Ezelőtt tizenkét évvel Pancsován laktunk, hol férjem városi hivatalnok volt. Bellovárynak hívták. Jó, fiatal, szép, derék ember volt, s mi nagyon szerettük egymást. Én huszonkét éves voltam, ő harminc. Egy kisleányunk született, azt Noéminek kereszteltettük. Nem voltunk gazdagok; de tehetősek. Neki volt hivatala, szép háza, gyönyörű gyümölcsöskertje, szántóföldjei; én árva leány voltam, mikor elvett, s kész vagyont hoztam a házhoz, megélhettünk tisztességesen.
Férjemnek volt egy igen kedves barátja, Krisztyán Maxim. Ennek a fia az az ember, aki most itt volt. Akkor ez tizenhárom éves volt; szép, kedves, eleven fiú; olyan esze volt, mint a tűz. A két férfi, mikor én a kisleányomat ölben hordoztam, azt mondá: ezeket a gyermekeket összeházasítjuk. S én úgy örültem neki, mikor a fiú annak a kis ártatlannak parányi kezét kezébe vette, s azt kérdezé+ tőle: hát hozzám jössz-e? s erre a gyermek olyan vígan nevetett.
Krisztyán kereskedő volt. De nem olyan igazi kereskedő, aki érti a maga hivatását, hanem csak amolyan helyben ülő kisvárosi kereskedő, aki megy a nagyobbak+ után, kockáztat vaktában; ha nyer, jól járt vele, ha veszt, elbukik.
Ő folyvást nyert, s azért azt hitte, hogy ennél egyszerűbb tudomány nincsen. Tavasszal körülnézte a vidéket, hogyan állnak a vetések, s azután aszerint kötött szerződést a nagyban kereskedőkkel aratás után kiadandó gabonára.
Volt egy állandó megrendelője, Brazovics Athanáz nagykereskedő Komáromból. Ez tavasszal nagy összeg pénzeket előlegezett neki rendesen az ősszel átadandó gabonára, s azért Krisztyán kötelezve volt ugyanazt neki a megállapított árban hajóira szállítani. Ez az üzlet jól jövedelmezett+ Krisztyánnak; de én azóta is sokat gondolkoztam rajta, hogy ez nem kereskedés, hanem kockajáték, mikor valaki elad+ valamit, ami még nincs is a világon.+ Brazovics sok pénzt szokott előlegezni Krisztyánnak, s minthogy annak házán kívül semmi fekvő vagyona nem volt, kezességet kívánt érte. Férjem elvállalta a kezességet szívesen: ő birtokos volt, s Krisztyánnak jó barátja. Krisztyán nagyon könnyű életet élt; míg férjem szegény naphosszant az íróasztalnál görnyedett, ő egész nap a kávéház előtt pipázott, és feleselt a hozzá hasonló kalmárokkal. Hanem egyszer aztán jött az Isten ostora: az 1816-i rettenetes év. Tavasszal gyönyörűen állt országszerte minden vetés. Olcsó gabonaárakra+ lehetett számítani. A Bánátban boldog volt az a kereskedő, aki négyforintos búzára szerződést köthetett. Akkor nekijött egy esős nyár, esett szakadatlanul tizenhat hétig egyfolytában mindennap. Minden gabona lerothadt+ a lábán; éhínség állt be a Kánaánnak csúfolt vidéken, s ősszel húsz forint volt egy mérő búzának az ára; az sem volt kapható a kereskedésre, mert a földmívelők lefoglalták vetőmagnak.
– Emlékszem rá – szólt bele Timár –, akkor voltam kezdő kereskedőbiztos.
– Tehát abban az évben történt az, hogy Krisztyán Maxim nem bírt a szerződésének megfelelni, amit Brazovics Athanázzal kötött. Iszonyú, kimondhatatlan összeg volt a különbség, amit meg kellett volna térítnie. És ekkor Krisztyán Maxim azt tette, hogy összeszedé, ami csak kinnlevő pénze volt másoknál, felvett jóhiszemű emberektől még kölcsön is sok pénzt, s egy éjjel hírmondatlanul megszökött Pancsováról, magával vitt minden pénzt, s itt hagyta még az egyetlenegy fiát+ is.
Tehette, mert minden értéke pénzben volt; s nem ragaszkodott semmihez, amit itthágy.
De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni egy embernek, aki nem szeret semmit, csak a pénzt?
Adósságai, kötelezettségei itt maradtak azoknak a vállára, akik jó barátai voltak, akik jótálltak érte. Azok között volt férjem is.
S akkor előjött Brazovics Athanáz, s követelte szerződése beváltását a kezesektől.
Hiszen igaz, hogy ő pénzt előlegezett a megszökött adósnak, s mi ajánlkoztunk, hogy a pénzét+ visszatérítjük. Felét jószágainknak eladtuk volna, s abból kitelhetett az adósság. De ő nem irgalmazott. Az egész szerződést akarta beváltatni. Nem volt kérdés, hogy mennyi pénzt adott ő, hanem hogy mennyi pénzérőt tartoznak őneki adni. Ötszörös nyereséget követelt. S az írás+ jogot adott neki hozzá. Kértük,+ könyörögtünk előtte: elégedjék meg kisebb nyereséggel; hiszen csak arról van szó, hogy kevesebbet nyerjen. Hajthatatlan+ volt. Minden követelését ki akarta elégíttetni a kelepcébe jutott jótállókkal.
De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztyének és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad?
Törvényre ment a dolog; a bíró ítélt, s minekünk házunkat, földünket, utolsó falatunkat elfoglalták, lepecsételték, dobra ütötték.
De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, mellyel ő maga soha adós nem volt? Hogy nyomorulttá tegyenek egy harmadik emberért, aki nevetve áll odább?
Mindent elkövettünk, hogy a végveszedelemtől megmentsük magunkat; férjem maga felment Budára, Bécsbe, kihallgatást kérni. Az álnok csaló, ki pénzével megszökött, itt élt Törökországban, kitudtuk; folyamodtunk, hogy tartóztassák le, és hozzák vissza; elégítse ő ki azt, ki ellene követeléssel fellép. És azt felelték mindenütt, hogy ez nincs+ hatalmukban.
De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni?
E rettentő csapásra, mely mindnyájunkat koldusbotra juttatott, szegény férjem egy éjszaka szíven keresztüllőtte+ magát.
Nem akarta látni családja nyomorát, hitvese könnyeit, gyermeke ínségét, inkább elszökött előlük a föld alá.
Óh a föld alá mielőlünk!
De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szívét?
S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést, s nekem látnom kellett, hogy azt az alakot, akit a bálványozásig imádtam, hogy hurcolja ki a városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temetőárokba+ egy simára letaposott gödörbe.
De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni?
Mire való az egész+ világ?
Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek.+ Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám keblemhez kisgyermekemet, s kimentem vele a Duna-partra.
Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kísért.
Végigmentem kétszer-háromszor a parton, azt nézve, hogy hol lesz legmélyebb a víz.
Ekkor valaki megfogta a ruhámat hátulról, és visszarántott.
Hátra néztem: ki az?
Ez a kutya volt az.
Utolsó jó barátom minden élő teremtés közül.
Az osztrovai sziget+ partja volt az, ahol ez történt velem. Azon a szigeten volt szép gyümölcsöskertünk, kis nyári mulató-lakkal. Ennek is minden szobája le volt már pecsételve bírói pecséttel, s nekem csak a konyhában és a fák között volt még szabad járnom.
Akkor leültem a Duna-partra, s gondolkozni kezdtem. Mi vagyok én? Ember? Nő? Rosszabb vagyok-e, mint egy állat? Látott már valaha valaki egy kutyát, mely kölykét a vízbe fojtja, s magát is elöli? Azért sem ölöm el magamat, azért sem ölöm meg a gyermekemet!+ Azért is élni fogok; azért is fölnevelem+ őt! Hogyan fogok élni? Ahogy megélnek a farkasok; meg a cigányasszonyok, akiknek se házuk, se kenyerük. Koldulni fogok a földtől, koldulni fogok a vízfenéktől, koldulni a fák ágaitól;+ de emberektől nem fogok koldulni soha!
Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az Osztrova-sziget melletti+ nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget+ senkié. A Duna építette – senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától. Miért ne adhatnák nekem? Termesztek rajta kenyeret. Hogyan termesztek? Miféle kenyeret? Azt még nem tudom. A szükség majd megtanít rá.
Egy csónakom maradt még. Ezt nem vette észre a bíró, hogy lefoglalhatta volna. Abba beleültünk, Noémi, én és Almira. Áteveztem a senki szigetére. Nem próbáltam soha az evezést; de megtanított rá a szükség.
Amint erre a földre kiléptem, csodálatos érzés fogott el. Mintha egyszerre elfeledtem volna mindent, ami künn a világban történt velem. Valami hívogató, megnyugtató csendesség fogadott itten. Amint bejártam a ligetet, a pagonyt, a mezőt, már tudtam, hogy mit fogok itt+ csinálni. A ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földimogyoró, a víz színén libegett a sulyom* virága, a partoldalban tekenősbékák+ sütkéreztek, a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása* érett. Uram, Istenem, ez a te terített asztalod! – És a geszt* teli volt fiatal gyümölcsvadoncokkal. Sárgarigók hordták át annak a magját a szomszéd szigetről, s a vadalma sárgult már a fákon, s a málnabokor még tartogatta elkésett gyümölcseit. Tudtam már, hogy mit csinálok ezen a szigeten. Paradicsomot csinálok belőle. Én, magam, egyedül. Olyan munkát teszek itten, amit egy ember keze, egy asszonykéz is bevégezhet. És aztán élni fogok itt, mint az ősember élt a paradicsomban.
Rátaláltam a sziklára, és annak természet alkotta odúira. A legnagyobb odvában szénahalmaz volt ágynak vetve. Ez szegény férjem nyughelye volt egykor. Jogos örököm. Özvegyi jogom ez. Ott megszoptattam kisgyermekemet,+ s azután+ elaltattam, és lefektettem a szénába, nagykendőmmel leterítve. Almirának azt mondtam: „te itt maradsz, és őrt állsz Noémi fölött, míg visszatérek”. Akkor újra áteveztem a nagy szigetre. Fölkerestem még egyszer kertünket. A nyári lak verandáját nagy ponyvaernyő födte; azt leoldottam. Ez jó lesz nekünk sátornak, takarónak, talán majd téli öltözetnek is. Abba azután+ becsomagoltam,+ ami szerteszét hevert még, konyha- és kertészeszköz, s egy nagy batyut kötöttem belőle, akkorát, hogy a hátamon el bírjam vinni. Gazdagon, négylovas hintón jöttem a férjem házához, s batyuval a hátamon megyek ki belőle; pedig nem voltam pazarló, nem voltam rossz. És meglehet, hogy ez a batyu is lopott jószág már; sajátom ugyan mind, ami benne van; de hogy elviszem azt magammal, mégis tolvajság. Nem tudom. Össze volt zavarva fejemben az igaz és nem igaz, a szabad és nem szabad felőli fogalom egészen. Menekültem a batyuval saját hajlékomból. A kerten végighaladva, gyönyörű szép gyümölcsösfáimnak mindegyikéről vágtam le nehány+ ágat, és a fügefákról, a gyümölcstermő bokrokról sarjakat, felszedtem kötényembe az elhullott magvakat+ a földről, s aztán – megcsókoltam a szomorúfűz ágát, mely alatt annyiszor aludtam boldog álmokat. Vége volt. Soha többet+ arra a helyre+ nem tértem vissza. A csónak utoljára járta meg velem a Dunát. Míg ismét visszaeveztem, két dolog aggasztott. Egyik az, hogy a szigetnek nem szeretett lakói is vannak: a kígyók. Bizonyosan a kőodúban is laknak azok, s én irtózom tőlük, s féltem Noémit. A másik meg az, hogy ha én magam évekig meg tudok is élni vadmézzel, sulyommal és harmatkásával, s ha Noémit táplálja azalatt saját keblem: de mivel tartom el Almirát. Ez a hű nagy állat nem él azzal, ami engem táplál. Pedig nekem szükségem van rá; nála nélkül a félelem ölne meg e magányban. Mikor batyummal visszakerültem a sziklaodúhoz, a bejárat előtt egy nagy kígyófarkat láttam ugrálni, távolabb feküdt tőle a leharapott fej. Ami a fej és fark közül hiányzott, azt Almira ette meg. Az okos állat ott feküdt a gyermek előtt, farkát csóválva és száját nyalogatva, mintha mondaná: én már megebédeltem. Attól fogva folyvást kígyókra vadászott. Az volt mindennapi eledele. Télen kiásta őket a lyukaikból.+ Az én barátom – annak szoktam hívni+ – talált magának e szigeten+ életmódot, s engem megszabadított irtózatom tárgyaitól.
Óh! uram, az valami leírhatatlan érzés volt, mikor az első éjszakát itt töltöttük egyedül. Mikor nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a gyönyörhöz. Az elhozott ponyvával takaróztunk mind a hárman, s akkor ébredtünk fel, mikor a madarak elkezdtek szólni.
Kezdődik a munka. A vademberek munkája. Megtanított rá a szükség. Hajnal előtt kell szedni a harmatkását, ezért híják+ úgy. A szegény asszonyok kimennek az ingovány bozótjába, hol ez édes+ magot termő növény burjánzik; felsőruháikat fölemelik,+ két kézzel szétterjesztve, körülforognak a bozótban, s az érett mag belehull öltönyükbe. Az a manna! Az istenadta ingyenkenyér, amit a „senki cselédei” esznek.
Uram! Két évig éltem én e kenyérrel,+ s mindennap térden állva adtam hálát annak, aki gondoskodik a mezők madarairól!
Vad gyümölcs, erdei méhek méze, földimogyoró, tekenősbéka, vadkácsák+ tojása, télire eltett sulyom, csigabiga és aszalt gomba volt mindennapi eledelem. Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt teríttet!+
És azalatt éjjel-nappal küzdöttem föltett dolgommal. A geszt vadoncaiba beojtogattam a nemes gyümölcsök ágait, a feltört földbe gyümölcsbokrokat, szőlőt, hasznos növényeket ültettem. Gyapotnövényt és selyemkrepint vetettem a szikla déli oldala mellé; termékéből durva szövetet készítettem fűzfa szövőszéken, s azt viseltük. Gyékényből, sásból méhköpűket fontam, vadméhrajokat gyűjtöttem bele; s az első évben már volt méz és viaszk csereárum. Molnárok, dugárusok jöttek néha a szigetre; azok segítettek a nehezebb munkánál, s nem bántott senki. Tudták, hogy pénzem nincsen, s fizettek munkával, szükséges eszközökkel, tudták, hogy pénzt nem veszek el. Mikor aztán egyszer gyümölcsfáim elkezdtek teremni, ah! akkor már gazdag voltam. S e sziget televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, amik egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt Szent Iván-nap* után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, aki őket szeretve ápolja, s megértik titkos óhajtásait, és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Óh! a fák oly okos lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág.
Ezek az én barátaim itt!
Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek!
Amit évről évre adnak, azért eljönnek szigetemre a szomszéd falvakból, a malmokból, s hoznak érte cserébe azt, ami az én háztartásomhoz kell. Pénzért nem adok semmit! Irtózom a pénztől. Az átkozott pénztől, mely engemet kiűzött a világból, és férjemet az életből. Nem akarok pénzt látni soha.
De azért nem vagyok oly ostoba, hogy készen ne legyek arra, hogy jöhetnek egyszer mostoha évek, mik minden emberi szorgalmat meghiúsítanak, jöhet késői fagy, jégverés; elpusztulhat az év áldása. Gondoskodtam a rossz időkről is. Sziklám pinceodújában és szellős rovátkai+ közt el van téve, ami eltartható árucikk, hordókban annyi bor, döbözökben viaszk, csomagokban gyapjú és gyapot, amennyi elég lenne arra, hogy egy ínséges évben, talán kettőig is,+ bennünket a szükségtől megszabadítson. – Tehát takaréktáram is van; de pénzem nincsen. Gazdagnak mondom magamat – és egy fillér nem volt a kezemben tizenkét év óta!
Mert tizenkét év óta lakom ezt a szigetet, uram: – egyedül, harmadmagammal. Almirát mindig emberszámba veszem. Noémi ugyan azt mondja, hogy négyen vagyunk. Nála Narcissza is számít. Bohó gyermek.
Tudnak igen sokan ittlétünk felől, de ezen a vidéken az árulkodást nem ismerik. Az a mesterséges zár, mely a két ország határán fenntartatik, valami örökös titkolózást honosít meg az itt lakó emberek között. Senki sem kutatja a más dolgát, s ösztönszerűleg rejti mindenki a titkot. Bécsbe, Budára, Sztambulba nem hat el innen semmi.
Aztán miért is jelentenének fel? Hiszen nem bántok semmit, nem ártok senkinek. Egy darab puszta földön gyümölcsöt termesztek, amely föld senkié. Az Úristen és a királyi Duna adták azt nekem, s én azt őnekik mindennap megköszönöm. Hála neked, én Istenem, hála neked, én királyom!
Nem is tudom, hogy van-e valami vallásom. Tizenkét év óta nem láttam sem papot, sem templomot. Noémi nem tud arról semmit. Én tanítottam olvasni, írni; én beszéltem neki Istenről, Jézusról, Mózesről, ahogy én ismerem őket. Arról a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó, mindenütt közel levő Istenről, arról az alázatosságában felséges, szenvedéseiben tündöklő, emberiségében isteni Jézusról, s arról a népszabadság vezéréről Mózesről, a pusztában éhen-szomjan bujdosó, de a szabadságot a kövér szolgálatért fel nem cserélő, a jótékonyságot, a testvérszeretetet hirdető Mózesről, akinek én ismerem őket; – de arról a kegyetlen, bosszúálló Istenről, arról a személyválogató Istenről, arról az áldozatot követelő, cifra templomokban lakó Istenről, – és arról a kiváltságos Jézusról, arról a vakhitet követelő Jézusról, arról az adófizettető, testvérüldöztető Jézusról, – és arról a pénzzsaroló+ Mózesről, arról a gyűlölethirdető Mózesről, arról az önző Mózesről, akiről a könyvek és a szószékek és a harangok és az énekek beszélnek, ő nem tud semmit!
Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi, és mit csinálunk itten. Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, amivel bennünket ez az ember fenyeget.
Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jótállt, aki miatt öngyilkossá lett, akiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk.
Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor így elpusztultunk,+ s a csapás őt is érte; mert apja őt is elhagyta.
Igazán nem csodálom, hogy e fiúból+ ilyen nyomorult ember lett.
Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre tulajdon apjától, idegen emberek kegyelemfalatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, akit fiúi tisztelettel bálványoznia kellett+ volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint egy csaló fia; csoda-e, ha ő is arra volt kényszerülve, hogy azzá legyen, amivé lett?
Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő; de tudok felőle sokat.
Akik itt a szigeten keresztülmennek, sokan tudnak felőle valamit!
Nem sok időre apja megszökése után ő is kiment Törökországba. Azt mondta, apját fölkeresni megy. Egyik ember azt állítja, hogy föltalálta, a másik+ azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meglopta, pénzével elszökött, s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Őtőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett? Arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy aki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy vajon nem igaz-e, amit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban, Oláhországban,+ Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes embere ez országoknak, akit ne ismerne, s akivel egyszer összejön, azt bizonyosan megcsalja, s akit egyszer megcsalt, bizonyos lehet felőle,+ hogy még egyszer visszajön hozzá, s újra megcsalja. Tízféle nyelven beszél, s amiféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer előjön mint kereskedő, másszor mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz hercegasszony vőlegényének és német csodadoktornak,+ ki minden betegséget meggyógyító labdacsokat árult. Mi dolga van valóban a világon? Arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. Ő fizetett kém. Kinek a kéme? A töröknek? Az osztráknak? Az orosznak? Mind a háromnak! Talán még többnek is. Valamennyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról, s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? Azt én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, amit megjelenésével nekem okoz, csak magánkedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy ínyenc és kéjsóvár. S nálam jóízű étel van, és fiatal, serdülő leány, kit ő szeret azzal bosszantani, hogy menyasszonyának nevezi. Noémi gyűlöli őt. Pedig nem is sejti, hogy gyűlölete milyen jogosult. De én nem hiszem, hogy Krisztyán Tódor csupán azért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is lehetnek, amikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett kém. Amellett rossz-szívű ember. A haja szálától a körme hegyéig meg van romolva. Minden rossz kitelik tőle. Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom: semmi emberi jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak a birtokában zsarol, bosszant, kínoz mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk és meg nem teszünk mindent, amit kíván, feljelent bennünket az osztrák kormánynál s a török kormánynál, s amint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s amíg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajta lakót, mint ahogy történt az Allion-hegy+ s a Cserna folyam közötti térrel,* ami a „senki” földének van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, amit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, ismét vadonná alakítsa át, és bennünket ismét földönfutókká tegyen. És még több! Nekünk nemcsak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az érsekek, a pátriárkák, az archimandriták* és az esperesek, hogy itt e szigeten+ egy leány növekedik, aki még templomot nem látott keresztelője óta, elveszik őt tőlem erővel, és beteszik valamely kolostorba. Érti ön már, uram, azt a keserves sóhajtást, – ami önt aludni nem engedé ez éjjel?
Timár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett alászállni.
„Miért nem vagyok most hatalmas úr?” – gondolá magában.
– Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap – folytatá Teréza. – Nem kell tőle egyéb, mint hírül adni vagy Bécsben, vagy Sztambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja fel+ a Duna-ág kanyarulatát. – Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal,* szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget rekettyebokrai között. Azután sohasem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, akik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Idehoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. – Uram! – Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanócot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem,+ s a következő tavasszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten! – Mármost tudja ön, hogy miért nem bírt elaludni ezen a helyen?
Timár tenyerébe nyugtatá fejét, úgy bámult maga elé.
– Még egyet mondok önnek! – szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Timárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. – Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten éppen ma megjelenni, s hirtelen megint eltűnni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta, s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik úrnak. Vigyázzon magára, akinek féltő titka van!
A hold letűnt a jegenyék mögé, s keleten derengni kezdett az ég. A sárgarigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett.
Az Osztrova-sziget+ mellől hosszan vontatott tülökhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajósoknak.
Léptek hangzottak a porondon. Egy hajóslegény jött a part felől, jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet.
A kis lakból előjött a vendég Trikalisz Euthym és leánya, a szép fehér arcú Timéa.
Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mihez pörkölt málé szolgáltatta a kávét, s lépesméz a cukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcisszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára.
Trikalisz Euthym azt kérdezé Timártól, hogy hát az a másik úr hová lett, aki az este érkezett ide? Timár értesíté, hogy az még az éjjel odább ment.
Erre Trikalisz Euthym arca még jobban elkomorodott.+
Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa ízetlen volt; panaszkodott, hogy még most is rosszul érzi magát. Timár legutol maradt, s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terézának, Noémi számára, mit az megköszönt neki, s megígérte, hogy azt Noémi viselni fogja.
– Visszajövök még ide! – monda Timár, megszorítva Teréza kezét.
Aztán eltávoztak a gyepes úton csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kísérték őket.
Noémi pedig felment a téveteg szikla tetejére, s ott leülve a sűrű mohvirágok, a kövér levelű szakák* (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel elbámulva merengett az eltávozó csónak után.
Narcissza odasompolygott hozzá, s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez törlészkedve.
– Eredj, te hűtelen! hát így szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most aztán hozzám jössz megint, ugye, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj! Nem szeretlek többet!+
S azzal+ odaölelé mind a két karjával kebléhez a hízelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szorítá annak hízelgő fehér fejét, – s a csónak után nézett. Mind a két szemében ragyogott a könny.