1948 - Olaj, papír, 44x34 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Aszalós Endre írása | ||
| Dávid Katalin írása | ||
| S. Nagy Katalin írása | ||
| Turai Hedvig írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Erőteljes színkontrasztokban, a groteszkségig deformáltan jelenik meg előttünk a kislány alakja. Testének részletei szánalmasan aránytalanok: óriássá alakított feje, csenevész karja első pillanatra visszariaszthat, bumfordi jellege, kedves esetlensége mégis szeretetre méltóvá teszi világra csodálkozó, naiv lényét. Anna Margit mesterien tudja elegyíteni a meghökkentőt, a visszariasztót a kedvességgel, a bájjal, az egyszerűt az összetettel, a mosolyra fakasztót a sokkoló vészhelyzettel. Mindezeknek sajátos, egyedi ötvözete e korai remeklése, amely szellemében éppúgy rokonítható Paul Kleevel, Picassóval vagy Miróval.
Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat / főszerk. Csorba Géza
Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 99. oldal
Anna Margit bábualakjai bár bizonyosan ártatlanok és tiszták, mint a gyermek, de mindent tudnak arról, ami a világban gonosz és tisztátalan, örömük és szépségük magányossá teszi őket, tekintetük olyan, mint akik az iszonyatra figyelnek, ami rajtuk kívüli hatalmas energia. Szinte mindegyiknél ellentmondás van önmaga és a között, amit tekintete visszatükröz. Néha sírnak, mert nagy bennük a szánalom, néha bohóckodnak, mert így jókedvre derítenek, máskor táncolnak, játékot hoznak, szépséges ruhát vesznek fel, mert színt, fényt akarnak varázsolni a világba. És mennyi virágot szórnak szét mindenfelé, ezzel sokszor még az eget is elborítják, hogy vidámabb legyen a ház, az utca, a város, a mező, az egész föld. De szomorúságuk és félelmük feloldhatatlan.
Forrás: Dávid Katalin: Anna Margit (Corvina műterem s.), Corvina Könyvkiadó, Bp., 1980, 19. oldal
A mindennapok nagyjelentőségű eseményeinek krónikásává és lírikusává vált, bábui hol a születést, a testvéri együttélést, a házasságot, vagy a halált jelenítették meg. Csodát és feloldást ígérő bábuk, tekintetükben a szeretet elegyedik az áldozatokra emlékezés borújával. Lendületes, megszakítatlanul ívelő kontúrvonal fogja össze ezeket a figurákat, a nagy színfelületeken aprólékosabban kidolgozott részletekkel (Madárdal, Magány, Pléhkrisztus, 1948.). Szerkezetük elemi, geometrikus részekből naivan építkező (Paradicsomfejű, 1947. Piros fej, 1948.). Ezek a formák az archaikus, primitív és természeti népek alkotásaira, szinte már az "arche-típusokra" utalnak. Színeffektusai is e gondolatokat hangsúlyozzák. Árnyalt lélektani megfigyelései viszont bonyolult asszociációkat keltenek. A fő motívuma e képeknek a kör - amely szimbolikája szerint a biológiai kezdet, a vitalitás, de a mindenség és végtelenség ősformája is -, Vajda képein, Klee stilizált bálványaiban, Picasso tányérra festett arcaiban és az együgyű gyermekrajzokban is jelen van.
Forrás: S. Nagy Katalin: Anna Margit (Mai Magyar Művészet s.), Képzőműv. Alap Kiadóv., Bp., 1971, 8-9. oldal
A bábu nem csupán a szenvedés, az elviselhetetlen ábrázolásának eszköze számára, hanem stiláris eszköz, formai megoldás is, azaz egyszerűsítés, olykor játék. A formai szabadság - a gyermekien egyszerű, spontán rajz, felszabadult színek - az érzelmek közvetlen kifejezését kínálta. A bábok átveszik az ember szerepét, helyettesítik az embert. Önmagukon túlmutató jelentést sugallnak, de meredt arcuk megóvja alkotójukat a túlzott szentimentalizmustól, csupán a legalapvetőbb érzésekre utalnak: fájdalomra, szenvedésre, érdeklődésre, olykor a teljes ürességre. Az emberalakot jelző bábu testét legtöbbször az ikonok félalakjaihoz hasonlóan vágja el a kép szegélye, s ugyancsak az ikonokhoz hasonlóan a felsőtest, a fej és a kéz a főszereplő. A kéz olykor szervetlenül, a testhez alig kapcsolódva nyúlik be a képbe. Nem az arc vagy az individuális jegyek, hanem az attribútumok, a gesztusok fejezik ki a kép általános szintre emelt tartalmát, gondolkodást, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot. A bábok gömb fejére ecsettel húz vonalakat az arc jelzésére, még egyszerűbben, mint a korai festményein. Megszűnik a finom transzparencia, amelyet korábban például a kezek megfestésénél használt. A háttér színes foltokból épül, de semmilyen konkrét térre, helyszínre nem utal, a világmindenséget jelzi. A művész ezeken a képeken ismétel, állandóan ugyanazt a feladatot akarja megoldani, s állandóan ugyanaz elé a feladat elé állítja a nézőjét. Sorozatot alkot, amelynek legalább olyan fontos része a variálás - a színek és formák módosítása -, mint maga az ismétlés. A visszatérés ugyanahhoz a témához része az emlékezésnek, ugyanazon gondolatok felelevenítésének, egyben a terápiának és a beteljesülhetetlen állandóság keresésének eszköze is.
Forrás: Turai Hedvig: Anna Margit, Szemimpex, Bp., 2002, 75. oldal
