harmada), ugyanennyi a magashegyi csapásoknak, a rettenetes hidegnek, a legyengülésnek, a betegségeknek, és összesen csak mintegy 50 000 főt követelt az állandó gyalogsági és tüzérségi tűz.^[45]

Az Adigétől a Belluno-törésvonalban zúgó Piavéig húzódnak Európa talán legszebb hegyei, a vörösbarna sziklatömbökkel, karcsú kőkatedrálisokkal, tűként égbetörő kőcsúcsokkal, szédítő falakkal formált Dolomitok keleti vonulatai, a Marmolata di Penia (3344 m), a Marmolata di Rocca (3309 m), a Tofana I. (3225 m), a Tofana II. (3244 m) és a Tofana III. (3237 m) hegyóriásokkal. A Dolomitokhoz csatlakozó Fleimstali-, Fassani-, Sexteni-Alpok, illetve a Cristallo-csoport erősen szabdalt, rendkívül változatos kőrengetegek, ahol szinte egymás mellett állnak jelentős magassági különbségű csúcsok, mint pl. a Predazzo (1014 m) és a Cima de Cece (2772 m), ahol a frontkatonák százainak kellett naponta megmászniuk terhükkel a 700 m-nél is nagyobb szintkülönbségeket. A földmozgások és az erózió sokmillió év alatt néhol hágókat, nyergeket alakítottak ki, amelyek később a közlekedést szolgálták, illetve a háborúban korlátozott célú hadműveletekre teremtettek lehetőséget, mint az 1600-2200 m magas Menghen-, Rolle-, Valparola-, Falzerego átjárók, a Fassa- és a Fleims-völgy, mindenekelőtt azonban a Belluno-medencét átszelő Piave, illetve a Dolomitok déli határán, a Val Suganaban zúgó Brenta partjai. A súlyos harcok közül az egyik legdrámaibb a Valparolát lezáró Col di Lana (2462 m) csúcs birtokáért zajlott: az osztrák–magyar védelmet az olaszok 1916. április 17-én a heggyel együtt felrobbantották. A támadókat azonban néhány száz méterrel hátrább a mélységben kiépített állások feltartóztatták.^[46]

Az Adige bal parti szőlőshegyei mellett emelkedik a Val Sugana törésvonallal határolt, szurdokkal szabdalt Lessini-Alpok 1500-2000 m-es platója. A Sugana – völgy függőleges falú hegyóriásai, mint a Monte Kempel (2295 m), a Mte Ortigara (2106 m), a Cima Dodici (2295 m) és a C. Undici (2228 m) képezik a Lessini–Alpok északi határát. A vonulat déli oldala lépcsőzetesen ereszkedik a 1000-1300 m-en fekvő, mély árkokkal részekre szabdalt Folgaria–Lavarone felföld felé. Az egymástól hegyi patakokkal elválasztott medence kis platóin modern osztrák–magyar erődök íve védte Trient városát, illetve teremtett lehetőséget csapatösszevonásokra a déli irányú offenzívákhoz. A felföldről indul szakadékos útjára a Brenta mellékfolyója a Frenzela és a sodró vizű Astico, amely a belé ömlő Posinával és az Assával tagolja a Lessini-Alpok dél felé lejtő hullámait. A tavaszi olvadásokkor, az őszi esőzésekkor megduzzadt hegyi patakok időtlen-idők óta mosták, darabolták a terephullámokat, és alkottak egy 30 km hosszú, 10 km széles, csupasz karszthátakkal, szurdokokkal, magányos sziklaszirtekkel tarkított medencét, az 1000-1500 m magasan fekvő Hétközség-felföldet (Sieben Gemeinden, Sette Communi). Az olasz, illetve az osztrák–magyar offenzíváknak teret nyújtó felföldön az Astico előbb igen meredek szurdokot vágott a sziklás-bozótos talajba, majd 1 km széles medencét alkotva tört magának utat a Brentáig. Az Asticóba ömlő Assa függőleges falú szakadékkal szelte át a platót, csak a Posina völgyénél ért ki 1-2 km széles, művelhető medencébe. A Posina nedves rétekkel borított kis völgyaljzatot vágott a felföld sziklás síkjába, a Frenzela mély, köves árkot mosott ki a karsztos talajból. A települések – Asiago, Gallio, Enego, Arsiero, Campolongo, Casteletto, Roncalto – elzárt, ladin közösségeknek adtak otthont, amelyek csak a háború előtt épített, Schióból Asiagóba vezető fogaskerekű vasút révén kerülhettek rendszeres kapcsolatba a síkságon élőkkel. A Hétközség-felföld déli peremhegyei alig 6-10 km széles, alacsony vonulattal választják el egymástól a medencét és az itáliai alföldet, a kiemelkedő csúcsok – Sasso Rosso (1198 m), Col del Rosso (1278 m), Kaberlaba (1222 m), Monte Cimone (1230 m), Monte Sisemol (1244 m) súlyos, több tízezer áldozatot követelő harcok színhelyei voltak.^[47] A Hétközség-felföld és az Adige völgye között, a Lessini-Alpok nyugati határán három hegyóriás – Pasubio (2236 m), Coni Zugna (1772 m) és Zugna Torta (1257 m) – emelkedik, amelyek birtoka nélkül áttörhetetlen volt az Adige völgyében húzódó, észak–dél irányú átjáró. 1918. március 13-án a komáromi utászok felrobbantották a Pasubiót a hegyet kitartóan védő olaszokkal együtt, a medence azonban átjárhatatlan maradt a Zugna Tortát és a Coni Zugnát megszálló olasz elitcsapatok, az alpinik szívóssága miatt. A Hétközség-felföldet keleten a Brenta szakadéka felett emelkedő masszívum, a Monte Meletta zárta. Az osztrák határ közelében álló kőrengeteget az olasz hadvezetés a hadműveletek kezdete előtt erődítette meg azzal a céllal, hogy egyszerre védje Asiago térségét és a Brenta-szurdokban vezető észak–déli irányú utat és vasutat.^[48]

A Piave hordalékával feltöltött Belluno-törésvonal és a Tagliamento felső szakasza között húzódik a meredek falakkal zárt, csupasz, úttalan Velencei–Alpok, amelynek 1800-2400 m-es fő vonulata Ampezzótól az észak-olasz síkság peremén emelkedő, karsztos középhegységekig nyúlik el. A Sugana-völgyből szakadékon áttörő, majd a Monte Melettát keletről megkerülő Brenta és a vele párhuzamosan folyó Piave közötti 18 km széles, 50 km hosszú sávot a Grappa masszívum tölti ki, amelyet a háború kezdetén az olasz vezérkar az alpesi front legfőbb védelmi támaszpontjává épített ki. Utakat vágatott a Pó-síkság felőli meredek lejtőkre, motoros vontatókkal és ökörfogatokkal vonszoltatta fel a hegyi állásokba a lövegeket, lövészárkokat és géppuskafészkeket robbantott ki a sziklákból, és betonnal erősítette meg őket. Különösen a Brenta szűk szurdokából illetve a Piave partján vezető, főközlekedési utak, illetve az északon közvetlenül emelkedő Monte Pertica (1552 m) és Monte Tomba (868 m) felé teremtette meg a hatásos tűz feltételeit.^[49] Az alpesi vonulatoktól, illetve^[50] a vonulatokat kísérő középhegységektől délre húzódik az olasz síkság, amelynek hullámaiba, vastag humusz talajába markáns partokat vágtak a tenger felé futó folyók. A mezőgazdasági művelésre kiváló földeken csatornák, a tenger közelében lagúnák rendszere táplálta elegendő vízzel a gabona- és a rizstáblákat, a gyümölcs- és szőlőültetvényeket.

A térség magaslatain óriási mennyiségű hó, jég halmozódott fel az idők során, amelyet telenként 15–25 m vastag hótakaró gyarapított. A szinte kimeríthetetlen fagyott víztartalék tavaszi olvadása, a déli lejtőkön gyakori, tartós és erős esőzések áradásokat idéztek elő. A megduzzadt folyók széles és sziklás-kavicsos ágyat ástak maguknak dél felé, és hordalékukkal töltötték fel a medencéket. Az Adige a róla elnevezett törésvonalban ereszkedik az olasz síkság felé. Termékeny, mintegy másfél km széles és 100 km hosszú völgye ősidők óta a fő összeköttetési vonalat jelentette a Brenner-hágó és Verona között a kereskedők és a hadvezérek számára. A folyó Bozen (Bolzano) városáig sodró vizű, 1–15 m magas sziklapartokkal zabolázott, 1–2 m mély és 30–60 m széles. Áradáskor szélessége eléri a 100–110 m-t is. Bozentól 2 km széles, meredek falú kísérőhegyekkel zárt medencében zúg Chiusa Venetáig, ahol partjai összeszűkülnek: a sziklás, néhány száz m-es völgyben csak az útnak és a vasútnak maradt helye. A szakadék után a folyó széles medencében lép ki a síkságra. Az Adige törésvonalához, a Dél-Tirol központjánál, a 195 m magasan fekvő Trientnél csatlakozik a mintegy 60 km hosszú, másfél km széles, 200–400 m szintmagasságú, nyugat–keleti irányban húzódó Val Sugana. A két törésvonal közötti részt mintegy 40 km széles, 1700 m magas vízválasztó tölti ki, amelynek keleti lejtőjén ered a sebes sodrású Brenta, vizével természetes útvonalat vágva Velencéből Bassanón át Trient, illetve a Brenner-hágó felé. A 1–5 m mély meredek, sziklás partok között, helyenkint 500 m széles, kavicsos ágyban zúgó, 0,5–2 m vízállású folyó a Sugana-völgy keleti végét záró hegyeket egy sötét, alig 200 m széles szakadékban töri át déli irányban a Pó-síkság peremén álló Bassano városa felé. A Val Suganát záró vonulat keleti lejtőjénél húzódik 50 km hosszan csaknem észak–déli irányban a Belluno-törésvonal, amelyet teljes egészében kitölt a Dolomitok északi csúcsai között eredő Piave hordaléka. A folyó Pederobbától északra 3–20 m széles, 0,3–2 m mély. Partjai szakadékosak, másutt sziklákkal, kavicsokkal feltöltöttek, néhol gátakkal szabályozottak. A Piave áradáskor átjárhatatlan akadály, mert a gázlókat elborítja a víz, a sodrás pedig rendkívül erős. Pederobbától délre 10–12, majd 20–30 m széles, mélysége meghaladja a 2 m-t. Kísérő vonulatai 500–150 m magasak, jobb partját Montellónál (500 m) meredek sziklafal szegélyezi. Montellótól a tengerig szélesen hömpölygő, hajózható a folyó. Partjait az áradási területen túl széles gátak szegélyezik. Alacsony vízállásnál is csak hidakon átjárható.^[51] Sajátos vonása volt a térségnek, elsősorban a Brentától nyugatra, az ivóvízhiány. A Brenta, illetve a hegyi patakok vizét csak filterezéssel vagy forralással lehetett fogyasztani, az olvadt gleccservíz káros anyagokkal volt tele, az erdő- és hóhatár közötti sávban pedig csak ciszternákban tárolt vagy málhásállatokkal felszállított ivóvízkészletekkel lehetett gazdálkodni.^[52]

Az alpesi zóna éghajlata zord, hideg, a tél 8 hónapig tart, a tavasz rövid, a nyár a völgyekben tikkasztó, a hegyekben és a felföldeken rendkívül szeszélyes. A nagy hőingadozások miatt gyakoriak a heves zivatarok, a zivatarokat kísérő, sűrű esők, a magaslatokon a jeges hózáporok. 1000 m felett a nappali és az éjszakai hőmérséklet között is nagy a különbség. A térség uralkodó áramlata a déli szél. Télen pusztító vadsággal jelentkezik a nedves, ködöt hozó, fárasztó sirokkó – a hegyekben a főn –, amely órák alatt képes eltüntetni a havat. Májustól októberig gyakori a tartósan és nagy erővel fújó bóra, amelynek széllökései meghaladják a 100 km-t is. Az észak felől érkező hideg téli szelek és a déli, csapadékos áramlatok találkozásakor a hegyekben hóviharok tombolnak, hatalmas mennyiségű havat zúdítanak a lejtőkre és a völgyekbe, megakadályozzák a közlekedést, előidézik a lavinákat. A katonáknak meg kellett tanulniuk, hogy a hegyekben 15-20 fős, szorosan zárt csoportokban, a csoportok legalább 50 m-es követési távolságokkal a legnagyobb csöndben közlekedjenek, a hóvihar kitörésekor pedig feltétlenül folytatniuk kellett a menetüket valamilyen lavinától-széltől védett helyig. Az alpesi zónától délre, az észak–olasz síkságon mediterrán éghajlat uralkodik enyhe téllel és termékeny nyárral.^[53]

A Déli–Mészkő–Alpok nagyobbik, osztrák részét 2000 m magasságig kiterjedt erdőségek borították, míg az olasz hegyek lejtői inkább bozótosak voltak. A Trient–Primolano általános vonal és az észak-itáliai síkság között Vicenza tartományban Asiago–Schio–Thiene–Marostica, a Belluno tartományban a Brentától keletre, Fronzaso–Feltre térségeiben húzódtak nagy erdők.^[54] A Déli–Mészkő–Alpok vonulatain csak az állattenyésztés és a bortermelés volt jelentős, a lakosság szűkös gabona- és zöldségellátásáról a termékeny völgyek gondoskodtak. Tirolban és Karintiában km²-ként csak fele annyi húst állítottak elő, mint Vicenza, Belluno, Treviso és Padova tartományokban. Olaszország gazdasági fejlettségét jelezte az is, hogy gabonafélékből 4-10-szeres volt a betakarítás hozama, szénából hússzoros az osztrák tartományokéhoz képest. A Piavétól keletre a vastag humusztakarónak köszönhetően gazdag gabona-, rizs-, szőlő- és szederföldek húzódtak kiterjedt, buja rétekkel váltakozva.^[55]

A délnyugati front ellátása szempontjából óriási jelentősége volt a vasúti összeköttetésnek. Az olasz védelmi rendszer sűrű hálózatra támaszkodhatott. A legészakibb, nagy csomópontok zavartalanul biztosították a személyszállítást és utánpótlást a kisebb teherelosztókon át a kirakodó- vagy végállomásokig. A Piavétól nyugatra fekvő, hegyi védelmi körletekhez közvetlen vonalak is vezettek, így Rochettóból Schión át Asiagóig fogaskerekű, Bassanótól a Brenta völgyében észak felé, a Piave jobb partján Trevisótól Bellunóig helyiérdekű. A tapasztalatok szerint állóháborúban egy hadsereg utánpótlásához naponta annyi 100 tengelyes tisztán katonai szerelvényre volt szükség, ahány hadosztálya volt a hadseregnek. Az olasz haderő alpesi fronton bevetett 35-40 hadosztálya, továbbá a szövetséges francia és angol alakulatok rendszeresen és időben megkapták élelmiszer- és lőszerkiszabatukat. Az esetleges offenzívákhoz szükséges többletigények kiszállítása vagy a csapatok átalárendelése sem okozhatott gondot.^[56] Az osztrák–magyar haderő kevés fővonallal rendelkezett. A hátországból a több, mint 200 km hosszúságú, alpesi frontot elsősorban a Brenner – hágón átvezető, Innsbruck–Franzensfeste között kétvágányú, majd tovább Bozen és Trient felé egyvágányú vasút látta el utánpótlással. A Dél-Tirolba érkezett csapatok és szállítmányok a „gleccserfront” felé használhatták még a Bozen–Kaltern és a Bozen–Meran–Mals mellékvágányokat. Trienttől keletre, a Brenta völgyében az ún. „Sugana-vasút”, a Primolánóig húzódó szárnyvonal biztosította a harchoz nélkülözhetetlen utánpótlást. Mind a Grappa előtti osztrák– magyar hadtestekhez, mint a Piave melletti hadseregcsoporthoz a Bécs–Semmering–Trient–Oderzo, a Tauern-hágó–Villach–Pontafel, a Klagenfurt–Görz–Udine nagyteljesítményű vasutakon érkeztek az erősítések, hadieszközök, amelyek részben szárnyvonalakon, részben a rendelkezésre álló közutakon juttottak tovább a csapatokhoz. Kiemelt jelentőségű volt a Piave völgyében észak felé, Feltréből Bellunóba vezető pálya, illetve a Franzensfestéből Villachig tartó, hegyektől védett harántirányú összeköttetés, a nagy átcsoportosításokra alkalmas Puster–völgy és a völgyben húzódó vasút.^[57]

Elsősorban az alpesi régióban felsorakozott hadseregek tüzérségi ellátása jelentett óriási feladatot, amelyet a legvégső erőfeszítéssel sem lehetett teljesíteni. A Brennertől nyugatra mindössze két, tábori lövegek számára is használható út kötötte össze a magas hegységet az olasz síksággal, illetve biztosította az utánpótlást a csapatoknak: az egyik Ortler- és a Presanella – csoport között haladt át a Tonale-hágón, a másik a Judikarient szelte át Lardaro felé. Észak és dél között a legjárhatóbb az Adige-törésvonal volt, hiszen a folyó mindkét partján kiépített út vezetett, a Garda-tó két partján ugyancsak. A Hétközség-felföldet Trienttel azonban csak egy meredek lejtőjű, tábori lövegekkel is járható szerpentin kötötte össze, amelyet az Adige felőli oldalról a Coni Zugna és a Zugna Torta, a másik oldalról a Pasubio fogott közre. Trientből út vezetett a Folgaria–Lavarone kis medencébe is, ahonnan mind Asiago, mind Arsiero felé biztosított volt az összeköttetés. A Suganavölgyből is kígyózott egy meredek szerpentin a peremhegyeken át a Hétközség-felföldre, amelyen ökörfogatokkal ágyúkat is lehetett vontatni. Kedvezőbb volt az észak–déli összeköttetés a Brenta és a Piave völgyében: a nehéz járművek a két folyó mindkét oldalán közlekedhettek. A hegyek között felsorakozó erők számára külön gondot jelentett a hadianyagok feljuttatása a kirakodóállomásoktól vagy utaktól a hegyi depókba.

A terület közútjai részben megfeleltek az utánpótló oszlopok és a menetelő kötelékek igényeinek, sőt közöttük gyakoriak voltak az aszfaltozott burkolatúak is, bár lejtésük és simaságuk miatt a lovak csúszásveszélye korlátozta a használatot. A járható közlekedési vonalak többségét azonban kiépítetlenség, gyakori szűkületek, meredek emelkedők, hirtelen ereszkedők jellemezték. Akadtak másfél m-nél keskenyebb utak is, amelyeket a szekerek csak műszaki segítséggel tudtak igénybe venni. Az országos járművek pedig legfeljebb három mázsa terhet szállíthattak, és a meredek szakaszokon csak előfogattal kapaszkodhattak fel. Így hosszú, nehezen rendezhető oszlopaik miatt inkább akadályozták az ellátási igények teljesítését. A csapatok menetidejét befolyásolták az emelkedők, a magasságok, az utak szélességei. A részben hegyi menetekben gyakorolt kötelékek napi teljesítménye, 1000 m szintkülönbség mellett, elérhette a 6-8 menetórát is, de igen elnyúlt alakzatban, számos pihenővel, torlódással. Egy hadosztály oszlopának a hossza meghaladta a 40 km-t is, feltéve, ha a parancsnokok megkövetelték a legszigorúbb menetfegyelmet.^[58]

A legkönnyebb osztrák–magyar üteget – 4 db 7 cm-es hegyi ágyú – 35-40 málhásállat cipelte lőszerrel együtt, a 10 cm-es hegyi taracküteg négy lövegét azonban többnyire csak szétszedett állapotban, málhásállattal vagy előfogattal, a nagyobb kaliberűeket pedig a meredek utakon – külön a csövet és a lövegtalpat – szánokon, drótkötélpályákon vagy kocsitengelyeken lehetett mozgatni a hegyi állásokig. A hadtestek rendelkeztek – papíron – teherautóoszlopokkal is a vonatatáshoz és az utánpótláshoz. A kevés autó miatt azonban a hegyekben a fő terhet az ökör- és lófogatok szállították. Állásharcban egy tüzérdandárral megerősített hadosztálynak napi ellátásához, az élelem, lőszer, technikai anyagok hegyi depókba való feljuttatásához legalább 400-500 szekérre, vagy hiányuk esetén még több kordéra, málhásállatra volt szüksége, a depókból az állásokban harcolók közti szétosztáshoz további málhásállatokra. Offenzíva előtt – a felkészülési idő a hegyek között 8 hét – a szállítási igények az állásharc szükségleteinek többszörösét tették ki. A bevetendő erők, illetve a hadianyag összpontosítása, a támadók tüzérségi, műszaki, utánpótlási igényeinek teljesítése rendkívüli nehézségeket okozott. Az útsűrűség alapján a Garda-tótól nyugatra, a gleccserfronton, csak a kevés átjárónál lehetett korlátozott célú hadműveletet indítani, amelynek azonban alig volt katonai realitása. Nagy kötelékek csak a Garda-tó két partján, vagy az Adige menti utakon mozoghattak vagy bontakozhattak szét, és a nehéztüzérség (30,5., 28., 21 cm.) mozgását sem korlátozták akadályok. Az előremozgási terepet azonban a legmodernebb, forgó páncéltornyos olasz erődök rendszere, illetve a kísérő hegyeken – Zugna Torta, Coni Zugna, Pasubio – felállított ütegek sora zárta le. A magaslatok birtoka az átjáró birtokát is jelentette.^[59]

Az Adigétől keletre fekvő Hétközség-felföld, ahol 1916-ban már kudarcba fulladt egy offenzíva, katonaföldrajzi szempontból igen nehéz terepnek számított. Ugyanakkor jelentős előnyöket is kínált. A sziklasorokkal feltört és sűrű erdőkkel borított, karsztos vidék viszonylag egyenletesen emelkedett a déli peremhegyek felé. Alkalmas volt hadseregek szétbontakozására, előremozgásra, az átszegdelt terület jobban kedvezett a támadóknak, mint egy belátható, jól tűz alatt tartható terep, a déli peremhegyek alig néhány km szélesek voltak, áttörésükkel ki lehetett jutni az olasz alföldre, ellentámadás esetén a peremhegyeken az állásharchoz kedvezőbb pozíciókat lehetett elfoglalni. Végszükség esetén vissza lehetett vonulni a háború előtt kiépített osztrák–magyar erődvonal, és a Folgaria–Lavarone közötti állások mögé. Egy, az Alpesek felőli, déli irányban tervezett offenzíva lehetőségéről Krauss tábornok, az Isonzótól a támadók jobbszárnyát vezénylő és a Dolomitok keleti vonulatait megtisztító hadtestparancsnok adott elemzést:

„…A következő offenzíva hadműveleti célját, az olasz haderő szétverését a Garda-tó két oldalán lehetne elérni, elvágva az olaszokat a hátországtól. Egy Asiagón, esetleg még keletebbre, a Brentán túli csapás, a legjobb esetben is az ellenséget csak a visszavonulási utakra kényszerítené, ezért döntést nem lehetne kicsikarni. A Brenta és a Piave közötti támadáshoz nem épültek ki összeköttetési vonalak, ezért kizárt, hogy nagy csapattestek mozogjanak, és ellátásuk sem biztosított. A tüzérséget talán állásba lehet juttatni, sőt az első tűzcsapáshoz még a lőszert is előre lehet vonni, az áttörő csapatokat azonban a lövegek éppúgy nem követhetik, mint a harceszközöket és élelmet szállító oszlopok. A síkságra kijutva, mozgó tüzérség és lőszerutánpótlás nélkül a gyalogság tehetetlen. Ugyanez érvényes az Asiago irányú támadásra is, ahol ugyan vannak utak, ezek azonban a hegyekben könnyen rombolhatóak. Ráadásul az utánpótlás vasúton jut el Trientbe, ahonnan a saját szállító eszközeink nem képesek a terhet felzárkóztatni…” ^[60]

Az olasz védelem fő vonásai és egy offenzíva esélyei

Az olasz hadvezetés a caporettói vereség után röviddel helyreállította a fegyveres erők hadrendjét. Az első lépcsőben 5 hadsereget – 14 hadtest, illetve 35 gyalog-, 4 lovas-, 1 mesterlövész (Bersaglieri) hadosztály és 6 alpesi vadász magasabb egység – sorakoztatott fel, tartalékban két hadsereget. Minden hadosztályhoz 1 tüzérezred – 3 osztály 3-3 könnyű üteggel, ütegenkint 6 csővel és egy közepes vagy nehéz osztály 2 üteggel, 2-2 csővel –, illetve egy műszaki és egy törzsszázad tartozott. Létszáma: 430 tiszt, 15 963 fő, 2693 ló, 204 géppuska, 58 löveg. A hadtest 2 vagy több hadosztályból, egy Bersaglieri-, egy lovas-, egy tüzérezredből, egy nehéz tüzércsoportból, telefonos, műszaki és ellátó részlegekből állt. Állománya 2 hadosztállyal: 1100 tiszt, 38 150 katona, 8 814 ló, 60 hadtest – közvetlen löveg. A két alárendelt hadosztály tüzérségével együtt 176 cső.^[61]

Az olasz hadvezetés a katonai különbizottság ajánlásait és a nyugati hadszíntér tapasztalatait felhasználva 1917 végétől mélyen tagolt, rugalmas védelmi rendszerre tért át. Az általános séma szerint a peremvonalat többsoros drótakadályok, közöttük szögesdróttal befont és aknákkal biztosított sodronykötelek jelezték. Az akadályok előtt előretolt figyelő őrsök, az osztrák–magyar parancsnoki telefonokat lehallgató híradó csoportok, biztosító részlegek települtek, hogy idejében jelezzék a meglepetésszerű támadásokat. A kirendelt katonáknak a rohamok előtti tűzcsapások idején is el kellett látniuk a szolgálatukat, csak az előrelendülő ellenség láttán vonulhattak vissza. Az akadályok mögött húzódott a mintegy két km széles, első harci zóna első állása – 500 m-es sávban –, amely kettő-négy párhuzamos lövészárokból és összekötő árkokból állt. A második állás két-három árka a zóna utolsó 500 m-ét foglalta el. A két sávot egy km széles, akadályokkal, géppuskafészkekkel, támpontokkal, óvóhelyekkel, aknavető kilövő helyekkel, előrejutási terepszakaszokon megerősített körletekkel teli, köztes térség kötötte össze. A második állás mögé települtek a hadosztálytüzérség könnyű és közepes lövegei, az elől védő ezredek legszükségesebb „impedimenta” részlegei. Az újabb akadályok hálózata után kezdődött a második harci zóna, állásokkal, köztes térséggel, tüzérséggel, kiszolgáló alakulatokkal.^[62] A hadosztályok 12 zászlóalja egyharmad-egyharmad arányban szolgált egymás mögött, az ezredek egymás mellett az első állást foglalták el, vagy tartózkodtak a második, a készültségi állásban vagy pihentek. A hadosztályok géppuskáinak nagy része az első harci zónába települt, a zászlóaljak 12-12 géppuskája és a kezelőszemélyzet cserélődött. Védelemben a hadtestparancsnokság és a hadtest közvetlenek hónapokon keresztül a helyükön maradtak. Csak a hadosztályok váltották egymást.^[63]

A hosszú ideig tartó védelmi harc alatt a magasabb egységek parancsnokai több helyütt lemondtak a séma szerinti, megszakítás nélküli vonalakról. Az ellenséges pergőtűz a lövészárkok jelentős részét gránáttölcsérek halmazává rombolta, a szívós ellenállás lelke az épen maradt, a köztes térséget behálózó tüzelőállások sora maradt. Az árkok a biztonságos közlekedést szolgálták. Felértékelődtek a harccsoportok – többnyire félszakaszok, könnyű és nehéz géppuskákkal, aknavetőkkel, lángszórókkal, kézigránátvetőkkel, tüzérségi figyelőkkel, híradókkal –, amelyek század – zászlóalj körletekké szerveződtek. Kiemelkedő szerephez jutottak a köztes térségek. A nem belátható mélységi zóna védettebb volt az ellenséges tüzérségi tűztől. Az egymásnak tűztámogatást nyújtó géppuskafészkek, támpontok, ellenállási terepszakaszok hálózata módot nyújtott a betört ellenséggel szembeni, rugalmas védekezésre, tartalékok bevetésére. A magasabb egységek parancsnokai a helyszínen dönthették el, hogy az első állásban fogják-e fel a szembenállók támadását, vagy a biztosítók kivételével visszavonulnak-e az előnyomulók elől a második állás előtti köztes térségbe, ahol az osztrák–magyar tüzérség már csaknem hatástalan, és egy támadási kísérlet után ellenlökéssel-ellencsapással állítják vissza az eredeti helyzetet, vagy offenzíva esetén kiürítik-e teljesen az első zónát, izolálják és oldalazó tűzzel semmisítik meg a felbomolva előrelendülőket.^[64] A hadszíntér alpesi frontjának legfontosabb szakaszán, a Hétközség-fennsíkon a parancsnokok csak korlátozottan élhettek a második vagy harmadik lehetőséggel, mert az első árok és a felföld déli peremhegyei között alig 4-5 km volt a távolság, az utolsó gerincek mögött pedig kiszolgáltatottan feküdt az észak–olasz síkság. A hátrányt az olasz hadvezetés nagy erőkkel csökkentette: a Hétközség-felföldön első lépcsőben a teljesen feltöltött 6. hadsereget – 7 hadosztály, ebből 1-1 angol és francia – vetette be, több, mint 1000 löveggel. Az Astico és a Brenta közötti, ellenállási vonal centrumát védő XIV. angol és XII. francia hadtestek első lépcső hadosztályai mögött további 2 angol és 1 francia hadosztály sorakozott fel a Piave-front tartalékának részeként. A 6. hadseregparancsnok kötelékeivel és műszaki századaival a peremhegyekig húzódó 4-6 km-es mélységben 7 állást létesített, lemondott a megszakítás nélküli lövészárkokról – az első állás kivételével –, helyettük szívós védelemre alkalmas, ellenséges tüzérségtől alig megfigyelhető és bombázható, mohával álcázott támpontrendszert hozott létre. A támpontokból szakasz–század–zászlóalj ellenállási körletek alakultak, őket erősítették a könnyű géppuskák, míg a védelem gerincét képező nehéz géppuskák sakktáblaszerűen települtek a támpontoktól különálló fészkekben. A Hétközség-fennsíkon védő parancsnokok arra készültek, hogy harcban hagyják a technikát érvényesülni, a katonákat a végső erőkifejtéskor vetik be. A géppuskák különösen ott jutottak szerephez, ahol az erősen átszegdelt terep miatt a tüzérség oldalazó tűzhatása kevésbé érvényesült. A felföld jelentős részét, az ÉNy–DK irányú Astico és a belétorkolló É–D irányú Assa melletti mintegy 3 km széles, kopár, illetve ligetes sávot, valamint a Brenta jobb partján elterülő, 4 km-es fátlan területet kivéve, csaknem 20 km széles, 4-6 km mélységű, tűlevelű erdő borította. 1917. december vége és 1918. június közepe között az angol és francia csapatok és az olasz műszakiak munkája eredményeképp az erdő a Piave-frontnak a Grappa melletti, másik nagy védműve lett. A felderíthetetlen területet behálózták a természetes akadályok, a fák közé kihúzott érintésre robbanó szögesdrótkötegek, támpontrendszerek, géppuskafészkek, aknavető állások, lángszórós rajok fedezékei, 15 m mély óvóhelyek, az erdő közepén emelkedő Mt Lemerle (1224 m) betonerődjei, sziklákból emelt sánc-vonalak, tüzérségi tüzelő és váltóállások. Az erdő mindent rejtett. A legkiválóbb osztrák–magyar tüzérek sem tudták telitalálattal kilőni a védelmi elemeket, csak a lőszert pocsékoló tömegtűz véletlen hatásaiban bízhattak. Egyedül a gáztámadással lehetett megsemmisíteni az élőerőt, az olaszok azonban kicserélték a gázálarcokat, az előretolt telefonlehallgatók pedig pontos információkat szereztek a gáztámadások kezdetéről.^[65] A felderíthetetlen erdei védelmet csak megkerülni lehetett, szemből elsöpörni nem. A medence nyugati szegélyén, az Astico–Assa partmenti, kopár részein elvileg be lehetett törni Arsiero városa felé, az olasz harci zónák mélységébe. Az első rohamozó lépcsőnek ehhez birtokba kellett vennie az olasz peremvonal felett uralkodó Sculazzon (1100 m) magaslatát, és kikapcsolni a hegyi állásokat oldalazó tűzzel védő ellenséges lövegeket.^[66] A Hétközség-felföld keleti, Brenta menti, kopár részét hegyi állások biztosították a Mt di Val Bella, Col de Rosso, Col d’Echele (1108 m) csúcsain, illetve a peremvonallal csaknem párhuzamos Frenzela-szurdoktól délre a Mt Melago (1827 m) és Cm Ecker (1366 m) magaslatain. Az uralgó pontok birtoka lehetővé tette, hogy az olasz tüzérség nagy távolságból állandó tűzzel árassza el az osztrák–magyar előrevonási utakat, terepszakaszokat, összpontosítási körleteket, lőszer- és élelmiszer-depókat. Ugyanakkor a 6. olasz hadsereg e kopár térségen számos megtévesztő tüzelőállást, fedezéket létesített, hogy a repülőfelderítés utáni tűzcsapások kíméljék a bevetett erőket és eszközöket. A Brenta jobb partján védő hadosztályokat hatásosan tudták támogatni a Grappára telepített lövegek is. A 6. hadsereg tartalékainak gyors bevetését, utánpótlását szolgálta a Hétközség-fennsíkra vezető fogaskerekű, és a Brenta völgyében észak felé futó Padua–Bassano–Val Sugana vasút, továbbá a jelentős számú teherautóból álló szállító lépcső.^[67]

A Grappa-masszívum, egy 1775 m magas, légvonalban 18 km széles, a Brenta és a Piave folyóval határolt tömb, az itáliai hadszíntér legfontosabb erődítménye volt. Az 1917-ben a folyóközbe rendelt műszaki hadtest kivezényelt munkásokkal és a védelemre rendelt katonákkal jó munkát végzett. Dél felől teherautók számára is járható út vezetett fel a tetőig, amelyen motoros vontatók, ökörfogatok vonszolták fel a nehéz lövegeket. Az ágyúk, tarackok zöme földalatti, bombabiztos kavernákba települt, amelyeket földalatti járatok kötöttek össze. A Grappa fennsíkján két hatalmas erőd épült. A masszívum keleti lejtője és a Piave között, a Montello-hát felé, 5 km mélységű lövészárokrendszer létesült, a házcsoportok megerődített támpontokká változtak. A Grappa alacsony előhegyei – Mt. Tomba, Mt. Spinuccia (1305 m), Mt. Raniero (1246 m), Col Moschin (1278 m) – messzehordó lövegekkel védett megerődített körletekké épültek ki, mögöttük 2-3 harci zóna húzódott 4-6 állással. A két folyó közötti front íve meghaladta a 20 km-t. Az erős védelmi rendszert a 4. olasz hadsereg 7 hadosztálya szállta meg, mintegy 1000 löveggel, a hadsereg mögötti tartalékok a Padua–Bassano vasúton vagy teherautókon órák alatt a veszélyeztetett szakaszokra érkezhettek. A Grappa áttörhetetlen bástya volt, erejét egyedül a francia Verdunhoz lehetett csak mérni. A hadseregparancsnok az első állásokban készült felfogni az offenzívát.^[68] Conrad von Hötzendorf tábornagy, az alpesi hadseregcsoport parancsnoka egy esetleges offenzíva végrehajtásakor a Brenta és a Piave közötti támadást csak azért tartotta problematikusnak, mert az olasz peremvonalakhoz igen rossz, és a Grappáról, illetve az előhegyekről jól tűz alatt tartható utak vezettek. Kevés módot látott a saját közepes és nehéztüzérség összpontosítására, csapatok gyülekeztetésére. A Grappa és a Piave közötti szakaszhoz vezényelt XV. osztrák–magyar hadtest parancsnoka egyéb okok miatt is szkeptikus volt a sikert illetően. Ő is hiányolta a fedezékek rombolásához nélkülözhetetlen közepes és nehéz lövegeket, ugyanakkor számításai szerint a sávjában álló előhegyek birtokba vételéhez, a legkedvezőbb feltételek esetén is, legkevesebb 15-16 órai harcot látott szükségesnek. A napi harcidőt 17 órában számolta. Az előhegyek után pedig még hadtestére várt a Grappa keleti lejtőjének megrohamozása. Előnynek számított egy sikeres gáztámadást, hátránynak egy olasz ellentámadást. Összességében a Grappa elleni hadműveletet kérdéses vállalkozásnak ítélte.^[69] Conrad az alpesi offenzívára készülve igyekezett megnyugtatni tábornokait és vezérkari tisztjeit. Saját ismereteire és a caporettói tapasztalatokra hivatkozva állította, hogy az olasz állandó erősségek, néhány elenyésző kivételtől eltekintve, korábban semmilyen módon nem akadályozták döntően az osztrák–magyar támadó tevékenységet. Csekély értékű építményeknek nevezte őket, amelyek elégtelen páncélos erővel, gyenge betonfedéllel rendelkeznek, és feltételezte, hogy csak rövid ideig tudnak ellenállni az osztrák–magyar tüzérségnek. Véleménye szerint az olasz erődítési kísérletek 1917-ig hadászati kudarccal jártak, a hegyek közötti erődvédelem néhány sikere csak a parancsnokok helytállásának volt köszönhető. Végül kimondta: elképzelhető, hogy tanultak a kudarcokból. Az offenzívára induló csapatoknak számítaniuk kell arra, hogy néhány permanens erősség ki lett egészítve kavernákkal, de a támadók tökéletesen kiépített erődrendszerrel nem fognak találkozni.^[70]

A Grappától délre fekvő Montello-hátat Kelet felé elsősorban a tavaszi olvadásoktól és esőzésektől megáradt Piave védte, amelynek közvetlenül a víz felőli partja meredeken emelkedő, egymáson fekvő sziklateraszokból állt és uralkodott mind a túlsó parton alkalmas gyülekezési körletek, mind az erőszakos átkelésre alkalmas helyek felett. A Montellóra rendelt 8. olasz hadsereg 3 hadosztálya elsősorban a peremen koncentrálta erőit, amelyeket jelentős számú tüzérséggel erősített meg, továbbá mintegy 5-6 km mélységű védelmi rendszert szállt meg. A kiemelkedő pontokon épült erődökbe géppuskákkal és gyorstüzelésű ágyúkkal támogatott harccsoportokat telepített, amelyek biztosító vonala mögött közepes és nehéz ágyúkból, tarackokból álló tüzérösszpontosítást hozott létre. A lövegeknek oldalazó tűzzel, a kijelölt bombázó repülőgépszázadokkal együttműködve kellett megakadályozniuk az erőszakos átkeléshez gyülekezést, szétverniük az erőszakos átkelők pontonjait, egy esetleges hadihíd-építést. A parancsnokok rugalmas ellenállásra kaptak felhatalmazást. Az osztrák–magyar támadás kezdetekor a peremre épített védővonal kivételével kivonhatták katonáikat az előtérből. Esetleges áttöréskor az első állásba jutottakat a szomszédoknak kellett izolálniuk, a tüzérösszpontosításnak zárótűzzel kellett megakadályoznia mind a hídfő kiszélesítésére tett kísérleteket, mind a mélységi zónába betörtek előrehaladását, a tartalékoknak pedig a keskeny zónába szorított ellenség ellen kellett erős csapásokat mérniük. A Montello-hát olasz védői műszakilag jól kiépített harci zónákkal, tüzérösszpontosítással, rugalmas mélységi küzdelemre előkészített tartalékállásokkal készültek az ellenséges offenzíva fogadására.^[71]

A Piave alsó szakaszán a 3. olasz hadsereg 6 hadosztálya szállta meg a harci öveket, illetve a mellékfolyók – Méolo, Vallio, Sile – partjainál épült erődöket. A 3. hadsereg rugalmas védekezésre készült. A Hétközség-felföldtől a tengerig húzódó Piave-front első lépcsőjében felsorakozott négy olasz hadsereg mögött, közvetlenül, 9 hadosztály állt tartalékban, közöttük a Hétközség-fennsík angol és francia hadosztályát támogató, már említett 2 angol és 1 francia hadosztály. Vasúton, fogaskerekű vasúton, teherautókon bármikor előrevonhatóak voltak a Padua és Vicenza térségében álló olasz főparancsnokság stratégiai tartalékai is, a 9. hadsereg 11 hadosztálya.^[72]

A Piave-fronttól nyugatra, a svájci határig húzódó, magashegyi terepen – az ún. „gleccserfronton” – a 2. olasz hadsereg nem számolt offenzívával. A 3500-4000 m magas Ortler – Presanella – Adamello – Judikarien óriásain át nem lehetett nagy katonatömegeket mozgatni. A Garda-tó és az Adige medencéjében modern, páncéltornyos erődök és kiépített harci zónák torlaszolták el az utat, az Adige és a Hétközség-felföld között pedig magashegyi állások zárták le az átjárókat. A svájci határ és a felföld közötti 2. olasz hadsereg 12 hadosztálya és 6 alpesi vadász magasabb egysége megbízhatóan ellenőrizte a frontot.^[73] A Hétközség-felföld és a Piave közötti olasz, angol, francia erőkkel védett alpesi frontot sem lehetett a caporettóihoz hasonló módon, valamelyik gyenge ponton áttörni, mert nem volt gyenge pontja. Más okok is szerepet játszottak az áttörés illuzórikusságában. A katonai kötelesség elmulasztása miatti, a Monarchia katonai vezetőivel szembeni parlamenti vizsgálat folyatói a bécsi képviselőháznak adott 1921. november 11-i jelentésükben többek között kimondták:

„…1918 első felében minden anyagi eszközből kevés volt, pedig a keleti fronton szabaddá váló, nagy kötelékek átmeneti megkönnyebbülést okoztak. Az olaszok velünk szembeni, fegyverszámban, lövegek tömegében, lőszerdotációjában meglévő fölényét mégis csak nehezen tudtuk kiegyenlíteni az áttörési terepszakasz szűkítésével és a bevetendő erők összpontosításával. A harceszközök és segédeszközök kiegyenlítéséhez szükséges előrevonási utak és állások kiépítése pedig lehetetlen volt a teljesítőképes munkaerő hiányai miatt. Az akkori harceljárásokban különösen hatásos gázlövedékek alkalmazását a technikailag alacsony szintű, gyenge kémiai iparunk korlátozta. A szállítási viszonyokat különösen rossznak kell minősítenünk. A nagy felvonulást, amely mintegy három hónap alatt az offenzívához szükséges erők és eszközök összpontosítását oldotta volna meg, csak fővonalakon lehetett végrehajtani, amelyet jelentősen akadályozott a szénhiány, a lokomotívok állandó javítási igénye, a vagonok hibái, a szolgálattevők hanyagságai. A vasúti szállítás az egyik krízishelyzetből a másikba zuhant. A szállítási helyzet különösen Dél-Tirol felé volt kedvezőtlen, mert itt a forgalomért felelős civil és katonai szervek teljesítményét lehetetlen volt tovább fokozni. Az egyetlen Dél-Tirolba vezető vonalat Franzensfestén át Bozenbe azok a szerelvények kötötték le, amelyek a bozeni hadsereg (a 10. hadsereg/a szerző) fenntartását és utánpótlását szolgálták. Ezért ki kellett zárni az offenzívához szükséges felvonulás dél-tiroli szállításait, ha intenzív, tehát rövid idő alatti összpontosításról lett volna szó. A felvonuláshoz a Pontafelen és Görzön át a velencei síksághoz vezető olasz vasutak teljesítményét növelni lehetett…” ^[74]

Kevés esélye volt annak az osztrák–magyar vezérkar által táplált reménynek, hogy a támadók az első napi lendülettel folyóátkelést hajthatnak végre, birtokba vehetik az olaszok első harci zónáját, és kijutnak a tüzérségi sávba. Még reménytelenebb illúzió volt az az elképzelés, hogy a felföldön bevetett csapatok az áttörés után napok alatt elérik a közelebbi célt, a déli peremhegyeket, és a tartalékokkal betörhetnek az olasz síkságra.^[75] A monarchia első lépcső hadosztályai, különösen a 11. hadsereg csapatai tapasztalatokat szerezhettek az olasz védelem szívósságáról, az ellentűzcsapások hatásairól, amelyekkel megtörték a fontos pozíciókért folytatott osztrák–magyar kísérleteket: 1917. novemberben a Grappán, decemberben a felföldön, 1918. januárban a Mt Val Bella–Col del Rosso–Col d’Echele vonalon, majd a Frenzela-szurdokban, márciusban az Assa-völgyben. A 11. hadsereg az 1917 november és 1918 március közötti eredménytelen harcokban 51 800 főt veszített úgy, hogy a hadosztályoknál a nyugalmi periódusokban havonta csak mintegy 900 fő halt meg, került fogságba, vagy szenvedett súlyos sebesülést.^[76]

Az alpesi hadszíntéren az ellenséges tűz mellett természeti veszélyektől is szenvedtek a katonák. Kőomlás, lavina, csúszós hegyoldal, robbanástól kiszakadt fák, sziklatörmelékek, figyelést akadályozó köd, hirtelen viharok, villámcsapás, rettenetes hideg, kifűthetetlen pihenőhelyek, menetben és heves harcban levegőhiány ugyanúgy hozzájárultak a veszteségekhez, mint a küzdelem. A magashegyi viszonyok a csapatoktól a tűrő- és teljesítőképesség maximumát követelték meg. Az önfenntartási ösztön ugyanakkor növelte a parancsnokokkal szembeni bizalmat, akik tudásuk és tapasztalataik segítségével enyhítették a veszélyek közvetlen hatásait. 1918 júniusáig az alpesi fronton a szembenállók csaknem ugyanazokban a lövészárkokban foglaltak tüzelőállást, ahol 1917 karácsonyán, a kifulladt offenzíva után megkapaszkodtak. Magashegyi harcokban előnyt jelentett a gerincvonalak birtoka, ahonnan be lehetett látni az előterepet, ahol a szél elfújta a gázt, amelyet nehezen lehetett megközelíteni, amelyről le lehetett kaszálni a támadó hullámokat, és amely mögül előretörhettek a pihent tartalékok ellenlökésre. Ugyanakkor a lövészárkok, a fedezékek kiépítéséhez robbantómesterek kellettek, hozzáértő műszakiak, a lövegek csak utak mentén települhettek és a váltóállásokat sem lehetett távolabb kijelölni. A hegyi védelem fő eszköze a könnyen mozdítható géppuska és aknavető lett. Jól képzett, rátermett katonákból álló kis kötelékek, gyenge erők is képesek voltak sok géppuskával, jól helyezett aknavetőkkel, kézigránát-vetőkkel, lángszórókkal jelentős kiterjedésű területeket lefogni. A támadóknak is a gerincvonal birtoka jelentett előnyt: ott kellett harcba vetni a kifulladt, gerincvonal birtoka jelentett előnyt: ott kellett harc vetni a kifulladt, megtizedelt első lépcsőt követő, viszonylag friss erőkből álló tartalékot, hogy a túlsó lejtőn lendületből göngyölítsék fel az ellenség védelmi mélységének állásait. A völgyekben az előrehaladás ütemét a kísérő magaslatok megszerzésének üteme határozta meg. A Piave melletti frontszakaszon az erőszakos folyóátkelés és az áttörő hadművelet sikere a tüzérség és a bevetett csapatok célszerű összetételétől, szervezettségétől és együttműködésétől függött. Az osztrák–magyar csapatok a háború során már hajtottak végre hasonló feladatokat. Negatív és pozitív tapasztalatokat is szereztek. Az olasz védelem kiépítettségi foka, mélysége, a tartalékok nagysága ezúttal nem ígért esélyt a támadóknak. ^[77]

1918 első felében megváltozott az osztrák–magyar haderő alapvető harcászati-hadműveleti kötelékének, a hadosztálynak a szervezete, fegyverzete. A 60 gyalog – 7 létszámfölötti – és 12 lovashadosztály új hadrendje a nehéz hadászati célt, az áttörést, a támadó hadműveleteket kívánta szolgálni. A gyaloghadosztály állományába 4 gyalogezred, egyenkint 3-3 zászlóaljjal, egy rohamzászlóalj, egy tüzérdandár, törzs- és műszaki zászlóalj, telefonos század és utánpótló oszlop tartozott. Fegyverzete: 13 000 puska, 196 kézi-, 96 hagyományos géppuska, 56 db könnyű (9 cm-es) aknavető, 72 könnyű és 24 nehéz löveg, egy repülőszázad. A harci létszám meghaladta a 15 000 főt. A lóról szállított lovashadosztály állománya: 4000 puska, 72 kézi géppuska, 64 gépfegyver, 30 könnyű- és 16 nehéz löveg. A hadtestek 2-4 hadosztályból, továbbá közvetlen tüzérezredekből – 300-700 löveg –, szállító oszlopokból, repülő századokból, kiszolgáló alakulatokból álltak.^[78]

A 10. hadsereg védelmi rendszere a háború kezdete óta ugyanott húzódott. Jellegét a terepviszonyok befolyásolták. Az Ortler – Presanella – Adamello – Judikarien óriáshegyei a svájci határ és a Garda-tó között lehetetlenné tették a jelentős élő erők és tűzeszközök összevonását. A néhány szűk völgyben értelmetlen volt hadműveleti sikerré növelni bármilyen harcászati jellegű áttörést, a hadászati célt pedig a hegyek eleve kizárták. A Rayon I. és Rayon II. frontszakaszból álló vonalat alpesi hadkiegészítésű és különlegesen kiképzett katonák szállták meg: önálló hegyivadász, hegyi határvadász, hegyi vezető zászlóaljak, önálló alpinista századok, tiroli császárvadász ezredek, illetve az 1. és a 22. hadosztály.^[79] A Garda-tó és az Astico közötti frontszakaszon pedig 3 hadtest sorakozott föl, 1360 löveggel. Az alpesi hadszíntér Piavéig terjedő részét, a 11. hadsereg védelmi körletét, illetve a Pederobbától a tengerig húzódó folyópartot, Boroević tábornagy hadseregcsoportjának frontját egyaránt 6-6 hadtest foglalta el. Az állományok még nem kapták meg a feltöltést, a tüzérség lövegállománya is erősen változott a kiegészítésekkel. A Piave-front csapatai az alacsony létszámok miatt – hadosztályonkint legfeljebb 8000-9000 puska, a tüzérségnél, a műszaki és utász századoknál 50 %-os hiány – csak védelemre voltak alkalmasak. A keleti hadszíntérről elvont felesleges állományok, az Ukrajnában a breszt-litovszki békéig őrzött, majd hazaengedett hadifoglyok százezrei, továbbá a 33.-39. menetzászlóaljak frontra küldött állománya feltöltötték a hiányokat. Az osztrák–magyar hadsereg 1918 június elejére a korábbi évekhez hasonló létszámmal – 2 600 000 harcos és 2 230 000 hátországi katona – várta az új összecsapásokat. Károly 1918 tavaszán külön rendeletben tiltotta meg az AOK-nak, hogy az osztrák–német tartományokból érkező, német anyanyelvű utánpótlást besorolják a bevetésre szánt kötelékekbe. A hazai létszám óvása mögött politikai érdekeket lehet megfigyelni.^[80]

Az áttörés axiómái

Az antant hatalmak 1917. november 5–7-én, majd december 17-én úgy döntöttek, hogy az esztendő során lezajlott arrasi, cambrai és flandriai anyagcsaták, a németek Siegfried-vonalba kényszerítése, illetve a caporettói vereség után korlátlan embertartalékaik, haditechnikai fölényük, kimeríthetetlen gazdasági erőforrásaik ellenére stratégiai defenzívába vonulnak. A közös hadászati elképzelés kimondta, hogy a központi hatalmak áttörési kísérleteit szilárd védelmi rendszerekkel kell visszaverni, úgy, hogy elvérezzenek a legjobb német és osztrák–magyar hadosztályok, és kimerüljenek tartalékaik. Offenzívákra csak az amerikai erők tömeges megjelenése után vállalkoznak, és közös csapásokkal térdre kényszerítik az addig ellenállásától megfosztott ellenfelet. A védelem elé azt a követelményt állították, hogy elsősorban mélységi kiterjedtsége, megerődítettsége és tűzrendszere segítségével fogja fel a tömeges rohamokat, és kímélje az élő állományt. Nemcsak a caporettói vereség, a központi hatalmak növekvő aktivitása és az antant erők olasz szárnyának veszélyeztetettsége késztette a döntéshozókat, hogy új háborús célokat tűzzenek ki, hanem saját gyalogságuk értékének csökkenése is. A háborús évek alatt a képzett, megpróbáltatásokat tűrő, tapasztalt tisztek helyébe a fenti erényeket nélkülöző, fiatal tisztek léptek, a katonák legfeljebb hathónapos kiképzésen estek át a korábbi állományok kétéves kiképzésével szemben, a csapatokhoz egyre fiatalabb korosztályok érkeztek kiegészítésül, akiknek morális tartását jobbára csak a magas zsold és a kitűnő ellátás biztosította, és az is csak átmenetileg. A pétervári forradalom és az orosz hadsereg hazaözönlése intő példa volt. Az élőerő óvása fontos célkitűzéssé lépett elő. Az antant hatalmak felállították a valamennyi főparancsnokság feletti, politikai döntéshozó testületet, a közös haditanácsot, amely összehangolta a hadszíntereken folytatott harcot, gondoskodott az időbeli átcsoportosításokról, és létrehozott egy 39 hadosztályból álló, általános tartalékot. Harmada Dél-Franciaországban Olaszország támogatására készült fel, amennyiben offenzíva fenyegette, harmada Párizs védelmét, harmada az Amiens melletti frontot erősítette.^[81]

A legfelső német hadvezetés, az OHL, a fegyverekkel kikényszerített békéhez korlátozott mértékben támaszkodhatott a szárazföldi haderőre. Utolsó, sikert ígérő, csapásmérő eszközként csak a tengeralattjárók álltak még rendelkezésre. A semleges országok tiltakozása miatt kétszer leállított, korlátlan tengeralattjáró háború reményt nyújtott a fordulatra. A német admiralitás számításokkal igazolta, hogy a torpedókkal okozott veszteségek miatt Anglia fél éven belül békekötésre kényszerül. Wilhelm Groener tábornok naplójában dühösen írt a tervről:

„…1917. szeptember 25. Ludendorff a hónap végére ígérte a megerősített tengeralattjáró háború kezdetét. A flotta jelenleg 100 egységgel rendelkezik. Ebből csak 30 vethető be egyidejűleg. Kevés.

A gyors és döntő csapáshoz el kell árasztani az Amerika és Anglia közötti hajózási vonalakat. Az Északi-tengernek nincs jelentősége.

300-400 tengeralattjáró kellene, ebből 100-120 egyidejű harcára.

A megerősített tengeralattjáró háború önbecsapás … Az amerikaiakat hozza a nyakunkra…” ^[82]

A fegyvernem bevetését megelőző reményeket szétfoszlatta mind az amerikaiak gyors és tömeges felbukkanása Franciaországban, mind az Amerikából érkező hadi utánpótlás meggyőző nagysága. A tengeralattjárók csak zavarták a forgalmat, esetenkint komoly károkat is okoztak. Az elhárításukra bevetett, speciális hadihajók és egyéb módszerek biztosítani tudták a tengeri forgalmat. Míg 1917 végén 173 angol–francia–belga hadosztály harcolt a nyugati hadszíntéren – Itáliában további 11 – 158 német hadosztállyal szemben, 1918. márciusban már 11 amerikai hadosztály – egyenkint 28 000 katona kiszolgálókkal együtt – erősítette a védőket. Havonta átlag 200 000 újonc csatlakozott hozzájuk a tengerentúlról. A katonai erőviszonyok rendkívül gyorsan változtak Németország hátrányára. Ugyanakkor a német hadosztályok állományának hiányait a háború harmadik évétől csak 45-50 %-ban pótolták az újragyógyultak. A behívható tartalékok elfogytak. Az 1899-es korosztály újoncainak hosszú kiképzésen kellett átesniük, hogy megfeleljenek a követelményeknek. A hadiipar, a bányászat, a közlekedés kétmillió katonát igényelt. A kötelékek harci létszáma állandóan csökkent, hadosztályokat kellett feloszlatni, és a legénységet besorolni az aktív állományokba. A férfiak és az igás állatok hiányai miatt visszaesett a mezőgazdasági termelés. 1917-ben is az igényeknél kétmillió tonna gabonával és félmillió tonna abrakkal kevesebb termett. A lovak veszteségei és a megmaradtak alultápláltsága mozgásképtelenné tette a tüzérütegek jelentős részét. A motorizált járműveknél kevés volt az üzemanyag, a gumi, a pótalkatrész. Az ipari kapacitások nem tarthattak lépést a lőszerfelhasználással. Az állam havonta 300 millió márkát fizetett a semleges országoknak a szállításokért, elsősorban aranyban, de 1917 végére elfogytak a Nemzeti Bank készletei, és a hadikölcsönök sem nyújtottak elégséges fedezetet a hitelekhez. A korlátlan tengeralattjáró háborúra válaszul Anglia rendkívül szigorú blokádot rendelt el a semleges országokkal szemben. A német hadvezetés végül a hadosztályokat két kategóriára osztotta, hogy folytathassa a harcot: az „álláshadosztályok” csökkentett létszámmal és kevés motoros járművel a lövészárkokat töltötték meg, a „támadó hadosztályok” teljes állománnyal és elegendő szállító eszközzel csapásmérő tartalékot képeztek.^[83]

A német vezérkar tervező csoportja 1917 őszén két összefoglalót készített az 1918-as háborús célok kitűzéséhez. A tervezet szerint a romló katonai helyzetben Németország két lehetőség közül választhat. A nyugati arcvonalon folytatni a tartós defenzívát, amelyet az elsőrendű fegyverek, a több éves harci tapasztalatok és a keleti hadszíntéren felszabaduló hadosztályok alkalmazásával vívhat meg, és amely támaszkodhat az elfoglalt ukrán földek és román olajmezők nyújtotta gazdasági előnyökre. A végcél egy megegyezéses béke lehet, amelyhez az OHL tervezői szerint Németország kivonul Belgiumból, de megtartja a keleten elfoglalt területeket, illetve befolyása alá vonja Lengyelországot, és a belőlük létrehozott ütköző zónával védi Európát a forradalmi Oroszországtól. A német vezérkar 1917 novemberében értékelte a tartós defenzíva 1918-as kilátásait. Kimondta, hogy a katonai erőviszonyok olyannyira Németország hátrányára változtak meg, hogy nincs esély a megegyezéses békére. Az emberutánpótlás tartalékai kimerülőben, a hadieszközök és a lőszer fogyása megelőzi a termelést, a munkaerőpiac a katasztrófa felé közelít. Nehéz dönteni, hogy a kevés férfit a frontokon vessék-e be, vagy hagyni kell őket az iparban dolgozni. A szállító kapacitások válsága nyilvánvaló. A német mezőgazdaság 1918-ban összeomlik. Végkövetkeztetés: a defenzív megoldás biztos vereséghez vezet. Az ellenségre a szárazföldön döntő csapást kell mérni.^[84]

A felterjesztés szerint a másik lehetőséghez, a nyugati arcvonalon felújított offenzívákhoz a keleti fronton felszabaduló hadosztályok, a saját és zsákmányolt tüzérütegek, lovak, szállító eszközök tömeges bevetése kínálnak esélyt. Az Oroszországban álló 90 német hadosztály közül 30–40-et el lehet vonni már a békekötés előtt, Romániából további 5-öt, az Itáliában bevetett 8 hadosztály pedig a Piave melletti és az alpesi front megmerevedése után fölöslegessé vált. Átképzésükre elég idő áll rendelkezésre. Az amerikaiak tömeges felbukkanásáig a szembenálló seregek még kiegyenlített erőviszonyok között harcolnak, tehát van esély meghatározott pontokon az erőkoncentrációhoz és egy megsemmisítő csapáshoz. Rupprecht bajor trónörökös, az angolokkal szembeni hadseregcsoport parancsnoka az 1917-ben szerzett tapasztalatai alapján azonban meggyőződéssel állította:

„…Egy franciákkal és angolokkal szembeni német offenzíva nem ígér semmilyen sikert!…”

Ezért – folytatta – minden Oroszországban felszabaduló hadosztályt, továbbá a teljes osztrák–magyar hadsereget az Adige folyó mentén, a Garda-tó két partján, Dél-Tirolban kell összpontosítani, egy észak–déli irányú csapással elvágni a hátországtól a Piave mellett felsorakozott olasz hadseregeket, és megsemmisíteni őket. A győzelem után a segítségül siető angol és francia erők ellen kell fordulni. A nyugatról elvont ellenséges hadosztályok helyét átmenetileg nem foglalhatják el az amerikaiak, tehát a meggyengült franciaországi fronton a keletről érkezett és a helyben harcoló erőkkel áttörést kell kezdeményezni. Az offenzíva sikere lehetővé teszi, hogy a német haderő áttörje az 1917-ben óriási veszteségeket szenvedett és még feltöltetlen angol hadsereg Verdun és a tenger közötti védelmét, és ismét áttérjen a mozgó háborúra a kikötők felé mért csapásokkal. Rupprecht az itáliai offenzíva tervét Krauss gyalogsági tábornok elemzésére is alapozta, aki a Garda-tó térségét tartotta egyedül alkalmasnak erőösszpontosításra, észak–déli irányú áttörésre, az itáliai seregek bekerítésére. A győzelem térdre kényszeríthette Olaszországot. Rupprechttel szemben a német trónörökös, a Verdun erődrendszerével szemben harcoló hadseregcsoport parancsnoka meg akarta ismételni az általa már sikertelenül vezetett, korábbi offenzívát. Ezúttal a páncélozott, beton tűzfészkek mellett elhaladva a rohamokkal csak a lövészárkok hálóját akarta áttörni, és úgy kijutni a mélységbe.^[85]

Ludendorff nem értett egyet sem Rupprecht számításaival, sem Krauss elemzéseivel. Elismerte ugyan, hogy 1916 tavaszán tévedett. Akkor elutasította, hogy német csapatok részt vegyenek a Hétközség-felföldön indított támadásban, pedig lehetőség volt nemcsak a katonai sikerre, hanem arra is, hogy Olaszország felfüggessze a hadműveleteket. Csaknem valamennyi olasz hadsereg az Isonzó mellett összpontosult, az alpesi fronton csak gyenge hadosztályok álltak, a Garda-tó és a felföld között húzódó védelem a páncélerődök vonalát leszámítva nem rendelkezett mélységgel és tartós ellenálló képességgel. Megbízhatóbb meteorológiai előrejelzésre támaszkodva, egy meglepő gyorsaságú felvonulás után, hirtelen és megsemmisítő rohammal hátba lehetett volna támadni és bekeríteni a teljes ellenséges haderőt. Ludendorff szerint 1918-ban azonban a hegyi front rendkívül szilárddá vált, az olasz hadosztályok zöme nem az Isonzó mögött, hanem a Garda-tó és a Piave között sorakozott föl, a mélységben kiépített, megerődített védelem ezúttal képes magabiztos ellenállásra. Május előtt kedvező időjárási viszonyok mellett sem célszerű nagy tömegeket szétbontakoztatni a térségben. A keskeny völgyek is korlátozzák az áttöréshez kijelölhető hadosztályok számát. A közös német és osztrák–magyar seregek már nem az ellenség hátába, hanem csak a szárnyára mérnének csapást. Nem lehetne gyors győzelemre számítani több tényező miatt. Verona erődrendszerrel védett. Az olasz tartalékok Milánó térségében összpontosulnak. Az észak–dél irányú áttörés csak az Appenninekbe szorítaná vissza az ellenséget, miközben a saját csapatokat átkarolás veszélyének tennénk ki. Franciaországból a Riviérán és a Mont Cenis alagúton keresztül kétszer kétsávos vonal fut Milánóig. A francia vasutak hadi működési rendszerben átlag 40 km-es sebességgel napi kétszer 80 száztengelyes szerelvényt tudnak egy irányban mozgatni. Képesek 24 óra alatt, akár 900 km távolságból is, egy több hadosztályból álló hadtestet Milánóba átcsoportosítani, majd a következő napon a tüzérséget és a lőszerjavadalmazást felzárkóztatni. Az antant csapatok rendelkezésére áll még két, hágókon átvezető út, amelyen hadifoglyok tömege lapátolja a havat. A teherautó oszlopok rakománya egészíti ki hadfelszereléssel a vasúton átvetett csapatok szükségleteit. Az ellenség naponta háromszor annyi embert és technikát képes Milánóig juttatni, mint a központi hatalmak a Brenneren át. Ugyanakkor 1918 májusától az amerikai hadosztályok egymás után jelennek meg a fronton, a tengerentúli hadianyagokkal megerősített francia és angol erők a korábbinál nagyobb ellenállásra képesek, az osztrák–magyar seregeket pedig nem lehet magukra hagyni az Appenninekbe visszavonult olaszokkal és a felzárkózott támogatással szemben. Németországnak májusig a nyugati hadszíntéren kell megsemmisítő csapást mérnie az ellenségre.^[86] 1917. november 11-én a német hadseregcsoportok parancsnokai és törzsfőnökei megbeszélést tartottak Rupprecht főhadiszállásán, Monsban. Ludendorff megerősítette:

„…Az oroszországi és itáliai sikerek lehetővé teszik, hogy az új esztendőben csapást mérjünk az ellenségre a nyugati hadszíntéren.

A nagyjából azonos erőviszonyok melletti német hadrendhez 35 friss hadosztályt és 1000 löveget adhatunk támogatásul. Csak egy offenzívához elegendő erő. Egy második, egyidejű és mondjuk elterelő hadműveletre már nem vagyunk képesek. Korán kell támadnunk.

Február végén vagy március elején, mielőtt az amerikaiak megfordítják az erőviszonyokat … Az angolokat kell megvernünk…” ^[87]

A megmerevedett frontok napi gyakorlatában még a többhetes pergőtüzekkel előkészített rohamok is katasztrofális vereséggel végződtek. A háborúzókat mindkét oldalon mintegy 20 km mélységben kiépített, 1917-re betonnal megerődített, párhuzamos lövészárkok sűrű hálója választotta el a senki földjétől. Ez a 20 km-es sáv rugalmas védelmet biztosított a harcolóknak, mert áttörés esetén a rést napok alatt el lehetett reteszelni új árkokkal, frissen előrevont tartalékokkal. A német vezérkar 1918 tavaszán a megsemmisítő csapással meg akarta ismételni Schlieffen kísérletét.

Hans von Seect tábornok, a gorlicei áttörés tervezője adott egy megoldási lehetőséget: erős ékekkel felszakítani az ellenség első állásának vonalát, a második és a harmadik támadó hullámmal kaput nyitni a védelem mélységéhez, újabb hullámokkal a sikert folyosóvá szélesíteni, hogy a tartalékok kijuthassanak a peremvonaltól 20 km-re kezdődő, mögöttes, szabad térségbe. A korridoron át beáramló tömegek a birtokba vett utakon a mozgó háború gyakorlata szerint, a tüzérséget is előrevonva folytatják a hadműveleteket. Az áttörő, súlyos veszteségeket elszenvedett csapatok pedig a folyosók szélein védelembe mennek át, és biztosítják a tartalékok felzárkózását. Gorlicénél az áttörés szélessége elérte a 15 km-t, az első hullámban támadó ezredek pedig 2000 katonából 1300-at hagytak fekve a harcmezőn. 1917 őszén az Isonzó-fronton három, rohamosztagok mögé sorolt hadosztály darabolta fel az olasz peremvonalat. A kapunyitáshoz összevont tüzérség teremtette meg a feltételeket. A tűzhenger remekül működött, a több hullámban támadók sikerét a második, majd a mögötte haladó harmadik hadosztály bevetése mélyítette ki. Az ékek közötti kötelékek kiszélesítették a folyosót. Az offenzívára lendülő német és osztrák–magyar csapatok végül 32 km-es sávban nyomultak előre.^[88]

A korábbi kudarcok és a két siker megérlelték az áttörés axiómáit. Az első szerint a nyugati hadszíntéren a franciák és angolok létszáma, fegyverzete, felkészültsége és harci tapasztalatai miatt a háborút eldöntő, megsemmisítő csapást előkészítő áttöréshez számos ék és korlátlan lőszerfelhasználásra előkészített, erős tüzérség pontos együttműködése szükséges. A második axióma: az egymás melletti harcászati áttörések – minden 2 km-en egy hadosztály és támogatásul 230 löveg, amelynek fele közepes és nehéz – első üteme után ugyanakkora erőnek kell a második ütemben támadnia, és hadműveleti sikerré fejlesztenie a kezdeti sikert. Tehát egy áttörő hadsereg 24 km-es sávjában az első lépcső 12 hadosztályának ki kell jutnia a védőövek mögötti szabad térségig, és kifordulva biztosítania kell a folyosó szárnyait, a második lépcső 12 hadosztályának pedig manőverező hadseregként kell tovább működnie. Ha nincs második ütemben bevethető erő, vagy motorizált járművek hiányában későn érkezik, és jelentős tartalékok sem zárkóznak fel ellencsapások elhárítására, nem hajthatóak végre a hadászati célok. Az axiómához tartozik, hogy az offenzív erőknek a rohamtól számított 4. napon meg kell kezdeniük a második ütemet, azaz a manőverező hadseregnek át kell haladnia az áttörő hadsereg harcvonalán, és neki kell folytatnia a hadműveleteket, míg az előző lépcső kötelékei a folyosók peremét veszik át. Ha a 4 napos időhatár nem tartható, a rohamosan növekvő veszteségek miatt azonnal be kell szüntetni a kísérletet.^[89]

A német vezérkar hadműveleti tervezői megállapították, hogy az áttöréshez legalkalmasabb pont a francia és az angol hadsereg csatlakozása. A tapasztalatok szerint a francia hadvezetés rendkívül lassan reagál szomszédja kéréseire, az angolok pedig 1917-ben súlyos veszteségeket szenvedtek a flandriai és cambrai csatákban, a hiányokat pedig még nem pótolták a szigetországból. Az OHL úgy vélte, hogy a sikert ígérő szakaszon kivívott, első harcászati győzelmek kedvező hatást gyakorolnak a harcolókra. A manőverező hadsereg pedig a tenger felé fordulva birtokba veheti Calais és Boulogne kikötőit, a legfontosabb angol bázisokat, és szabad szárnyat teremthet a tenger és a francia vonalak között. Ettől a naptól a mozgó háború elvei szerint lehet folytatni a hadműveleteket. Hindenburg elfogadta a javaslatot. Ugyanakkor nem akarta gyengíteni a német hadsereget egy anyagcsatába fulladó offenzívával. Új megoldás mellett döntött. A keleti hadszíntérről rendelt százezernyi igásállat, elegendő gabona és szarvasmarha átszállítása után felkészíteni valamennyi, az orosz frontról átcsoportosított, az Itáliából hazarendelt és a Verdun és tenger közötti hadosztályt mind az áttörő, mind a manőverező hadműveletekre, és az utóbbi sávba sorakoztatni. Az angolokkal szembeni frontszakaszon koncentrált erővel egyetlen, folyosót kikényszerítő áttörés helyett egymás utáni csapások sorozatával kikeresni a leggyengébb pontot, és ott nyitni egymáshoz közel több kaput, majd betörni a védelembe. Először szélességben, majd mélységben létrehozni a folyosót. Ludendorff egyetértett:

„…Nyugaton nem lehet úgy támadni, mint Keleten. Nyugaton messze nehezebb az áttörés, ezért kénytelenek vagyunk előreláthatólag különböző helyeken, egymás után kipróbálni, hol lehet az ellenség gyenge pontjába ütközni, amely ellen azután a támadást minden erővel folytatni kell…” ^[90]

Tehát inkább félbeszakítani a kevés eredménnyel kecsegtető, de súlyos veszteségeket okozó kísérletet, és másutt keresni a hadi szerencsét, nehogy megismétlődjenek a kilátástalan anyagcsaták. A két katonai vezető egyetértett abban is, hogy a rendkívül fejlett francia vasúthálózat és a fölényes mennyiségű motorizált jármű megkönnyíti az ellenséges tartalékok korai harcba lépését a veszélyeztetett helyeken. Így az OHL nem vonhat össze erős tüzércsoportot és tömegesen gyalogságot, mert az átcsoportosítás időigényesebb a védők mozgásánál. A megoldás: szét kell osztani az erőket, és három hadsereget – 65 hadosztály – kell bevetni 75 km-es szélességben, egységes vezetés nélkül 33 angol hadosztállyal szemben. Mindegyiket ugyanazzal a céllal: kikeresni azt a peremvonal-szakaszt, amelyet az ékek feldarabolhatnak, kiszélesíteni a kaput és folyosót nyitni. Hindenburg és Ludendorff 1918 tavaszán már nem rendelkezett a korábbi mozgási szabadsággal. Elfogytak az elsőrangú hadosztályok, korlátozottak voltak az embertartalékok, kevesebb lőszer, autó, igásállat és élelem maradt. Nem lehetett mindent egy lapra feltenni. Gyakorlatilag semmi más nem történt, mint 1915 és 1917 között. Ismét óriási emberveszteségeket okozó offenzívákkal kellett felőrölni az árkok hálójába bújt katonák ellenállását. Ezúttal azonban közelebb volt a siker, mint valaha. Március 26-án az angol és francia csatlakozási pontnál az angol erők hátráltak, és átszakadás fenyegette a vonalakat. Parancsnokuk már szervezte a csapatok behajózását, a franciák pedig Párizs kiürítését. Rupprecht bajor trónörökös:

„…Az első offenzív csapás olyan mértékű volt, hogy csaknem felrobbantotta az angol védelmet. Ennek ellenére az OHL nem jelentéktelen veszteségek után, március 27-én leállította az angolok elleni támadást, és 24 hadosztállyal (a német trónörökös 18. hadserege/a szerző) az átcsoportosított franciák ellen fordult, ahelyett, hogy puszta defenzívával akadályozta volna meg a beavatkozásukat a harcba. Az eredmény: az angolok megszilárdították frontjukat …

Katonai szempontból értelmetlen volt a 18. hadsereg különválasztása az enyémektől. Politikai szempontból azért érthető volt, hogy a német trónörökösnek esélyt kellett kapnia a Verdun melletti, katasztrofális vereséggel megtépázott tekintélye helyreállításához…” ^[91]

Az osztrák–magyar haderő vezérkari tisztjeinek egy csoportja a tervezés fázisától a márciusi offenzíva befejezéséig az OHL és a hadseregcsoportok parancsnokságain tapasztalatokat gyűjtött és folyamatosan tájékoztatta az alkalmazott módszerekről Waldstätten tábornok hadműveleti főnököt és törzsét. Az 1918 júniusi offenzíva a német hadműveleti gyakorlatot akarta követni.^[92]

III. Az offenzíva haditervének születése

1917. november 3-án Berlinben az osztrák–magyar hadműveleti főnök, Waldstätten tábornok és a német vezérkar vezető tisztjei közösen elemezték a caporettói áttörés tapasztalatait, továbbá megegyeztek, hogy az Itáliába vezényelt német hadosztályok befejezik az olaszokkal szembeni hadműveleteket és a nyugati hadszíntérre vonulnak. Egyetértettek abban is, hogy meg kell szüntetni Oroszország korábbi határait, az új stratégiai célok és a lakosság élelmezési válsága megkövetelik Ukrajna, sőt a Donyec-medence erőforrásainak igénybevételét, továbbá fenn kell tartani egy hatékony katonai kordont a radikális, bolsevik befolyással szemben. Így a fegyverszünet után felszabaduló hadosztályokat csak mérsékelt ütemben lehet elvonni a keleti hadszíntérről. Szó esett a német haderő 1918 tavaszára tervezett feladatairól is, amelyekkel ki lehet kényszeríteni az ellenfelektől a megegyezéses békét. Waldstätten megértette a német igényeket és jelezte: a Monarchia kész csapatokat és nehéz lövegeket Franciaországba küldeni, hogy támogassák szövetségeseik harcát, mint tette Németország is a caporettói áttöréskor. November közepén, majd 1917 karácsonyán Arz tábornok megerősítette, hogy az uralkodó, Károly, beleegyezett, hogy Ausztria–Magyarország 10 gyalogos hadosztályt, 46 nehéz, elsősorban 30,5 cm-es üteget és a szükséges lőszermennyiséget rövid időn belül szövetségese rendelkezésére bocsássa. Ugyanebben az időben Károly megbízottja titkos tárgyalásokat folytatott Párizs küldötteivel a háborúból való kiugrás lehetőségeiről, és a különbéke feltételeiről. Az alkudozások csak 1918. február végén szakadtak meg. 1917 decemberében azonban a francia kormány megerősítette nyomását, szigorította békefeltételeit. A tárgyalásokat nem lehetett volna folytatni, ha az osztrák–magyar csapatok felbukkannak Franciaországban.^[93]

1917 decemberében Conrad, aki bozeni parancsnoksága alatt információkat szerzett az udvar békekísérleteiről, bizalmas beszélgetést folytatott Károllyal, majd 1918. január 3-án bejelentette beosztott tábornokainak, hogy offenzívát készít elő az alpesi fronton. Erős alakulatokat vár Oroszországból, a fronton álló csapatokhoz újakat zárkóztat fel, feloszlatja a nem harci rendeltetésű zászlóaljakat és az első vonalba vezényli őket, a gyalogos kötelékek veszteségeit pedig erős tartalékokból pótolja. Az offenzívát a németek 1918 tavaszára tervezett, döntő csapásához csatlakoztatja, mert a szorongatott francia és angol haderő Olaszországból számíthat gyors segítségre. Az elvont hadosztályok miatt meggyengült itáliai front koncentrált erőkkel áttörhető. Conrad bejelentése ürügyet adott Károlynak, hogy halogassa a 10 hadosztály átengedését. A német hadvezetést Cramon tábornok jelentései tévesztették meg, aki a csapatküldéssel kapcsolatos tétovázás mögött családi befolyást vélt felfedezni:

„…Megbízható források egyértelműen megerősítik, hogy a legméltóságosabb uralkodót igazából nem ez a kívánság vezette, hogy óvja az emberéleteket, hanem a császárné akarata: egyetlen osztrák se harcoljon francia földön…” ^[94]

Csapatok helyett csak lövegek utaztak a nyugati hadszíntérre. Ludendorff tudomásul vette a fordulatot. Az osztrák–magyar kötelékeket gyenge harcértékűeknek tartotta. Csak nyugodt frontszakaszon akarta bevetni őket, hogy a felszabaduló német „álláshadosztályokat” megfelelő kiképzés után a csapásmérő erőkhöz sorolja. A Monarchia tüzérségi támogatásától is eltekintett volna. A lövegekkel kevés lőszer érkezett, ezért alig tudta alkalmazni őket. Waldstätten február elején utazott egyeztetésre Berlinbe, és nem kellett nagyon magyarázkodnia. A februári, Homburgban tartott uralkodói látogatáson Vilmos már szóba sem hozta a kínos incidenst.^[95]

Conrad 1899-től 1906-ig szolgált dandár- majd hadosztály-parancsnokként az olasz határ mellett. Gyakori utazásain, majd alpesi hegymászó egyesületek tagjaként a csoportos kirándulásokon megismerkedett a térség katonaföldrajzi jellemzőivel, elsősorban egy déli irányú csapás lehetőségeivel. Beosztását felhasználva hegyi osztagokat szervezett, elsőrangú felszereléssel látta el őket, különleges kiképzést biztosított számukra. Forgó páncéltornyos erődöket építtetett a Garda-tó partjain, a Folgaria–Lavarone medencében, felmérte a Hétközség-felföld adottságait egy offenzívához, kidolgozta a támadási tervek változatait, éleslövészettel egybekötött hadgyakorlatokat tartott a terepen, és modernizáltatta a Brenner-hágón átvezető vasútvonalat. Mindenki másnál jobban ismerte a térség korlátozott adottságait, mégis makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az égbetörő csúcsokkal, mélyen bevágott szakadékokkal, meredek sziklafalakkal, hatalmas erdőségekkel és karsztos felületekkel szabdalt felföldön hadseregeket bontakoztasson szét támadásra. A háborúban elszenvedett kurdarcok sem térítették el szándékától, hogy egyszer elérje a lehetetlent, sikerrel hajtson végre egy stratégiai áttörést alpesi, magashegyi terepen. 1918-ra Conrad elfáradt. Hosszú, három és fél éves, napi hadvezéri gyakorlata elkoptatta korábbi éles megítélő képességét. Tudása megrekedt a támadás mindenhatóságába vetett hiténél, a dogmánál, hogy tömegek feláldozásával úrrá lehet a fejlett tűzfegyverekkel védett merev állásrendszereken. Kimerülését leplezte a rutinja, helyzet-megítélési hiányait az energikussága. Már nem ismerte csapatait. Alig jelent meg a fronton harcolók között, nem értette meg gondjaikat, nem mérte fel erejüket. Tudatosan készült az áttörésre, és hitt a sikerben. Sündermann tábornok, a Conrádtól döntő csapásra kijelölt 11. hadsereg vezérkari főnöke engedelmes katona volt. Nem közölte főnökével véleményét, hogy a háború negyedik évében már nem lehet cél az olasz haderő megtörése és legyőzése, hanem a Monarchiát összetartó erő, az osztrák–magyar hadsereg megóvása. A hegyekből kiinduló offenzívát egyenesen kétségbeejtő ötletnek tartotta:

„…Tény, hogy hadseregünk frontjáról, térkép alapján, lehetséges volt offenzívát indítani és stratégiailag rendkívül hatékonynak ítélni, a gyakorlatban azonban a legnagyobb nehézségekbe lehetett ütközni.

A k. u. k. haderő frontján, Svájctól a tengerig, 1918-ban, a legszilárdabb meggyőződésem szerint a defenzív magatartás mutatkozott a legjobbnak. Nobel megerődíteni, az állásokat itt-ott korrigálni, a csapatokat gyakran váltani, tehát erős tartalékokat képezni és várni (kiemelés Sündermanntól/a szerző). Így meg lehetett volna spórolni a haderő negyedét. Nem volt félnivalónk. Egy offenzívához az olaszoknak nem volt semmi esélye. Defenzívához bőséges lőszertartalékok álltak rendelkezésre, és minden csapatot fel lehetett volna tölteni…” ^[96]

Az offenzíva gondolata a legélesebb elutasítást váltotta ki a Monarchia ellátásáért felelős vezetőkből. Ottokar Landwehr tábornok, a birodalom közös élelmezési bizottságának a feje, illetve az uralkodó barátja, Windischgraetz Lajos herceg, magyar élelmezési miniszter, a dunai birodalom végső katasztrófájának, a Monarchia elleni utolsó csapásnak minősítették a tervet.^[97] A velencei síkságon elfogytak a rekvirált élelmiszerek, vagy a csapatok eldugták a szállásmesteri hivatal emberei elől. Ausztria ínségében leállította abrakszállításait, és Magyarországnak kellett vállalnia a haderő lisztutánpótlása mellett a lovak etetéséhez szükséges mennyiséget is. Windischgraetz, a magyar élelmezési miniszter az aratásig terjedő, mintegy 200 napos időszakra ki akarta számítani az igényeket, hogy tervezni tudja a haderő és a lakossági fogyasztást és valamiféle egyensúlyt teremtsen közöttük. Az AOK megtagadta a választ. A magyar gyümölcs-, zsír-, krumpli-, zöldség-, gabona-, sertéshúsközpontok felmérték minden vármegyében az összes előtalálható élelmiszert, meghagyták a lakossági kvótáknak megfelelő mennyiséget, a felesleget behajtották. A szigorú rendszabályok ellenére az ellátás esetlegessé vált. A hátország élelmezési válsága jelezte, hogy a háborút már inkább a gazdasági egzisztenciaharc jellemzi, mint a fegyveres. A haderő utánpótlását többé nem az igények, hanem a lakossági teherbíró képesség végső határai határozták meg. A hadvezetés és az állami szervek között az eltérő érdekek külön frontot nyitottak. Az AOK a nyomortól való menekülés közben gyakorta használt felesleges erőszakot, a lakosság reakciói lassabban, de egyértelműbben jutottak fölénybe és teljesedtek be. Ukrajna, Románia, Szerbia kifosztása sem hozta meg a várt eredményeket.^[98]

Az első vonalakban harcolók fejadagja 1918. februártól 350 g kenyérre, 15 majd 10 g húsra, 6 g zsírra, 140 g főzelékfélére, pótkávéra és 10 db cigarettára mérséklődött. A tartalék porció nem változott. A lövészárkokban azonban a kiosztott élelmiszer mennyisége az utánpótlás ütemezésétől, a tartalékok nagyságától függött. Sürgető jelentések bizonyítják, hogy az előrevont katonák naponta jobbára csak 125 g keményre szikkadt, élvezhetetlen kukoricalepényt, némi férges, fagyasztott húst, és Dörrgemüsét kaptak. Előfordult, hogy a biztonsági öv előretolt tüzelőállásaiban figyelő harcosok az ötnapos váltás teljes ideje alatt egyszer sem jutottak hozzá a kenyérfejadaghoz, csak kávét ittak, szárított főzeléket ettek, esetleg romlott húst. A harci beosztás azonban néha pihenőnek tűnt a készültségi szolgálathoz képest, mert a hátravont kötelékeknek a napi kötelező, főleg fegyelmező gyakorlatok után, éjszaka, offenzívára szánt lőszert, felszerelést kellett cipelniük a hegyi depókba. A tartósan nehéz körülmények között szolgáló, alultáplált katonák kórosan lefogytak, legyengültek. Az itáliai hadszíntéren, 1918 tavaszán, az átlagos testsúly 50 kg-ot tett ki. A had-tápfőnökség lelketlenségét jelzi például a fagyasztott húsról szerkesztett egyik körlevél:

„…a húsban található kukacok gusztustalanok ugyan, de nem károsak az egészségre…” ^[99]

Az ellenséges állások védői tudtak az osztrák–magyar csapatok éhezéséről. Gramofonjaik tölcséreit feléjük fordították, csárdást, polkát, keringőt, ropogós tiroli dalokat játszottak, cipókat tűztek a szuronyaikra és a mellvéd fölött táncoltatták őket. Az éhező katonák a foglyoktól tudták meg, hogy pl. az angolok reggelire szalonnát, teát, kávét, kenyeret kapnak, ebédre marhasültet bőséges krumpli- vagy káposzta körettel, vagy ír káposztás gulyást, vacsorára vajas kenyeret marmeládéval, kávéval, teával. A századkantinok még az első állásokban is működtek, ahol csokoládét, füstölt lazacot, péksüteményeket, sajtot, vajat lehetett vásárolni. Az éhező harcosok vonalai mögött az osztrák–magyar hadtápsáv tisztjei ugyanakkor valóságos orgiákat tartottak kiváló olasz borokkal, pezsgővel, pármai sonkával, kaviárral az impedimentába beosztott ezernyi nő társaságában. Fegyelmi vizsgálatok kiderítették, hogy elképesztő volt a tiszthelyettesek önkénye. Pénzt vontak le a zsoldból a kiadott konzervekért, meglopták az élelmiszeradagokat, este csak a kávét adták ki – „éjszaka aludni kell” –, és a többit a feketepiacon árusították. A tisztek passzívak maradtak.^[100] A katonák kétharmada szakadt, rongyos ruhákban járt, elhasznált, tetves fehérneműt hordott, a hideg ellen alig védekezhetett. Az ipar adós maradt 2 millió köpeny, 3 millió nadrág, 1,5 millió zubbony, 300 000 bakancs, 250 000 pár csizma, 650 000 pár hegyi lábbeli, 3 millió takaró, 500 000 gyapjúing, jéger alsók, gyapjúkapcák szállításával.^[101] Sündermann tábornok szerint Conrádnak

„…csalánszövetű rongyokba burkolt, tetves, fehérnemű nélküli, kiéhezett katonákkal, három év után, egyre érezhetőbb háborúellenesség és szocialista hecckampányok mellett .. nem lett volna szabad offenzívára gondolnia…” ^[102]

Mind az AOK, mind Conrad tábornagy 1918. január–februárban néhány olyan intézkedésbe fogott, amely egyaránt szolgálta a Piave-front napi tevékenységét és az offenzíva előkészületeit. Az egymás hatását kiegészítő lépések közé tartozott, hogy a vezérkar „Itália” – „I” csoportja elemezte a 12. Isonzó csata, főleg a caporettói áttörő hadművelet tapasztalatait, a vizsgálat eredményeit pedig a hadseregtörzsek rendelkezésére bocsátotta.^[103] Utasította a tüzérség vezetőit, hogy szakértőkkel vizsgáltassa meg egy esetleges áttörés tüzérségi előkészítésének igényeit.^[104] Az AOK minden hadosztálynál lángszórós rohamköteléket állított fel, amivel korábban csak a 18. hadosztály rendelkezett.^[105] Továbbképzéseket szerveztetett minden ezredparancsnoknál magasabb beosztású tiszt részére az új német szabályzatok, új típusú áttörő fegyverek és segédeszközök megismerésére, a gázharc és a hírösszeköttetés módjairól, az áttörő és a manőverező kötelékek együttműködéséről.^[106] Végül átvezényelte az első hadosztályokat a keleti hadszíntérről – február 25-től rakodtak ki az első kötelékek –, felzárkóztatta a létszámpótlásokra kijelölt és kiképzésre beállított menetzászlóaljakat. A hadosztályok harci és kiszolgáló állományának együttesen 20 000 főt kellett kitennie.^[107] Az orosz frontokról érkező csapatokat ellenőrizni kellett állampolgárság – a cseh, szlovák, szerb legénység harcképessége kérdéses volt –, hazafias érzelem, vallásosság és szocialista, szociáldemokrata irányultság alapján. Ez utóbbi kérdésre 1918 kora tavaszán a törzsek számára még pozitív eredmény született.^[108] A megbízható ezredek legénységének a pihenő váltásban, illetve külön vezényléssel – hadosztályonként 800–800 fős turnusokban – gyakorolniuk kellett a gyors, eltökélt rohamot, áthaladást az ellenség zárótüzén, az akadályok leküzdését, a kézigránátdobást, az ellenséges árokban vívott közelharcot, és a mélységbe való előnyomulás módjait. Az ezredek pihenő váltásainak rendszeresen célba kellett lőniük a saját kiképző bázisokon – táblákra, a 25 %-os találati eredmény már jónak számított –, és fegyelmező gyakorlatokat kellett tartaniuk, hogy szilárd maradjon az alá- és fölérendeltségi viszony.^[109]

A csapatok és támogató kötelékeik intenzív felkészítésével egyidejűleg mind az AOK, mind a Conrad hadseregcsoport törzse a hadműveleti térképeken kirajzolta az esetleges tavaszi offenzíva részleteit. A vezérkar „I” csoportja az 1918. március 8-i „harapófogó” tervben a fő csapást Oderzo–Treviso között akarta mérni 12 hadosztállyal – 6 az első, 6 a második lépcsőben – 12-15 km-es szakaszon, erőszakos átkelés után, a kisegítő csapást pedig 10 hadosztállyal a Brenta és a Piave között. A két csoportosítást a tartalék – 6-8 hadosztály – támogatta volna. Az „I” csoport elvetette a Hétközség-felföldön indítandó támadást, mivel a Brentától nyugatra eső terepet kiválónak ítélte védelemre, visszavonulás közbeni megkapaszkodásra, offenzívára azonban alkalmatlannak.^[110]

1918. március 9-re készült el Conrad hadműveleti tisztjeinek a terve, amelyben a 11. hadsereg a Brenta két oldalán 2-2 hadtest – összesen 16 hadosztály – erővel támadott volna. A balszárnynak át kellett volna törnie a Grappa melletti észak–déli irányú völgyeken és elvágnia a hegyi erődöt az összeköttetéstől, a fő csapást mérő jobbszárnynak pedig a Brentától nyugatra kellett volna Bassano irányában kijutnia az alföldre. A terv tartalmazta a hétnapos élelemszükséglet, a három csapásmérő naphoz elégséges lőszerszükséglet, a vízellátás, a szállítási kapacitások és az egészségügyi igények számításait is. Tehát az „I” csoporttal szemben a szándék helyett egy végrehajtható offenzíva menetrendjét adta. A két központ munkája közötti minőségi eltérés jelezte, hogy Conrad közvetlen alárendeltjei fölényes érvelési pozíciót teremtettek főnöküknek.^[111]

Március 17-én a 11. hadsereg hadműveleti csoportja, Conrad távollétében, sürgette az AOK-t, hogy az offenzíva feltételezett időintervallumához igazodva (1918. május 15–30.) biztosítsa a hiányzó szállítási kapacitásokat. Az 1916. májusi, Hétközség-felföldről mért csapás tapasztalatai alapján egy bevált sorrendet állapított meg: szállító eszközök, élelem, lőszer, technikai anyagok, lövegek összpontosítása és mozgatása, végül a tüzérség felsorakoztatása és a csapatok hegyi koncentrációja. A hadműveleti részleg az első feladat megoldásához 600 teherautót, drótkötélpályákhoz technikai anyagokat, 8000 pihent lovat, és a lovaknak abrakot kért. A hadsereg ugyanis meg tudta oldani a napi utánpótlást – hadosztályonként napi 130 t élelem, gyalogsági lőszer, felszerelés-kiegészítés –, a második feladatot, 30 000 t többletlőszer készletezését – a lőszert a kirakodó állomásoktól a hegyi depókba kellett felszállítani – azonban már nem.^[112] A hadműveleti tisztek szorgalma jelezte, hogy legfelső szinten az elvet már eldöntötték: a haderő tavasszal offenzívát indít. Az általános határozat alapján pedig megkezdődhetett a részletes felkészülés, bár a csapások pontos helyéről, irányáról, a bevethető erők nagyságáról még folytak az egyeztetések. Conrad azért nem írhatta alá a március 17-i felterjesztést, mert az uralkodó, azaz a haderő főparancsnoka és az AOK vezetői Badenben a különböző hadműveleti megoldások célszerűségéről tárgyaltak vele. Krauss gyalogsági tábornok érvelt elsősorban amellett, hogy a Piavétól indított offenzíva az olaszokat legfeljebb az utánpótlási vonalakra veti vissza – ezzel Conrad is egyetértett –, az alpesi régióból indítandó csapást pedig csak az Adige völgyéből ésszerű mérni az olaszok balszárnyára. Felmerült Dél-Tirol nyugati határától – a Tonale-hágó–indítandó hadművelet terve is. Conrad pedig a Hétközség-felföldön akart áttörni dél felé. Egyetértés mutatkozott abban, hogy a „harapófogó” tervet kell végrehajtani. Eldöntésre várt, hogy a Piave mellől mért csapás csak másodlagos legyen-e, továbbá, hogy az alpesi régió melyik részéről induljon az olaszok balszárnyának felgöngyölítését és az olasz hadsereg megsemmisítését célzó hadművelet. Az uralkodó közölte, hogy egyetért az osztrák–magyar erők offenzív fellépésével és ehhez minden, keleti hadszíntéren felesleges hadosztályt a délnyugati frontra vezényel. Conrad lehetőséget kapott a vélemények elemzéséhez, és egy végső haditerv-javaslat elkészítéséhez.^[113]

1918. március 22-én, az AOK-hoz küldött elaborátumában Conrad megerősítette álláspontját, miszerint a főcsapást az Astico és a Piave közötti terepszakaszon célszerű mérni, ahol a koncentrált erők nemcsak áttörhetik az olaszok 6. és 4. hadseregének állásait, hanem katasztrofális vereséget is mérhetnek a Piave melletti 2. és 3. olasz hadseregre. Szerinte Oderzo–Treviso irányú offenzívát kiegészítő feladattal célszerű indítani, az Adige völgyében pedig csak a főirányban felesleges erők támadjanak megtévesztésül. Dél-Tirol nyugati határvidékét Conrad alkalmatlannak tartotta nagy erők összevonására és az utánpótlásra. A Hétközség-felföldet ugyanakkor olyan terepnek ítélte, amely lehetőséget nyújthat egy esetleges olasz offenzívára is. Kivédéséhez nagy létszámú csapatkoncentrációt tartott szükségesnek, amely alkalmas lehetett az összevonás után az olasz állások áttörésére is. Végül azzal zárta felterjesztését, hogy ha a német csapatok győznek Franciaországban, felszabaduló hadosztályaikat be lehetne vetni Dél-Tirol nyugati részén, a gleccserfronton, Bergamo általános támadási iránnyal.^[114]

Conrad, leváltása ellenére, az alpesi hadseregcsoport parancsnokaként megőrizte a vezérkarra gyakorolt korábbi személyes befolyását, akár egy szürke eminenciás. A főparancsnokság törzsében felmerült harcászati-hadműveleti problémákra gyorsan reagált, sőt mindentudó válaszokat adott. Megoldásaival a vezető tábornokok, hadműveleti tervezők nem mertek vitatkozni. Az egykori vezérkari főnök partnereire ráerőszakolta a véleményét. Nem érvelt. Az övétől eltérő, elemzési kísérleteket túlságosan is meggyőző energiával, szakmai ismeretei elképesztő tömegével hengerelte le. Az AOK-ban, a vezérkarban mindenki bizonyos volt abban, hogy a haderő egykori vezetője soha sem vonul vissza új beosztása keretei közé, hanem továbbra is megkísérli irányítani az eseményeket, és fölényes tudása, áttekintő képessége segítségével befolyásolja a legfőbb hadúr és Arz tábornok döntéseit is.^[115] Igazából egyetlen erős egyéniség volt képes Conrádot szakmai ismeretei, tapasztalatai, logikus rendszerező képessége és jeges nyugalma segítségével megfékezni: Boroević tábornagy. Sikeres hadtestparancsnokként működött Komarow, Przemysl, Limanowa, Gorlice mellett, a Kárpátok védelmében. Hatalmas tekintélyt vívott ki magának a csapatok között azzal, hogy tizenegyszer verte vissza az Isonzó mellett az olaszok többszörös túlerővel indított offenzíváit. A védelmi harc teoretikusa és specialistája volt. Távolságtartó hűvösséggel értékelte a Monarchia katonai helyzetét, és kimondta, hogy nincs remény egy Olaszország feletti győzelemre. A tartós defenzíva csak arra nyújt esélyt, hogy a rendelkezésre álló erők súlyos állományveszteség nélkül érjék meg a háború végét. A hadvezetés kötelessége, utolsó feladata megőrizni a megmaradt harcosokat. Semmi kalandor vállalkozás, semmi áttörési kísérlet, semmi kényszerhadművelet, mert az csak az ütőképességet veszélyezteti.^[116]

Március közepén a legfőbb hadúr, Arz társaságában, megszemlélte a csapatokat Dél-Tirolban, és Conrádnak könnyű dolga volt meggyőzni őt fixa ideája sikeréről. Március 23-án Károly döntött: azonnal meg kell kezdeni az offenzíva előkészítését.

„… A fő csapást az Asiago–Piave közötti szakaszon mérjük a tüzérség és az aknavetők erőteljes (főleg gázlövedékek) támogatásával, a Brenta mindkét oldalán, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elérjük a hegyek lábát, és az olaszokat a Piave-front leépítésére kényszerítsük …

A 11. hadsereg offenzívájához csatlakozik a 6. hadsereg jobb szárnya.

Boroević tábornok gondoskodjon a személyi és anyagi feltételekről.

Az Astico és a Piave közötti fő támadást az Isonzó hadsereg kísérő csapása egészíti ki Treviso iránnyal…” ^[117]

1918 márciusában Arz tábornok végleg lezárhatta a 10 osztrák–magyar hadosztály átengedésével kapcsolatos huzavonát. 27-én táviratban jelezte Hindenburg vezértábornagynak, hogy legkésőbb május végéig beveti minden rendelkezésre álló kötelékét, és döntő vereséget mér Olaszországra. A fő csapást az Adige és a Piave között akarja indítani. A vezértábornagy tudomásul vette az ajánlatot, bár nehezményezte, hogy az offenzíva nem kapcsolódik közvetlenül a német támadási tervekhez. Összességében azonban nem tehetett mást, mint elismerni: az osztrák–magyar erőfeszítések megfelelnek a szövetség érdekeinek és javítják a közös stratégiai helyzetet.^[118] Boroević katona volt. El kellett fogadnia a visszafordíthatatlant. Március 21-től a francia hadszíntéren, Amiens térségében tombolt a harc, amelyben a németek 80 km széles fronton, egyszerre és mindenütt megkísérelték az áttörést. Látható volt azonban, hogy a koncentrált erők támadása helyett a csaknem egyenletesen elosztott hadosztályok nem tudnak felülkerekedni az ellenség védelmén, és a döntő csapás a szokásos anyagcsatában fullad ki. Boroević sem számított másra. Az AOK az alpesi fronton mintegy 50 km-en, a Piave mellett, Trevisonál 20 km-en akart sikert elérni. Az összesen 70 km-es támadási sávban indított roham, továbbá a gleccserfronton elképzelt kísérlet személyi és anyagi igénye messze meghaladta az erejét vesztett állam teljesítőképességét. A délszláv tábornagy tudta, hogy ezúttal semmi esély sincs arra, hogy kudarc esetén a német szövetséges segítséget nyújtson. Tehát az egész offenzíva csak egy kétségbeesett önfeláldozás, magasabb érdekek miatt. Engedelmeskedett. Április 2-án kiadta az utasítást alárendelt kötelékeinek a folyóátkelés előkészítésére, a 6. hadseregnek a Grappa ellen támadó csoportosítás szárnybiztosítására és az Oderzo–Treviso–Bassano felé áttörő Isonzó – hadsereg feladataira. Ugyanakkor felhívta a hadműveleti főnök, Waldstätten figyelmét, hogy Conrad igénybe akarja venni megközelítőleg a haderő felét az Astico–Piave közötti harcra, míg a folyómenti hadosztályok csak kiegészítő támadásra indulhatnak. Szerinte a caporettói áttörés bizonyította, hogy az ellenséget a legerősebb ponton kell válságos helyzetbe hozni, továbbá az olaszok számbeli fölényét egy szűk sávban koncentrált erőkkel kiegyenlíteni. Ilyen összpontosítást csak a folyómenti síkságon lehet elérni. A Treviso–Bassano irányú áttörést ezért hadászati sikerré kell fejleszteni.

„…Az általános helyzet alapján az olasz haderővel szemben két irányból kell teljes erővel új csapást mérni: a) támadás az Astico és a Piave között, b) támadás a Piavén át … A Piavén át irányuló csapás elsősorban az Isonzó hadsereg feladata. Ezt annál inkább szükséges teljes energiával és mindent felölelő koncentrációval végrehajtani, mert ha ez sikerül, messze előnyösebb következményekkel zárul, mint báró Conrad tábornagy, hadseregcsoport parancsnok bármelyik csapása…” ^[119]

Ugyanakkor – jelentette ki – Conrádnak semmi esélye sem lehet a Hétközség-felföldön, mert a terep alkalmatlan a csapatösszevonásra, tüzérösszpontosításra, az ellátó- és az utánpótló lépcsők mozgatására, ráadásul Asiagónál erős olasz csapatok védekeznek, és az Asiago-Dél erdőség erődítettségi foka is ismeretlen. Boroević Oderzónál egy 8 km széles áttörési sávot, két oldalt 1-1 km-es biztosító/szárnyvédő szakaszt jelölt ki, amelyet 220 üteggel – egy ütegre 50 m áttörési illetve 75 m szárnyvédő szakasz – kívánt támogatni. A 8 km széles áttöréshez 4, a biztosító sávhoz 1-1 hadosztályt akart indítani. Teljes erőszükségletként 23 gyalog- és 4 lovashadosztályt igényelt, továbbá 12 meredek- és 5 lapos röppályájú tüzérdandárt.^[120]

A rivális tábornagyok hadműveleti szándékaival ellentétben az AOK-nak nem volt sem haditerve, sem végleges álláspontja az offenzíva fő csapásának helyéről és irányáról. A német vezérkar ugyanakkor az amiens-i kudarc után újra meg akarta kísérelni a keletről átvezényelt hadosztályok harcbavetésével az áttörést, és segítséget kért Badentől: az olaszok elleni támadással kössön le minél több ellenséges köteléket, és akadályozza meg a nyugati frontra való átvezénylésüket. Az AOK tisztában volt azzal, hogy a szembenállók óriási fölényt élveznek gyalogsági és tüzérségi fegyverekben, lőszer– és élelemellátásban, vasúti összeköttetésben, csak gázfegyverekben érezhető a minőségi hátrányuk. A tábornokok azt is tudták, hogy az osztrák–magyar haderő négyötöd részét kell maximum két hónap alatt felsorakoztatniuk és felkészíteniük az offenzívához, ugyanakkor 1918 tavaszán a szénhiány, a mozdonyok és vagonok veszteségei, meghibásodásai miatt szállítási válság akadályozza az erőkoncentrációt. Különösen az alpesi front szenvedett a vasúti kapacitások elégtelensége miatt, hiszen Dél-Tirolba csak egyetlen vágány vezetett a Benneren a Villach–Franzensfeste vasutak találkozásától. A szerelvények ezért csak a 10. hadsereg igényeit tudták kielégíteni. Éppen a Franzensfeste–Trient közötti összeköttetés gondjai késztették az AOK-t, hogy felülvizsgálja Conrad haditervét. A napi 36–38 szerelvény áteresztő képességű vonalon nem látta biztosítottnak sem az alpesi erőkoncentrációt, sem a tüzérségi összpontosítást, sem az utánpótlási igények teljesítését. Ugyanakkor még növelni lehetett a Görz és Pontafel felől a velencei síkságra vezető két vonal teljesítőképességét, az itt gördülő vonatokkal pedig meg lehetett oldani mind a Piave melletti, mind a Brenta és a Piave közötti összpontosítást. Az AOK hadműveleti főnökének, Waldstätten vezérőrnagynak a tervezete mindössze két-három hadosztályt engedélyezett volna bevetni a 11. hadsereg Astico és Brenta közötti sávjában, ugyanakkor legalább 10-et az alpesi front balszárnyán, a Brenta és a Piave között, a Grappa-masszívum ellen. Waldstätten szerint a Grappa erődrendszer birtokbavételével meggyőző segítség nyújtható észak felől Boroević Treviso elleni offenzívájához, és az olasz védelmi mélységbe való kijutáshoz. A hadműveleti főnök megnyerte javaslatához a rivalizáló két tábornagy érvei között őrlődő uralkodót és a vezérkari főnököt, Arz tábornokot. A kompromisszumnak azonban kevés köze volt a kitűzött stratégiai célhoz, az offenzíva sikeréhez. Arz támogatni akarta az Amiens térségében kifulladó, egyre erőtlenebb németeket, miközben teljesen reménytelen helyzetben kellett vállalnia az olaszokkal szembeni fellépést. Ráadásul egyensúlyoznia kellett Conrad és Boroević között, akik azért harcoltak, hogy a másikkal szemben megszerezzék a főcsapás jogát, és hogy a rivális csak alárendelt szerepet játszhasson. Az uralkodó elfogadta Waldstätten javaslatát, és azt az AOK hivatalos elhatározása rangjára emelte.^[121]

Conrad április 9-én válaszolt. Csodálkozott, hogy a hadvezetés, más érvek hatására, módosította a már – szerinte – eldöntött haditervet. Figyelmeztette a főparancsnokságot, hogy Boroević csak visszaszorítja az ellenséget, a Grappa ellen elég öt hadosztály is, a Brenta két partján támadó erők pedig áttörhetik az alpesi, két olasz hadsereg védelmét, és megrendíthetik a Piavét védő másik két olasz hadsereget is. Így Boroevićnek nem lenne szüksége tartalékra, a felesleges hadosztályokat át lehet vezényelni a 11. hadsereg hadrendjébe. Továbbra is támogatta a Tonale-hágónál a 2 hadosztály – és az Adige-völgyében a XIII. hadtest + 1-2 hadosztály – tervezett támadását, továbbá, hogy a 10. hadsereg bal szárnyához tartozó hadosztályok a Pasubio ellen rohamozzanak.^[122]

A felterjesztésben foglaltak megerősítése végett Conrad személyesen is igyekezett meggyőzni az uralkodót haditerve helyességéről. A találkozóról nem készült jegyzőkönyv, de Conrad emlékeztetőt állított össze. Szerinte mindketten megerősítették, hogy nincs köztük véleményeltérés az Itália elleni offenzíva szükségességét illetően, továbbá, hogy meg kell kezdeni mind a síkságon az Oderzo–Treviso, mind gleccserfronton a Tonale – hadműveletet. A nézetkülönbségek mindössze az alpesi frontot érintették. Conrad megismételte az uralkodó előtt, hogy a fő csapást az Astico és a Brenta közötti hegyi fronton kell mérni, a „harapófogó-hadművelet” része az Oderzo–Treviso irányú előretörés, a Grappa elleni támadás helyett csak két oldalról végrehajtott, megkerülő hadműveletre van lehetőség, ami után az olasz védők elmenekülnek dél felé, vagy fogságba esnek. A „harapófogó” sikeréhez a tartalékokat ott kell összevonni, ahonnan mindkét csoportosítás a leggyorsabban elérhető. Erre a Belluno-medence vagy a Sugana-vasút melléke lenne megfelelő.^[123] Ezután részletesen is indokolta, hogy az Astico és a Brenta közötti csapáshoz a gyalogsági és tüzérségi erők maximuma vonultatható fel. Ugyanez nem teljesíthető a Brenta és a Piave közötti 20 km-es sávban, sőt a Grappa tüzérségi bénítása sem megoldható, mert az olaszok beláthatják a feléjük vezető utakat, és korlátlanul tűz alatt tarthatják őket. Így a lövegek nem vonhatók előre. Igazolásul bemutatta a 11. hadsereg tüzérfőnökének elemzését az Astico és a Piave közötti ellenséges védelem rombolásának lehetőségeiről. A beosztott tábornoknak természetesen osztania kellett főnöke nézetét. Szerinte a Brenta és a Piave között sem a gyalogsági, sem a tüzérségi koncentrációnak nincs kedvező feltétele, még kevésbé a rohamozókat védő tűzhengernek és a kísérő lövegek előremozgásának.

„Messze kedvezőbbek a viszonyok – jelentette – az Astico és Brenta közötti térségben. Jól kiépített drótkötélypálya-hálózat, több, autóval és szekérrel is járható út teszi lehetővé erős tüzércsapatok működését a Frenzela-szakadéktól és az Astico völgyétől…”

A lövegek koncentrációjával tűz alatt tartható az egész ellenséges arcvonal – folytatta –, az olasz gyülekező körletek és utánpótlási vonalak elgázosításának sincs akadálya, sőt az Asiago térségében elterülő erdő fedezékei is jól rombolhatók. Az érvek felsorolása után a tüzérségi főnök kimondta a döntő szót:

„…Minden előny és hátrány mérlegelése után megállapítható, hogy az Astico és a Brenta közötti főcsapás iránya támogatható legjobban a tüzérség részéről. A támadást frontálisan kell végrehajtani, előkészítéséhez ezért nemcsak erős tűztámogatást kell adni a rohamcsoportok szárnyainak biztosítása érdekében, hanem a szomszédos, a 10. hadsereg balszárnyán harcoló hadtesteknek is előre kell lendülniük a csapásmérő erőkkel egyidejűleg…” ^[124]

Nincs nyoma, hogy az uralkodó, vagy a vezérkari főnök azonnal elfogadta volna Conrad és tüzérfőnöke érveit. Mindenesetre az arcvonal felé közeledő szerelvények irányítói utasítást kaptak, hogy az eredetileg Boroevićhez vezényelt 3 lovashadosztályt és a támogató 3 tüzérdandárt utaztassák a 11. hadsereg sávjába, majd egy egész érkező hadtestet is, végül a Boroević tartalékául kiszemelt, menetképes 4 hadosztályt rakodtassák ki Bellunóban.^[125]

A három haditerv végrehajthatóságát elemezve Krauss tábornok, a völgyi áttörések megszállottja, kötelességének érezte, hogy megerősítse az elbizonytalanodó hadvezetést a Conrad és a Boroević közötti vita kompromisszumos megoldásában. Leszögezte, hogy az offenzíva végrehajtható. A háború sorsa azonban nem Itáliában dől el, hanem a nyugati hadszíntéren. A Monarchiának azonban meg kell semmisítenie az olaszokat. Ez pedig nem sikerülhet úgy, hogy csak visszaszorítjuk őket az utánpótlási vonalaikra. Szerinte a harapófogó terv jó, de az átkaroló hadművelet két szárnya közötti távolság kicsi. Az Asiago felőli támadással nem érhető el az olasz haderő megsemmisítése, akkor sem, ha a Piave felől is előretörünk. Az átkaroló hadműveletnek nagyobb térséget kell átfognia: az igazi megoldás a Garda-tó felől, az Adige völgyében Verona felé mért fő csapás, amely teljessé teheti az Oderzo–Treviso irányú offenzíva sikerét. Állította, hogy csak e két terepszakasz út- és vasúthálózata alkalmas az erőkoncentrációhoz, az utánpótlás biztosításához, a gyalogság szétbontakozásához és a kísérő tüzérség előre mozgásához. Javasolta, hogy az osztrák–magyar haderő támadjon az egész fronton egyszerre, mérjen csapást a Tonale-hágónál is és Asiagónál is, de az összevont főerők az Adigénél és Oderzónál induljanak rohamra.^[126]

Conrad továbbra is ragaszkodott az asiagói főirányhoz. Jelezte az AOK-nak, hogy az olaszok nem Boroevićcsel, hanem a 11. hadsereggel szemben vonták össze csapataik zömét. Ezért parancsot adott a 10. hadseregnek, hogy fokozza a legvégsőkig a harctevékenységet, mérjen a rohamcsoportjaival rajtaütéseket, a járőrtevékenységét terjessze ki a senki földjén az ellenséges peremvonalig, a nehéztüzérség pedig gyorsan változtasson tüzelőállást. Érje el, hogy az olasz hadvezetés veszélyeztetve érezze magát az Adige völgyében, a Pasubiónál, a Judikarien vonulatain egyaránt és vezényeljen át kötelékeket a Hétközség-felföldről a 10. hadsereg sávjába.^[127] Boroević ugyancsak ragaszkodott a Piave mellőli főirányhoz. Offenzívája sikere érdekében utasította a 6. hadsereg parancsnokát, József főherceget, hogy támogassa jobbszárnyon az Oderzo melletti áttörést egy, a Montello-hát ellen indított, lendületes támadással. József főherceg kétségbeesetten kért segítséget az AOK hadműveleti főnökétől, Waldstättentől. Közölte, hogy katonái az éhezéstől olyannyira legyengültek, hogy legalább 10 napig kellene rendesen etetni őket, hogy egy rohamot végrehajthassanak. A Montello-háton pedig az olaszok legalább kétszeres fölénnyel várják a kiépített állásaikban a támadást. Tüzérségük uralja a terepet, és csak mustárgázzal lehetne elhallgattatni lövegeiket. A katonáinak kenyeret kért, a tüzérségének mustárgázgránátokat, hadserege öt hadosztályának rohamához legalább egy hadosztály megerősítést. Waldstätten őszintén bevallotta, hogy sem mustárgázgránátot, sem élelmet, sem hadosztályt nem tud ígérni, mert nincs. Az elsőből a németek nem adnak, az élelemhiány a hátországban is óriási, mert sem Csehország, sem Galícia nem hajlandó támogatni Ausztria lakosságát és a hadsereget, végül Boroević sohasem kapott parancsot, hogy indítsa rohamra a 6. hadsereget, ha pedig ő szervezi a támadást, adjon hadosztályt is hozzá. Waldstätten tulajdonképpen visszahúzódott beosztott tábornoki pozíciójába. Igen jól látta, hogy az AOK túlerő ellen veti be a csapatokat, hogy a haderő az egész fronton egyszerre akar rohamozni. Nem kívánt felelősséget vállalni az eseményekért, a bekövetkező kudarcért:

„…Császári felséged meg lehet győződve arról, hogy senkinek sem esik rosszabbul, mint nekem, hogy a gyakran megalapozott követeléseket is elutasítóan kell, hogy elhárítsam. A háború negyedik évében a megszorítások, amelyeket anyagi területen meg kell hoznunk, egyre nyomasztóbbak … Ha nincs semmink, akkor semmit sem tudunk adni.

Mustárgáz iránti igényét az AOK azért nem képes teljesíteni, mert ezzel a munícióval nem rendelkezünk. Néhány nappal ezelőtt Ludendorff tábornok úr ismét és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy offenzíva esetén ne használjuk. A gáz hatása túlságosan is maradandó. Német sebesülthordók, akik a gáztól elpusztult anyagokat gyűjtötték össze, 10 nap után súlyos mérgezéseket szenvedtek el. … Az élelmiszer iránti kérdésére válaszolva biztosíthatom, hogy felismertük a rendkívüli helyzet következményeit. Minden eszközt, befolyást felhasználtunk és felhasználunk, hogy javulást érjünk el. A hátország minden mértékadó személyénél kértünk, érveltünk, koldultunk, és örökké csak elutasításba ütköztünk, vagy csak a legminimálisabb sikert értük el. Hatékony támogatás teljesen kizárt…A lakosság egy része passzív rezisztenciával áll szemben a háborúval, a főparancsnokságnak már nincs befolyása a hátországban. A Monarchia belsejében élelmezési háború folyik, amely a haderőt érinti a legsúlyosabban… Waldstätten, GM…” ^[128]

A haditervek alkotói között kezdett parttalanná válni a vita. A főparancsnokság nem támogatta Krauss javaslatát, ugyanakkor nem erőltette Waldstätten elképzelésének megvalósítását sem. Nem változtatott a hadosztályok hadrendi beosztásán. A keleti hadszíntérről folyamatosan érkeztek a katonákkal és felszereléssel megrakott szerelvények a front mögötti kirakodóállomásokra, ahogyan a forgalomirányítók áprilisban az AOK utasítása után megszervezték. Az alpesi, 11. hadsereghez vezényeltek zöme a Klagenfurt – Görz – Udine, a Laibach – Nabresina – Cervignano a Villach – Pontafel – Gemona vonalon érkezett a velencei síkságra, majd tovább, a szárnyvonalon Feltre állomásáig, a hadsereg nagy lőszer- és ellátóközpontjáig, onnan 7-8 napos menetben a 100-130 km-re fekvő hadtest gyülekezőhelyekig. A 11. hadsereghez beosztottak többi része a Brenner–vasúton zárkózott fel. A Sugana-vonal korlátozott kapacitása miatt csak a technika futott tovább tengelyen, az állomány Trienttől gyalog tette meg a több napos, nehéz utat. A 6. és az Isonzó-hadsereg feltöltése akadálymentesebben zajlott. A kiadott parancsokat nem lehetett menet közben megváltoztatni, mert káoszba torkollott volna a hadigépezet működése. A csapatokat csak megállítani volt szabad, majd napokig szervezni, és újraindítani a mozgást. A vezérkar több, mint 1 millió, fegyelmezett katonát kívánt összevonni a délnyugati hadszíntéren.^[129]

A fronthoz közeledő szerelvények legénysége azonban a falvakon, városokon áthaladva össze-vissza lövöldözött, eldobálta sisakjait, gyalogsági ásóit, tartalék cipőit. Fegyelmezésre, megtorlásra a kirakodó állomásokon, illetve az állomásoktól 100-130 km-re fekvő, hadsereg hadtápsávokig tartó, 7-8 napos menetben nyílt mód. Az álcázás miatt borult, felhős idő esetén nappal, egyébként csak éjszaka volt szabad haladni. Pihenőben a parancsnokoknak csuklógyakorlatokkal, alaki mozgásokkal, kikötéssel, zsoldmegvonásokkal, esetenként akasztással kellett fegyelmezniük beosztottaikat, amiben az utak mellett felállított tábori csendőrök sorfala segédkezett.^[130]

A keleti hadszíntéren kiválogatott hadosztályok, ezredek, önálló zászlóaljak már gyülekeztek a bevagonírozáshoz, amikor a háború fő frontján, Franciaországban, a német haderőnek be kellett szüntetnie mintegy 60 km-es előnyomulását, mert a március második felében megkezdett, a francia és angol hadsereg csatlakozása elleni offenzívája kifulladt Amiens előtt, anélkül, hogy áttörte volna a védelmet. A több hetes harcok teljesen felőrölték Ludendorff legütőképesebb 84 hadosztályát, olyan milliós katonatömegeket, amelynek harcértékét meg sem közelítette haderő tartaléka, vagy a keleti arcvonalról átvezényelt kötelékek állománya. Az antant defenzív stratégiája 1918. április 5-én látványos győzelmet aratott. A háború sorsa eldőlt a Somme partján fekvő, középkori katedrálisaira büszke textilváros házai előtt. Értelmetlenné vált minden áttörési kísérlet, minden remény, hogy át lehet térni a mozgó háborúra, akár a nyugati, akár a délnyugati hadszíntéren. Az osztrák–magyar vezérkar, illetve a délnyugati front tábornokai pontosan nyomon követhették szövetségesük erőfeszítéseit, és ugyanarra az egyetlen reális következtetésre kellett volna jutniuk, mint a keleti hadszíntér német vezérkari főnöke, Max Hoffmann tábornok.

„…Abban a pillanatban, amikor a legfelső hadvezetés látta, hogy nem veheti birtokba Amiens városát, be kellett vallania, hogy a nyugati fronton többé nem várható győzelem. Ha ez a legjobb harci eszközökkel végrehajtott kísérlet kudarcba fulladt, meg kellett volna mondani, hogy a további támadások egyre gyengébb erőkkel indulhatnak, és éppúgy egyre kevesebb esélyt kínálnak a sikerre. Ugyanazon a napon, amikor az OHL leállította az Amiens elleni offenzívát, kötelessége volt figyelmeztetni a birodalmi vezetést, hogy semmiféle kilátás nincs a nyugati fronton a háborút győzelemmel befejezni…” ^[131]

1918. február végén megszakadtak a francia–osztrák–magyar különbékéről folytatott tárgyalások, sőt a francia vezetés nyilvánosságra hozta az álláspontokat. Nemzetközi és a Monarchiában belpolitikai botrány tört ki. Az uralkodó szorult helyzetében Canossa-járásra kényszerült és egy új szövetségi szerződést kötött Németországgal, amelyben az osztrák–magyar célokat teljesen alárendelte a német vezérkar igényeinek. Ludendorff megkövetelte, hogy az Amiens melletti kudarc ellenére indított második offenzívához támogatásul Károly is indítsa meg az olaszok elleni támadását. Határidőként május 20-át jelölte ki. Amikor kiderült, hogy az időpont nem tartható, megerősítette a nyomását. Beszüntette élelem- és nyersanyagszállításait, amelyek nélkül a Monarchia már 1918 nyarán összeomlott volna. Az offenzívával nem szabadott várni.^[132]

Az erőpróba kényszerű kötelesség volt. Boroević bejelentette hadműveleti tervét, amelyben az előzetesen megígért hadosztályokon felül nagyobb erőket igényelt. Elsőrendű feladatának tekintette, hogy felszámolja a Trevisoban működő, az olasz front Brenta – Grappa – Piave-torkolat közötti szakaszát ellátó vasúti csomópontot, és elvágja a Grappára vezető utakat. Így az utánpótlástól megfosztott folyóközti masszívum, illetve a Montello-hát ostroma a számítottnál több sikert ígért. Conrad azonban presztizsokok miatt már kicsikarta Károlytól, hogy ő hajtja végre a Brentától keletre is és nyugatra is a fő csapást, míg az ellenlábas Boroevićnek csak „kisegítő” hadművelet jut. Utóbbi azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az AOK mondja ki: az Oderzo–Treviso irányú támadás nem másodrendű, vagy „kisegítő” csapás, hanem épp olyan stratégiai áttörés, mint a Hétközség-felföldön indított. Ehhez pedig a főparancsnokság állítsa rendelkezésre a cél eléréséhez szükséges hadosztályokat, vagy ha ilyenek nincsenek, mondja le az egész offenzívát. Azonnali döntést sürgetett: vagy két egyenrangú áttörés, vagy egy sem. Károly már nem mondhatott le a kísérletről. Nagyon erős volt a német nyomás. Conrad csökönyösségét nem lehetett megtörni. Boroević eltökélt maradt. Arz vezérkari főnök közvetített a vitában. Az Isonzó-hadsereg honvéd kötelékeket kapott erősítésül, továbbá egy parancsot, hogy mindkét tábornagy vezette hadművelet egyenértékű. Waldstätten azonban nem tudhatott Arz utasításáról. Így a hadműveleti osztály a harcok alatt is úgy tartotta az összeköttetést Conráddal, mintha tőle függne egyedül az áttörés és a győzelem. A vezérkari főnöknek sikerült a legszuggesztívabb módon elhitetnie mindkét hadvezérrel, hogy a konkurrencia-harc előnyükre dőlt el. Boroević megkapta a tájékoztatót: a „Radetzky” és az „Albrecht” fedőnevű hadművelet teljesen egyenértékű. Arz valóban meg volt győződve arról, hogy az Isonzó hadsereg támadásától nagyobb sikert remélhet, de rosszul tette, hogy nem tájékoztatta megfelelően törzsét. Így június 15-én a főparancsnokság jobb keze nem tudta, hogy mit cselekszik a bal, és mindkét csoport vezetői egymástól függetlenül értékelték a helyzetet és adták ki az utasításokat. Arz megteremtette a kompromisszumot, de a hadrendi összetételen már nem tudott változtatni.^[133] A 11. hadsereg 56 km-es frontján vonult fel a nagyobb erő, 20 gyalog- és 4 lovashadosztály, 3000 löveggel, míg a Pederobbától a torkolatig tartó 54 km-es szakaszon 15 ˝ gyalog- és 4 lovas hadosztálynak 2600 löveggel kellett rohamra indulnia. A 10 hadsereg gleccserfronton tervezett offenzívája változatlan maradt: a Tonale-hágónál az általános roham előtt két hadosztálynak áttörési kísérletet kellett végrehajtania álcázásul. Az ellentéteket azonban nem sikerült teljesen lezárni. Nem született döntés a haderő tartalékáról. A két hadvezér rendkívül kiélezett harcot folytatott egymással az összpontosítás helyéről. Mindketten a saját sávjuk mögött akarták a rendelkezésre álló 4 hadosztályt felsorakoztatni. Károly végül igen szerencsétlen döntést hozott. A Pederobba csatlakozási pont közelében, Belluno térségében jelölte ki a tartalékok helyét, ott, ahol szükség esetén egyik csoportosítás sem tudta a mintegy 50000 harcost gyorsan magához vonni és bevetni. Valamivel előnyösebbnek tűnt az erő alkalmazása Boroević számára a vasúti szállítás lehetősége miatt. Conrad kellően fel volt háborodva, hogy számára nem kedvező döntés született. A 11. hadsereg jobbszárnyára, az Astico és a Pasubio közötti sáv mögé szerette volna a maradék hadosztályokat csoportosítani. Négy hadosztály, azaz másfél hadtest, elegendő tüzérséggel, szűk szakaszon, manőverező csoportosításként léphetett volna harcba a déli peremhegyek áttörése után, a síkságon, a Piave melletti olasz seregek hátában. Boroević, fenntartásokkal, elfogadta Károly álláspontját. Egyetértett az uralkodóval, hogy a 11. hadsereg sávjában sem a szállás, sem az élelmiszer nem elég az első lépcső hadosztályok ellátásához, még kevésbé a tartalék 50000 főnek. Ugyanakkor számára sem volt teljesen kedvező a Belluno-medence, hiszen véleménye szerint a bevethető tartaléknál jobb a helyben rendelkezésre álló tartalék. A szállítási lehetőségek miatt mégis beleegyezett a döntésbe. Bellunótól túl messze feküdt a Hétközség-felföld, Conradnak nem sokat segíthettek a hadosztályok.^[134] Boroević végül elégedetten vette tudomásul a legfelső elhatározásokat, és megerősítette törzse előtti nyilatkozatában, hogy az ő hadművelete Conrad mellett nem egy „másik támadás”, „kísérő előretörés” vagy „kiegészítő csapás”, hanem a nagyobb sikerrel kecsegtető offenzíva. Magabiztosan kergette csapatait az áttöréshez szükséges koncentráció helyett az egész fronton, felaprózva, a kudarcba. A Piave mögötti több árokrendszerből álló olasz védelmet egyszerre akarta áttörni a Montello-hátnál öt hadosztállyal, továbbá Oderzónál és a Piave torkolatánál mintegy 10 hadosztállyal, összesen legalább 16 olasz hadosztállyal szemben.^[135]

Az alpesi fronton támadó erők lehetséges kudarcát figyelmen kívül hagyva Conrad és az AOK vezetői egyetértettek az áttörés néhány alapvető feltételében. Például, hogy a különösen nehéz terepen a gyalogság szokványos eszközeivel birtokba nem vehető kulcspozíciók ellen szokatlanul erős tüzérséget és különlegesen kiképzett rohamosztagokat kell bevetni, továbbá, hogy teljesen titokban kell tartani a roham időpontját a meglepetés hatásai miatt.^[136] Természetesen még számos kedvező feltételt kellett volna biztosítaniuk a sikerhez, mint az áttörés helyén a háromszoros túlerőt emberben, lövegszámban, továbbá speciális támadó fegyvereket, hatékony gázgránátokat, lángszórók tömegét, jó utakat az előremozgáshoz. Egyik feltétel sem volt meg. Conrad nem kapta meg az igényelt autókat, a lőszerszükséglet 40 %-át tudta csak a hegyi lövegállásokba szállítani, több, mint 70 ütege a támadás napján még a Sugana-völgyben rostokolt, a gázgránátok ipari hiba miatt hatástalanok maradtak.^[137]

A gyalogsági koncentrációt sem lehetett végrehajtani a rosszul kiválasztott áttörési terepszakasz földrajzi nehézségei miatt. Ráadásul éppen a rohamozókkal szembeni állásokat szállták meg angol és francia elithadosztályok.^[138] A roham időpontja sem maradt titokban. Május közepén már osztrák miniszterek gyerekei hozták haza az iskolából a hírt apjuknak a támadásról. Bécsben a szerkesztőségek hivatalsegédei híresztelték a dátumot, a kabarékban kuplékban énekeltek róla a félvilági hölgyek. Az AOK is figyelmeztette a csapatokat június 6-án, hogy az olaszok tudnak a hadműveletről.^[139] A legfelső vezetés nem tartotta kézben a Pasubiótól a tengerig egyszerre induló offenzíva előkészületeit és végrehajtását. Csak az AOK láthatta át és irányíthatta az egész délnyugati arcvonal egymással összefonódó, egymásra ható kapcsolatait. Ő ismerte a gazdasági erőforrások teljesítőképességét, a vasúti kapacitásokat, a felsorakozott milliós haderő ellátását és utánpótlását. Neki kellett volna szigorú objektivitással felülbírálnia a hadvezérek javaslatait, és elhárítania a katasztrófát. A vezetés gyakorlatilag csődöt mondott. A főparancsnok, IV. Károly és a vezérkari főnök az udvari szerelvényen utazgatott Trient és Bozen között, és a helyi és pillanatnyi benyomások hatására adta ki a legkülönbözőbb utasításokat, a vezérkar irányító törzse Badenben dolgozta ki az utasítások végrehajtásának ütemezését, míg Waldstätten és a vezérkar hadműveleti irodájának néhány tisztje Bellunóban, a 11. hadsereg mögött igyekezett az offenzíva részleteit összehangolni. E három egyszerre irányító, fő szolgálati központ mellett még Conrad és Boroević két törzse is önállóan vezette a felkészülés utolsó fázisát és a hadműveleteket. A fölösleges kudarcért és a rettenetes veszteségekért mindenekelőtt az uralkodó volt a felelős, továbbá az uralkodó döntéseit befolyásoló vezérkari és a hadműveleti főnök, akiknek az offenzíva kezdete előtt lemondásukkal kellett volna tiltakozniuk és jelezniük a katasztrófát.^[140]

IV. Az offenzíva előtt

A 11. hadsereg felkészülése

A hadvezérek a kicsikart uralkodói hozzájárulás után mozgásba hozhatták a haderő gépezetét. Valamennyi katonai központ és polgári hivatal, hadsereg- és hadtesttörzs, hadkiegészítő parancsnokság ezernyi utasítása, rendelete fogta össze a birodalom erőfeszítéseit, hogy az erők és eszközök a Piave-fronton összpontosulhassanak. A délnyugati hadszíntéren hónapok óta megmerevedett vonalakon rendkívüli hevességgel dúltak a harcok. A peremvonalak közötti távolságokat elsősorban a terepviszonyok határozták meg. A néhány száz m – két km szélességű senki földjén a szembenálló, első védelmi övek sávjaiban állandó tűzcsapások, rajtaütések, gáztámadások, korlátozott célú rohamok, fogolyszerzési kísérletek követték egymást, és tették próbára az ellenség ellen küzdők szívósságát, kitartását. Egy gyalogezred védelmi körletére, nagyjából 1 km²-re, naponta legalább 12000-15000 különböző űrméretű gránát csapódott be, pusztította az élőerőt, rombolta az akadályokat, temette be a lövészárkokat. Néhány helyzetjelentés a 11. hadsereg 6. hadosztályától:

Ápr. 29. „…Köd, nyugalom. 11^oo-tól esik a hó. 11^oo-tól rettenetes tüzelés a 38. honvéd hadosztálynál. … Tegnap a hiányos húsutánpótlás miatt megettük a vésztartalék konzervjeinket. Ma egy-két mázsa fagyasztott hús érkezett, így a csapatok 1-ig el lesznek látva.

A konzervek hiányozni fognak…”

Máj. 1. „…A 12. gyalogbrigád jelenti, hogy Ambrosini, Val Fondo 02^3o óta nehéztüzérséggel rombolva… 0345-től vételező-helyeiket lassú tűz alatt tartják … A 6. dragonyos ezrednél egy század fellázadt. …

A 38. hadosztályt egy járőr megtámadta. Túl sok gránátot lőttek ki zárótűzre…”

Jelentések a 6. hadsereg XXIV. hadtestétől:

Máj. 2. „…Csekély ellenséges tüzérségi tevékenység. Conagliano város és vasúti állomás újból tűzben állott. Virradatkor a XV. hadtestnél egy ellenséges osztag megtámadta tábori őrseinket a Mte Spinuccián, de a támadást visszaverték. … Egyik motoros ágyúsütegünket négy órán át lőtte az ellenséges tüzérség; ágyúinkat a felvágott föld eltemette. … A hadseregkörletben a gyalogság azt gyakorolja, hogy miként kell a tűztenger födözete alatt előnyomulni; ez alkalommal a tüzérség éleslőszerrel lő…”

Máj. 3. „…Az éj folyamán az ellenséges tüzérség a 35. hadosztály szakaszára: Falzéra, Villa Jacúrra, Minára és Conegliano városára rövid, de heves tűzcsapást mért … Délután rendes tűzharc volt.

Az ellenség kötött léggömbökből figyel és repülők derítenek fel.

Délután csend állott be, mert zivatar volt …”

Máj. 21. „…Grazban a híres 17. közös gyalogezred, amely az egész háború alatt dicsőségesen küzdött, föllázadt, és magyar csapatokat kellett odavinni, hogy a rendet helyre lehessen állítani…”

Máj. 30. „…Ki haljon éhen? Látom, hogy legjobb ezredeim, mint a 44-esek, mindjobban lógatják a fejüket és mind hangosabban zúgolódnak. Odafönn csak könnyedén vállat vonnak, mert jobban félnek a munkásságtól, amelynek nem lehet megparancsolni, hogy éhen haljon! – míg azt hiszik, a katonaság szótlanul fog éhen halni, ahogy szótlanul kiáll a gyilkos golyó elé!…” ^[141]

Az osztrák–magyar védelmi séma sokban hasonlított az olaszokéhoz, ugyanakkor az ellenállási sáv keskenyebb volt és kevésbé megerődített, kivéve a gleccserfrontot, a Garda-tó térségét és a Hétközség-felföld nyugati medencéjét. Az akadályrendszerek mögött húzódott a csaknem két km széles legkülső védelmi zóna, amelynek el kellett hárítania a kisebb ellenséges előretöréseket, felderítő vagy járőrtámadásokat. A zónát bizonyos értelemben tábori őrs vagy járőr övezetnek is lehetett tekinteni. A géppuskával és aknavetővel felszerelt csoportoknak biztosítaniuk kellett a fő védelmi övet, megfigyelni az ellenséget, lehetőséget nyújtani a tüzérségi bemérők és tűzvezetők munkájához. A legkülső állásban néhány lövészárok szolgálta a biztonságos közlekedést, a területet ugyanakkor behálózták a támpontok, géppuskás-, gránátvető-, aknavető-, lángszórós csoportok fészkei, a tüzértisztek állásai. A peremvonal elé, a senki földjére minden napszakban járőrök rajzottak ki. Ellenőrizték a biztosító posztokat, összecsaptak az olasz járőrökkel, foglyokra vadásztak, rajtaütöttek az ellenséges fészkeken. A drótakadályokon túlra csak a zászlóaljparancsnokok küldhettek, írásos engedéllyel, csoportokat, de csak a zászlóalj előtti sávba és sohasem szabadott két cseh vagy két szerb katonát együtt kiengedni. A járőrök csak a hadosztályparancsnok írásos engedélyével léphettek át a szomszéd zászlóalj sávjába, írás nélkül dezertőröknek minősültek, és a helyszínen agyon lehetett lőni őket. A zászlóaljak csak egyetlen őrzött kaput működtethettek az akadályokon, így a parancsnokok ellenőrizhették a katonák ki- és befelé irányuló mozgását.^[142]

A legkülső védelmi zóna mögött kezdődött a mintegy két km széles, fő ellenállási öv első állása. Az ötszáz m széles állás két-három lövészárokból, összekötő árkokból állt, mögötte egy km mély köztes terület húzódott támpontokkal, géppuskafészkekkel, kézigránátvető és lángszóró rajok fedezékével, óvóhelyekkel, könnyű és hegyi lövegek tüzelő és váltóállásaival. Az övhöz tartozott a köztes terület mögötti második állás két-három árka, nehézfegyverzetének fészkei. Az öv mögött sorakoztak fel a közepes űrméretű lövegek, a lőszer- és a felszerelés-depók, az ellátó és az egészségügyi intézmények. A harmadik, a hadtest tartalékok övében is árokrendszerek húzódtak, – csak szükség esetén kellett megszállni őket – támpontokkal, géppuskafészkekkel és a nehéztüzérség állásaival, mögöttük foglaltak helyet a stratégiai ellencsapásokra kijelölt hadosztályok és a hadsereg tüzértartaléka, az erők működtetéséhez szükséges, szállító lépcsőkkel. Az osztrák–magyar haderő védelmi rendszerében a hadtestparancsnokságok, a hadtest közvetlen – közepes és nehéz – tüzérség és a nehéz aknavető ütegek mindig a helyükön maradtak, csak a hadosztályok cserélődtek. A harci gyakorlat szerint erős olasz támadáshoz ki kellett üríteni a legkülső sávot, biztonságba kellett helyezni a nehézfegyvereket, és vissza kellett verni a fő védelmi övből indított ellenlökéssel az előretörőket. A tartalékok csapásai az eredeti állapot helyreállítását szolgálták.^[143]

A hadosztályok napi igénye nyugalmi periódusban 70 t élelmet, 30 t gyalogsági lőszert, 30 t egyéb ellátmányt tett ki. Az állandó utánpótlást az utolsó vasúti kirakodó állomástól a hadosztály sávjába az alárendelt szállító oszlopok, 140-140 szekérrel, szekerenkint 3 q átlagos teherrel, napi két fordulóval biztosították. Ha nem rendelkeztek elegendő kocsival, igavonó állattal, akkor a kiesett kapacitásokat a hadtest, illetve a hadsereg ellátó századai pótolták. A kocsioszlopok a hegyek lábainál átadták a rakományokat a hadifogoly málhahordó századoknak – hadseregenkint 30 000-40 000 fő, 100 orosz, 20 olasz, 15 szerb és 3 román században –, amelyek a hegyi depókba cipelték az ellátmányt, és a szigorúan ellenőrzött kordon mögött átadták a hadosztályok pihenő váltásainak. Az elosztást a hadrendbe tartozó katonák végezték. A tüzérségi gránátokat elsősorban drótkötélpályákon vitték a magasba. Építésük, karbantartásuk seregenkint legalább 100 mérnököt és 10 000 katonát, munkást kötött le.^[144]

A tüzérség javadalmazása nyugodt időszakban napi átlagban csövenkint 150 gránát lehetett, az előkészítés fázisában a belövések pontosítása miatt a háromnapos ellátmány minimuma a könnyű lövegeknél 750, a közepeseknél 600, a nehezeknél 400, a 30,5 mozsaraknál 120 lövés. Offenzíva esetén egy javadalmazás többszöröse járt, továbbá gázlövedékek. 1918-ban a Monarchia tüzérsége elsősorban a könnyeztető gázzal vegyített fojtógázt részesítette előnyben. Az olasz gázálarcok átengedték az ingerlő hatású vegyületet, a katonák önkéntelenül lekapták maszkjaikat, hogy megdörzsöljék szemüket, és ekkor hatott a méreg. A mustárgáz termelését az osztrák–magyar ipar nem tudta megnyugtatóan megoldani. Gáztámadásnál a kedvező feltétel csak szélcsend esetén alakulhatott ki, vagy enyhe szélben, legfeljebb 3 m/sec légmozgás közben. Egy hektár elgázosításához 100 könnyű, 50 közepes vagy 25 nehéz gázgránát kellett.^[145]

A Piave melletti frontszakaszon a caporettói áttörés és a folyópart elfoglalása után csaknem egy hónapos fegyvernyugvás uralkodott. Olasz kötelékek egyetlen alkalommal sem kísérelték meg az átkelést. A folyóhoz kiérkezett 14. német hadsereg az átcsoportosításra várt, a helyébe lépő 6. osztrák–magyar hadsereg még nem zárkózott fel, az Isonzó–hadsereg katonáit pedig nemcsak a győzelem feletti öröm és az átmeneti nyugalom, hanem az élelmezés javítása, és a hadrend állandó módosítása is visszatartotta bárminemű műszaki munkától. Helyenként kiástak néhány hevenyészett körletet, „fuser módon” (Pitreich jelzője/a szerző) óvóhelyeket is. 1917. december 15-én megszületett, majd 1918. január 20-án megszigorodott a parancs: kiépíteni a védelmi rendszert a földrajzi adottságoknak megfelelően. A fő, az első védelmi öv keskeny lett, mert az előzónát csak a védőgátak és a folyó közötti sávra lehetett korlátozni, illetve a szigetekre és a homokpadokra. Itt megfigyelő állások, támpontok, géppuskafészkek sorakoztak, hogy éjjel-nappal ellenőrizhessék a szembeni partot és a Piavét. A gát peremére telepített nehéz géppuskák vonala egészítette ki az előzóna biztosító feladatát: egyetlen méter holttér sem maradhatott ki a sorozatok hatása alól. A géppuskák vonala előtt aknamezők, rejtett drótakadályok húzódtak – elegendő kapuval a visszavonulók számára –, hogy megakadályozzák a váratlan rajtaütéseket. Az előzóna ellenálló képességét növelték a gátak előtti fészkekbe, tűzmentes és beláthatatlan szakaszokba telepített aknavető és könnyű ütegek, egyes közelharcra alkalmas ágyúk, rendkívüli mozgékonyságú tüzércsoportok, hogy elhallgattassák a vállalkozásra induló ellenség támogató lövegeit, vagy jelezzék a mögöttes terület tűzcsoportjainak a célokat. A fő harci zónák a Piave gátjait foglalták el. A kiterjedt töltések keskenyek voltak, emiatt sakktáblaszerűen kellett kiépíteni rajtuk a géppuska-, aknavető-, lángszórós fészkeket, támpontokat, a közöttük futó lövész- és az előremozgást rejtő postaárkokat. A gát peremén erős, aknákkal biztosított drótakadályrendszerek, a fészkek és támpontok között rejtett, botlódrótos sávok húzódtak, kapukkal, hogy az ellenlökő csoportok időben lecsaphassanak a betörő ellenséges kötelékekre. Az elő- és a fő harci zóna mögött álltak fel a fő- és váltó tüzelőállásokba rendelt ütegek, hatótávok szerinti sorrendben. A nehéz ütegeket azonban Boroević közvetlenül a védőgátak mögé rendelte, hogy a lövegek a kedvező, a holt tértől fedett kilövő helyekről a legjobb hatásfokkal bénítsák az olaszok messzehordó ágyúit. A második és harmadik védőöv a Piave és a Tagliamento közötti, É-D irányú Monticano és Livenza folyók partjai mögött települt, sőt a tartalék hadosztályok egy kiegészítő állást is berendeztek a Tagliamento mentén.

A műszaki munkákat az állandó ellenséges tűz mellett gátolták a megfelelő utak és a munkaerő hiányai, ugyanakkor építőanyagból a hátországi területeken felesleg halmozódott fel. Boroević először az olaszoktól felrobbantott hidakat hozatta helyre. Szerencsére a beton tartópillérek nem sérültek meg, az összekötő elemeket hamar rendbe lehetett hozni. A sérült vasútvonalakhoz be lehetett építeni a főleg Tagliamentótól keletre talált 580 km sínanyagot. Boroević a front ellátásához tábori kisvasutak hálózatát hozta létre a front kirakodó állomásaitól a hadtest védőövek mögötti zónákig, ahonnan a hadseregek szállító oszlopai vitték tovább a terhet a hadosztályokig. Így pótolni lehetett a teherautók, sőt az igavonó állatok hiányait is. A kis szerelvények szállították a folyóparti hadseregcsoport 3000 vagonos tűzifaszükségletét is a Friaulban lévő erdők kipusztítása után, sőt részben biztosították a Brenta és a Piave közötti hadtestek lőszerutánpótlását is.^[146]

A főparancsnokság úgy számolt, hogy a svájci határ és a Hétközség-felföld közötti, 170 km-es fronton a 10. hadseregének állománya – 415 000 fő, 1360 löveg támogatásával – elegendő a „gleccserfront” Rayon I. és Rayon II. sziklafészkeinek, illetve a Garda-tó és a Pasubio közötti védelmi rendszernek a megtartásához. Az Ortler, a Presanella, az Adamello és a Judikarien támpontszerűen kiépített ellenálló körleteiben 1200-1400 fős hegyi vadász, hegyi határvadász, hegyi vezető, császárvadász zászlóaljak – meglepően sok magyar katonával – és a 22. lövészhadosztály kapaszkodtak meg. A különlegesen kiképzett hegyi harcosok közül a galíciai mezőkön 1914 augusztusában Conrad legalább 40 000 főt véreztetett el. A második korosztály és a tartalékosok 1915 óta harcoltak az óriáshegyeken. Ehhez a keskeny, de áttörhetetlen védelmi vonalhoz zárkózott fel 1918 tavaszán két hadosztály, mintegy 35 000 fővel. A szűk Tonale-hágó völgyében, lejtőin szemből kellett megrohamozniuk a betonerődökben védekező olaszokat, és azt a képzetet kellett kelteniük, hogy nem a Piave-fronton indul offenzíva, hanem itt, a hadászatilag értelmetlen területen, a sziklaóriások között. A Garda-tótól keletre az Asticóig három elsőrangúan kiképzett és felszerelt hadtest nyolc hadosztálya sorakozott föl a Riva–Rovereto–Folgaria–Lavarone városkák közötti, forgó páncéltornyos erődök mögött. A balszárny, a XIV. „Edelweiss” hadtest, azt a feladatot kapta, hogy csatlakozzon az offenzívához, foglalja el az egyszer már felrobbantott Pasubión újra kiépített tűzfészkeket, és ezzel teremtse meg a 11. hadsereg jobbszárny hadosztályainak az előrenyomulás feltételeit.^[147]

Az Astico és a Piave között támadó, 11. hadsereghez tartozó alakulatoknak a 36 km hosszú védelmi övekből kellett előrelendülniük, tehát az áttörő hadosztályoknak legkésőbb az offenzíva előtti órákban fel kellett zárkózniuk az első vonalban harcolókhoz. Az Astico és a Brenta között három hadtest – 11 hadosztály, 4 tartalék hadosztály – sorakozott fel részben a lövészárkokban, részben a hátsó védelmi övekben, és a középsőnek kellett a szomszédok elegendő támogatásával ékként áttörnie a Hétközség-felföldet borító erdőség olasz védelmét. A csoportosítás tervezett létszáma 360 000 fő és 109 000 ló volt. Ebből a harci létszám szintegy 225 000 katonát tett ki. A Brenta és a Piave közötti 20 km-es szakaszon ugyancsak három hadtestnek kellett támadnia – 8 hadosztály –, de áttörésre alkalmas összpontosítás nélkül. Összlétszáma elérte a 290 000, harci létszáma a 120 000 főt. A 11. hadsereg az átalárendelt XV. hadtesttel, a tartalékokkal, a hadtest – közvetlenekkel és a hadtápsáv kiszolgálóival együtt összesen csaknem 900 000 kombattánssal és hadifogoly málhahordókkal, illetve 166 000 lóval rendelkezett. Tüzérségi támogatását 3178 löveg, 416 aknavető, légvédelmét 146 improvizált légvédelmi ágyú és 100 repülőgép biztosította. A Piave melletti Pederobbától a folyó torkolatáig a 6. hadsereg – a XV. hadtest nélkül – 2 hadtesttel, összesen 4 hadosztállyal illetve az Isonzó – hadsereg összesen 15,5 hadosztállyal sorakozott fel. Az AOK tartaléka – 2 közös és 2 honvéd hadosztály – állománya nélkül a folyóparti csoportosítás létszáma elérte a félmillió katonát. Ebből 300 000 fő tartozott a harci létszámhoz. Tüzérsége 2676 löveggel, 250 aknavetővel és 128 légvédelmi ágyúval támogatta a gyalogosok feladata teljesítését. Mindkét hadsereg 100-100 repülőgéppel rendelkezett.^[148]

Az osztrák–magyar haderő főparancsnoksága május 15-én lezárta a készülő offenzíva haditerveinek első egyeztetését, befejezte az orosz hadszíntérről és hadifogságból átcsoportosított katonák ellenőrzését, visszavonta az Amiens elleni, német offenzívát megfigyelő vezérkari tiszteket, és hadgyakorlatokat tartott a frontra érkezett, átképzés alá vont kötelékekkel. Utóbbira Kozma Miklós huszárszázados így emlékezett:

„…Május 18-án, Pordenonén túl folyt le a gyakorlat József főherceg és rengeteg tiszt jelenlétében. Tömegtámadásszerű formációban támadott a gyalogság. A gyalogságtól függetlenül ötpercenként előretéve ment a tűzhenger az első rohamhullám előtt. A tüzérség hátul állott a támadásvonal tengelyében, nem tudott oldalazni, s így a rossz muníció mellett a saját tüzérség tűzfalába igazán csodás merészséggel berohanó gyalogságunk halottakat és sebesülteket vesztett. Mindjárt az elején láttam, hogy legalább négy srapnel feküdt pontosan a vonalon, s így a tüzérség saját csapatunkat lövi. Egy mindent bölcsen tudó vezérkari kapitány azonban megmagyarázta, hogy csak én látom rövidnek a lövéseket, mert rossz projekcióban látom. Sajnos azoknak a szegény ördögöknek, akiket eltalált, nem volt vigasztalás a rossz projekció! …Olyan munícióval, amely ellentűz nélkül, jól tempírozva, pusztán gyártási hiba miatt kétszáz méteres különbségeket mutat fel, nem lehet tűzfalat csinálni…” ^[149]

Az AOK a Piave – front olasz védelmének felgöngyölítéséhez összpontosította a hadrafogható sereg 4/5-ét, és eredetileg úgy határozott, hogy egyetlen gyenge ponton, koncentráltan mér túlerejű, kivédhetetlen csapást az ellenségre, az áttörést pedig továbbfejleszti hadműveleti, majd hadászati sikerré. A haditervek az uralkodó, a vezérkari- és a hadműveleti főnök ingadozása, illetve a két hadseregcsoport-parancsnok rivalizálása miatt módosultak: a legalább kétszeres fölénnyel végrehajtandó, döntő csapások széles fronton, egyenlően felsorakozott hadosztályok külön-külön támadási kísérleteivé silányultak. A haderő főparancsnoka, az uralkodó úgy zárta le a főirányokat képviselő két tábornagy vitáját, úgy adott egyszerre parancsot az Alpesekben és a folyón keresztül indítandó offenzívához, hogy legalább azzal tisztában volt: a Monarchia egyetlen támasza a hadsereg, pusztulása megfosztja a birodalmat a háború utáni rend helyreállításának lehetőségétől.^[150] Még azt sem tudta megakadályozni, hogy Conrad ne válogasson a keletről érkező csapatok között. József főherceg Arz vezérezredeshez:

„…Nagyméltóságú úr! Kedves Arz! A 32. ezredet a Conrad-hadsereg csoportnál Asolonén harcba vitték, noha az ezrednek hozzám kellett volna bevonulnia. Így csak mint salak fog majd idekerülni. Conradnak minden bizonnyal elegendő tartaléka van, és így nem szorult arra, hogy a szomszédos hadsereg csapatát vigye harcba…” Néhány nap múlva folytatta: „…a 32. ezredet a Monte Asolonén téli fölszerelés, ruhák nélkül az állásba küldték, és három nap alatt a sátrakban tanyázó, a nehéz tüzérség által folyton lőtt ezred állományának felét elvesztette, közte 400 fagyás, számtalan ember holtra fagyott. Most mint salakot küldik vissza az 1700 emberből 600-at. Pedig harcba sem voltak vetve… tönkretették anélkül, hogy a legkisebb hasznot hajtottak volna vele…” ^[151]

A főherceg a két tábornagy vitájába csak akkor kapcsolódott be erőszakosan, amikor beosztott hadtestparancsnokával, Goiginger altábornaggyal, szemrevételezés során a Grappa mögötti Montello-hát lankás ereszkedőinél áttörési lehetőséget állapított meg. Tehermentesíteni akarta a Mte Tombán át a Grappa ellen támadó kötelékeket. Conrad azonban már korábban elvette négy hadosztályát, az uralkodó vitazáró parancsa után pedig bejelentette igényét Arznál és Waldstättennél Goiginger hadtestére is. A főherceg kijelentette, hogy offenzívát indít a Montello-háton és egyetlen katonát sem ad le, továbbá nyomatékul közölte a kísérlethez szükséges tüzérdandárokra és hadihíd-készletekre vonatkozó igényeit. Így a koncentrált csapás helyett a végső haditerv három kísérletet rögzített. Három ujj egy ököl helyett. A téves döntéseket súlyosbította, hogy az uralkodó a Tonale-hágónál, a gleccserfronton is elrendelt egy eleve sikertelen demonstrációt. A katonai kötelességmulasztás vizsgálatára 1918 júliusában létrehozott parlamenti bizottság kimondta:

„…A bizottságnak a felelősségről szóló, első beszámolójában említett 22, az offenzíva sikertelenségei okait felsoroló szakmai megállapításból a következők maradtak:

1./ Az ellenség fölötti szükséges fölény hiánya Itáliában, mégpedig:

a./ csapatszámban elsősorban

b./ tüzérségben és repülőkben

c./ lőszerellátottságban, különösen hatékony gázlövedékekben.

2./ Az offenzíva anyagi előkészítettségének hiányai. A tüzérségi lőszer nem jutott el időben a felhasználási helyekre.

3./ Számtalan, a legfelső vezetés által elkövetett hiba, főleg:

a./ túl nagy támadási térség, amelyhez nem igazodtak a harci erők

b./ a csapatokat nekihajszolták a meg nem tört ellenségnek

c./ a későn elrendelt visszavonulás a Piavén túlra.

4./ Árulás kicsiben és nagyban.

5./ A német befolyás, amely a Monarchiától nem nagyon akart offenzívát sürgette…” ^[152]

Egyetlen katonai szükségletet sem lehetett kielégíteni maradéktalanul, és ami volt, annak az elosztásánál is a vezetők személyi, befolyásoló képességei voltak a meghatározóak. Hiányoztak a csapatok, a lövegek, a lőszerek, a lovak, az autók, a repülőgépek, a drótkötélpályák, a hatékony gázeszközök és az élelmiszerek. Az Astico és a Piave közötti alpesi front pedig a fentieken túl szenvedett még az elegendő vasúti és közúti szállítási hiánytól, sőt még a járható kocsiutaktól is. Conrad nagyvonalú, lendületes előnyomulást ígérő haditerve, az „Operation Radeztky” alig vette figyelembe a szükséget, csak a meglévő minimum elosztásáról intézkedett. Május 18-án kiadott támadási parancsa először is lakonikusan közölte, hogy az offenzíva állami szükségszerűség, okai között a legfontosabb a rendkívül súlyos élelmezési helyzet, amely nem javulhat, a hátország hangulata egyre rosszabb, és egyáltalán nem várható az áldozatok enyhítése. Ezért az offenzívát végre kell hajtani, méghozzá legkésőbb június 15-éig, amikorra problémák következményei még elkerülhetők.

A tábornagy a 11. hadsereg É-D irányú támadását két egyenlő erejű csoportosítással kívánta végrehajtani. Az Astico és a Brenta közötti szakaszon a III., XIII., VI. hadtestnek, a Brenta és a Piave között pedig a XXVI., I. és a 6. hadseregtől átvezényelt XV. hadtestnek kellett betörnie az ellenséges vonalak mögé és hadműveleteket folytatnia. A fő csapásmérő XIII. hadtest öt hadosztályának a jobbszárny III. és a balszárny VI. támogatásával 6 km széles szakaszon kellett átszakítania a szembenálló védelmet, a nagy erdő északi szélétől Mt Lemerle iránnyal támadnia az erdőben, a Mt Lemerle elfoglalásával felgöngyölíteni az ellenség ellenállását, és az első támadási napon kijutni egészen az erdő déli szegélyéig. A távolabbi cél, Thiene–Vincentino elérése a második harci nap feladata volt. A XIII. hadtest jobbszárnyán, mintegy 11 km szélességben előremozgó III. hadtest négy hadosztályának a főcsapást mérők biztosítása érdekében a felföld nyugati, kopás sávjában kellett rohamoznia, el kellett foglalnia az Astico és az Assa közötti térséget, birtokba venni Sculazzon magaslatait, majd déli irányban előnyomulni a Hétközség-fennsík déli peremhegyei felé. Fő erőkkel el kellett foglalnia az Astico völgyében fekvő, hadműveleti szempontból fontos Arsiero városát, továbbnyomulva pedig a hegyek mögötti, stratégiailag jelentős csomópontot, Schiót. Mozgását támogatnia kellett a Pasubio és az Astico közötti, a 10. hadsereghez tartozó XIV. hadtest (Edelweiss) hadosztályainak.^[153] A Brenta mellett támadó VI. hadtestnek a főcsapásmérő erőkhöz szorosan kapcsolódva támogatnia kellett a XIII. hadtest balszárny hadosztályát, mintegy 11 km szélességben el kellett foglalnia a kopár hegyi állásokat a Mt di Val Bella, Col del Rosso, Col d’Echele, Mt Melago és Cm Ecker magaslatain, és a Brenta jobb partján előre kellett törnie Bassano felé. A XIII. hadtest kifulladása esetén a 11. hadsereg tartalékainak kellett harcba lépniük és kisegíteniük a Vincentino irányban támadó éket.^[154] Sündermann tábornok, a 11. hadsereg vezérkari főnöke így emlékezett Conrad realitásoktól elrugaszkodó haditervére:

„…És mégis, éppen a nagy erdővel szemben akarta mérni a döntő csapást, ott, ahol semmit sem tudtunk az ellenséges állásokról, és nehezen tudtuk tüzérséggel lekötni őket. Különös, hogy ez az oly eminensen kiképzett, és minden területen fölényes tudású ember, mint Conrad, aki elsősorban a praxist uralta és nem teoretikus volt és a katonai lélektanról oly sokat és találóan írt, nem ismerte fel, hogy az 1918-as katonákat már semmilyen lelkesedés nem hajtja, már kimerültek…” ^[155]

Az „Operation Radetzky” másik nagy csoportosítását képező és a Grappa ellen támadó hadtestek közül a Brenta bal partján és a masszívum keleti lejtőjén harcoló XXVI. hadtestnek két hadosztállyal a folyó jobb partján előrelendülő VI. hadtesttel együttműködve kellett mozognia 6 km szélességben, egyben megakadályoznia, hogy a Grappán beépített, kavernákba rejtett olasz tüzérség oldalazó tűzzel akadályozza a Brenta-völgyben bevetett erők sikerét. A XXVI. hadtestnek birtokba kellett vennie Col del Fenilon (1337 m) erődrendszerét, majd Col Moschin és Mt Raniero hegyek támpontjait, és előrenyomulnia a Bassanót uraló peremhegyek széléig. A lendületes mozgás fő célja: megfosztani a Grappa védőit a Brenta-völgy vasútján és útjain érkező utánpótlástól, és elősegíteni az I. és XV. hadtestek feladatainak teljesítését. A masszívum ellen rendelt utóbbi két hadtestnek, mint a 11. hadsereg különleges csoportosításának Karl Scotti gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt be kellett vennie együtt, 12 km széles fronton végrehajtott rohammal a Mt Tomba, Mt Spinuccia előhegyeken kiépített erős állásokat, és közösen törni előre a Grappa keleti oldala felé. A balszárny hadosztálynak kellett az együttműködést megszerveznie a Piave mögött működő, a 6. hadsereghez tartozó erőkkel. A Grappa különleges védelmi rendszerének áttöréséhez minden hadosztálynak rohamzászlóaljat, a XXVI. hadtestnek lángszórós zászlóaljat, minden ezrednek rohamszázadot, zászlóaljnak rohamosztagot, a támadó első hullámoknak könnyű, kézi géppuskás harccsoportot kellett szerveznie. A támadó kötelékeknek önálló alegységekre oszolva kellett felzárkózniuk a mozgó tűzhenger falához. A haditerv nem tűzött ki távolabbi célt Scotti csoportosításának. Conrad csak az áttörési feladatokat részletezte, a mélységi harc vívásáról a hadtest – illetve hadosztályparancsnokoknak kellett dönteniük.^[156]

A gigantikus méretű „harapófogó” – egyszerre az Alpesekben és a Piavén keresztül, széles fronton – offenzíva végrehajtásához északon nem volt elég erő. A 11. hadsereg nem számíthatott arra, hogy az Astico és a Piave közötti, 56 km-es szakaszon megismételheti a caporettói áttörésnél alkalmazott három lépcsős hadrendet. A tapasztalatok szerint az első vonalban bevetett hadosztályok kedvező támadási szélessége nem haladhatta meg a 2 km-t, a második lépcső hadosztályoknak a harci zónák áttörése után, a mélységben kellett harcba lépniük és manőverező kötelékként el kellett érniük a távolabbi célt. Ugyanakkor Conrad frontján az első hadosztályok támadási szélessége elérte, sőt néhol meghaladta a 4 km-t, a második lépcső hadosztályok csak fő irányokban álltak fel, a tartalék felsorakoztatására már nem volt lehetőség. A harcba küldött ezredek közül pedig az alpesi hadkiegészítésűek nem kaptak feltöltést. A többi ezred puskalétszáma megközelítette a hadrendi létszámokat. A felvonulás és a kiképzés, sőt a készenléti állásokban való tartózkodás alatt azonban sokan haltak és sebesültek meg ellenséges tűztől, vagy betegedtek meg. A 11. hadsereg áttörési szándéka és a nyugati hadszíntéren szerzett tapasztalatok között óriási volt a különbség. A francia hadszíntéren 1918 tavaszán zajló csaták alatt már nem az volt a kérdés, hogy hány löveg szükséges az áttöréshez, hanem hány gyalogos tudja kihasználni az összevont lövegek tűzhatását. A német tapasztalatok szerint egy hadosztálynak – 2 km – legalább 90 könnyű, 68 közepes, 64 nehéz löveggel és 8 mozsárral kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a gyalogság bízhasson a sikerben.^[157]

A 11. osztrák–magyar hadsereg tüzérsége 1918. június 15-én az 56 km-es támadási szakaszon 2544 könnyű, 558 közepes, 76 nehéz löveggel, 146 légvédelmi ágyúval és 416 aknavetővel rendelkezett, frontkilométerenkint 69 csővel, 3 légvédelmi ágyúval és 9 aknavetővel. A háborús tapasztalatok szerint optimálisnak mondható arányoknál kisebbel és ami szembetűnő, meglepően gyenge közepes és nehéz – áttörő – tüzérséggel. A 11. hadsereg sem lövegszámban, sem kaliberben nem haladta túl a szembenálló olasz, angol, francia hadosztályok tüzérségének együttes tűzerejét. A terep adottságai, illetve felvonulási utak és a kötélpályák megléte miatt a kedvezőbb helyzetű III. és XIII. hadtest, illetve a Brenta bal partján támadó XXVI. hadtest aránylag több közepes és nehéz löveget állíthatott harcba, mint a többi, rendkívül kedvezőtlen összeköttetéssel rendelkező hadtest. A Hétközség-felföldet borító, felderítetlen erdő ellen bevetett XIII., áttörő hadtest 6 km-en 706 löveget – 117,6 cső/km – kapott, a III. azonban 11 km-en 517 löveget – 46 cső/km –, a VI. hadtest 11 km-en csak 420 löveget, míg a XXVI. hadtest 6 km-en 420 löveget – 70 cső/km —, az I. pedig 6 km-en 372 löveget. A csősűrűségek nem érték el az átlagot.^[158] Gondot okozott a Hétközség-felföld ellen támadóknak, hogy nemcsak az első állás mögött húzódó, nagy erdő rejtette az angol, olasz, francia védelmi létesítményeket, tüzérségi tüzelőállásokat, hanem egy K-Ny irányú, hosszú, kiemelkedő karsztgerinc is. A sziklás, éles kapaszkodók domináltak a III. és a XIII. hadtest vonalai felett. Csak a drótakadályok és részben az első lövészárkok voltak láthatók, az első állás második és harmadik árka, valamint az erdőszél előtti köztes térség is rejtve maradt. A felföld Brenta felőli kopár részén, a VI. hadtest támadási sávja felett uralkodtak a Mt di Val Bella, Col del Rosso, Col de’Echele magaslatok. Kavernákba rejtett lövegek tartották tűz alatt még éjszaka is a VI. hadtest állásait. Fényszórókkal világították meg a közlekedő árkokat, a hadtest egyetlen utánpótlási vonalát, egy nehezen járható szerpentint, és mindenre lőttek, ami mozgott. Május végére sikerült üzembe helyezni két holt térben működő kis kapacitású kötélpályát, június 13-án pedig egy nagy kapacitásút, amellyel közepes lövegeket is a tetőre lehetett juttatni.

Hasonló kedvezőtlen terepviszonyok akadályozták a Grappa–Piave közt támadó Scotti csoportosítást is. Az előhegyek – Mt Spinuccia, Mt Meata, Mt Pallone, Mt Tomba – kiugró csúcsok, keskeny sziklahátak voltak, amelyek leküzdése harc nélkül is fáradtságos feladatot jelentett. A balszárny I. és XV. hadtestnek akkor is kevés esélye volt az ellenség megközelítéséhez, ha pusztító tűzfölényt vetett volna be.^[159] Conrad némileg csökkenteni tudta saját hadtestei sávszélességét azzal, hogy elvette József főhercegtől a XV. hadtestet, és így valamennyire növelte saját csősűrűségét is, hiszen Scotti, nyomásra, végül az alárendelt tüzérdandárok 290 könnyű és 64 nehéz lövegét a lőszerjavadalmazással együtt a 11. hadsereg balszárnyára csoportosította át. A hadtest élelmezése továbbra is József főherceget terhelte. Conrad nagyon jól ismerte a helyet, ahova nem a 11. hadsereghez tartozó magasabb egységet vezényelte. A XV. hadtestnek tudatosan nem jelölt ki távolabbi célt. Boroević, József főherceg és Scotti közös szemrevételezésen alakították ki a véleményüket a Grappa Piave felőli oldaláról és egy roham lehetőségeiről:

„…A felderítés Scotti gyalogsági tábornok sávjában álló Mte Spinuccia – Mte Pallone – Mte Tomba hegyeket vizsgálta.

Megállapította, hogy:

1./ a M. Tomba azonnal bevehető, de nem tartható, ha M. Pallone ellenséges kézen marad,

2./ A Mte Pallone csak a Mte Spinuccián keresztül végrehajtott sikeres roham után vehető be,

3./ A Mte Spinuccia csak egyetlen, egy század támadási sávszélességű gerincen közelíthető meg, amelyet az ellenség tűzfegyverei teljesen lefednek…” ^[160]

A lőszerellátottság nem támasztotta alá az offenzíva céljainak realitását. Az osztrák–magyar tüzérségi gyakorlat szerint egy ellenséges üteg kilövéséhez 100 könnyű vagy 75 közepes vagy 40 nehéz gránát kellett és ugyanennyi egy 100 m hosszú lövészárok rombolásához is. Conrad lövegeinek kiszolgálásához, az offenzíva kezdetéig, 168 szerelvénynek – 60-70 tengelyesek – kellett a brizáns gránátokat szállítania. A Brenner – vasút teljesítőképességét mindössze napi 39 vonatra lehetett növelni. A vonal azonban túlterhelt volt és a lőszer jelentős része nem jutott el a csapatokhoz. Június 15-én, az offenzíva kezdetekor 2 millió gránát még vagy utazott, vagy állomások melletti depókban feküdt. További 500 000 gránátot a szállító századok mozgattak előre az esőktől megrongált utakon. A málhahordó századok teljesítményét rontotta, hogy az időjárás csak június első hetétől javult meg, továbbá az orosz és román hadifoglyok már nem akartak dolgozni a békekötés hírei után. Érzékeny csapást szenvedett Conrad tüzérsége az ellenség csapásaitól is: olasz repülők bemértek két gránátraktárt és messzehordó ágyúkkal felrobbantották. Tezze városa mellett 6 szerelvény lőszer, 300 000 gránát semmisült meg.^[161] A tüzérségről szóló, június elejére elkészült, utolsó összefoglaló jelentés szerint:

„…1. Tüzérség: mivel a június 6-a után érkezett ütegeket nem lehet időben felszállítani a tüzelőállásba, ezért előreláthatólag a 11. hadsereghez rendelt ütegek közül június 15-én 50 fog hiányozni.

Ez összesen három tábori tüzérdandárt jelent.

2. Lőszer: hiányos a gázlövedékekkel való ellátottság. Minden szállítmány beérkezésével a hegyi ágyúk 215, tábori ágyúk 125, 14 cm-es tábori tarackok 105, nehéz tarackok 81 gázgránáttal lesznek ellátva.

Ez elegendő ahhoz, hogy fékezhessük az ellenséges tüzérséget a tűzelőkészítés és a roham alatt. Robbanó töltetből 17 200 t hiányzik….” ^[162]

Június 15-én a hegyi és tábori ágyúk átlagosan csak 300, a tarackok 260, a közepes ágyúk 400, a nehéz tarackok 200 robbanó töltetet lőhettek ki, míg június 16 és 19 között a könnyű lövegek napi 40-80, a közepesek 80-85, a nehéz tarackok 60 gránátot.^[163] Sem a csősűrűség, sem a lőszermennyiség nem felelt meg egy áttörési kísérlet minimális feltételeinek.

A haditervek illuzórikusságát bizonyítja a feladatra rendelt csapatok élelmezési helyzete is. Az előírt 20 harci napra járó fejadagok kiosztása helyett a hadsereg főparancsnoksága értesítette Conrádot és Boroevićot, hogy mindössze 9 és fél napi lisztellátmányt tud biztosítani. Más semmit, mert a hátországi raktárak üresek, Ukrajnából nem jöttek meg a várt szarvasmarhák, csak a 10. hadsereg kaphat fagyasztott húst 4 napra. A 11. hadsereg forduljon segítségért Tirolhoz és Vorarlberghez, a Piave-csoport pedig gyűjtsön állatot a velencei síkságon. József főherceg Waldstätten tábornokhoz írt levelében kijelentette:

„…Az offenzíva előtt feltétlenül annyi élelmiszert kell kapnom, amennyitől a katonák valamennyire erőre kapnak. Különben nem fogják bírni a megpróbáltatásokat. Ez nem siránkozás. Ez a legpusztább, legnyomasztóbb igazság. Biztosíthatom, hogy a nagy győzelem attól függ, hogy fel tudunk-e készülni rá. Ha nem kapnak elég ennivalót, nem szabad elindulnunk, mert rögtön a kezdet után megbénul az offenzíva. Ehhez adott a feltétel. Éhező, félig felszerelt csapatokkal nem lehet messzire menni…” ^[164]

A hadsereg főparancsnoksága részben tudott enyhíteni a válságon. A szerbiai megszálló hatóságok a korai aratási árpából, búzából 5000 vagont gyűjtöttek össze, és Arz tábornok egy részét azonnal a frontra küldette. A fronton a roham előtt legalább két héten át 500 g-ra lehetett növelni a kenyérfejadagot, kivéve a Brenta és a Piave közötti szakaszon. A szállító eszközök hiánya akadályozta az ellátást.^[165] A magyar élelmezési miniszter szigorú beszolgáltatási kényszerrel lisztet, újkrumplit, zöldségféléket, zsírt, szalonnát, olajat, füstölt töltelékárut, lekvárt, savanyúkáposztát gyűjtetett össze, irányvonatokra rakatta, és magyar katonai kísérettel közvetlenül a hadtestek kirakodó állomásaira küldte. A „Hungaria Kartoffel-Züge” – „Hungaria krumplivonatok” – enyhítették az éhező katonák megpróbáltatásait. A krónikusan alultáplált csapatoknak azonban legalább két hónapon keresztül kellett volna kiadósan enniük, hogy végigharcoljanak egy offenzívát. Június elejétől Conrad naponta sürgette a főparancsnokságot, hogy emelje napi 8 db száztengelyes szerelvényre a lisztutánpótlást, mert a meglévő szállítási ütemmel a 11. hadsereg kötelékeinél az offenzíva előtt csak 1 napi normál és 1 napi tartalék porció marad, sőt a 10. hadseregnél csak 1 napi tartalék fejadag. Ugyanakkor közölte azt is, hogy a gondok ellenére mindenképpen támad június 15-én, mert az utolsó éjszaka rohamra előrevont hadosztályoknak nem marad semmi ennivalója.^[166] Arz tábornok lakonikusan közölte, hogy az offenzívára induló sereget csak a meglévő ütemmel és csak júliusig tudja ellátni. Az offenzíva kezdetétől a csapatoknak magukat kell élelmezniük. Legalább 8000 vagon lisztet kell zsákmányolniuk, vagy egy részét, legalább 3000 vagont kell learatniuk az elfoglalt területen, hogy a hátországot megmentsék az éhségtől és az összeomlástól. Felhatalmazta Conrádot és Boroevićet, hogy hirdessék ki: minden katona kedve szerint zsákmányolhat saját fogyasztásra az előtalált élelmiszerből, továbbá jogosult 10 kiló hadizsákmányra a családja számára is. A hadtáp szerveknek egységes csomagokat kellett azonnal készíteniük, amelybe a győztes harcosok a zsírt, olajat, sajtot, száraztésztát, szövetet, cipőt, szappant, cérnát stb. csomagolhatják, és díjmentesen hazaküldhetik. Conrad utasította hadtestparancsnokait a hangulatjavító hír továbbítására, egységládák készítésére, továbbá arra, hogy az olasz élelmiszerraktárak megszerzése és biztonságos őrzése stratégiai érdek, a raktárak fosztogatóival szemben a legszigorúbban járjanak el, továbbá a polgári lakosság élelmiszer és iparcikk készleteinek összeszedésére minden hadosztály zsákmánygyűjtő századot állítson fel, utaljon mellé teherautókat, és vonja ki őket az utánpótlási feladatok alól.^[167]

A Boroević hadseregcsoport felkészülése az offenzívára

A Piave melletti frontszakaszon a legelső akadályt az állásháborúban ismeretlen, erőszakos folyóátkeléssel összekapcsolt áttörési kísérlet jelentette. Az osztrák–magyar hadsereg ritkán vállalkozott hasonló hadműveletre, nem voltak tapasztalatai, kialakult gyakorlata. A mozgó háborút idéző harcok során a szilárd senki földjén szétbontakozó csapatok a helyzethez alkalmazkodva fejthették ki erejüket, míg a folyó élő akadályként újra és újra befolyásolta, véletlenszerűvé tette az átkelési szándékok sikerét. A túlpartra jutott osztagokat fel kellett tölteni, kísérő sorozatlövő- és nehézfegyverekkel meg kellett erősíteni, az ütegek átkelését és a lőszerutánpótlást biztosítani, a leharcolt ezredeket fel kellett váltani, folyamatosan küzdeni, kedvezőtlen viszonyok között a hídfők elleni koncentrált felszámolási kísérletekkel szemben. A Piave, Pederobba városától délre, a hegyek utolsó gerinceit 1000-2000 m széles völgyben töri át, bal partján egy dombvidékkel, jobb partján a hosszan elnyúló, ereszkedő Montellóval. A Grappához csatlakozó hát 58-80 m meredek, szinte bástyaszerű fala alatt áramlik a folyó, amelyet csaknem a torkolatig keskenyebb-szélesebb homokpadok, kisebb-nagyobb szigetek tagolnak. A partoktól távolabb, az erdőkkel fedett humusz talajon, összefüggő, széles gátak biztosítanak szabad sodrást az olvadáskor, az esőzések után lezúduló, hatalmas víztömegnek. A Montello folytatásaként a gátat több km-es szakaszon 4 m magas kőfal szegélyezi, amelyet nem lehet megmászni kikötött pontonokról. A keleti part függőlegesen, 15-20 m magasságból szakad a vízig, a sziklás mederig. A Piave száraz időszakban nem hajózható. A durva kavicsból álló zátonyok, a homokpadok és az összehordott kövekre települt szigetek szinte csatornákra szakítják a 250-350 m széles medret, amelyek között a fő ágak szélessége elérheti a 100 m-t is. Egy-egy áradás után teljesen megváltozhat a Piave képe: új zátonyok, homokpadok, az Alpesekből lehordott és összetorlódott fatörzsek zárhatják el a sodrokat. A vizek alatti talaj igen laza, a kompokat nem lehet horgonyokkal megállítani. A Piave teljes szakaszán hiányoznak gázlók, a gátak mögötti területet szinte beborítják az erdők, a bozótosok, és csak mögötte kezdődnek el a művelt földek, a folyóból kivezetett keskeny csatornák vizével öntözött rizstáblák. József főherceg 6. hadserege csak a Montello-hát déli, enyhén ereszkedő lankáival szemben kísérelhette meg az átkelés szervezését, a csapatok indításával és a hídveréssel pedig meg kellett várnia a közepes vízállást. Az Isonzo – hadseregnek az Oderzo–Treviso irányú csapáshoz jelentős mennyiségű csónakot, bárkát, pontont kellett összegyűjtenie, hogy a rohamosztagokat átvesse a túlpartra. Az olasz védelem is e szakaszon koncentrálta erőit és eszközeit. A folyó torkolata közelében azonban a csapatok egyetlen lendülettel birtokba vehették a jobb parti mocsarakat, a harcászati sikernek azonban alig lehetett hadműveleti értelme.^[168]

Boroević az offenzívához stratégiailag kedvezőbb iránynak tartotta az észak-itáliai síkságot, mint az alpesit és ez a felszíni viszonyok miatt érthető is volt, de csak általában. A Piave-átkelésről éles viták zajlottak le a tábornagy, a vezérkari főnök, Arz és a hadműveleti főnök, Waldstätten között. A tapasztalatok szerint egész évben, vízállás szempontjából, a legrosszabb és legbizonytalanabb hónap a június volt. Ugyanakkor a „harapófogó” hadművelet terve, elméletileg, a lehető legnagyobb esélyt nyújtotta, hogy a különálló osztrák–magyar seregek, egymást kisegítve, felgöngyölítsék a derékszögben behajló olasz védelmi rendszert. Bármelyik irány harcászati áttöréséből hadászati győzelem születhetett, feltéve, ha a hadosztályok több lépcsőben indulnak az ellenség kiválasztott gyenge pontja ellen, és erős tartalékok jelenhetnek meg az alkalmas helyeken. A német axiómák szerint egy hadosztály legfeljebb 2 km szélességben támadhatott, a mögötte haladó lépcsőnek manőverező erőként kellett működnie, és a tartalékoknak a kifulladó vagy elakadó kötelékeket kellett feltölteniük. Már a németek Amiens elleni rohamánál szélesebb volt a hadseregek támadási sávja, mint amit a hadosztályok száma megengedett, a német követő tüzérség pedig fölénye ellenére sem tudta kiegyenlíteni a hátrányt. Conrad sokkal kedvezőtlenebb terepen akart áttörni, mint a szövetségese Franciaországban. A Brentától szétszakított, 56 km-es fronton azonban egyenletesen elosztott erőkkel, lényegében második lépcső hadosztályok és tartalékok nélkül, olyan terepen akart rohamozni felderítetlen állások ellen, az ellenfélnél gyengébb tüzérséggel, ahol még áttörés esetén sem tudott lövegeivel a gyalogság után vonulni. A 11. hadsereg teljesítőképessége legfeljebb beékelődésre volt elegendő. Boroević eredeti haditerve jobban megfelelt a német axiómáknak és az itáliai hadszíntér adottságainak. A „Doppelter Stoss”-nak, kettős előretörésnek nevezett megoldása szerint az Isonzó – hadsereg egyetlen helyen támadhatott, az Oderzo–Treviso vasút két oldalán 8 km-es szélességben. Első lépcsőben 4, a másodikban 3-4, és külön szárnybiztosításul 1-1 hadosztállyal akart kijutni az olasz mélységbe és délről elvágni az alpesi védelmet az utánpótlástól. A tábornagy a gyalogság alkalmazásában is igazodott a német példákhoz. Gondolni sem akart arra, hogy a támadáshoz tömeget vessen be. Ezért a lehető legerősebb tüzércsoportosítást kívánta összpontosítani, és áttörése sikeréhez igénybe venni József főherceg Montello elleni rohamát. Utóbbi leköthette az olasz tartalékokat és az oldalazó tűzre előkészített, a háton felsorakozott ellenséges ütegeket. Az AOK elvonhatta Conrádhoz a Boroević hadseregcsoport XV. hadtestének több hadosztályát, a tábornagy azonban részben kiegyenlíthette az okozott kárt. Hadrendbe állította a velencei síkságon zsákmányolt több ezer olasz löveg egy részét és valamennyi működőképes nehéz aknavetőt – számuk nem ismert –, amennyiben elegendő lőszert tudott melléjük adni. A főparancsnokságon belül Arz vezérezredes titokban jobban bízott a folyóátkelés utáni sikerben, mint az alpesi támadásban, ezért a végső tartalék 4 hadosztályát a Piavéhoz közeli Bellunóban csoportosította.^[169]

Walsdtätten a felkészülés utolsó szakaszában még egyszer megkísérelte, hogy lényegében feloszlassa a 6. hadsereget és erői zömét a 11. hadsereg Grappa elleni csoportosításához vezényelje. József vezérezredes és hadtestparancsnoka, Goiginger altábornagy azonosan vélekedtek a hadműveleti főnök leveléről. A főherceg és a vezérkar második embere közötti, a megszokottól eltérő alá- és fölérendeltségi viszony megengedte, hogy a 6. hadsereg parancsnoka ne utasításként fogadja a leírtakat, hanem csak katonai szakmai érvekkel alátámasztott óhajnak vagy kérésnek. Waldstätten szűkszavú kitérést kapott válaszul. Boroević a tájékoztatás után elismerte József főherceg nehézségeit: a 20 km-es a Mte Perlótól a Suseganáig húzódó folyómenti szakaszon túl kevés a 3 gyalogos- és 2 lovashadosztályból álló erő, különösen akkor, ha Goiginger hadteste 3 hadosztályával támadást hajt végre. A megbeszélés lényegében az Isonzo-hadsereg feladatáról szólt. Az Oderzo–Treviso irányú áttörést észak felől fenyegették a Montellón felállított olasz ütegek . Egyetértettek, hogy csak két módon lehetett elhárítani a veszélyt. Vagy egyszerűen birtokba venni a dél felé lassan ereszkedő hátat, vagy Goiginger hadosztályaival megerősíteni Boroević támadó csapatait. József főherceg elfogadta, hogy az utóbbi nem lehet alternatíva, és a Montello elleni roham sem lehet más, csak egy lokális kísérlet, de az Isonzó-hadsereg sikere megnövelheti Goiginger mozgásterét. A XXIV. hadtest elérheti a távlati célt is, elvághatja a Grappa szerpentinjeit, és kijuthat a Brentához. Waldstätten újra nyomást akart gyakorolni József főhercegre. Utasította a hadseregcsoport vezérkari főnökét, Pitreich tábornokot, hogy vonjon el a 6. hadseregtől 2 gyaloghadosztályt és az összes autót, és a harci és szállító erőket azonnal adja át Conradnak. A főherceg saját vezérkari főnökével, Willerding altábornaggyal utasíttatta vissza a követelést, és hozzáfűzette, hogy csak parancsot teljesít. Emlékiratában idézte az 1918. május 10-12 között leírt gondolatait:

„…Úgy látom, nagy fejetlenség van odafönt! Én foglaljam el a Montellót anélkül, hogy csak egy ember tartalékom volna, a lőszerutánpótlásra feltétlenül szükséges autómobilok nélkül … Nagyon tartok attól, hogy Conrádnak érthetetlen főtámadása az erdőrengetegnek sötétjébe óriás vereségre fog vezetni, ami egyenlő a háború legnyomorúságosabb elvesztésével … Csak Willerdingnek mondtam el mindent részletesen. A Montellót el fogom foglalni. De ahogyan ma áll, úgy nincsenek meg az első eredmény kihasználására szükséges eszközeim. Így az én egész műveletem egy kis, jelentéktelen betöréssé zsugorodhat össze … Most értesültem, hogy a tengertől az Etschig, az egész 160 kilométernél hosszabb arcvonal egységesen támad!

Szent Isten! ez a legnagyobb katasztrófának csíráit viseli magában és oda is fog vezetni. Boroević osztja nézetemet, de keserű mosollyal azt feleli: ’Wem nicht zu raten, ist nicht zu helfen’…” ^[170]

A 6. hadsereg vállalása és Conrad követelései körüli huzavona miatt József főherceg csak közvetlenül a támadás előtt kapta meg egész anyagi ellátmányát. Különösen fontos szállítmányok torlódtak fel a vasutakon, még olyan is előfordult, hogy az AOK a már állomások mellett kirakott gránátokat ismét felpakoltatta és átirányíttatta Conrad hadseregéhez. Súlyos helyzetet idézett elő, hogy a főherceg június 14-én kapta meg a kért és feltétlen szükséges lovakat. Az összevissza parancsok miatt az utánpótló tisztek a vontatásra váró ütegeket és lőszeres oszlopaik egy részét a „fő áttörő” csoporthoz, Oderzóhoz irányították és nem a Montello-hát körzetébe. Június 15-én reggel a 6. hadsereg jobbszárnyát képező, biztosító feladattal megbízott II. hadtest 48 könnyű tábori ágyúval, 84 közepes tábori és 2 db 15 cm-es, nehéz tarackkal rendelkezett. Az áttörésre szánt XXIV. ún. Goiginger – hadtest kapott csak elegendő tűztámogatást. 202 könnyű, 262 közepes, 110 nehéz ágyú, hegyi ágyú, tarack és mozsár biztosította az átkelést és az előremozgást. A lőszerellátottság brizáns töltetekkel megfelelt az igényeknek. A harc megvívása előtti kétórás pergőtűz a könnyű és közepes lövegeknél 150-150, a nehezeknél 24 gránátot követelt. A támadókat kísérő tűzhengerek, tűzcsapások szükséglete három napi folyamatos működést és az ellenséges ütegek leküzdéséhez kötelező plusz egyharmadot számolva, könnyű lövegeknél 360-720, közepeseknél 210, nehéz mozsaraknál 90 lövést tett ki. A 6. hadsereg átlagos, felhalmozott lőszermennyisége június 15-én reggel: 7 cm-es hegyi ágyúnál 1880, 8 cm-es tábori ágyúnál 1110, 10 cm-es tábori taracknál 830, 10 cm-es tarackoknál 830, 15 cm-es tarackoknál 670, végül a 30,5 cm-es nehéz mozsaraknál és 38 cm-es nehéz tarackoknál 307 gránát. A gázlövedékek hiányoztak. Könnyű lövegeknél mindössze 114-294 db állt rendelkezésre, közepeseknél 68-114 db. A nehéz ütegek egyetlen db-ot sem kaptak. Kifogást lehetett ugyanakkor emelni a beérkezett tábori lövegek és kezelőik állapota miatt. Mind a 6., mind az Isonzó – hadseregnél számos nehézfegyvert egyenesen a műhelyekbe kellett volna irányítani, mert olyannyira meghibásodtak. A meghibásodások miatt legtöbbjük nagyjavítást igényelt. A legénységet teljesen ki kellett volna cserélni, mert a kezelők az állandó erőfeszítéstől és éhezéstől teljesen leromlottak, az állomány harci morálja pedig nem felelt meg az első vonal állította követelményeknek. A lőszer minősége volt a másik gond.^[171] Adalbert Sternberg képviselő, szolgálatban lévő hadbíró százados, egykori világutazó és az angol–búr háború egyik hőse, 1918. július 6-i interpellációjában egyenesen a hadügyminisztert támadta meg:

„…Most áttérek az általánosan hangossá váló 2. vádpontra, a lőszer gyalázatos minőségére. A háború negyedik évében, a modern hadvezetésből a frontot legjobban utáló laikusok körében is köztudott, hogy a végső döntés kicsikarásában a tüzérség minősége és a precíz és hatékony tűz fontos szerepet játszik … A haderő vezetése maga vallotta be, hogy a vereségért az alacsony hatásfokú lőszer is felelős.

Tudomásomra jutott, hogy a Trevisóra kilőtt 38 nehéz gránát közül egyik sem robbant föl a becsapódáskor. Vádló voltam, amikor két gyalogost halálra ítéltünk, mert elhagyták a tábori őrszem helyét. A gyáros pedig sértetlenül megúszhatja, ha ócska gránátjainak használhatatlansága miatt a legeltökéltebb és legbátrabb harcosaink ezrei pusztulnak el …

Az AOK vezetői közvetlenül felelősek mindezért, mert a megvesztegetők szabadon mozognak közöttük, hogy korrumpálják őket, hogy átvegyék a minősíthetetlenül gyenge hadianyagot, meghamisított élelmiszert, használhatatlan lőszert, amelyek csak milliárdos csalásokra alkalmasak…! A harmadik kérdés a gázlövedékeket érinti. Általában ismert előttünk, hogy a gázok hatástalanok maradtak. Ez az eredmény pontos válaszokat követel. Miért csak ingerlő gázzal lőttek? A haderőben elterjedt, hogy a császárné megtiltotta a mustár- és fojtógáz alkalmazását. Ha ez igaz, milyen jogon engedett az AOK a tiltásnak?

És miképpen rendelhette el mégis az offenzívát és kergethetett oly sok élete virágjában lévő embert a halálba?…” ^[172]

József főherceg a XXIV. hadtest Montello elleni, 6 km szélességben indított támadásának biztos sikere érdekében utasította a jobbszárnyon védelemben maradó II. hadtest tüzérségét, hogy mind az előkészítés pergőtüze, mind a rohamozók előtti tűzhenger lövésekor a teljes lövegállományával támogassa az áttörő ékeket, bénítsa a háton működő olasz ütegeket. Goiginger hadparancsa szerint mindhárom hadosztályának – két-két ezred az első, 1-1 ezred a második lépcsőben – kellett támadnia, balszárnyon a folyótól védett 7 km-es hézaggal, amely az Oderzo–Treviso irányú fő csapásmérő erőkig húzódott. A XXIV. hadtest szélső ezredeinek nem kellett átkelniük a Piavén, csak később felzárkózniuk az élen haladókhoz. Az első lépcsőkben 500 m térközökkel kellett sorakoznia a zászlóaljaknak, amelyek századonkint áthajózó csoportokat képeztek. Minden csoport 8 átkelő részleget alkotott két-két pontonból összeállított platformmal, egyenkint 20 katona és 5 utász számára, a zászlóaljak pedig további 10-10 csónakkal segíthették ki az átkelő kötelékek mozgását. Az első lépcsőben partraszálló részlegeknek roham-, robbantó- és kézigránátos rajokat kellett alakítaniuk, a második lépcsőnek kellett géppuskás századokkal megerősítenie a hídfőket, majd minden újabb pontonfordulóval katonákat tenni a túlpartra, hogy biztosítani lehessen a hídverést. Az ütegek tűz- és gázcsapásait, a műszaki munkákat egy külön rohamparancs tartalmazta. József főherceg május 27-én jelezte:

„…A 6. hadsereg részéről igényelt átkelési anyagok, a hadihíd-készletek, hídverési anyagok idáig nem érkeztek meg. Mindössze az történt, hogy egy hadihídkészlet és nyolc csónak érkezését jelezték (a kiemelés a főhercegtől/ a szerző) … Számítás szerint nyolc éjjelre lenne szükség, hogy az áthajózási és hídverési anyagot az áthajózás és hídverés helyére vigyük. Az éjek rövidek…”

Boroević ugyanezen elv szerint szervezte hadserege átkelését. A jelentést saját megjegyzésével kiegészítve továbbította az AOK-nak:

„…Az Isonzó hadseregnél is hasonló a helyzet, úgy az áthajózási anyag, mint a hídverés dolgában…” ^[173]

A tábornagy szándékai szerint a kettős ék közötti, meg nem támadott frontszakasznak a csapatok előrehaladásával magától meg kellett szűnnie, de nem szabadott növelni a térközöket. A hadművelet távolabbi célja a Brenta volt, mivel az áttörés utáni manőverek igen erős tartalékokat, újabb műszaki csapatokat, átkelő és hadihídkészleteket igényeltek. A „harapófogó” hadművelet terve a számtalan kompromisszum, erőfelosztás, utánpótlási hanyagságok miatt egy olyan monstrummá vált, amely bármilyen siker esetén is csak korlátozott eredményt biztosíthatott.

V. Az offenzíva

A Piave-front alpesi szakaszán vívott csata.

A tiroli gleccserfronton a Tonale-hágónál tervezett, korlátozott célú támadás előtt az olaszok megelőző csapást mértek a hegyi védelmet meghatározó osztrák–magyar támpontok hálózatára. 250 lövegből álló tüzércsoport támogatása mellett, a köd és a havazás leple alatt elfoglalták a magaslati átjáró északi része feletti ormokat, gerinceket. A június 13-ra tervezett rohamig a csapatoknak a rossz idő és az állandó lavinaveszély miatt nem sikerült koncentrált erővel helyreállítaniuk az eredeti helyzetet. Az offenzívára előrevont hadosztályok június 13-án több méteres hóban, jégmezőkön támadva kiverték az olaszokat az átjárót uraló Monticello gerince állásaiból, szétrombolták a hágón épített ellenséges akadályrendszereket, leereszkedtek a Presanella és Adamello óriáshegyei közötti térségbe, átlépték az Oglio felső völgyét, elfoglalták Ponte di Legno–Villa d’Allegno – Poja–Valbiona vonalát, de elakadtak a Tonale feletti magaslatok és a Corno dei tre Signorin gerince előtt és az ereszkedő heves tűz alatt tartott hómezőin. A támadást június 14-én be kellett szüntetni.^[174]

A Piave-fronton, az offenzíva előtt, az olasz, angol, francia tüzérség, napi váltással, megsemmisítő csapásokat mért a felsorakozó osztrák– magyar hadosztályokra és a tüzelőállásokba vont ütegekre. Az ellenség minden egyes megelőző tüzérségi támadás során, korlátozott körzetekre, 20 000-25 000 gránátot lőtt ki, hogy megrendítse a rohamra készülőket. Június 10-én háromórás össztüzet lőtt a XIII., 11-én az I. hadtestre, 12-én a Hétközség-felföld előtti előrevonási utakra, 13-án a Tezze melletti lőszerraktárakra. Június 14-én napközben a készenléti állásoknak, gyülekezési körleteknek kijelölt szurdokokra, elsősorban a III. hadtest sávjában húzódó Assa – patak mély völgyére, illetve a VI. hadtest készenléti vonalát kitöltő Frenzela-szakadékra lőtt ki brizáns–, foszfor– és gázgránátokat, este 11 órától pedig megelőző tűzösszpontosítást hajtott végre elsősorban a XIII. és a VI., majd a Grappa ellen támadó I. hadtest rohamozókkal túlzsúfolt állásai ellen. Az ellenfél hírszerzése idejekorán pontosította az offenzíva kezdeti időpontját és méreteit. A 42. honvéd hadosztályból egy szerb zászlóalj-segédtiszt, egy szerb zászlós, egy egyéves önkéntes és egy tiszthelyettes közvetlenül a roham előtt dezertált. Valamennyien tudtak már a feladatokról. Az olasz telefonlehallgató csoportok is kiválóan működtek.

Az olasz felderítőgépek módszeresen fényképezték a hatalmas összevonást.^[175] Maximilian Lauer ezredes, az 59. gyalogezred parancsnoka az olasz megelőző tűzcsapás hatásáról:

„…Az elégtelen és ellenséges tűznek állandóan kitett utánpótlási vonalainkon csak nehezen és állandó veszélynek kitéve közlekedhettünk. Ezért az állásainkat csak hevenyészve tudtuk kiépíteni. Kevés biztonságot nyújtottak, kavernáink alig voltak. Az ellenséges tűzcsapás a viszonylag védett Frenzela-szakadékban csaknem minden barakkot megsemmisített. Ezek a barakkok kizárólag az időjárás ellen nyújtottak menedéket. Kevesen férhettek be. Az offenzívára előrevont tartalékok húzódtak meg benne. Busónál egy kavernában rendezkedett be a kötözőhely. Nagyon sok sebesültünk volt. A legtöbb a kavernán kívül rekedt, kitéve az olaszok tüzérségi tüzének és a szakadó esőnek.

A szabadban kellett várniuk az elszállításukra…” ^[176]

A 11. hadsereg tüzérsége 1918. június 15-én 03^oo-kor ötperces fergeteges tűzcsapással kezdte meg a roham előkészítését. Majd egy órán keresztül megkísérelte elhallgattatni az olasz ütegeket, további másfél órán keresztül lerombolni az ellenséges akadályokat, szétlőni az első állás árkait, védelmi létesítményeit. Hat órától 20 perces gázrajtaütést hajtott végre, amit egy óra múlva megismételt. 07^oo-ig minden üteg az első árkokat és a mögöttes köztes térséget lőtte, majd mozgó tűzhengerre tért át. A tűzcsapást azonban csak a korábbi hetekben is állásba vont, és harcokban résztvevő lövegek hajthatták megfelelően végre. A többiek 15-én 03^oo-ig nem árulhatták el tüzükkel az offenzívát. Így a tűzcsapás első órájában az utolsó napokban felállított lövegeknek az ellenséges súlypontok ellen úgy kellett fellépniük, hogy először be kellett lőniük a felderített célokat, majd megvárniuk a felderítetlen, illetve a váltóállásokba átvitt ellenséges ütegek választüzét, és azokat is belőni a rég ismert tapasztalattal: lehetetlen feladat valamennyi kikapcsolása, és csak a gázlövedékek hatásában lehet bízni. Az időveszteséget és a tüzérek hibáit felerősítette, hogy a gázlövedékek nem okoztak károkat. Az ellenség peremvonalára lőtt tűz szinte érintetlenül hagyta az akadályokat, nem nyitott a gyalogság számára kapukat a sodronykötelekből font háromszoros rendszeren, nem pusztította az első állás látható árkait, csak a Grappán a kavernákba rejtett célok némelyikét, nem biztosította a gyalogságnak az áttöréshez szükséges rombolást. Conrad óriási hibát vétett, amikor nem keresett megoldást a belövésre, amikor a 11. hadsereg tüzérfőnökére bízta az egész alpesi fronton a tüzérségi előkészítés irányítását. Egységes, de sematikus tűzvezetéssel nem lehetett az adott helyzeteknek megfelelő csapásokat mérni. A helyi parancsnokok igényei nem érvényesültek. A hibát később megismételte a VI. hadtest parancsnoka is: a mozgó tűzhenger indulása pillanatától saját irányítása alá vonta a hadosztályok ütegeit is. Így az alárendelt alakulatok parancsnokai csak telefonon kérhettek támogatást a fenyegető célok ellen, a telefonösszeköttetés azonban az offenzíva első órája után megszűnt az ellenséges válaszcsapások miatt. A robbanások szétszaggatták a vezetékeket.^[177]

Rudolf Jank ezredes, a 15. tábori tüzérdandár parancsnoka a roham előtti és alatti tűzcsapásokról:

„…A 26. tüzérdandárhoz kellett felzárkóznunk, amely már régóta tűzharcban állt az ellenséggel. Június 10-én értünk fel vonalába, de nem minden ütegünk tudott felsorakozni. A tüzelőállásokat senki sem építette ki, a hadosztálytörzs még a helyet sem jelölte ki, a tűzterveket és az egyéb parancsokat megfogalmazta… A terepen alig tudtunk tájékozódni. A megfigyelőposztoknál nem lehetett látni, mert a magasban a köd, a mélyebb területeken az eső korlátozta az áttekintést.

A felállított lövegeknek tilos volt belövést végrehajtaniuk, nehogy eláruljuk jelenlétünket. A legénység és a lovak a lehető legrosszabb állapotban voltak, a lőszert, az élelmet jobbára a kezelőknek kellett cipelniük, a tarackokat a gyalogosok vonalába előrevonszolniuk, mert a 18. hadosztály ütegeit az ellenség szétlőtte… A tűzcsapásra kijelölt célok miatt a tűz elaprózottá vált. A nehéz ütegeknek nem az állásokat kellett pusztítaniuk, hanem a gyalogság előtti tűzhengert erősíteni.

Az ellenséges ütegeket a csapás megkímélte … A gránátokat nem lehetett időben a lövegekhez szállítani, a gázlőszer-készletek csekélyek voltak…” ^[178]

Rudolf Handel-Mazzetti alezredes, a Brenta mellett bevetett 11. tábori vadászzászlóalj parancsnokának jelentése:

„…A harcok közben állandóan megismétlődött a benyomás, hogy az ellenséges tüzérség erős fölényben van. Minden laikusnak feltűnt, hogy a gyalogos hadosztályok saját tüzérsége teljesen látható módon a harcvonalban áll, és áldozatául esik az ellenséges ütegeknek. Az olaszok jelentősen gazdagabb lőszerellátottsága a harcok kezdetétől érvényesült. A kisérő ütegeink az első órákban megsemmisültek.

A támadás már délután 1 órakor illuzórikussá vált. Közvetlen közelről láttam egy olyan üteget, amely a köd leple alatt merészkedett előre (Drenning százados ütege) az 1220-as háromszögelési ponthoz, majd a hirtelen világosságban az olasz nehéztüzérség negyedóránál kevesebb idő alatt megsemmisítette…” ^[179]

Az offenzívára bevetett osztrák–magyar tüzérség szerepéről Maximilian Lauer ezredes, az 59. regiment parancsnoka:

„…Tüzérségünk precízen lőtt, erővel, de nem sokáig tartott a fölénye, rövidesen oly mértékben domináltak az ellenséges ütegek, hogy a tisztjeink azt kérdezték: tulajdonképpen a két tüzérség közül melyik lövi a roham előtti tűzcsapást? …” ^[180]

Az offenzívára rendelt hadtesteknek 740-kor kellett az ellenséges peremvonalhoz érniük. Mindegyik parancsnoka úgy számította ki a rohamozók indulási idejét, hogy az első árokra lőtt utolsó nehéz gránátok becsapódásakor még legalább 400-500 m, az utolsó könnyű gránátok robbanásakor még legalább 200 m válassza el hadosztályait az akadályoktól. A 11. hadsereg tüzérsége 0740-től 400 m-rel hátrább helyezte a tüzét. A Brentától Ny-ra bevetett erőknek 800-2000 m-t kellett megtenniük a készenléti állástól 100-135 m-es emelkedővel, ami tempós mozgás esetén 20-45’ közötti időt követelt. Köd volt, a hóhatár 1200 m körül húzódott, szél alig fújt, a nedves talajon nehezen lehetett haladni. A III., a XIII. és a VI. hadtest első lépcsőjében 3-3 hadosztály indult rohamra. A hadosztályok élén a rohamzászlóaljak bontakoztak szét, mögöttük a sorgyalogság, hadosztályonkint összesen 9000-12000 harcos. Az áttörésre rendelt ezredek 900 m széles sávban és mélységben, egymás mögötti hét hullámban támadtak. A szárnyakon bevetett hadosztályok jelentős térközökkel kísérelték meg kitölteni a nekik kijelölt sávot, vagy növelték az ezredek harci szélességét a hullámok rovására. A fő csapásra kijelölt XIII. hadtest morális tartása a roham alatt meggyőzőnek látszott. A hosszú árokharc és megpróbáltatások alatt felhalmozódott indulat és bosszúvágy hajtotta a katonákat előre. Az áttörésre szánt 38. honvédhadosztály ezredparancsnokai és tábori papjai a hitetlenek elleni harcok hagyományait idézve kereszteket emeltek a magasba. Egyes századok énekeltek. A kísérő tüzérség látványosan működött. A rohamzászlóaljak előtt 200 m-re csapódtak be az utolsó gránátok, és a következő percben a peremvonal mögött 400 m-re robbantak a következők. A hullámok áthaladtak az ellenség által korábban felhagyott fedezékeken – az ellenség az első árkokat hátrábbra, a domináló karsztvonulatra telepítette – és tévesen, fehér rakétákkal jelezték, hogy áttörték az első vonalat.^[181]

Az áttörésre kijelölt XIII. hadtest első lépcső hadosztályainak (38. és 42. honvéd és 16. közös) rohamozói 0740-kor jutottak ki az akadályokhoz. A tüzérség egyetlen kaput sem tudott nyitni, mintha nem is célozta volna a látható hármas rendszert. A sodronyköteleket nem lehetett elvágni drótvágó ollóval. A rohamzászlóaljak robbantó különítményei először az első, majd a másik két akadály során robbantottak nyújtott töltetekkel keskeny kapukat. A hullámok összetorlódtak, a védők elkeseredett géppuskatűzzel tizedelték őket, a levegőből ellenséges repülőgépek csaptak rájuk, és mélyrepülésben kaszálták a fekvő sorokat. Az olasz, angol és francia lövegek és aknavetők a senki földjén lőtték a támadók hátsó hullámait, és szétszaggatták a kihúzott telefonzsinórokat. A harcálláspontok és a harcolók között megszűnt az összeköttetés. Egyes előrelátó törzsek postagalambokkal tartották fenn a kapcsolatot a hadtest harcállásponttal. Az első átjutó, a 21. honvéd gyalogezred 09.30-kor betört az első majd a második árokba. Mögötte rohamozott az egész 38. honvéd hadosztály. Elfoglalta az első majd a második árkot, ahol megkapaszkodott, és visszaverte az ellenlökéseket. Egyes zászlóaljak 70 %-os veszteségeket szenvedtek. A sebesültvivők eltűntek az első sebesültekkel, százak várták, hogy visszatérjenek. A XIII. hadtest balszárny 42. honvéd hadosztálya még délelőtt keresztül küzdötte magát az akadályokon, és az angol és francia géppuskatűz ellenére előretört a nagy erdőben húzódó második állásig. Az első lépcsőben bevetett XIII/16. hadosztály többször kísérelt meg kapunyitást a precízen lövő ellenség tüzében, de csak délelőtt 10 óra körül erőszakolta át néhány zászlóalját. Aki bejutott, nem mehetett vissza az erős tűzben. A zászlóaljak rávetették magukat az első árokra, és a lélegzetvételi szünetet kihasználva a 16. hadosztály egésze betört a mélységbe. A hadtestparancsnok a tartalék 5. és 74. hadosztályt is előrevonta, hogy töltsék ki a réseket, képezzenek az elől harcolókhoz zárkózva összefüggő frontvonalat. A szabad szárnyak megszűnése után mind a 38., mind a 42. hadosztály újra előrelendült, mindenütt megközelítette az első harci öv második állását, majd áttörte vonalát, és birtokba vette Mt Lemerle erődrendszerét. A hadtest sávjának balszárnyán a 42. hadosztály sikeres kapcsolatot teremtett a Cm Eckert rohamozó VI/18. hadosztállyal.

A részben feltöltött III. hadtest első lépcsője (6. lovas- 6. és 52. gyaloghadosztály) az előző éjszakai gáz- és tűzcsapásból felocsúdva, erős ködben indult a csaknem 2 km-es senki földjén az akadályok felé, hogy az Edelweiss hadtesttel együttműködve a Pasubio mögé jusson ki. Heves géppuskatűzben robbantott kapukat, és az ezredek szinte egyesével jutottak át az akadályok mögött K-Ny irányban, a drótfonatokkal párhuzamosan húzódó, a térképen csak jámbor csermelynek jelzett Ghelpach – patak mély szurdokáig. Az angolok régóta bemérték a szurdokot, a kapaszkodó hullámokra aknavető- és kézigránátok tömege hullott. A feldühödött támadók kézitusában megölték az első árok védőit, és futva rávetették magukat a második árokra. A 6. lovas, a 6. és az 52. gyaloghadosztály lendületből elfoglalta Sculazzon védelmi rendszerét. Előbbi kettő elakadt az ellenállásban, az 52. azonban tovább erőszakolta a sikert, és felzárkózott a XIII/38. hadosztály mellé. Dél volt. A támadók súlyos veszteségeket szenvedtek. A parancsnokok hiába keresték a sebesültvivőket, orvosokat. Az egészségügyi részlegek működése összeomlott. Az Edelweiss hadtest a Pasubio előtt elakadt, az összeköttetés megszűnt, a katonák kifulladtak, a tüzérség nem tudott zárótüzet lőni eléjük. Sőt a 38. honvéd hadosztályt és részben az 52. hadosztály ezredeit a saját lövegek lőtték tévedésből, amikor harcba léptek a tartalékban álló angol és francia kötelékek. Délutántól egyértelmű ellenséges tüzérségi fölény mellett elkeseredett harc folyt az ellenlökésre rendelt és a megkapaszkodott katonák közt. Először a 6. gyaloghadosztály maradéka kezdte meg a lassú visszavonulást a sebesültek egy részét magával cipelve. Estére a 6. lovas és az 52. hadosztály is utóvédharcban közeledett a kiindulási állások felé. A magára maradt 38. és a 16. hadosztály, a XIII. hadtest jobbszárnya, még éjszaka is tartotta megszerzett vonalát sorozatokkal, lángszórókkal, kézigránátokkal. Nem jött sem erősítés, sem utánpótlás, nem volt sebesültvivő, az angolok és franciák kíméletlen szívóssággal rohamozták őket, sőt a saját tüzérség még gázcsapást is mért arra az erdőrészre, ahol a honvédek harcoltak. A 38-asok hajnalra visszavonultak a készenléti állásokba az 5. és 74. hadosztály zászlóaljaival. A 42. honvéd hadosztály, a 74. néhány honvédzászlóaljával és az 5. hadosztály részeivel megkapaszkodott az elfoglalt helyén, és balszárnyával ívet alkotva csatlakozott a Cm Eckert birtokló VI. hadtest jobbszárnyához. Az éjszaka megállás nélküli harcban telt el. Az erdőben az angolok és franciák fától-fáig, sziklától-szikláig közeledtek előre, – „mint a macskák” egy jelentés szerint – közben a mintegy 2 km-es beékelődést szünet nélkül lőtte az ellenséges tüzérség. A front azonban nem mozdult. A honvédek óvóhelyeket találtak, az elfoglalt fedezékben bújtak meg, vagy a sziklák mögött várták ki a tűzcsapások végét. A csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek.^[182]

Lorx vezérkari ezredes a főparancsnokság utasítására vizsgálatot folytatott, hogy megállapítsa a III. és a XIII. hadtest kudarcainak és 70 %-os veszteségeinek okait, és bűnösöket keressen:

„…A támadás anyagi előkészítését elhamarkodták és elégtelen volt (sic!); az ellenség viszonyait nem derítették fel, a tüzérségi előkészítés nem felelt meg. A gázlövésnek az ellenséges ütegekre semmi hatása nem volt; ezért a gázlövés befejezte után az ellenség tüzérsége magához tért … Az ellenséges állás első vonalára a tüzérségi előkészítés megfelelő volt, de a második vonalra már a nullával volt egyenlő.

Minden parancsnok, le egészen a zászlóaljparancsnokokig, igen jól megfelelt … a csapatok szelleme kiváló volt, erőállapota azonban gyatra. A csapatok az éjjeli menetekben és az éjjeli hordár szolgálatban (lőszerszállítás) kimerültek. A csapatok magatartása a harcokban általában kifogástalan volt … A második vonalat azonban már nehezen foglalhattuk el, mivel előtte erős akadályöv volt, az állást magát jól megerősítették, és ebben tüzérségünk semmi kárt nem tett… Az ellenség kitűnő védelmi taktikát alkalmazott. Tüzérsége addig hallgatott, míg hallgatni akart, ezután főként elszigetelő tüzével hatott… Az angol katonák imponáló hatást tettek embereinkre; valamennyi erőteljes, szálas katona volt … szó sem lehet arról, hogy a visszavonulás okát a csapatok bűnös magatartásában kell keresni…” ^[183]

A Brenta völgye és a két part mellett futó, lényegében használható vasúti töltés és út katonaföldrajzi szempontból több esélyt kínált a támadóknak egy korlátozott célú áttörésre, mint a magashegyi, erdős terep. A rohamozók támogatására kijelölt második lépcső kötelékek és az utánpótlási oszlopok időveszteség nélkül zárkózhattak fel, elősegíthették nyugaton a kopár emelkedőkön, keleten a Grappa-masszívum sziklás oldalain nehezen kapaszkodó támadók sikerét. A két szomszédos, a VI. és a XXVI. hadtest vezérkari főnökei, Álgya-Papp Sándor és Stromfeld Aurél ezredesek a kedvező feltételekhez igazították elképzelésüket: a lehető leggyorsabb ütemben végrehajtott rohamokkal, a hadosztályparancsnokok kezébe adott tüzérség támogatásával lerohanni az ellenséges védelmet. Mindketten ki akartak jutni Bassanóhoz, és csatlakozni a kelet felőli áttörő ékekhez. József főherceg tudott a tervről, egyeztetett Stromfelddel, majd bevonta a megbeszélésbe hadtestparancsnokát, Goiginger altábornagyot és Röder Vilmos vezérkari alezredest is. A VI. hadtest parancsnoka azonban június 15-re virradó éjszaka leváltotta vezérkari főnökét. Saját kezébe vonta a hadtest teljes tüzérségét. Ennek ellenére a VI. hadtest három hadosztálya – 18., 3., 26. – az előzetes terveknek megfelelően a peremvonalakig tartó távolságot szinte rohanva tette meg. A parancsnokok nem akarták az akadályok előtti, csaknem 300 m mély, jól tűz alatt tartható völgyben tempósan vezetni csapataikat. A gránátvető és gázcsapások, a géppuskasorozatok kevés veszteséget okoztak a futva előremozgó hullámokban. A vastag drótból font és betonoszlopokra erősített sodronyköteleken egyetlen kaput sem lőttek ki a tüzérek. A gyalogság fekve várta meg, hogy a robbantó csoportok utat nyissanak. Repülők géppuskázták, aknavetők és sorozatlövő fegyverek kaszálták a sorokat. Az eltökélt katonák óriási lendülettel törtek át az első árokig, kézitusában mindenkit megöltek, majd megrohanták először Mt di Val Bella, majd Col del Rosso és Col d’Echele magaslatát, elűzték-elpusztították a megerődített és csak részben rombolt állások védőit. Délelőtt ellencsapások elhárítására rendezkedtek be a hegyekben, a támadó ezredek pedig üldöző harccal nyomultak előre a dél felé ereszkedő lejtőkön a Cm Ecker és a Mt Melago magaslatok ellen. Az erős tűzben negyedóra alatt szökellve tettek meg csaknem 800 m-t, és betörtek az állásokba. Déli 12 órakor a hadosztályparancsnokok a telefonösszeköttetés hiánya miatt postagalambokkal jelentették, hogy mindkét hegyi erődítményt bevették. A 6. olasz hadsereg parancsnoka pihent hadosztályokat rendelt előre a Brenta partján fekvő vasúton és úton. A vonattal, teherautókkal érkező friss csapatok csaknem a támadók orra előtt rakodtak ki, és bontakoztak szét. Az osztrák–magyar könnyű lövegek a peremvonaltól 2 km-es mélységbe kijutott alakulatokhoz a terep nehézségei miatt nem tudtak felzárkózni, a harcoló parancsnokok és a tűzvezető tüzértisztek a telefonvezetékek szakadásai miatt tüzet sem tudtak rendelni rájuk. A saját ütegek zöme vaktában lőtt. Az ellencsapásra rendelt olasz erők a folyó melletti úttól kapaszkodtak felfelé, és a 26. lövész hadosztály keleti szárnyát támadták. Tüzérségük tarackokkal bombázta állásaikat. Az osztrák–magyar ezredek géppuskával és kézigránátokkal verték vissza az első, kifulladva felérő hullámokat. Délután a VI. hadtest könnyű ütegeinek egy része előre vonszolta lövegeit a Col del Rossora. A kis kaliber azonban nem ellensúlyozta az olasz tüzérség hatását. A VI. hadtest balszárnyán harcoló 26. lövész hadosztály az olasz tűzfölény és az ellenlökő gyalogság erősödő nyomása miatt lassan visszahátrált a Col d’Echele magaslatra. A VI/18. hadosztály azonban szilárdan megkapaszkodott a Cm Ecker birtokba vett védelmi rendszerében, jobbszárnyát megbízhatóan védték a XIII. hadtest harcban álló részei, a 42-es honvédek és a hozzájuk csatlakozott zászlóaljak, a VI. hadtest centrumát alkotó 3. hadosztály pedig eltökélten birtokolta a Mt Melago hegyét. Mögöttük a tartalékok rendezkedtek be tartós ellenállása a Col del Rossón és a Val Bellán, a 26. hadosztály pedig biztosította a 2 km mély betörés keleti ívét a Col d’Echele felől. Az olasz ellenakciók kifulladtak. A 11. hadsereg Brentától nyugatra bevetett hadtestei közül egyik sem érte el a közelebbi célt, de a VI. hadtest a XIII. részeivel sikeresen beékelődött az ellenséges védelembe, áttörte a fő, a legerősebb harci zónát. Ugyanakkor elfogyott a tüzérség és gyalogság lőszere, a kötelékek súlyos veszteségeket szenvedtek, a kísérő tüzérség egy része csatlakozott csak hozzájuk. Tartalékok nélkül nemcsak előrenyomulni, de tartósan védekezni sem voltak képesek. Conrad nem újította fel az offenzívát a friss csapatok és a tüzérlőszer teljes hiánya miatt, de megerősíteni sem tudta az elől befészkelt erőket. Két nap és két éjszaka elkeseredett küzdelem után a leharcolt XIII/42. honvéd illetve a VI/18. és 3. hadosztály feladta Cm Eckert és Mt Melagot és visszavonult a Val Bella–Col del Rosso–Col d’Echele vonalig. A beékelődésben kiépített állások ellen a 6. olasz hadsereg szünet nélküli rohamokat indított. Folyamatos tűzcsapásokat mért mind a megkapaszkodottak árkaikra, mind utánpótlási útjaira. Július 2-án sikerült megtörnie a kimerült védők ellenállását.^[184]

Maximilian Lauer ezredes keserűen írta 1920-ban:

„…Az egész alpesi terület, a Brenta mindkét oldala abszolút nem felelt meg egy döntést kereső offenzíva feltételeinek, amit már az 1917 novemberi és decemberi, egy csaknem elvérzett ellenféllel vívott küzdelem kudarcai is bizonyítottak. Amikor ezredem a Col del Rossohoz vezető úton felismerte az előkészületek hiányosságait és a következményeket a saját bőrén érezte, a tisztek kimondták: vagy az AOK sürgetésére jelentették hamisan a feletteseik, hogy teljesen készen állnak a hadműveletekre, vagy az AOK ragaszkodott megszállottan a valóságos helyzetet tükröző beszámolók ellenére a június 15-i kezdethez. Az ezred 4 háborús év alatt számos nehéz ütközetet vívott, súlyos, kritikus és véres helyzeteket élt át és férfiasan mindig helyre tudta állítani megszokott lelkierejét. Ezek a Col del Rosson vívott szörnyű harcok azonban teljesen felőrölték fizikai és morális erőiket, ellenállóképességüket. Megértették. Teljesen fegyvertelenek, és csak magukra vannak utalva… Ezek a harcosok, mint a haderő egésze, teljesen elvesztette bizalmát a magasabb parancsnokságokkal szemben…” ^[185]

A Brenta és a Piave között is 3^ookor kezdődött a rohamot előkészítő tűzcsapás. A Grappa előtt felállított, jobbára könnyű lövegek egy órán keresztül teljesen hatástalanul lőtték a szembeni, részben kavernákba rejtett ütegeket. Hajnali négy órától az olasz tüzérség gránátokkal bombázta a készenléti állásokat, a bemért lövegeket, a felvonulási utakat és súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. A 06^oo-kor kezdődő osztrák–magyar gázcsapás teljesen hatástalan maradt. Az ellenséges ütegek változatlan hevességgel tüzeltek. A roham kezdetére a Grappa előtti csapatok súlyosabb veszteségeket szenvedtek, mint a Hétközség-felföldön támadók a megelőző csapás alatt. A jobbszárny XXVI. hadtest, az előzetes gyakorlás eredményeképp, és a veszteségek miatti indulattól hajtva meglepő gyorsasággal tette meg a peremvonalig húzódó 700 m-t. Az első lépcsőben bevetett – 27. és 32. – hadosztályok 10 perc rohanás után elértek az akadályokig. A rohamzászlóaljak robbantói náluk is gyorsabban futva, előttük robbantottak kapukat az előre összeszerelt nyújtott töltetekkel – a tüzérség itt sem találta el a látható szögesdrótkötegeket –, és a gyalogság betódult az első ellenséges árokba. A hadtest vezérkari főnöke a szervezett rohanás mellett intézkedett arról is, hogy az áttörő ezredek kerüljék az időt rabló kézitusát, ugorjanak át az árkokon és hagyják a védők megsemmisítését a kísérő hullámokra. Csak a géppuskafészkek ellen kellett lángszórókat bevetniük. Reggel 9 órakor a hadtest már az olaszok második árkán és a köztes térségen is túljutott. A 27. hadosztály lendületes támadással szinte ellenállás nélkül elfoglalta Col del Fenilon erődrendszerét, a menekülő alakulatokat üldözve birtokba vette Col Moschint és a Brenta –völgyet, kijutott a Mt Ranierón berendezett hegyi erődítményekig. A 85. és 67. gyalogezredek rendkívüli erőfeszítésekkel, lángszórós rajokkal megerősítve délben kikergették az olaszokat a hegyi fészkekből. Az első harci zóna áttörése után megállíthatatlanul nyomultak előre. Kiverték az olaszokat a második harci zóna két állásából is és délutánra megközelítették Bassano városát. A hadtest egyedül hajtotta végre Conrad tervét. 4 km mélységben kijutott az olasz síkság feletti utolsó peremhegyekig és csaknem áttörte a bevehetetlennek hitt Grappát a Brenta felőli lejtőkön. A hadtest 32. hadosztálya az áttörők keleti szárnyát védve ívet foglalt el az I. hadtest felé, amely súlyos veszteségek árán tört előre a Grappa előhegyén berendezett második védelmi állásig. A Grappába mélyesztett kavernákból az olasz tüzérség zárótüzet lőtt a fenyegetett Monte Solarolo–Col dell’Orso magassági pontok elé, hogy megállítsa a rohamot és megvédje a legfontosabb, a két tűzfészkekkel megtűzdelt támpontrendszer melletti, előreugró Monte Perticát. Az 55. hadosztály dél felé Monte Salarolo birtokába jutott, majd röviddel később a 60. hadosztály elfoglalta a tőle délnyugatra fekvő Col dell’Orso csúcsa alatti állásokat. A sziklafészkek felett emelkedő orom olasz kézen maradt. Az ellenség végsőkig fokozta tüzérségi csapásai erejét, pergőtüzet lőtt az I. hadtest tartalékára, aknavetői az előretört ékeket pusztították. A 60. hadosztály szinte teljesen megsemmisült a harcokban. Visszavonult. Az 55. hadosztály keleti csoportja veszélyes helyzetbe került: ellentámadó olasz kötelékek átkarolása fenyegette. Az egész hadtest időben az eredeti helyzethez tért vissza, hogy a kiépített fedezékekben fogja fel az előremerészkedő, ellenséges csoportokat. A veszteségek óriásiak voltak. Egyes ezredekből 150 bevethető katona maradt.

A XV. hadtestnek nem sikerült a tüzérségi előkészítés. A nehéz tarackok képtelenek voltak lefogni a Grappa olasz ütegeit, a gázlövedékek jelentős része fel sem robbant, a maradékból kiáramló anyagok hatástalanok maradtak, a brizáns töltetekkel nem lehetett kilőni a kavernákból tüzelő ellenséges lövegeket. A 7 óra körül megkezdett tűzhenger csődöt mondott, mert a rettenetes terepen a gyalogság nem a tűzhenger előre megparancsolt mozgásához alkalmazkodott. A Grappa előtti térséget részben beborította a köd. Az 50. hadosztály Mte Meata elleni rohamát az ellenség úgy verte vissza, hogy saját lövegeink nem is látták a rohamozók első lépcsőjét. Egyetlen gránátot sem lőhettek ki sem a Mte Meata peremvonalára, sem az első harci zóna állásaira. Az olaszok közben bemérték a közepes és a nehéz lövegek helyét és 10 óráig elpusztítottak két osztrák–magyar üteget. A lövegeket azonnal váltóállásba kellett vonszolni, a megerőltető feladatot csak lassan sikerült végrehajtani. Újabb ágyúk, tarackok robbantak fel. A 20. hadosztály Mte Tomba ellen kiküldött századai Mte Pallonénál beékelődtek az olasz védelembe, a mögöttük jövő lépcsők azonban gáztámadás miatt elvesztették állományuk nagy részét. Este ellenséges roham indult a Grappa lábánál befészkelt osztrák–magyar kötelékek ellen. A sötétség beálltával a XV. hadtest maradéka eredeti állásaiba hátrált.

Eközben az olasz főparancsnokság egy egész hadtestet vetett be a XXVI. hadtest Bassanóhoz kijutott ezredei ellen. A 27. hadosztály segítségére előre rendelt 4. hadosztály elakadt a Brenta két oldaláról lőtt zárótűzben. A sikeres támadók lőszere elfogyott, a legénységet megtizedelte a harc, a maradék állandó pergőtűztől szenvedett. Összeköttetés hiányában, a tartalékok elakadását látva, a csapatok megkezdték a visszavonulást a kiinduló állások felé. Egy részüket hátvédharc közben morzsolták fel ellenlökésre indított olasz zászlóaljak, más csoportokat hátrálás közben értek sorozatok. Kis létszámú alegységek tudtak csak megmenekülni. A két ezred szinte teljesen megsemmisült 15-én estig. Mire a sötétség beállt, Conrad évek óta melengetett terve, a nagy alpesi offenzíva teljes kudarccal végződött. Csak a XXVI. hadtest által még reggel elfoglalt egyik kis előhegy – Ca d’Anna (1383 m) – és a rajta kiépített támpont maradt osztrák–magyar kézen, ugyancsak július 2-ig.^[186]

A 11. hadsereg vezérkari főnöke, Sündermann tábornok 16-ra virradóra közölte Arz tábornokkal, hogy az offenzíva lényegében sikertelen maradt. A XIII. és a XXVI. hadtest részei beékelődtek ugyan az ellenséges védelembe, a támadás felújításához azonban nincsenek tartalékok, a súlyos veszteségeket szenvedett csapatok harcértéke rendkívül alacsony, nincs lőszer, a gázgránátok használhatatlanok, elfogyott az élelmiszer. Az ellenséges válaszcsapásra kell minden erőt mozgósítani. Vita volt közöttük, hogy a XXVI. hadtest és a VI. hadtest megkísérelje-e ismét az előretörést a Brenta két partján. Sündermann kategorikusan elutasította Arz óhaját. A 11. hadsereg vezérkari főnöke, Conrádot kikapcsolva, megakadályozta a csapatok újabb értelmetlen áldozatait, és június 16-ra előzetes összefoglalót ígért a kudarc okairól. Arz végül elfogadta Sündermann érveit és „súlypontokat képző defenzívára” utasította a 11. hadsereget.^[187] A hadosztályok némelyikének – többségük feltöltöttsége 80 % felett volt – harci létszáma a június 19-i állományellenőrzés során:

18. hadosztály: 2190 fő

26. lövészhadosztály: 3450 fő

32. hadosztály: 2260 fő

38. honvédhadosztály: 5800 fő

42. honvédhadosztály: 4120 fő ^[188]

A XIII. hadtest ezredei azonban arról számoltak be, hogy századonként átlag 15-20 katonájuk maradt, egy-egy zászlóaljukból mindössze 40-50 fő a hadrafogható.^[189] A III. hadtest a 6. gyaloghadosztály feltöltetlensége miatt kevesebb veszteséget jelenthetett, ugyanakkor sebesültjei nagy részét a gyors visszavonulás miatt hátrahagyta.^[190] A VI. hadtest hadosztályai június 17-ig tartották Cm Ecker és Mt Melago állásait, majd július végéig harcoltak a Val Bella – Col del Rosso – Col d’Echele vonalon. Ezredei harci létszáma az offenzíva kezdetén – az éjszakai olasz tűzcsapás után – meghaladta az 1800 puskát. Valamennyi sebesültet kimentették. Veszteségük halottakban, eltűntekben, sebesültekben átlag 1600 fő volt.^[191] A Brenta és a Piave közt bevetett erőkből a XXVI. hadtest 27. hadosztálya gyakorlatilag megsemmisült, 32. hadosztályát ki kellett vonni a frontról a veszteségek nagysága miatt. Az I. hadtest első lépcsőben harcba küldött 8 ezredéből a harc végén egyenkint alig 150-250 fő maradt, a többi vesztesége ismeretlen. A XV. hadtest 50. közös és 20. honvéd hadosztályai vesztesége csak becsülhető az egy napon és egy éjszakán át tartó, heves harc alapján. Az állomány legkevesebb kétharmad része elesett vagy megsebesült. Bellunóban ma is emléktábla hirdeti, hogy három évvel a harcok után befejeződött az aláaknázott drótakadályok mentesítése, és a Grappa előtti, vékony peremvonalról el lehetett szállítani a tetemeket. 1921-ben, állami tiszteletadás mellett 12 700 osztrák–magyar katona kapott végső nyughelyet. Nevüket és emléküket a város lakosai őrzik.^[192]

Adalbert Sternberg a bécsi parlament 1918 nyári ülésszakán a hadügyminiszter elleni interpellációjában így nyilatkozott:

„…Az Itália elleni offenzíva összeomlása után, 1918 nyarán a legkülönbözőbb, magas beosztású tisztek érkeztek szabadságra Bécsbe, és vagy felkerestek vagy kiadós levélben tájékoztattak. Valamennyien egybehangzó módon állították, hogy az offenzíva előkészítése, az egész haditerv, a hadműveletek irányítása, a felszerelés és az élelmezés, a lőszer, egyetlen szóval minden oly szokatlanul rossz volt, mint még soha, egyetlen hadjáratban sem. … A legfelső katonai vezetés teljesen figyelmen kívül hagyta az ellenséges csoportosításokat, az egész fronton csapást rendelt el, méghozzá elégtelen eszközökkel …

a tüzérségi előkészítés hatástalan maradt, srapnellel lövették a betonerődöket, és a tűzcsapást befejezve indultak csapataink rohamra.

Soha, ameddig történelmet írnak, nem támadtak valamennyi nemzetiségből származó katonáink oly hihetetlen elszántsággal bevehetetlen állások ellen, mint június 15-én. … Tovább rohamoztak és bele futottak az ellenséges ütegek zárótüzébe, gyilkos géppuska- és puskasortüzeibe. Nem mozdulhattak sem előre, sem hátra. Felmorzsolódtak.

Csapataink egyenesen kolosszális bravúrral rohanták meg a Monte Grappot. A tartalékok 12 óra távolságra követték őket … A tiroli offenzíva szörnyű veszteségekkel omlott össze. Beszéltem egy századossal, aki szerint Conrad hadserege csak sebesültekben 59 000 katonát veszített. Ha a halottakat és a hadifoglyokat is figyelembe vesszük, micsoda szám jön ki. Általános a vélemény, hogy Conrad legkevesebb 100 000 embert hagyott a harcmezőn…” ^[193]

Erőszakos folyóátkeléssel összekötött áttörési kísérlet

A június 15-e előtti héten ömlött az eső. A Piave felső szakaszán megkezdődött az áradás. Az emelkedő vízszint néhány napon belül el kellett hogy érje Boroević frontját is. A tábornagy alárendelt parancsnokai részben a felkészülés hiányosságai, részben a folyó zabolátlan vize miatt el akarták halasztani a támadást legalább három nappal. Az uralkodó és a vezérkar két legmagasabb beosztású tábornoka, Arz és Waldstätten június 14-én délutánra ígérték a végleges parancs kiadását, de eltökélten vallották, hogy betartják az előzetesen megállapított időpontokat. Conrad jelezte, hogy a halasztás élelmezési katasztrófát okozhat. Ő egyedül is támad. 14-én szép idő volt. Károly távirati kérdésére Boroević jelentette, hogy az áradás ellenére hajnalban offenzívát indít.

A Piave teljes hosszában a rohamot megelőző napokat viszonylagos nyugalom jellemezte. Mindössze a torkolat közelében zajlott le egy jelentősebb összecsapás, amelyben az olaszok gyakorlatilag teljesen felőröltek rajtaütésükkel egy magyar huszárezredet. Egyébként csak a megszokott pergőtüzek, tűzcsapások, gépfegyversorozatok pásztázták mindkét oldalról a túlpartot. A hadseregcsoport tüzérsége azonban részben takarékoskodni akart a meglévő lőszermennyiséggel, hogy fergeteges tűzzel áraszthassa el az előkészítési fázisban az ellenfelét, a támadás előtti visszafogottságával pedig el akarta hitetni, hogy az elkövetkező időben is csak megszokott állásháborút folytat. Június 15-e előtt kerülte az összecsapásokat. Mindkét taktikai megoldás tévesnek bizonyult, hiszen az olaszok tudtak a támadásról, a gyenge hatásfokú osztrák–magyar tűzre pedig mindig hevesen válaszoltak. A partközelben gyülekező, óvóhelyeket nélkülöző csapatok a szakadatlan ágyúzás közben komoly veszteségeket szenvedtek, a szétrombolt előrevonási utakon nehezen haladtak előre. Különösen a hadihíd-készleteket szállító szekéroszlopok menete lassult le. A gördülő pontonok, ladikok jelentős része tönkrement a becsapódásokkor. A csapatok ütőképességét és morális tartását az ellenséges tüzérségi fölényen túl erősen korlátozta az olasz, angol és francia légifölény is. Boroević a felkészülés időszakában elvonta a 6. hadsereg repülőinek zömét – a XXIV. hadtestnek csak 9 századot hagyott –, hogy hatékony ellenerőt képezzen az ellenséges haditengerészeti és szárazföldi légierővel szemben. Az osztrák–magyar gépek azonban elavultak voltak, a pilóták gyakorlatlanok, az anyagutánpótlás vontatott. Az offenzívára összpontosuló hadosztályok a roham előtt megismerték az új fegyvernem félelmetes hatásait: az ellenség mélyrepülésben bombázott és gépfegyverezett. Zavartalanul.

Az olasz hadvezetés nem készített külön haditervet az erőszakos folyóátkeléssel összekötött áttörési kísérlet megakadályozására. Az egyes hadsereg-parancsnokoknak a sávjaikban kellett az intézkedéseket meghozniuk. Valamennyi magasabb egység magatartásában azonban fel lehetett ismerni egy közös jellemzőt. Ki akarták meríteni a támadásra felkészülő, majd előrelendülő csapatokat. A hosszú, rugalmasan szervezett, a köztes térségre, az árkok közötti támpontokra, géppuskafészkekre, lángszórós fedezékekre és a tüzérségi tűzre, tehát a technikára támaszkodó védelmi harcnak ugyanazt a hatást kellett elérnie, mint amit az Amiens előtti francia és angol ellenállásnak. Ausztria–Magyarország már az offenzíva előtt eljutott a gazdasági összeomlásig. A kifulladást követő katonai veresége végleg megpecsételhette sorsát.^[194]

Boroević végső harcparancsa a 6. hadsereg XXIV. hadtestének (13., 17., 31. gyaloghadosztály) a Montello déli lejtőjénél, az Isonzó–hadsereg jobbszárnyán jelölte ki az áttörési feladatot, az erőszakos átkelést maga szervezhette meg, a tőle északra felsorakozott II. hadtestnek pedig csak támogatói feladatot adott. A hadsereg közelebbi céljaként a Brenta, távolabbi céljaként az Adige folyó elérését tűzte ki. A fő csapás terhét az Isonzó – hadseregnek kellett viselnie. Jobbszárnyon a XVI. hadtestnek (33., 46., 58. gyaloghadosztály és a 201. népfölkelő dandár), az Oderzo–Treviso vasút két oldalán a IV. (29., 64., 70. gyaloghadosztály) és a VII. hadtestnek (14., 24., 44. gyaloghadosztály) kellett előretörnie, és a Brenta elérése, Treviso vasúti csomópont elfoglalása után Padua ellen nyomulnia. A tengerparti sávban, a támadók balszárnyán bevetett XXIII. hadtestnek (19. gyalog- és 1. lovashadosztály) Velence felé kellett biztosítania az osztrák–magyar erőfeszítések sikerét. Az offenzívát végrehajtó erők csak azt tudhatták, hogy a roham kezdetét jelző „X” időpont előtt 70 perces gáztámadást, majd 210 perces romboló tüzérségi rajtaütéseket kell végrehajtaniuk. Az Isonzó-hadsereg tüzérfőnökei elutasították, hogy a csapatok éjszaka keljenek át a túlpartra, mert csak napvilágnál garantálták az ellenség védelmének sikeres rombolását, ütegeinek bemérését és bénítását. 1918-ra azonban már a kezelők oly szakértelemmel tudták a torkolattüzek és hangmérések alapján megállapítani az ellenséges nehéz fegyverek helyét, hogy túlzott volt a vezetők aggodalma. Természetesen előfordulhattak ordító hibák. Boroević tüzérei világos nappal lőttek például pergőtüzet – rossz mérés és hibás lőszerek miatt – saját, csónakokon átkelő ezredeikre. A műszakiak is ellenezték az éjszakai átkelést, mivel az áradás rengeteg véletlen balesetet okozhatott. A híradók sem voltak biztosak a dolgukban, hogy megteremthetik éjszaka a megfelelő összeköttetést. Boroević a nappali támadás mellett döntött. 0645-öt tűzte ki az „X” idejének.

Az áradás mind az erőszakos folyóátkelés, mind a hídfők kialakításáért és megtartásáért folytatott harc, mind az előnyomuláshoz szükséges előrevonások alatt legalább oly mértékben korlátozta az erőfeszítéseket, mint a lőszerrel gazdagon ellátott olasz tüzérség szakadatlan pergőtüze, vagy a szövetséges légierő fölénye. Június 15-én hajnalra az átlagos vízszint néhány óra alatt 65 cm-t nőtt, az ár elöntötte a maradék kiszáradt medreket, kimosta a kavicsos ágyakon, homokpadokon fekvő, az Alpesekből lesodort, hatalmas fatörzseket, rönköket. A partokon készenlétbe helyezett ladikokkal nem lehetett kockázat nélkül elindulni a túlsó partok felé, csak pontonok segítségével. Hiány volt erősebb bárkákból, mert az ellenséges légierő a Tagliamentótól előrevont eszközöket sikerrel rombolta. A vízszint magassága miatt újabb pontonokat kellett a hídverések helyére úsztatni. Mindezt az olasz tüzérség tűzcsapásai alatt.

A XXIV. hadtest parancsnoka, Goiginger és vezérkari főnöke, Rőder alezredes, a Stromfelddel folytatott előzetes megegyezés alapján minden áron el akarta érni Bassanót. A Montello elleni rohamnak azonban csak meglepetésszerű átkeléssel volt esélye. Ezért a tüzérség parancsot kapott, hogy 04^3o-ig együtt hajtsa végre a gáztámadást és a romboló tüzet, hogy a műszakiak még sötétben kihozhassák a parti növényzettől teljesen fedett eszközöket a pallókhoz, és elindulhassanak a rohamcsoportok. 04^3o-kor kezdődött az átkelés. A teljes sötétséget csak a torkolattüzek, világító lövedékek sorozatai, becsapódások villanásai szakították meg. A második lépcső katonái megrakták nehézfegyverekkel és lőszerrel a pontonokat, ladikokat, az első lépcső várakozó roham és robbantó csoportjai beszálltak, és megindultak a túlpart felé. Minden átkelő kötelék saját tervet készített a folyóágy jellegzetességeiről. Az egyik ágon átgázoltak, a másikon áteveztek, másutt homokpadokon vonszolták át a pontonokat, majd vízen folytatták útjukat. A műszakiak elsőrangú teljesítményt nyújtottak. A partra előrevont ütegek és géppuskák a közvetlen víz mellé települt védelmet fogták le, majd az átérő csapatok felett a Montello meredek lejtőibe beépített lövegállásokat, tűzfészkeket lőtték. Éppen derengett, amikor az olasz védelmet teljesen beborító füstfelhő alatt partra szálltak az első lépcsők, áttörték a drótakadályokat, elfoglalták a peremvonalat, és 5^oo-5^3o között a második árkon is túljutva hídfőt alakítottak ki. Újabb lépcsők kötöttek ki a szabaddá tett szakaszokon. Már teljesen világos volt, amikor mind a három hadosztály szilárdan megvetette a lábát a Montello lankás részein. József főherceg, hadseregparancsnok:

„…A 17. hadosztálynál pontosan 4 óra 40 perckor vízrebocsátották a pontonokat. Ekkor már az ellenséges löveg, aknavető- és géppuskatűz igen hatásos volt. Különös bátorság kellett ahhoz, hogy Minónál a pontonokat előrehozzák. Az áthajózási vonalakat hamarosan berendezték. A homokzátonyon felállított tábori őrsök elmenekültek. Az áthajózott lépcsők a Montello lábánál levő bozótban gyülekeztek… A minai áthajózás a csata egyik legnehezebb részletét képezte. A megsemmisítő géppuska- és tüzérségi tűz ellenére is a 20 dupla pontonnal és 36 ladikkal megkezdett átkelést bámulatraméltó pontossággal és állandósággal folytatták. Egyik kétrészes pontont és ladikot a másik után rongálta meg az ellenséges tűz, vagy süllyesztette el a Piave hullámaiban. 11 óra 30 perckor már valamennyi ponton és a ladikok legnagyobb része megsérült. Az áthajózási helyen – miután a 46/II. és a fél 46/I. zászlóalj már a jobbpartra jutott – a kísérletet be is kellett szüntetni. A 46. ezred itt 230 halottat (köztük több mint 80 vízbefúlt) és 300 sebesültet vesztett. A 17/1. árkász-század állományának kb. 70 % át vesztette el…” ^[195]

Délelőtt az átjuttatott aknavetők, géppuskák és könnyű lövegek illetve a bal parton rekedt nehéz tarackok és ágyúk fedezete alatt a végsőkig elszánt katonák 4 km szélességben és 4 km mélységben birtokba vették az olaszok Montellón kiépített védelmi állásait. Legalább 5000 foglyot ejtettek, legnagyobbrészt a gyenge gáztól elkábított, majd magukhoz tért embereket. Estéig a csapatok tovább nyomultak előre, újabb ezreket kényszerítettek megadásra, és végül beékelődtek az ellenség harmadik védőövébe. A Piavén az olasz tüzérség pergőtüzei és a repülők bombatámadásai ellenére Villa Jacurnál a 13. hadosztály szakaszán sikerült hidat verni, amelyen azonban a tüzérség nem kelhetett át. A keskeny hadihíd nyugati vége a Montello meredek részéhez ért ki, ahonnan a lövegeket nem lehetett felvonszolni a peremig. A 17. hadosztály alkalmasabb hadihidat vert délutánig, szakadatlan tűz alatt, az olasz repülők azonban kiharcolták a légifölényt, és 8-10 m-es magasságból szétbombázták a szilárd összeköttetést. A találatok után a pontonok egy része víz alá süllyedt. A szembenálló itáliai hadsereg még a délelőtt folyamán bevetette ellenlökésre valamennyi mozgósítható tartalékát, majd egy teljes hadosztályt, hogy elreteszelje az áttörési szakaszt. Estére a XXIV. hadtest elakadt. A hadsereg jobbszárnyán felállított II. hadtesthez tartozó tüzérség képtelen volt lefogni a Montellón felállított olasz ütegeket, az ellenség pedig gránátokkal árasztotta el a Piave mindkét partján és a hídon dolgozó műszakiakat. Az AOK a végső tartalékból a 41. honvéd hadosztályt vezényelte át az elfoglalt hídfőhöz.

A 6. hadsereg sikerének sorsa az Isonzó–hadseregen múlott. Az áttörő hadosztályok balszárnya kiszolgáltatottan ívelt vissza a folyóhoz. Boroević jobb szárnyán a XVI. hadtestnek kellett volna ebben a sávban támadnia. 0640-kor kezdődött a roham a Papadopulo – szigetnél. Csak az első átkelőkkel tartó Lehár ezredes 106. gyalogezrede tudott túloldalt megkapaszkodni, és birtokba venni a gát egy részét. A 33. hadosztály kísérleteit az olasz tüzérség tönkrelőtte. A katonák többsége belefulladt a folyóba. A hadtest 58. hadosztályából azonban a rohamosztagok felzárkóztak Lehár zászlóaljaihoz, majd néhány vadászzászlóalj ladikon ugyancsak kikényszerítette az átkelést és állást foglalt a gát mögött. Az egész XVI. hadtestből csak ez a vékony, néhány alegységtől megszállt, hevenyészett fedezékekkel védett vonal biztosíthatta a 6. hadsereget. Boroević az olasz tüzérség elképesztő tömegtüze miatt lemondott a Papadopulo – sziget melletti újabb átkelési kísérletekről. Délebbre, a IV. hadtest szakaszán azonban két rohamcsoport már reggel 8^oo – 8^3o között a bal partig jutott, és élen a 64. és 70. honvéd hadosztályok kötelékeivel rohammal elfoglalta az ellenség első védelmi zónáit. Hasonló sikert ért el a délebbre harcoló VII. hadtest is. Rohamosztagai gránátokkal tisztították meg maguk előtt a terepet, elfoglalták a gátat, és behatoltak a szembenállók védelmi övébe. A hídverési kísérleteket a zuhanórepülésben bombázó ellenséges gépek és az olasz lövegek tűzcsapásai akadályozták meg. Alkonyatig az Isonzó – hadseregnek sikerült több helyen vékony, egymástól elszigetelt hídfőket kialakítania, majd az éjszaka áthajózott tartalékokkal megerősítenie. Csak a tengerpart mellett bevetett XXIII. hadtest kompjai, ladikja keltek át a folyón, katonákkal, tűzfegyverekkel teljes számban. Az első lépcső zászlóaljak azonnal rávetették magukat az ellenségre és csaknem 8 km-es szélességben hídfőket foglaltak el, amelyeket a második lépcső és a tartalékok bázisként használtak az első olasz védelmi öv teljes felgöngyölítéséhez. A hídverés a XXIII. hadtestnek sem sikerült. Az ellenséges légierő különösen jól kiképzett angol és francia bombázó századai egymás utáni mélyrepülő hullámokban verték szét a műszaki kísérletet. Az osztrák–magyar légvédelmet pedig az olasz tüzérség pontos tűzcsapásai korlátozták. Boroević pilótái keveset értettek a légiharchoz. Nem fejtettek ki hatékony ellenállást. Az Isonzó – hadsereg az offenzíva első napján sehol sem érte el a kitűzött célokat. Egyetlen szilárd hadihíddal biztosított hídfővel sem rendelkezett. A túlpartra jutottakat pedig tartalékokkal kellett volna feltölteni, tüzérséggel megerősíteni, lőszerrel ellátni és élelmezni. Enélkül az elszigetelt csoportokat bele lehetett szorítani a folyóba, vagy a gátak környékén tönkrelőni, elgázosítani.^[196]

Adalbert Sternberg, bécsi parlamenti képviselő 1918. július 6-i interpellációjából:

„…Most csak a Piavéról. Itt mesteri átkelés történt. Minden dicséret Goigingeré. Bravúrosan sikerült lerohanni a Montellót. Az olaszok vad futásban menekültek. Minden nyitott volt. Treviso a közvetlen közelben…megfelelő lövegek nélkül. Egy hadtest, ahol bátor honfitársaink, remek harcosok a legszebb babérleveleket aratták, csak 28 nehéz – legnagyobb kaliber 15 cm – löveggel rendelkeztek. A Piave mögött két teljesen intakt hadosztály (Bellunónál 4 hadosztály/ a szerző) állt …

Ez volt az a pillanat, amikor dönteni kellett, és egy vezetés, amely nem alkalmatlan tökéletesen, vagy azonnal beveti a tartalékokat, vagy visszavonja az ékeket. A főparancsnokság azonban a harmadik utat választotta, amellyel megásta csodálatos katonáink sírját … Négy napig élelem és patron nélkül, miközben megmaradt a parancs, hogy kitartani. És a Montelló, ahol Magyarország legvakmerőbb csapatai az egyik hőstettet a másik után hajtották végre, állóharc színhelye lett. Az ok: a Piave hidak lerombolása. Nem az áradás, hanem az ellenséges repülők verték szét őket. A mi vezetésünk ezt is elfelejtette. Semmiféle légvédelmet nem állított fel a hidak mellett. Az ellenséges pilóták zavartalanul repülhettek 10 m-es magasságban a hadihidak fölé és lebombázták őket … A tüzérségi lőszer utánpótlása sem funkcionált.

A legénység egyesével cipelte a gránátokat, kilométeres távolságokból a lövegekhez, mialatt teherautó oszlopok várakoztak üresen. Parancsot kaptak, hogy csak Treviso elfoglalása után indulhatnak, hogy elszállítsák a hadizsákmányt…” ^[197]

Conrad megdöbbentő kudarca, a Piave melletti győztes beszámolók hatására, nem váltott ki sem a bellunói irányító központból, sem a Tirol környékén utazgató legfőbb hadúrból és a vezérkari főnökéből olyan meggyőződést, hogy az offenzíva megindítása előtt valamennyien irracionális terveket szőttek, hogy felbecsülték a haderő képességeit is és a katonák hősiességét is. „Lavinaszerű rohamot” vártak, és az ellenséges védelmi rendszerek elsöprését, mint Caporettónál. Az alpesi fronton néhány óra alatt elszenvedett vereségből Conrad csak azt a következtetést tudta levonni, hogy a széles fronton indított, az ellenség gyenge pontját kereső hadművelet helyett egyetlen szakaszon kellett volna, több lépcsős hadrendben támadnia. Az erdővel rejtett Hétközség-felföld helyett pedig meg kellett volna fontolnia a Brenta két oldala, a Grappa melletti folyóvölgy elfoglalására tett javaslatokat. Stromfeld és részben a VI. hadtest sikere az utóbbit igazolta. Az uralkodó Trientbe, Conrad főhadiszállására érkezett, ahol a tábornagy új haditervet ajánlott: a „harapófogó” haditervet átalakítani, azaz a Piave melletti hadművelet sikerét kihasználva északról a Brenta két partján támadni Bassano felé. A 11. hadsereg két vezetője, Scheuchenstuel vezérezredes, a parancsnok és Sündermann vezérőrnagy, a vezérkari főnök élesen szembeszálltak Conrad fixa ideájával. Nem voltak hajlandóak a rettenetes veszteségek után megsemmisíteni a maradék állományt. Egyébként is elfogyott a lőszer, az élelem, a gázgránátok használhatatlanok voltak. Elegendő érv az új tervvel szemben Az uralkodó azonban még hinni akart a katonai sikerben, bízott abban, hogy a hősi helytállás elsöpri az akadályokat, és a győzelem meghozhatja birodalma számára a megegyezéses békét. Scheuchenstuel és Sündermann hajthatatlan maradt. Eközben a bellunói központban Waldstätten átalakította a „harapófogó” hadműveleti tervet. Csak a Piave melletti hadseregektől remélhette az áttörést, ezért teljesen önállóvá tette József főherceg hadseregét. Utasította Boroevićet, hogy az Isonzó – hadsereg élén, a déli szárnyon, a XXIII. hadtestnél összpontosítsa fő erőit és velük törjön Padua felé. Majd felszólította a főherceget, hogy a 6. hadtest változtasson irányt, és némileg délre, Treviso ellen nyomuljon tovább. Erősítésül visszaadta a Grappa ellen bevetett és megtizedelt XV. hadtestet. A két áttörő éknek kellett a továbbiakban harapófogóként működnie. Boroevićnek be kellett látnia, hogy hadvezéri pozíciója nem emelte őt a neves hadvezérek közé, hiszen Goiginger és Rőder XXIV. hadtestének meglepő sikere bizonyította: tévedés volt széles fronton támadni, gyenge pontot keresni és csak akkor és ott áttörni, nappal, ellenséges tüzérségi fölényben. Magyarázkodása is esetlenül hatott. Tekintélyét védve csak azzal tudott büszkélkedni, hogy Goiginger hadtestének áttörése az általa hirdetett síksági harc előnyét és Conrad hegyi támadási elvének kudarcát jelenti. Tájékoztatta Waldstättent, hogy a megváltozott stratégiai feladat, az ellenséges ellenállás, a csapatok veszteségei és az anyagi hiányok korlátozzák a kijelölt célok teljesíthetőségét. Azonnali támogatást kért, több lőszert, közepes lövegeket, Tirolból átcsoportosított erőket, hadihíd eszközöket és a Belluno mellett megmaradt valamennyi tartalék hadosztályt. Jelezte: ha a feltételek időben nem teljesülnek, a veszteségek rohamosan fognak nőni, és az egy oldalról tervezett „harapófogó” hadműveletet is be kell szüntetni.^[198]

A politikai döntés 16-ra nem született meg. A tartalék hadosztályok nem mozdultak, az utánpótlás nem javult, a bevetett csapatok továbbra is elkeseredett harcokat vívtak a Piave másik oldalán. Boroević az átjutott ékeket a megszerzett hídfők – „minden áron” – megtartására utasította, hogy tartalékaival összeköthesse őket. A XXIII. hadtest lassan nyomult tovább, jelentősen kiszélesítette hídfőjét, és a VII. hadtest is teret nyert, a többi magasabb egység az ellenséges nyomást igyekezett elhárítani. A 6. hadsereg néhány ezrede a köztes zónában előretörve 10 nehéz löveget – 15 és 21 cm-es – zsákmányolt és számos aknavetőt. A Montellón állók valamennyit közvetlen célzással az olasz ellenlökések elhárítására vetették be. Goiginger az új feladathoz tartalékokat vont előre, és Boroevićtől visszavett 16 üteget, hogy megkísérelje a hídfő déli kiszélesítését.

A partraszálló helyeket nappal az olasz lövegek oly hevesen lőtték, a Caproni és Newport repülőszázadok oly intenzitással géppuskázták és bombázták, hogy a műszakiak tucatjai hullottak sebesülten és holtan a vízbe egy-egy becsapódás vagy sorozat után. Az osztrák–magyar légvédelem semmit sem ért. A hidakat csak éjszaka lehetett építeni. Az eső napok óta ömlött, a víz egyre nőtt, és hatalmas erővel nyomta dél felé az átkelő eszközöket, a pontonokat. Néhányat sikerült kikötni a túlparton és hozzá lehetett kapcsolni az újakat. Goiginger hadtesténél, Felze mellett, végre elkészült egy hadihíd, amelynek szélességét a tüzérség azonnal kihasználta. Lövegeket vontatott át a túlpartra és lőszerszállító szekereket, a Villa Jacurnál álló keskeny hadihidat pedig az átkelő gyalogság és az élelmet szállító málhásállatok használták. Boroević szakaszán azonban a hegyekből áramló, sodró víztömeg többször is szétszakította az éppen összekötött pontonok láncát, elsodorta a hídelemeket, ami pedig megmaradt, azt a hajnalban feleresztett léggömbökről irányított lövegek pontos tűzcsapásai, majd a világossal megjelenő légierő mélyrepülő pilótáinak bombái pusztították el. Nem sikerült Boroević terve, hogy északon a XXIV., a tengerpartnál a XXIII. hadtest hídfői között megkapaszkodott öt kis hídfőből egyetlen, összefüggő nagyot képezzen. Seregének zöme a Piave bal partján rekedt.^[199]

Június 16-án a Montellón beékelődött Goiginger hadtest 17. hadosztálya a beérkező 41. honvéd hadosztállyal átszakította a reteszelő olasz kötelékek védelmét, és legalább két km-es roham után kijutott az ellenség tüzérségétől megszállt mélységbe. Az egész folyóparti szakaszt, a teljes, 45 km-es szélességű felvonulási területet, mentesíteni lehetett volna az olasz tűzcsapásoktól, ha a hídfők kiszélesítése után a hadosztályok lendületes harccal elűzték volna az ellenséges lövegeket a víz közeléből. Sem a XXIV. hadtest 13. és 31. hadosztálya nem tudta azonban megtörni a szembenálló védelmet, sem a Treviso ellen harcba küldött XVI., IV. és VII. hadtest nem volt képes hidat verni, és támogatni a beásott és a pergőtűztől megszabadulni sem képes alegységeket. Délelőtt először a Felze melletti hidat szakította el az ár, 10 órakor pedig olasz bombázók 10 m magasból végre telibe találták a Villa Jacur hidat is. Az előbbit délutánra az utászok újra felépítették. Az utóbbi éjszaka lett készen. Boroević 17-re virradóra a ladikok százait indította el katonákkal, lőszerrel, élelemmel az átkeltek támogatására. A műszakiak hajnalra végre biztonsággal összekötött hidat vertek délen S. Dona mellett, amelyen a VII. hadtest is gyalogos- és lovas hadosztályokat vetett át, és heves harcban szélesítette a tengermenti XXIII. hadtesttől északra kiharcolt kis hídfőket. Június 17-én estére Boroević hadosztályainak zöme a jobb parton harcolt. A 6. hadsereg körletében viszonylagos nyugalom uralkodott. A szembenállók csak lőtték egymást, és nem mozdultak.^[200] Eközben Waldstätten hiába kereste az uralkodót. Károly eltűnt, és nem lehetett semmit sem tudni a szándékairól. Az új „harapófogó” tervet sem szabadott már halogatni. Goiginger június 18-ra minden rohamot leállított. Csapatainak pihenniük kellett. Boroević folytatta az erőfeszítéseket. A két hadsereg teljesen felélte tartalékait, a harci állomány ereje a minimálisra, az ellenállóképesség küszöbe alá süllyedt. A bellunói főparancsnokság azonban nem mert megválni végső tartalékul hagyott hadosztályaitól. Segítség nélkül a Piavén átküldött valamennyi kötelék tökéletesen céltalan harcot vívott. Pitreich tábornok, Boroević vezérkari főnöke:

„…1918. június 17. Ettől a naptól kezdve a császár a kíséretével együtt nem volt sehol sem föllelhető, sem Bellunóban, sem Udinében (Boroević főhadiszállása/ a szerző), de még kapcsolatot sem sikerült teremteni vele. Eredetileg Tirolba ment az udvari vonattal, hogy tájékozódjon, hogy Conrad tábornaggyal, Scheuchenstuhl vezérezredessel, Sündermann tábornokkal és másokkal áttekintse a tennivalókat. Mindenekelőtt azonban meg akarta tudni, hogy mi okozta a hegyi fronton, június 15-én délután bekövetkezett váratlan és súlyos kudarcot. Jobbra-balra kérdezősködött, meghallgatta ezt is és azt is, felvilágosításért esedezett, szakadatlanul tanácsokért könyörgött, hogy most akkor mit kellene tenni. Az alárendelt parancsnokok azonban nem nyilatkoztak, semmiféle határozott elképzelést nem nyújtottak és tőle sem lehetett valamilyen döntési szándékot hallani. Az uralkodó elutazott, az udvari vonattal valahol elhagyta a fővonalat és valamilyen mellékvágányra állt át. A velencei síkságon, talán Cividale környékén lehetett volna megtalálni. Eközben Waldstätten vezérőrnagy Bellunóban magára hagyatva várta a felső utasításokat, napról napra tehetetlenebbül. A főparancsnokság teljesen akcióképtelenné vált.

Ezért június 18-án elhatározta, hogy elhagyja Bellunót, az irányító pontot, és valahol megpróbálja fellelni az udvari vonatot. Csak ilyen módon remélhette, hogy a központi akaratot legalább a legszükségesebb mértékben működőképessé és bizonyos mértékben magabiztosságot mutatóvá teheti…” ^[201]

Június 19-én végre megszólalt az udvari vonat távíró hívása Boroević főhadiszállásán. Az uralkodó Spilimbergo állomására rendelte, hogy tisztázza a helyzetet, és határozzon az új feladatokról. Utazása előtt a tábornagy jelentést kapott a vezénylő tábornokoktól, hogy a csapatok a hadihíd készletek hiányai, az ellenség fokozódó nyomása, az áradás és a saját harci erő rohamos csökkenése miatt legjobb esetben egy hétig képesek kitartani a Piave nyugati partján. A tanácskozáson a vita lényegében Boroević és Károly között zajlott. Előbbi megismételte, hogy óriási hiba volt engedni Conrad érvelésének, és kivéreztetni az alpesi fronton az elsőrangú hadosztályokat. Károly beismerte, hogy túlságosan is hitt a tábornagy optimizmusában. Ugyanakkor jelezte, hogy a XXVI. és VI. hadtest részsikerei a Brenta két oldalán felvetették a lehetőséget egy megismételt, koncentrált támadásra, amelyet a Piave felől kísérő csapással kellene támogatni. Boroević elméletileg kivitelezhetőnek tartotta a tervet, gyakorlatilag azonban az emberi és anyagi tartalékok helyzetétől tette függővé egyetértését. Kiderült, hogy sem Arz, sem Waldstätten nem tud világos képet adni a Monarchia belső tartalékairól. Badenből a haderő hadtápfőnöke, Zeynek vezérezredes és Pflug ezredes, a fegyverzeti főcsoportfőnök azonnal Spilimbergóba utazott. Mindketten oly sötét képet festettek a kilátásokról, hogy Boroević nem vállalta a támadás felújítását. A tábornagy így emlékezik vissza a tanácskozásra:

„…Az ezredes jelentette, hogy a lőszertermelés 8 napon belül lövegenkint 4,9 lövés/nap-ra fog süllyedni. Zeynek vezérezredes közölte, hogy a haderőt csak június 25-ig tudja élelmezni. A betakarításig számítottunk 15.000 vagon német gabona segítségre, amit a német hadvezetés végül megtagadott … A fegyvergyárakat egyedül Bécsben 40 000 munkás hagyta ott alultápláltság és a kenyérfejadagok felezése miatt….” ^[202]

Boroević levonta a következtetést. Azonnal vissza kell vonulni a Piave mögé, amíg az olaszok fel nem őrölik a folyón túlra jutott csapatainkat.

Az olasz hadvezetés az offenzíva első napjaiban csak a közelálló tartalékokat rendelte az osztrák–magyar erők lendületének megtörésére és kimerítésére. Előrevont néhány hadosztályt úgynevezett várakozási állásba a szükséges beavatkozásokra, feltéve, ha az előretörő csapatok a Brenta felé közelednének. Majd menetkészültséget rendelt el 30 friss hadosztály számára, egy elkerülhetetlen ellencsapásra. Az olasz vezérkar tartotta magát a szövetségesi döntéshez, hogy a stratégiai cél: kimeríteni az ellenséget. Ezért június 19-én délután fél négykor korlátozott célú ellencsapást indított a Montellót megszálló XXIV. hadtest ellen. Estig, majd a következő nap beálltáig, egymás után hatszor lőtt ki megsemmisítő tűzcsapásokat a kis területen kialakított hídfőre, majd ugyanannyiszor kísérelte meg rohammal beszorítani a védőket a folyóba. Goiginger csapatai nemcsak eltökélten verték vissza az olasz hullámokat, hanem a 41. honvéd hadosztály ezredei, sikeres ellencsapással, betörtek az ellenség készenléti állásaiba is. A saját tüzérség, először az egész csata idején, összehangoltan és pontos célzással támogatta a kétszeres túlerővel vívott kétségbeesett védelmi harcot. József főherceg:

„…A Montellón és attól délre hallatlan hevességgel tombol a csata, ahogy azt csak ezen a harctéren láttam. Támadás követi a támadást…

Az ellenséges tüzérség orkánszerű pergőtűzt tart fönn… A Montello egy hullamező, a hullák hekatombái egész hegyeket, torlaszokat képeznek. Az én átkelési helyeim szakadatlanul nehéz tűz alatt állnak.

A Sulder ütegek (Grappán álló olasz tűzcsoport/ a szerző) elviselhetetlenül oldalazzák vállalkozásomat… Az AOK értesít engem arról, hogy egyelőre egyáltalában nem szállíthat lőszert (a kiemelés eredetiben/ a szerző) nekem… Beállott a nagy szerencsétlenség, hogy lőszerem elfogyott… A Montellót csak önként lehet föladni, vereség árán, ha megtörténnék ez, akkor az óriásira dagadt Piavéba fullad az egész XXIV. hadtest… Montelló, téged nem felejtelek el soha!…” ^[203]

Az uralkodó nem akarta feladni a Piave túloldalán elfoglalt hídfőket. Még mindig ragaszkodott a hadművelet folytatásához, hitt a Brenta–völgyben indítandó, megismételt roham sikerében. Mint korábban, ezúttal is közvetlenül beavatkozott a katonai döntésekbe. Figyelmen kívül hagyta a csapatok Montellón elszenvedett rettenetes veszteségeit, azt ismételgette, hogy Németország sürgős segítséget nyújt, és 6 német hadosztály bevetésével gyökeresen megfordítható a hadi szerencse. Majd hajlott a visszavonulásra, de csak feltétellel: a közvélemény egyetlen szót sem tudhat róla. Azután kétségbeesetten keresett olyan parancsnokokat, akiket rá tudott volna bírni a lehetetlenre, az újbóli offenzíva megszervezésére. Boroević elkeseredetten harcolt a visszavonulási parancs kiadásáért. A katonai helyzet közben olyannyira kiélezetté vált, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhetett a katasztrófa a túloldalon, és lavinát indíthatott el a folyónál még megmaradt katonák körében. A tábornagy a további védelemhez elengedhetetlennek tartotta, hogy a Piave legyen a két fél közötti elválasztó vonal. 1918. június 20-án este egy Waldstättennel folytatott végső megbeszélés után, Károly megtört. Aláírta a visszavonulási parancsot.^[204]

A XXIV. hadtest június 21-re virradóra visszavonta a Montellóról valamennyi fogatolt ütegét, az ellátó oszlopokat és az egészségügyi részlegeket a súlyos sebesültekkel. Az átkelést nehezítette, hogy a Jacur-hidat az áradás szétszakította, ezért a mozgó szekerek az alsó, a Nervesánál épített hídhoz vonultak. A leúszó roncsok az utóbbit is megrongálták, így az összetorlódott tömeg egy részét pontonokkal, ladikokkal kellett átjuttatni. A műszakiak azonban ismét összeszerelték az elemeket, és az ütegek, lovaskocsik biztonságos területre érkezhettek. Nappal az olasz ellentámadás elsősorban az Isonzó – hadsereg jobb szárnya, a XVI., és a IV. hadtest ellen irányult, hogy a bevetett erők kijussanak a folyóhoz, és a parton észak felé fordulva, elvágják a Montellót a hátországtól. Boroević XXIII. hadserege délről mért csapásokkal bénította az ellenséges erőkifejtést, szemből a VII. hadtest 44. és XVI. hadtest 46. hadosztályai lepték meg hirtelen rohammal az előrenyomulókat. A front mozdulatlan maradt az este beálltáig. Alkonyat után Goiginger a maradék 12.000 sebesültet kísértette a jobb partra csapatai felével a Nervesa melletti hídon. Boroević IV. és VII. hadtestei felszámolták a hídfőket és egy, Salgareda melletti hirtelen felvert hídon elhagyták a partmenti sávot. A következő nap viszonylag nyugodt volt, csak tüzérségi tűzpárbaj zajlott. Június 23-ra virradóra a 6. hadsereg maradéka – a géppuskások és tábori őrsök kivételével – és a XVI. hadtest utolsó századai is átkeltek a folyón. Csak Goiginger géppuskásai és a XXIII. hadtest utóvédjei harcoltak hevesen az olaszokkal. Sikerült teljesen meglepni az ellenséget. Június 23-án az olaszok pergőtűz alatt tartották a Montelló csaknem üres állásait, és a XXIII. hadtest hídfőjét. Látszólag heves löveg- és gyalogsági tűzharc tombolt. Az este beálltával a Montelló utolsó védői felrobbantották a zsákmányolt lövegeket, majd percek alatt elérték a készenlétben álló ladikokat. A XXIII. hadtest utóvédje, az 57. hadosztály katonái pedig az erősen sérült S. Dona hídon érték el a biztonságos túlpartot. Június 24-én reggel az olasz tüzérség folytatta a pergőtüzet. Üres állásokat lőtt.^[205]

A vereség következményei

Figyelemre méltó, hogy sem a háborúról készült összefoglaló mű, az „Österreich-Ungarns letzter Krieg”, sem más, eredeti, levéltári kutatásokon alapuló, a Monarchia katonai összeomlását elemző könyv, tanulmány nem vizsgálta érdemben a csatában résztvevő katonák véráldozatait. Az előbbi 7. kötete részletesen beszámolt az 1918-ban vívott harcokról, nagy vonalakban tájékoztatott a saját, a szövetséges és ellenséges haderők stratégiai, politikai és anyagi viszonyairól, akárcsak a háború megelőző hadjáratairól, eseményeiről. Az egész hétkötetes könyv, a kiegészítő füzetekkel, térképmellékletekkel az egykor volt birodalom, Ausztria–Magyarország katonai elitjének emlékműve lett. A szerzők az önfeláldozó haditettek vég nélküli felsorolásával valóságos győzelemmé változtatták a vesztett háborút, és hazafias cselekedetté az áldozatokat. A későbbi hadtörténeti elemzések sem szabadultak meg a kötelező hősi mítosztól, az utókornak szánt császári és királyi vezérkari jelentés stílusától. Az önvizsgálatra képtelen tábornoki–tiszti testület nem vállalta a felelősségét, a későbbi kutatók nem függetlenítették magukat a közvéleményben uralkodó és szerfelett hasznot hajtó császárkultusztól. A veszteséglisták érdekeket sértettek. A „die glänzenden Heldentaten”, „a ragyogó hőstettek”, amelyeket a fiatal osztrák történészgeneráció tagjai, Peter Fiala, Walter Schaumann, Heinz von Lichem, Peter Schubert és mások írásai ma is sugallnak, korlátozzák az áldozatok nevében megfogalmazott kritikák kiadását. Ludwig Jedlicka bécsi professzor a kevesek egyike, aki az osztrák elődöktől és kortársaktól eltérően közelíti meg a katonai vereséget.

„…A történeti kutatás a Kriegsarchiv művének kiadása óta mostohagyerekként kezelte az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó időszakát.

Túlságosan is előtérbe állította a Károly császári békekísérleteivel kiváltott vitákat … Az elhibázott júniusi csata elemzésével meg kell kísérelni, hogy tisztázódjon a felelősség kérdése. Ezúttal bizonyos fokig más megvizsgálásba kerül Franz Conrad von Hötzendorf személye éppúgy, mint Károly császárnak és királynak a csata döntő óráiban eddig alábecsült tevékenysége” ^[206]

Az 1938-ban kiadott összefoglaló mű 7. kötete az 1918. június 15-25 közötti tíz nap veszteségeit „rendkívül magasnak” nevezte: 11 643 halott, 80 852 sebesült a saját jelentések, további 24 475 hadifogoly, 1072 eltűnt és 24 508 sebesült az olaszoktól kapott adatok alapján. A valamivel több, mint 140 000 fős veszteséget a kötet összehasonlítja a húsz napig tartó 11. Isonzó-csata áldozatainak számával, és megállapítja, hogy a jelentős különbség éppen a csapatok bátorságának a következménye.^[207] A valóság sokkal szomorúbb. A Boroević – hadseregcsoport a 10 napos piavei harcok összefoglalójában 27 700 halottról, 68 700 sebesültről, ismeretlen számú eltűntről és fogságba esettről tudósít, és megemlíti, hogy különösen magas volt a tiszti áldozatok száma.^[208] Pitreich vezérőrnagy, a Boroević – hadseregcsoport vezérkari főnöke helyzetjelentésében közzétette a Piave-front, tehát az alpesi és a folyó menti szakasz együttes veszteségeit. Elemzése alapján kimondta, hogy június 15-25 között csak a bevetett gyalogság 198 000 harcost hagyott a csatatéren, amelyhez hozzá kellett számolni még az általa nem ismert tüzér-, műszaki-, híradó- és egyéb támogató és kiszolgáló csapatok fogyatékát. Sündermann tábornok pedig arról tudósít, hogy a délnyugati fronton, három térségben, csaknem másfél millió katonával indított offenzívában az osztrák–magyar haderő 25 %-a veszett oda. Ez azt jelenti, hogy a Piave – fronton bevetett, a Monarchia harcképességét reprezentáló 35 gyalogos- és 8 lovashadosztályból 20 hadosztály harci állománya teljesen, az utolsó emberig megsemmisült.^[209] A halottak számát nem lehet pontosan meghatározni. A fronton gyalázatosan működött az egészségügyi szolgálat. A harcoló magasabb egységeket követő kórházvonatok, lazarettek és gyűjtőállomások kapacitása nem felelt meg a várható igényeknek, a szakember, eszköz és gyógyszerellátottság a minimális feltételeket sem elégítette ki, azaz nem alkalmazkodott még a nyugodt harci periódusok követelményeihez sem. 1917-ben még minden zászlóaljnak saját tábori orvosa volt, személyzettel, kocsikkal. 1918 júniusában már csak ezredek kaptak egészségügyi részleget. 1917-ben 7400 orvos dolgozott a fronton, 1918-ban már csak 4800. A gyógyszerellátás színvonalát jelezte, hogy pl. a tengerpart közelében bevetett XXIII. hadtestnél maláriajárvány tört ki, és a hadvezetés nem tudta beszerezni az elegendő mennyiségű kinint. 1918 júniusában a legyengült katonák egyre sűrűbben betegedtek meg a spanyolnáthában, amelynek gyógyítására az orvosok még nem voltak felkészülve. Az egészségügyi csoportfőnökség hiányosan töltötte fel a laboratóriumokat és a sürgető kéréseket is megtagadta. Nem volt elég gőzfertőtlenítő, ivóvíz tisztító berendezés, röntgenkészülék, merevítő drótháló, jól felszerelt műtő, szanitéc, sebesültvivő. Egy offenzívára készülő hadvezetésnek mindenkor ki kell mutatnia a halálba küldött legénységgel szembeni szolidaritását, legalább azzal, hogy mindenkiben tudatosítja: a sebesültek megkapják az esélyt a túlélésre.^[210] József főherceg:

„…Hetekkel a támadás előtt 8 kórházat kértem a hadseregfőparancsnokságtól az itt lévőkön kívül. Hármat kaptam. Minden csatanapra 3 kórházvonatot kértem és minden harmadik napon egyet kaptam.

Ezért hevertek napokig ellátatlanul szegény sebesültjeim. Lelketrázó volt azt a nyomort és kínlódást látni. … Nem kell elfelejteni, hogy legyek milliárdjai is ellepték a sebeket, és szörnyű fertőzéseket okoztak.… Tetanus aránylag sok van. Szörnyűséges a helyzetünk.

Kórházaim személyzete angyali önfeláldozással dolgozik, éjjel-nappal operálnak, kötöznek, ápolnak, de hát olyan kevesen vannak, hogy fizikai képtelenség több sebesültet ellátni…” ^[211]

A csapatok június végén mindenhol elfoglalták és újra berendezték az offenzíva előtti kiindulási állásaikat. A hadrend helyreállt, a védelmi övekbe beosztott kötelékek besorolása megtörtént, és látszólag ismét beköszöntött a hadszíntéren a korábban megszokott, havi legalább 100 000 áldozatot követelő, ún. nyugalmi állapot. A legjobban kivérzett hadosztályok a harmadik védőövben pihenhettek, feltölthették hiányaikat, a kevésbé sérültek pedig lefoglalták a peremvonalak mögötti harci zónákat. A haderő 70 gyalogos és 12 lovas hadosztályából 60 szolgált a délnyugati hadszíntéren, ebből 15 az alpesi, 15 a folyómenti szakasz első két védelmi övét foglalta el. A tartalékba vont magasabb egységek vették fel az Oroszországból hazatért, egykori hadifoglyok ismét besorozott és kiképzett tömegeit, továbbá a menetzászló – aljakat. A terepnek és a harci adottságoknak megfelelő gyakorlatok után a friss erők a hadkiegészítés rendszerének megfelelő kötelékekhez csatlakoztak. Az AOK számításai szerint az ellenséges haderő a svájci határ és a Garda-tó között 5, a Garda-tótól a Brentáig 11 – az angol és francia magasabb egységekkel együtt –, a Brenta és a Piave sávban 6 gyaloghadosztályt állított a védelmi övekbe. Több, egyelőre kiképzetlen legénységű amerikai kötelék csatlakozásával – május végéig már csaknem 700000 fő érkezett Európába – részben a Piave mögött, részben Paduától nyugatra további 39 hadosztályt lehetett feltételezni. A hadvezetés elemzése alapján Olaszország, a győzelme után nem indíthatott azonnal ellenoffenzívát. Ehhez meg kellett szereznie az antant központi tanácsának a támogatását. Ugyanakkor a nyugati fronton rendkívül kiélezett helyzet alakult ki. A németek május 26-a óta a „Blücher”-, „Görz”- és „York” elnevezésű csapásaikkal Chemin des Dames térségében, az Aisne-folyó mentén, Compiégne körül kíséreltek meg stratégiai áttörést. A kifulladt csapatok, rövid pihenő után, június 11-től ismét előrelendültek, és a „Hammerschlag” fedőnevű rohamaikkal az Aronde mellett nyugtalanították az ellenséget. A francia és angol erők pedig az ún. nyugodt szakaszokon hajtottak végre – külön-külön és havonta 43-48 alkalommal – koncentrált, áttörési célú rohamokat a német állások ellen. A kiegyensúlyozott katonai helyzet eltakarta a német haderő fokozott kimerülését. Ausztria–Magyarország teljesítette a kötelező segítséget: a nyugati front angol és francia seregei nem rendelhették egyelőre magukhoz Lombardiából a saját hadosztályaikat. Június végén az antant főparancsnokság azonban kiheverhetetlennek ítélte az osztrák–magyar kudarcot, és nem számított semmilyen komoly erőpróbára az itáliai mellékhadszíntéren. A Chemin des Dames térségében és az Aronde mellett egyre hevesebbekké váltak a német rohamok, ezért kivonta az alpesi frontról francia és angol hadosztályait. Ludendorff hasonló okok alapján pedig azonnal utasította az osztrák–magyar hadvezetést, hogy a vereséget szenvedett és feleslegessé vált offenzív haderőből vezényeljen 6 teljesen feltöltött hadosztályt az Aronde térségében harcoló német erők tartalékába. Arz és Waldstätten a csomagoló és bevagonírozó angol és francia csapatokról szóló hírek alapján azt a következtetést vonta le, hogy 1918 júliusában kevés az esélye az ellenséges ellentámadásnak, a nyugati fronton lecsendesülő harcok után azonban valószínűsíthető egy olasz offenzíva. Utóbbi esetben nem várható csapás a Brentától nyugatra, mert csak korlátozott eredményt hozhat, a közvetlenül a Grappától vagy a Montellótól kiinduló támadásnak pedig katonaföldrajzi korlátai lehetnek. A Piave alsó szakasza elleni erőszakos folyóátkeléssel összekötött csapáshoz hosszú időt igényel a tüzérség, a hídelemek előrevonása, a velencei síkságon futó, osztrák–magyar kézben lévő vasútvonalakon pedig az elhárításhoz gyorsan előre lehet szállítani a tartalékokat. A két tábornok a legvalószínűbbnek a Mte Tomba – Montello közötti szakaszról, az ősszel átgázolható Piavén át a Vittorio–Belluno irányában végrehajtható offenzívát tartotta, ahová a velencei síkságról kevés és kis kapacitású vasútvonallal lehet csak erősítéseket szállítani. Véleményüket megerősítette az a meggondolás is, hogy az innen induló támadók északi szárnyát a Grappa erődrendszerei biztosítják. Az alpesi front osztrák–magyar magasabb egységei pedig nem nyújthatnak segítséget a haránt irányú utak hiányai miatt. Mindenesetre az AOK fellégezhetett, hogy a vereséget nem követi azonnal ellencsapás. Rendbe lehetett hozni a csapatokat, helyreállítani a harci morált, és fel lehetett időben készülni a vittoriói, nagy csatára.^[212]

A haderő azonban súlyos létszámgondokkal küszködött. A hazatért és besorozott hadifoglyok a front előtti kiképzésig szabadságot kaptak. Többségük nem jelent meg a hadkiegészítő parancsnokságoknál az előírt időben. Szökevényekké váltak. Elharapózó példáikat néhány héten belül a szabadságra engedett frontharcosok is követték. Az AOK megparancsolta a csapatparancsnokoknak és az egészségügyi központoknak, hogy egyetlen katonát se mentsenek fel a szolgálat alól. 1918 júliusában a hátországban már másfél millió fegyverképes férfi rendelkezett igazolással. A főparancsnokság bevezette a túsz-szisztémát: a hadosztályok addig nem adhattak szabadságot az egyes községek, városok katonáinak, míg a korábban elengedettek ugyanezen helyekről be nem vonultak. A nagyvárosokból származó ezredeknél végrehajthatatlan volt a parancs. A tisztikar fojtogató hiányait nem lehetett csökkenteni sem az érettségizettek gyors előléptetésével, sem a rendfokozati idő rövidítésével, sem magasabb fizetéssel. Az utóbbi megoldást a pénzügyminiszter magyarázat nélkül elutasította. A különböző nemzetiségű csapatok között súlyos konfliktusok robbantak ki. A honvéd hadosztályok a zömében cseh állományú tüzérdandárokat vádolták, hogy tudatosan lőttek soraikra. A horvátok a magyarokat szidalmazták, hogy otthonaikban rekvirálnak, míg ezredeik az első vonalban véreznek. Hasonló konfliktusok mérgezték a vegyes nációjú kötelékek harckészségét is. Közben az AOK minden orosz hadifoglyot kivont a frontról, mert haza kellett küldeni őket. A hegyi állásoknál súlyos ellátási és utánpótlási zavarok léptek fel a szállítási problémák miatt. Nem javult semmit sem az élelmezés, sem a fehérneműpótlás. A pihenő kötelékek rablással egészítették ki készleteiket. Válságba került a fegyver- és lőszergyártás a munkaerő-, olaj- és szénhiány miatt. Waldstätten tábornok hadtest-, hadseregparancsnoki értekezletet tartott, amelyen ismertette a fenti gondokat és sivár képet festett a jövőről. „Az AOK-firma csődje” csúfnevű, hosszú expozéból:

„…Az elmúlt évek remek fegyvertényei ellenére a szituáció olyannyira válságossá vált, hogy minden békelehetőséget azonnal meg kell ragadni és elégedettnek kell lenni vele, ha pedig az ellenségtől érkezik ilyen ajánlat, akkor még vitatkozni sem szabad rajta. Az ellenség ugyanis tökéletesen ismeri jelenlegi helyzetünket, ezért cseppet sem sietős számára, hogy további tárgyalásokat folytasson velünk.

Az íj olyannyira kifeszült, hogy a húr a legrövidebb időn belül elszakadhat… Az AOK-nak már nincs befolyása a hátországra …

Még a kormányhivatalokba és közigazgatási posztokba állított katonai személyek is ügyelnek arra, hogy ne igyekezzenek mindig képviselni a főparancsnokság érdekeit. Így megőrizhetik pozícióikat…

A sajtó szisztematikusan lejáratja a dinasztiát s a haderőt…” ^[213]

A vereség, a reménytelen állománypótlási és anyagi viszonyok ellenére az aratás utáni viszonylag magas fejadagok és a megmerevedett frontok nyugalma többé-kevésbé helyreállította a csapatok szétzilált harcképességét. Károly környezetében már az offenzíva megújítására készültek a tervek, amelyek lényegében Stromfeld és Rőder eredeti együttműködését, meglepetésszerű sikerét ismételte volna meg: a Brenta-völgyben indított csapást egy Grappa háta mögötti, Piavétól végrehajtott előretörésnek kellett követnie. A találkozási pont Bassano városa volt.^[214] A haderő főparancsnokságának azonban, amelyet a közvélemény felelőssé tett a rendkívüli kudarcért, valamilyen módon le kellett vonnia a konzekvenciákat. Arz vezérezredes természetesen lemondott vezérkari főnöki pozíciójáról, de nem értett egyet sem Conrad, sem Boroević leváltásával. Az AOK vezetői közötti, nagyobb arányú változások – szerinte – megerősíthették a közvéleményben: az egész osztrák–magyar hadvezetés bűne a vereség. Az uralkodó Böhm-Ermolli tábornagyot szemelte ki Arz utódjának. Ermolli szigorú feltételeket támasztott a kinevezés vállalásához: Károly többé nem szólhat bele a katonai döntésekbe, továbbá semmiféle új offenzíva nem indulhat az itáliai hadszíntéren. Károly hallani sem akart a feltételek teljesítéséről. Arz továbbra is vezérkari főnök maradt.^[215]

A felelősségre vonást a bécsi parlament kényszerítette ki. Adalbert Sternberg csak az egyik honatya volt azok között, akik interpellációkat intéztek a hadügyminiszter ellen, bár ő volt a legjobb szónok és a katonai helyzetet legtisztábban látó politikus. A parlamenti támadások sikerén felbátorodva egy képviselőcsoport július 17-én határozott vizsgálatot követelt a bűnösök ellen:

„…Abból a megfontolásból, hogy a hadvezetés az itáliai fronton alapvetően elhibázott, az ellenséget rettenetesen alábecsülő koncepció alapján, durva, négy háborús esztendő tapasztalatai után felfoghatatlan stratégiai és taktikai hibák elkövetésével indított offenzívát, az ellenség ellen bevetett csapatok elégtelen élelmezése, fegyverzete és felszerelése, a tüzérség súlyos lőszerhiányai miatt állampolgáraink ezreit áldozta fel értelmetlenül és oktalanul, továbbá abból a megfontolásból, hogy az áldozatok számát a sebesültek egészségügyi ellátása, szállítása, élelmezése szervezésének és teljesítésének elképesztő hiányai rettenetesen megnövelték … javasoljuk I. szólítsuk fel a kormányt, teljesítse alkotmányban rögzített kötelességét a) szigorúan járjon el az itáliai fronton kudarcot vallott offenzíváért felelős tábornokokkal szemben, b) állítsa bíróság elé mindazokat, akik a Dél-Tirolban és a Piave mellett tökéletesen csődöt mondott egészségügyi szervezeteket irányították. II. Kötelezzük a hadügyminiszter urat, hogy számoljon be a képviselőházban a katonai helyzetről…” ^[216]

Conrad volt az egyedüli, magas beosztású tábornok, akinek meg kellett válnia a haderőtől. Az offenzívában résztvevő hadsereg-, hadtest- és hadosztályparancsnokok jelentős része elvesztette beosztását, és vagy más feladatot kapott, vagy rendelkezési állományba került. A katonai összeomlást nem lehetett elkerülni. A felelősség kérdése azonban az osztrák parlament egyik fontos vitatémája maradt.

Két hónappal a Monarchia bukása után, az osztrák–német lakosság ideiglenes nemzetgyűlése, az egykori tagállamok közül egyedül, élni akart a lehetőséggel, hogy felelősségre vonja a magas rendfokozatokkal és pozíciókkal rendelkező bűnösöket. Túl sok volt az értelmetlen áldozat, túl közel a katonák közötti vérengzés közvetlen élménye. 1918. december 12-én a képviselők törvényjavaslatot terjesztettek be, hogy a közvélemény megnyugtatása érdekében

„…állapíttassék meg a magasabb parancsnokok és vezetési szervek háborúban elkövetett tetteinek büntetőjogi felelőssége és a feltárt ügyekben induljanak meg a bírósági eljárások…” ^[217]

Valamennyi, vizsgálat után indokolt büntetőügyben a legfőbb ügyészségnek kellett képviselnie a vádat, és a legfelsőbb bíróságnak kellett ítélkeznie.

„…Az ítélet ellen nincs fellebbezés. Csak a perújrafelvétel a megengedett. A javaslattevőknek az a szándékuk, hogy érvényesítsék a közvélemény háborús események megismerésére vonatkozó jogát, továbbá ne csak megnyugtassák a lakosságot az eddig még fel nem tárt bűntettek megtorlásával, hanem egyúttal erősítsék is jogkövető magtartását…” ^[218]

Természetesen a képviselők tudatában voltak annak, hogy az évekig ható háború, a véres események elrettentő számai, a magánszemélyektől kezdeményezett vádak tömegei jelentős mértékű büntetéshullámot indíthattak el. A parlamentben sokan a személyes kétségbeesésüket fejezték ki közeli hozzátartozóik rettenetes és oktalan vége miatt, mások katonai szakzsargonban magyarázták társaiknak a megmagyarázhatatlant. A jogi és katonai érvelés zűrzavarából született a júniusi katasztrófa vizsgálatára felállított albizottság. A komisszió vezetője, Emil Rantzerhofer tábornok, a kétharmados törvénynek megfelelve, a kezdetektől jogi alapon vizsgálta az alpesi és a folyómenti fronton kiadott parancsokat és a végrehajtás módjait. Kerülte ugyanakkor, hogy törvényes vagy törvénytelen kategóriákkal minősítse a hadászati-hadműveleti szándékokat, elhatározásokat. Az volt az álláspontja, hogy az osztrák–magyar haderő óriási, háborús gépezetében a vezető beosztású személyek és szervezetek tömegével követtek el emberek életét követelő hibákat, különleges véres veszteségeket okozó baklövéseket, hoztak értelmetlen és tömeges pusztuláshoz vezető döntéseket. Ezekben azonban a bonyolult katonai hierarchia miatt nem követhető nyomon a személyi felelősség. A véres veszteségek maguk sem fogalmazhatóak meg a fegyveres harc jellege miatt büntetőjogi kategóriákkal. Ítéletet legfeljebb a történelem mondhat ki. Az megkerülhetetlen. Amennyiben mégis meg kell neveznünk személy szerint a felelősöket – zárta le nyilatkozatát Rantzerhofer –, akkor egyedül a legfelső hadvezetést, az AOK egykori irányítóit kell elmarasztalni.^[219]

Az uralkodó, a legfőbb hadúr elleni büntetőjogi vizsgálat azonban érdekes jogi problémákat vethetett volna fel. Károly örökölte a háború terhét. A Piave-csata következménye volt a megelőző hadműveleteknek, a szövetségi erőfeszítéseknek, amelyért Ferenc József és Tisza István közösen voltak felelősök. Az egész kataklizmáért őket kellett volna elsősorban bíróság elé állítani, mert – 1918-ban még nem létező fogalmak szerint – tetteiket a népirtás, a háborús bűnök elkövetése kategóriába lehetett volna sorolni. Az „Untersuchungskomission”, a parlamenti vizsgálóbizottság a Kriegsarchiv aktáinak tömegét olvasta át. A levéltárban 1918/1919 telén a kiszolgáló személyzet egykori tisztekből levéltárossá vált munkatársakból állt. A kikért iratokat először ők nézték át és válogatták. A hadi levéltár dolgozói évtizedekkel később is megemlékeztek róla, hogy 1918/1919 tele igen hideg volt, és Bécsben nem lehetett szenet kapni. Fűteni azonban kellett. A Kriegsarchiv óriási vaskályháiban rengeteg tábori iratot égettek el.

A vizsgálat évekig tartott. Mind a közvélemény, mind a képviselők érdeklődése lanyhult, illetve a napi zaklatott politika, a friss szenzációk elterelték a figyelmet a törvény végrehajtásáról. A parlamenti vizsgálóbizottság 1922. március 22-én terjesztette be jelentését az Osztrák Köztársaság Nemzeti Tanácsa elé, amely leállított minden eljárást a Piave-csata ügyében. Az iratokat a Kriegsarchiv vette át. Egy képviselő figyelmeztette az ítélkező utókort:

„…A törvényi határozat azonban megérdemli az általános elismerést, mert elegendő mértékben megteremtette az alapokat a történészek objektivitásának biztosításához. Megbízhatóbban ábrázolhatják ezt a háborút és a Monarchia összeomlását. Valamennyien tudjuk, hogy hadtörténetírásuk hihetőségét mindenkor a vezérkar által teremtett összefoglalók gondolatainak átvétele miatt vonták kétségbe, amelyeket nem kötelezett a történelmi tények és összefüggések valósága, amelyeknek mindenkor csak a katonai érdekeknek és a katonai tradícióknak kellett megfelelniük.…” ^[220]

Függelék

Az offenzív erők hadrendje 1918. június 15-én.

A 11. hadsereg állományának nemzetiségi összetétele %-ban 1918. június elején

III. hadtest

XIII. hadtest

VI. hadtest

XXVI. hadtest

I. hadtest

XV. hadtest

A 11. hadsereg tartaléka

A 6. hadsereg állományának nemzetiségi összetétele 1918. június elején

II. hadtest

XXIV. hadtest

A 6. hadsereg tartaléka

Az Isonzó hadsereg állományának nemzetiségi összetétele 1918. június elején

XVI. hadtest

IV. hadtest

VII. hadtest

XXIII. hadtest

Az Isonzó hadsereg tartaléka

Kriegsarchiv Wien. Neue Feldakten. K. u. K. Armeeoberkommando. Verschluss. Op. Abt. Op. Nr. 109.100. id. Hadtörténelmi Közlemények. Budapest, 1974/1.

Melléklet

Jegyzetek

1. Carl von Clausewitz: A háborúról. I. Budapest, 1962. 56. p. ^[VISSZA]

2. II. Vilmos széljegyzete a „Frankfurter Zeitung” egyik cikke mellett. Id. Jehuda W. Wallach: Das Dogma der Vernichtungsschlacht. Frankfurt, 1967. 289. p.^[VISSZA]

3. Wilhelm, Groener: Lebenserinnerungen. Göttingen, 1957. 160. p. A kiemelés Groenertől. Erich von Ludendorff: Kriegführung und Politik. Berlin, 1922. 60-65. p.^[VISSZA]

4. Ludwig Beck: Studien. Stuttgart, 1955. 106. p. Beck elemzése 1939-ben készült.^[VISSZA]

5. Beck: 98., 104-106., 123-126. p.^[VISSZA]

6. Schlieffen hagyatékából id. Wallach: 94. p.^[VISSZA]

7. Beck: 125-126. p.^[VISSZA]

8. August von Cramon: Deutschlands Schicksalbund mit Österreich-Ungarn. Berlin, 1932. 151. p.^[VISSZA]

9. Beck: 174-178. p. Schlieffen csak hadi játékokon, 1898-ban és 1900/1901-ben gyakorolta a „Különleges eset” fedőnevű, keleti átcsoportosítást. Groener tábornok, a vezérkar szállítási csoportfőnöke, 1912-ben 4 hadtest – 12 hadosztály – bevonásával végrehajtotta a manővert. Az Eifel és Thorn közötti út, 20 km-es átlagsebesség mellett, be- és kirakodással, 10 napot vett igénybe. Groener: 132-133. p.^[VISSZA]

10. Groener: 138. p.^[VISSZA]

11. Cramon: 151. p.^[VISSZA]

12. Beck: 106. p.^[VISSZA]

13. Beck: uo. Az emlékiratot Otto Bauer ezredes készítette. Az ő hagyatékából idéz Wallach. 137. p.^[VISSZA]

14. Beck: 100-104., 168. p.^[VISSZA]

15. Beck: 168., 176-178. p. Galíciában Conrad az augusztusi offenzíva során 526 osztrák-magyar zászlóaljat – 1000-1000 fő – vetett be 752 orosz zászlóaljjal szemben. Az orosz gyalogsági, lovassági és tüzérségi fölény a fronton elosztva jelent meg, így nemcsak elegendő erőt biztosított bármilyen osztrák-magyar kísérlettel szemben, hanem lehetőséget is nyújtott bárhol és bármikor ellentámadásba átmenni. Az orosz fölényt teljessé tette az osztrák-magyar csapatok fokozatos kimerülése. Cramon: 44. p.^[VISSZA]

16. Az első mozgósított állomány vesztesége: 900 000 kombattánsból 250 000 halott, 100 000 hadifogoly. A sebesültek száma a halottak kétszerese a tapasztalatok szerint. Hasonló sorsra jutott a második és a harmadik mozgósított állomány is. Reinhold Lorenz: Kaiser Karl und der Untergang der Domaumonarchie. Graz, 1959. 175., 178. p. A német vezérkar szerint senki sem kényszerítette Conradot a végzetes döntésre, hogy látszólagos német érdekeket védjen. Egyes elemzők szerint az egész hadművelet kizárólag Conrad ötlete volt, mások kalandornak nevezték őt. Egyetértés közöttük az, hogy Conrad túl gyenge erőkkel, túl merész katonai célokért feláldozta teljes hadseregét. A kritikákat összegyűjtötte: Ernst Kabisch: Streitfragen des Weltkrieges 1914-1918. Stuttgart, 1924. 97-102. p.^[VISSZA]

17. General Max Hoffmann: Der Krieg der versäumten Gelegenheiten. München, 1924. 53. p.^[VISSZA]

18. Lorenz: 36-38. p. Károly négy szemesztert hallgatott a jogi egyetemen. Uo. 49-51. p.^[VISSZA]

19. Karl Werkmann: Deutschland als Verbündeter. Berlin, 1931. 26-35.^[VISSZA]

20. Werkmann: 30. p.^[VISSZA]

21. Nowák Károly Frigyes: A katasztrófa útja. Szeged, 1919. 120. p. Áprilisban 75, május közepén csaknem 300 olasz zászlóalj várta 851 löveggel a támadókat.^[VISSZA]

22. M. Schwarte: Der grosse Krieg 1914-1918. Leipzig, 1925. Band 3. 76. p. A német hadvezetés már 1914-ben menesztetni akarta Conrádot, közös főparancsnokságot javasolt Frigyes főherceggel és Ludendorff vezérkari főnökkel az élen. Werkmann: 86. p. Az OHL 1916-ban megismételte, ezúttal nyomatékosan, javaslatát. Ferenc József, Frigyes főherceg tanácsára, ragaszkodott Conrádhoz, de elfogadta a közös főparancsnokság felállítását. Cramon: 137., 140., 143. p.^[VISSZA]

23. Schwarte: Band 3. 76-78. p.^[VISSZA]

24. Peter Fiala: Der letzte Offensive Altösterreichs. Boppard am Rhein, 1967. 46. p. Werkmann: 88-89. p. Lorenz: 243-249., 284-290. p. Cramon: 190. p.^[VISSZA]

25. Neue Freie Presse. 1929. febr. 22-i szám. A levelet közli: Fiala: 47. p.^[VISSZA]

26. Kriegsarchiv (KA) Kriegswissenschaftliche Manuscripte (Kw Ms) Serie Italien. I/1918/18. GM. Anton Pitreich: Die Piaveschlacht. Teil II. Hasonló ítéletet mondott a 6. hadsereg hadtestparancsnoka is. KA Kw Ms Wien Allgemeine Serie. A-49. FML. Goiginger: Warum wir unterlagen.^[VISSZA]

27. Alfred Krauss: Die Ursachen unserer Niederlage. München, 1920. 206. p.^[VISSZA]

28. Az 1918 júliusában, a piavei katasztrófa után felállított, Károly és az AOK felelősségét vizsgáló parlamenti bizottság megállapításai. KA Parlamentarische Untersuchungskomission zur Erhebung militärische Pflichtverletzungen (Untersuchung). A-41/19/15. Dritter Bericht des Sekretärs, és B-234/19/21. Besonderer Bericht an die Nationalversammlung. Hasonlóan nyilatkozott Sündermann tábornok, a 11. hadsereg vezérkari főnöke Scheuchenstuel tábornokhoz, a 11. hadsereg parancsnokához írt levelében. KA Neue Feldakten (NFA) Armee-Oberkommando (AOK) 1918. I. Gruppe (Grp) Karton 538. szám nélkül.^[VISSZA]

29. KA Untersuchung A-41/19/15. KA Untersuchung GM. Konstantin Wasserthal jelentése B/234/19. A Ranke-Társaság arnoldsheimi konferenciáján készült jegyzőkönyv. Weltwende 1917. Monarchie, Weltrevolution, Demokratie. (Hrg. Hellmut Rössler). Göttingen-Berlin-Frankfurt-Zürich, 1965. (Weltwende) 66-67. p.^[VISSZA]

30. KA Manuscripte der Carnegie Stiftung. (Ms-Ca) Nr. 9/1. VII. Hauptstück. Die Verpflegung der Armee. KA NFA. 11. Armee. Generalstabs-Abteilung (Genstb. Abt.) 1918. Tagebuch 10/3. Karton 592. KA NFA. 11. Armee. Genstb. Abt. 1918. Operations-Nummer (Op.) 1283/6. Karton 553. KA Kw-Ms A-49. FML. Goiginger. „…Angriffe mit unzulänglichen Mitteln waren fast die Regel, daher trotz Tapferkeit der Truppen, oder gerade wegen dieser, schwere Verluste … die Truppen verbluteten sich häufig in Aussichtslosen Angriffe … Die Führung war oft übertrieben hart und rücksichtslos…” Uo. Lorenz szerint a harmadik mozgósítás kombattánsaiból, december 31-én még 300.000 fő maradt harcképes. Lorenz: 176. és 178 p. Az emberveszteséget és lópusztulást elemzi Generaloberst Arthur Arz von Straussenburg: Zur Geschichte des grossen Krieges. Wien-Leipzig-München, 1924. 30. p. 1917 őszéig a németek csak halottakban 2 M főt vesztettek. A sebesültek száma az elesettek kétszerese. Erich von Ludendorff: Meine Kriegserinnerungen 1914-1918. Berlin, 1919. 467. p.^[VISSZA]

31. KA Ms-Ca Nr. 9/1. Karl Dinklage: Die landwirtschaftliche Entwicklung. In: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Hrg. Adam Wandruszka und Peter Urbanitsch. Band I. Wien, 1980. 450. p.^[VISSZA]

32. KA Ms-Ca Nr. 9/1. Dr. Gustav Gratz – Richard Schüller: Die wirtschaftliche Zusemmenbruch. In: Carnegiestiftung für internationale Frieden. Österreichische-Ungarische Serie. Band XII. Wien, 1930. 39-40., 50., 81-83. p. General Ottokar Landwehr: Die Erschöpfungsjahre der Mittelmächte 1917/1918. Zürich-Leipzig-Wien, 1931. 13., 163. p. Az AOK illetve a közös hadügyminiszter felvette a létszámba a több, mint 1,5 millió hadifoglyot is, holott legalább egyharmaduk a mezőgazdaságban, gyárakban dolgozott, és ellátását is ott kapta. Landwehr: 238. p.^[VISSZA]

33. KA Ms-Ca Nr. 9/1. KA Kw Ms. Serie 1/1918/18. GM. Pitreich. Teil I.^[VISSZA]

34. Dr Gustav Gratz-Richard Schüller: Die Tragödie der Erschöpfung. Wien, 1930. 44-46., 50-51., 61-65. p. KA Ms-Ca Nr. 9/1. KA Kw Ms. Serie 1/1918/18. Gm. Pitreich: Die Piaveschlacht. Teil. I.^[VISSZA]

35. KA Ms-Ca. Nr. 9/1. KA Kw Ms. Serie 1/1918/18. GM. Pitreich Teil I. Landwehr: 203. p.^[VISSZA]

36. Arz: 275. p.^[VISSZA]

37. KA NFA 11. Armee 1918. Genstb. Abt. Op. 1283/6. Összefoglaló a Monarchia anyagi helyzetéről. Karton 553. Gratz-Schüller: Die wirschaftliche…92-96. p.^[VISSZA]

38. Ludendorff: Kriegführung 200-201., 204. p. Lorenz: 410-412. p. Károly megtiltotta, hogy saját csapatai harci gázokat vessenek be az emberveszteségek kímélése miatt, hogy repülői gyújtó lövedékekkel lőjék az ellenséges gépeket, és nem engedte, hogy légiereje bombázza az olasz városokat. Cramon: 159. p., Werkmann: 130-131. p., Schwarte: Band 3. 78-79. p.^[VISSZA]

39. Schwarte: Band 3. 241-248., 271. p. William Balck: Entwickelung der Taktik im Weltkriege. Berlin, 1922. 158-161. p. Krauss szerint az olasz hadvezetés röviddel a támadás előtt értesült az offenzíváról, de csak egy hadosztály erősítést tudott előrevonni. A csoportosítás német vezérkari főnöke csak a Tagliamento folyó elérését tűzte ki célként. Krauss: 217-220. p. Az uralkodó november 2-i parancsa büszkén állapította meg, hogy a kimagasló katonai sikerek meghozhatják a békét. Lorenz: 412. p.^[VISSZA]

40. Angelo Satti olasz hadügyminiszter, Poro tábornok, az olasz haderő helyettes parancsnoka, a különbizottság vezetője, Ruggeri-Laderchi tábornok, a IX. hadtest parancsnoka, Marieni tábornok, műszaki főnök, Luigi Loretti őrnagy, a IX. hadtest hadműveleti főnöke, „Noi, italiani, al Piave. Testimonianze” – „Mi, olaszok a Piavénál. Tanúságtétel” címmel összefoglalót jelentetett meg a bizottsági jelentésből. Megjelent: Corriera della sera. 1920. 10. 16-án. A caporettói vereségről tudósít: Mario Caracciolo: Italien im Welktrieg. Edizioni Roma, anno XV. Beilage 5., 163-166 p., Balck: 161-162. p.^[VISSZA]

41. KA Untersuchung. B-234/19/21. Walter Schaumann-Peter Schubert: Süd-West-Front. Wien, Klosterneuburg: é. n. 32-34. p. Schwarte: Band 3. 261-263. p.^[VISSZA]

42. Corriere della sera. 1920. 10. 16., KA Untersuchung B-234/19/21. Caracciolo: 174-179. p. és Beilage V. Hoffmann (Der Krieg) 184-185. p. Ludendorff utóbb beismerte tévedését, hogy támogatnia kellett volna egy a Brentával párhuzamos irányú, osztrák-magyar támadást. A vasúti összeköttetés hiányai miatt azonban nem változtatta meg korábbi döntését. Ludendorff: Kriegführung: 201. p.^[VISSZA]

43. Krafft von Delmensingen: Der Durchbruch am Isonzo. Oldenburg-Berlin, 1926. Band II. 262-263. p. Arz: 179-180. p. FM. Conrad an den Freiherrn von Chlumecky. Karl Friedrick Nowak: Der Weg zum Katastrophe. Berlin, 1926. Krauss: 237-238. p.^[VISSZA]

44. KA Ms-Ca Nr. 9/1., KA NFA AOK. I. Gruppe Op. 142.143. Karton 538. Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplója 1914-1918. Budapest, 1931. 518.p. Cramon tábornok szerint Károly az olasz hadsereg súlyos veresége után meg akart szabadulni szövetségesétől. Nem akart a zsákmányon osztozni. August von Cramon: Unser Österreich - Ungarischer Bundesgenosse im Weltkriege, Berlin, 1920. 130-131.p.^[VISSZA]

45. Behelf zum Studium der Militär-Geographie. Südwestlicher Kriegsschauplatz. Wien, 1910. 43-45. p. (Militär-Geographie) Dr. Ernst Förster: Handbuch für Reisende in Italien. München, 1863. 124., 133. p. Behelf zum Studium der Militär-Geographie. Südwestlicher Kriegsschauplatz. Wien, 1899. 14-19. p. (Behelf zum Studium). Karl Baedeker: Oberitalien. Leipzig, 1911. 31., 37. p. Heinz von Lichem: Krieg in der Alpen 1915-1918. Band I. 16., 35., 71. p. 1916. december 12-ről 13-ra virradó éjszaka például a hólavinák 6000 osztrák-magyar katonát sodortak a halálba. Lichem Bd. I. 71. p. Bd. II. 6. p.^[VISSZA]

46. Karl Badeker: Italien von den Alpen bis Neapel. Leipzig, 1908. 51-54. p. Lichem: Band II. 114-124. p.^[VISSZA]

47. KA Kw Ms. I/1918/Nr. 21. Rudolf Kiszling: Die Durchbruchsschlachten an der italienischen Front. Förster: 133-134. p. Baedeker: Oberitalien 31-32. p. Behelf zum Studium. Südwestlicher Kriegsschauplatz. 16. p. A Hétközség-felföld birtokáért folytatott harcokban Lichem szerint legalább 100 000 fő halt meg. Lichem: Bd. II. 143. p. A Trient előtti erődrendszerről tudósít Walther Schaumann-Peter Schubert: Süd-West-Front. Wien, Klosterneuburg. 51-52. p.^[VISSZA]

48. Lichem: II. Bd. 169., 173-176. p. A robbantást az 1/6. komáromi árkász század hajtotta végre Erdődi László mérnök, műegyetemi tanár irányításával. Megjelent: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban. Szerkesztette Jakobi Ágost. Budapest, 1938. 270-276. p.^[VISSZA]

49. Krafft von Delmensingen: Der Durchbruch am Isonzo. Oldenburg-Berlin, 1926. Bd. II. 212., 226. p. Behelf zum Studium. 16. p.^[VISSZA]

50. Behelf zum Studium. 25-28. p. Fortificatorische Detailbeschreibung von Verona. Wien, 1899. 5., 10. p.^[VISSZA]

51. Behelf zum Studium. 33., 39-45. p.^[VISSZA]

52. Wegweiser „Südtirol” und dessen italienisches Gebirgsland. Wien, 1909. 10. p.^[VISSZA]

53. Behelf zum Studium. 56-57. p. Wegweiser: 5., 10-11. p. A szállításra használt málhásállatok csak 60 cm magasságú hóig voltak irányíthatók. Wegweiser: 5. p.^[VISSZA]

54. A délnyugati fronton harcoló osztrák-magyar haderő tűzifa szükséglete havi 9000 vagont tett ki. Ebből 3000 vagont Tirol és Karintia szállított, 6000-rel a hátország tartozott. Románia, Szerbia és Albánia erdeinek kiirtásával a haderőnek kellett volna pótolnia a hiányokat, a szállítási kapacitás azonban elégtelen volt. A haderő parancsnoksága utasította a frontcsapatokat, hogy minden elfoglalt olasz km²-en irtsák ki a fákat és használják fel tüzelőnek. KA NFA 11. Armee 1918. Karton 556. Operations-Nummer (a továbbiakban Op.) 3568.^[VISSZA]

55. Militär-statistische Übersicht von Nord-Italien, Wien, 1900. I. Bd. Beilage 16. Behelf zum Studium. 25-27. p.^[VISSZA]

56. Caracciolo: 174-176. p. Wegweiser: Südtirol, Routenheft 5. Routenkarte.^[VISSZA]

57. KA NFA AOK 1918 I. Grp. Karton 538. Op. 142.075., 142.083., 142.084., Caracciolo 174-176. p. Behelf zum Studium. Südwestlicher Kriegsschauplatz. 60-61. p. A Garda-tó északi partján is kiépült egy, a Brenner-vasúthoz csatlakozó szárnyvonal Mori és Ríva között. Használatát az olasz tüzérség tüze jelentősen korlátozta. Lichem Bd. I. 88. p. A Brenner-vasút napi teljesítménye Innsbruck és Franzensfeste között 27, tovább Trientig 36, a Villach-Pontafel közöttié 12, a Klagenfurt-Udine közöttié 18, a Laibach-Cervignanoé 20, a Sugana vasúté 16 szerelvény. Bozen-Meran-Mals között napi 1050 t, Belluno-Feltre között mindössze 200 t terhet lehetett továbbítani. KA NFA AOK 1918, I. Grp. Karton 538. Op. 142.082., 142.084.^[VISSZA]

58. Wegweiser: Südtirol. Routenheft 5. Routenkarte. Militär-Geographie: 26-27. p.^[VISSZA]

59. KA NFA AOK 1918, I. Grp. Karton 538. Op. 142.020. A tüzérdandárok általában 19 ütegből (4-4 löveg) álltak. A hegyi szekerek és kordék hasznos teherbírása elérte a 3 q-át, felfelé azonban csak 150 kg továbbítására voltak képesek. A málhásállatok hegymenetben egyszerre 60 kg terhet tudtak szállítani, naponta azonban több fordulóra is képesek voltak. KA NFA 13. Korps. Karton 1795. Op. 501/10-XIX. Az ökrök teherbírása elérte a 6-12 q-át is. A hegyi állások ellátásához zászlóaljanként 100 málhásállatra volt szükség.^[VISSZA]

60. Krauss: 248. p.^[VISSZA]

61. Caracciolo: 199. p. Beilage 1. 2. 4. A caporettói áttörés után elveszett lövegeket a francia és angol segítséggel felfuttatott olasz gyártó kapacitások pótolták. 1918-ban az olasz haderő már 7000 löveggel rendelkezett. A fronton állt 3237 könnyű – 10 cm alatti -, 2922 közepes – 10-15 cm közötti – és 62 nehéz. Amadeo Torti: La guerra Italo-Austriaca 1915-1918. Milano, 1927. 270. p. 1918 márciusban a segély csapatok hazatértek. csak a XIV. angol hadtest – 3 hadosztály, 62 000 fő – és a XII. francia hadtest – 2 hadosztály, 32 000 fő – maradt az olasz fronton. Caracciolo: Beilage 5.^[VISSZA]

62. KA Kw Ms A-49. FML Goiginger. KA NFA 1918. 13. Korps Op. 501/10-XLVI. Karton 1795.^[VISSZA]

63. Caracciolo: 199. p.^[VISSZA]

64. Balck: 274. p.^[VISSZA]

65. KA Kw Ms 1/1918/21. GM. Kissling: Durchbruchsschlachten. KA NFA 13. Korps. 1918. Op. 501/10-XLVI. KA Untersuchung. B-234/19/5. a VI. hadtest parancsnokának, Konstantin Wasserthal tábornoknak jelentése. KA Untersuchung B-234/19/13. a 11. vadászzászlóalj parancsnokának, Rudolf Handel-Mazetti ezredesnek a jelentése. KA Untersuchung B-234/19/14. a VI/26. hadosztály tüzérparancsnokának, Rudolf Frank ezredesnek a jelentése. A 6. olasz hadsereg 30 km-es sávját 1220 könnyű, 341 közepes, 28 nehéz löveg védte. Az olasz vezérkar valamennyi fronton álló seregének legalább 1000 löveget adott. A 6. olasz hadsereggel szemben álló 11. osztrák-magyar hadsereg az Astico és a Piave közötti szakaszt szállta meg. A hadsereg felderítése az olasz oldalon 695 löveget tudott csak azonosítani. KA NFA AOK I. Grp. 1918. Hofzug-Akten. Szám nélkül. Karton: 538.^[VISSZA]

66. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.033. Karton: 538. KA NFA 6. Infanterie-Division (ID) 1918. Kriegstagebuch von FML Josef Ritter von Schilhawsky (Schilhawsky). Az Astico és az Assa között harcoló hadosztályparancsnok 1918. tavaszán mind a terepet, mind a szembenálló angol védelmet rendkívül erősnek ítélte. A terep és a szembenálló erők alapján kimondta: „…Az előttünk álló térség jellege miatt a hadosztály feladata rendkívül nehéz, hiszen a kijelölt terep igen kiterjedt és körös-körül uralkodó magasságok emelkednek. Különösen nyomasztó, hogy az előrenyomulás mindaddig lehetetlen, ameddig az 52. hadosztály (a szomszéd/ a szerző) el nem foglalja a Mt. Lemerlét. A Sculazzon pedig bástya szerűen ugrik előre, és ez az olasz vonalak igen megerődített része, ezért csak összefogott tűzzel lehet lekötni és rohamosztagokkal megtámadni…”Május 3-i bejegyzés.^[VISSZA]

67. KA NFA 11. Armee. Genstb. Abt. Lagemeldungen. Heft. 54. 6/2-15. Karton: 583. A hadműveleti napló szerint a térségben az osztrák-magyar tüzérségi fölény egyáltalán nem érvényesült. Hasonlóan nyilatkozik Rudolf Jank ezredes is. KA Untersuchung B-234/18/14. és B-234/19/10.^[VISSZA]

68. KA Kw Ms. I/1918/21. emlékiratban Kissling tábornok kiemelte az olasz zárótüzek rendkívüli hatását, és kimondta: a Grappa elleni támadásnak alig van esélye. Goiginger altábornagy szerint – KA Kw Ms. A-49. – az áttörés sikeréhez először birtokba kellett volna venni a Mt. Tombát. Az előhegyek birtokáért naponta súlyos harcok folytak. KA NFA 11. Armee. 1918. Gstb. Abt. Lagemeldungen 1918 január – június. Karton 582. Caracciolo: 199. és 203. p.^[VISSZA]

69. Conrad helyzetmegítélését 1918. április 12-én fogalmazta meg. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.033. Karton 538. „…Der Hauptangriff soll ein grosses, entscheidendes Resultat bringen… Dies ist in dem Raum zwischen Astico und Brenta in der zur Verfügung stehenden Zeit möglich; in jenem zwischen Brenta und Piave nicht, denn es ist ganz ausgeschlossen hier 16 Divisionen zu entwickeln und materiell zu versorgen …” Uo. A harcidő és a feladat közti súlyos ellentmondásról számol be KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Op. 148.142. Karton 538. szám alatt a XV. hadtest parancsnokának jelentése. A Grappán felállított olasz erők tüzérségét az osztrák-magyar felderítők meglehetős pontossággal jelezték: 639 löveget számoltak össze 1918 áprilisban. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Karton 538. Hofzug-Akten. Szám nélkül. A lövegszám júniusig több, mint száz csővel nőtt. Gaetano Giardino olasz tábornagy, a Grappát védő 4. hadsereg parancsnoka a Brenta folyó partjain harcoló olasz kötelékek tűztámogatására az alábbi lövegeket bízta meg: 11 csoportban 34 üteget, 84 ágyúval, 44 tarackkal és 12 mozsárral, továbbá szükség esetén 4 csoportban 11 üteget 12 ágyúval, 24 tarackkal és 8 mozsárral. Aknavetőkről nem tájékoztat. Gaetano Giardino: Il fuoco del Grappa (15 giugno 1918). Roma, 1935. 16. p.^[VISSZA]

70. Conrad parancsnoki tájékoztatója. 1918. május 28. KA NFA 1918. 13. Korps. Karton 1795. Op. 25.000/4.^[VISSZA]

71. KA Kw Ms A-49. FML. Goiginger. A Montellóval szembenálló 6. hadsereg parancsnoka, József főherceg vezérezredes, kétségbeesetten sürgette az AOK-tól az új típusú gázlövedékek – mustárgáz – kiutalását, amelyre az olasz katonáknak még nem volt ellenszerük. „Ich brauche diesen Munition unbedingt (József fhg. kiemelése/a szerző) für mehrere Tage zum Schweigen zu zwingen. Der einfache Grund dazu ist, dass sie unbedingt 2 mal so stark ist, wie meine, die ihr gegenübersteht und gut eingebaut ist; während meine zwischen Vidor und Falze (Piave menti olasz helységek/a szerző) im letzten Moment in der dichten Kultur nur von Laub verdeckt auffahren muss… Diese meine Forderung sollte nicht abgewiesen werden, denn von ihrer Erfüllung ist das los aller Batterien im Soligobecken (a 6. hadsereg offenzívára kijelölt tüzérősszpontosítási körlete/ a szerző) abhängig …” 1918. április 29-i levél Johann Waldstätten vezér-őrnagy, az AOK hadműveleti osztályának vezetője válaszából: „…Im vierten Kriegsjahr werden die Einschrenkungen, die wir uns auf materiellen Gebiete auferlegen müssen, immer drückender. Wenn wir Dinge nicht haben, können wir sie nicht geben…” Baden. 1918. június 1. Mindkét levél KA NFA AOK I. Grp. 1918. Karton 538. Hofzug-Akten. Szám nélkül.^[VISSZA]

72. Caracciolo, 198-199., 202-205. p.^[VISSZA]

73. Uo.^[VISSZA]

74. KA Untersuchung. Besonderer Bericht an die National-Versammlung. B-234/19/21. Az olasz védelem fölényéről beszélt Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes, a Monarchia vezérkari főnöke is „A központi Monarchiák harca és összeomlása” c. művében – Budapest, 1942. – A Luciano Magrini professzor kérdéseire adott válaszában kifejtette, hogy az olasz védelem ereje felülmúlta a támadókét. Kiemelte az olasz tüzérség mérhetetlen gazdagságát, lőszertömegét, legújabb aknavető gránátjainak hatékonyságát, a megnövekedett tűzhatást, a tökéletes tűzeljárásokat. Legerősebb védelmi körletnek a Hétközség-felföldet tartotta, a Grappát bevehetetlennek ítélte és megjegyezte, hogy az offenzíva előkészítésekor számolt a masszívumon berendezkedett védelem szívósságával és ezért meg akarta kerülni. I. m. 166-167. p.^[VISSZA]

75. KA NFA 13. Korps. 1918. Karton 1795. Op. 1288/14., 604/4., 501/10-XVIII., 920., 608/1.^[VISSZA]

76. KA NFA Heeres-Gruppen-Kommando (a továbbiakban HGK) Conrad. 1918. Op. 2-22/8-4. Karton 1856.; KA NFA 1918. 6. ID. Karton. 361. Schilhawsky naplója. 4/25., 5/2., 5/3., 5/26., 6/7., 6/8., 6/9., 6/11. bejegyzések; KA. NFA 11. Armee Genstb. Abt. Lagemeldungen 6/1., 6/4., 6/6., 6/8. Karton 583. Amadeo Tosti: Cronologia della Guerra Mondiale 1914-1918. Roma, 1938. 176., 185., 187. p.^[VISSZA]

77. KA Kw Ms A-49. FML. Goiginger. Balck: 165-167., Krauss: 216-217. p.^[VISSZA]

78. 1918 áprilisi hadrend. KA Kw Ms Serie I/1918/18. Gm. Pitreich. Die Piaveschlacht. Teil I.^[VISSZA]

79. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 12-3/400 Karton 1856.^[VISSZA]

80. KA Ms-Ca Nr. 9/1. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 2-2/6-17. Karton 1856. Károly rendelete véletlenül bukkant föl a kutatások közben a csapatokra vonatkozó parancsok között. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 2/12/4-6. Karton 538. A parancs végrehajtására példa Schilhawsky tábornok naplója. Századai 50-60 főt számláltak 1918 júniusában, míg a szomszéd hadosztályok századai a feltöltés után 200 katonával rendelkeztek. A feladatok azonosak voltak. KA NFA 1918. 6. ID. Schilhawsky naplója. 6/1., 6/9., 6/15. Karton 361.^[VISSZA]

81. Weltwende: 13-17. p. Schwarte: Band 3. 380. p.^[VISSZA]

82. Groener: 325. p.^[VISSZA]

83. Kabisch: 376-378., 381. p. 1914-1915 között Németországot még nem fenyegetheti élelmezési válság – írja 1914 augusztusban Hans Delbrück – de a háború folytatásához iszonyú mennyiségű – „ungeheuren Zufuhr” – behozatalra szorul gyapjúból, gyapotból, selyemből, viaszból, fából, olajos gyümölcsökből, rézből, ólomból, cinkből, bőrből, kaucsukból, ha nem akarja leállítani hadiiparát. Hans Delbück: Krieg und Politik 1914-1916. Berlin, 1918. 42. p. Groener, a vezérkar utánpótlási csoportjának vezetője 1913-ban két éves tartalék búzakészletet akart felhalmozni az argentin termésfelesleg felvásárlásával. A kormány, a katonai vezetéssel egyetértve, elutasította a javaslatot. A következmény: „…1916. február 22-én a főhadiszállásra érkezett a hadügyminiszter és rendkívül levert hangulatban közölte: az élelmezési válság miatt be kell fejeznünk a háborút … A hadműveleti osztályon hihetetlen hozzánemértés és naivitás uralkodott minden gazdasági kérdésben. Tudatosan vagy tudatlanul játszották az ostobát…” Groener: 135., 332. p.^[VISSZA]

84. A hadműveleti tervező csoport elemzését Otto Bauer ezredes foglalta össze: „Denkschrift über Fortsetzung des Krieges” címmel. Idézi Wallach: 272-273. p.^[VISSZA]

85. Rupprecht von Bayern: Mein Kriegs-Tagebuch. München, 1939. Band II. 323-324. p. „…Mivel számomra nem ígér semmilyen átütő sikert egy nyugati áttörés, helyesebbnek tartanék egy megismételt itáliai offenzívát valamennyi Oroszországban felszabaduló erő bevetésével … Az olaszokra kell döntő csapást mérni, velük együtt a segítségül siető francia és angol haderő nem elhanyagolható nagyságú részére … Ha ez sikerült, akkor mennék át Franciaországban újra offenzívába.” Uo. Krauss: 248-249. p. Wallach: 273. p.^[VISSZA]

86. Ludendorff: Kriegführung: 210-211. p. Wallach: 279-280. p.^[VISSZA]

87. Wallach: 210-211. p.^[VISSZA]

88. Groener: 224. p. Schwarte: Band 3. 242-246. p. .^[VISSZA]

89. Groener: 224-225., 246-247., 430. p. Groener hozzáfűzi: „…Számomra 1915 óta létezik még egy axióma. Nyugaton a kétoldalú erőviszonyok mellett szó sem lehet sikeres áttörésről…” I.m.: 426. p.^[VISSZA]

90. Ludendorff Max Hoffmannal, egykori hadműveleti tisztjével, a keleti hadszíntér vezérkari főnökével folytatott beszélgetéséből. Max Hoffmann: Das Aufzeichnungen des Generalmajor M. Hoffmann. Berlin, 1929. Band. II. 172. p.^[VISSZA]

91. Rupprecht: Band III. 23. p. Ludendorff először hőssé akarta emelni a trónörököst, majd II. Vilmos lemondatása után uralkodóvá kikiáltani. Előbbivel Otto Bauer tárgyalt Ludendorff megbízásából. Parlamenti vizsgálat lett az ügyből. Wallach: 283-284. p.^[VISSZA]

92. KA Untersuchung. Besonderer Bericht an die National-Versammlung. B-234/19/21.^[VISSZA]

93. KA Kw Ms Serie I/1918/18. GM. Pitreich. Die Piaveschlacht Teil I. Schwarte: Band 3. 344. p. Lorenz: 425. p., Werkmann: 227. p.^[VISSZA]

94. KA Untersuchung. Besonderer Bericht an die Nationalversammlung. B-234/19/21. KA Kw Ms. FML. Goiginger A-49. Kabisch: 375. p.^[VISSZA]

95. Ludendorff: Kriegführung: 229-230. p. Waldstätten „…keserűen panaszkodott, hogy Ausztria-Magyarországnak nincs katonai vezetése, a főparancsnoksági döntéseket és terveket felelőtlen tanácsadók és a pillanatnyi hangulatváltáshoz alkalmazkodók keresztezik. Csak kifogás, hogy nincsenek szabad csapatok a nyugati hadszíntérre…” Kabisch: 375. p.^[VISSZA]

96. Sündermann levele Scheuchenstuel tábornokhoz. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Szám nélkül. Karton 538. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger. KA Kw Ms. I/1918/21. Rudolf Kiszling: Die Durchbruchsschlachten an der italienischen Front.^[VISSZA]

97. Landwehr: 191-192. p. Ludwig Windischraetz. Vom roten zum schwarzen Prinzen. Berlin, 1920. 220. p.^[VISSZA]

98. Landwehr: 157., 179., 202-203. p. Windischgraetz: 174. p. Ukrajnában a szövetségesek egymás elől is elhurcolták a készleteket. Hoffmann tábornok: „…Habe masslose Ärger mit den Österreichern in der Ukraine. Sie wollen allein nach Odessa und benehmen sich mal wieder so ruppig wie immer, wenn ihnen das Messer nicht an die Kehle sitzt…” Hoffmann Der Krieg: 13. 3. 1918.^[VISSZA]

99. KA NFA 11. Armee. 1918. Genstb. Abt. Op. 1283/6., 1308. Karton 553.^[VISSZA]

100. KA NFA 1918. 6. ID. Schilhawsky naplója. 3/10., 4/29., 6/11., 6/12. Karton 361. KA Kw Ms Untersuchung. Dritter Bericht des Sekretärs. A-51/19/15.^[VISSZA]

101. KA NFA 11. Armee. 1918. Op. 3568. Karton 556. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 12-30/3. Karton 1865. KA NFA 11. Armee Genstb. Abt. 1918. Op. 1283/6., 1308., 1314., 1316. Karton 553.^[VISSZA]

102. Sündermann tábornok levele. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

103. KA NFA 11. Armee Genstb. Abt. 1918. Op. 1283/6., 1319. „Schlussvortrag gehalten am Informationskurs”. 31/1. 1918. Karton 553.^[VISSZA]

104. 1918 januári számítások szerint egy olasz üteg megsemmisítéséhez 10 cm-es tarackból 200,15 cm-esből 150, 30,5 cm-es mozsárból 20 gránátra volt szükség. Áttörési szakaszon 100 m széles ellenséges állás rohamérettre – „Sturmreif” – lövéséhez a Piave mellett egy közepes és egy nehéz ütegnek összesen 133 gránátot kellett lőnie, míg az alpesi szakaszon 600-at, a 30,5 cm-es ütegnél azonban csak 80 lövést. KA NFA 11. Armee 1918. Genstb. Abt. Op. 2693/51. Karton. 553. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.060., 142.003. Karton 538.^[VISSZA]

105. KA NFA 11. Armee Gestb. Abt. 1918. Op. 1317/19., 1317/25. Karton 553.^[VISSZA]

106. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 1-4/138. Karton 1856.^[VISSZA]

107. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 2-2/6-17. Karton 556. KA NFA 11. Armee Genstb. Abt. 1918. Tagebuch 25-28/2. 1918. Példaként a 38. honvéd hadosztály létszáma 20.440 főt és 4301 lovat tett ki. Karton 592. KA NFA 11. Armee Genstb. Abt. 1918. Op. 1317/7. Karton 553.^[VISSZA]

108. KA NFA 11. Armee. 1718. Op. 1900/11., 2693/51. Karton 556. A megbízhatatlan katonákat kivonták a frontról. KA NFA 11. Armee. Genstb. Abt. 1918. Tagebuch 28/2., 13/4., 27/4. Karton 592. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 2-28/10-7. Karton 1856.^[VISSZA]

109. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.073. Karton 538. Külön – 40-60-fős kurzusok voltak a géppuskás – 8 hét —, a rohamosztagos – 4 hét-, aknavető kezelő – 4 hét-, alpinista – 4 nap-, telefonos – 12 hét kiképzésére. KA NFA 11 Armee. 1918. Genstb. Abt. Tagebuch Februar. Beilage 470. Karton 592.^[VISSZA]

110. Arz: 263-264. p.^[VISSZA]

111. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.003. Karton 538.^[VISSZA]

112. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 141.020. Karton 538.^[VISSZA]

113. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.002. Karton 538.^[VISSZA]

114. Uo.^[VISSZA]

115. Sündermann tábornok levele. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

116. Carl Bardolff: Der Militär-Maria Theresien-Orden Wien, 1944. 29-30. p. KA Kw Ms. Serie I/1918/18 GM. Pitreich. Die Piaveschlacht. Teil II.^[VISSZA]

117. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.010. Karton 538. Az uralkodó az alpesi hadműveletnek a „Radetzky”, a folyómentieknek az „Albrecht” fedőnevet adta. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.010. Karton 538.^[VISSZA]

118. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.007. Karton 538.^[VISSZA]

119. KA Kw Ms Serie I/1918/18. GM. Pitreich die Piaveschlacht. Teil II. KA Kw Ms Serie I/1918/21. GM. Kiszling. KA Untersuchung. B-234/19/21. Besonderer Bericht an die Nationalversammlung^[VISSZA]

120. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.060. Karton 538.^[VISSZA]

121. KA Untersuchung. Bericht des Sekretärs. B-234/19/20. KA Kw Ms. Serie I/1918/21. GM. Kiszling. KA NFA AOK 1918. Op. 142.014. Karton 538.^[VISSZA]

122. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.026. Karton 538.^[VISSZA]

123. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.033. Karton 538.^[VISSZA]

124. Uo.^[VISSZA]

125. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.041., 142.060. Karton 538.^[VISSZA]

126. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.034. Karton 538.^[VISSZA]

127. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.061. Karton 538.^[VISSZA]

128. KA NFA AOK 1918. József főherceg és Waldstätten levélváltása. Hofzug–Akten. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

129. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.113. Karton 538.^[VISSZA]

130. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 2/11/30. Karton 1856. KA NFA 11. Armee 1918. Genstb. Abt. Op. 1308., 1308/1., 1316/1. A sisakokat eldobálták vagy főztek benne. A gázálarcokra nagyon vigyáztak. Op. 1316. Karton 553.^[VISSZA]

131. Hoffmann Der Krieg: 225-226. p.^[VISSZA]

132. Ludendorff Kriegführung: 230. p. Cramon: Unser ö.-u. Bundesgenosse. 165. p. Windischgraetz: 230. p.^[VISSZA]

133. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.021., 142.075., 142.083. Karton 538. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich. Teil. II. KA Kw Ms. I/1918/21. GM. Kiszling.^[VISSZA]

134. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.033., 142.095. Karton 538.^[VISSZA]

135. 1918 májusi felderítési adatok. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Hofzug-Akten. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

136. KA Kw Ms A-49. FML. Goiginger.^[VISSZA]

137. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.154., 142.169., 142.174., 142.175. Karton 538.^[VISSZA]

138. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Hofzug-Akten. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

139. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.185. Karton 538.^[VISSZA]

140. KA Untersuchung. Dritter Bericht des Sekretärs. A-41/19/15.^[VISSZA]

141. KA NFA 6. ID. 1918. Schilhawsky naplója. Karton 361. József főherceg: A világháború: Amilyennek én láttam. Budapest, 1933. VI. kötet 273., 275., 319. p.^[VISSZA]

142. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger. Warum wir unterlagen KA Kw Ms. Serie I. 1918/18. GM. Kiszling. KA NFA 13. Korps. 1918. Op. 2200/85. Karton 1795.^[VISSZA]

143. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger.^[VISSZA]

144. KA NFA HGK. Conrad 1918. Op. 2-22/8-4. Karton 1856. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 141.020. Karton 538. A hadosztályparancsnokok rendszeresen jelentették aggodalmaikat, hogy a katonákat annyira kimeríti a málhahordás, hogy képtelenek ellátni egyéb – harci szolgálat, hátországi kiképzés – feladataikat. KA NFA. 6. ID. 1918. Schilhawsky naplója. 1/6., 9/6. Karton 361.^[VISSZA]

145. KA Untersuchung. B-234/19/6., B-234/19/14., B-234/19/5. KA NFA AOK I. Grp. 1918. Op. 206/11. Karton 538.^[VISSZA]

146. KA Kw Ms Serie I./1918/18. GM. Pitreich. Die Piaveschlacht Teil II., Teil IV. Beilagen.^[VISSZA]

147. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 12-3/200. A 10. hadsereg rendelkezett még igavonó állatokkal – 40.000 lóval, 2000 ökörrel és 5000 vágómarhával. Az óriáshegyeken bevetett önálló zászlóaljaknál szolgáló magyarokról: KA NFA 11. Armee Genstb. Abt. Op. 2-44/5-25., 2693/51. Karton 556.^[VISSZA]

148. Élelmezési létszámok. KA NFA AOK 1918. I. Grp. 142.113 Karton 538. A lövegszámokról ugyanott, Hofzug-Akten. Szám nélkül. Az aknavetők – 9, 12, 14, 15, 20, 22 cm – közül csak az utóbbi három űrméretű érte el a 800 m hatótávolságot. KA NFA HGK Conrad 1918. Op. 2046/221. Karton 1872. KA Kw Ms. Serie I./1918/18. GM. Pitreich. Beilage 8. A 11. hadsereg alárendeltségébe 40 vadász és 60 felderítő repülőgép tartozott. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.085. Karton 538. Angol, francia és olasz századok – 420 repülő – uralták a légteret. Caracciolo: 239-241. p.^[VISSZA]

149. Kozma: 519. p.^[VISSZA]

150. KA Kw Ms A-49. FML Goiginger. KA NFA I. Grp. 1918. Op. 142.026., 142.033., 142.095. Karton 538.^[VISSZA]

151. József fhg.: 271., 294. p. Írja, hogy: „…Az a baj, hogy az embereket a nagy testi gyengeség miatt az összeroskadás veszélye fenyegeti. A hidászok nem képesek a pontonokat 10 percnél tovább vinni. Csapataim éheznek…” József fhg.: 294. p.^[VISSZA]

152. KA Untersuchung. Dritter Bericht des Sekretärs. A-41/19/15.^[VISSZA]

153. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Op. 142.018. Karton 538.^[VISSZA]

154. Uo. és KA NFA 1918. 13. Korps. Op. 501/10-XVIII. Karton 1795. KA NFA 11. Armee. 1918. Genstb. Abt. Tagebuch 18/5. Karton 592.^[VISSZA]

155. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Hofzug-Akten. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

156. KA NFA 1918. 13. Korps. Op. 1288/14., 2286., 2200/78., 604/4., 608/1. Karton 1795. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Op. 142.018. Karton 538.^[VISSZA]

157. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 701. A séma szerint az ezredek első lépcsőben 2 zászlóaljjal három hullámban támadtak, a hullámok között 50-50 m távolsággal, 100 m-rel lemaradva zászlóaljparancsnokok a törzzsel, majd 300 m után a harmadik zászlóalj. Ezred támadási sáv: 450 m. A második lépcső ezredek hasonló felállással mozogtak. Az áttörő hadosztály mögötti manőverező hadosztály előnyomulását a helyzet határozta meg. Karton 538.^[VISSZA]

158. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Hofzug-Akten. Op. 25.550/19. Karton 538.^[VISSZA]

159. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.034., 142.113. Karton 538. KA Untersuchung. B-234/19/5. Wasserthal tábornok, jelentése.^[VISSZA]

160. KA Kw Ms. Serie I/ 1918./18. GM. Pitreich Teil II. Die Piaveschlacht.^[VISSZA]

161. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.175., 206/11. Karton 538. KA NFA 11. Armee 1918. Genstb. Abt. Lagemeldungen 2/6., 3/6., 4/6. Karton 583.^[VISSZA]

162. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.174. Karton 538.^[VISSZA]

163. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 206/11. Karton 538.^[VISSZA]

164. KA NFA AOk 1918. I. Grp. Hofzug-Akten. Op. 142.168., 142.153. Karton 538.^[VISSZA]

165. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.180. Karton 538.^[VISSZA]

166. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.164., 142.168. Karton 538. KA NFA HGK. Conrad 1918. Op. 12-25/4-3., 12-25/4., 12-25/4-5., 12-25/4-8. Schilhawsky tábornok örömmel jegyezte fel naplójában, hogy a katonák rég nem látott ételeket fogyaszthatnak, a kenyérfejadagok egy-egy napon 650 g-ra nőnek és még kukoricaliszt sincs bennük. KA NFA 1918. 6. ID. 11/6., 12/6. Karton 361. Windischgraetz: 221. p.^[VISSZA]

167. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.143., 142.180., 142.168. Karton 538.^[VISSZA]

168. KA Kw Ms A-49. FML. Goiginger. KA Kw Ms. Serie I./1918/18. GM. Kiszling.^[VISSZA]

169. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.060., 142.041. Karton 538. KA Kw Ms. Seriel. I/1918/18. GM. Pitreich Teil II.^[VISSZA]

170. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Op. 142.060. Karton 538. József fhg: 292-293., 302., 319. p.^[VISSZA]

171. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich. Teil II. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 142.072. Karton 538.^[VISSZA]

172. KA Kw Ms. Aus Sternbergs Tagesfragen. A-41/19/14.^[VISSZA]

173. József fhg.: 308-309., 327. p.^[VISSZA]

174. József fhg.: 414. p.^[VISSZA]

175. KA NFA 11. Armee 1918. Genstb. Abt. Lagemeldungen 10/6., 11/6., 12/6., 13/6., 14/6. Karton 583. KA NFA 1918. 6. ID. Schilhawsky naplója 7/6., 10/6. Karton 361.^[VISSZA]

176. KA Untersuchung. Maximilian Lauer jelentése. B-234/19/6.^[VISSZA]

177. KA NFA 1918. 13. Korps. Op. 608/1. Karton 1795. KA Untersuchung. Konstantin Wasserthal tábornok jelentése. B-234/19/5.^[VISSZA]

178. KA Untersuchung. Rudolf Jank ezredes jelentése B-234/19/14.^[VISSZA]

179. KA Untersuchung. Rudolf Handel-Mazzetti ezredes jelentése. B-234/19/13.^[VISSZA]

180. KA Untersuchung. Lauer ezredes jelentése. B-234/19/6.^[VISSZA]

181. KA NFA AOK 1918. I. Grp. Op. 701. Karton 538. KA NFA 11. Armee. 1918. Genstb. Abt. Lagemeldungen 15/6. Karton 583. KA NFA 13. Korps. 1918. Op. 501/10-XLVI. Karton 1795.^[VISSZA]

182. KA NFA 11. Armee. 1918. Genstb. Abt. Lagemeldungen 15/6. Karton 583. KA NFA 1918. 13. Korps. Op. 501/10-XXV., 501/10-XLVI., 920. Karton 1795. KA NFA 5. ID. 1918. Lagemeldungen 15/5., Op. 1464/11., 1464/4. Karton 345. KA Kw Ms. Serie I/1918/6. Bericht über die Kämpfe des I.R. 27. KA NFA 6. ID. 1918. Schilhawsky naplója. 15/6., 16/6., 17/6. Karton 361.^[VISSZA]

183. Idézi József fhg. 500-501. p.^[VISSZA]

184. KA Untersuchung B-234/19/13. Handel-Mazzetti ezredes szerint a VI. hadtest parancsnoka súlyos hibát vétett, amikor a támadás előtti éjszaka leváltotta vezérkari főnökét, Álgya-Papp Sándor ezredest, aki a Brenta túloldalán vezénylő Stromfeld Aurél ezredessel együtt akart áttörni a folyó két partján Bassano felé. Olyan személyt nevezett ki helyére, aki csak térképről ismerte a terepet. A másik súlyos hibát pedig azzal követte el, hogy saját irányítása alá vonta a tüzérséget. Kiszling tábornok szerint míg a XIII. hadtest végzetét a megerődített nagyerdő okozta, a VI. hadtest reményteli előretörését a kopár vidék segítette elő. KA Kw Ms Serie I/1918/21. Die Durchbruchsschlachten.
     
     KA NFA 5. ID. 1918. Lagemeldungen 15/6., 16/6., Op. 1464/4., 1464/11., 1464/15. Karton 345. ^[VISSZA]

185. KA Untersuchung B-234/19/6. Lauer ezredes jelentése.^[VISSZA]

186. KA Kw Ms. I/1918/21. Kiszling a 27. hadosztály kudarcáért a tartalékokat megállító zárótüzet okolta. Szerinte tartalékokkal a Grappát át lehetett volna törni, mert a védelem nem volt mélyen lépcsőzött. Goiginger tábornok ellentmond Kiszlingnek. A Grappa védelmét különösen erősnek, mélyen lépcsőzöttnek tartotta, az offenzívára bevetett tüzérséget és gyalogságot erőtlennek, a hegyi harceljárást és a széles fronton indított támadást elhibázottnak, az alpesi offenzíva értelmetlenségére pedig a legfontosabb bizonyítékként emelte ki: a bevetett óriási erő egyetlen nap alatt megsemmisült. KA Kw Ms. A-49. A harc részletes leírása: KA NFA 1918. 11. Armee. Genstb. Abt. Lagemeldungen 15/6., 2/7. Karton 583. KA Untersuchung. Bericht des Sekretärs. B-234/19/20.^[VISSZA]

187. KA NFA 1918. 11. Armee. Genstb. Abt. Tagebuch 16/6., 17/6. Karton 592. Sündermann a legsúlyosabb veszteséget szenvedett hadosztályokat kivonta a frontról és a hátországba vezényelte. Az 5., 16., 18., 26. lövész, 27., 32., 38. és 42. honvéd hadosztályok állományának töredéke gyalogmenettel vonult a berakodó helyekre. Uo.^[VISSZA]

188. Uo. KA NFA 1918. 5. ID. Lagemeldungen. 15/6., 16/6. Karton 345.^[VISSZA]

189. KA NFA 1918. 11. Armee. 13. Korps. Op. 501/10-XLVI. Karton 1795.^[VISSZA]

190. KA Kw Ms. Serie I/1918/21. GM Kiszling: Die Durchbruchssclachten^[VISSZA]

191. KA Untersuchung. B-234/19/13. Handel-Mazzetti ezredes jelentése.^[VISSZA]

192. KA NFA 1918. 11. Armee. Genstb. Abt. Tagebuch 16/6., 17/6. Karton 592. KA NFA 1918. 11. Armee. Genstb. Abt. Lagemeldungen. 15/6., 16/6., 17/6. Karton 583. A június közepéig – végéig beérkező menetszázadokkal a 11. hadsereg 8000 főre kívánta feltölteni az offenzívára bevetett és súlyos vereségeket szenvedett hadosztályok rohamozó létszámát. KA NFA 1918. 11. Armee. Genstb. Abt. Tagebuch. 21/6. Karton 592.^[VISSZA]

193. KA Untersuchung A-41/19/14. Aus Sternbergs Tagesfragen.^[VISSZA]

194. KA Kw Ms Serie I/1918/21. GM. Kiszling. Die Durchbruchsschlachten. KA Kw Ms. Serie I/1918/16. FML. Goiginger: Die Piaveforcierung. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger: Warum wir unterlagen. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Die Schlacht. Teil II.^[VISSZA]

195. József fhg.: 425. p.^[VISSZA]

196. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Die Schlacht. Teil II.^[VISSZA]

197. KA Untersuchung. A-41/19/14. Aus Sternbergs Tagesfragen.^[VISSZA]

198. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Op. 142.236., 142.241. Karton 538. Ka Kw Ms. Serie I/1918/18, GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Die Schlacht. Teil II.^[VISSZA]

199. KA Kw Ms. Serie I/1918/16. FML Goiginger: Die Piaveforcierung. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger: Warum wir unterlagen. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Die Schlacht. Teil II.^[VISSZA]

200. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger. Warum wir unterlagen.^[VISSZA]

201. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Schlacht. Teil II.^[VISSZA]

202. KA Kw Ms. Serie I/1918/21. GM. Kiszling: Die Durchbruchsschlachten. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Schlacht. Teil II.^[VISSZA]

203. József fhg.: 568-569. p.^[VISSZA]

204. KA Kw Ms. Serie I/1918/16. FML. Goiginger: Die Piaveforcierung. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger: Warum wir unterlagen. KA Kw Ms. Serie I/1918/21. GM. Kiszling: Die Durchbruchsschlachten. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Schlacht. II. Teil.^[VISSZA]

205. József fhg. 620., 636.^[VISSZA]

206. Weltwende. Ludwig Jedlicka: Des Ende der Monarchie in Österreich-Ungarn. 66-67. p.^[VISSZA]

207. Österreich-Ungarns letzter Krieg 1914-1918. Hrg. vom österreichischen Ministerium für Landesverteidigung und vom Kriegsarchiv. Wien, 1938. Band 7. 359. p. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger: Warum wir unterlagen.^[VISSZA]

208. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Teil III. Dem Ende zu. József fhg. szerint az Isonzó–hadsereg véres, tehát nem pótolható vesztesége 60 000 főt tett ki. József fhg.: 661. p.^[VISSZA]

209. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Teil III. Dem Ende zu KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Szám nélkül. Karton 538.^[VISSZA]

210. KA Kw Ms Serie I/1918/18. GM. Pietreich. Teil. III. Dem Ende zu.^[VISSZA]

211. József fhg.: 646-647. p.^[VISSZA]

212. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Teil III. Dem Ende zu. Schwarte: Band 3. 470., 483., 495., 499. p.^[VISSZA]

213. KA Kw Ms. A-49. FML. Goiginger: Warum wir unterlagen. KA Kw Ms. Serie I/1918/18. GM. Pitreich: Die Piaveschlacht. Teil III. Dem Ende zu. Cramon: Unser öst.-ung. Bundesgenosse 170-172. p.^[VISSZA]

214. KA NFA AOK. 1918. I. Grp. Op. 142.241. Karton 538.^[VISSZA]

215. Karl Friedrich Nowak: Der Sturz der Mittelmächte. München, 1921. 131-132. p.^[VISSZA]

216. Archiv des Wiener Parlaments. Beilagen der stenographischen Protokollen des Abgeordnetenhauses. XII. session. Antrag der Abgeordneten Leuthner und Genossen betreffend der militärischen Ereignisse am Piave. 17. VII. 1918. (Archiv des Parlaments) Beilage 1918/1132. Németország is felállított egy hasonló, parlamenti vizsgálóbizottságot az OHL felelősségének megállapítására.^[VISSZA]

217. Fiala: 136. p.^[VISSZA]

218. Archiv des Wiener Parlaments. Stenographische Protokolle der Provisorischen Nationalversemmlung für Deutschösterreich. Band. I. 377. p.^[VISSZA]

219. Emil Rantzenhofer: Die Pflichtverletzungskomission über die Piaveschlacht. Österreichische Wehrzeitung. 03. 05. 1929. 2. p. Fiala: 138. p.^[VISSZA]

220. Archiv des Wiener Parlaments. Stenographische Protokolle der Provisorischen Nationalversammlung von Deutschösterreich. Band I. 389. p.^[VISSZA]