Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül, s ott találta Timárt, amint egy csésze feketekávét szürcsölt.
– Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! – monda Timár, kezet szorítva a tiszttel, ki szívélyesen sietett oda hozzá.
– Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.
– Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert annál nagyobb az ő káruk, mentől+ tovább van víz alatt a hajó. Onnan el kell szaladnom a főbíróhoz, hogy korán reggel+ küldjön ki valakit Almásra az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz meg a szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni, s még az éjjel gyorsparaszttal vágtatok Tatára, a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát veheti az ázott búzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell átadnom, amit Orsován adtak a kezembe.
Kacsuka úr átolvasta a levelet, s aztán azt mondá Timárnak:
– Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, ami dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az „Anglia” mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. Amíg a gyorsparaszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot, s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!
Timár megígérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.
Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, amit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.
Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.
– Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, amíg én odajártam! – kezdé Timár.
– Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.
– Óh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.
– Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbé+ az asszonyszív. Én csak azt mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nemhogy közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri egymásnak az apró hibáit, amiket ha a házasság után ismer meg, azt mondja rá, hogy isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás, hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studírozd sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.
– De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog; ahol olyan gazdag leányról van szó.
– Gazdagság, barátom, az egészen relatív dolog. Hidd el, hogy minden asszony el tudja költeni annak a kamatját, amit a férjéhez hozott. Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő folytonosan olyan vállalatokat tart, amikhez nem ért, s amiknek utána nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén egy rendes kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az összes vállalatain, arra nem képes.
– Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt+ hölgy.
– Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athalie-t úgy rám dicsérned, mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.
Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szívébe; majd megtudta volna, hogy ez is+ az ő dolga. Azért beszélt ő Athalie-ról, mert – Timéa arcáról irigylette azt a mosolyt a tiszt úrtól. Ne mosolyogjon terád Timéa! Vedd el Athalie-t, az a tied!
– Hanem hát beszéljünk okosabb dologról!+ Nekem azt írja a pajtásom Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkísérlem.+ Te most meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bízott hajó elsüllyedt; nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog más hajót rád bízni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja, hogyan pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szíved, hogy ez annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre segíteni?
– Azt én sem+ tudom.
– De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek, s okos ember szépen takaríthat meg rajtuk valamit. Minden írásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot; mert az nem attól függ, ami írva van, hanem attól, ami nincs írva Eddigelé Brazovicsnak az ajánlata a legkedvesebb. Ő ígérkezik a kenyérszállítást elvállalni száznegyvenezer forintért, s az „illető” személyzetnek ígér húszezer forintot.
– Patvar! Az illető személyzetnek?
– No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, aki azt megkapja, illő, hogy valamit adjon annak, aki neki megszerzi. Ez, amióta a világ áll, mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.
– Tudom. De magam javára nem próbáltam.
– Hát hisz ez a bolondság.+ Te másnak a kedvéért+ feketíted be a körmeidet, holott egyúttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha már az útját tudod. Adj be te most egy offertet,* amelyben vállald el a kenyérszállítást százharmincezer forintért, s ígérj az „illetőknek” harmincezer forint nyeremény-osztalékot.
– Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs sem bánatpénzem, amit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, amin annyi gabonát, lisztet vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem vagyok, hogy százharminezer forintból a felvállalt szállítást és a harmincezer+ forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.
Kacsuka úr nevette azt a dolgot.+
– Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk másképpen. Nyomorúság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garasát+ megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekció a fődolog, s ez neked lesz. Arról jótállok én. Jó pajtások voltunk iskolás diák korunktól fogva. Bízd rám magadat. Hogyne volna bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit csinálj. Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsüllyedt hajó gabonájára. Az a százezer forint értékű búza bizonyosan rajtad marad tízezer forintban. Akkor van tízezer mérő búzád. Brazovicsot kifizeted azzal a saját letartóztatott tízezer forintoddal, s ezzel perpatvar nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot ígérsz az almási, neszmélyi, füzitői, izsai molnároknak,* hogy a búzádat siessenek megőrölni rögtön. Azalatt kemencéket állíttatsz fel, amikben a lisztet azonnal prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani a jó barátok+ dolga. S három hét múlva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjed az esze.
Timár elgondolkozott a dolgon.
Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.
Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül, egész biztossággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt íze, mint a szokotté, a másodikon+ egy kicsit keserűbb, a harmadikon+ egy kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt+ olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá vannak azok már ahhoz szokva.+
Mégis csak összerázkódott ettől a keserű pohártól.
– Óh Imre – szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. – Hol tanultad te ezt a tudományt?
– Hm! – szólt az elkomolyodva – ott, ahol tanítják. Csudálkozol+ rajtam, ugye? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára léptem, tele voltam ábrándos illúziókkal. Azoknak most hamva sincs már. Azt hittem,+ hogy a hőstettek, a lovagiasság pályája az,+ ami lelkemet fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekulációból áll a világ, s minden országos dolgot valami magányérdek+ mozgat. A mérnökkarnál végeztem tanulmányaimat, fényes, kitűnő sikerrel. Mikor Komáromba áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyílni hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulációnak. A legelső tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remekműnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utcáinak+ kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a városrészre, amelyiknek a helyén nagy puszta tér+ van. Az egy félmillióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik+ fortificatiónak! Ezért tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul, s hozzászokik a helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy mikor a múlt évben őfensége Ferdinánd trónörökös* meglátogatott bennünket, azt mondá a várkormányzónak: „Én azt hittem, hogy ez a vár fekete!” – „Miért+ kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?” – „Azért, mert a fortificatio költségvetésében évenkint tízezer forint van föltéve – tintára. Én azt hittem, hogy tintával+ meszelik a várfalakat!” – Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. – Hát miért ne nevetnék én is? – Nevess te is! – Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajcár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra, s vedd meg az elsüllyedt búzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti ajánlatodat. No, a gyorsparaszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess vissza.
– Majd meggondolom – szólt Timár elgondolkozva.
– Te! Lásd, azzal a szegény leánnyal is jót fogsz tenni, ha a kárba veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.
Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.
Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a végzet.)
Nemsokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren,+ melyet sebes vágtatva vitt négy nyerges-újfalusi paripa a döcögős utcán végig. Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a városház előtt: „Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!” S a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: „Ki vagy? Őrjárat! Haladj!”
Vajon milyen kenyeret kaphattak ma?