Történetünk idejében* még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is.+ Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. – Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei+ járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú+ határőrzéssel. A pestis meggátlása.
A rettenetes keleti pestis!
Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az és milyen az, mert hazánkban éppen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegyasszony felvette a pestises sált Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyethalt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában,* majd Brussában,* majd Perában* kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik, s hálával viseltetnünk a kormány iránt, amiért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.
Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragállyal ajándékozott meg bennünket. Kínától kaptuk a vörhenyt, a szaracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a dél-amerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a kolerát – a törököktől pedig a pestist.
Azért az egész part hosszában a vizaví lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.
S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török–szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az „kevert”, az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy bal parti hajó vontatókötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete „kevert”, s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.
S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum: a „tisztító”. Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s aki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a „tisztítónak”.
S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.
Hanem a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop* a patrónusuk.
Csupán a bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezők mozdítanak előre.
Igaz, hogy vontatóval+ haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.
A bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe+ menekülni, vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, amíg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.
Az ogradinai őrállomás káplárjának mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, amit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld, s ami a mennydörgésből is kiválik. Valami különös, visszatetsző, szomorú üvöltés az+ egyik hosszú facsövön keresztül.
Hajó jön-e most, s vontatóinak ad jelt a tülökkel?+ Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között, s segélyért üvölt?
Az a hajó „jön”.
Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfa hajó;* mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör+ a hullám.
Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett+ redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom.
Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve+ a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács+ tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.
A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló+ igyekszik+ a nehéz járművet víz ellenében+ vontatni. Más időben felényi is+ elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is+ sok biztatás kell.
Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.
Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról+ a partig ha elhatna is az, a sokszerű visszhang úgy összezavarja azt, hogy+ ember meg nem érti.
Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.
Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.
Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat* tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi+ az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra,+ vagy felakad valami zátonyon,+ s akkor+ el van veszve emberestül, egerestül.
Hanem ennek a két embernek az arcán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.
A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismer: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében.
A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatúnak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.
A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.+
A hivatalos „tisztító” a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg éppen bagót rág.
A nehéz tölgyfa hajóhoz+ van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot, s aztán hanyatt vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás.
Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.
A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arcának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nemrég vágták le onnan a sűrű körszakállt.
Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.
A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának.
Mintha ez is szent volna.
Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.
Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas,+ nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venus arcán feledte volna szemeit valaha.
Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek+ az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole* volna egy szentkép homlokán.
A leány neve Timéa.
Ezek a Szent Borbála utasai.
A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most, időt vesz magának, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.
Timéa csupán újgörögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.
A táj szépségeit magyarázza a lánynak:+ az ijesztő, a borzalmas szépségeket.
A fehér arc, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.
A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem őrá figyelnének, hanem azokra a violákra, amik Szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök, s odanyújtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok.
A kormányos látja ezt mind onnan a timonállványról, s nem tetszik neki.
– Pedig jobb volna – hadarja ráspolyzengésű hangjával –, ahelyett, hogy a szent elől letépi a virágokat, s annak a gyereknek+ adogatja, ha egy szentelt barkát meggyújtana a lámpásnál; mert ha a Jézus nekivisz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus segíts!
Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító éppen ott ült, az is hallotta, s párbeszéd lett belőle.
– De hát miért kell kegyelmeteknek éppen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?
– Miért hát? – felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból+ –, csak azért, mert sietős az utunk. Tízezer mérő tiszta búza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt visszük fel Komáromig. Ma Szent Mihály napja* van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.
– S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?
– Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.
A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába, s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótul.+
– De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. Amit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje éppen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a Szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-án egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. – Jézus segíts! Szorítsd azt a lapátot, héééj!
A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arcán kövér izzadságcseppek csorogtak+ végig, amint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, amitől a szeme még veresebb lett.
– No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! – fohászkodék nagy erőködés közben. – Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.
– Aztán majd jön a másik.
– No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.
– Hallja kegyelmed – szólal meg a tisztító, az egész rágdohány-csomaszt kivéve a szájábul+ –, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít.
Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont.
– Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon,+ legalább nem maradunk a vesztegzárban:+ hamar odább mehetünk.
– Hogyan?
A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, amire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az.
– No most nézze kend – szólt Fabula János –, amióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, ami a „szeretők sziklája” alatt támadt. – Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van ötmázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! – Az a biztos meg egyre azzal a görög leánnyal kalatyol oda elöl, ahelyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. Amióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. – Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!
Timár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.
Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Klisszuráig*+ mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.
Timár Mihály+ nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rá bízott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.
Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szívű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.
Amíg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó* kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén; hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egymaga az üldöző Asszán minden zsoldharcosa ellen; hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott, s a martalékot a szeretők megoszták:… azalatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadozni+ a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam+ hány az örvény körül; a hajósok „kecskék”-nek híják a gyapjas hátú hullámokat.
„Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!” dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erőszakolta hangját.
– Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?
A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, amire a kormányos figyelmezteté.
A Tatalia-szoros*+ közepett jártak éppen, ahol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles, s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.
S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül+ mohos és cserjés; a nyugati+ oldalánál megtorlik a víz, s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról+ rohan alá, a másik ágának van egy ötvenöles csatorna vágva a kőgerincbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.
Tehát az igen komoly veszély volt, amit a kormányos jelzett: „mi jön reánk+ ott szemközt?”
Egy szemközt jövő jármű a Tatalia-szorosban+ ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.
Timár Mihály+ visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.
A Duna nyugati+ kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.
Timár Mihály+ szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:
– Egy malom!
– Akkor megvert bennünket a Jézus!
Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar+ szakított le láncáról; tehát előreláthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri+ el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.
Itt pedig nincs hová+ félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.*
Timár Mihály+ nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly híven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán+ eresszék el a ladikot.
Trikalisz és Timéa nem érthették rendeleteit,+ mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bírták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.
– A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!
Nehány perc múlva azonban Trikalisz már megérthette látásbul is, hogy minő veszélyben forognak. Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfelé a zúgó mederben, s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátjait, mellyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap+ a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettő.
A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott,+ a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.
Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?
Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erőködésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon, annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.
A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.
A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltűnt a hullámvölgyben, s a másik percben ismét fenn libegett a szilaj habgerinc tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró, bugyborékoló víz!