A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, amíg+ ő visszatér.
De fog-e még egyszer visszatérni?
Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.
Erősebb hullámáradat volt az, ami ellen most egész erejével küzdenie kellett.
A vidék, melyen át kellett haladni,+ nagy messzeségben egyike a legújabb Duna-áradás+ alkotásainak, minők az Al-Duna vidékén+ láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja+ kanyarulását, egyik partját évről évre odább tépi, a másik parton megint évről évre új területet rak le, amikben a vele hordott jegenyékből új csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, amik lépcsőzetesen következnek egymás után.
Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik+ a bozótban, aminek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel.* Lehet az ilyen kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány vagy fiadzó farkas tanyája.
Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.
…Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. „Egy” hazugságot is nehéz következetesen keresztülvinni az életen, hát még kettőt. Két egymásnak ellenmondó+ hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játsszanak veled. S talán nem is szenvedély az, amit érzesz? Múló vágy, vagy ami még annál is rosszabb: hiúság. Hízeleg férfiúi hiúságodnak+ az, hogy van egy ifjú leány, kit amidőn egy fiatal, szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától, s kebledre veti magát, és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiúságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjút, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hát ha tudná, amit te magad tudsz, hogy te is csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik.+ Vajon szeretne-e akkor?
…És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet.+ Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen+ félteni a szerelmedet, másik+ helyen félteni a becsületedet.
…Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved ő is; ha egymás+ miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája, egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát, most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?
…Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; kereskedő+ sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt lehetsz, senkinek sem tűnik az fel.+ Hol jártál? Kereskedni voltál?… De mi lesz ezzel a leánnyal?
…Ez nem az a könnyelmű teremtés, akit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelkűen megjutalmazod, s ő keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szívével nem jó játszani.
…És hátha az az áldás, amit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve ott száll le, ahova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények szerint?
…Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?
…Egy gyermekgyilkosnak vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e megszerezni álmaid számára?
…És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, akinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint akit a templomban megeskettek veled, a szeretetben.+ Hogy menekülsz meg tőle? Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, ami a vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, akit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.
Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekívánkozott fejéről; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehízelegheté+ róluk a kínos verítéket.
Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.+
…Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok… miért? Hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?
…Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?
…Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!
…Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, midőn+ megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet koldulni. Most pedig minden az övé, ami az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?!
…Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.
…Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?
…Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?
…Itt, e világtól különvált szigeten, ahol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?
…És ez az ostoba fickó, aki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; – az pedig nekem van. Megfizetem, és eltűnik előlem. Mit félek én ettől?
A tavaszi szellő végigsuhogott az ifjú jegenyefák sudarai között.
A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyílását a keresztülomló szederindák takarták.
Timár megtörülte homlokát, s föltette fejére a kalapját.
Békítő nemtője megszólalt újra:
…Igaz, hogy most semmi örömed+ nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. – Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: „íme, egy örömtelen nap múlt+”, de utána gondolod: „csendes nap volt”. – „Nem vétettem senkinek”. Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?
Az ellenmondás nemtője visszafelelt:
…De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, akiknek egyike az Isten jobbján ül, s jegyzi azoknak a neveit, akik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig bal felől írja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek, és el merték fogadni a boldogságot?
Két lövés dördült el a közelből, s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótul+ átfúrva, repült le a bokrok közé.
Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.
Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira.+ Egész teste végigborzadt; hanem a következő percben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegverét válláról, felrántotta sárkányait, s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.
Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé, s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.
– Te vagy az? – rivallt rá Mihály – te!
– Kegyelem! – rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind a két kezét+ könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arca halálsápadt volt, és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.
Timár magához tért. Elmúlt idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.
– Jöjj közelebb! – monda+ nyugodtan az orgyilkosnak.
– Nem merek – rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. – Ön megöl engem.
– Ne félj, nem öllek meg! – Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. – Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.
Tódor elővánszorgott a kunyhóból.
– Te engem meg akartál ölni! – monda+ neki Mihály. – Szerencsétlen ember! Én szánlak.
A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.
– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy, s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, amiket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen! Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, ahol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!
A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni, s a felé nyújtott kezet két kézzel ragadá meg, és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.
– Óh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan+ kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hízelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak aki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arctól. És ön kezét nyújtja nekem; ön, akire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem, és úgy hallgatnom parancsait.
– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfikönny gyanús előttem.
– Igaza van! – szólt Krisztyán Tódor. – Különösen az én könnyem. Hisz én híres komédiás vagyok, akinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.
– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikációt tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s brazíliai útról beszélt.
– Uram, abból egy szó sem igaz.
– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.
– Voltak, de megszakadtak.
– Elszökött ön, vagy elkergették?
– Az előbbi.
– Rábízott pénzzel?
– Három-négyszáz forinttal.
– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.
– Náluk maradni nem akarok.+
– És a brazíliai út?
– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez+ fákat.
– Kivált olyanokat, amiket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.
Tódor elmosolyodott.
– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a fákat, hogy pénzt kapjak. Teréza kitalálta a gondolatomat.+
– Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?
– Óh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.
– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Brazíliában. Ügynökség egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, francia és spanyol nyelvek ismerete.
– Azokon én mind írok és beszélek.
– Tudom. És görögül és törökül és lengyelül,+ oroszul. Ön lángeszű ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, ahol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár háromezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ, hogy az mentül+ több legyen.
Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem bírta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik.
– Uram! Nem tréfa ez, amit ön mond?
– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most és önnel+ tréfáljak. Ön meg akart engem ölni, – nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárcám. Vegye ön el. Benne találja útiköltségét+ Triesztig és valószínűleg még annyi összeget, amennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél, s az majd tudatni fogja önnel további teendőit. S mármost egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.
Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárca.
Mihály felvette átlőtt kalapját a földről.
– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, ahogy önnek tetszik. Ha ezek egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem találkozni többé olyan helyen, ahol törvények uralkodnak; ha pedig egy sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső találkozásnál a lövés sora rajtam van…
Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével, s heves kitöréssel kiálta:
– Ide lőjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjön agyon, mint egy veszett ebet! – Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s odaerőteté azt Mihály kezébe. – Tulajdon pisztolyommal lőjön főbe, ha még egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is szóljon semmit, csak lőjön agyon!
És nem hagyott békét addig, míg az+ el nem fogadta a pisztolyt, s vadásztáskája zsebébe nem tette.
– Isten önnel! – monda+ neki Timár, s azzal otthagyta őt, és odább ment.
Tódor ott állt egy ideig, és utána nézett; aztán utána szaladt, és megállítá.
– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem, hogy ha önnek valaha levelet írok, e szóval kezdhessem: „Atyám!” – Borzalom és undorodás volt eddig előttem ez a szó;+ hadd legyen ezután gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!
Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen, s azzal elrohant tőle, s a legelső bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát arccal a fűbe, és sírt. Igazán sírt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény kis Noémi csak ott állt óra hosszat az akácfa alatt, ahol Mihálytól búcsút vett. Teréza utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő is leült leánya mellé a fűbe, s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.
Egyszer Noémi felriadt.
– Hallottad, anyám?… Két lövés a túlsó parton!
Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenő melegben.
– Most újra két lövés! Anyám, mi volt ez?
Teréza megnyugtatólag biztatá:
– Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.
De Noémi sápadt lett, mint az ákácvirágok ott feje fölött, s kezeit nyugtalan szívére szorítva, rebegé:
– Óh nem! óh nem! Ő nem fog visszatérni soha.
És aztán+ olyan nagyon fájt a szívének, hogy mért nem mondta neki azt a rövid kis szócskát: „te!” mikor olyan nagyon kérte?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Fabula uram! – monda Timár hűséges sáfárjának – az idén nem viszik+ fel a búzát se Győrbe, se Komáromba.
– Hát mit csinálunk vele?
– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban; ehhez kibérlünk még harminc dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.
– De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, ahol annyi lisztet eladjunk.
– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat felvontatjuk Károlyvárig.* Ott ökrösszekerekre rakjuk, s elszállítjuk Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva elviszi Brazíliába.
– Brazíliába? – kiálta felijedten Fabula. – De már oda nem megyek.
– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat; oda más ember fog menni. Ön csak azt hajtja végre, ami Triesztig tart; az őrletést és a szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet, s ön távollétemben úgy fog intézkedni, mintha én magam volnék jelen.
– Köszönöm alássan! – monda+ Fabula uram, s nagyon lógott a feje, mikor Levetinczy úr irodájából eltávozott.
– Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! – mondogatá magában, de úgy, hogy más is meghallhatta – Brazíliába lisztet küldeni Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazília! Tiszteletes Ónody uram alatt tanultam én geográfiát. Brazília fővárosa Rio-Janeiro. Onnan hozzák+ a gyapotot meg a dohányt, a cukrot meg a kávét; ott vannak a leghíresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok meg németek.+ Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És méghozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, ahol erdőszámra teremnek az olyan fák, amiket csak ki kell vágni, s a belseje+ tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg már a kész kenyerek+ függnek a fákon, csak le kell szedni az érett cipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott+ meg senki. Harmadszor: sohase+ látja az a pénzét, akinek Brazíliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se vicispán. Egyszóval ez most megint valami hallatlan nagy bolondság+ Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, amihez Levetinczy uram eddig hozzáfogott, s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Brazíliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…
Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy véleményen volt vele.
Ő ezzel a szállítmánnyal mintegy százezer forint árú vagyont kockáztat.
Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vággyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, búzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a magas minisztériumok megbízásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passzióból, megszorult mágnás uraknak ötven percentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után koldusmódra összekapargatni? Hátha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű kalmárkodásnál? Hátha lehetne valami hazai nevezetes árucikknek, amiben iparunk kiállja a versenyt, piacot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában?
Ez a külkereskedés már régi+ terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait,* s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégiscsak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorral találkozása+ dönté el határozatát.
A lisztkivitel mellékes volt már; fő dolog volt az,+ hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé.
Akik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végzetett+ Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, amint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárjai, felügyelői, ispánjai, és ő mégis+ mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést!
(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)
Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt „Pannonia”.
Szép, háromárbocos galliote* volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert ő ott volt a hajórakodásnál.
De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul.+ E nehány+ hét alatt folyvást Pancsován vagy Levetincen tartózkodott. Az egész vállalat a Scaramelli-cég neve alatt indult meg. Timárnak oka volt saját nevét nem kötni hozzá.
Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-céggel.
Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor+ legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas bankjegy. Az írott tartalom pedig ez volt:
„Atyám!
„Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a gyönyörű ,Pannonia’ födözetén, mint a Scaramelli-ház brazíliai ügynöke. Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház kéthavi fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a ,Fehér Hajó’-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt, amiért+ hozzám ilyen jó volt!”
Timár könnyebbülten lélegzett fel. Ez az ember megjavult. Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből fizeti.
Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!
Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!
Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:
„Gyilkos vagy!”
„Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni,+ hogy hajódat az óceánon előfogta egy tavaszutói tornádó, és pozdorjává törve lisztestől, emberestől+ a tenger fenekére süllyesztette, annak fognál még csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La Plata és az Amazon+ folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az újon érkező idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hátha ez is közöttük lesz?”
„Gyilkos vagy!”
„Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű ember, abban az országban, ahol a szenvedélyek oly uralkodók, a játékbarlangoknak s a kreol nők szép szemeinek áldozatául esik, meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog, s akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve. Ez az, aminek te előre örülsz!”
„Gyilkos vagy!”
Timár olyan örömet érzett, mint akinek sikerült valakit megölni. Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni.
A máskor oly higgadt kedélyű ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki, s elfeledte egy óra múlva, amit rendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd meg kerülni+ kezdte az üzletét, s úgy tett, mint aki nem törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.
Sokszor látták őt a Duna-parton fél napon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az őrüléshez közelít, s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit.
Levelei pedig, amiket az ország minden részéből küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.
Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhajú leányról, akit ott látott a szigetparton utoljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve.
Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.
Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátásból, amik elhatározzák, mit tegyen. – Óh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák+ eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.
Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.
Odaült levelei halmazához, s elkezdte azokat egyenként+ felbontogatni.
Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején.
Mindig csak azokból a kék szemekbül+ akarta olvasni, hogy mi van azokba írva.
Egyszer aztán nagyot dobbant a szíve, mikor egy levél akadt a kezébe, mely súlyosabb volt a többinél. Annak a címiratán megismerte a kéz írását.
Az Timéa írása volt…
Valami józan hidegség futott át erein.
Ez az égből jött jeladás!
Ez a levél eldönti lelke harcát.
Timéa ír, az angyali jóságú teremtés, a tiszta, hű nő. Egyetlen gyöngéd szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő mártírarcot, s megtérítik őt újra.
Valami súlyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Óh! ez kedves levél, kedves emlék fog lenni.
Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.
Legelőször is az lepte meg, hogy íróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez volt az a súlyos tárgy benne.
A levélben pedig ez volt:
„Kedves uram!”
„Ön íróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!
Timéa”.
Semmi egyéb.
Timár ezt a kulcsot akkor feledte íróasztala fiókjában, mikor éjjel titokban hazatért, s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.
Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg szó!
Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.
Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.
Ha Timéa ott találta íróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet, hogy kutatott is a fiókban. A nők kíváncsiak, s szokták ezt tenni!… És ha kutatott, akkor talált ott valamit, amit ismernie kell… Mikor Timár Ali Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes műremekeket nem bocsátott áruba, amik ha a piacra kerülnek, nyomra vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, ami egy miniatűrképet rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arca volt, kinek vonásai feltűnően hasonlítottak Timéa+ vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja,+ ki görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor megtudott mindent. Megismerte anyja arcképét; abból megtudta, hogy ez ékszer az apjáé volt;+ arról rájött, hogy apja kincsei+ Timár kezébe kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát a saját kincsei+ árán.
Ha kíváncsi volt Timéa, akkor mindent tud, – s akkor megveti férjét.
S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ezáltal tudatni férjével: „ismerlek”.+
Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e vagy lefelé a lejtőn? – Lefelé!
Mindegy már. Azt hitte. A nő előtt már le van álcázva. Ott többé az „arany embert” játszani nem lehet. A nagylelkűt, a bőkezűt, a jóltevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda.
– Mármost lehet rohanni lefelé.
Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.
De mégsem úgy akart elvonulni, mint vert fél.+
Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja, s ahol intézkedni+ kell, rendelkezzék teljhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki íróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell+ kikeresni, kéznél legyen az.
Ez volt a tromf.
Mikor azt érezte, hogy titkához közel járnak, sietett egészen+ rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.
Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová. Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.
Levetincről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.+
Még nehány+ nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos jeleket, amik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.
Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.
Estefelé, amint a Duna-part hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös+ felhőfolt támad az égen, s jön sebesen gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevác eleintén+ csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de amint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhítatos szót.
„A galambóci szúnyogok* jőnek!”
Azok az ördög teremtményei, amiknek száma trillió, amik ott laknak a galambóci sziklák odúiban; egyszer-egyszer fölkerekednek,+ felhőszámra lecsapnak a síkságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.
A szúnyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett volna utazni;+ az apró, fullánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel, s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár kockáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba.
Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.
De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, amelyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka és délsarka s az akarat vitte+ most már előre.
Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a Dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ott maradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag fűzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal elkezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán+ eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra, s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévékből,+ szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette, s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.
Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a dupla pisztolyt, amellyel Tódor reálőtt a kunyhóból. Talán éppen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.
Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki az a pisztoly,+ hogy fatalizmusában megerősítse. Akire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.
Erre a biztatásra nagy szüksége is volt, mert amint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá+ zöld fényű szemeiket villogni a sűrű berek közül.+ Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.
Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.
Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, aminőkkel a kígyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknősbékára lépett.
Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tűzhieroglifjai voltak azok.
Milyen szomorú éj! Akinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal, szép nő a háznál, akit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gomba benőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte, s feje fölött a rőzsében lomhán csúszik végig a vízikígyó.
Pedig ez a nap születésnapja.+
Kedélyes családi ünnepély ez itten.
És akarja, hogy így legyen; most már akarja.
Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden reggel, minden este+ magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, amin küzdelmes életében annyiszor keresztülment, az volt a menedéke, hogy+ imádkozott. Hitt az Istenben, és megmenekült, és amihez+ kezdett, az sikerült.
És ezen a félelmes+ estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. „Ne láss meg, hol járok!”
Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Dacolt a sorssal.
Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behúzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett+ éjjeli tanyájáról, s nemsokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Duna-partra vezetett.
Itt várt azután reá+ az új rémület.
A Duna szertelenül meg volt áradva.
A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort fűzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén fűzfa törzséhez volt kötve.
A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.
Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.
Senki sem jár ilyenkor a folyón.
Itt a csodaszerű intés, – vissza kell innen fordulni.
„Nem többé!” monda+ Timár. „Elindultam, odamegyek”.
A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson az evezőihez+ és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.
Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárait+ a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét, s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.
Akkor azután+ elkapta az ár, és vitte magával.
A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szaggatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg dacolt vele.
Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár táncoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, ahonnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak.
Fövegét ledobta lábaihoz, izzadságtól+ csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhannyal csapkodta arcát, de az sem hűtötte le. Melege volt. Melege volt attól+ a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni.
A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erősebb. Timár itt ismert+ magára. Mennyi akaraterő lakik szívében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, amit végzett: ár ellenében eljutni az Osztrova-sziget végcsúcsáig.
Itt aztán megpihenhetett.+
Az Osztrova-szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz.+ Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előrehajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután víz mentében ereszkedve juthasson a+ „senki szigetére”.
Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját, s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.
Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Duna-ág közepén.+ Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái úsztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton.
Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája égszínkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág felfutó lugosától.+
S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a közelítő.
Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a rózsáskert szárazan+ maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.
Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra, ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe, s eléje úszik a közeledőnek, onnan megint vissza.
Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig eléje jő?+
Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki, hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.
Körös-körül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó föld, szelíd állatok, körülzárva hullámkerítéssel és abban – Ádám és Éva.
A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:
– Visszajöttél! Te! Te! Te! – És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is mondják, hogy „te, te, te!”
Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját, s a sárgarigók és fülemilék kórusa énekli a „goszpodi pomiluj”-t…