Az óceánon ez természetesen megy. Aki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára, s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik sírját.+
Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kívánsága szerint+ a vízbe vetni.
Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak+ mégis úgy történni.
Nem jött miatta zavarba.
Mielőtt a hajó fölszedte+ volna a horgonyt, tudatta kormányosával,+ hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.
– Tudtam, hogy valami veszedelem jön – monda+ Fabula János –, amint a viza versenyt úszott a hajónkkal, az halált jelent.
– Szálljunk ki itt a falu+ alatt a partra, s kérjük meg a papot, hogy temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert úgyis pestises hírben állunk.
Fabula uram nagyot köhintett rá, s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.
Az a falu ottan Pleszkovác, amelyet a hajóról legközelebb érnek,+ gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép, deli termetes férfi, hosszú rengő fekete szakállal, ujjnyi vastag szemöldökkel s igen szép éneklő hanggal.
Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá búzát vásárlani; az esperesnek sok eladó terméke volt.
– No fiam, most rosszkor jöttél! – kiálta rá az esperes, mikor az udvaron+ meglátta. – Rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor is ott csépeltek még az udvaron és szérűn.)
– Ezúttal én hozom a termést! – monda+ Timár. – Halottunk van a hajón; kérjük főtisztelendőségedet, hogy jöjjön oda, s temesse el szokott szertartással.
– Hja fiam, az nem addig van! – veté ellen az esperes. – Meggyónt-e az a keresztyén+ ember? Fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e róla, hogy nem volt unitus?* Mert én különben el nem temetem.+
– Ezekből bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségéből, minden segítség nélkül, ahogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész szertartással eltemetni főtisztelendőséged, hát legalább adja ki azt nekem írásban, hogy én igazolhassam magamat+ az elhunyt rokonai előtt, hogy miért nem adtam meg neki a kellő végtisztességet; mi aztán majd eltemetjük magunk itt valahol a parton.
Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásáról; hanem erre meg aztán a cséplő és nyomtató parasztok fogtak neszt.
„Micsoda? Eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az ő határukban? Hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt+ elveri akkor a jégeső, mint a tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek+ sem kell. Először jégesőt hoz az idénre, pedig éppen most közelget a szüret, ez az utolsó reménysége a gazdának; másodszor jövő esztendőre vámpír lesz az ily módon eltemetettből, aki mind magához szívja+ az esőt és a harmatot.”
De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját abból a hajóból.
S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára, s kísérjék el egy napi járóföldig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga halottjával, amit akar.
Timár úgy tett, mint aki dühösködik, s engedte a négy kísérőt hajójára felszállni.
Az ott maradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a halottat belefektették; csak a födelet kellett rászegezni.
Timárnak első dolga volt Timéát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz; forró volt a homloka, de arca még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál. Az egész temetkezési előkészületekből nem tudott semmit.
– Így már jól van! – monda+ Timár, s azzal fogta a festékesbögrét, és nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála napját szép cirillbetűkkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött, és szótagolta, amit ír.
– No, fess rá te is egy betűt, míg én dolgom után látok! – kínálá Timár a pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára, amilyent csak valaha S-nek olvastak a szerbek.
– Látod, milyen szépen tudsz – magasztalá a betűfestőt Timár, s aztán egy másikat kínált meg vele. – Derék fiú vagy te is. Mi a neved?
– Berkics Józó.
– Hát téged hogy hínak?+
– Jaksics+ Mirko.
– No, isten éltessen sokáig. Igyunk együtt egy pohár sligovicát.
Az megtörtént akadály nélkül.
– Engem pedig Mihálynak hínak,+ a másik nevem hozzá „Timár”. Jó név, ha akarom, magyar, ha akarom, török, ha akarom, görög. Csak híjatok+ Mihálynak.
– Zbogom* Mihály!
Tehát Mihály minden percben befutott a kajütbe, megnézni, hogy Timéa hogy van. Annak láza volt, önkívületben+ volt. Timárt ez nem ejté kétségbe; azt tartá, hogy aki a Dunán jár, az egész patikát magával hordja, mert a hideg víz mindent meggyógyít. Egyszerű tudománya abból állt, hogy hidegvizes kendőket rakott a leány homlokára s lábszáraira, szorgalmatosan+ felváltva azokat, mikor átmelegedtek. Már Priessnitz* előtt tudták azt+ a hajósok.
A Szent Borbála aztán haladt csendesen fölfelé a magyar part mentében egész naphosszant. A szerb legények hamar megbarátkoztak a hajóslegényekkel, segítettek nekik az evezőt húzni, ezek viszont sütöttek nekik a hajó tűzhelyén zsiványpecsenyét.
A halott kinn feküdt a födözeten, leterítve egy tiszta lepedővel; ez volt a szemfödél.
Estefelé azt mondá Mihály az embereinek, hogy ő most feküdni megy, mert már két éjjel nem aludt; a hajót csak vontassák, amíg tökéletesen be nem sötétedik, akkor vessenek horgonyt.
Pedig még ezen az éjszakán+ sem aludt; ahelyett, hogy saját kabinjába ment volna, Timéa lakrekeszébe lopózott, s az éji lámpát elrejtve egy üres ládába, hogy a világa ki ne lássék, egész éjjel ott ült a leány ágya mellett, és leste annak lázálmait, s az előre elkészített hideg vízzel borongatá forró tagjait. A szemeit le nem hunyta egy percre.
Jól hallotta, mikor a horgonyt levetették, s a hajó megállt, s azután elkezdett+ a hullám ismét locsogni a hajó párkányai körül. A födélzeten még sokáig dödörögtek a férfiak, s aztán lassankint lefeküdtek aludni.
Hanem éjféltájon hallá, mintha valami tompa tárgyat ütnének kalapáccsal.
– Ez egy szeg feje, amire egy darab posztót tettek! – mondá magában.
Aztán egy nehéz zuhanás következett, valami vízbe hulló nagy tárgy loccsanása.
Azután elcsendesült minden.
Mihály megvárta ébren, míg megreggeledett, s a hajó ismét megindult. Mikor egy órányira haladtak, akkor előjött a kabinból. A leány csendesen aludt, s forrósága megszűnt.
– Hová+ lett a koporsó? – ez volt Mihály első szava, amint kilépett.
A szerb legények dacosan léptek eléje.
– Azt megterheltük kővel, s a halottal együtt a vízbe dobtuk, hogy nekünk azt sehol a mi partunkon el ne temethessétek, senkit szerencsétlenné ne tegyetek.
– Mit tettetek, gonosztevők! Hisz ezért most engemet majd előfog a vármegye; számon kérik az eltűnt utazót; még rám fogják, hogy én sikkasztottam el. Most nekem erről adjatok írást,+ hogy ti tettétek. Melyiketek+ tud írni?
Persze, hogy egyik sem tudott írni.
– Hiszen te Berkics, meg te Jaksics,+ még segítettetek is nekem a koporsófödélre betűket írni.
Kiderült az önvallomásokból, hogy ki-ki csak éppen azt az egy betűt tudja leírni, azt is csak éppen deszkára és pamaccsal.
– No jól van. Akkor elviszlek benneteket magammal Pancsovára, s majd ott az óbester* előtt élőszóval tanúskodhattok mellettem. Az majd kivallat, ne féljetek!
Erre a fenyegetésre rögtön megtanult írni nemcsak ez a kettő, de még a másik kettő is. Azt mondták, hogy inkább adnak bizonyítványt, csak ne vigye őket Pancsovára.
Mihály tintát, tollat, papírt hozott elő, s a hajófödélnek nekihasaltatva az egyik írástudót, tollába mondta a bizonyítványt, melyben elismerik, hogy ők a meghalt+ Trikalisz Euthymot éjjel, mikor a hajósszemélyzet aludt, annak tudta és hozzájárulása nélkül, a jégesőtől féltükben, a Dunába vetették.
– Írjátok alá a neveiteket. S ki hol lakik? Hogy ha bírói vizsgát küldenek ki, rátok találhasson a hadnagy.
Az egyik tanú odaírta, hogy ő „Karakaszalovics+ Ixa”, lakik „Gunerovácon”; a másik, hogy ő „Stiriopica Nyego”, lakik „Medvelincen”.
S azzal nagy komolysággal elváltak egymástól; Mihály is megállta, meg az a négy is, hogy egymás szeme közé nem nevettek.
Azzal kitétette+ őket Mihály a partra.
…. Ali Csorbadzsi ott nyugodott már a Duna fenekén, ahova maga kívánkozott.